Van három gyereke mégis a kutyáját szereti a legjobban, erre az indok: ugyan én szedem a szart utána, de legalább nem pofázik vissza. Szóval Lord Bob Morgan of the New York City Morgans, hétköznapokon csak Bob -, de a gyerekeknek kötelező mindig a teljes nevén szólítani, mert ők az otthoni hierarchiában alatta állnak – Gary hű társa a kanapé új formájának megtervezésében a TV előtt már öt éve. Gyakran együtt fekszenek Aubrey legnagyobb örömére az ágyba is, szóval az egész lakást kutyaszőr borítja. A családi étkezéseknél mindig akad egy-két falat Bobnak is, ha más nem a vérszerinti gyerekei tányérjáról veszi el a kaját – mert ugye miért áldozná be a sajátját fejadagját -, hogy a kutyabőrbe száműzött kölykét megetesse. Ha tehetné, akkor még a munkába is magával vinné, ha a higiéniai szabályok nem tiltanák, és nem félne már előre attól, hogy Bob ellop, majd elrágcsál egy emberi lábszárat.
Apropó munka. Világ életében az orvosira készült, de ahogy mindig minden számítását a születésétől fogva a legidősebb fia húzta keresztbe. Mindig fel is emlegeti Kainak, hogy miatta nem lett idegsebész, pedig már biztos átkötötte volna a dolgokat a fiú fejében, ha értene hozzá. Helyette, mikor Malachai kétéves lett, és úgy ítélte meg, barátnője egyedül is elbírt a gyerekkel, úgy döntött, hogy mégiscsak belevág az egyetemi létbe. Így két év kétkezi munkával megspórolt pénzen -, legalábbis ő ezt mondja, de amúgy az anyósa anyagi támogatásával – belevágott a felsőoktatásba. Elvégezte elit kifejezéssel a patológus asszisztens képzést, kicsit nyersebben fogalmazva boncmester lett belőle. Valahogy mindig is vonzották a nyers dolgok. Már gyerekként is szeretett felnyitni gilisztákat, és közelebbről megvizsgálni a keréknyommal díszített lapos békákat az utcán. Nem is a gyógyításért akart orvosira menni, inkább, hogy az anyját büszkévé tegye, na meg azért, mert milyen menő már életeket menteni, miközben a késsel is lehet játszani. Így utólag belegondolva nem is baj, hogy csak hullamerev testekkel foglalkozik főállásba, mert azokat már nem tudja megölni. Talán, ha még lett volna pár éve, akkor tovább tanul, és patológus lesz belőle, ugyanis megvan a magához való esze, bár ez leginkább az apjától „örökölt” feketehumorban teljesedik ki.
Szeret sütni, de csak steaket, viszont annak minden csínját elsajátította. Van saját kontaktgrillje, gázgrillje, faszénnel üzemeltetett grillje, de a serpenyővel is csodákat tud művelni. Boncmester lévén pedig a kései a fiókban otthon mindig olyan élesek, hogy egy mozdulattal levághatná a hőnszeretett kölykei kisujját, akik szó nélkül megdézsmálják a hűtőben lévő sör készletét. Nem bánná, ha megkérdeznék, hogy kaphatnak-e, biztos megengedné nekik -, köztünk szólva, igazából nem adna belőle. Nincs is jobb annál szerinte, mint az NFL szezonban egy medium rare steakkel és egy hideg sörrel beülni a TV elé, és a Jetsnek szurkolni.
Elég házias figura olyan szempontból, hogy bármit megjavít. Szereti egymag összerakni a dolgokat mondván, hogy halál fölösleges szerelőre pénzt kiadni. Gyakran nem úgy sikerülnek a projektjei, ahogy első körben megálmodta, de persze ez nem tartja vissza tőle, hogy tökéletesnek nyilvánítsa. Amúgy is, kinek van szüksége mosogatócsapra, ha már feltaláltak a mosogatógépet? Szereti azt állítani magáról, hogy nagyszerű zenész, de annó a gimiben tudott eljátszani pár számot gitáron, valószínűleg mostanra már a húrokat se tudná megfelelő sorrendben lefogni, de az öreg gitár még mindig egyfajta szentélyként fel van lógatva a nappalijuk falára.
A majdnem feleségét csak azért nem izgatják ezek a dolgok, mert úgy is hív szerelőt, mikor Gary nem tud róla, a gitárhoz pedig közös emlékek fűzik őket. Bár már 24 év együttlét elteltével már esedékes lenne a lánykérés is, de Garrett tartózkodik tőle. Látta a szülei galyrament házasságát, akik már akkor váltak, mikor ő meg se született, aztán még harminchárom évig együtt éltek meghitt üvöltözés közepette. Köszöni, ő nem kér belőle, elvan a kellemes állóvízben. Aubrey se mondat soha nyíltan, hogy hozzá szeretne menni, majd ha nagyon akarja, kinyitja a száját.


Unchained Melody. Ez az szám, amit minden romantikus lelkületű lány jól ismer, mert minden elcsöppenős film kötelező aláfestő zenéje. Annó anyámnak is volt egy Righteous Brothers legjobbak válogatás bakelit lemeze 1985-ös kiadásban, természetesen az Unchained Melody a másodikként szerepelt a lemezen. Emlékszem, a dohos nappalink –, ugyanis apám megrögzött dohányosként élt – éke volt az a drága Dual márkájú bakelitlejátszó, amit akkoriban csak a gazdagabb réteg engedhettek meg magának. Mi sose tartoztunk közéjük, ez anyám ajándéka volt Billytől, aki sokat lógott nálunk, mikor az öreg Harley a műhelyben bütykölt. Apám meggyőződése volt, hogy Billy nem csak drága bakelit lejátszóval ajándékozta meg a családot, hanem Zachary is az ő hagyatéka. Engem sose foglalkoztatott különösebben, hogy az öcsém végül is kitől fogant, ahogy a szüleim végeláthatlan veszekedései is hidegen hagytak, viszont az a bakelit lejátszó a mindenem volt. Távolról imádtam, néha levettem a mellette lévő polcon sorakózó lemezek közül egyet-egyet, és gyönyörködtem bennük, a borítókban és a neves előadók portéjában. Righteous Brothers különösen fontos szerepet játszott múltamban. Természetesen életem szerelme, Aubrey is imádta Unchained Melodyt. Hogy levegyem a lábáról, megtanultam a rock sztár karrierem csúcsán eljátszani gitáron, és mikor átjött hozzánk nyitott ajtóknál – mert anyám nem engedte, hogy elzárkózzunk - mindig elénekeltem neki, bár sose ütöttem meg azt a magas C-t, ami Bobby Hatfield torkán kifért. Szóval Unchained Melody lett a közös számunk, ami ott volt az életünk nagy eseményeinél, bármennyire is rühellem azt a dalt.

1998 nyarán, a végzős évünk előtt is jelentőség teljes szerepet kapott Bobby Hatfield, mikor anyám és az akkor 12 éves öcsém elutaztak a rokonokhoz vidékre, apám pedig késő estig dolgozott egy befolyásos kliens autóján. Azon a fülledt napon levettem a bakelites polcról a jó öreg Righteous Brothers legjobbak válogatás lemezt, és felraktam a Dualra. Lazán forgott körbe és körbe a bakelit, miközben lüktetett a hangszórókból a ritmus. A rock sztár énem sírt belül, aki akkoriban Iron Maident üvöltettett a rádióból, ugyanis természetes Iron Maiden lemezre nem adott pénzt ki család, még a folyton körülöttünk ólálkodó Billyt se lehetett rávenni, pedig én megpróbáltam. Egyedül Aubrey kedvéért voltam hajlandó elviselni, aki kilencvenes évek divatjához hűen extra forrónaciban állt a nappalik közepén, mintha direkt akart volna merényletet elkövetni ellenem. Elkaptam a kezét és megforgattam, miközben a levegő belekapott göndör tincseibe, és mint egy pehelykönnyű fátyol lebegett körülötte. Mosolyra húztam a szám látva, hogy lehunyt szemmel élvezi ahogy, a lendület keverte hideg áramlat simogatja az arcát. Gyönyörű volt, szinte már elérhetetlennek láttam, abban a pár másodpercben. Elkaptam a derekát, hogy magamhoz húzhassam, és megbizonyosodjak a valóságosságáról.
- Szeretlek – suttogtam a kulcscsontjára lehelve egy csókot. –, sőt – egy újabb és egy újabb puszit nyomtam levendula illatú bőrére, miközben a nyakán keresztül elértem az ajkát, ő pedig végig egész testét megremegtetően kacagott. -, még nem találták ki a megfelelő kifejezést arra, amit érzek – ez az érzés minden tizenéves fiúban megvan, aki kettesben van otthon a barátnőjével, és övék az egész ház. Persze túl nyílt lett volna kimondani, hogy azonnal magamének akarom, hagytam, hogy Bobby Hatfield beszéljen helyettem, és az az ujjaim, amik utat találtak maguknak a trikója alatt.

Megértette, olyannyira megértette, hogy 1999. március 3-án egy kisfiút hozott világra, Malachai Morgan néven Kelet-Afrika kellős közepén. Persze anyám teljesen kiborult, amiért így az orvosin megálmodott jövőképem darabokra hullott, és mert nem lehetett ott az unokája születésénél. Aubrey szülei ugyanis még korábban felajánlottak nekünk egy közös utat, és kurva jó ötletnek tűnt egy mindenórás kismamával elutazni az utolsó hónapban. Nem bántam meg, se az utazást, mert utoljára lehettünk kettesben -, ugyanis azóta se költözött ki a nyomorult -, se a gyereket. Az első este, mikor haza engedték őket a kórházból, és hármasban voltunk a hotel szobában, egy kicsit reménytelennek láttam a helyzetet. Kai egész este bömbölt, már akkor sejtettem volna, hogy egy átokfajzat, de akkoriban még olyan ártatlan feje volt. Nem tudtuk megfejteni, hogy mi baja lehet, egy ponton már mind a hárman zokogtunk, legalábbis belül mindegyikünk. Már egy fél órája tartottam én a kezemben, mert Aubrey az összeomlás szélén volt, és valamiért elkezdtünk viccelődni vele, hogyha Bobby Hatfieldre fogant meg, akkor talán arra meg is nyugszik. Fél órával később, mikor végig ért az album, végre le tudtuk rakni a franciaágyra kettőnk közé. Unchained Melody ezúttal is tarolt, vagy csak annyira kisírta magát, hogy újabb energiát kellett magához venni az ismételt szülőgyilkos zokogáshoz. Bárhogy is legyen, utána minden este elalvás időben Righteous Brothers bömbölt a szobánkból. Most is utálom azt a válogatás kazettát -, ugyanis az új otthonunkba már kazettás magnóról üvöltött Bobby Hatfield.
Apám halála az egész családot megrázta, még anyámat is, aki utálta mióta az eszemet tudom. Váratlan volt, egy szívrohamban 58 évesen halt meg.
Épp a kórház alagsorában dolgoztam, mikor anyám hívott telefonon. Mindenem csupa vér volt, a könyökömig beterített egyetlen rossz vágás miatt, mert sikerült eltalálnom egy artériát boncolás közben. Farkas hiba, de a legjobbakkal is elfordul. Mire kimosakodtam az alvadt vérből, már nyolc nemfogadott hívás díszelgett a telefonom képernyőjén csak anyámtól, ezentúl még kettő az öcsémtől és további öt Aubreytól. Hirtelen azt se tudtam melyiküket hívjam vissza először. Rossz előérzetem volt, de maximum valami olyasmire számítottam, hogy valamelyik gyerek betörte koponyáját, de az még orvosolható problémának tűnt.  A gyerekek keze visszanő másnapra, ha kihúzzák elven Aubreyt csörgettem meg. Szinte azonnal felvette, esélye se volt ellene a kicsöngést jelző hangnak.
- Szia, szívem – szólt bele remegő hangszínen. Nem tetszett a kétségbeesése, az bennem is pánikot keltett, mert ő se az a pánikoló fajta.
- Mi történt? – kérdeztem belefeledkezve a hirtelen elkapó gyomorgöcsbe. – Anyám nyolcszor hívott. Nyolcszor! Pedig tudod, hogy fél a magas telefonszámlától – normál helyzetben max egyszer megcsöngetett volna, és kivárná, hogy én hívjam vissza.
- Az apádnak szívrohama volt. Újraélesztették a mentősök, de a kórházba menet meghalt.
2014. 04. 27. 15 óra 9 perc ekkor állapították meg a halál beálltát. Nagyon ritkán sírtam életemben, de ez egy olyan pillanat volt. A fém asztalra ejtettem elernyedt ujjaimból a telefonom, ami csörömpölve ért földet. Egyre csak könnyek sorakoztak a szememben. Urrá lett a tehetetlenség minden porcikámon. Zihálva kapkodtam a levegőt, miközben lerogytam egy sámlira. Sose volt apám valami kiemelkedően jó szülő. Elvolt a saját világában. Néha magával vitt a műhelyébe még gyerekkoromban, és együtt bütyköltük az autókat. Tőle tanultam meg, hogy a gyerekek kiváló asszisztensek szerelés közben, az én fiaim is pont ezért tudták előbb, hogy mi az a kombináltfogó, minthogy el tudtak volna számolni tízig. Sose beszélgettem igazán jókat apámmal, míg egy fedél alatt laktunk, aztán miután elköltöztem valahogy ráébredtünk, hogy mennyire is hasonlítunk. Az utolsó tíz évében különösen jó kapcsolatban voltunk, néha csak leültünk egy sörrel, és elbeszélgettünk az élet nagy dolgairól. Bár valóban nem volt egy kiemelkedően jó szülő, de én mégis szerettem, hiszen ő volt az apám. A könnyek utat találva maguknak csorogtak végig az arcomon, miközben elbambulva szuggeráltam a felnyitott hullát az asztalon. Bennem motoszkált a gondolat, hogy be kéne fejezni a melót, aminek kapcsán arra asszociáltam, hogy akár ez a fickó az apám is lehetne, ugyan annyira halottak. Persze tudtam, hogy az öreg Harleyt nem fogják felboncolni, hiszen egyértelmű a halál oka, a szívroham. Mindig mondogatta, hogy egyszer a sírba viszi anyám, hogy agyvérzést kap majd tőle. Biztos ezt is képes lett volna ráfogni, én pedig a háttérben nevettem volna rajtuk, de már sose hallhatom többé a feketehumorát. Megrázott a halála, annak ellenére is, hogy naponta találkozom a halál fogalmával. Naponta készítek fel emberi testeket a temetésre, hamvasztásra, de az övére én nem álltam készen.

Harley Morgan 1956-2014. Ez a felirat virított a temetőben abba a drága márvány fejfába vésve, ami alá apám temették. A megemlékezése kissé homályos így visszagondolva, talán a tiszteletére elfogyasztott felesek miatt. Anyám egyik oldalán Zack állt a másikon én, miközben a tizenegyéves Maurice a kezembe csimpaszkodott. Valószínűleg nem nagyon értette mi történik, még én se nagyon értettem mi történik. Mellette Aubrey támogatta a másik két gyereket, akik idősebb lévőn már felfoghatták, hogy a nagyapjukat gyászoljuk. Túl fiatal volt. Ez járt egész végig a fejemben, hogy ha én is a sorsára jutok akkor alig huszonnégy évem van vissza. Már talán azt se láthatom, hogy a fiaim pofára esnek egy-egy nő mellett, pedig mi se jobb annál, mint mikor az ember megmondhatja a saját gyerekének, hogy „én előre szóltam”. Apám is mindig ezzel a kulcsmondattal osztogatta a szóbeli pofonokat. „Én megmondtam anyádnak is, hogy teherbe fogod ejteni.” Ez volt a legemlékezetesebb „megmondtamja”, bár az nem jött be neki, mikor azzal fenyegetőzött Macy örökbefogadásánál, hogy a gyerek hozza majd magával Afrikából a maláriát is. Ugyan a maláriát nem kapta el a Macytől, de kapott vele egy lány unokát, ami mindennél többet jelentett neki, ezt bárkinek nyilvánvaló lehetett az arcára ülő mosoly láttán, mikor a lányom az ölébe ült. Bár anyám szerint sose akart az öreg Harley lány gyereket, mi Zackkel ezért lettünk fiúk, mintha ez befolyásolható lenne, és apám eldöntötte volna, hogy márpedig neki fiai lesznek. Mondjuk, amilyen határozott személyiség volt, el tudom róla képzelni, hogy még az úszói kromoszómaszámát is képes volt befolyásolni. Imádtam az öreget. A sírjára helyezve egy termetes koszorút, amit elképesztően buzisnak talált volna, ismét visszanyeltem a könnyeim a napszemüvegem mögött. Megborzoltam Maurice haját, majd átvetettem a karom a vállán. Közben pedig az kattogott a fejemben, hogy egy kibaszott boncmester vagyok, nem hathat meg ennyire ugyan az a hulla már másodszor. Kurvaélet.