Halkan tépek ki egy kis darabot a füzetből és gyúrom galacsinná, majd a ceruzám végére fogom és elhajítom Teresa felé. Olyan göndör haja van,  hogy kívánja, teleszórjam papírgalacsinnal. Nem veszi észre, és úgy senki sem, mert nagyban feladatmegoldás van. Nagyjából a hetediket dobom el, amikor az túlrepül még az ő hatalmas méretű loboncán is és nekipattan az előtte ülő hátának. Gyorsan előre dőlök és úgy teszek, mintha én is a feladatba merülnék. Öt perc múlva felnézek, s újra kezdem. A harmadik a füle mellett megy el, érintve a haját. Most nem vagyok olyan gyors, hogy ne kapná el a mozdulatot. Lebuktam. Azonnal a hajához nyúl és látni az arcán, hogy érzi, vannak benne galacsinok. A homlokom közepén landol a radírja, amit teljes erejéből nekem vág. Csak vigyorgok.
Délutánra már el is felejtem, a radírt pedig eltettem emlékbe. Kilépve a főkapun, csak vállamra dobom a táskát, és lecsapom a gördeszkát, mikor felpillantva meglátom Teresát. Három másik sráccal. Pont az utamban vannak. Nehogy már a rohadt galacsinokért ugrasztotta a benga haverjait! Csak ráteszem a lábamat a gördeszkára, de nem hajtom meg magam. Zsebre dugom a kezem, úgy várakozom, mit akarnak. Mert ingyen nem osztogatom a kék foltjaimat.
- Láttalak hétvégén táncolni Josephinával - erre már értetlenül vonom fel a szemöldököm Teresára.
- Láttunk - javítja ki Teresát... nekem csak Heródes marad, mert pont úgy néz ki, ahogy elképzeltem még amikor töriben ott jártunk. Valójában Teofil a neve, de inkább nem kezdem el ragozni a nevét és hogy mi jutott az eszembe róla.
- Péntek este bulit tartunk. Van kedved jönni?
Ja? Csak ennyi? Én meg már gondolatban jól összeverekedtem velük.
- Aha - fogalmam sincs, lesz e kedvem.

A sarkon majdnem megálltam aznap este, s visszafordultam, ahogy közelebb gördeszkáztam. Ez meg milyen pocsék zene már? Milyen bulit tartanak? Még szerencse, hogy éppen vége van. Remélem, nem lesz több ilyen pocsék szám, valami jobbat tesznek be, mert akkor már itt sem vagyok.
Kinyitom az ajtót, vagyis inkább beesek rajta, mert Heródes rántja be előttem.
- Megjött Maurce! - Kiabál bele, pont a csendbe.
- És most hatódjak könnyekig? - Nézek rá értetlenül. Nem értem, miért kellett ezt ekkora dobra vernie.
- Jobbra, a lépcső után - int a fejével válaszul, s elveszi a gördeszkámat, feldobva a kalaptartóra.
- Kössz.
Ami viszont a nappaliban fogad az egy klassz zene és olyan tánc, ami elég fura, hogy egyből taktusra kezdjen járni a lábam.
- Hedvigának nincs párja, Maurice - áll mellém Teresa, mutatva egy vörös, extrém göndör és szerintem szeplős lányra.
- Mi ez, valami kult hely?
És honnan jutottam én eszükbe? Várjunk... azt mondták, láttak táncolni szombaton. Sok tánc volt és volt valami hasonló is. De hogy miért fontos nekik, hogy párjuk legyen? Lehet váltogatni, elvégre buli van, nem?
Mint kiderült, nem. Az elmúlt másfél évben elég jól beletanultam a táncba. És Hedviga nem is szeplős.


- Maurice, az irodámba! - Dörren az edző hangja.
- Még ki se másztam, repüljek? - Mire visszafordul az edző és inkább a kezébe nyomom az utolsónak az evező lapátot.
Nem zavartatom magam, hogy végigcsöpögtetem a folyosót, s hogy a vizes hajamból szép és elég deformált tócsa keletkezik már abban a minutumban az íróasztala előtt, ahogy megállok.
- Mégis, mi a fenét képzelsz?
- De ha egyszer nem tudja a ritmust tartani? - tárom szét a karom, olyan nyugodtan, mintha azt kérdezte volna, egy vagy két cukrot kérek a kávémba.
- És ezért oldalba bólintod, hogy a vízben kössön ki mindenki?
- Már többször mondtuk neki, hogy tartsa a ritmust. Semmi érzéke nincs hozzá.
- Attól még nem kell a vízbe lendíteni a lapáttal.
- Volt rajta mentőmellény - vonok vállat.
Felkönyölve tartja felém a mutatóujját, majd inkább hátradől a székben, karba fonja a kezét. Szerintem, nagyobb bajban vagyok, mint fél perccel ezelőtt, mint amikor csak rám mutatott.
Eddig is fáztam, a víz hideg volt, és tudom, hogy a többiektől is fogok kapni egy adag szeretetet. De már egy hete van velünk Jim és egyszerűen nem képes követni a saját ritmusát, holott pont neki lenne a dolga, hogy a csónak orrában ücsörögve, nyomja a ritmust és segítsen gyorsítani, egységben tartva a lapátolás ritmusát, hogy tartsuk az ütemet. A lapátom lendítése, mert legelöl ülök, így simán elértem vele, azt eredményezte, hogy felborult a csónakunk. Szerencse, hogy visszalendítettük, egyedül Jim maradt a vízben és éreztem, hogy mindenki visszafojtja a röhögését, de azért visszahúztuk a csónakra.
Nem, nem mondom meg, mit kaptam érte büntetésnek.


Hideg verítékkel a hátamon nyomom be a lift értesítő gombját. Fogalmam sincs, mit mondtam be, vagy értették-e. Nem nyugtatott meg, hogy majd jönnek. Beletúrok a hajamba, a falnak dőlök. Le kell foglalnom magam valamivel, amíg jönnek, vagy elindul a lift. Nézem az arcom a tükörben és eddig sosem értettem, miért is kell tükör egy liftbe. Beletúrok a táskámba és kiveszek egy alkholos filcet, amit egészen másra szoktam használni és firkáln kezdek vele a tükörre. Le akarom foglalni magam. Koránt sem unalomból.
Gyerekkoromban, éreztem, hogy bátyám nem igazán örül annak, kapott egy, sőt két tesót. Ezért úgy gondoltam, ha folyton a nyomában lógok (kinyújtva ezernyi pólóját és pulcsiját), akkor csak megenyhül. Éppen az ellenkezőjét értem el vele. Nem tudom, ki barátkozott meg a mosógép belsejével, ahol ugyan rövid időt voltam, kevés volt a levegő és hamar elálmosodtam és legfőképpen, hamar kinőttem a belsejét így más helyekre zárt be Kai, ha éppen rámunt. Nem két percre, így hamar feladtam az ordibálást, és inkább igyekeztem lefoglalni magam, ha nem tudtam kiszabadulni. Persze, visszakapta, egyéb bosszúk módján, el nem mondtam volna a szüleinknek, annál édesebb volt az a sok bosszúság, amit ezzel adtam neki. Aztán beleuntam, s az időmet is más töltötte ki, és meg tudtam már védeni magam, azon is dolgoztam.
Erősebben húzom meg a filcet, végigszántva majdnem egy részen a tükröt, mikor elindul a lift. Egy óriásit sóhajtok, ahogy a nyomás leugrik a mellkasomról. Ahol legelőször megáll a lift, kiugrok, amint kinyílik az ajtó.
- Minden oké, kösz! - A szerelők állnak a lift mellett. Inkább elgrasszálok, mielőtt magyarázatot kellene adnom a firkálásért. Úgysem fogják megkérdezni.

Megint az edző asztala előtt állok és most kivételesen nem azért, mert már megint beledobtam valakit a vízbe. Különben sem szokásom. A kezemben tartok egy papírt, s a papírt, aki hozta, az is ott ül a másik székben, várva a reakciómat. Mennyire furcsa, hogy a szavamon múlik a dolog!
- A klub eddig is sok versenyzőt adott az egyetemnek, s most sem akarunk csalódni - ismerem az ipsét, néha láttam versenyeken, de nem foglalkoztam vele. Az érdekelt, hogy elsők legyünk.
- Már amit eddig letettél az asztalra, garancia, hogy felvegyünk. De nem szeretnénk botrányt, vagy kihágást - erre megvakarom a tarkóm. Jó tanuló vagyok, nem lógok, de a viselt dolgaimmal és a természetemmel, nem loptam bele se a tanári szívekbe, se a szülőkébe. A Morgan névnek mély ismerete van ebben a közintézményben, s csak megerősítettem, cseppet sem, mert kivétel lennék. Mégis, nekem van a legkevesebb balhém, a tesók közül.
- Ha a tavaszi versenyt megnyeritek, szabad az út az egyetemre.
- Megteszem, amit tudok.
A francokat érdekel az egyetemi tanulmány! Az érdekel, hogy hivatásos versenyző lehessek! S mivel klub még nem érdeklődött, csak így fogok tudni elindulni a profi csapat felé.