Ha elég időt töltesz távol az emberektől, akkor még van rá esély, hogy elfelejted, hogy mit is utálsz bennük annyira. Vagy legalábbis egy pontig ezzel áltattam magam, aztán ott voltam az utcán, és egy pillanatra csak bámultam magam elé, miközben nem tudtam megmagyarázni magamnak – mit megmagyarázni magamnak? Bocsánatot kéne kérnem magamtól, hogy ebbe az egészbe---
Oké, várj, hadd mondjam el egy kicsit máshogy.
Nyári éjjel, de nem mehet olyan mélyre le a Nap, hogy a nappali kánikula rekkentő hősége eltűjön a háztömbök közül. A nyakkendő a zakóm zsebébe gyűrve, az ingem felső gombja kigombolva, néhány tincsem pedig az izzadtságtól csatakosan a homlokomhoz tapadt. Voltam annyira részeg, hogy a meleget még melegebbnek érezzem, és voltam annyira józan, hogy kicsit még mindig megremegjen a cigaretta a kezemben, ahogy rágyújtottam. A benti tömeg légkondicionált miliőjében úgy éreztem, megfulladok, most itt kint már bizonyos, hogy el fogok olvadni. Az égre néztem – vagy hát arra a sötétnarancs csillagtalan masszára, ami télen-nyáron ott ül New York felett éjjelente –, és ordítani akartam, de végül inkább csak slukkoltam. És vissza kellett volna mennem elköszönni, és hívnom kellett volna egy rohadt taxit, és jó fiúnak lenni és mosolyogni, ha kérdeznek valamit, és nem hetek múlva is azokon a semmilyen-ingerült félszavakon rágódni, amiket másokhoz odavágtam, és nem heteken át győzködnöm magam, hogy nem is érdekel az egész, és hülye vagyok, hogy rágódok rajta, mert túl vagyok rajtuk, mert túl vagyok rajtuk, mert túl vagyok rajtuk--- Á, a faszt.
Megpróbálhatom újra?
December óta már majdnem hét hónap eltelt, én pedig nagyjából ugyanennyi ideje nem jártam emberek között. Mármint persze, betettem a lábamat boltokba, volt három olyan kurzusom is, aminek tavasszal aktív résztvevője voltam (ami tizennégyből elég rossz arány), összeültem a családommal (már amikor nem arra jutottam, hogy lényegében nincs családom – de ezt képzeld el olyan hangsúllyal mondva, mint egy vígjátéknak egy szomorú pontját, mikor a tizennégy éves kissrác ezt ordítja, ahogy bevágja maga mögött a szobája ajtaját), olykor a barátokkal (már amikor nem arra jutottam, hogy barátaim sincsenek – de ez a vígjáték szomorú pontjának már tényleg a nagyon szomorú pontja), épp csak a nagyobb tömegekre, és a százszázalékban fehérített fogsorokra írott bájcsevejekre nem voltam kíváncsi, aztán--- Hát, aztán jött egy pont, amikor mindez… nem az, hogy elmúlt, de, nézd, a tizennégy éves kissrácok bármennyi ajtót csapkodnak is, bármennyit duzzognak is, egy ponton ki fognak jönni a szobájukból, mert még csak tizennégy évesek, és az egész kamaszkori frusztráció és világgyűlölet lényegében még előttük van. Szóval, igen, otthagyják azt a szobát, de ez nem azt jelenti, hogy onnantól a kissrácban minden helyre jött volna, nagyjából millió hasonló pillanata lesz még, épp csak egy olyan rész jött a filmben, amikor muszáj megadnia magát, mert mégis csak egy vígjátékról van szó, az emberek meg inkább nevetni akarnak. És december óta hét hónap eltelt, az emberek pedig mostanra már csak nevetni akarnak, nekem pedig egy tisztességes álmosolyra sem futotta közöttük. Hét hónappal ezelőtt az emberek egy fokkal szánakozóbban mértek végig a nagyapám temetésén, most meg csak illedelmesen kérdezgették, hogy vagyok, nekem meg annyira nem volt hozzájuk kedvem, hogy azt feleljem nekik, hogy jól.
Így nem maradt más hátra, mint engedni az elemi ösztönnek, hogy mihamarabb eltűnjek innen, ehhez meg először eldobtam a cigarettát, és eltapostam a flaszteren, aztán hátra néztem az ajtóba, hogy Dee jön-e már.
"Good night. I’m feeling very much over-excited now, and a little dramatic, but I think I’d give almost anything on earth to see you writing a something, an anything, a poem, a tree, that was really and truly after your own heart."
- Kivel? - Sawyerrel. - Miért? Miért-miért. Azt én is szerettem volna tudni, hogy miért, de most nem a miértek ideje volt. Nem válaszoltam. - Menjek én is? - kérdezte, miután rájött, nem is fogok válaszolni. - Nem kell. Csak falazz a mamának. Coco szemöldöke közé még egy rövidke pillanat erejéig ráncot vésett az értetlenség, de végül csak megvonta a vállát és bólintott. Nyomtam egy csókot az arcára, kiloptam a kezében tartott martinijéből a fogpiszkálóra tűzött olívabogyót, mert ő úgysem szereti, aztán mosolyogva búcsút intettem neki. Majd otthon találkozunk. Gondolom. Ha ma még hazajutok. Egyáltalán most hova megyek? Miért-miért. Tulajdonképpen egészen szürreális volt ez az egész; bájosan mosolygó emberméretű pezsgőspoharak között szlalomozni félrészegen, a martiniből kicsórt fogpiszkálóval utat törni magamnak a csődületben, mint valami excaliburral, persze csak miután leettem a végéről a bogyót. S meg sem állni a kijáratig - csak egyszer, amikor majdnem a papa látóterébe kerülök, aki biztosan nem venné magára, hogy távozni készülök, de ha ő itt van, akkor a mama sincs messze, ő pedig nagyon szívesen magára veszi a dolgot, mindenki más helyett is. És hogy ki véd meg tőle? Sawyer? Ugyan, még csak rá sem kenhetem a dolgot. És mégis, azért töretlen elszántsággal igyekszem a kijárat felé, nem a főkijárathoz, hanem a hátsókert irányába, mert hát... Miért. Ki tudja miért. Azért, mert sajnálom? Nem, kétségkívül nem azért, mert sajnálom. Sawyer nem engem hívott volna, ha sajnáltam volna. Persze ez nem azt jelentette, hogy ne éreztem volna együtt vele, de egyszer sem kérdeztem meg, hogy hogy van, mert volt ez a soha ki nem mondott megállapodásunk, hogy én ilyet nem kérdezek tőle, és cserébe ő sem kérdez tőlem, mert miközben teljesen különbözőek voltunk egymástól, és egészen gyakran szerettem volna megfojtani őt egyetlen kanál vízben, közben az érzelmi intelligenciánk ugyanazon a frekvencián működött és a szótárunkból rituálisan kiirtottuk az olyan kérdéseket, mint például a hogy vagy. Ezért engem hívott. Mert egyikünk sem ismerte ezt a kifejezést. És lehet azért is, mert valahol remélte, hogy előbb vagy utóbb majd sikerrel járok, és megfojtom őt egy kanál vízben. Ha eddig nem voltam egészen spicces - mert a mama tanításai alapján egy hölgy sosem részeg -, akkor a kinti hőség úgy fejbecsapott, hogy rögvest kitörölte anyám tanításait, és lerészegedtem. Eltartott egy darabig amíg a hátsókertből valahogy előkerültem - miért magassarkú szandálban rohangálok? -, és az ajtót figyelő alak mögé értem. - Bu! - fogtam meg a két vállát hirtelen, hátulról. - Várj! Maradj veszteg! - Ahogy benne kapaszkodtam, fel tudtam emelni először az egyik lábamat, kicsatoltam a szandálomat, aztán a másikat. - Köszi. Szóval... hol a kocsi? És menjünk arrébb az ajtóból, mert ha a mama meglát, téged doblak oda neki. - A világért ki nem mondtam volna, hogy egyébként hálás voltam neki. Nekem sem volt már kedvem maradni, elzsibbadt a szám a széles mosolyoktól, és fájtak a lábaim is.
Van annak egy művészete, hogy egyik pillanatról a másikra teljesen eltűnj, anélkül, hogy különösebb erőfeszítéseket fektess a búcsúba. Egy pár éve már eléldegélek ezzel a módszerrel, a lényege nagyjából az, hogy az este alatt csak nagyon kevés olyan arccal állj szóba, akivel egyébként is szóba állnál, ezek után garantált, hogy amint eltűnsz, nem fogják azonnal észrevenni a hiányodat. Ez különösen jól működik olyan társaságokban, ahol egyébként sok emberrel állnál szóba (elég csak elméleti oka legyen annak, hogy szóba állnál velük), mert ha épp nem látnak téged, gondolhatják azt, hogy éppen más olyan emberekkel állsz szóba, akivel egyébként szóba állnál. (De te eközben ugye igyekszel nem különösebben szóba elegyedni senkivel.) A következő könnyítő módszer, hogyha távozás előtt nem rúgsz be teljesen. Ez akkor különösen nehéz csak, ha ragaszkodunk ahhoz az elmélethez, hogy az ivás egy társas elfoglaltság, és hogy a hely és az alkalom, amely mentén, illetve ahol összegyűltünk, az egyetlen olyan teremtett dolog ezen a világon, ami miatt másnaposan érhetne a… hát, a másnap. Egy kifinomult, precíz, vagy ha úgy tetszik, mániákus partielhagyó – ez innentől létező szó –, ha csak olyan ismerősökkel találja magát egy légtérben, akikkel nem szívesen állna szóba, kénytelen arra is figyelni, hogy ezek között az emberek között ne legyen teljesen részeg (ez persze rendkívül megengedő kitétel, kizárólag a teljesen részeg szintet zárja ki, minden előtte és utána következő szint megengedett, épp csak az előbbi ideálisabb), mert az alkohol hajlamos befolyásolni az ítélőképességet oly mértékekig, hogy a végén képes légy azt hinni, hogy kibírod a régi ismerőseiddel egész az est végéig, hogy innentől ne mindig csak panaszkodjanak rád mint, ugye, megrögzött partielhagyóra. – Ez persze hazugság, mire ez a gondolat megfogalmazódik benned, már teljesen részeg kell legyél, és nagyon sok olyan emberrel szóba kellett álljál, aki sokkal jobban bánja, hogy valaha is megismert, mint amennyire te fogod bánni, ha másnaposan visszagondolsz az este együtt töltött időkre. Röviden, tényleg, nem érdemes teljesen berúgni, úgy nehezebb hazamenni is. További fontos dolog, ha kifinomult, precíz és mániákus partielhagyók akarunk lenni, hogy az eseményről nem egy másik eseményre kell átszambázni a sötét és sűrű éjszakában – ez esetben szó nélkül távozni csak simán taplóság –, hanem egyenesen haza kell menni. Minden hazamenetelt könnyebbé tesz, ha van otthon valami rövid italod. (Itt ugye megint elővehetjük, hogy idejét múlt az az elmélet, miszerint csak az adott eseményen szabadna aznap berúgni.) Ha nincs otthon rövid italod, lopj magadnak egyet az eseményről. (Ez majdnem annyira taplóság, mint átszambázni az eseményről egy másik eseményre a sötét és sűrű éjszakában, de egy társaságban, ha az sem tűnik fel, hogy szó nélkül eltűnsz, egy üveg italra miért figyelnének jobban?)
Most vissza tudunk menni pár gondolatmenetet csak annyira, hogy ezt az egész előbbit végig egy Hendrick’s ginnel a hónom alatt képzeld el?
Az első pár kínos magyarázkodás után tényleg nem lesz ebből gond. Kondicionálni kell a tömeget, csak ez a lényeg. Így a tömegek, akiket érdekel a hollétem (haha! tömegek!), az évek alatt megszokhatják, hogyha feltűnik nekik, hogy nem tudják, hol lehetek, akkor addigra már órák óta otthon vagyok, és nem lesz velem gond. Mit tudom én, képzeld el ezt például az anyám szemszögéből – lássuk be, hogy hosszútávon ő is inkább megengedő lett az efféle magatartással szemben, minthogy teljesen részegen próbáljak meg mégis beszélgetni akárkivel.
A mániákus partielhagyást ezzel együtt nehezíti, ha mással együtt akarod elhagyni az illető partit, vagy ha annyira sem tudod összeszedni magadat, hogy időben hívj egy kocsit. Erre valahol akkor jöttem rá, mikor Dee a vállaimba kapaszkodott, én pedig türelemmel maradtam veszteg, mint amennyi türelemmel az öreg oroszlánok szoktak megijedni a kölykeik támadásától, hogy azzal is csak biztassák őket. (Ennyi türelmet persze nem érdemelt a dolog, de akkor is így éreztem magam.) Rendben, oké, hazudtam, erre akkor jöttem rá, amikor rákérdezett, hogy hol a kocsi. - Lemerült a telefonom, és… hát, reméltem, hogy megkérhetlek téged, hogy rendelj egyet – Rendben, oké, megint hazudtam. – Milyen messzire akarsz mezítláb arrébb menni?
Kezdőlap
