Kellett pár hónap, amíg sikerült hozzáférnem a számlámhoz, amiről nem volt tudta a CIA-nak. Voltaképpen olyan életet éltem, ahol magánszféra még csak hírből sem volt ismerős arc. Zavart engem? Nem igazán. Egy ideig bírtam, de aztán az Irakban töltött pár évem egyszerűen összeroppantott. Mintha egy poharat zúznék szét a markomban, ami aztán ezer darabjára porlik. Voltak ott gyerekek is. Volt egy kisfiú, talán hét éves forma lehetett. Rám fogott egy AK-103 típusú kalashnikovot. Jól értek mindenfajta fegyverhez, így hamar felismertem annak a típusát. Ölni tanítottak meg. Akit pedig ölésre képeznek, ismernie kell minden gyilkos eszközt. Elég volt arról a fegyverről azt tudnom, hogy elég egy lövés és végem. Tíz lövésével pusztán szitává is lőhetett volna, ha nem lett volna megsebesülve. Ömlött a fiú lábából a vér, akárcsak egy jó termékeny patak. Rám kiabált, habár nem értettem a nyelvén. Azonban sikerült annyira hozzáférkőznöm, hogy ellássam még időben a sebét, hogy ne vérezzen el. Neki szerencséje volt. A hozzá hasonló gyermekek mind halottak voltak. Hevertek a porban szanaszét. Valahol ott szúrt belém egy olyan érzés, mintha azoknak a gyerekeknek a halálát én okoztam volna. Hisz bármelyiknek a szüleit megölhettem. Muszáj volt. Erre utasítottak. (..) Csészével a kezemben bambultam, mígnem hamar visszatérek gondolataim falai közé. Nem is tudom, hogy utoljára mikor ittam kávét. Talán akkor, amikor a CIA saját kirendelt házában helyeztek el engem. De így sem érzek nagy hiányt, az Irakban töltött éveim megleckéztettek. Nem repdesett csirkecombok a számba. Ha húst ettem, azt is úgy lőttem ki magamnak. A golyózáporoktól valahogy nem volt időm arra, hogy ötcsillagos fogásokkal lepjem meg magamat. De túléltem. Mert erre képeztek ki. Pusztán egy vadállatot faragtak belőlem. Nem tudom, hogy képes leszek ezt valaha levedleni. - Elnézést, szabad? - A második ember, akihez hozzászólok Ethan után. Nem tudom, hogy úgy egyébként mi a bánat ütött belém, elvégre biztos vagyok benne, hogy rám vannak állva a főmufti emberei. Habár nagy véletlennek kell ahhoz lennie, hogy pont egy ügynökbe fussak bele. Pár hónapja például mesterlövésszel próbáltak kilőni. Élvezet volt aztán nyakon szúrni. Hadd ne mondjam, mekkora veszteség egy mesterlövész elvesztése. Ha igennel felel, akkor leülök vele szemben egy mosollyal, amit úgy öltöttem magamra, akárcsak egy álarcot. Mit csinálnak az emberek? Mosolyognak, és nevetnek mindenféle baromságon, ami egyáltalán nem mulatságos. Kétszínűek és felszínesek. Érzem, hogy rohadt nehéz lesz beleszoknom ebbe a rothadó világba. - Furcsa, hogy Ön itt egyedül ücsörgött. Nem tudom, hogy mennyire van oda a társaságért, de... - pillanatra megakad a szavam, amíg a kezembe kapom az étlapot. Nincsenek valami extra kaják, pusztán egy egyszerű kajáldáról van szó. - Milyen régen ettem csirkét. - Egy pillanatra a nyál is összefut a számban. Fura, még ennyire éhenkórász még nem voltam. - Meghívhatom valamire? Olyan régen ettem már társaságban. Persze, ne haragudjon a faragatlanságomért...- leteszem a kis füzetet. -Leo vagyok.- Nyújtom a kezem. Nem tudom, hogy jól csinálom -e. Így szoknak ismerkedni, nem? Egyébként is, egy férfiről van szó... régen volt részem szórakozásban.
Elég hosszas napom volt. Két egyórás írásbeli vizsga, illetve egy négyórás szóbeli vizsga után kicsit elfáradtam. Azt hittem, könnyebb menet lesz, de fene az én jólelkűségembe és segíteni akarásomba csak addig szenvedtettem a hallgatókat szóban, míg mindegyik nem távozott legalább egy elégséges jeggyel. Végezhettem volna már 2 órája, de csak most sikerült és teljesen le vagyok zsibbadva. Amilyen ordas baromságokat tudnak néha benyögni egy-egy kérdésemre… az a szerencséjük, hogy én jót akarok nekik, hogy türelmes vagyok, és ez a tárgyam pont egy olyan, amit azon szakosok is tanulnak, akiknek a büdös életben nem lesz rá szükségük. Egy minimum szint azért van, amit elvárok. Eredeti terveim szerint összepakolva mindent elmentem volna a boltba, megvettem volna a hozzávalókat és otthon főztem volna valami gyors, finom kaját. Viszont nincs már rá energiám, ezért inkább az utakon vándorolva az autómmal állok meg az egyik kedvenc étkezdémben. Nem valami nagyzoló hely, azonban én pont ezt szeretem benne. Egyszerű, de nagyszerű. Viszont borzasztóan régen voltam már itt, szóval remélhetőleg még minden ugyanolyan, mint két éve volt. Leparkolok egy kicsivel távolabb – ezért sem szeretem Manhattant annyira -, és a táskámmal az oldalamon sétálok be az étterembe, ahol a tulaj kis méregetés után egyből köszön nekem. Mosollyal viszonzom, és odaérve hozzá beszélek vele pár szót, kérek egy kávét és helyet foglalok az egyik asztalnál. Leveszem a zakómat és a székre terítem, majd megvárom, míg kihozzák a szerény rendelésem. Megköszönve azt megvakarom erősen borostás arcomat, majd előveszem a javítandó dolgozatokat, hogy legalább az egyiket letudjam még, mielőtt hazaérek. A kávé felébreszt és legalább van addig is valami a gyomromban. Ha eszek, úgy sem tudok erre figyelni. Szerencsére nem voltak sokan, csupán körülbelül húszan és fele kifejtős, fele karikázós feladat voltak így könnyű dolgom van. Ott ültem már legalább fél órája, mire elértem az első csapat dolgozatainak a háromnegyedéhez, viszont ekkor már hangosan korgott a gyomrom. Eltéve a dolgozatok kortyoltam bele még egyet a kávémba, majd keresztbe vetettem a lábamat és kézbe vettem az étlapot. A pincéreket eddig elküldtem, hogy majd szólok, ha kérnék valamit. Alig jutok el a második oldalig, mikor meghallok egy hangot az asztalom mellől. Felpillantok rá, és elmosolyodom, miközben az egyik kezemmel a székre intek. - Persze, foglalj csak helyet! - ajánlom fel neki kedvesen. Látom a mosolyát, mégsem érzem őszintének. Pár pillanat kell, mire rájövök, hogy amúgy ismerem ezt a lányt. Azt hiszem. De nem tudnám biztosra megmondani, mert akire gondolok, az nem éppen ilyen helyzetben volt, mint amilyenben ő. Ruházatilag, kinézetileg sem. - Sosem vetek meg egy jó társaságot! Én is csak magányomban beültem ide, kicsit elszakadva az emberektől és a sok hülyeségtől, amivel tudják traktálni az embert - a hallgatókból elég volt most a következő hét közepéig, az tuti. Én magam is leteszem az étlapot és újfent bemutatkozok a nőnek. Igen, most már biztos vagyok benne, hogy ő az. - Örvendek, Leo! Újra - mosolyodom el, ahogy megfogom a kezét. - Arnold. Emlékszem rád még jó pár héttel korábbról. Tudod, mikor kint zenéltél, én pedig leültem veled beszélgetni. Bár elég szűkszavú voltál akkor még - ott voltam vele a fagyos hidegben körülbelül 3-4 órát, és emlékszem, hogy még az övénél jóval melegebb kabátomat is felajánlottam neki, mondván, hogy a kocsim nincsen olyan messze, én nekem pedig van másik is. - Engedd meg, hogy én hívjalak meg valamire! Bármire, amit csak az étlapon jónak találsz! Ma a vendégem vagy! - mosolygok rá teljesen őszintén, biztatóan, hogy nem viccelek és nincsen semmi más szándékom ezzel a felajánlással. - Na és mondd csak, Leo, hogy áll a sorod? Nagyon jól nézel ki, mióta legutoljára találkoztunk. És el sem tudod képzelni, ennek mennyire örülök, mert úgy gondolom, te jobbat érdemelsz, mint hogy az utcán kelljen kéregetned. - és ezt őszintén állíthatom. Egyébként nincs bajom a hajléktalanokkal, sőt. Szoktam beszélgetni velük, valószínűleg ismernek már jópáran engem a környékről, és adakozni is szoktam nekik, ha utána nyugodtan azt gondolhatom, nem alkoholra fogják költeni a pénzt. Leo viszont valahogy különleges volt. Nem tudom, milyen lehetett a múltja, de biztos megvan rá az oka. Nem sikerült olyan sok mindent kideríteni róla. Viszont mielőtt elmentem, odaadtam neki a pénztárcám tartalmát, ami körülbelül 150-170 dollár között volt. Ha több lett volna benne, valószínűleg azt is odaadom, de akkor csak ennyi állt rendelkezésemre.
Mik a terveim a jövőben? Gyakorlatilag egy olyan életet felépíteni, amiről csak a legmélyebb álmaimban álmodozhattam csak. Ex-ügynökként ehhez bőven van lehetőségem és protekcióm, habár ha az anyagi részét nézzük, van még bőven beszélgetni valóm a volt munkaadómmal. A beszélgetés egyszerű és lényegre törő lesz. Vissza akarom kapni az engem illető pénzt, amit nekem szántak mindaddig, amíg rá nem jöttek arra, hogy ott hagyom őket. Ez nekik hatalmas veszteség, lássuk be. Miért? Mert születésemtől fogva az ő bázisuk eszköze voltam. Kiképeztek, programoztak akárcsak egy robotot. Habár a gépbe hiba csúszott, elvégre lázadozni kezdtem, de mit is tehettem mást? Éljem le az életemet úgy, hogy olyan vér is tapad a kezemhez, ami nem érdemelte a halált? Nem vagyok valami szívbajos a halál terén, de jómagam is ember vagyok. Szükségem van arra, hogy kikapcsolódjak. Ki tudja, ha még sem tetszik ez az életforma, akkor visszamegyek hozzájuk. Nem fognak megölni, ugyan. A végletekig tökéletesített emberük vagyok. Ha a halálomat akarnák, úgy igazán, már régen kilőttek volna egy épület tetejéről. Természetesen voltak erre merényletek, de mindössze sérülést akartak csak okozni. Olyan sérüléseket, amik elengedőek ahhoz, hogy legyengítsenek annyira, hogy ott helyben újra birtokukba vegyenek. Az Isten azonban mégsem bottal ver. Megtanítottak arra, hogyan védjem meg magam. A saját taktikájukat sem tudják felül überelni. Dögös és szexi vagyok, ez kétségtelen. Azonban én egyedülálló vagyok abban, hogy kifinomult intelligenciával és IQ-val rendelkezem. Volt szerencsém ezt is megtanulni náluk. És azt is, hogyan kell ártalmatlanítani egy olyan chipet, ami gyakorlatilag szétrobbantja a nyakamról a fejemet. Ezt már évekkel ezelőtt megtettem. Ugyanakkor még nem volt tervben, hogy leléceljek. Egyszerűen csak szerettem volna a magam ura lenni. Meg persze, biztonságosabban éreztem magamat úgy, hogy a fejem a helyén marad. (..) - Basszus, tényleg. - A fejemhez nyúlok, talán némileg el is vörösödött az arcom, akárcsak egy élénk pipacsmező. - Bocs, tényleg... - Megrázom a fejemet. Ez tényleg nehezebben megy, mint ahogyan azt elsőre elképzeltem. Beugrott, hogy ki is ez a fickó. Arnold adott pénzt is, hogy erőre kapjak. Nem is tudom, elég sok dollár volt benne ahhoz, hogy pár napig kihúzzam vele. Az az igazság, hogy egy petákot sem használtam fel belőle. Okom sem volt rá. A hajléktalanlét pusztán csak egy álarc volt, ami mögé napokig rejtőzhettem. Tény, hogy pénzem nem sok volt, viszont egy belső ember segítségével hamar megkaptam a saját számlámhoz való jogot. - Nos, ami azt illeti... - Kezdenék bele bármibe, habár jómagam sem tudom, hogy mégis mi a jó fenébe. Lássuk be, nem sok hajléktalanból válik hirtelen egy pénzeszsák, ellenben az én esetemben. Van pénzem, bőven. Egy kisebb várost tudnék vele ellátni. Ami a legszomorúbb, hogy amennyi vagyonom volt, ahhoz képest ez fényévekkel távol van tőle. Én pedig ezt akarom visszaszerezni. - Nem tudom, hogy hogyan vagy vele, de nekem nagyon tetszik ez a... - Épp keresgélek gyorsan valami fogást a sorok között, mint aki próbálkozik azzal tisztában lenni, hogy mit is akar. Valójában kínos az egész helyzet. - Ez a mézes csirke citrommal és salátával. Nagyon gusztának hangzik.- Tényleg nagyon hirtelen találtam rá, de tovább olvasva kissé összefut a nyál a számban. Sosem voltam valami nehéz kaja hívő. Habár megvallom, hogy a hajléktalanlét után a szállón két pofára tömtem magamba a hamburgert és minden olyan dolgot, amit egyébként sosem engedhettem meg magamnak a bázison. - Ez egy kicsit hosszú történet, hogy miért voltam pár napig az utcán. - Kezdek bele végül, próbálva kijavítani az egész összképet. - Előtte sosem voltam olyan helyzetben, persze. Viszont most minden kezd visszavágódni a régi kerékvágásba, azt hiszem. Bár jelenleg is egy motelszoba lakója vagyok. - Megrántom a vállamat, aztán a bőrdzsekim zsebében kezdek el matatni. Talán van annyi nálam, hogy vissza adhassam a pénzét, amit én akkor teljes erővel próbáltam elutasítani. Kissé makacs ürge. De rendes. Nem olyan, mint akik a bázison voltak. Mégis hogyan mondhatnám el neki, hogy egy ügynök voltam, aki épp menekül a volt munkaadója elől? Hadurakat gyilkoltam Irakban. Nem hinném, hogy jó szemmel nézné ezt bárki is. - Nézd csak... - Előhúzok néhány papírpénzt a zsebemből. - Itt van, amit kaptam tőled. Talán egy kicsit több is, de ez a kedvességed kamata. - Ellenkezést nem tűrve tolom oda a papírhegyek közé. Nem szeretném, ha nem fogadná vissza. Nem illettem meg azt a pénzt különben sem. Az én esetem más, mint aki tényleg rászorulna.
Minden embernek megvannak a titkai. Egyeseknek apró, elhanyagolhatóak, mint mondjuk hogy gyermekkorában elcsent a boltból egy csomag rágót, másoknak pedig súlyos, hogy megöltek egy embert és aztán eltüntették a nyomokat. Sokszor a felszín alatt több bújik meg, mint amit az ember kimutat magából. Ez így van az én esetemben is. A felszínen egy kedves, segítőkész jogászprofesszor, ügyvéd és cégtulajdonos vagyok, akit örömmel tölt el, ha segíthet valakin. A hallgatókkal közvetlen vagyok, a többi emberrel nemkevésbé. Szeretem a munkáimat, és próbálok mindig fejleszteni magamon. És mindez nem csak álarc, ez valóban én vagyok. Ugyanakkor ott van minden, ami ez alatt van, a másik énem, aki a hétköznapi élethez képest a határozottságát és megfontoltságát az alvilági szférában jobban tudja kamatoztatni. Nem öltem még embert, és ha lehet, nem is szeretném. Viszont azon kívül nagyon sok mindent csináltam, amelyekért összesítve legalább 3 életfogytiglant is kapnék. De valószínűleg többet, már egy ideje nem gondolkozok ezen. Sok olyan történet van, amelyek már rég a múltban vannak, és az illetők vagy kompenzálva lettek, vagy felépültek a veszteségeikből. Vagy meghaltak. Számos dologért már elő sem vehetnek, mert minden nyom kihűlt. Hogy abba akarom-e hagyni ezt? Lehetséges… egy nap talán. - Ugyan, semmi baj. Én sem ismertelek fel először - legyintek egyet a bocsánatkérésére. Jobban tetszik így Leo, hogy sikerült összekapnia magát. Így látszik csak igazán rajta, hogy mennyire nem tartozott oda a többiek közé. Ha elkezdek beszélni egy hajléktalannal, akkor általában próbálok minél többet megtudni róla. Lehet sok volt az a 150-200 dollár körüli érték, amit adtam neki, de adtam én már nagyobb összeget is nála rosszabb helyzetben lévőnek. Néhány éve volt egy elég kemény telünk, mikor mínusz tíz fokra is lement a hőmérséklet estére. Az azon a környéken lévőknek inkább adtam valamivel többet, hogy ha lehet, próbálják ezt nem másra költeni, hanem arra, hogy legyen valami meleg fedél a fejük fölött. Meglopom a gazdagokat, kisegítem a nincsteleneket. Van rá bőven pénzem és hátha ezzel tudok valamit adni nekik, ha már az élet nem volt kegyes hozzájuk. Bár nem tagadom, emlékszem olyanokra, akit félreismertem és halálra itta magát az általam adott pénzből. Őszintén? Meg is érdemelte. - Mézes csirke citrommal… Igen, igen, már emlékszem is rá. Le merem fogadni, hogy ízleni fog! De ha kérsz még ezen kívül bármit, még egy ételt, desszertet, csak nyugodtan. Én állom az estét - a délutánt inkább. Kezd már lemenni a nap, de még nem esteledett be. Ők pedig nagyon későn szoktak bezárni. Intek végül a férfinak, hogy ha tud, majd jöjjön oda. Amennyiben tudom, meg is rendelem azt, amit kért, és ha még bármi egyéb van, azt is hozzádobjuk. - Motelszoba lakója? Ami itt van körülbelül két sarokkal arrébb? - nagyon régóta élek már itt, és Manhattant különösen jól ismerem. Ha tényleg arról a motelról van szó, amire gondolok, akkor nem járt vele olyan rosszul. Nem vészes hely, bár motelról lévén szó, hagy kívánnivalót maga után. De legalább, ha este nem tudtam hazamenni valami miatt, akkor gyorsan tudtak nekem egy tiszta szobát adni. Ezt mindenképpen értékeltem. Kérdőn tekintek rá, mikor a zsebében kezd el keresgélni. Aztán, amikor kihúz néhány bankjegyet, csak felsóhajtok és megrázom a fejemet. - Leo, erre semmi szükség - kezdek bele, nem sokkal azután, hogy megszólal. Elég határozottan tolja oda a pénzt, én pedig nem tudok mit kezdeni vele. - Komolyan mondom, Leo, nincs erre semmi szükség. Bőven tudok nélkülözni, amúgy sincsen nagyon kire költenem magamon kívül. Örömmel segítettelek ki - mosolygok rá kedvesen és megpróbálom visszaadni neki a pénzt, de ha látom rajta, hogy nem tetszik neki, akkor csak bólintok párat és a gondokat elkerülvén visszateszem a helyére. - Apropó, ha már itt tartunk. Van egy vendégszoba a házamban. Nem túlzottan fényűző, azt aláírom, de legalább modern és tágas. Felajánlom neked mindenféle megkötések nélkül, ingyen és bérmentve. Az étellel sem lenne különösebben gond, néha így is túl sokat sikerül főznöm, amit aztán kínszenves edzéssel sikerül csak ledolgozni, mert pocsékolni nem szeretek. Biztos jobb lenne, mint egy motelszoba, és legalább lenne társaságod. Na meg nekem is - ajánlok fel neki egy ilyen lehetőséget. Nem féltem magamat, mert nem véletlenül éltem meg ennyit ilyen veszélyes körülmények között. Őt pedig megkedveltem az alatt a pár óra alatt, míg beszélgettünk, akármennyire is szűkszavú volt. - Azaz bocsánat, de, van egy kutyám. Egy németjuhász. Alapvetően végtelenül kedves, de igazi házőrző - aztán előveszem a telefonomat és kikeresek egy képet róla, amit aztán megmutatok neki. - Kicsit szamárfüle van, de legalább jót lehet nevetni rajta, ha nagyon figyel - imádom ezt az ebet, és már körülbelül hat éve megvan nekem. Azóta viszont elválaszthatatlanok vagyunk. - Van most valami munkád? Bár gondolom csak találtál valamit, ha sikerült így talpra állnod - időközben kihozzák az ételeinket. Én is ugyanazt kértem végül, mint amit ő. Akármikor beülök egy étterembe, sosem tudok választani. Egy ételt eszek csak meg és jól akarok vele dönteni, hogy ne csak felesleges pénzkidobás legyen belőle. Nem mintha egyébként fájna a pénztárcámnak. - Na hát akkor jó étvágyat! - mosolygok rá, ahogy belekezdek az estebédembe. - Egyébként, ha nem bánod, hogy megjegyzem, jól áll neked ez a bőrdzseki! Meg az egész szett. Szinte fel sem ismertelek bennük! - bár ezt korábban már kitárgyaltuk. Sokkal jobb bőrben van, mint a legutóbbi találkozásunkkor és ekkor realizálom csak, hogy mennyire is egy karakteres, szép nőről van szó Leopardia esetében. Hát még ez a név. Nem minden sarkon hallani ilyet.
Kezdőlap
