Család: Anyja révén méretes olasz, apja révén csekély amerikai rokonsággal rendelkezik. Mentalitásában és temperamentumában érezhető az ebből fakadó kettősség, ha azt kérdeznék tőle, hogy inkább olasznak vagy inkább New York-inak vallja-e magát, biztosan nem adna egyenes választ.
Alapvetően nyugodt természetű, nem egyszerű kihozni a sodrából, de ha valaki sikerrel jár, akkor abból nagyon hamar, nagyon heves vita képes kerekedni.

Habár a volt nejével már egy éve külön élnek, tizenhét éves lányával kivételesen szoros a kapcsolata. A válás óta nem kezdett semmi komolyba, tizenöt év házasságot azért nem egyszerű egy tollvonással maga mögött hagyni, és talán az is igaz, hogy a kelleténél jobban belesüppedt az agglegény életbe. Kevés szabadidejében nem mozdul ki sokat, és nem is erőlteti meg magát, hogy újra legyen valakije. Jó ez így. Talán jobb is, mint egy újabb elköteleződés. Azért nem zárkózik el az ismerkedéstől, a maga módján a tenyerén hordozza a női nem képviselőit, kedves, szellemes, szinte bármiben lehet rá számítani, csak egy kissé zárkózottabb pasas.

A kórházban jól kijön a kollégákkal, bár a mindennapi viccelődésen túl nem sokat tudnak róla, nem az a kibeszélem a problémákat típus. Szereti a munkáját, és jól is csinálja, de a válás erre is hatással van, sosem volt a munkahelyi viszonyok híve, és szigorúan betartotta a betegekkel csakis hivatalos kontaktusra vonatkozó erkölcsi szabályt, házas ember lévén még csak a kísértés sem volt jelentős, de az utóbbi időben ez is változásnak indult.

Barátként őszinte és támogató, nem mindig olyan komoly, mint amilyennek első ránézésre hinné az ember.

És amiket nem gondolnál róla:

# gyakran hangoztatja, hogy soha nem menne agyfurkászhoz, de a házassága utolsó évében titokban terápiára járt, hogy minden tőle telhetőt megtegyen, hogy elkerüljék a válást

# az iskolai években kifejezetten verekedős volt, később pedig versenyszerűen bokszolt, de egy sérülés miatt abbahagyta

# remek szakács

# többszöri próbálkozás után sem tudta még letenni a cigit


- Anya egy seggarc! – viharzik be a lakásomba a lányom, amint kitárom előtte az ajtót. Látom rajta, hogy síkideg. Megint balhéztak. Mintha nyomokban a szeme is könnyfátyolos lenne, de ezt inkább nagyvonalúan nem veszem észre.
- Ne beszélj így az anyádról – jegyzem meg automatikusan, ahogy odahajol egy gyors puszira. Bár a hangomban nincs szigor, tudja jól, hogy ezt akkor sem tolerálom. Mindegy, hogy igaza van vagy sem.
- De tényleg az! – fakad ki, és a havas cuccait levágja a kanapéra. Fogalmam sincs, ezúttal mit alkothattak. Jo nem hívott fel.
- Egy kicsit – ismerem el halvány mosollyal, egy gyors mérlegelés után. Nincs értelme letagadni, hogy mostanában én sem értek egyet a döntéseivel. Elvégre mi sem tudtunk megmaradni egy házban. – De ilyet akkor sem akarok hallani tőled. Jót akar, csak… túlságosan frusztrált mostanában.
Vagy inkább az utóbbi tíz évben. Nem tudom, hol siklott ki ez az egész, sokáig nem hittem, hogy tizenöt év házasságot egyszer csak úgy a szemétbe dobunk. A gyűrűmet még mindig nem vettem le. Nem tudom, miért. Eleinte csak megszokásból, és mert nem volt kedvem magyarázkodni a kórházban, aztán így maradt. Pedig lassan egy éve már, ideje lenne.
- Szerintem az agyára ment a pszichológia.
- Genna. Mi történt?
- Úgy viselkedik, mintha még mindig tíz éves lennék. Mindenbe beleköt, kutat a cuccaim között, megmondja, hova mehetek, és hova nem, pedig akkor is elmegyek arra a szilveszteri bulira, nem érdekel, hogy neki nem tetszik.
- Amit az a srác szervez? – puhatolózom, valami még rémlik, de már nem emlékszem pontosan. Nem egyszerű követni, hogy kik legyeskednek körülötte. Felteszek egy teát, ő pedig egy huppanással felül a konyhapultra.
- Igen. Anya megtiltotta, hogy találkozzak vele, mert szerinte egy lúzer, és rossz hatással van rám, csak mert nem orvosok vagy ügyvédek a szülei. – Na igen, erről jól ismerem Jo véleményét. Az ő szülei meg engem néztek le, mert nem idegsebésznek készültem, hanem ciciket barkácsolni, de végül mégis én nyertem.
- Csak félt. Adj neki egy kis időt. Előbb-utóbb rájön majd, hogy megbízhat benned.
- Adok. Egészen pontosan december 31-ig. Ha nem enged el, úgyis megszökök – von vállat, én pedig megköszörülöm a torkom, mintha az előbb nem jól artikuláltam volna.
- Úgy értem, előbb-utóbb úgyis rájön majd, hogy megbízhat benned – nézek rá komolyan, de ő csak félrepillant, és lemondóan a fejét ingatja.
- Te is tudod, hogy nem lehet vele őszintének lenni. Te sem vagy az – teszi hozzá halkabban. De azért mégis kimondta.
- Ezt hogy érted? – A szemöldököm felfelé mozdul. Ezzel meglepett, hirtelen nem tudom, mire gondolhat, de megint csak vállat von, és inkább a kezébe vesz egy narancsot. Azt piszkálgatja.
- Megtalálta a táskámban az óvszert, amit a múltkor adtál. Teljesen kiakadt. – Vagy úgy. Akkor már sejtem, mi volt a ma esti téma.
- Elmondtad neki…?

- Nem mondtam el – teszem hozzá rögtön, mielőtt még azt hinné, hogy beárultam. –  Csak azt, hogy nem az enyém, és… Tökmindegy. Reménytelen eset – sóhajtok egy nagyot, és azzal a lendülettel ki is fújom. Hozzá akarok költözni, de nem tudom, hogy vessem fel az ötletet. Tudom, hogy nem akarná, és anya sem engedné meg, pedig ezerszer jobb lenne. Elveszem a bögre teát, és a tenyereim közé rejtve, egy ideig csak élvezem, ahogy a meleg a bőröm alá kúszik, azt hiszem, kidühöngtem magam.
- Rumot? – A kérdés teljesen abszurd, hiszen elviekben még nem ihatok alkoholt, pláne nem a szüleim jelenlétében, és mégis olyan természetesen teszi fel, hogy fél másodperc alatt elvigyorodom. Vissza is nyújtom a bögrém.
- Csak vicceltem – ráncolja a homlokát mosolyogva, de ha azt hiszi, ezek után visszaléphet, akkor nagyon is téved. Úgyis tudom, hogy csak szívat. Végül tényleg tölt bele mindkettőnknek egy keveset. Hiányzik ez a hangulat otthon. Egész más volt, mikor még ő is velünk lakott, még a veszekedések ellenére is... – Szerinted sem kellene elmennem abba a buliba? – pillantok fel rá egyszer csak. Szeretnék. De ha elmegyek, Dan biztos le akar majd feküdni velem… És ezt is szeretném, de nem vagyok biztos benne.
- Ezt neked kell tudnod – néz a szemembe, látom, hogy érti, miről beszélek, és nem jön zavarba. – Az elsőre mindig emlékezni fogsz. Ha úgy érzed, szép emlékként gondolsz majd vissza rá, akkor ne habozz. Ha pedig úgy, hogy megbánnád, akkor inkább menjetek el minigolfozni a csajokkal.
- De csak ha te is jössz – nevetek fel a végére. Jó, hogy vele tudok beszélni ezekről. Anyával teljesen esélytelen. – És te mit fogsz csinálni?
- Még nem tudom. Csak öregesen. Bontok egy sört, és bekapcsolom a tévét. – Mosolyog, de ezúttal nem néz rám. És nem is mond igazat.

- Szóval titkos? – pedzegeti tovább, és fülig ér a szája. Tudja, hogy rátapintott valamire, pedig semmi érdekes. Épp csak ez lesz az első szilveszter Jo nélkül, és még nem is gondolkodtam rajta.