Can I stay for a while?

Beszívtam húsos alsó ajkam az utolsó métereken, ameddig a szőke, agyonsminkelt és felettébb idegesítő hangú munkatársam csacsogott az aktuális hódításáról. Már csak két emeletet kellett közösen lefelé zötykölődnünk, miközben Vivienne beavatott abba, hogy most már végre közös programokat is csináltak Gabe-bel, nem csak akkor kereste meg a fickó, ha éppen a másik - és nagyon is közös harmadik - munkatársunkat tolta meg hátulról. Mivel nem igen volt közöm ehhez a lehetetlen és indokolatlan drámához, a lehető leginkább ki akartam volna maradni. Mondjuk csak annyira, hogy azon gondolkodtam, meggyorsítanám az idegen civilizáció keresését egy távoli galaxis elfeledett és még fel nem fedezett bolygóján. A tarkómat az üvegezett felületnek döntöttem, miközben a szemhéjaim elrejtették a kéklő íriszeimet a Szöszi elől, aki még mindig csak áradozni tudott arról, aki engem egyáltalán nem mozgatott meg.
Számoltam az ólomlábakon cammogó másodperceket, a fogaskerekek lassított felvételeként zöttyenő mozdulatait, és ahogy a fémdoboz megállt a földszinten, benne velünk, úgy csusszantam volna ki szívem szerint a fojtogató zártságból, mint ahogy Gyalogkakukk szaladt a sakál elől. Viv hiába beszélt arról, hogy kikérné a véleményem, hogy szerintem mit kellene tennem, a mosolyom a hallban üldögélő, öregecske portásra vetült, aki ültében kihúzva magát integetett felém, én pedig vissza is. A kisöreg mindig jókedvre derített, és minden másnap kaptam az alkalmon, hogy egy egyszerű espressot tegyek a pultjára, amit aztán ő nagy titoktartással övezve belopott magának. Nem lehetett volna sem ételt, sem pedig italt oda bevinnie, de túl sokat dolgozott már és még mindig vissza volt neki jó pár éve a visszavonulásig. Ha csak ennyit tehettem érte, hogy koffeint adagolok neki, már megérte.
- ... holnap értem fog jönni - hangzott a még mindig idegesítő sóhajba forduló, vággyal átitatott terv menete úgy nagyjából az ötödik, meg nem hallott beszédfolyam közepette.
- Azt hittem, együtt dolgozunk - mi mindannyian. Lemaradtam valamiről? Felmondott Gabriel? - fordultam a lány felé a forgóajtón kilépve. Még a tűsarkúi is idegesítő koppanással jelezték jöttét. A bal minden áldott lépésnél megcsúszott egy kicsit a talajon. Hát nem mondta senki neki, hogy Csámpás Rozi, kellene valamit tennie ez ügyben? Mondjuk tornázni, lábujjhegyen járni, vagy talán egy egyszerű sarokemelőt venni...
- De, persze, minden oké vele, velünk. Csak hát tudod, ő másik emeleten dolgozik és felajánlotta, hogy feljön értem a harminckettedikre a nyolcadikról. Ugye milyen romantikus? - habár Viv arcáról sütött a feltétlen gyönyör, amiért ekkora lovagja akadt, én mereven, ám annál hitetlenebbül voltam csak képes figyelni őt. Azt hiszem, ledöbbentem, hogy egyeseknek már ennyi is elég volt. Hosszú másodpercekig tartott a levegővel teleszívni a tüdőmet, és a szokásos buszozzunk együtt akciónkat keresztülhúzva leintettem egy taxit. Sajnos - nagyon nem - csak a város két másik felén laktunk, hiába, hogy Manhattan szívében volt a székhelye a csupán ötvenkét emeletes felhőkarcolónak.
- De, persze, teeeeeljesen igazad van - bólogatva adtam igazat a szőkeségnek, ám neki még csak át sem jött az az irónia, amiből egyébként csöpögött a szarkazmus. Modernkori, csaj Sheldon volt ő, fingja nem volt ezekről. Három perc sajnálkozás után és harmincnyolc perc, huszonkét másodperccel később pedig végre az indiai bollywood csoda zenéiben elmerülve szinte úgy estem ki a méhecskeszínű taxiból a lakásomat rejtő hatalmas épület padkájánál. Szó szerint, mert a kezem beleakadt a biztonsági övbe, és a szerencsétlenkedésemet követően még ráadásul a jegyzeteim is felnyalták a csak alig mocskos kövezetet a járdán, de hé, végre tiszta, szmogtól bűzlő Brooklyni levegőt szívhattam. Nagyot szippantva belőle koccant a mandulaívű, francia manikűröm a járdán, hogy az összes, még nem szélfútta jegyzetem visszakerüljenek a karomba, hogy aztán sietős léptekkel el is tűnjek onnan. A számsort könnyű volt megjegyezni, ami csak kétszer 69 és egyszer 33 volt, nem ebben a számsorrendben. A tulajdonos, akitől béreltem a lakást, úgy gondolta, rettentő vicces emberként elemében volt. Kac kac nélkül. Hát nem. Mielőtt még becsukhattam volna az ajtót, a motor csikorgó kerekekkel állt meg odalent, én pedig mennyei mannát mormoltam el. Épp időben!
- Hahó! - ja, igen, még sisakban volt a férfi, szóval még egyszer.. - Hahó! - villantottam egy széles mosolyt a sisaktalan, izzasztóan fiatal kölyökre, aki alig múlhatott el tizennyolc, de a pelus még ott fityegett a képzeletbeli fenekén. A valódit nem fogom megnézni, hogy aztán meg közszemérem megsértésért lecsukjanak. - Mondd, hogy az egy pepperonis, erős paprikás, extra gombás és nagyon sajtos, gőzölgő pizza - álltam meg az ajtóban, bevárva a gyereket, reménykedő, kiskutya szemekkel. Hazudok, lehet, hogy a Puss in Boots cicájának óriás szemeit hoztam össze.
- Ööööö... aha, asszem igen. Te ki vagy? Csak mert egy kimondhatatlan nevű tyúknak hoztam a harmadikra - bökött az ujjával Isten birodalma, de inkább a felhők irányába. Azt legalább láttam is.
- Szerintem én leszek az a tyúk. Tíz dollár borravalót kapsz, ha megpróbálod kimondani a nevem - köhintettem, hogy nehogy elnevessem magam.
- Legyen tizenöt - mert hogy a kölyök nem engedte el a dobozt, amit felém nyújtott, és csak két perc mantrázás után azért rábólintottam erre. Ám legyen. Negyedikre sem volt képes kimondani, de inkább elismételni azt, amit hallott tőlem. Elengedtem őt. Összesen huszonnyolc dollárral rövidített meg, de megérte.
Kétszázhuszonhat másodperccel és egy isteni, omlós, nyúlós pizzaszelettel később - mert a csak száz lépcsőfokon felmászva azért csak sikerült egy szeletet elfalatozgatnom léptem ki a folyosóra a lifttel átellenes oldalon, hogy elkáromkodjam magam azért, amiért egy narancssárga foltot hagytam a papírlapjaim szélén. Kettőn. Naná, hogy malac voltam. Ráadásul szerencsétlen is, megint, mert bármennyire is túrtam fel a táskám, zörgettem meg minden létező zsebet benne, és szinte téptem fel az anyagot, az Elvis kulcstartón fityegő kulcsom nem került elő. Még ajándék volt az exemtől, amikor egy baromira hülye ötlet révén Las Vegasban kötöttünk ki és csak azért nem egy rohadt kápolnában, mert túl józanak voltunk ahhoz. És már házasok.
Egészen halkan kicsúszott az ajkaimon egy baszódjmegdedurván szóösszetétel, és miközben a vállammal a fülemhez szorított telefonnal egyensúlyoztam, csak mint egy elefántcsorda dübörögtem végig a folyosón, hogy a tőlem három méterre lévő ajtó lapján koppanjanak a bütykeim, türelmesen kivárva, ameddig az ajtót nyitják. Mert reméltem, hogy nyitni fogják. A lámpa fénye a padlón nem látszott, de a bent bömbölő zene hangjai egyértelműen jelezték, hogy valaki volt odabent. Mondjuk úgy, hogy a visongó, drámai meccs zaja erősen kifogásolható volt, de nem vártam el Desmondtól, hogy brazil szappanoperákat nézzen.
Egyszerre nyílt az ajtó és vették fel a telefont, ezért előbb a hátulról Glória fényben fürdő fickót lestem meg alaposan.
- Szia! - ujjaimmal a pizzás dobozt kocogtattam meg, de Mr. Gibson horkantására összeszedtem magam. - Úgy értem jó napot, Mr. Edwin Gibson - mondtam ki a teljes nevét, a házmester épp Gandalfként pöfékelt, a füstöt szinte átfújta a mobilomon is. - Sajnos az a helyzet, hogy elhagytam a kulcsaim...
- Az nagy baj - adta tudtomra. Téééényleg?
- Pontosabban tudom, hogy hol vannak, de oda nem szívesen mennék. Tudja, valószínűleg egy bűnbarlang kénköves, nyögéstől átitatott fertőjének lehet most szem- és fültanúja, de én.. tudja, modoros és középkori értékeket valló nőként nem merném betenni a lábam oda - nem, nem fogtam vissza magam. Desmond is hallhatta mindazt, amit Gibson is. - Megtenné kérem, hogy amint tud, a mesterkulcsával kinyitja a 3/6-os lakást? Shioban Dockeryt kellene keresnie. Igazából ott várnám, az ajtóban, mint egy elhagyatott kiskutya - dohányos, fulladós köhögés. Akaratlanul is elhúztam a számat. Fúj már.
- Reggel - nyomott ki az öreg, én pedig ott álltam Desmond előtt egy pizzás dobozzal, zsírtól pecsétes papírlapokkal a kezemben, beharapott alsó ajakkal.
- Szeretnéd, hogy elismételjem, amit a szexi házmesternek mondtam, vagy csak azt akarod hallani, hogy reggel jutok be a lakásba? - ha nem tűsarkú lett volna rajtam, még billegni is kezdek. Ehelyett a telefont a markomba véve emeltem fel a pepperonis, erős paprikás és nagyon sajtos pizzát tartalmazó doboz doboz tetejét. A gombát ki ne hagyjam! - Egy harapást? - elbűvölő voltam, na jó, csak próbálkoztam. Meg kellene kérdeznem, hogy nem-e kuporodhatok a lakása ajtajába. Vagy kívülről, de inkább belülről. Mert ha kint lennék, azt a sajátomnál is megtehetném. - És akkor hivatalosan is szia. Jó estét, üdvözlet. Amit csak szeretnél - köszörültem meg a torkom. Oké, itt az ideje a kérdésemnek.
Akarod-e Desmond Grimes Shioban Dockery szomszédod vendégül látni egy pár órácskára?
Ehelyett csendben várakoztam. Talán a pizza eltereli a figyelmét és csak úgy befolyhatok oda mellé.

Soha nem volt rajongója a szabályoknak –és akkor, a brooklyni éj leple alatt különösen nagy örömmel hágott át nem egy, de rögtön kettő diktatorikusan előállított törvényt, ami kapcsán ő le merte volna tenni a nagyesküt, hogy csak a bekorlátolására és a megregulázására születtek. A felelősségteljesség, mint fogalom, saját magára nézve egy az egyben hiányzott a szótárából, így talán nem is annyira meglepő, hogy a lustaságból eredendő leleményesség hamarabb szőtt ellenállhatatlan gondolatokat, mint a biztonságtudat és annak érzete. Mondhatnánk, hogy az okos főnökök is a léha embereiket kéne, hogy magas, döntő pozíciókba helyezzék, elvégre az ilyesfajta személyek mindig megtalálják a leggyorsabb és legegyszerűbb megoldásokat, hogy még azelőtt végezzenek, hogy a nyakukra akárcsak rákerülhetne a hurok, nem, hogy még meg is szorítanák azt. És ahhoz, hogy ezt egy remek iskolapéldával lehessen statuálni, még csak nem is kell a szomszédba menni…
A szélesre tárt ablakon át hömpölygött a láthatóan és hallhatóan férfi-lakta lakásba a frissnek csak nagy jóindulattal, viszont hidegnek annál is inkább nevezhető kora tavaszi levegő. Desmond első kézből érezhette fedetlen alkarján annak hűvösét, mely óhatatlanul is a libabőr nyomait festették a manapság sokkalta világosabbnak tetsző bőrére. Nem vágyódott a nagyvilágba, és már az is külön megerőltetést okozott számára, de legalábbis erőteljes grimasszal nézett elébe a feladatnak, mikor a fogytán lévő éléskamrát újratöltendőn leszegődött a sarki boltba. Mégis, a Nap jótékony fényével és a természettel való érintkezése azon az ablakon, és azon a párkányon keresztül történt, amin ezúttal is elhelyezkedett, hátát a fehérre mázolt fának vetve, nem különbül téve fejével, amin a mindig rendezett, mindig tökéletesen beállított haja a perfekcionista énjét meghazudtolandón a szélrózsa különböző irányába meredezett. A házfal mellé lógatott kezében, mint egy világítótorony fénycsóvája, parázslott az égő dohány.
Nem volt függője a cigarettának, viszont azt se tudta volna teljes határozottsággal állítani, hogy minden körülmények között békében tudna élni nélküle. Amolyan „se veled-se nélküled” kapcsolatot ápolt vele, az ínséges idők végett mindig lapult egy dobozzal bőrkabátja belső zsebében, ha a szükség törvényt bontana. Márpedig úgy gondolta, hogy azon pillanatok egyikét élte meg, amikor megengedhette magának a rendbontást –még annak ellenére is, hogy személyére való tekintettel ezen alkalmakból többet számolhatunk, mint azokból, amikor a határainak teljes tudatában cselekszik. A konyhaablakban elköltött percek már rutinjává váltak a mindennapjainak, így egyre kevesebbszer idézte fel a kórházból búcsúztató mondatát a kezelőorvosának, miszerint „most egy ideig kerülje mind az alkoholizálást, mint a cigarettázást!”. Az életmentő műtéte során többször vissza kellett hozni, ez mégse volt kellő nyomaték számára, hogy fel ne rúgja az orvosi utasítást. Ha őszinte akart volna lenni, bevallotta volna, hogy a felesége véleményétől jobban tartott, mint a doki rosszallásától –attól viszont még inkább, hogy nem lesz alkalma arra, hogy hallhassa a neje elégedetlenségét. Hiszen a nő, mint egy hurrikán közlekedett az életében; váratlanul bukkant fel, felbolygatta a rendeződni tetsző kedélyállapotát, összekuszálta a gondolatait, majd amilyen hirtelenséggel érkezett, olyan gyorsan is távozott, ott hagyva Desmondot, mielőtt az bármit is szólni tudott volna neki. Törődött a férfival túl azon, hogy ő maga volt az, aki ajtót mutatott neki megközelítőleg egy évvel korábban, de a szükségesnél nem kívánt több időt tölteni a társaságában. Talán azért, mert maga is tartott attól, hogy a felfordult élete tetején gubbasztó férjének szerencsétlen látványától meglágyulna a szíve.
És Des másra nem is vágyott, pedig nem volt a szó általános értelmében vett családapa, de még csak szerető, gondoskodó és odaadó férj sem. Voltaképpen soha nem is akart az lenni, annak gondolata elől is hanyatt-homlok menekült, mégis, kilenc évvel ezelőtt, mikor először kezében tartotta a szeretett nőtől született kisfiát, valami megmozdult benne. Valami, amit nem tudott volna szavakba önteni. Valami furcsa melegség, ami jólesően terjedt szét mellkasában, és aminek addigi életében való hiányát csak akkor ismerte fel, mikor elsőként tapasztalta, azóta pedig úgy vágyott rá, mint éhező egy falat kenyérre.
Az esték mindig rosszabbak voltak a nappaloknál. A napközbeni hangzavar elülésével a zajt átvette a soha nem tökéletes csönd, a szomszédságra való tekintettel a baseball meccs sokadik ismétlését mérsékelt hangerőn figyelte, ezáltal a lakóterére telepedő általános, konstans nyugalom olyan hatást gyakorolt kusza gondolataira, mint mikor megeresztik a csapot, és alázúdul a víz. Ezt a képzeletbeli csapot azonban csak a halk, ajtóra mért kopogás tudta elzárni, hosszú órák óta talán először.
Még egy utolsót szívott a cigiből, mielőtt annak tövig szívott csikkjét messzire pöckölte az utca koszos aszfaltjára. Lehuppanva addigi nyughelyéről, zsörtölődve szelte át a túlontúl nagynak nem mondható teret, ami addig elválasztotta a bejáratitól, és kérdés nélkül fordította el a kulcsot, hogy, még ha nem is szélesre, de kitárja az ajtót a hívatlan vendég előtt, míg szabadon maradt kezével a villanykapcsolót matatta.
Szemöldökei homlokegyenest rohantak haja tövébe, mikor a küszöb kívül eső részén a szomszédját vélte felfedezni teljességgel érthetetlennek vélt, ezáltal alapos felvilágosítást eszközölendő körülmények következményeként.
- Szia… -és tekintete rögvest a megkocogtatott pizzásdobozra vándorolt, hogy tanácstalanul széttárt karokkal másodpercek tört része alatt pillantása újból a nő arcán nyugodhasson, míg a hívás kezdeményezésére való tekintettel a „Mit kezdjek vele?” kérdés csak eltátogásra került, azt nem szegezte konkrétan Shiobannak.
Kelletlenül, szemét forgatva vette tudomásul, hogy a nő, hiába zavarta meg esti nyugalmát, figyelmét a vonal túlvégén az általa is túlontúl jól ismert Mr. Gibsonnak szentelte. Nem egyszer gyűlt meg a baja az illetékes, zsörtölődő férfivel, aki több alkalommal is felhívta a figyelmét a szerződésben feketén-fehéren álló alpontra: a ház teljes területén tilos a dohányzás! Desmond a többedszeri apropó után már nem is tett kísérletet arra, hogy megérdeklődje az öregúrtól –ő vajon miért bűzlik úgy, mint egy felgyújtott dohánygyár, tudván, hogy soha senki nem látta kivonulni a ház elé, ellenben mindig bűzölgött az áporodott izzadságszag mellett az olcsó cigaretta füstje a ruháiból.
Kezeit mellkasa előtt keresztezte, míg várt, hogy a hívás a vége felé közeledjen, ami egészen addig hidegen hagyta, viszont az érdeklődését a „bűnbarlang” és a „fertő” szavak említésével végül megnyerte. Arcán kerekedő pimaszkás vigyorát alsó ajkába harapva kívánta elfedni, de az túlontúl nyilvánvaló volt ahhoz, hogy bármennyire is palástolni tudja azt a nő előtt. Maga se tudta volna megmondani, hogy a fogalmazás szánt szándékkal vált a vizuális gondolatait felélénkítővé, avagy csak a szomszédja sajátságos stílusának volt köszönhető, hogy képzeletek támadtak a fejében…
- Na mi az, még Gibson is faképnél hagyott, nem csak a kulcsaid dobbantottak előled? –és fejét ingatva ciccentett egyet rosszallása okán. – Ami azt illeti… hogy is volt az a bűnbarlangos sztori? Tudod, Ryans pont akkor csinált egy hazafutást, aztán nem hallottam kristálytisztán, hogy is volt ez pontosan… -válla felett bökve hátra a tv irányába, pofátlan kis somolygással az arcán szegezte csokoládé barna szemeit a nő megkapóan kék íriszeire.
- Hm… -fejezte ki abszolút pozitív értelemben vett véleményét, mikor a felnyíló dobozfedél alól kikandikáló pizzaszeletek látványa egyszer s mindenkorra a retinájába égtek. Egy férfi szívének meglágyításához mi is lenne tökéletesebb eszköz egy nagy adag, gőzölgő kajánál?
Kezét még mindig az ajtó kilincsén pihentette, míg másik kézfejét mélyen kopottas farmerjának zsebébe temette. Oldalra biccenő fejjel nézte pár kósza pillanatig a szomszédasszonyát, majd sóhajtott, mikor végül elállt az útjából.
- De nehogy tévképzeteid támadjanak! Csakis a pizza miatt jöhetsz –szögezte le teljes határozottsággal a nyilvánvaló hazugságot, majd ha a nő ennek ellenére is élvezni kívánta a társaságát, úgy becsukta mögötte az ajtót.

ps: mondtam, hogy aranyba foglalom a neved c:

Can I stay for a while?

Imádtam dolgozni, de ha éppen nem kellett emberek közt lennem, akkor sem dőltem a nem létező kardomba és nem rágtam le a körmeimet, ha éppen nem kellett órákon át hallgatnom mások életéről a kiselőadást, vagy épp nekem kellett volna mesélnem magamról. Így sem bíztam meg mindenkiben, attól függetlenül nem esett nehezemre akár megemlíteni fals angolként, hogy milyen szép időnk van, de ha egy mód volt rá, akkor a metrókhoz sietve is képes voltam kritizálni a teljesen extrém kinézetű embereket. Könyvesboltban elcsevegtem az aszteroidákról bárkivel, az újságosnál az aktuális politikai hírek tekintetében osztottam meg a nézeteim (nem, nem politizáltam), az NFL meccseken pedig egyértelműen és leginkább pofátlanul képes voltam megjegyezni, hogy melyik focista fickó jött be, amint lekerültek róluk a sisakok és nem babasegg arc nézett vissza rám a képernyőn keresztül. Mert ahogy a tetoválásokat kedveltem a bőrön megjelenni, úgy a borostát is kétségkívül férfiasnak tartottam, a szőrtelenség esetén pedig a kopaszság sem oldozta fel a golyófejűség tényét.
Mindezen véleményeket ugyan igyekeztem egy olyan köntösbe burkolni, hogy azzal nem váltam sértővé, de az évek és a férjezett egykori mivoltom megtanított arra, hogy az iróniát anélkül is méregként lehetett csepegtetni, hogy észre is vette volna az ellenkező fél annak tényét. Ha bármiért is hálás lehettem az ex férjemnek, akkor az ez volt. Sully talán emiatt is vonzott a megismerkedésünk elején, és hiába űztem mesterien a nemet mondás művészetét, talán ő volt az egyetlen, akinél vakon, bármire képes lettem volna igennel válaszolni. Kipróbálni, megtenni, bevállalni bármit. Majdnem mindent. Oké, voltak kivételek, de a kísérletezgetés közelebb hozott minket és boldog voltam.
Most viszont határozottan nem, ahogy a zsírfolt ott éktelenkedett a papírlap szélén, miközben fogást váltottam a dobozon, csípőmnek támasztva azt, hogy a rápakolt papírlapokat se reptessem meg a ringó lépteimnek hála, amiért persze, miért is ne alapon megint, mint mindig a lépcsőt választottam. Amikor ide költöztem, minden lépcsőfordulóban meg kellett állnom, mintha nyugdíjas, retardált, reumás láma lennék, és némi terheslégzésnek hála sikerült lecsillapítanom a légvételeim számát is. Ennek már másfél éve, a válás kimondása előtt már itt béreltem a lakásom. Azóta, ha nem is csináltam napi ezer guggolást és nyolcszáz kitörést és nem követtem Dwayne 'The Rock' Johnson csupán egymillió kalóriás étrendjét, azért sikerült egy kis erőnlétet magamra kapnom, ami kimerült abban, hogy egészen gyorsan képes voltam feljutni a lakásomig átszelve azt a csupán és egészen pontosan tizenhat lépcsőfokot három emeleten és 3 félemeleten át, ami még pontosabban kilencven hat fokot jelentett. Számoltam. Nem egyszer.
Ha esélyem volt rá, akkor Gibsontól a lehető legtávolabb húzódtam, ha véletlenül egy légtérbe evett minket a fene. Alapvetően sem szerettem azt, ha a férfiak természetes - és dezodorokkal-parfümmel rásegített illatukon átütött a dohányszag, de Edwin az a középkorú fickó volt, aki a higiéniára annyit adott, mint egy pocsolyában meghempergő, játékos kiskutya egy özönvíz után. A nulla felé konvergált ennek esélye, nem volt nehéz kiszámolni.
A házmester nem olyan férfi volt, akinek szívesen főztem volna, vagy feltételek nélkül beengedtem volna a lakásomba egészen addig, ameddig ő nem tett nekem szívességet. Talán adok majd neki a konyhapultomon lévő narancsomból. Vagy a tegnap esti teamaradékból, amit persze reggel elfelejtettem kiönteni és elöblíteni az edényeimet, mert úgyis hazaérek korán alapon lusta módra ott hagytam mindent a mosogatóban. Ilyen az én szerencsém. Duplán. Hiába állt előttem Desmond, kénytelen voltam előbb a felettébb szófukar és savanyú Gibsonnal tárgyalni, ha már a két szép szemem és a könyörgésem nem hatott, muszáj voltam benyelni a békát, hogy aztán a teljes figyelmem Desmondnak szenteljem.
Nem tudtam eldönteni, hogy szerencséje, vagy balszerencséje volt-e velem, a kérdésére pizzás dobozzal, táskával a vállaimon megvontam azokat. Már a vállamat, az előző kettőt inkább nem lebegtettem meg, a végén még kiöntöm mindkettő tartalmát.
- Ha megfogadsz egy tanácsot, soha nem engedsz lottó, tippmix vagy fogadások közelébe. Igazából lehet mindenki jobban járna, ha gumiszobába löknél be - villantottam egy hirtelen szélesedő mosolyt felnézve a nálam csak alig fél fejjel magasabb fickóra. Volt még egy tűsaroknyi, tíz centi előnye azon túl is, ha levarázsoltam a tipegőt a lábfejeimről ráadásul. Az újabb kérdésre képtelen voltam nem felnevetni, de modorosságomat elővéve, nagyon igyekeztem komoly fejet vágni a továbbiakban. - Ó, elnézésedet kérem, amiért megzavartam a hazafutásban Ryanst - pillantottam el én is a lakás belseje felé, ahol valamerre a tévéből még mindig a meccs hangjai adták meg az alap hangulatot és háttérzajt. - Egyébként nem gondoltam teljesen komolyan a bűnbarlangos részt. Mármint.. tudom milyen egy swinger club összejövetel, de szerintem Gibson még arra se kapná fel a fejét, ha mondjuk a Káma Szútráról tartanék neki előadást Bollywood stílusban, vagy ha pornót forgatnának a másodikon, mondjuk alattunk. Pedig biztos vagy idegesítene, vagy pedig nézni akarnám - rántottam meg a vállaimat nem törődöm stílusban, annál nagyobb mosollyal az arcomon, ahogy a barna szemeket figyeltem, de nem túl sokáig, mert a borosta-fedte arc elvonta a figyelmem. Szerettem, ha egy férfi nem hat órán át nézte magát a tükörben és Desmond jelenlegi kinézetét alapul véve a hanyag elegancia híve volt, torzonborz, hozzá egyébként illő hajjal, több napos borostával. El nem tudtam volna képzelni zselével hátranyalt hajjal.
Hogy eltereljem a figyelmét, a Mennyország kapujába vezettem azzal, hogy a pizzás doboz tetejét felnyitva a sült tészta, szósz és feltétek fenséges egyvelege egészen hozzá is eljuthatott a köztünk lévő távolságot átszelve. A hümmögésre egy felfelé görbültek ajkaim. Hagytam, hogy a pizza "beszéljen" helyettem, kíváncsi pillantással mérve fel a férfi reakcióit, ám azzal, ahogy az a pár centi mozdulat megtörtént, megkönnyebbült sóhaj ragadt meg bennem, mielőtt még teljesen egyértelművé tettem volna számára is, hogy mennyire megkönnyebbültem ettől a felajánlástól. Mert elküldhetett volna Mrs. Woods-hoz is az ötödikre. Az idős néni olyan volt, mint Holle anyó, és még a tamponcserénél is képes lett volna asszisztálni. Piaci kofaként, öntömjénező dámaként vonult végig dübörögve a folyosón, a károgó hangjánál pedig az állandóan óbégató macskája volt csak még idegesítőbb.
- Tudom, tudom - szólaltam csak meg akkor, amikor elléptem a férfi mellett. - Egyébként ha igazán szemfüles lettél volna, akkor kikapod a kezemből a pizzát és engem meg hagysz a folyosón - fordultam vissza a férfi felé nevetve, hogy a következő lépéssel lehúzhassam a lábaimról a fekete tűsarkú cipőket, mielőtt még végigkopogtam volna a lakásán, hogy az alattunk lévő lakók ne sápítozzanak. A táskámat habár még magamnál tartottam, a jegyzeteim a cipőim mellé kerültek, kihasználva azt a tenyérnyi helyet a cipőtartó szekrény tetején. Meztelen talpaim a hűvös padlót érték, de ez nagyon is jól esett most. - Hol szereted a leginkább? Konyhaasztalon, étkezőasztalon, tévé előtt... - soroltam fel beljebb lépve a lakásba, de a kérdésem teeeeljesen ártatlanul csengve a pizzára irányult volna. Ha nem irányított volna máshova, akkor egészen a konyháig vándoroltam, ahol a pultra csendes puffanással pakoltam rá a dobozt, felnyitva annak tetejét ismét.
- Lehetek annyira hálátlan betolakodó, hogy rájárjak a csípős szószodra? Mondd, hogy van.. és hogy szereted, ha valami összehúzza a kis feneked, mint a citrom - magyaráztam neki, mert hiába, hogy ment a meccs, még nem teljesen kötött le. Desmondot lehet, de majd valahogy elhallgattat, ha csak egy páfrányként a sarokban akarna elviselni. De nélkülem pizza sincs. Tettem csípőre a kezeimet, miközben várakozón néztem fel a szomszéd arcára. - Hol játszik amúgy ez a Ryans? Mármint tudom, hogy füves pálya, két kapuval, de milyen csapatok próbálkoznak most? Tudom, hogy NFL, addig megvan - érdeklődtem tőle pimasz mosollyal. Az ex férjem ilyenkor már kiakadt volna, hogy képtelen voltam megjegyezni, hogy kik alkották az NFL élmezőnyét.

Tudta magáról legalább annyira, mint a környezete, hogy a gyakran tapintatlan személye a rá fogható legszolidabb kifejezéssel élve is csak a bicskanyitogató lehetett. Ő viszont köszönte szépen, de nem kívánt drasztikus lépéseket tenni annak érdekében, hogy az általános értelemben vett, elfogadott társadalmi normáknak kellőképp megfelelni tudjon. Talán túlontúl alárendelte magát a „megszoksz vagy megszöksz” elvnek, mégse érte váratlanul a ténye annak, hogy az emberek inkább döntöttek az utóbbi, mint előbbi mellett. Pedig mentségére szóljon, hogy fiatalkorához mérten a manapság láttatott énje kifejezetten szolid –többek talán bele se akarnának gondolni, hogy milyen lehetett annak idején. Alapvetően a legtöbben nem is kívántak több figyelmet szentelni neki annál, mint amire a világ felé mutatott jellemét tartották –semmire.
Éppen ezért is lepte meg a ténye annak, hogy, noha nem kívánt belefolyni a ház életébe, homlokegyenest kerülte a lakógyűléseket, és akkor is csak leszegte a fejét, ha a szomszédság valamely tagja ráköszönt, a közvetlen szomszédjával mondhatni kifejezetten jó kapcsolatot ápolt. Nem eresztette ugyan soha bő lére a vele folytatott beszélgetést, de még így is túlteljesítette magát, és Shiobanhoz összességében több szót intézett ittléte alatt, mint a többi lakóhoz együttvéve.
- Miért, hosszútávra terveznél velem? –szaladt homlokába a szemöldöke, talán még a nevetőráncok is megmozdultak a szeme sarkában, mikor ajkai halovány, pimaszkás mosolyra görbültek. – Remélem nem forralsz a fejedben semmiféle gondolatot szomszédtársi szerződésekről, mert köztudottan érdeklődésemet vesztem, ha körülöttem bármi is hivatalossá válik –rántotta meg hanyagul, nemtörődöm stílusban a vállát. Talán erről leginkább nem ő, annál is inkább a felesége tudott volna nyilatkozni, ki premier plánból figyelhette végig azt a folyamatot, amint a házasság tudatába belekényelmesedő férje egyre csak helyezi a családja elé a munkáját, akkor is, ha az különösebben nem volt indokolt. Addig nem csak szavakban, de tettekben is bizonyította, hogy értük akár még a csillagokat is képes volna lehozni. Saját személyét meghazudtoló figyelemmel és szeretettel viseltetett az életének legfontosabb két személye iránt, mígnem az agya egy rejtett zugában fájón felordított az elnyomni kívánt énje, aki tökéletesen tudatában volt annak, hogy nem, ő soha nem szánta magának ezt az életet. Nem volt különösebben ellene, nem tekintett vádlón azokra, akiknek elrendelt életcéljuk volt, hogy elsődlegesen nem karrierista, lélektelen gépezetté, hanem szeretetteljes, oltalmazó családapává váljanak. Ő viszont szégyenszemre mondhatta, hogy soha nem akartam senki unalmas, kertvárosi apja lenni, és ebben az ideájából Zander személye se billenthette ki…
Mindez talán annak volt köszönhető, hogy Desmond életében soha nem volt jelen olyan apafigura, aki azt nyomatékosította volna benne, hogy igenis érdemes ebben a világban az érzelmi, nem pedig anyagi javakat, valamint az adrenalint hajkurászni. Mert a munka ezt tette lehetővé számára: bár nem vetette meg a számlájára érkező havi mennyiséget, de a foglalkozása iránti elköteleződés részéről mindig a vele járó izgalomban volt keresendő.
- Talán megbocsájtunk, de őt erről még nem kérdeztem, én meg egyelőre tartózkodok –bökött át válla felett a szóban forgó férfi személyét nyomatékosító mozdulattal. – Remélem azért, ha valóban előtörnének belőled az ambíciók, miszerint a Káma Szutráról tarts előadást, én leszek az első, akinek szólni fogsz róla –incselkedett vigyorogva vetve vállát az ajtónak. – Feltéve, ha interaktív lesz a foglalkozás –fűzte még hozzá talán nem is annyira mellékesen, ajkai pedig dölyfös somolygásra rándultak, melyet a szokottnál jobban is erősödő borostája se tudott palástolni. A félreértést elkerülendőn tisztázni szükséges, hogy tíz év házasság alatt egyszer se kacsintgatott más irányba, még annak ellenére se, hogy annak idején meglehetősen gyakori volt, ha este más oldalán nyomta el az álom, mint aki mellett aznap felébredt. Azonban Shioban személye valahol mégis imponálóan hatott rá, amit nem volt rest kimutatni a nő irányába.
- Isten őrizz! Pont annyira hiányzik nekem egy sértett, rosszallón méregető női szomszéd, mint egy vakbélgyulladás –prüszköltem, míg a számára prioritásként kinevezett pizza és annak hű serpája mögött reteszelte az ajtót, rakoncátlan tincseit feltúrva, azokba a feje búbján kissé belekapaszkodva nézte végig azt a folyamatot, amint szomszédja felettébb otthonosan térült-fordult a meglehetősen kicsi előszobában.
- Én a magam részéről ilyen sorrendben… -incselkedett szórakozott vigyorral vonogatva meg szemöldökét. – De kezdésnek egyezzünk ki a konyhaasztalban, a későbbieket pedig bízzuk a spontaneitásra –ajánlotta fel, mint opciót, kezét pedig már lendítette is az adott házrész irányába, azzal is maga elé engedve a nőt. Léptei a konyhában azonban elágaztak az övétől, ugyanis elsődlegesen a látkép felett jócskán uralkodó monstrumot, a hűtőt vette célba.
- Soha nem hallottam még ennyire bizarr leírást egy olyan általános dologról, mint a csípős szósz –homlokára barázdákat vetett a kelletlen él, amivel a szavakat ejtette, mikor a hűtőajtó takarásából kibújva a nőre pillantott. – Az odáig oké, hogy a bebocsájtást a pizzával hálálod meg, na de a szószt mivel fogod honorálni? –nyaka bősz nyújtogatását követően szúrta csak ki a piros üveget, így megkaparintva a kínkeservvel begyűjtött zsákmányt lépett hátra egyet, hogy azt hanyag mozdulattal nyújtsa a vendége irányába. Ha elvette, vissza is szegődött az éléskamra közelségébe.
- Cola, sör vagy víz? –sorolta fel a birtokában álló lehetséges opciókat, de, mivel nem számított vendéglátásra, valamint nem mehetünk el a tény mellett, hogy egy legénylakásról van szó, így nem érzett szégyent, amiért nem tudott úri társaságokra leginkább jellemző itallapot felmutatni.
A nő kedve szerint döntött, és a választott ital üvegét felnyalábolva könyökével taszította be maga mögött a nyitvahagyottságát már keserves pittyegéssel híresztelő hűtő ajtaját. Rossz házigazda lévén –hiszen a háztartásban mindig is volt egy nálánál felelősségteljesebb felnőtt-, valamint a jó munkavégzéshez való feltöltődés okán, mielőtt az italt felszolgálta volna, felnyalábolt egy szeletet a még mindig veszettül jó illatú pizzából, ami annak ellenére is felcsigázta a gyomra érdeklődését, mely egy halk korgással jelezte elégedetlenségét a gazdatestnek, hogy megközelítőleg két órával korábban költötte el késő esti vacsoráját, a nyomok pedig ott árulkodtak a mosogatókagylóban.
Nagyot harapott az ételből, míg részleges figyelmét a nő kérdésének szentelte. A hirtelen megilletődöttség, a szavakból kisütő totális képzavar, valamint a benne ébredt válaszolási kényszer azonban nem mást, csak egy erőteljes köhögést eredményeztek, feltételezhetően a torkára csúszott falat lehetett a hibás.
- Tudod… -még egy utolsót köhintett, az erőlködés végett szemébe tolult könnycseppeket sűrű pislogással kívánta eloszlatni. – A végtelenségig meghat, hogy a sportról kívánsz velem kommunikálni – nyomatékosítás céljából a még mindig vizenyős szemére mutatott. – nem pedig arról, hogy mennyire törte a lábadat a cipő, és másra se vágysz csak, hogy levedd az egész nap szorító melltartódat –bár, csak hogy tudd, ez a maga nemében nem is annyira megvetendő téma-, de az a sport, amit egy gyémántalakú pályán játszanak, kell hozzá egy ütő és egy labda, és a baseball-sapka szerű sisakot viselő faszik bázisról bázisra futnak, az nem más, mint a baseball –ismertette a kérdésben rejlő leginkább szembetűnő problémát. Mindig is szívén viselte a sportok kérdéskörét, tekintve, hogy annak idején ő is kis híján sportemberként végezte, így ellene irányuló személyes sértésnek vette azt, ha valaki nem kellően tájékozott a témában.
- A te érdekedben és a rólad alkotott, alapvetően jónak mondható véleményem megőrzése céljából ezt most, első blikkre megbocsátható bűnként fogom fel. De nem biztos, hogy hogyha tovább boncolgatjuk a témát, továbbra is ilyen elnéző leszek –lezseren döntötte csípőjét a konyhapultnak, mellkasa emelt karjára könyökölve emelte szája elé a félbehagyott pizzaszeletet és egy jókorát harapott belőle.

Can I stay for a while?

Először a sokkhatás miatt fogtam be a lepénylesőm, aztán meg Desmond szavai miatt. Hatalmasra nyílt, kiskutya pillantással bámultam fel az arcába.
- Nem, nem vagyok Sheldon a Big Bang Theory-ból és bármennyire is hihetetlen, a papír alapú kapcsolatokkal meggyűlt már a bajom - nincs az az isten, hogy még egy házasságra összeüljek bárkivel is, nevezzük szeánsznak, szertartásnak, házasságnak, bárminek is. Épp elég tanulópénz volt aztán a válás és a "kibékíthetetlen ellentétek". Még ha csak az lett volna! Nem emlékeztem arra, hogy valamelyik agymenésembe ágyazott szófosásomnál említettem volna-e már neki, hogy voltam férjnél is. A válásokról az ember nem szeret mellbedobással, büszkén kérkedni, mert az egy kudarc. Az emberek, ha panaszkodnak is, akkor nem olyan hibákról teszik azt, amik részben az ő hibáik is. - De ameddig nem költözöl el, addig azért elkaplak néhányszor egy köszönésre, beszélgetésre. Ha nem igényled, akkor segítek megépíteni a bunkidat és elbújhatsz oda előlem - vontam vállat én is, ahogy ő is tette korábban, de azért kapott még némi gratist, rávillantottam a szélesedő mosolyom. Sosem voltam az a fajta, aki a férfihoz rohant volna, ha letörik a körmöm. Igazából nem is tudom, hogy Sully előtt valaha is sírtam volna, de már abban sem vagyok biztos, hogy amikor felvettem azt az átkozott menyasszonyi ruhát, boldog voltam-e, vagy csak azért csináltuk végig, hogy az anyja, aki már túl volt addigra egy masztektómián, megérje, ahogy a fia örömben, boldogságban, szegénységben elvesz és meg is tart maga mellett egy nőt. Hát, az utóbbi nem sikerült, és a válás óta eltelt másfél év bőven elég volt arra, hogy érzelmileg túl is lépjek az exemen, már ne akarjam őt a nyakánál fogva kilógatni az Empire State Building tetejéről vagy belökni őt a metrószerelvények elé. Nem lettem volna valami jó gyilkosnak, mert lehet, hogy hihetetlenül mérges tudtam lenni, az mégsem csúcsosodott ki a részemről tettlegességben. Csendes, visszafogott, gondolati-erőszaktevő voltam csak, mindenki legnagyobb örömére.
A Ryanst illető sajnálkozásokra hümmögtem sajnálkozva, de elárult a szám sarkában megbúvó mosolyom... miszerint átláttam Desmondon, csak lódított, aztán a következő szavakra az ajkamba harapva néztem fel rá, és én mondom, rideg és elutasító akartam volna lenni a szexet illetően, de képtelenség lett volna. Ahelyett, hogy lecsaptam volna a lehetőségre és szaftos történetekkel szórakoztattam volna hirtelen felindulásból, inkább csak megforgattam a szemeimet a feltételezésre is.
- Értékelem, hogy részese akarsz lenni a szex projektemnek, de ha nem haragszol meg, azt interaktívan csak akkor valósítanám meg, ha nem a középkori stratégiát kellene követni - nézőközönség előtt. A privát vonal, csak kettesben még mindig jobban bejön. A végén még lámpalázas lennék és elbuknék a saját lábamban, mielőtt még bármi izgalmas is történne, az meg egyáltalán nem szexi vagy dögös. Főleg, ha szexbalesetként a sürgősségin kellene lehorgonyoznom - nevettem el magam, nyíltan beszélve erről az egészről. Nem voltam szívbajos, bármikor, bárkivel leálltam beszélgetni a szexualitásról, még akkor is, ha már a válás óta ínséges időket élek. Nos, ha férfi nincs is a közelemben, attól még megoldom, hogy ne legyek nagyon cseszettül frusztrált, csak simán frusztrált. Igen, Sullyval rengetegszer kísérletezgettünk, olyanokra is rávett, amire életemben nem akartam volna igent mondani, de hát ezt teszi a szerelem. Egy ideig, ameddig a gondolataid a másik feled körül forognak. Aztán meg állcsúcson pattintanak egy szívlapáttal és te meg fogod a fejed, hogy hogy lehettél akkora lúzer, hogy teljesen a másik fél alá rendelted magad. Szívás. De hát nem létezik teljesen happy end a filmek világán túl.
- Pazar hasonlat - köhintettem a nők kontra vakbél dologra, nem is továbbfűzve ezt a gondolatmenetet, habár a szavaimat nem bántásnak szántam, inkább szórakoztató volt. A feminizmus nálam csak annyiban jelent meg, hogy kedveltem a férfiak logikus gondolkodását, a nők hisztijét pedig képtelen voltam elviselni. Amikor zöldre váltott a Desmond-lámpa, belibbenve mellettem pakoltam le a talpaimat a csupasz padlóra, nélkülözve a fakopács-tipegőimet, hogy nem összerezzenve a férfi lakásában a lehetőségeimhez mérten természetesen mozogjak, miközben széles mosollyal hallgattam a gondolatmenetét. Tetszett. Mármint az, ahogy beszélt, és hogy nem körülményeskedően beszélt hozzám, hanem úgy, mint egy normális férfi. Szerencsére nagyobb rend volt, mint a tizenéves kollégista fiúk szobáiban, ezért nem kellett szennyes alsókat kerülgetnem, eltévedt, használt kotonokat sem. Hirtelen, pizzától megürült kezekkel pillantva fel Desmondra gondolkodtam el azon, hogy volt-e nála már itt nő, mióta ide ette a fene, de nem tudtam volna felidézni egyetlen alkalmat sem.
A csípős szószt illető óvatos kérdésem nem volt annak mondható. A szabados fogalmazást sok esetben vissza kellett vennem, nem fogalmazhattam a New York Times-nál úgy, ahogy az én lettem volna igazán, minőségi lapként megkövetelte a kiadó, hogy szofisztikált kifejezésekkel éljünk. Mint ez a szó is. Blöe.
- Ajj, Desmond! - panaszosan sóhajtottam fel - És nem működik? Mondd?! Az előbb épp te hasonlítottad a nőket a vakbélgyulladáshoz, most meg kiakadsz azon, hogy megemlítettem a popódat - szándékosan fogalmaztam így, szórakozottan, és nem talán egy kicsit a vérét is szívva. Félig a hűtőbe rejtett testének mondtam ezt, de amikor a kincset előkapva nyújtotta nekem, úgy nyúltam érte, mint Gollam a Drágaszágért, nagy becsben tartva az aprócska üveget. - Élvezheted a társaságom - kinyilatkoztatott. Igen, egyelőre. Voltak terveim, voltak ötleteim, de ha komolyan gondoltuk volna ezt a témát, akkor ha Desmond nem is fogadva el tőlem pénzt, akkor bizonyára felajánlottam volna, hogy a hétvégén átugorhatna hozzám egy sajttortára, vagy esetleg megnevezhette volna, milyen ételt kér, és vendégül láttam volna egy vacsorára. Nem okozott gondot, ha már hétvégén sem tudtam csak a kanapémon tespedni naphosszakat. Egy idő után az ember abba is beleun. - Víz. Ha a sörödre pályáznék, akkor szerintem nagy árat kellene fizetnem érte - már nem is mosoly, inkább egy kínzóan szórakozott mosoly mászott az arcomra, és mielőtt még megdobott volna egy doboz/üveg sörrel, elsurrantam a csaphoz, hogy megengedjem a vízfolyamot. Nem tártam ki a szekrényajtókat, hanem egy elmosott poharat tartottam a vízsugár alá, hogy abba csobogjon bele az átlátszó folyadék, hogy menet közben feltegyem azt a felettébb ostoba kérdést. Mármint.. nem gondoltam volna, hogy egy hülye kérdéssel valakinek a halálát is okozzam, kíváncsian fordultam Desmond felé, akinek a szájából kilógott fél pizza - kis túlzással, de aztán rendezte a sorait és beszélni kezdett. Jó, életben marad, nem kell elföldelnem a nappalijában a hulláját. Összevontam a szemöldökeim, aztán lepillantottam a cipőtlen, meztelen lábujjaimra. Végül beharapva az alsó ajkam is nyaltam meg aztán az alsó hússzirmom. Ennyi reakciót szenteltem az én kontra sport világának, ami valljuk be, ezek alapján nagyjából egy lepkefinggal egyenértékű.
- Nos hát.. akkor már értem, miért váltunk el az ex férjemmel - bagatellizálta el a baseball kérdését ezzel a megjegyzéssel, hogy aztán felpattintsa a szósz kupakját, az üveget pedig felfordítva pár cseppet húzzon a pizza izzasztóan finom szószos-sajtos-gombás felületére. - Szóval azt mondod, ha megválnék a melltartómtól, akkor hirtelen a világ összes bűnét megbocsájtanád nekem és onnantól kezdve Szűz Máriaként gondolnál rám? - döntöttem oldalra billentve a fejem, elhúzva a háromszög alakú tészta egyik szeletét a többitől, felemelve a számhoz pedig a csúcsából csippentettem le a fogaimmal. A csípős szósz a pokol tüzével égette végig a nyelőcsövemet, mire megköszörültem a torkom hirtelen, a szemeimbe könny gyűlt, de imádtam ezt az érzést. - És mit teszel akkor, ha azt mondom, hogy én viszont szeretném tovább boncolgatni a témát és mondjuk mesélhetnél a bajnokságról, erről a Ryansről, aki egyébként egészen magányos lehet a pályán nélküled, hogy nem nézed a formás testét... szerintem érdekesebb lehet a sportról beszélni, mint arról, hogy ma éppen miért azt a tűsarkút vettem fel, amiben utálom ezt a kilencvenhat lépcsőfokot megtenni napjában négyszer is. Bár ha szeretnéd, akkor egy alapos masszázsra nem tudnék nemet mondani, igaz, arról annyira sok információm nincs a kézrátételes módszeren kívül - fejeztem be mosolyogva, hogy egy újabb falatot tüntessek el a számban. Szerintem kezdtem túlfeszíteni a húrt, mert nem elég, hogy a lakásába becsorogtam, hogy a vizét, a csípős szószát igényeltem, még vágytam volna a kezeire is, csak hogy a feszültséget kinyomkodja belőlem. Nem sikerült teljesen csendben falatoznom, mert mindig volt mit beszélnem, de azért elálltam az útból, hogy Desmond, amilyen ütemben termelte be a pizzát, mindig várja őt újabb szelet. Megérdemelte, én meg amúgy sem tudtam egyedül belapátolni a teljes pizzát soha. Ez legalább egy vacsim és két ebédnyi mennyiségem.
- Ha bejutok reggel a lakásba, ígérem, hogy meg foglak hívni majd valamikor egy vacsorára, amiért nem kell hajléktalan Monopolyt játszanom. Csak mondd meg, melyik este érsz rá, és akkor ismertetem veled majd a menüt. Sör mindenképpen lesz, azt én is szeretem, nagyon - néztem bele a szemeibe, ezt már teljesen őszintén és komolyan gondolva. Mert nem voltam hálátlan, és viszonozni akartam a kedvességét. Ha nem azt, akkor a jófejségét. Ha nem is azt, akkor a segítsük meg a bajba jutott szomszédokat projektjét. - Szóval... a meccs. Gyémántalakú pálya, ütő, játékosok rohangálnak egy lasztit megpróbálva elkapni... még mit kell tudnom róla? - tettem fel a kérdésemet, visszaterelve Ryansékre a témát, csak hogy beszéljen, ha akart. Ha volt annyi energiája, hogy egy kezdőt beavasson a sport világába.

- Hm… -az új információ bezsákmányolása késztette az artikulálatlan véleménykifejtésre, míg lesütött szemekkel pár aprót bólogatott. – Üdv a klubban! –vállát fültövéig rántva némi sajnálkozással vegyes együttérzést próbált a nő felé közvetíteni, bár joggal lehetett az érdektelenség jelének is venni, ha az arcára írt „ilyen az élet” életérzést szavakba öntötte volna. Mert ő már csak tudta, hogy milyen is az, amikor a dolgok nem egészen úgy sülnek el, ahogy azt az ember tervezi… Boldog volt, mikor a feleségével kimondták a házasságot, egészen addig a pillanatig, míg neje fel nem világosította arról, hogy a kapcsolatot bizony ápolni is kell, amiben, mint a munkájáért élő-haló férfi, nem jeleskedett. A nő példája szerint a házasság nem olyan, mint egy értéktárgy, amit felteszel a polcra, és nézegeted, hogy milyen szép, hogy van… Néha le kell venni, le kell porolni, meg kell tisztítgatni. Felidézni az emlékeket a bezsebelése alkalmáról, elnosztalgiázni felette, és új sztorikkal vértezni fel. Márpedig az ő nászuk meghatározhatatlan ideje, de egyértelműen stagnált egy biztonsági állapoton, amiről Desmond úgy feltételezte, hogy mindkettejüknek megfelelő. Mint kiderült neki az volt, és a saját örömét összekapcsolta a választottjáéval: úgy vette észre, hogy a felesége örvend, ha egy, vagy akár több egymáskövető hosszú nap után végre hazaeszi a fene. Gonddal lehet róla, mint szerető feleség, törődhet vele, és megpróbálhatja levenni a válláról a mázsás terhetek, amiket egy-egy bevetés után hosszútávon cipelt még magával. Viszonzást azonban az évek elteltével egyre kevesebbet kapott, és az a régi, szép ereklye megkopott, talán már nem is javíthatóak rajta a hibák… de amíg nem döntenek a sorsáról, még ott tesped porfogóként addigi helyén, kérdés, hogy meddig.
- Tudod, ha már szomszédokról van szó, nem is vagy te olyan rossz –rántotta meg a vállát érdektelenül, noha ajkai szélén ott fityegett egy hetyke kis mosoly. Részéről ez már meglehetősen szép elismerésnek számított, amiről merte feltételezni, hogy a nő is értékelni fogja –legalábbis a maga módján. Soha nem volt a dicséretek nagy mestere. Kapni szerette őket, azokat teljes mellbőséggel, büszkén felszegett állal tudta akár naphosszat hallgatni, de a saját gondolatainak kifejezése mindig problémákat szült számára. És ezek csak a dicséretek… az érzelmei kifejezése volt az igazán nagy kerékkötője. A szótárában a legkevesebbet használt szavak között kimagasló győzelmet aratna a „szeretlek!” szó.
Egyre szélesedő vigyorral viseltetett Shioban reakciója felől, szórakozottan fittyent oldalvást a feje, ahogy figyelte miként a nő meglehetősen kihívóan harap vaskos alsó ajkába. Torkából még egy halk nevetés is felszakadt, ahogy tüntetőleg a szemeit forgatta.
- Ha ilyen nagyszabású előadásra készül az ember, elengedhetetlen, hogy előtte főpróbát is tartson, nem? –próbálkozott tovább kacér vigyorral fürkészve a nő arcát. – Bár lehet igazad van. Ha számításba veszem, hogy mekkora szerencsecsomag vagy, azt hiszem ez semmi esetre se kivitelezhető a sürgősségi bevonása nélkül, abban pedig nem szívesen asszisztálok. Az utóbbi időben már kellően meggyűlt velük a bajom… -feltett kezeivel érzékeltette, hogy ő ezen a ponton hátrált ki a beszélgetésből, még annak ellenére is, hogy eleinte meglehetősen szórakoztatta, csak a végén beiktatott fordulat volt az, ami lelohasztotta az érdeklődését. Nem szívesen gondolt vissza a kórházban töltött idejére, mégis sokszor kalandozott el arra a fantáziája… Meglehetősen friss volt még számára az élmény. Hosszú hetekig gépekre kötve, kiszolgáltatottan az orvosi szakzsargonnak. Megalázó volt számára az ágyhoz kötöttség, a ténye annak, hogy ápolónők garmadáját kellett értesíteni ahhoz, ha, már járóképességének birtokában képes volt elmenni a mosdóig –természetesen csak azon esetben, ha volt, ki kitámasztotta két oldalról. Nem tartotta magához méltónak a körülményeket, a folyton az infúzióról a karjába csöpögő megannyi szert, aminek egyikét se tudta megjegyezni, mire valók, de azt biztosan tudta, hogy mindet utálta. Viszont az, hogy pár hónappal később, még ha nem is ereje teljében, de a szomszédnője előtt állhatott teljes valójában, szinte maga volt a csoda. Az orvosok, ha fogadást kötöttek volna, nem sok vagyonukat tették volna fel rá… Szerencsére Desmond mindig csökönyös és magának való volt, aki nem adott mások véleményére, így magasról tett arra is, hogy a szakik mit gondolnak róla.
A beinvitálást követő hűtőtúrát hirtelenjében szakítva meg fejezte ki abszolút nemtetszését a nőnek a sajátos fogalmazásmódját illetően.
- Hát, hogy őszinte legyek, a „popóm” és a csípős szósz egy mondatban való említése valahogy nem annyira nyerte el a tetszésemet –vallotta be az őszintét, elmélázva azon, hogy vajon mikor ejtette ki utoljára azt a szót a száján, hogy „popó”. Feltételezte, hogy valamikor akkor, amikor Zander még apró padlócirkáló volt, és mindent meglehetősen körülményesen kellett fogalmazni ahhoz, hogy a gyerek ne kapjon otthoni környezetben negatív impulzusokat.
- Élvezhetem a társaságod? –kérdezett vissza hüledezve, mintegy lehetőséget kínálva fel, hogy megváltoztassa a véleményét, és valami jobbal rukkoljon elő. – Megtisztelve érzem magam –horkantotta tettetett elégedetlenséggel. Egyáltalában véve nem várt viszonzást azért a csekély „szolgáltatásért”, amit biztosított Shiobannak. Meglehet, hogy magának való személyiség, de alkalomadtán hitt abban, hogy segítenie kell felebarátain… főleg, hogyha azt a szóban forgó „felebarátot” olyan fizikummal áldotta meg az isteni jóakarat, ami meglehetősen a kedvére tett. De persze maga is tudta, hogy nem ez a nő egyetlen érdeme.
- Felőlem –rántott vállat, mikor jómaga is lefékezett a pult mellett. – Szólj, ha meggondolnád magad –valahol még hálás is lett volna azért, hogyha valamilyen mértékben felélte volna a sörben kiteljesedő éléskamráját. Talán akkor az aprócska, hosszú évtizedek óta elnyomott szabálytisztelő énje is fellélegezhetett volna, amiért valaki tesz azért, hogy Desmond maga kevesebbet jusson alkohol közelébe –ha már ez volt az orvosi rendelkezés.
Kézfejét szája elé emelve, fékezhetetlenül köhögött, mígnem áthidalta azt a krízispontot, amikor képes volt arra, hogy a félúton rossz útra tévedt pizzafalat mellett tetemes mennyiséget tudott kortyolni a levegőből.
- Nem vagyok hívő, tehát a szakrális jelentéssel bíró dolgok és személyek semmi esetre se gyakorolnak rám hatást… ellenben az, hogyha te megválnál a melltartódtól, meglehet, hogy nagyon pozitív benyomást keltene bennem –rántotta meg a vállát, meglehetősen pimaszra sikeredett véleményét követően pedig csak szeme sarkából pillantott le a nőre. Borosta-fedte ajkain viszont ott játszadozott egy kósza mosoly, még ha csak a gondolattól is, és azt rögtön palástolni is kívánt azzal, hogy újabb falatra emelte a pizzaszeletet.
- Valószínűleg rázendítenék valami erősebb cuccra, mint a víz, mert nem gondolnám, hogy ahhoz a körhöz annyi elég lenne –sóhajtotta, míg leküzdte az étel maradékát is, kezeit pedig egymásnak dörgölve oszlatta el a lisztes-morzsás összest a tenyeréről.
- Alapos masszázs? –kérdezett vissza, szemöldökei pedig nagy ívben magasodtak hajtöve irányába. – Nos, egyféle módját ismerem az „alapos masszáznak”, de nem vennék rá mérget, hogy egyre gondolunk –szórakozottan lépett közelebb a nőhöz, de, hogy minden kételyt eloszlasson, egyértelműen markolt fel egy újabb szeletet a megfogyatkozott pizzából, még ha közben farkasszemet is nézett Shiobannal.
- Amíg az „okosok” elintézik a papírmunkát az áthelyezésem körül, gyakorlatilag minden este ráérek, úgyhogy ha valóban kivitelezésre szánod a terved, úgyis tudod, hol találsz –mondandója végén nagyot harapott a kajából, és visszaállt az imént elhagyott helyére. Nem várt viszonzást, ugyanakkor nem volt ellenére, hogy az idejéből bármennyit is a szomszédnője társaságában töltsön el.
- Hogy nem nőknek való –szögezte le egyértelműen, felé fordítva a fejét. – Ahogy arról az előbb értesülhettünk is –bár nem abban a hiszemben ringatta magát, hogy „a nőnek a konyhában a helye”, de nem hagyhatta ki a lehetőséget, hogy ne tegyen újabb, csipkelődő megjegyzést a tájékozatlanságra, azt igazolva is egy pimasz vigyorral, ami, ha más nem, sejtette, hogy nincsen valós, komoly gondolat a mondata mögött.
- Tehát kilencvenhat lépcsőfok? –tette fel a kérdést, ami egészen addig kíváncsiság gyanánt furdalta az oldalát. – Pontosan miért is vagy te ezzel ennyire tisztában? –lábait keresztezve kényelmesedett neki a konyhapultnak, nem a pizzát tartó tenyere pedig lefoglalt kezének felkarján talált magának kényelmet.

Can I stay for a while?

Voltak azok a napok, amikor az összes szomszéddal leültem volna reggeltől napestig beszélgetni, aztán voltak azok, amikor a legszívesebben mindegyiket a lábánál fogva kilógattam volna az ablakomon és voltak azok, amikor nem a szélsőséges, csapongó énem kerekedett felül, hanem a racionális, logikus gondolkodásom. Nem szívesen hívtam volna fel a szomszédaink javarészét, hogy elvált nőként funkcionáltam, a szomszédom pedig... szintén - ebben ugyan nem voltam biztos, mert nem mondta ki, csak annyit, hogy nehézségei akadtak. Voltak olyan mindenlében kanál emberek a környéken, akiknek ha A-t mondtunk, akkor már Danielle Steele romanticizált regényt költve Agatha Christie-t meghazudtolón pedig az Orion Expressre ültette volna fel az embert. Egy szóval (vagy akár többel is), nem volt érdemes lényegi beszélgetésekbe elegyedni a lakóközösséggel. Nekem mondjuk sikerült is, mert az időm nagy részében fenékre edzve loholtam a lépcsőkön fel és le, mintha muszáj lett volna, azonban a fóbia nagy úr volt. Mindenkinél.
Az elismerésre szélesedő mosollyal reagáltam, egy amolyan hitetlen pillantással fűszerezve. Már épp a nyelvem hegyén volt, hogy "Igazán lekötelezel", de amilyen témát érintettünk, a végén Desmond még komolyan vette volna és az egyik szekrényéből elővéve a kötelet kötözött sonkát csinált volna belőlem, de hé, nem volt még itt a húsvéti időszak. A magam részéről ez a visszafogott elismerés teljesen betalált, mert ki nem állhattam azt, ha a szóba jöhető férfi túlontúl bő nyállal vont körbe és csöpögött belőle a romantika. Szerettem, ha a férfi képes volt vállalni az érzelmeit, de csak bizonyos határokon és kereteken belül, mondjuk egészen visszafogottan. Mindig levettek a lábamról az apró kedvességekkel - egy előkészített fürdő, egy bújjunkágybafilmetnézni projekt, vagy akár az, hogy megleptek azzal, hogy a munkahelyem elé érkeztek, mire végeztem, de a virágcsokrok, a túlzó mértékű szerelem-vallomások eltávolodásra késztettek. A Gibson-féle előadást csak viccnek szántam volna, de nem voltam abban biztos, hogy Desmond harapott-e rá inkább, vagy én voltam az, aki túlságosan is mélyre vezényelte mindkettőnket. Mindenesetre tetszett a mosolya. A nevetése, mert végre azt is hallottam, nem csak a bekapcsolva hagyott tévén szinte állandó jelleggel menő meccsek hangjait - legyen az felháborodás, vagy üdvrivalgás.
- Úgy gondolod, hogy nem menne próba nélkül? Mi van, ha inkább a századik "előadást" akarnám inkább megtapasztalni? - döntöttem oldalra a fejem, ugyanúgy, ahogy ő is tette korábban, elmélázva, mert ha kellett, ha nem kellett, bármiről órákig képes lettem volna beszélni. Jó, bevallom, lehet, hogy a szuahéli nyelv sajátosságairól nem sok mindent tudtam volna felsorolni, bár ha jobban belegondolok... nem, nem. Ne szépítsünk. Ám a folytatásra morcossá váltam egy röpke másodpercre, és ha a közelemben lett volna egy párna, biztosan hozzávágom. Nekidobom. Átadom, mert az egy dolog volt, hogy tényleg szerencsétlen voltam, a vizet is képes voltam félrenyelni, átesni egy küszöbön akár, vagy végigfolyatni a kávémat a blúzomon (ez volt a leggyakoribb), de basszus! Hadd ne legyen már ennyire egyértelmű a saját bénaságom mindenki számára. De ha már a szomszéd feltette a praclijait, hát nem hadakoztam az ellen, hogy ejtsük a témát, mert már magamévá is tettem a lakását, hogy a konyhába vándoroljunk, mint a kihalófélben lévő éhes dínók, így az első adandó alkalommal bontottam is a doboz fedelét, hogy mindketten vágyjunk arra a karika-alakú isteni adományra.
Szórakoztatott az, ahogy Desmond fogalmazott. Kíváncsi lettem volna, hogy a világtörténelem során ugyan hány férfi ejtette ki a száján a szóban forgó popó szót, ám ehhez túlságosan is kevés referenciám volt, inkább ejtettem ezt a gondolatot és csak széles mosollyal megvontam a vállaimat.
- Pedig nem fogok egy képzeletbeli cenzúrát bevezetni, ha veled beszélek, sajnálom. Elég hivatalos hablatyolásban van részem a munkám során, itt, itthon már nem akarnám visszafogni magam - rántottam meg megint a vállam, mintegy jelezve - ez van, szokj hozzá. Nem mintha ne tudna bármikor kitenni a lakásából, mert szinte csak másfélszer, kétszer akkora, mint én, ráadásul, ha megpróbálnék ellenkezni, kinézem belőle, hogy a vállára kapva penderít ki innen. Már ha felhúznám. Azzal, ahogy most viselkedem vele, maximum csak szórakoztatom és elkönyvel egy szófosó libának. Hajjaj! De még milyen igaza is lenne ráadásul! Azt illetően, hogy mivel is viszonozhatnám Desmond kedvességét, nem számoltam első körben. Úgy gondoltam, hogy egy szimpla köszönöm lesz, de aztán győzött a felnőtt énem, és a kibökött valóságra elnevettem magam. Akkor még inkább, amikor visszakérdezett.
- Benne vagyok az alkudozásban, ha neked lenne bármi ötleted, mivel is viszonozhatnám a kedvességed, szívesen meghallgatom, ha pedig meg is tetszene az ötlet, még akár rá is bólinthatok. De egyébként mi többre vágyhatnál rajtam kívül? - szórakoztam, egyáltalán nem voltam ilyen szintű egoizmussal és öntömjénezéssel eltelve. Tulajdonképpen rohadtul képes voltam elbizonytalanodni és rengeteg rigolyám volt, amit nem feltétlenül tudott rólam még a velem szemben álló szomszéd. Valószínűleg akkor kaptam is volna egy rögtönzött hátulgombolós szerkót is. Bólintottam a sör-kóla kombinációra, elpillantva a Desmond által, magának kivett italra, ha volt valami a kezében és ő is szomjasnak érezte magát. Valóban nem idegenkedve a környezettől, távolságtartóan viselkedtem, mert azt amúgy csak az azt kiérdemeltekkel szemben képviseltem. Desmondot kedveltem, már amennyire ismertem.
Az azt követő szavakra kiszáradt némileg az ajkam, és a pillantásom lesiklott a férfi arcvonásairól a szája vonalára, még akkor is, amikor éppen egy hatalmas harapásnyi tésztát tüntetett el mögötte. A szavai hatására a tekintetem alaposan körbejárta a nyakának bőrét, a széles vállait, a testének vonalait, és nem is palástoltam azt, hogy mit csinálok. Másfél méteren belül elég nehéz lett volna azt eltitkolnom, hogy éppen a testi adottságait mértem fel, ám amikor megmozdult a szavaim nyomán és a masszázsra tett megjegyzést, lázas pillantással néztem fel a barna szemeibe, és le sem vettem a szemeimet róla, egészen addig őt figyeltem megrögzötten, ameddig az illatát magával nem vitte, elhátrálva, vissza a pultnak támaszkodva. Szinte fellélegeztem, megköszörültem a torkom sürgetően és a mögöttem feszítő székre csusszantam fel, amiről a lábam sem igen ért le. Olyan élesen szívtam be a levegőt a tüdőmbe, hogy már fájt. Oké, kicsit sok lesz, Shioban. Terheslégzés! Mintha tudnám, milyen az! A picsába már!?
- Szóval - remegett meg a hangom. De utállak, másfél év szexhiány! - Elég rossz kilátásaim vannak, hogy innod kellene ahhoz, ha én meg vetkőznék - csak egy kicsit bicsaklott meg a hangom, de gyorsan korrigáltam rajta. - Nem mellesleg, ha jól gondolom, akkor a nálad jelentéssel bíró masszázs az mindenképpen a szexre éleződne ki, vagy egyéniben tolva azt, vagy pedig páros foglalkoztatásra gondolnál... Nem így van? - áthatóan pillantottam el felé, miközben már a második szelet pizzáját pusztította el. Én még mindig az elsőt nyammogtam, miközben még mindig azon agyaltam, hogy basszuskulcs, épp itt flörtölgettem a szomszéddal, mintha az életem múlna rajta. De annyira természetesnek hatott, annyira hirtelen jött, hogy a szokásos nemet mondás meg sem fordult a fejemben és ráadásul még élveztem is. Mert ugyan, mégis kinek hazudnék, ha azt mondanám, Desmond-ellenes voltam? Nem lett volna igaz. Idősebb volt nálam, magasabb, borostás és kedveltem ezt a csipkelődő élt is, amikor velem beszéltek. Még a biztonság kedvéért egy utolsó pillantást vetettem a férfire, mielőtt elpusztítottam volna a pizzám maradékát is, meglóbálva a lábaimat a széken, a lábujjaimmal talán elértem a padlót. Muszáj voltam beszélni, ami aztán a vacsorára invitálással teljesedett ki,a férfi szavaira pedig bólintottam.
- Jó, tehát minden este ráérnél normális vacsorára, értem én - nevettem el magam, és ha az kellett ahhoz, hogy az esti matinéját jelentő meccsek mellől kitegye a lakásból a lábát, hogy átsétáljon a következő lakásba, hozzám, akkor megérte bevállalni. Nem mintha problémám lett volna az otthon dögléssel, mert én is ugyanezt csináltam. Vénkisasszony voltam macska, nyúl, kutya, hörcsög és süni nélkül, aki történetesen a hosszú órákon át tartó munka után örült, ha egy forró zuhany után beeshetett az ágyba nyugodtan, anélkül, hogy bárkivel is kellett volna beszélgetnie. Mert néha kedveltem az egyedüllétet. Desmond pedig kellőképpen emlékeztetett arra, hogy túlságosan is régen voltam már pucér egy férfi előtt. A tervem, hogy visszakormányozzam magunkat a sport világába, kudarcot vallott, és az a kedves elutasítás épp elég jelzés volt arra, hogy ne is erősködjek a továbbiakban azzal kapcsolatban, hogy a baseball szépségeibe avasson be. Megszoktam már, ha egy férfi nemet mond, bármit tehetek, bármit mondhatok, az úgy is van, ezért felesleges lett volna előkapnom a zsebemből a szüfrazsett-mozgalom lapját és az arcába vágni. Valószínűleg csak jót mulatott volna rajtam, de még egy szakmai titok: kedveltem azokat a férfiakat, akik önálló véleményüket vállalták és egyetlen nő kedvéért sem másították meg azokat.
- Három emelet és három félemelet, összesen tizenhat lépcsőfokkal.. ami egyenlő a kilencvenhattal. Minden nap, minden lépésnél számolom, mintha azzal gyorsabban telne az idő. Pedig rohadtul idegesítő a negyvenhat, negyvenhét, negyvennyolcat magamban is kimondani. Már három fokkal feljebb vagyok, mielőtt végeznék a számolással - pillantottam le a pulton magányosan, ránk váró pizzára. - Ha lehet, akkor a lépcsőkön közlekedem, egyszer le, aztán meg fel, aztán újra le és este, mikor hazaérek, akkor megint fel. Az első le-nél elindulok, az első felnél pedig vissza kell szaladnom, hogy megnézzem, bezártam-e az ajtómat. Mert hiába tudom, hogy igen, kulcsra fordítottam, muszáj megnéznem, a biztonság kedvéért. Csak nem hívhatlak fel, hogy slattyogj kérlek át hozzám, és próbálj meg betörni.. Ha nem megy, bezártam, ha megy, akkor meg kilophatod a teljes lakásom. Nem mintha ilyen terveid lennének, csak... - hallgattam el némileg zavartan, tanácstalanná válva egy kissé. Mintha nyoma sem lett volna már az előző sikamlós témának, pedig ezerszer is azt választottam volna. - Rettegek a zárt terektől. Képtelen vagyok megmaradni egy liftben, pánikolok a kis tértől, és csak akkor vagyok hajlandó majrézva belépni abba a fémdobozba, ha rajtam kívül utazik még azzal valaki. És pontosan emiatt nem bírom az autóutakat sem anélkül, hogy ne lenne lehúzva a mellettem lévő ablak. Hiába van jogosítványom, nem tudnám megmondani neked, hogy mikor vezettem utoljára. Mindig megújítom, elmegyek az egészségügyi vizsgálatra is, ha éppen elrendelnek, de nem merek beülni a kormány mögé. Ha az életem múlna rajta sem tenném sebességbe a váltót és egy centit se mernék vele gurulni - futólag néztem el megint a férfi felé, kíváncsi pillantással felmérve a kedvét, ami a vonásain tükröződött és teljesedett ki. Nem vártam együttérzést, sem pedig feloldozást ezért a bűnért. Legyőzhettem volna, számtalan alkalommal bizonyíthattam volna, hogy én vagyok az erősebb a félelmemnél, de mégsem tettem. Talán egy kissé mazochista voltam, mert élveztem - na jó, az túlzás - hogy volt, ami felett nem volt irányításom. Ami kifogott rajtam, és ami mellett esendőnek éreztem magam. Ameddig a jogosítványért küzdöttem, anyámék elküldtek pszichológushoz, hogy képes legyek végigcsinálni azt a pár hónapot az oktatómmal összezárva.
- És ugyanilyen logikátlan vagyok a vanília fagyimmal. Laktózérzékenyen mégis imádom minden egyes nyalás után is azt az ízt és képtelen vagyok nemet mondani rá, mintha az lenne az én drogom - sóhajtottam fel panaszosan, de ahelyett, hogy a férfit néztem volna, inkább a vizes pohár alját szuggeráltam, ahogy pár kortynyit eltüntettem a folyadékból, hogy aztán utána már engedve egy kicsit a totál hülye és szerencsétlen életérzésnek engedjek.
Tessék, Desmond Grimes, itt van a te hibbant szomszédod!

Desmond, bár csúcsformájában extrovertált személynek volt mondható, meglehetősen szívén viselte, miként bánik el a környezetébe férkőző egyénekkel. Munkája, hivatása megszállottságról árulkodva a bőre alá férkőzött, a véráramába kerülve abban dübörgött a megmásíthatatlan, szakmabeliségről árulkodó vonás. Olyasfajta ügynökké vált a szakmában töltött évek, évtizedek során, akiket zöldfülűként megrovó somolygással pelyhedző borostája alatt előszeretettel figurázott ki. Nem értette jelentőségét a szkeptikusságnak, a mások iránt táplált előítéletességnek és bizonytalanságnak. Nem töltött még kellő időt terepen ahhoz, hogy tudhassa, sokszor az emberek nem azok, akiknek láttatni akarják magukat. Többször ő is odaígérte feltétel nélküli bizalmát, aminek könnyen csúfos vége lehetett volna, hogyha az általa becsmérelt idősebb, tapasztaltabb munkatársai nincsenek ott, hogy kimentsék a saját maga gerjesztette slamasztikából.
Sokszor kellett a saját bőrén tanulnia ahhoz, hogy belássa, van ráció a „jobb félni, mint megijedni” hadviselésnek a társadalommal szemben tanúsított viselkedésben. Ettől függetlenül nem vált lelketlenné. Nem feltételezte mindenkiben a rosszat, szúrós pillantása nem méregetett ok nélkül senkit ráncba szedett szemöldökei alól, viszont egy ponton a barátságossága felszínességbe hajlott. Józan eszének teljes birtokában soha nem nyílt meg senkinek, magáról, a múltjáról, a családi állapotáról nem osztott meg óvatlanul egy információt se arra nem jogosult személyekkel. Bárkivel bármiről szíves-örömest elanekdotázott akár hosszú órákon át, de a privát életét, hogy azt soha, senki, semmilyen körülmények között ne tudja ellene felhasználni, elzárta a nyilvánosság elől. Olyan kopó vált belőle, aki szerette a kezében tartani az irányítást, aki dominálni bírt, és aki akkor tudta magát legnagyobb biztonságban, ha érezte az övére aggatott pisztolytokban feszülő szolgálati fegyverét. Húsz év aktív szolgálat felnyitotta a szemét arra, hogy a világ hiába mutatja a barátságos arcát, gyakran a legszavahihetőbb barátaink azok, akikben a leginkább kételkednünk kell… Ő már csak tudta…
Magát is meglepte azzal, hogy a kisstílű panelban számára imponáló társaságra talált szomszédja személyében, noha vele is igyekezett mértéktartó kapcsolatra törekedni. De való igaz, hogy a társasága, és alapjaiban véve Shioban lénye némileg felszabadítóan hatott rá. Talán a nő sajátos személyisége volt a kulcs, ami ha nem is hosszútávon, de alkalomadtán kizökkentette a mindennapok szürke monotonitásából.
- Ugye tudod, hogy a premiereknél csak a jubiláló alkalmak impozánsabbak? Azok tartogatják csak igazán a „nagy durranást” –ujjaival macskakörmöket kapart a levegőbe, ugyanazon szavakon pedig leheletnyit megemelte a szemöldökét, hogy talán még érthetőbbé tegye, mire is gondol azok alatt.
- Tehát akkor, csak, hogy jól értem-e… -szegezte mutatóujját a nőre, mikor már a ház rejtekében, azon is túl a konyhában folytattak meglehetősen emelkedett, két felnőtthöz meglehetősen méltó gondolatmenetet. – Jogomban áll lakatot tenni a pofámra, és szemrebbenés, továbbá mindennemű megjegyzés nélkül tűrnöm kell azt, hogyha te meglehetősen szabatosan kívánsz fogalmazni efféle absztrakt, és érthetetlenül felmerülő kérdésekben? Pazar! –és elismerően bólintott azon, ahogy a maga módján Shioban kiadta az ukázt. Saját szavaiba azonban egy pillanatnyi ellenszegülést nem csempészett, ugyanakkor szándékában állt megragadni az alkalmat, hogy néminemű csipkelődés gyanánt ő maga viszont megidézze túlgondolt szavajárásával a választékosságot és a „hivatalosságot”, amit szomszédnője annak előtte említett, még annak ellenére is, hogy ő maga egy végtelenül egyszerűen fogalmazó embernek tartotta magát. Nem állt szándékában másnak fejfájást okozni a kifejezőeszközeivel, így kerülte azokat a szituációkat, ahol a beszélgetőpartnernek indokolt volna elővadásznia a szinonima szótárat. Ugyanakkor munkája révén kellő mértékű szókincs-gyarapodáson ment keresztül ahhoz, hogy a háta mögött hagyott brooklyni ghetto nyelvjárást mára már a háta mögött tudhassa.
- Most, hogy így mondod… -ha már tálcán kínálták számára a lehetőséget, nem szalasztotta el az alkalmat, hogy a csokoládébarna, kíváncsi szempárt végig ne futtassa a nő alakján, noha végérvényesen tekintete annak arcán, kiváltképp a metszően kék pillantáson állapodott meg. Még egy halovány mosolyt is megeresztett felé, mintha legalábbis felettébb nagy elégedettségét kívánta volna kifejezni általa. – Magam se tudom –válaszolta meg végül az imént feltett kérdést. Valahol a szíve mélyén érezte a kínzóan mardosó lelkiismeretét, ami, ha képes lett volna elhatalmasodni felette, valószínűleg erős hányinger formájában jelentkezett volna, amit a saját magára, és a szóbeli hűtlenségére reflektálva adhatott volna elő. Mégis, izgalmasabbnak tartotta a hirtelenjében kialakult affért annál, mint, hogy folyvást az őt kilakoltató felesége felé tévedtek volna a gondolatai… még úgyis felülkerekedett agyának majdhogynem teljes egészén a nővel való flörtölés, és az adok-kapok játék, hogy az csak verbális volt, valós testiségnek az egymásról lopott pillantásokon kívül nem volt jele.
Érezte magán Shioban pillantását, és egyáltalán nem volt ellenére. Hiszen tagadni se tudta volna, hogy simogatta az egoját a ténye annak, hogy még így, túl tíz év házasságon is több ízben partiképesnek volt tekinthető. És valóban, az éjszaka folyamán Desmond fantáziáját is megannyi alkalommal megmozgatta a nő puszta látványa… arcának porcelánbabákéra emlékeztető bája, az annak tökéletes keretet adó, vaskos, puha zuhatagként aláhulló sötét tincsek. Az ívelt, dús ajkak, kiváltképp, ha apró mosolyra húzódtak. Nyakának formás vonala, alakjának ruhában is tökéletesen kivehető domborulatai. A kerekded csípő, a kivillanó dekoltázs, a formás lábak. Voltaképpen egy olyan paramétert se tudott volna kiemelni rajta, ami ne nyerte volna el maradéktalanul a tetszését.
Nem kerülte el a figyelmét a másik bizonytalannak tetsző hangja, és elmosolyodott rajta, ahogy, még ha csak szeme sarkból is, de felé sandított.
- Ugyan! Telhetetlenül szeretem a szépet… márpedig mi lehet jobb annál, mintha kettő helyett négyet lát az ember fia? –elbizakodott vigyorra rándult a szája, kíváncsi tekintete a lányra vándorolt, mikor újfent magához ragadta a szót. Teljes testből fordult felé, míg fájón, noha halkan szisszenve frissen heges mellkasa elé fonta karjait. Tetszett neki az a fajta fesztelenség, amivel Shioban viseltetett a téma iránt. Nem volt prűd, nem fedte meg azért, mert nyíltan vállalja a véleményét, annál is inkább, mintha adni próbálta volna alá a lovat. A gondolatra, valamint a felé lövellt pillantásra újból elmosolyodott, fejével pedig alig láthatóan biccentett.
- De, így van –bólintott ezúttal már lényegesen egyértelműbben. – Bár, ha engem kérdezel, ugyan válogatós nem vagyok, de a kettő mindig jobb, mint az egy –lepillantott a doboz felé eső oldalára, ahonnan újfent felnyalábolta a félúton eltévelyedett pizzaszeletét, és rázendített a folytatásra egy tetemes mennyiségű falattal.
- Már lassan nem tudom követni, hogy én akarom egy egyszeri alkalomra megvendégeltetni magam, vagy te akarsz mindenáron egymásba kapcsolódó randisorozatot csinálni a köszöneted lerovásából –tisztán kivehető volt a szándék, amivel próbálta felpiszkálni a nő adott téma köré fonódó gondolatait. Ő maga ugyan biztos volt abban, hogy továbbra se tartana igényt arra, hogy bármivel is a kedvére tegyen, de kíváncsivá tette, hogy vajon a másik erről miként vélekedik. Szerette volna olvasni a reakcióit, a kérdéseire adott válaszait, de ahhoz előbb valószínűleg a sajátjait kellett volna maradéktalanul megfejtenie. Márpedig Desmond se volt teljes tudatában annak, hogy a szavakon túl vajon akar bármit is tőle, vagy csak a szexuális frusztráltság, és feleségének hiánya az, ami egyre inkább vonzóvá tette számára szomszédja személyét.
Ellökte magát a konyhapulttól, léptei pedig célirányosan vitték a hűtő irányába, hogy a gondolatot, miszerint ő vizet fog inni a későesti vacsorához, meghiúsítsa. Leheletnyit felvont szemöldöke, valamint a folyvást a nő felé fordított feje tanúskodott arról, hogy a figyelmét továbbra is neki szenteli, annak ellenére is, hogy pár pillanattal később könyékig túrva vadászott elő magának egy üveg, jól behűtött sört –az orvosának gondolatát, és annak rendre utasító mantráját pedig egyszer s mindenkorra elűzte az agyából. A fiókból előhalászott nyitóval szisszentette fel a sört, és mindent a helyére téve már perdült is vissza a vendége felé. Nem volt mindig rendezett, sokszor nem törekedett arra, hogy minden az élére legyen állítva, de mára megtanulta, már csak a munkájából kifolyólag is, hogy bölcsebb, ha mindennek megvan a maga rendje.
Hümmögve biccentett, mikor a lány a mondandója végére ért, lesütött szemével a kezében szorongatott barnás üveget fixírozta, melyre a hő hatására apránként kezdett kiölni kicsiny gyöngyök formájában a pára.
- Végül is mindenkinek megvan a maga rigolyája –rántotta meg tanácstalanul a vállát. Neki is megvolt, csak senkinek nem beszélt róla… – Hogyha neked a klausztrofóbia azzal jár, hogy betéve tudod a lépcsőházunk fokainak számát, azt hiszem valóban viselned kell a következményeket. Feltéve, ha nem akarsz specialistához fordulni vele, különösen, hogyha összefüggésbe hozható valamiféle traumával… -apró ráncok jelentek meg homlokán, ahogy szemöldökét összehúzva, tenyerét nyomokban deres borostájára simítva engedett szabad utat a benne lakozó nyomóznak. Kíváncsivá tette az általa pedzegetett gondolat… vajon van létjogosultsága a nő múltjára való tekintettel? Esetleg valamilyen gyerekkori sérelem, ami a szülői házban megpecsételte a sorsát? Vagy iskolai bántalmazások, szertárba, iskolaszekrénybe való bezártság? Bárhogyan is, tudta, hogy nem feltétlen fog rá választ kapni, és nem is különösebben volt joga ahhoz, hogy Shioban múltjában vájkáljon.
- Pont a vaníliafagyi? –kérdezte megrökönyödve, miután kortyolt az erősen szénszavas italból. – Talán a legrosszabb a fagyi ízesítések közül –vallotta be töredelmesen, határozottan állva ki a véleménye mellett. Alapvetően nem volt különösen édesszájúnak mondható, sokkal inkább volt lekenyerezhető egy zacskó chipsszel, mint egy mázas fánkkal, de ha ráfanyalodott, és az édességek oltárán egy többgombócos fagyival kívánt áldozni, a vanília volt talán az egyetlen, ami soha nem jöhetett számításba.

Can I stay for a while?

Egyesek művészi vénával sértegettek engem, ha a munkámról volt szó, mert ugyan, igazuk volt, a rajzolás egy olyan kreatív művésziességet von maga után, aminek adóztam. Kezdetben ormótlan formák, apró gyermeteg vonalak és dundi, amorf minták rajzolódtak ki a tollam, filcem, ceruzám nyomán. Anya, de apa is az idegösszeomlás szélén állt, mert a vásznam nem csak a papírlap volt, hanem azzá lett a tapétázott gyermekszobám, az ülőgarnitúra fa háta, az étkezőasztal alja és egy ízben apa hófehér kocsija is. Akkor rendeltek el nálam egy hónapnyi szobafogságot első ízben, én pedig, mint hat éves, a bölcsességtől igen távol eső felfogással nem tudtam megérteni, miért baj az, ha az álmaimban szereplő alakokat jelenítettem meg. Mint Óz, a csodák csodájában a Bádogember húsos verziója, vagy akár a chesire cat horrorba átforduló véraláfutásos, arcából kiharapott, csipkézett mivolta.
Amikor a rajzolás valóban az életem részévé vált, nem az volt tervben, hogy bírósági épületek termeiben fogok a vádlottak padján ülő elítélteket rajzolni, akiknek élete és sorsa felett a bíró, az ügyész és az ügyvéd és az esküdtek fognak majd ítéletet hozni. Kezdetben és a képzés során kipróbált stílusok hatására kialakult egy olyan, csak rám jellemző kerekded formák, színek, satírozási módozat, amit kedveltem, és amivel a karikaturista jellemzők ugyan megvoltak, de éles ellentétben álltak a túlzó vonalak használatával, és kerültem az anime világában használatos vonalvezetést is. A munkám része a megfigyelés is volt, az arcvonások kielemzése, a gesztusokban rejlő motivációk összessége is.
És ez a munka volt az, amiktől egyes éjszakákon képtelen voltam aludni, hiába, hogy már jó ideje az ágyam fogságában rejtőzve vártak azokat az elcseszett bárányokat, hogy a képzeletbeli kerítésen át ugrabugráljanak, mint részeg haláltánc motívum győztesei. A mellettem lévő lakásból érkező meccs zajai adták az alaphangulatot, és csak az jelezte, hogy Desmond otthon volt azokon az estéken. Órákon át képes voltam figyelni azt a falat, amelynek túloldalán ő lakott, és órákon át képes voltam azon gondolkodni, hogy átkopogjak-e hozzá, hogy esetleg segítene-e abban, hogy az álmatlanságot kiűzzem a fejemből, engedve a fáradtságnak, az olykor-olykor felbukkanó rettegéssel megfűszerezett gondolatoknak. Mert ha dolgoztam, sosem egy-egy kocsilopás áldozatát kellett lerajzolnom, nem. A gyilkosság mardosó tudata bennem égett tovább, és hiába gondoltam arra, hogy látnom kellene valakit, mégsem kopogtam át a szomszédomhoz az éjszaka közepén, pizsamában, bebugyolálva a takarómba és magamhoz ölelve azt az egyetlen plüsst, ami még mindig a lakásom és az életem része volt. Mr. Eugene, becenevén csak Gene, a már harminc éves plüssmackóm.
Bolondos somolygással az arcomon hallgattam viszont most Desmondot, elgondolkodón bólogatva a jubilálásra. Mondjuk ahhoz el is kellene kezdeni a programot, de ha már másfél évet képes voltam arra várni, hogy férfi előtt még csak le se vetkőzzek, akkor azt hiszem, hogy még képes vagyok kitartani egy kicsit. Egy jóleső ühümmel reagáltam le csak mindezt, mert ha nem is történt semmi, attól még jól esett ez az élő, burjánzó fantáziálás, a mi lett volna, ha kezdetű elgondolás. Desmond értelmező kéziszótárrá válva megfogalmazta mindezt, amit én korábban szavak formájában a tudtára adtam, és még csak elgondolkodnom sem kellett a továbbiakban. Teljes mértékben igaza volt.
- Korrekt. Viszont felhatalmazlak arra is, hogy te így ugyanígy járj el velem szemben, mármint körülményeskedés nélküli fogalmazás legyen az első. Csak legyünk egyszerűek - fűztem csak ennyit a szabad vélemény nyilvánítás huszonegyedik századi mesterségéhez, mert ha valamit gyűlöltem, az a hamis emberek, a betarthatatlan ígéretek és az álszenteskedés. Jó, töredelmesen bevallom, olykor hurrikánként robbantam be mások életébe és forgattam fel a sajátomat is vele, de hé! Ha mindenki ugyanolyan lenne, a világ tele lenne unalmas és egymást felidegesítő emberrel.
A pizza pedig mindig is pizza marad. Nyáltermelést elősegítő, abszolút nem kalóriaszegény, de ízeiben és minden falatjában olyan izgalmas pornó kategóriát jelenít meg, amivel a józan és épeszű ember még csak nem is akart volna ellenkezni. Nem kívántam a férfi agyára menni, de amikor szinte megadta nekem magát, egy elégedett, és hosszan szélesedő mosoly volt a jussa. Reméltem, hogy nem gondolta komolyan mindazt, amit mondtam, mert egyrészt nagyon nem járt volna velem jól, mert bizonyára képes lettem volna lyukat beszélni a hasába, és egy idő után baromira felidegesítettem volna őt az állandó hablatyolásommal. Mégis, nem tudtam nemet mondani annak, hogy a ruhába bújtatott testét fel ne térképezzem, hogy a testi adottságainál az őt jellemző részletek mellett képzeletben ne pipáljam ki mindazt, ami valóban férfivá tette őt a szememben. A borosta-fedte arcél, az a hamis mosoly, ami a legtöbb esetben ott rejlett a vonásaiban, ha velem szemben kellett "fellépnie", vagy azok a mélybarna szemek, amik nem feltétlenül csak vidámságot rejtettek, de sosem volt velem szemben bántó és elutasító. Tulajdonképpen semmiben sem hasonlított az ex férjemre, és talán ezzel vált igazán vonzóvá és különlegessé.
Akaratlanul is beharaptam az alsó ajkam, mert hiába, hogy nem lépett át egyikünk sem egy bizonyos határt, attól még lehetett némi elgondolásom, hogy mit pótolnék be szívesen és legfőképpen kivel, de bármennyire is segget csináltam a számból, képtelen voltam valóban felajánlkozni neki, elé dobni magam, mint egy csontot, hogy talán ráharap majd a csalira. Talán - inkább biztosan már nem voltam abban sem biztos, hogy képes lettem volna arra, hogy randevúra menjek anélkül, hogy meg ne gondolnám magam. A francba is már.
- Ne aggódj, nem csak ti férfiak gondoltok a szexre annyiszor, amennyiszer az angol tudósok kimutatták azt különféle kísérletek során, ahol egy bizonyos csoportot vizsgáltak meg. Higgy nekem, a nők is legalább olyan mocskos elmével vannak megáldva, és abban is biztos lehetsz, hogy mi is szeretünk... szépet látni, ahogy te fogalmaztál. Gondolom nálad az a melleket, feneket, széttárt lábakat, a csípőt, hátat jelenti, ha leegyszerűsítjük a képletet és rárakunk a nő fejére egy papírzacskót. Tételezzük fel - vigyorodott el, mert hát ha valamiről képes volt beszélni, akkor az bármilyen téma lehetett mindaddig, ameddig a nagyon személyes érintettséget bele nem vette a beszélgetés fonalába. Márpedig magáról jelen pillanatban egy szót sem szólt. Mindez csupán teória volt, egy elképzelés, egy mi lenne ha gondolatmenet. - Egyébként, Desmond, amilyen béna vagyok, tuti elcseszek valamit az első... randin. Szóval addig kellene ismételgetnünk, ameddig nem lesz tökéletes. Bár randinak azért erősen meredek lenne nevezni. Gyanús, hogy nem hoznál virágot, én pedig nem állnék a tükör előtt, hogy a hatvanadik ruhámban feszengve álljak előtted, miközben a melleim meglátva téged kiesnének a ruhámból is. Ha lehetne választani, akkor egy jóganadrágban és Tweety pólóban fogadnálak - szélesedő mosollyal az arcomon magyaráztam, hol a pizzaszelettel a kezemben, hol azt lepakolva, de amikor beszéltem, arra ügyeltem, hogy a szám ne legyen tele. Azért arra megtanítottak és ügyeltem, hogy az étel az összezárt ajkaim mögött foglaljanak helyet.
Desmond soron következő kérdése kissé lelohasztotta a kedvemet, és mialatt őt figyeltem, ahogy otthonosan mozgott a saját lakásában, magamról osztottam meg olyan információkat, amit aligha szoktam bevallani másoknak. Mert senki sem szerette bevallani a többieket a valódi félelmeit, azt, amivel visszaélhettek nála. Nem aggódtam, hogy ez lenne a sorsom a szomszédomnál is, de attól még néha igazán befoghattam volna a locsifecsi számat. Még ha az mission impossible-nek is hathatott. Szinte vágyódó pillantással fogadtam a sör hűs látványát, mégsem kértem egy üveggel, és nem is jeleztem, hogy jól esne nekem is. Még mindig tartottam magam, hogy nem ehetem-ihatom ki a férfit az általa felvásárolt szükséges italokból/ételből is. Egészen addig a férfit néztem, ameddig a szakember segítségét fel nem hozta, de azt már nem követtem figyelemmel, amikor a borostáján csúszott végig az ujja.
- Nem fogok visítani, ha meglátok egy liftet, vagy autót. Egyszerűen csak kell, hogy valami biztonságossá tegye azt. Az elsőnél elég egy másik ember, aki elvonja a figyelmem, a másodiknál pedig a beáramló levegő is tökéletes. Mellesleg, mindenkinek szüksége lenne bizonyosan terápiára. Az emberek többségében nem boldogok, nem kiegyensúlyozottak - hárítottam, megvonva és rántva a vállaimat, mintha éppen a palacsinta porhanyós tésztájának receptjét osztottam volna vele, és eszemben sem volt tovább pedzegetni azt, hogy milyen események álltak a fóbiám hátterében. Nem akartam beszélni róla nagyon, mert vizuális alkat voltam, épp elégszer elevenedtek meg az események az álmaim során. Ami viszont ezután következett, megrökönyödve pislogtam ismét a férfi felé. A tettetett megbántottság jelei kiültek az arcára, a felháborodásának nyomán pedig nem tetszően vonta össze a szemöldökeit.
- Ezt most gondold át, kérlek, mert nem hallottam jól, amit mondtál - de, két méteren belül helyezkedtek el, a köztük lévő levegővel teli térben pedig a hang tökéletesen terjedt. Hiába, hogy a háttérben még mindig a baseball hangjai adták meg a hangulatot, itt, kettejük közt nem volt akadályozó, gátló tényező.
- Szóval a legjobb fagyi a vanília... és pont - döntöttem oldalra a fejem évődő pillantással. - De ha szeretnél, akkor nagyon erősen próbálkozva meggyőzhetsz az ellenkezőjéről - csúsztam le az addig elfoglalt székről, hogy önállósítva magam, ellépjek a férfi előtt, hogy a hűtőjének ajtaját kinyissam. Lehet, hogy nem kellett volna, de majd úgyis leállít, ha az az intim szférájának része. Mellesleg, ha már a szexről, annak az esetlegesen köztünk meghúzódó mivoltáról, vagy a flörtölés tényéről is beszéltünk, egy hűtőnyitás talán belefért. Alig kellett lehajolnom, hogy kihúzzak egy jéghideg sört, és miután megszereztem a zsákmányomat, Desmond mellé léptem, közvetlenül. Az előzőleg elrejtett nyitó még mindig a fiókban várt rám, én pedig felpillantottam a csokoládébarna szemekbe.
- Kihúzhatom a fiókod, hogy a sört a számba engedjem aztán? - évődőn tekintettem el az ajkai irányába, és csak egy kicsit kellett neki arrébb mozdulnia, hogy a fiók kicsússzon az érintésem nyomán, hogy aztán a nyitót is kiszedjem onnan. Legalább volt valami, amihez engedélyt kértem. Fejlődök. - Szóval mesélj, te mikor is gyakoroltad azt a bizonyos páros masszázst utoljára? - teeeeljesen más téma. Követhetetlen lettem volna? Megeshet, de a sör még mindig arra várt, hogy kinyissam, én pedig arra, hogy Desmond úgy egy az egyben mit is lép aztán.

- Rendben. Legyünk egyszerűek –bólintott beleegyezően, mikor a nő előhozakodott a konklúzióval a cseppet komikusnak tetsző beszélgetésük végeztével. – És, ha csak nem muszáj, ne feltétlen tegyünk megjegyzést a másik déli fertályára –nyújtott be újabb ultimátumot a témát illetően. Na persze arra már különösebben nem óhajtott megjegyzést tenni, hogy attól függetlenül, ha kedvük és ingerük úgy hozza, az említett testrészre ne tehetnének futó pillantást. Márpedig úgy vélte, hogy a nő bizony elég formás idomokat rejteget a ruhája alatt, és erről, hogy mindenféleképpen jobban meg tudja győzni magát az igaza felől, több ízben meg is győződött, mikor a helyzet, és a pozicionálás ezt a lehetőséget kölcsönözte neki. Soha nem volt egy egzakt értelemben vett ideálja. Bár különösen szerette a kék szemeket, talán ez volt az egyetlen, amit meg tudott volna nevezni, mint számára kedvező tényezőt. Inkább azon férfiak számát erősítette, aki nem nevezte meg konkrétan, hogy mi kell neki egy nőben, egyszerűen csak elismerte, és nem különbül szerette a szépet. Ugyanolyan gusztusosnak és magával ragadónak tudott tartani egy minden értelemben sötét tónusokkal bíró hölgyet, legyen szó feketéről, vagy latináról, mint egy északinak tetsző, világos bőrű, világos hajú, és metszően kék tekintetű nőt. Még csak különösebben angyali bájjal se kellett rendelkeznie, nem várta el, hogy a szó minden értelmében szépnek lehessen mondani, ha volt benne valami, ami igazán megfogta. Márpedig Shioban világos bőre, ébenfekete haja, rikító szempárja és a dús ajka meglehetősen imponáló volt számára. Feltéve, ha csak a külsőségeket tartjuk számon. A személyiségében leginkább az tetszett neki, hogy más volt, mint az átlag. Voltaképpen már attól is eltért, amit ránézésre az emberek vártak volna tőle. Hiszen aki csak rátekint, feltehetőleg kifinomultságot, előkelőséget, némi arisztokratikus felsőbbrendűséget nézett volna ki belőle. Desmond viszont úgy vette észre, hogy a nő mindezzel dacolt, és lényegesen szelesebb, életrevalóbb és energikusabb jellemmel áldották meg.
Talán ezért is alakult ki köztük meglepően hamar az a fajta huzavona, a játékos csipkelődés, aminek olybá tűnt, hogy egyikőjük se kíván megálljt parancsolni, és amitől talán egy kissé tartott, hogy képes tettlegességig elmérgesedni. Ugyanakkor, a tudata egy része ezt legkevésbé se bánta volna… a tudatának pontosan azon része, ami, bár tudta, hogy, noha kimondatlanul, de rajongásig imádja a feleségét, valahol mégis már temette a házasságukat. Hiszen lassan már egy éve, hogy, bár együtt, de mégis külön utakon jártak… nem szélsőségesen eltérőkön, egymással párhuzamosan, de az útszakasz két különböző oldalán, ahonnan szemmel tudták tartani a másikat, de nem érzékeltették azt, hogy szigorúan egymáshoz tartoznak. Pedig úgy volt, hiszen egyikük se sürgette a válás indítványozását, ennél jobban pedig semmi se igazolta volna, hogy továbbra is úgy gondolják, van még remény számukra. Még ha kicsi is volt a halványan pislákoló sugara, de ott volt…
- Valóban? –kérdezett vissza futtában, míg az egészen másfelé, valahol az otthoni környezetben kavargó gondolatait újból a lakásába, Shioban közelségébe vezényelte, ezzel pedig próbált időt nyerni, hogy átrágja mindazt, amit csak részlegesen hallott. – Nos, a papírzacskó jelenléte csak nagyon indokolt esetben szükséges. De egy nem a végletekig elkeseredett férfi nem kezd olyan nővel, akit ne tartana minden értelemben kívánatosnak, csak, hogyha már annyi pia van benne, hogy elmosódnak az arányok, ami megtéveszti az agyát, és valahogy automatikusan szépnek értelmezi. Viszont, mivel akkor nincsen beszámítható állapotban, tehát cserbenhagyja az ítélőképessége, így a papírzacskónak is legkésőbb másnap reggel veszi hasznát. Hogy azért, hogy azt a nő fejére húzza, vagy, hogy abba okádjon, az pedig már tényleg egyéni preferencia kérdése –rántja meg a vállát, és a nő mosolya nyomán szintúgy elvigyorodik. Talán nem is kellett szavakba öntenie, hogy ezáltal érzékeltesse, a társalkodónője legkevésbé se tartozott ebbe a kategóriába, hiszen, ha tehette, előszeretettel legeltette rajta a tekintetét.
- Jóganadrágban és Tweety pólóban? Szexi… -jegyezte meg elismerően bólintva, majd fejét ingatva felnevetett pusztán a lelki szemei előtt megelevenedő kép láttán. – Azt kell, hogy mondjam, jól látod a helyzeted. Nem vagyok a virággal hódító, öltönyös-nyakkendős gavallér típus, az udvariaskodó és folyton bókoló pedig aztán végképp nem. Összességében, ha ezeket a legkevésbé se érdemünkként felhozható ismertetőket egyeztetjük, csapnivaló randipartnerek fényében tündökölhetünk, de kettő fél kitesz egy egészet, úgyhogy mondjuk úgy, hogy megteszi, egy borzalmas randihoz legalábbis mindenképp –zárásként pedig szórakozott somolygással harapott egyet a pizzájából. Amit elmondott, az teljességgel igaz volt. Soha nem törte magát az élére vasalt előkelőség eléréséért, sokkal inkább volt a hanyag elegancia híve egy minimum négy napos borostával, maximumként pedig egy inget hirdetett ki. De semmi öltönynadrág, semmi zakó, nyakkendő meg végképp nem.
Kíváncsian hallgatta a nő értekezését, míg, hogy szomját oltsa, egy sört vadászott ki magának a hűtőből, felnyitva azt pedig már kortyolt is belőle, ahogy alkalma nyílt rá. Visszaszegődött hátrahagyott helyére, újabb falatra emelt egy szelet pizzát, azon nyammogva pedig hümmögött, hogy valamiféle verbális visszajelzést is kaphasson a beszélgetőpartnere, még ha az kellően artikulálatlan is volt.
- Ez így van –bólintott, és nem vitatta el a nő véleményét. – Egyébiránt az ember valahogy ösztönösen ellenszegül annak, ha valóban tennie kéne a problémái leküzdéséért, és ahhoz segítséget kéne kérnie. Valahogy azt akarjuk hinni, hogy jobbak, erősebbek vagyunk mi annál, mint, hogy valami idegen pénzsóvár agyturkász mondja meg nekünk a tutit. Tudom, én is jártam hasonló cipőben, de a belátás valóban csak akkor jön el, hogyha már képtelen vagy együtt élni vele. Ha ez a te mindennapi életedet nem bolygatja fel elviselhetetlen mértékben, akkor valóban pénzt takaríthatsz meg vele –rántja meg a vállát, amolyan „vagy nem tudom” jelleget kölcsönözve ennek az egyszerű mozdulatnak. Pontosan olyan utózönge ez, amit fel tud hozni mentségül, hogyha a másiknak esetleg felborítaná az életét egy elejtett, jónak szánt tanáccsal. Ugyanakkor érdekesnek találta, hogy pont ő löki a sódert a magas lóról, holott magában is érezte azt, hogy elnyom valamit, hogy azt még saját maga előtt se kelljen beismernie.
- Átgondolhatom, de a véleményem attól még ugyanaz marad –szórakozottan emelte védekezőn maga elé a kezeit.
- Én nem akarlak meggyőzni. Aki jó ízléssel rendelkezik, az magától is tudja, hogy a mogyoróvajas, vagy a cookies ’n cream, de minimum a pisztáciás a legjobb, akinek meg nincsenek olyan kifejlett érzékei, hogy ezt magától is belássa, az pedig úgyis hajthatatlan –vigyorgott rá nagyzolón, játékosan és némileg diadalittasan vonva fel a szemöldökét nagyot húzott a sörből.
Figyelemmel kísérte végig a nő minden léptét, és nem kívánta benne megakadályozni. Tetszett neki az az öntörvényűség, amivel a szomszédja létezett a házában, természetesen az ő felügyelete alatt. Ahogy megállt előtte, kíváncsian tekintett le a nagy, kék szemekbe, kivárva, hogy milyen kérdést fog intézni felé. Elnevette magát, mikor a szavak végére ért, és odébb húzódott, hogy hozzáférjen az említett fiókhoz.
- Ha már ilyen szépen, és cseppet se körülményesen kéred –utalt vissza a nemrégiben köttetett egyezségükre, majd visszahúzódott a helyére, közvetlenül a nő elé. Meglepetten szaladtak fel szemöldökei, még egy magasabb regiszterbe szökkenő hümmögés is elhangzott zárt ajkai mögött, mikor Shioban egészen más vizekre evezte a hajójukat.
- Túl rég, hogy azt szükséges volna beismerni –krákogta, majd kortyolt az italából. – Úgy tíz hónapja, két hete, három napja… -a bal csuklóján kattogó órára pillantott. - …és körülbelül öt órája. De ki számolja! –rántott egyet a vállán, és kelletlenül felnevetett.
- És veled mi van? –bökött felé kérdőn az állával. – Említetted, hogy a papíralapú kapcsolatokkal meggyűlt a bajod. Friss még a seb? –tette fel utolsóként a kérdést, ezzel megadva a kibúvás lehetőségét az érdeklődése alól. Nem kívánta kellemetlen helyzetbe hozni a nőt, de „ami a szívén az a száján” típusú emberként úgy vélte, hogy rákérdez olyan témára is, ami érdekli, aztán esetleges kellemetlenségek esetén legfeljebb nem válaszolja meg.

Can I stay for a while?

Mindig is a sötétebb hajú férfiak voltak azok, akik megfogtak. Talán még oviban volt egy fiúcska, aki szőkén vonult végig csattogva az épület folyosóin, mintha ő lett volna Jézus és mindenki más pedig a követője, aki tetszett is. Otthon anyának mindig azt mondtam, hogy Marty lesz a barátom, a férjem és a fehér ruhában neki fogok igent mondani. Ezzel szemben huszonhat évvel később egy ébenfekete hajú férfihoz mentem hozzá, kevésbé boldogan, mint kellett volna, de mégis úgy éreztem, hogy azt kell tennem. Igent mondani egy olyan lehetőségre, ami az életemmé is válhat. Tudtam, már akkor, ott a tükör előtt állva, hogy Sullivant nem szerettem, mégis hinni akartam abban, hogy talán egyszer majd képes leszek vele újra együtt lenni, úgy, ahogy az előtte közösen eltöltött években. Hannah azt hitte, hogy azok, amik legördültek az arcomon a felhőtlen öröm gyémántkönnyei voltak.
- Ugye tudod, hogy mennyire dögös vagy! - csúszott be a tükörképbe a szőke lány, átölelve a derekam is, hogy egy puszit nyomjon a hajamba, a vidámságtól pedig gödröcskék jelentek meg a babaarcán. - Sully úgy fogja letépni rólad ezt a ruhát, Szívem!
- Szerintem meg inkább gyönyörű - kontrázott rá anya, akinek a szavaira sikerült őszintén elmosolyodnom.
Az eskü alatt, már felszáradt könnyekkel, megigazított sminkkel végig azt a férfit figyeltem a csendemmel, akinek örök hűséget kellett volna fogadnom. Akkor még nem tudtam, hogy mekkora hibát fogok elkövetni.. hogy a kihűlt szerelem végül megcsalásba fog torkollni alig kilencven nappal később, aminek tényét nem bántam, de a hűtlenséget már annál inkább. Olyan nővé váltam, amilyen soha nem akartam lenni, és mégis életem végéig ennek a bélyegnek a lenyomatát vagyok kénytelen magamon hordani. Ez az érzés jelen van akkor, amikor dolgozom, jelen van akkor, amikor utazom, kísért az egyedüllétben és taszít abban az igyekezetben, hogy újra elkezdjek ismerkedni.
Desmond... más, mint a többi férfi, mert ha akarnám sem kerülhetném ki őt, a szomszédom, nem tehetem meg azt, hogy úgy lopakodik el az ajtaja előtt, mintha szellem volnék, csak hogy ne is lásson, én pedig ne kelljen, hogy a szemeibe nézzek. Sosem kényszerített rá felesleges beszélgetésekre, és hagyta, hogy olyan széllelbélelt legyek, amennyire csak tudok. Nem elleneztem tehát azt, hogy egymás fenekére tett megjegyzések innentől kezdve tabutémának számítottak köztünk. Nekem teljesen belefért a szomszédi viszonyunkba. És ha jobban belegondolok, akkor esetleg még egy ízben azt is láthatta, ahogy télen, a latyakos csizmám talpának hála akkorát estem a lépcsőn, hogy hat hétig ott éktelenkedett a seb a sípcsontomon. Akkor, amilyen gyorsan csak képes voltam hárítani, felpattantam a földről, hogy végül mégis csak engedve a klausztrofóbiámnak a liftbe másszak be.. és azzal utazzak egyenesen az emeletünkig. És azt sem mondhatnám, hogy ne gondoltam volna rá néhanapján többet a kelleténél. Mert muszáj volt. Mert vidámságot kölcsönzött a mindennapjaimba, még akkor is, ha sejtettem, alapvetően nem ő volt a társaság bohóca. Én pedig szerettem húzni őt mégis.. hihetetlen, hogy mennyi mosollyal, fintorral rándult meg az arcbőre.
- Mondták már neked, hogy rettentően romantikus figura vagy? - eleinte esküszöm megpróbáltam komolyan feltenni a kérdésemet, de aztán a hirtelen elvigyorodás, amiből pedig nevetés kerekedett, elárult. - Különben meg ez a papírzacskó biznisz eléggé kétélű, mert amúgy a férfiak közt is van Quasimodo, nem is egy, és nem kell különösebben sántikálnia sem, vagy éppen hajlott hátú öregúrnak lennie. Egy ezüsthátú gorillát kevésbé engednék az ágyamba, mert a végén még összetörné azt is, nem csak engem - tártam szét a karjaimat, hogy egyértelmű legyek. - A gorilla itt a gyapjas mamut hátra utalt, csak hogy értsd - nyaltam meg az ajkamat, mert hát legyünk őszinték. Soha nem fogtam magam vissza, ha valamit el kellett magyaráznom és imádtam nem... visszafogottan tenni azt. Természetesen a tiszteletet megadtam mindig, ha kiérdemelték, de itt, azt hiszem most nem a citromba harapott Bibliai eseteket kellett volna apostoli ruhában előadnom. A randi, mint lehetőség merőben elvileg-kategóriát súrolt kettőnk közt, amit én biztosan nem fogok komolyan venni. Mármint, természetesen vonzónak tartottam, és ezt úgy gondolom, esélyem sem volt titkolni, de ha végig is zubogott bennem a vágy egyetlen futó pillanatra a lehetőségektől, a flörtben rejlő izgalomtól, attól még nem fogok nekiesni.. azt hiszem.
- Ettől függetlenül még szeretném megnézni, milyen randipartner lehetsz, bármennyire is tiltakoznál az ellen. Aztán maximum ajtót mutatok neked, ha egymásnak esnénk és aaaaaannyira mások lennénk vagy totálisan nem érdekelne az, amit te mondasz és nem hallgatnád meg, amiről meg én beszélek - vontam meg a vállaimat szórakozottan, mert saját tapasztalatból tudtam, hogy az elmondásokra, a látszatra nem alapozhattam. Ha hittem volna annak, akkor Sully nem vált volna a férjemmé korábban és nem tapasztalhattam volna meg mellette a boldogságot. A bőrére rajzolt tetoválások, az állát keretező szakáll és a mélyen ülő, mindent tudó szemei elrettentettek volna tőle. A fagyi nálam szent és sérthetetlen kitételnek bizonyult és tessék, máris megvolt az ELSŐ nézeteltérésünk. Borzasztó volt, főleg az, ahogy ártatlannak tettette magát Desmond, én pedig szúrós szemekkel figyeltem azt, ahogy beszélt. Istenem, hát hány könyvet olvasott el életében?! Imádtam... ha egy férfi képes volt kifejezni magát, és inkább az intelligenciára buktam, mint arra, hogy képes legyen lebeszélni rólam már első alkalommal is a bugyit. De vissza, a fagyik istennőjéhez - igen, igen.
- Te most akkor burkoltan azt közölted velem, hogy az esélytelenek nyugalmával indulok és az ízlésem kimondva is csapnivaló? - tettetett felháborodás, mert a mosolyom elárult. Ha olyan viszonyban lettünk volna és olyan helyen, akkor most bizonyára egy párnával dobtam volna fejbe. Legalábbis próbálkoztam volna, mert bizonyára elkapta volna. Ő jó volt a sportokban - gondolom én, én csak a páros kalóriaégetésben. Nem hagyhattam ezt tétlenül, ezért szükségem volt némi sörre, amiért le is csúsztam. - Megjegyeztelek. Csak hogy tudj róla - pillantottam rá széles mosollyal az arcomon, amikor elhaladtam mellette a hűtőjéhez és kiszolgáltam magam, hogy utána pedig mellette parkoljak le, mintha a legtermészetesebb jelenség lennék a lakásában. Holott mindketten tudtuk, hogy nem, ez a mai este kivételes alkalom, és igazából baromi szerencsém volt, hogy elárvult kiskutyaként befogadott. Nem, nem fogok neki dorombolni macskaként. Sem dörgölőzni hozzá. Megint csak, azt hiszem. De azért a kérdésemre a nevetésbe torkolló felelete tetszett. Ne áltassuk magunkat.
- Gyorsan tanulok - vontam meg a vállaimat hetykén, bazsalygó mosollyal. Előfordulhat, hogy Desmondot be kellene fogadnom állandó lakótársnak. Az üvegnyitás után a férfi visszacsúszva a korábbi helyére, mintegy megjelölve a területét jelezte, hogy talán ott túl sok lenne az egy négyzetméterre jutó emberek száma (még ha nem is ez volt célja, és ki vagyok, hogy az ő lakását befoglaljam teljesen), ezért lassan elléptem a közeléből, egészen pontosan egy lépést először, hogy utána újra az asztal mellett korábban elfoglalt székre helyezzem a nem-beszélünk-róla-fenekemet. Habár Desmond nevetve vette el a szavainak súlyát, attól még nem ejtett át. A pontosság egyértelműen jelezte, hogy még mindig számított neki a másik fél, különben teljesen érdektelen választ adott volna. Mosolyogtam, de nem feltétlenül azért, mert ne értékeltem volna az őszinteségét. Hanem mert ha nem is akarta volna elárulni magát, pontosan azt tette. És ha most olyan nő lettem volna, biztosan lecsaptam volna a kínálkozó alkalomra és felajánlottam volna a szolgálataimat, de nem csak a saját magunk flörtölésbe hajló korlátai, de Desmond kérdése is megállított a fel sem merülő tervemben. Egyelőre szó nélkül hagytam a férfi emlékeiben annyira élő esetet, hogy minden úrinőségemet hátrahagyva szinte fuldokoljak a sör kortyaiban, nagyjából nyolc nyelésnyi időt engedélyezve magamnak, mielőtt letettem volna csendes koppanással az asztal lapjára az üveget, és annak nyakát néztem már, Desmond alakja helyett.
- Másfél évvel ezelőtt váltam el összesen százhuszonhét nap frigyet követően, amit megelőzött három év, négy hónap és tizenkét nap párkapcsolat- mosolyodtam el kényszeresen, nem teljesen boldogan, nem a korábbi jókedvére reflektálva. - Csak ha a pontos adatokat nézzük, és ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor nem az akkori férjemmel volt az utolsó együttlét - csúsztattam arrébb az asztalon a pizzás dobozt, amiben volt még összesen két háromszög alakú, sajtos-szószos isteni, kihűlőfélben lévő tészta. Nem, nem voltam már annyira jókedvű, mint korábban ő, amikor arról a nőről mesélt, akihez nem fűzték érzelmek. De ő sem véletlenül itt volt, és nem amellett a nő mellett, akivel az eltelt időt számolta. - Ő is a Times-nál dolgozik, ahogy én is, de nem találkozunk minden nap - szerencsére. Tudod, ha gyorsan véget is ért a válás felesleges civakodások nélkül, attól még nem volt annyira jó az előtte lévő időszak. Sem boldog.. sem pedig olyan, aminél azt mondtam volna, hogy szeretnék tőle gyereket. Igazából nem is tudom, hogy akarok-e egyáltalán gyereket már - ujjaim a sörösüvegért nyúltak, de csak hogy az ujjbegyeimmel végigsimítsam az annak falán megjelenő vízcseppeket a hőmérsékletkülönbség miatt.
- Ha ez egy verseny lett volna, az elcseszett fajtából, azt hiszem, totálisan nyertesen jönnék ki ebből kettőnk közül - beszéltem az üvegnek, mintha nyoma se lett volna a korábbi jókedvnek az életemben. A lehetőségnek arra, hogy az eltelt másfél év alatt egy kicsit engedjek annak az érzésnek, hogy nem taszítok el magamtól azonnal próbálkozó férfiakat, és megengedem magamnak azt, hogy talán valaki nőként tekint rám. - Használhatom a mosdódat egy pillanatra, Desmond? - kértem engedélyt tőle elcsukló hangon, ujjaimmal és tenyeremmel finoman meggyűrve arcomon a bőrt, hogy eszébe se jusson egyetlen könnyemnek se kicsordulni. Nem szerettem már az igen kimondásakor sem Sullivant, és mégis teljes kudarcként éltem meg a házasságot és a válásunkat is.