Mostanában a lakásból kimozdulás nem igazán az én rutinom. Sőt, legtöbbször az ágyból kikelés is nehezemre megy. Most mégis ennek a gyönyörű szállodának a báltermében. díszelgek egy fekete estélyiben teljesen kisminkelve. Olyan régen használtam már az alapozómat, hogy be volt száradva. El kellett mennem a Sephorába újat venni. Nem sajnáltatni akarom magamat, inkább csak teljesen megdöbbentő, hogy én ilyet csinálok az elmúlt hónapok tapasztalata után. Kicsit erősebbnek is érzem magamat. Talán csak egy löket kellett, valami program. Persze nem magamtól jöttem el. Először nem is akartam, aztán eszembe jutott Charles és, hogy mennyire fontos volt neki ez az egész. Sokat adakozott és nagyon sokat adakozott egyetemeknek. Szerinte a problémákat nem csak úgy lehet megoldani, ha most segítünk a bajbajutottakon, hanem, ha támogatjuk a jövőt is. Legyen szó bármilyen tudományágról is, számára fontos volt. Így hát az egyetem jogtudományi kara is, aminek éppen az éves adomány gyűjtő bálján vagyok most. Nem olyan unalmas, mint aminek tűnik. Az első évben összeismerkedtem egy férfival, Arnolddal. Nagyon kellemes kapcsolat volt, többszörösen is dicséretes eredményekkel. Aztán a második alkalommal annyit táncoltam, hogy másnap nem tudtam kikelni az ágyból annyira fájt a lábam. Míg tavaly Charles-szal nagyon berúgtunk, és egész álló este másokat figuráztunk ki és kritizáltunk. Most pedig egyedül ülök itt az asztalnál egy pohár pezsgővel a kezemben. Néha páran ide jönnek, leginkább részvétet mondani. Már 4 hónapja történt, de még rengetegszer megesik. Régebben nagyon zavart, hogy ezek az emberek nem vesznek komolyan, hogy csak egy gyereknek hisznek. De most nagyon is kellemes. Egyikük se áll le velem beszélgetni, egyikük se tesz úgy mintha barátok lennénk. Nem hiszik el a gyászomat, látom a szemükben és azt is, hogy mit gondolnak rólam. Lotyó. Biztos vagyok benne, hogy pár asztalnál én vagyok a beszéd téma. Legalább nem unatkoznak.
Ó, az éves adománygyűjtő bálok! Mióta itt tanítok, mindig örömmel és kíváncsisággal vártam ezt az ominózus eseményt. Kicsit abszurd egyébként a helyzet, mert nem minden évben folyik be a remélt összeg, és konkrétan csak veszít vele az egyetem. Mégiscsak fel kell díszíteni ezt a helyet, italokkal, ételekkel kell szolgálni, a zenéről nem beszélve. Volt egy év, 3 esztendeje, mikor az egyik szervezőnket ledöntötte pont ebben az időszakban egy betegség, és engem kértek fel segítőnek. Én, a magam egyszerűségével félredobtam minden flancot, így nem volt akkora a ráfordítás, azonban ezzel arányosan nőtt a bevétel. Bár annak az estének más részletei is tetszettek, mint csak a bevétel. Sötétszürke öltönyben, alatta fehér ingben és fekete cipőben jelentem meg a bejáratnál, ahol azonnal elkezdtem a bájolgást. Jó beszélőkém volt mindig is, bár ez úgy érzem elvárható egy jogászprofesszortól, és korábbi ügyvédtől. Egy pohár pezsgővel a kezemben sétáltam a kisebb embercsoportok között, melyekben ismeretlen arccal aligha találkoztam. Túlságosan ismerem már a várost és ők is engem. Ha az emlékeim nem csalnak, eddig nem igazán volt volt olyan év - talán egyszer-kétszer -, ahol ne én tűntem volna fel az est legelején és távoztam volna legutoljára. Ki akartam használni a rendelkezésre álló időt, mert ezzel együtt néha az én juttatásaim is valamivel növekedtek – bár ezt az egyik kezemen meg tudnám számolni, hányszor fordult elő. Ugyanakkor nem csak a hivatalos szakmámból kifolyólag ismernek fel, hanem mint autómosó-, és autószerelő-tulajdonost, amelyek valamelyikében korábban már ők is megfordulhattak. Az egyik csoportban ismerős név üti meg a fülemet. Egyben megörülök neki, hogy elmondásuk alapján ő is itt van, ugyanakkor elborzadok ettől a pletykálkodástól, amit művelnek gazdagék. De ezt az érzéseimet mélyen elraktározom magamban, és a jól bevált mosolyomat villantom csak nekik, hol egyet értve velük, hol csak udvariasan szállba velük kisebb vitába. Az igazságosságnak, és a büszkeségnek nem most van itt a helye. Ha akarnám, bármelyiküket le tudnám döfni a pezsgőspoharammal kérdés nélkül - és szívesen megtenném néha -, viszont túlságosan jól felépítettem már két életet, amelyből az egyiket nem áll szándékomban leleplezni. A türelmem hamar elfogyott ezzel a társasággal szemben, szóval miután további szép estét kívántam nekik, a nő felkutatására indultam. Kisvártatva megtaláltam az egyik asztalnál magányosan üldögélve. Egy apró sóhajt engedve ki magamból sétáltam oda hozzá és érintettem meg lágyan a vállán, hogy felfigyeljen rám. - Szia Vivien - pillantok le rá kedvesen. - Leülhetek? - kérdezem, odabiccentve az asztala felé. Amennyiben megengedi, hogy helyet foglaljak, kiválasztom a mellette lévő széket. - Őszinte leszek, meglep, hogy itt látlak. Ettől függetlenül örülök neked, mert végre találtam egy normális embert ebben a hiénalyukban - szavaimat megpecsételvén még szemeimet is megforgatom, ahogy a tömeg felé pillantok, majd vissza a nőre. Belekortyolok a pezsgőmbe. - Hogyhogy úgy döntöttél, eljössz? - érdeklődöm kíváncsian. Történt, ami történt 3 éve, én sosem róttam fel neki, és nem is áll szándékomban. Túl sok minden írható már az én számlámra, hogy érdekelni tudjon, melyik házas asszony kivel fekszik össze. Mellesleg Vivient még különösképpen kedveltem is.
Persze gondoltam rá – mármint mióta megérkeztem a bálba, vagyis talán még előtte is...Igen, Arnold néha fel-fel tűnt a gondolataimban még azután is, hogy megszakítottam vele a kapcsolatot. Ne gondoljatok semmi érzelgős dologra. Nem jelentett többet érzelmileg, csak... Őt tényleg kedvelem, nagyon jó társaság. Talán ha nem úgy viselkedtem volna akkoriban, jó barátok lehettünk volna. Már soha se tudom meg. Sok üresfejű férfival találkoztam már, de Arnold nem ilyen. - Szia Arnold – mosolygok és a kedvem tényleg jobb lett. Kellemes érzéssel tölt el társasága, na meg a tény, hogy így legalább nem vagyok egyedül. Azt soha se bírtam jól. A magány nagyon nem nekem való. Sokszor menekült már el tőle rossz emberek irányába, de most úgy hiszem egy teljes mértékben úriember karjaiba rohanok. Mármint nem úgy...Úgy már nem, Charles halála óta nem. – Csak rád várt ez a szék. Előbb ide akart ülni valami pasas, de mondtam neki, hogy ez sajnos Mr.Griffin helye. – felelem teljesen komolyan, de az az eltúlzott drámai vonások elárulnak mindent. Közben intek az egyik pincérnek, hogy hozhat még pezsgőt. Legalább most már nem egyedül iszok. Nem akarom zavaróan végig mérni, de azért még is csak megteszem. Nem változott sokat, még mindig nagyon jól néz ki. Sokak szerint a férfiak csúcspontja a negyvenes éveikben van, mert addigra ténylegesen felnőnek szellemileg, de fizikailag még nem kezdenek el öregedni látványosan. Ez Arnoldra biztosan igaz. - Na mondd csak, hány hiéna gondolja azt, hogy én öltem meg Charlest? – kérdezem tőle nevetve és egyáltalán nem komolyan véve a helyzetet. Unatkozó fruskák, beszéljenek csak azt, amit akarnak. Nem izgat. – Vagy hogy ez valójában egy biztosítási csalás és Charles egy magánszigeten húzza meg magát? – bárcsak. Mindeközben a pincér egy teljes üveget rakott le az asztalomhoz. A jelek szerint nem hülye, biztosan elege lett már folyamatosan töltögetni. Engem aztán nem zavar. Nem vagyok én úri kisasszony, hogy ne tudjak magamnak önteni. – Charlesnak fontos volt. – felelem most már egy sokkal komolyabb hangleejtést használva. Ez biztos meglepő lehet számára. Nem a tipikus férjét támogató feleségként ismert meg.
Kezdőlap
