Corey Butler a gimis padtársak gyöngye volt, nem utolsó sorban a legjobb barátom, egyike azoknak, akik azután se fejtettek el, hogy tizennyolc évesen szülő teendők elé néztem. Az évek múlásával se romlott a kapcsolatunk, valahogy megőriztük ugyan azt a szoros kapcsolatot, ami a gimnáziumban volt köztünk. Ezért is dicsértem egy büszke vállveregetéssel, mikor átadta az esküvői meghívóját. Sok időbe telt, mire meggyőztem, hogy kérje meg a barátnője kezét -, igen én, tényleg én győztem meg, pont én, aki annyira ellene vagyok a házasságnak. Végső soron nem tehettem mást, tudom, hogy ő élt-halt ezért az elavult intézményért, nem utolsó sorban pedig neki is járt egy utolsó nagy buli, mielőtt gyereke születnek. A saját tapasztalatból mondom, ha az embernek egyel több kölyke van a kelleténél, szóval már világra jött az elsőszülöttje, akkor bekocsonyásodnak a mindennapjai, ki kell élvezni minden percet, amit ki lehet.
Corey és bájos menyasszonya, Hannah esküvője egy forró augusztusi napra esett. Izzasztó volt, és nekem egész napon talpon kellett lennem, mert a legjobb barátom engem kért fel tanúnak -, igen engem, tényleg engem kért fel tanúnak, pont engem, aki annyira ellene vagyok ennek az ez elavult intézménynek.  Örömmel vállaltam el ezt a tisztséget, mert ha valami még szent ezen a világon, akkor az a barátság. A barátaink kedvéért hajlandó az ember hosszú órákon keresztül aszalódni a napon egy szertartás miatt, aminek a lényege a csók és gyűrűk. Mind ezt le lehetne tudni két percben, de nem szükség volt a hosszú elnyújtott szarságokra, úgyhogy a vőlegény mögött vigyázva állva közvetlen, mint a jó gyerekek, ping-pong-labda nagyságú izzadságcseppek folytak végig a homlokomon. Éreztem, ahogy az öltönyöm alatt az ingemet is víz ásztatja, akárcsak a mellkasomnál. Közel jártam hozzá, hogy megkérjem a tisztelendő urat -, mert úgy a polgári esküvő kevés lett volna, úgyhogy még pap is kellett -, hogy húzzon bele, vagy itt olvadok szét. Egyedül a násznép soraiban ülő, öt hónapos terhes barátnőm látványa mentett meg, ahogy grimaszokat vágott, mikor rá pillantottam. Részben pedig ezzel nehezítette a jó gyerek módjára való vigyázban állást, mert egy grimasznyira voltam a röhögő görcstől az oltár mellett mindenki szeme láttára.
Mégse ez volt a legélvezhetőbb része az esküvőnek, hanem a lagzi, ahol mindenkivel lelkesen koccintottam becsületesen Aubrey helyett is -, hiszen terhes, nem ihat – a pár egészségére, Hannah termékenységére, a hosszú házasságra, és minden egyéb kitalált fogalomra, ami egy újabb pohár felest generált a kezembe. Még a vacsorát se tálalták, de már a világomat se tudtam, vagy inkább épp csak most kezdet kitágulni előttem a világ.
- Hogy érzed magad? – ültem le helyemre Aubrey mellé már közel kettőt látva belőle. Na jó, azért ott még nem tartottam, de kellemesen sugárzott belőlem a tömény szesz szag. Felé hajoltam, hogy megcsókoljam, de valahogy azon se lepődtem volna meg, ha ellenzi. Már napok óta benne volt a feszültség a levegőben kettőnk közt. Szinte már kézzel fogható volt. Úton volt a kislányunk – az orvosok szerint fiú, de én tartottam a véleményem – és az ötödik hónapban egyre sürgetőbb lett a kérdés, hogy mi lesz a mi tanulmányainkkal. Mégiscsak huszonhárom évesek voltunk, én két éve jártam már a főiskolára, és terveztem elvégezni, de valakinek a gyerekekkel is foglalkozni kell, Aubreynak pedig úgyszintén az egészségügyi pálya tettszett. Semelyikünk se akarta kimondani, hogy szar van a palacsintában, pedig elég méretes darab volt. Az Kai is már négyéves volt, és vele se volt könnyű összeegyeztetni a tanulmányainkat, már így is Aubrey szülei segítettek a bevásárlásban, hogy éhen na haljunk. Egy újabb gyerekkel a helyzet csak még bonyolultabbnak tűnt.
A tekintetem az ifjú párra vándorolt, akik épp valamin összenevettek. Komolyan örültem Corey boldogságának. – Kurva aranyosak együtt, kitesznek egy kölyökkutyát közösen – biztos voltam benne, hogy ha előrébb leszünk az életben, szeretnék egy kutyát. Apám sose engedte, én meg úgy imádom azokat a dögöket.

Mivel se én, se Corey nem tartoztunk a menő srácok közé a gimiben, mi több inkább az ellentétük voltunk, vagy talán a közepesen húgymeleg állóvízben tengettük a mindennapjainkat. Nem voltak nagy elvárásaink, persze mindketten fantáziáltunk róla, hogy milyen atom király életünk lesz a jövőben. Lesz egy csodálatos családunk, nagy házunk a drága kertvárosi részen -, mert akkoriban még ez számított menőnek -, és vezető beosztásban dolgozunk majd egy világméretű cégnél miután kijártuk a Harvardot. Végül egyikünk élete se úgy alakult, ahogy anno a suli étkezdéjében megálmodtuk a taknyos krumplipüré mellett. Én kicsit előbb lettem családapa, mint ahogyan azt anyám szerette volna, és a Harvardról is lecsúsztam Egyeske miatt. Pedig volt esélyem, a sulis pályatanácsadó szerint jó kilátásaim voltak az ösztöndíjra, de elhalasztottam. Anyám szerint egy idióta vagyok, hogy feláldoztam Aubreyért és a kisfiamért a karrierem. A drága mama igazán hitt bennem, hogy többre vihetem az életben, mint apám, mert mindig is jeles tanulókén brillíroztam az iskolapadban. A tanáraim is kivétel nélkül -, jó talán egy-kettő kevésbé - szerettek, de Aubrey is szeretett, és egy tanár se volt olyan elképesztően dögös, mint ő, szóval nyilván a szerelmet választottam az orvosi helyett. Nem bántam meg, legalábbis, egyelőre nem.
Mikor elhúzza a fejét, egy medve dörmögéséhez hasonlatos sóhaj hagyja el a mellkasom. Futólag nyomok egy csókot a kulcscsontjára, amit ízlésesen takar a ruhája pántja. – Olyan jól nézel ki – dörmögőm forró bőrébe, ami kellemes édeskés illatot áraszt magából. Mint egy friss érett gyümölcsös, amit azonnal szüretelni akarsz, beleharapni, és érezni a szádban ízét… - Akkor gyere, táncoljunk – suttogom a fülébe válaszul, ha már ő unatkozik helyettem is. A kezem az ő kezébe vezetem, és ellentmondás nem tűrően húzom fel a székről.
Mielőtt bevonszolhatnám a zsúfolt táncparkettre, kortyolok egy utolsót az asztalon pihenő korsóból, hogy a sör megnedvesítse kiszáradt torkomat. A sok tömény után, már igazán jól esik, valami hideg és alacsony alkoholtartalmú a szervezetemnek. Szorosan összekulcsolva ujjainkat húzom be az emberáradat kellős közepébe. Szerencsére nem nehéz átverekedni magunkon, mert Elvis kellően lelassította a táncparkett összehangolt mozgását. Én is hasonlóképp felveszem a ritmust -, mármint én azt hiszem a sok felestől, de amúgy még csak el se találom az ütemet –, és magamhoz húzom Aubreyt már amennyire a pocakja engedi. Hát igen, a gyerekek már ilyenkor a szülők szexualitása közé állnak, Kaival se volt másképp, úgyhogy már nem is zavar, hogy egy kosárlabdán kell áthajolnom, hogy megcsókoljam a gyönyörű barátnőmet. – Akkor sose lesz kutyánk – mondom kissé csalódottan. Nem titok, hogy szerintem esélytelen, hogy egyszer mindketten diplomához jussunk. Mármint, ha nem Egyeske, majd a már úton lévő Ketteske biztos lebukja a beborított a diplomamunkám a véleményét kinyilvánítva. Esélytelennek tűnik, hogy egyszer az egészségügyben dolgozzak, és ne apám műhelyében rohadjak meg.
Presley végével a zene vált, lassan áttűnik a király dallamin a latin zene jellegzetes üteme. Az A Dios Le Pido a világ egyik legidegesítőbb száma, ha az ember nem itta még magát félrészegre, de így még egészen élvezhető is. Mi több még a szöveget is tudom félhangosan énekelni, mert napi háromszor leadják a legnépszerűbb rádióadók, és ha az ember nem ötödjére is ugyan azt a válogatás kazettát akarja hallgatni, akkor kénytelen ráhangolódni a rádiófrekvenciákra. Ráadásul mivel idegennyelv címszó alatt spanyolul tanultam, így a szavakat egész érhetően tudom megformálni, már ahol nem hadar az énekes. Közben nagyjából ritmusra vezetem Aubreyt, megforgatom, majd hátát a mellkasomnak támasztom, és úgy énekelek a fülébe. - A Dios le pido Que mi alma no descanse cuando de amarte se trate, mi cielo – azaz „megkérem istent, hogy soha ne fáradjon bele a lelkem, hogy téged szeret”. Gusztustalanul romantikus, de valahol nagyon élvezem. Az ujjaim végig szántanak gömbölyded pocakján, és a fejemet a vállán pihentetem, miközben ütemre ringok vele együtt jobbra majd balra. – Ha nem mennél egyetemre, sokkal több időnk lenne ilyenekre. Többet lehetnénk kettesben – mondom túlkiabálva a zenét úgy, hogy tisztán értse a szavaim. Talán megfontolatlan kijelentést tettem, de fel se tűnik. A véralkoholszintemmel egyenesen arányosan megnőtt az önbizalmam és a gátlástalanságom. Ráadásul már tényleg nagyon hiányzik ez, hogy zsúfolt pincehelyiségekben a tömeg kellős közepén egymásnak feszülve táncoljunk pelenkák és gyereksírás nélkül. Csak mi ketten.