Ahogy véget ér az értekezlet, kicsit gyorsabb léptekben sietek vissza az irodámba. Az egyik diákom szüleivel lesz találkozóm, és nyilván most nem vittem magammal semmilyen elektronikát, amivel az időt meg tudtam volna mondani. A teremben lévő óra meg hol megakad, hol megy normálisan. Végül annyira elhúzódott ez az egész, hogy jóval kevesebb időm maradt az irodámat kicsit visszarendezni. Eléggé hirtelen szakítottak ki a munkából, valami sürgősen fontos dolgot kellett megbeszélniük, mert az egyik csinált azt csinálta a másikkal, az meg így reagált… Igazság szerint nem különösebben figyeltem rá, mert engem aligha lehet ilyen pitiáner témákban kirántani a gondolatmenetemből. Éppen az egyik órám tananyagát próbáltam összeállítani, hetekre és órákra leosztani, helyet adva a nehezebb témáknak, amiknél felmerülhetnek kérdések. Inkább korábban végezzünk egy-egy órán, és ne legyen kérdés, minthogy túl sokat próbáljak leadni a hallgatóknak, aztán fogalmuk se legyen arról, amiről beszéltem. Az ő érdekük az enyém is. Akármennyire is szeretném azt mondani, hogy minden diákomra ugyanúgy tekintek, nem állítanék valósat. Egyesekben jobban látom a potenciált, és rájuk kicsit több időt és figyelmet is fordítok, mint a társaikra. Ettől függetlenül mindenkit próbálok motiválni, segíteni nekik, de ez roppant megterhelő feladat. Jó lenne ezt valakinek kiadni, nem csak magamban tartogatni. Félreértés ne essék, szeretek segíteni mindenkinek, és jól is érzem magam miatta, de elképesztően fárasztó munka ennyi diákot, ennyi problémával, ennyi ambícióval számon tartani és tanácsokkal ellátni. A másik munkámban valamennyire ki tudom adni a frusztrációmat, de ha éppen nincsen semmi, akkor csak kimegyek az autópályára, vagy valami üres parkolóba és ott járatom a Nissant maximális fordulatszámon. Az irodában gyorsan elrendezem azt a pár papírt az asztalomról és a megszokásomtól eltérően most csak bedobom őket az egyik fiókba. Arra azért figyelek, hogy ne keveredjenek a többivel. Aztán eszembe jut, hogy azt a papírt is bedobtam közéjük, ami miatt ide hívtam a szülőket. Pár perc alatt rend lesz az irodámban és mikor végre leülök, kopogtatnak az ajtón. Halkan sóhajtok, majd felállok és a tükörben gyorsan megigazítom a ruhámat, aztán a kilincsért nyúlok. Egy halvány mosollyal nyitom ki és lepődök meg láthatóan, hogy csak egyikük jött el. Hamar észhez térek és rázom meg a fejemet. – Sajnálom, azt gondoltam mindketten jönnek. Arnold Griffin – nyújtom a kezemet udvariasan. – Fáradjon beljebb, Mrs. Wagner – állok félre az ajtóból és beengedem a hölgyet. – Egy kis vizet esetleg? Kávét? Olyat csinál ez a gép, egyszer már azt várom, hogy megszólaljon – nevetek fel halkan, és ha kér bármit, akkor kiszolgálom. Ha a kávéra esik a választása, készítek egyet. - Sajnálom, hogy a férje nem tudott eljönni. Azért örültem volna neki, mert úgy gondoltam, első kézből lenne a legjobb hallaniuk – közben mutatom neki, hogy foglaljon helyet és én is leülök az asztalomhoz.
Nap nap után úgy éreztem, hogy szépen lassan egyedül maradok. Mint a gyertyafény keringő végén, ahogyan a zenekar szépen elfogy, és legutoljára az egyetlen pislákoló fényt is eloltja az utolsó távozó.A hétköznapokban rám maradt a teljes háztartás, a barátok időnkénti felhívása, hogy a kapcsolat mégis megmaradjon. Születésnapi köszöntések, a karácsonyi partik elfogadása vagy éppen elutasítása. Én intéztem a számlákat és az össze hivatalos ügyet.Mindemellett pedig a fiúk körüli teendők is rám maradtak. Ugyan nagyok már, és Brad szerint ideje lenne elengedni a kezüket, de valahogyan képtelen vagyok nem szemmel tartani mi van velük. Persze nem mászom, illetve igyekszem nem mászni bele egyikük magánéletébe sem, bár erről megoszlanak a vélemények. Rod szerint időnként túl sok vagyok, Jeff viszont többet igényelne belőlem.Mindig is különbözőek voltak.Mégis mindkettejükre mérhetetlenül büszke vagyok. Ha szétnézek az elmúlt évtizedeken, azon, hogy honnan indultunk a férjemmel és most hol vagyunk, hogy mit értünk el, igazán nem lehet okom panaszra. Talán az fáj, hogy mindeközben valahogyan az úton elhagytunk mindent amit egykor fontosnak tartottunk. Nem vagyunk már viháncoló tizenévesek, szenvedélyben vergődő huszonévesek, és mindent kipróbálni kész, kísérletező harmincasok sem. Mégis a nyugalmas összebújások, a beért kapcsolat megannyi aprósága rettentően hiányzik. Két éve pedig rá kellett döbbennem, hogy nem csupán elmaradt minden belőlünk, hanem mi magunk is elmaradtunk egymástól. A lépteink, az addig összecsengő szívdobbanásunk, mintha jó pár ütemmel követné a másikat, és teljesen más taktust játszik. Hiányzik a férjem, szeretem, és eszem ágában sem volt egyszer sem élni a lehetőséggel, hogy én is bármikor követhetném a példáját. Nyithatnék mások felé, más férfiak társaságát keresve. Én hozzá akartam visszatalálni, bár úgy tűnt egyelőre hasztalan. Egyre kevesebbet beszélgettünk.Egyre kevesebb közös témánk volt. Talán a színház volt az egyetlen amiről még kötetlenül képesek voltunk beszélni, Jeff fellépései, vagy éppen a Broadway musicaljei, amire szívesen ültünk be régen. Ma már ezek sincsenek meg.Régen csak úgy időt tudtunk egymásra szakítani. Most már a kényszer is nehezen megy. Pár napja Rod jogi tanára kért tőlünk találkozót fontos ügyben. Bár azt nem mondta pontosan mit is szeretne velünk megbeszélni, azért reméltem, hogy nincs baj az idősebb fiunkkal. Noha mindig is élsportoló és éltanuló volt, jól tudtam, hogy a természeténél fogva elég könnyen konfliktusba keveredhet. A fiamnak mindamellett, hogy igen erős igazságérzete volt, szinte teljesen meg volt róla győződve, hogy csak az a helyes és csak az az igaz amit ő mond. Más véleményét hajlamos volt figyelmen kívül hagyni. Ezt pedig, ha a jogi pályára szeretne lépni, elég hamar ki kell gyomlálnia magából. Szó sem róla az igyekezet megvolt benne, és amikor szóvá tettem neki, mindig megfontolta, és próbált kicsit jobban odafigyelni mások véleményére. Ezen negatívum mellett viszont gyönyörűen kiragyogott Rod retorikai érzéke, és meggyőző képessége. Mintha a színházi vonalból belé is szorult volna kicsi, noha Jeff sokkal érzékenyebb, sokkal inkább empatikus fajta volt. Reméltem, hogy nem a professzort sértette meg, esetleg tett olyat ami miatt az egyetemi bizottság elé kerül az ügye, szóval az aggodalom egész két napon át megvolt bennem, és mikor Brad szóvá tette mennyire ideges vagyok nem tagadtam miért. Szerinte túlaggódom a dolgot, én viszont meg voltam róla győződve, hogy valami baj van. Villámcsapásként ért a hír, amikor előző este vacsoránál bejelentette, hogy nem tud velem jönni másnap a professzorral való találkozásra. Leforrázottan engedtem le a villát és a kést a kezemből, percekig csak meredten bámultam a férjem arcát, mely szigorú volt és visszautasíthatatlan.Ő döntött. Különben is az én dolgom az efféle ügyek intézése, és Rod már nem kisiskolás, hogy mindketten kellünk az ügy elsimításához. Merthogy ilyenből is akadt a gyermekünk tizenéves korának legelején.Némán folytattuk a vacsorát, és az sem segített a dolgon, hogy az időzítő pontban kilenckor valami régi keringő búgó hangját kapcsolta be az egyik netes rádióból. Brad megköszönte a vacsorát, majd a borospoharat magához véve elindult. Úgy éreztem utána kell mennem, meg kell ezt beszélnünk, nem akarok haraggal lefeküdni. De nem akarta, hogy vele tartsak a télikertbe. Egyedül akart lenni, ami az jelentette, hogy bárkivel szívesebben lenne, csak nem velem.Fájt. Pokolian. Ezerszer is beledöglöttem az ismételt visszautasításba, pedig én csak beszélgetni akartam. Bármi másban már lassan másfél éve nem is reménykedtem. Szenvedtem tőle, legtöbbször éjjelente, és hogy el tudjam viselni az egészet, altatóval hajtottam álomra a fejem. A következő nap takarítással igyekeztem az időt múlatni, és elterelni a gondolataimat a másnapi találkozóról. Nem szeretek sehonnan késni, sőt ha lehetséges még előbb is szokásom érkezni minimálisan is öt perccel.Így történt ez most is, amikor a férjem támogató jelenléte nélkül egy hatalmas sóhajt követően kopogtattam a professzor irodájának ajtaján. Az ajtó melletti nagyszárnyú ablakban még egy utolsó pillantást vetettem magamra. Nem tudom mennyire merész ez a pöttyös ruha, de odáig voltam érte.Valami bolondos nyár végi leárazáson vásároltam, amikor Jeff-nek kerestünk új ingeket. Tulajdonképpen ő beszélt rá, mondván olyan bolondos, amilyen időnként én tudok lenni. Tény, hogy régen volt az már, amikor tényleg ezen tulajdonságom érvényesült, de nem is állt tőlem távol. Sem a bolondozás, sem ez a pöttyös ruha. Mikor végül az ajtó kitárul, mindketten meglepődünk. Én azon, hogy a fiam professzora ilyen fiatal, ő meg valószínű azon, hogy a megbeszéltek ellenére a férjem nélkül jöttem. A kezem nyújtom felé, és szinte ugyanabban a másodpercben szabadkozni is kezdek a férjem távolléte miatt. -Ne haragudjon. Igen, úgy volt, hogy mindketten jövünk, de Bradley az utolsó pillanatban sürgős telefonhívást kapott és nem tudott eljönni velem. Remélem nem jelent gondot, hogy csak én vagyok itt. Úgy értem meg tudjuk beszélni ketten is.- lépek beljebb, eleget téve az invitálásnak, és kissé talán félve, de megpróbálom gyorsan körbepásztázni a tekintetemmel az irodáját. Sokat elárul az emberről, bár azt hiszem nem vagyok a téma feltétlen szakértője. Mosolyogva pillantok vissza a vállam felett a kávégépre tett megjegyzésére. -És ha megszólal akkor az almenüben kiválaszthatja, hogy a latte mellé spanyol, vagy hindi nyelvet szeretne. Gondolom.- tetszett az az apró humor amit ide csempészett, mert kicsit oldotta az én zavaromat, és azt a kellemetlen tényt, hogy a férjem nem jött el velem. Az okát ugyan nem árulta el, és ahogyan mások, most is az üzleti ügyekre fogta, de ennyi idő bőven elég, hogy rájöjjek milyen dolgokat kódolt ezzel. Hiszen, bár alapvetően beleegyeztünk mindketten a dologba, minimális tapintat azért szorult belé, hogy nem dörgöli az orrom alá: mással van találkozója. De eddig soha nem írhatta felül semmi ilyesmi a családot. -Ha már így emlegettem, egy lattét kérek, ha van. Inkább teázni szoktam, de most azt hiszem határozottan jól fog esni egy kávé.- a felkínált helyen kényelmesen leülök a lábaimat pedig srégan magam alá húzom.Úrinő nem dobálja át keresztbe egymáson a lábait. Az én koromban főleg nem.Alapvető konzervativizmus jellemzett, minimális kíváncsisággal, és valahol mélyen, évek óta szunnyadó szenvedéllyel. -Én is sajnálom.És még egyszer ne haragudjon.Egészen az utolsó pillanatig úgy volt, hogy együtt jövünk.Nem is értem.Mindig átszervezi a dolgait ha a családról van szó, és nem szeretném ha azt gondolná, hogy nem fontos számára a fia. Bradley családszerető ember.- mintha nem is én lettem volna aki beszél, olyan átéléssel védtem őt.Az sem számított, hogy megérdemli vagy sem. -Remélem nem valami gond miatt kellettünk mindketten. Ha így is van kérem, higgye el, hogy a fiam, bár vannak nehezebb időszakai nagyon remek ember.- éppúgy, ha nem jobban álltam ki a gyermekem mellett is, mint az előbb a férjem kapcsán. Tulajdonképpen mindig, mindkettejüket is védtem. Mindhármukat. Még akkor is ha mindeközben saját magamat tökéletesen háttérbe szorítottam.
Általában nem szoktam a diákjaim szüleivel találkozni. Ha valami gondom van egy diákkal, vagy csak tanácsot szeretnék adni neki, akkor behívom az irodámba. De ennél többet nem teszek, az már az egyén döntése, hogy bejön, vagy sem. Attól függetlenül, hogy úgy érzem, felelősséggel tartozom a hallgatók iránt, nem tudok mindenkire odafigyelni. Ezért is van, hogy az átlag tanulókkal kevesebbet foglalkozok, mint a kiemelkedő, vagy alul teljesítőkkel. Akiben van potenciál, azt próbálom ösztönözni, és segíteni neki a továbbiakban. Rég kaptam már ilyen ajánlatot, és úgy vélem, a szülőknek nem árt tudnia róla. Mikor közlik a fiukkal, addigra át tudják gondolni a lehetőségeket és aszerint dönthetnek. Én személy szerint nem hiszem, hogy elutasítják, hiszen a tanulmányai és a jövője szempontjából ez egy hatalmas ugródeszka lenne. - Ugyan, dehogy. És kérem, ne szabadkozzon, nincs rá semmi szükség. Így is örülök, hogy legalább egyikük meg tudott jelenni – ez nem éppen telefontéma. Van bennem egy kis önös érdek is, mégpedig hogy lássam a reakciójukat a hírre. Nem mindennap kap az ember ilyen ajánlatot, pláne nem egy ilyen neves ügyvédi irodától. Persze pont a hírneve miatt van egy-két megkötés, de erre majd később rátérek. - Úgy bizony! Bár én inkább az olasz nyelvet szeretem – legalább 5 nyelven beszélek folyékonyan a gyerekkoromban tanulton kívül, és még néhányon ilyen alap-középszinten. Az a baj a nyelvekkel, hogy ha az ember nem használja elég ideig őket, akkor sokat tud felejteni. A bűnözői szférában azonban üzletkötésnél jól tud jönni a segítségem. Főleg, ha át akarják verni az embereimet, akik nem értik mit beszélnek. - Jómagam pedig havonta, ha kétszer kávézok, lehet sokat mondok. Nem is értem, miért van egy ilyen komoly gép az irodámban. Tudja, azok a nagy leárazások, amikre nem lehet nem elcsábulni… - részletkérdés, hogy ezt pont nem akciósan vettem, hanem teljes áron. Megengedhetem magamnak, akkor miért ne? Miközben elkezdem csinálni a lattét, megszólalok. – De ha már előbb a nyelveknél tartottunk, mondja csak, Mrs Wagner, Ön beszél több nyelvet? – fordulok felé kedvesen, ahogy a kávé készül. - Egy percig sem gondoltam ezt. Ahogy említettem, jöhetnek közbe váratlan dolgok, amiket egyszerűen nem lehet máshogy intézni. Nem mellesleg én kértem, hogy minél hamarabb jöjjenek, ha lehetséges. Így is köszönöm, hogy ilyen rövid értesítésre is meg tudott jelenni – ahogy kész lesz a lattéja, le is teszem azt elé, mielőtt helyet foglalnék. - Gond? Szó sincs róla! – hessegetem el a kételyeket gyorsan. – Nem, semmi ilyesmiről nincs szó! Igaz, lehettem volna kicsit pontosabb is, miért kértem ide mindkettejüket – nevetek zavartan. Elég vészjósló tud lenni, ha az egyik professzor behívja a diák szüleit, de az utóbbi pár nap elég nagy kavarodás volt számomra, és ezt a telefonhívást is csak gyorsan ejtettük meg. - Tehát. A valódi ok röviden és tömören, hogy az egyik ügyvédi iroda gyakornoki állást ajánlott a fia számára. Vannak feltételek, az igaz, de úgy gondolom, hogy akármennyire is szigorúan vannak megfogalmazva, nem olyan vészesek azok – ekkor pedig kihúzom a fiókomat és kiveszem belőle a levelet, amit nekem küldtek ugyan, de megemlítik benne Rodericket. Átcsúsztatom az asztalon. – Ebben minden benne van ától cettig. Összefoglalva annyi, hogy felfigyeltek rá, az eredményei pedig magukért beszélnek. Kap tőlük pénzügyi támogatást, illetve lehetőséget jó pár dologra, amik fel is vannak ott sorolva. A feltételek pedig akármennyire is cifrán vannak megfogalmazva, lényegében annyiról van szó, hogy az egyetem elvégzése után 3 évig náluk kell dolgoznia. Nem tudom, ismeri-e ezt az irodát, de biztosíthatom róla, hogy máskülönben nem vetettem volna fel a fia nevét pont náluk, ha nem az egyik legjobbakról lenne szó – minden, amiről beszélek, le van írva több oldalon keresztül. Párszor még nekem is át kellett futnom, hogy le tudjam rövidíteni számukra. – A levelet nyugodtan hazaviheti, átrághatják a férjével, ha már nem tudott megjelenni. Ha engem kérdez, ez egy egyszeri és vissza nem térő ajánlat, amin nagyon megéri elgondolkozni. Lassan 20 éve vagyok már a szakmában és csak a legjobbakat alkalmazzák. Nem kérkedésből mondom, de egy ideig én is dolgoztam velük, tehát tapasztalatból beszélek. Ismerek még ott egy-két embert, akik elég közvetlenek és szívesen segítenek Rodericknek elindulni ezen a pályán – fejezem be a mondandómat. - Tudom, sok ez így egyszerre, viszont nem sürget az idő. A következő hónap végéig tartják fent az ajánlatukat, utána viszont mások után néznek - bár ebben nincs semmi meglepő. Az is kellően méltányos, hogy ennyi időt hagynak a gondolkodásra. Ha nem személyes ajánlás lett volna a fiú, valószínűleg e hónap lett volna a határidő, de szerencsére még ismernek ott engem. Ahogy mondtam, számomra fontosak a diákjaim, és mindent megteszek az előrehaladásuk érdekében.
Büszke voltam a fiaimra. Mindkettőre másért, de mégis. Néha azonban az volt az érzésem, hogy Brad számára kizárólag Roderick létezett. Jeff igazi törékeny művészlélekként mintha nem mutatott volna számára eleget, úgy igazán “férfiasan” elismerhetőt. Én nem tudtam volna dönteni kettejük között, számomra mindig is egyformák voltak. Néha eltűnődtem, mintha csak tegnap lett volna a nap, hogy megszülettek. Már az a pillanat is teljesen különböző volt, mégis a szeretet amit irántuk éreztem, oszthatatlanul ugyanaz. Képtelen lettem volna arra, hogy megmondjam melyik fiamat szeretem a legjobban, melyikük a fontosabb számomra. Egy anya képtelen a szívét szétdarabolni, abban minden gyermekének ugyanannyi hely jut, még akkor is ha ez kimondva különösen is hangzik.Rod mindig is könnyebben teremtett kapcsolatokat, könnyebben érvényesül akár a tanulásban, akár a közösségi életben.Jeff számára a színpad, vagy valamely más karakter megformálása hozott igazi felszabadulást, és amikor játszott, mintha tündökölt volna. Kiragyogott a tehetsége a színészetben.Nem volt meglepő számomra, hogy az egyikük egyetemre ment, míg a másik a művészetben akart érvényesülni. Szerencsére meg tudtuk nekik adni azt az anyagi biztonságot, amely a választott életükhöz szükséges volt. Ez nem volt soha vita tárgya közöttünk. Hiszen bármennyire is az volt az érzésem, hogy Brad jobban elismeri Rod teljesítményét, mindig is szerette az ő kis érzékeny, ahogyan ő fogalmazott: “galamblelkű” kisebbik fiát. Ezért is álltam tán értetlenül a tény előtt, hogy az utolsó pillanatban lemondta a látogatást, amelyet a fiunk professzoránál kellett volna tennünk.Noha nem tudhattam, hogy jó vagy rossz dolog miatt kéretnek be minket, jól esett volna ha a férjem ott van mellettem, ha velem együtt végighallgatja amiért ma itt vagyok.Ám ő máshova ment inkább. Korábban nem fordult ilyesmi elő. A megállapodásunk értelmében egyikünk sem kérdezett a másikról, hogy éppen hova megy, és kivel, hogy hazajön estére vagy sem, azért jól esett volna ha beavat ki vagy mi az a fontosabb, ami miatt ezt a találkozót, az utolsó pillanatban lemondta. Hogy nő van a dologban ebben teljesen biztos voltam. Hogy mennyire fájt? Igyekeztem magam megnyugtatni, hogy semennyire. Hogy lassan hozzáedződöm és elfogadom a tényt, mennyire kevés vagyok. Elfogadom, hogy unalmas, vagy jobban mondva túl jól ismert lettem. Eltűnt talán az izgalom, a hétköznapok taposómalma felőrölt mindent, ami még minimálisan és érzelmileg összekötött minket. Sodródtunk tovább ketten, de más partok felé. A gyerekeink felnőttek, egyszerűbb lett volna ha mi is máshol keressük a boldogságot, megadva a lehetőséget a másiknak, hogy ennyi év után elhagyjon….de Brad a válásról hallani sem akart. Továbbra is értetlenül álltam előtte, hogy miért. Fél éve volt egy különös hétvégénk, amikor mintha az időt kicsit visszapergettük volna. Évtizedeket gyalogoltunk vissza, bolondos huszas éveink közepére. Kellett hozzá egy fél üveg gin, bódítóan sok száraz fehér bor és egy régi film, amit mindketten szerettünk, és ami a kezünkbe akadt azon a bizonyos délutánon. Akkor, talán akkor, arra a fél napra úgy éreztem, hogy nem múlt még minden el. Hogy nem vagyok kevés, nem vagyok unalmas, hogy nekem is változtatnom kellene. A férjem azt mondta kiszámítható vagyok, hogy élre vasalt vagyok, hogy nyomokban sincs meg már bennem az a szenvedély, ami egykor jellemzett. A tűz kialudt és nem tudom, hogy elég vagyok e önmagam, hogy fellobbantsam. Kicsit el kellene engednem magam, kicsit meg kellene őrülnöm, kicsit fel kellene fedeznem magamban, aki egykor voltam. Meglehet volt benne igazság. Belekényelmesedtem az anya szerepébe, belekényelmesedtem a rohanó és dolgozó nő szerepébe, akinél ha maradt egy kis ideje, azt az alvásra szánta, mégsem tudta soha kipihenni magát. Minden szerepben otthonosan és teljes szívvel mozogtam, csak elfelejtettem nőnek lenni, asszonynak, feleségnek, szeretőnek. Ezek a szerepek az évek előrehaladtával elkoptak és lassan már fogalmam sem volt, hogy is kellene ezt csinálni.Mindez együtt vezetett ahhoz a két évvel ezelőtti töréshez, és a különös nyitáshoz, amely egyelőre csak Brad oldaláról működött. Én még mindig kitartóan hittem, hogy nekem erre nincs szükségem, én a férjemet akarom visszakapni. Abba talán csak napokkal ezelőtt egy újra magányosan rámboruló estén döbbentem rá, hogy ha azt akarom, hogy visszatérjen hozzám, talán nekem is el kellene mennem. Talán üresen kellene hagyni a házat, az otthont, ahova mindig visszavárom.Kitartóan , és szüntelen. Ő pedig tudja, hogy visszatérhet, mert ott leszek. Rá várva. De mi lesz akkor ha egy napon csak a csend fogadja, ahogyan engem fogad immáron második éve? A gondolatok még akkor is kuszán kavarogtak a fejemben, amikor a professzor irodájába beléptem.Kellemes és nyugalmas volt a légkör, kicsit talán emlékeztetett az apám dolgozószobájára, ahol gyermekként mindig szerettem elrejtőzni a régi könyves szekrény alatt és onnan nézni az apámat, amint óriási lexikonok mögé temetkezve aranykeretes szemüvege felett nézve beletemetkezik a munkájába. A kávégép apró szisszenésére odakapom a fejem, és a kérdés hallatán elmosolyodom. - Latinul beszélek, már csak a munkám miatt is. És egy kicsit spanyolul. Elég sok bevándorló gyermeket látok el a sürgősségin, és a nővérek között is akad nem egy első vagy második generációs mexikói.Szóval ragad rám ez meg az, de nem állítanám, hogy beszélem a nyelvet. Noha nem egyszer megfordult a fejemben, hogy talán nem lenne késő még elkezdeni elsajátítani. Csak az idő…-sóhajtottam valamiféle derült lemondással, még a vállaimat is megvontam, majd figyeltem miképpen teszi le elém a kért lattét. Felpillantottam rá. -Köszönöm.Az illata már mindenképpen remek.-aggodalommal vegyes arccal figyelem, amikor leül, és várakozón kezdek kicsit habogni arról, hogy remélem nincs gond a fiammal, hiszen alapvetően valóban jó gyerek, még ha nehezebb is a természete mint alapvetően másoknak.Tudom, hogy most is egy nehezebb időszakon volt túl. Bár nem beszél róla, de mióta visszajöttek Montanaból a hegyekből az öccsével, mintha szótlanabb lenne, és kevesebbet jár el otthonról.Jeff csak annyit kért, hogy ne faggassam a bátyját. Nem is kell. Tudom, hogy egy lány és egy törött szív van a dologban. Már abból tudom, ahogyan rám néz, ahogyan leül a nappaliban, ahogyan csókot lehel az arcomra, és átölel. Azt kéri hozzak rengeteg csokis pudingot és számolatlan mennyiségű sózott mogyorót. Megnyugodva engedem el kicsit magam, és sóhajtok egy aprót is, amikor azt hallom Mr Griffintől, hogy nem probléma miatt hívott ide, sőt. Szép ívű szemöldököm szinte a homlokom közepéig szalad a meglepettésgtől, mikor arról beszél, hogy egy neves ügyvédi iroda érdeklődik a fiam iránt. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet aprót mozdul előre biccenve a fejem és egy szelíd, de mindenképpen büszke mosoly kanyarítja derűbe az ajkaimat.Mikor újra felpillantok a professzorra egy apró hümmentés hagyja el a számat.Meglepett vagyok, és örülök is, még ha az örömet én alapvetően nem széles gesztikulálásokkal szoktam is kifejezni. - Köszönöm, hogy összefoglalta ami az ajánlatban szerepel.Bevallom egyszerre vagyok meglepett és büszke. A lehető legpozitívabb értelemben. Nem tudom, hogy magának vannak e gyerekei, de ha vannak akkor tudja mit érzek ebben a pillanatban. Egy anya számára két dolog a legfontosabb: hogy a gyermeke boldog legyen és sikeres.A boldogságban tán tudok neki segíteni, de a sikert egyedül kell megharcolnia, még akkor is, ha kap támogatást. Ez pedig most ilyen. Én pedig nagyon hálás vagyok a lehetőségért, így előljáróban is.- az asztal felé dőltem előre, és elvettem az odahelyezett kávémat, majd az apró kis kanálkával kavargatni kezdtem. Még túl forró volt, hogy inni tudjak belőle. A levelet, melyet az asztalon elém csúsztatott, még nem veszem el. Tulajdonképp elég csak a távozásom előtt magammal vinnem, hiszen a lényeget már összefoglalta számomra. -Egy héten belül mindenképpen döntésre fogunk jutni vele. Bár a fiam most egy kissé leterheltebb mint máskor, de biztos vagyok benne, hogy ez a hír boldoggá fogja tenni.- őszintén reméltem, hogy valóban így lesz, és kissé kirángatja majd Rodericket abból a meredt apátiából, amiben jelenleg van. Nem nyaggatom, soha nem szerette a babusgatást, mindig is az a fajta volt, aki a tudomásomra hozta ha igényli a közelségem vagy a vigasztalásom. -Önnek pedig előre is hálás vagyok a közreműködésért.- a kanalat kiemeltem a lattéból és egy aprót kortyoltam belőle. Hiba volt. A forró kávé kissé megégette az ajkam, és szisszenve kaptam hátrébb a fejem. A kezem ennek következtében megbillent, és a kávés pohár fele tartalma az ölembe és a fotelre ömlött. -Ó te jóságos isten!- kaptam oda a másik szabad kezemmel, de hasztalan. A pöttyös ruha melltől lefelé, az ölemig csupa kávé volt, és a fotelre is jutott belőle. -Annyira sajnálom, ne haragudjon! Van esetleg valami papírtörlő, esetleg konyharuha...ruhazsebkendő?- kockáztattam meg, és segélykérően néztem a professzorra.Rémesen kellemetlenül éreztem magam, és bocsánatkérően figyeltem, ajkaimat harapdálva akár egy buta gyerek, aki rosszat csinált. -Alaposan lejárattam magam. Ne haragudjon tényleg én….ehh…- szabadkoztam tovább, mert tényleg és őszintén kínosan éreztem magam. Reméltem, hogy valami akad amivel fel tudom itatni, bár a fotelből még fogalmam sincs hogyan fogom kiszedni. Nem tartom esélyesnek, hogy tart az irodában folttisztítót de soha nem lehet tudni.
Néha elgondolkozom azon, mennyi minden másképp alakulhatott volna az életemben. Ha a szüleim egy kissé más nevelésben részesítenek, csupán egy-két eltéréssel, ma valószínűleg nem lennék ilyen. Kicsit szorosabbra kellett volna húzni a nadrágszíjat, és akkor nem kallódtam volna annyira el az egyetemi éveim alatt. Nem ismertem volna meg a mostani munkáltatóim nagy részét, és nem dolgoznék másodállásban alvilági sofőrként. Az egész életutam másik irányt vett volna és valószínűleg nem leszek jogi professzor sem. A jog alapvetőleg annyira nem érdekelt, míg úgy igazán bele nem kezdtem ásni magam a mélységeibe. Nem mellesleg a gondolataim közt az is szerepelt, hogy ha esetleg valami félre sikerül, és tárgyalásra kerülök vádlottként, akkor kívülről ismerjek minden kiskaput, és kibúvót. Vajon mi lennék, ha minden máshogy alakult volna? Biztosra veszem, hogy valami autószerelő, vagy mérnök vált volna belőlem, ha nem térek rá erre a pályára. Valamilyen egészségügyi pályán is el tudnám képzelni magamat. Valószínűleg ennyi idős koromra már családot is alapítottam volna. Mi több, lehet most én ülnék Mrs. Wagner helyében. Bánom-e, hogy nem alapítottam még családot? Talán egy kicsit. Jó lenne az életemben még egy stabil pont. Egy olyan pont, akivel megoszthatok mindent, rábízhatom az összes titkomat és gondolatomat, akiről tudom, hogy nem árulja el a bizalmamat, hanem elfogad olyannak, amilyen vagyok. Vágyom erre bizonyos szinten, de félek is, hogy a gyenge pontommá válna, amit mások előszeretettel használnának ki. Nem beszélve arról, hogyha még gyerekeim is lennének. Mielőtt bármi ilyesmibe is belekezdhetnék, le kellene tennem a lantot és újfent civil életet élni. A veszély azonban ezt követően is fennáll, hogy egyszer a múltam utolér. Így hát olyan helyre kellene mennem, ahol nem ismernek, ahol tiszta lappal kezdhetnék. Nem egy közeli jövőkép, az biztos, főleg mert szeretem mind a két munkámat, a szabadságomat nem kevésbé. Egy pillanatra lesápadok. Teljesen kiment a fejemből a foglalkozása. Remélem nem vette rossz néven, hogy nem a doktori címén szólítottam. Ugyanakkor engem is ritkán szólítanak Griffin professzornak, inkább a Mr. Griffint használják a legtöbben, illetve sokan az Arnoldot. Elég közvetlen személyiség vagyok általában, viszont nem mindenkit illik keresztnevén szólítani, akár a korára, akár a hivatására való tekintettel. – Bocsásson meg, teljesen kiment a fejemből, hogy egy orvos ül velem szemben. Ha gondolja, ezek után Dr. Wagnernek szólítom, ha esetleg gond lenne a Mrs. Wagner – szabadkozok egy kicsit. – Gyermekorvos, jól emlékszem? – kérdezem tőle egy néhány pillanatnyi gondolkodást követően. Lehet tévedek, viszont remélem nem most hagy cserben a memóriám. Szeretek a diákjaimmal beszélgetni, akár ebéd szünetben, akár az irodámban, de úgy igazán bármerre, ahol összefutok velük az egyetem falain belül és azokon kívül is. Gonosz dolog volt részemről, hogy nem szóltam előre, milyen ügyben is kéretem őket ide, de annál inkább örömtelibb érzés tölt el, mikor látom felüdülni a doktornőt. A büszkeség csak úgy virít az arcáról, és ettől az én szám is valamelyest szélesebbre húzódik. Büszkeség… Az érzés, amit az életben ugyan párszor megtapasztaltam a mentoraimtól, de sosem a szüleimtől. Mit meg nem adtam volna régebben, ha egyszer azt mondják nekem, hogy „fiam, büszke vagyok rád”. Ahogy ők, úgy én is elrontottam sok mindent, amik visszafordíthatatlan következményeket vontak maguk után. Ha már én nem kaphattam meg ezeket a melengető szavakat, annál nagyobb örömömre szolgál, hogy másoknak meg tudom ezt adni. Biztosra veszem, hogy egy kisebb ünneplés ezek után ki fog járni otthon. De őszintén, lehet őket ezért egy pillanatig is hibáztatni? - Ugyan, ne vicceljen! Nem szükséges hálálkodnia, nekem az a fontos, hogy a jövő ügyvédjeinek, jogászainak a pályáját egyengessem. Mi több, egyfajta kötelességemnek érzem – teszem hozzá. Majd egy kisebb sóhajt követően szólalok meg újra. – Viszont nem, nincsenek gyermekeim. Nem igazán talált még rám a nagy szerelem és akármennyire is megoldható lenne anélkül is… Igazából úgy vélekedek róla, hogy ha gyerekem lesz, akkor az olyantól legyen, akivel egy családként is működhetünk – avatom be kicsit, akármennyire sem kérdezett rá konkrétan. De hogy legyen a mondandómnak valami jelentősége, folytatom. – Így hát részben ezért is tekintek minden tanítványomra, mintha a saját fiaim és lányaim lennének. Segítek nekik megtalálni önmagukat, még ha ez nem is a jogi pályára vonatkozik. Az Ön fia egy kivételes tehetség, viszont – és ezt ne vegye sértésnek – egy kicsit több odafigyelés nem ártana a tanulmányait illetően. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy nem jók a jegyei, épp ellenkezőleg, viszont úgy látom rajta, mintha valami bántaná. A diákok személyes életében azonban nem az én tisztem kutatni. Csak annyit szeretnék mondani, hogy ez az ügyvédi iroda elég maximalista, és csak kevés lehetőség van náluk hibázni. Rodericknek tehát meg kellene tanulnia kicsit külön választania a személyes életét és a munkáját, ami jelen pillanatban még a tanulás. Minél előbb megteszi ezt, később annál könnyebb lesz boldogulnia – persze nem azt mondom ezzel, hogy teljesen el kell különíteni a kettőt egymástól. Akármerről is nézzük, ezt közel lehetetlen lenne megvalósítani, és ennyi idősen még nekem sem sikerült teljesen. Viszont a saját érdekében tanácsolom csak ezt az édesanyjának, mégis több hatást tud rá gyakorolni, mint bárki más a világon. - Rendben van, és köszönöm. Volt bennem egy ilyen gondolat is, hogy hátha ez kicsit felüdíti majd a fiút – mosolygok. Akkor tényleg jól gondoltam, hogy van valami gond a diákommal, de remélhetőleg ez majd kibillenti belőle és összeszedi magát. - Ugyan, szóra sem é… - majd ahogy hallom felszisszenni, és megborulni a poharat, reflexesen nyúlok előre, hogy megpróbáljam menteni a menthetőt, bár nem sok sikerrel. Mi több, még én is kapok a szép forróra melegített kávéból a kezemre és élesen szívom be ennek következtében a levegőt. Gyorsan lerázom magam mellett a forró folyadékot a kezemről és felállok. – Egyetértek… - nevetek fel kínomban. - Persze, valahol lennie kell itt valami ilyesminek – és gyorsan el is kezdem keresgélni a fiókokat, de aztán bevillan, hogy pont ezt akartam hazafelé venni a boltban, mert nagyjából minden kifogyott már. – A fenébe… - sóhajtok és levonom a fejemet. Nem hiszem el. - Ne szabadkozzon, megesik az ilyen kis baleset. Viszont bocsásson meg egy gyors pillanatra, azonnal vissza jövök. Pont ma reggel fogytam ki mindenből, ami jól jöhetne – mondom ezt neki kicsit hadarva, miközben fújogatom kicsit a kezemet, és amennyire csak lehet, sietve szaladok ki a szinten lévő mellékhelyiségig, ahol szerintem körülbelül a fele papírtörlőt kiveszem a tartóból. - Itt is vagyok. Tessék – nyújtok át neki egy szép adagot, körülbelül egy tucattal. – Nem tudom, milyen anyagú a ruhája, vagy hogyan lehetne ezt hatékonyan eltávolítani. Víz, vízre szükség lesz! – majd pedig fel is bontom az egyik vizes flakonomat és öntök egy nagy pohárba bele. – De ha gondolja, kimehet a mosdómba, a kulcsot pedig… itt is van, magára zárhatja – kis keresés után kiszedem az egyik zsebemből és lerakom elé egy száraz területre. A kezem már rendesen elszíneződött az égés miatt, de mit sem törődve vele járok fel-alá, gondolkodva. – Folteltávolító… én azt szoktam használni, ha leöntöm magam. Folteltávolító és hideg víz, általában kihozza. Ha tud valami másik praktikát, akkor kérem, ossza meg, máskülönben gyorsan elszaladnék megkeresni az egyik takarítónőt – amennyiben van bármi más ötlete, hogy mit lehetne (még) hozni ezek mellé, akkor meghallgatom és aszerint indulok gyorsan útnak. Kevesebb mint egy perc múlva vissza is érek, kezemben a folttisztítóval. Ha esetleg azóta bement volna az irodából nyíló kis mosdóba, akkor csak hangosan megszólalok, másik esetben odaadom neki. Egyike vagyok azon kevés tanárnak, akinek megadatott ez a luxus, hogy legyen egy saját mosdója az irodájában. Nem túl nagy, de a célnak megfelel, ha fel akarom kicsit frissíteni magamat. És szerencsétlenségem miatt pont most fogyott ki minden törlő-féleség. – A takarítónő mondta, hogy a sima nem hozza ki a tej miatt, olyan kell, amiben van zsíroldó. Hoztam ezt, illetve törlőkendőt is – meg még, ha mondott valamit, akkor azokat is. Egy pillanatra a fájdalom is tudatosul bennem, és azt veszem észre, hogy az ingem ujját is bekapta egy kicsit a kávé, és már a kezem helyett az alkarom egy kis része is jelentősen el van pirosodva. Viszont éltem már át nagyobb szenvedést is, a fájdalomtűrő képességem pedig jelentősen nőtt az évek során. Így ezt az egészet csak másodlagosként kezelem most.
Az ember sokat változik idővel. Nem tudni, hogy a környezetünk van ránk nagyobb hatással, a választott hivatásunk, a családunk amelyet mi választunk és alapítunk, a szomszédaink, a barátaink, a munkahelyünkön megforduló emberek, fontosnak vélt és talán valóban annak is bizonyuló találkozások. Vagy mindez együttesen van ránk olyan hatással, hogy huszonéves önmagunkhoz képest, negyvenen túl mások leszünk, noha lélekben még mindig kicsit ugyanazok maradunk. Vágyakozunk vissza azokba az időkbe, mikor még a legfontosabb az volt, hogy sikerüljön egy anatómia vizsga, hogy ne ájuljak el zsinórban a negyedik boncoláson, hogy képes legyek tűrhetően és hősiesen viselni a formalin szagát. Ugyanaz, aki az időre csak a legvégső esetben figyelt, aki rendszeresen lekéste az utolsó buszt hazafelé, aki mezítláb sétált végig a Russel Avenune-n hajnal háromkor spiccesen, de nagyon jókedvűen. Bolond és talán kicsit önfeledt tudtam lenni, és mintha szépen lassan elfogyott volna belőlem mindez. Vagy legalábbis a külvilág felé nemigen mutatok belőle semmit. Az ember megtanul konszolidálódni, alkalmazkodni a világhoz, amelynek a része lett és amelyek elvárásokat támasztanak vele szemben. Ritkán, vagy szinte soha nem enged magának önfeledtséget. A munkámon kívül számomra a családom a legfontosabb. Meg persze a menthetetlennek vélt házasságom, amely miatt most is arra kényszerülök, hogy magyarázkodjam.Látom magam kívülről, szinte látom hogyan feszülök meg, hogyan próbálom a férjemet a lehető legjobb színben feltüntetni, noha a valóság egészen más.Mr Griffin udvarias ember. Nem kérdez többet vissza mint amennyi szükséges, és talán még ő maga az, aki a mentegetésemet egy könnyed kézlegyintéssel rendezi el. Hálás vagyok neki ezért, ahogyan persze azért is, hogy az idősebb fiamat így a pártfogásába vette és megpróbál segíteni neki az előrejutásban. Normál esetben azt gondolnám, hogy esetleg tisztában van azzal kik a szülei, hogy ebből neki milyen előnye származhat. Ám gyakorlatilag biztos vagyok abban, hogy vele kapcsolatosan ilyenről szó sincs.Hiszen még az is csak most tudatosult benne, hogy én magam orvos vagyok. Egy elnéző és kicsit talán szórakozott mosollyal csóválom a fejem és könnyedén legyintek egyet. - Ugyan! Dehogy szólítson engem Dr Wagnernek! A kis betegeim is többnyire Mira doktornéninek hívnak, szóval a hivatalos papírokon szerepel csak így a nevem, egyébként sem érzem szükségét, hogy az ember hivalkodjon a megszerzett tudásával.És igen, újszülött és gyermekorvos, hogy pontos legyek. Meg néhanap a sürgősségin beugró, ügyeletes és mindenes. Bár remélem, hogy abban a környezetben nemigen lesz alkalmunk találkozni.- teszem még hozzá félig tréfásan. Aztán valahogy Mr Griffin elejt egy apró mondatot, amire szívem szerint rákérdeznék, de visszaharapom a kíváncsiságom. Nem tartozik rám, mégis valamiért érdekel, hogy egy alapvetően udvarias, roppant kellemes modorú férfira miért nem talált még rá a szerelem, vagy éppen a családalapítás? Persze megértem, hogy ennek hiánya miatt elsősorban a tanítványainak szenteli minden idejét, türelmét és lelkesedését, de valahogyan az soha nem ugyanolyan. Magamról tudom. Én is gyerekekkel foglalkozom, és noha lelkiismeretesen végzem a munkám, azért soha nem éreztem ugyanazt egy esetben sem, amit a sajátjaim iránt.A nagyanyám egy roppant bölcs asszony volt, és élete derekán túl úgy tartotta, hogy a vér igenis számít. Számít, hogy kik a szüleink, hogy ki hozott a világra, kihez kötődünk az utolsó sejtünkkel is.Cáfolni még nem volt alkalmam ezt a tézist, talán nem is kell. De tény - és ezért vessen meg bárki- soha nem tudtam volna úgy szeretni egy örökbefogadott gyermeket, mint azt akiért én küzdöttem meg kilenc teljes hónapon át, akinek az utolsó kis szívdobbanása is bennem visszhangzott, akivel én vajúdtam meg, akit én öleltem magamhoz maszatosan ezer színben pompázó kis ráncos bőrrel. Mégis akkor mindkettő fiamat a leggyönyörűbbnek láttam. Szeretném elmondani Mr Griffinnek, hogy azt kívánom élje át egyszer az apaság érzését is. Mert bár a férjem nem tökéletes ember, házastársnak sem mondanám már a legjobbnak, de apának mindenek felett állt. Időnként billen a mérleg, ő különbséget tud tenni a két fiú között, nem úgy mint én….de ettől még jó és védelmező apa, családfő. Bólintok, amikor arról beszél, hogy a fiamnak el kellene választania egymástól a magánéletet és az ambíciót. Tudom….igen tudom, mégis azt is tudom, hogy ez nagyon nehéz lesz számára. -Tudja, Rod rengeteg jó dolgot az apjától örökölt. A csökönyös ambíciót, a mindenáron való előrejutást, a kitartást és a probléma megoldás sikerességét, a logikát. Ezzel együtt örökölt egy jó adag szentimentalizmust, érzékenységet tőlem. - tárom szét a kezeimet és bűnbánó, elnézést kérő mosollyal billentem oldalra a fejem. -De rengeteget dolgozik azon, hogy ezt legyőzze, hogy minden szempontból valóban a maximumon teljesítsen.Csakhát fiatal….és tudja, hogy ebben a korban a hormonok dominálnak elsősorban. Rod pedig….- mosolyodtam el szemlesütve, aztán felpillantottam kissé laposan a professzorra. -...nos ő a lányok terén is maximalista. Időnként túlságosan az.Bár ettől még nem felejti el mi a kötelessége.Nem szeretném a magánéletét kiteregetni, egyrészt mert tiszteletben tartom, másrészt meg szorosan nem kapcsolódik ide, de valóban egy kissé nehezebb magánéleti időszakon van túl. Ám őt ismerve elég hamar feláll majd.- a kisebbik fiammal ellentétben, aki hónapokig is képes lenne a bűnbánat és az önsajnálat mocsarában fuldokolni, én pedig csak tehetetlenül nézem. Az apró baleset miatt roppant kellemetlenül érzem magam, már csak azért is mert a professzor a segíteni akarás közepette saját magát is leforrázza, amire hirtelen még reagálni sem tudok.Csak kapok a keze felé, hogy megnézzem mennyire súlyos, ám ő már ugrik is, hogy papírtörlőt hozzon, miközben én próbálkozom valamilyen módon dörzsölni a foltot. Azért érzéssel, mert beledörgölni sem akarom, akkor aztán soha nem jön ki belőle. Mr Griffin egy időre eltűnik, majd egy jó nagy adag papírtörlővel tér vissza, én pedig elkezdem azzal felitatni a ruhámról a kávét. Nem lényeges, kocsival jöttem, majd hazamegyek és átöltözöm, addig igazán túlélem, de láthatóan a férfi jobban aggódik még nálam is. -Dzsörzé és selyem de igazán….ahhh jesszus!- szisszenek fel nevetve a helyzet abszurditásán, amikor egy jó adag vizet kapok a ruhámra. -Igazán nincs semmi gond, én voltam a figyelmetlen, mindjárt megoldom.- közben folteltávolítóról beszél, meg házi praktikákról, és kicsit el is engedem a fülem mellett a kérdést, mire aztán feleszmélek, már az egyik kezemben egy kulcsot szorongatok, a professzor meg elszaladt a takarítóért. Még mindig a papírtörlőkkel bíbelődöm, és egy jó pár össze is gyűlt mellettem, amiket összeszedek és gyors helyfeltérképezést követően megtalálva a mosdót beviszem, hogy kidobjam. Éppe visszafelé tartok, amikor a professzor megjelenik az ajtóban az egyik kezében a törlőruha, a másikban a folteltávolító. Istenemre mondom, hogy bár nem szeretném, és ha a kávé kellemetlen, akkor ez még inkább az lesz, de elnevetem magam, ahogyan ott áll a két holmival. -Ne haragudjon….csak...tényleg...Mr Griffin, ez csak egy ruha. Majd otthon megoldom, ide ne hozza nekem a teljes vegyianyagállományt. Azt hiszem maga tökéletesen kimerítette a lovagiasság fogalmát, arra az esetre, ha egy hölgy outfit-jén csorba esne.- nevettem jóízűen, miközben közelebb sétáltam hozzá, hogy ha már beszerezte a holmikat, akkor hasznosítsam. Ám amint a folteltávolítóért nyúlok megpillantom a kezét. Nem égett meg nagyon, de annyira mindenképp, hogy fájjon. Forró volt még az a kávé. Ha engedi, és nem húzza el a kezét, akkor érte nyúlok, és kiveszem belőle a flakon, az első helyre lerakom, majd a másik kezembe helyezve a kezét óvatosan megemelem. -Megengedi, hogy megnézzem?- nézek fel rá, és ha igen választ kapok remélhetőleg, akkor megvizsgálom. - Ha már házipraktikáknál tartunk, megboldogult nagyanyám disznózsírral kenette volna be az égési sérülést, ahogyan a régi öregek. Éppenséggel részleges megoldásnak megteszi, csak éppen elfertőződhet….no de komolyra fordítva, jöjjön be a kis mosdójába. A tükör mellett láttam elsősegély dobozt. Elsőként ezt a sérülést ellátjuk, aztán jöhet a ruhám.- ha velem tartott a kis helyiségbe, úgy a csapnál megtámasztottam a csípőm, levettem az elsősegély dobozt, és kipakoltam belőle a szükséges holmikat. Fertőtlenítőt, hűsítő kenőcsöt és kötözőt. -Abban azt hiszem megegyezhetünk, hogy a sok nyelven beszélő kávéfőzőjéből nem fogok több kávét kérni. Én leöntöm a ruhám, maga leforrázza a kezét. Életveszély a maga irodája!- mosolygok felpillantva rá, miközben a fertőtlenítővel óvatosan körbetisztítom a kezét. -Bocsánat ha ez kicsit csíp, sajnos azt nem tudom enyhíteni, de majd a kenőccsel óvatosabban bánok. Közben ha nem tartja tolakodónak a kérdést...magát mi vitte rá arra, hogy egyetemi professzor legyen? Úgy értem sosem akart más lenni, mindig erre készült?- nem tudom mennyire érzi személyesnek a kérdést, vagy tolakodónak, természetesen megtagadhatja a választ, de engem őszintén érdekelt. A hivatalosságon túl, ha már ilyen szépen kikötöttünk az apró kis fürdőszobájában.
- A Mira doktornénit pedig azért kerülném – mókázok jóízűen egy keveset. Néha elgondolkozok azon, hogy az ilyen apróságokon mégis hogyan tudok kellemesen mulatni, közben pedig olyan romlott vagyok, hogy nekem már arannyal van kikövezve a Pokolba vezető út. Nem voltam soha sem vallásos, de ha létezik Isten és Túlvilág, akkor lehet egy kisebb dilemmába fognak ütközni, mikor az én további sorsom kerül terítékre. Mivel egyébként számos rossz dolgot tettem, majdnem ugyanannyi jót is. Ami vagyont megkeresek, csak egy részét költöm magamra, a javát azonban mindenfelé szétosztom. Nem pénzkeresési célzattal kerültem be a bűnözői szférába, sokkal inkább a kalandvágy miatt. Kezdetben persze az extra jövedelem is jól jött, de mióta felépítettem a vállalkozásaimat és egy stabil hátteret magamnak, már nem szorulnék rá. Kár tagadni, nem vagyok már fiatal. 42 múltam, lassan 43 leszek, és addig akarom kiélni a fiatalságomat, míg fizikailag a csúcsomon vagyok. Hogy ez meddig tart? Magam sem tudom. Aggaszt az is, hogy nincsenek további terveim arra az esetre, ha úgy döntök, végleg kiszállok. A biztos háttér nálam az anyagiakban és ismertségekben kimerül. Bár talán nem is fog több kelleni. – Egyébként nem kizárt. Van ott néhány ismerősöm, akikkel sokszor csak így tudunk egy gyors találkozót összehozni – arról már nem beszélek, hogy gyógyszerekért és steril eszközökért megyek. Magamra vállaltam a sérültek ellátását, amennyiben erre szükség és lehetőség adódik. Mondanom sem kell, nem a legális helyzetekről beszélek. Csendben és figyelmesenhallgatom végig a doktornő mondandóját a fiáról, és néha pedig bólintok is rá. Szép kis tükröt lehetne állítani a fiú között és köztem, mikor az ő korában voltam. Vagy legalábbis közel az ő korában. Míg nála a lányok a maximális gond, addig nekem az se volt még biztos, hogy a következő nap mit fogok enni. Ekkortájt engedték el a szüleim a kezemet teljes mértékben. A saját lábamra álltam, ez viszont nem jelenti azt, hogy eleinte nem volt nehéz. Mikor megvonták a támogatásukat, én nekem gazdálkodnom kellett az utolsó adagból, aztán amint ez elfogyott, szívességekre kellett hagyatkoznom. Étel, ital, lakhatás. Kölcsön kölcsönnek hátán… kegyetlen egy időszak volt. Ahogy munkát kaptam, egy hatalmas kő esett le a szívemről, de hamar újra felütötték fejüket az aggályok. Nagy összeget kellett visszafizetnem sok embernek, és minél hamarabb szerettem volna a tartozásaimat rendezni. Sikerült is pár hónap alatt ezt a problémát kiküszöbölni, viszont az a pár hónap még kegyetlenebb volt, mint mikor nem volt pénzem és kérnem kellett. Azon csodálkozom, hogy emellett hogy voltam képes a tanulmányaimat folytatni és hogy kerültem be pont ebbe az ügyvédi irodába gyakornokként. A mérhetetlen kitartásom és elhivatottságom biztosan segített benne. De kétségtelenül nehéz volt. – Örömmel hallom ezt. Remélem is, hogy mihamarabb talpra áll és kész lesz ezt a kihívást teljesíteni – őszintén remélem, hogy így lesz. Egyik legkedvesebb érzés számomra, mikor a diákjaimmal találkozok és azt látom, hogy milyen jól alakult az életük. Kicsit Túlságosan felpörögtem, én magam sem értem, hogy mi okból. Fel-alá futkosok, de közben a legkevésbé sincs rá szükség, ezt már a kezdetekben is látom Mrs. Wagner arcán és testbeszédén. De én hajthatatlan módra fontoskodok tovább. Mikor megállok egy pillanatra, akkor tudatosul bennem, hogy kicsit visszább kellett volna vennem. A nő csak ezt követően kezd el nevetni. Jóízűen hallgatom és megrázva a fejemet én magam is elnevetem magam a helyzet komikumán. Csak egy ruha. – Igen, igaz. Bocsánat. Nem értem, mi ütött belém – próbálok normális szavakat formálni a nevetésem közepette. – Volt egy kolleganőm, ő volt mindig ilyen tisztaságmániás, hogy egyetlen csepp folthoz már tényleg egy vegytisztító üzemet hívott volna. Nagyon sokáig szomszédos irodában dolgoztunk. Úgy néz ki, kicsit rám is ragadott a személyiségéből. Még egyszer, elnézését kérem – pedáns vagyok jómagam is, és odafigyelek a környezetem tisztaságára, de ennyire nem esek túlzásokba. Általában inkább próbálom elkerülni az ilyesféle baleseteket, mégpedig hogy mindig mindent a megfelelő helyre teszek. - Ó, hogy ez? Ugyan, semmiség – mondom neki teljes vállszélességgel, aztán amikor hozzá ér, egy cseppet felszisszenek. – Na jó, lehet nem ártana egy kicsit ezzel is foglalkozni – nevetem el magam röviden és átadom magam neki. - Disznózsírral? Wow… hát, mindenképpen egyedi. Ez olyasmi, mint a jó kis orosz praktikák a megfázásra? Egy adag vodkára csepegtetni kell egy kis fekete borsot és az kiöl belőled mindent. A gond, hogy lényegében az életet is – nevetek ismét. Az előbbi helyzet kínosságát kicsit orvoslandó reakció ez a részemről. - Ó, nem is tudja, mennyire igaza van! Mikor megkaptam ezt az irodát, a legkisebb mértékben sem volt a mostanihoz hasonló. Második napomat töltöttem ebben a helyiségben, és valahogy sikerült véletlenül beletenyerelnem egy, az asztalból kiálló szegbe. Gondolhatja… - közben felé is mutatom az egyik tenyeremet, ahol látható még mindig a heg. – Bár nem voltam túlságosan szívbajos. Szépen lefertőtlenítettem, bekötöttem, aztán mentem a sürgősségire, hogy ellássanak rendesen és kizárhassuk bármilyen fertőzés veszélyét. Az egyik korábban említett sürgősségi osztályos ismertségem is ebből az esetből ered. Mondanom sem kell, ez volt az a pont, mikor eldöntöttem, hogy felújítom az egészet. De látszólag a 2019-es évnek is megvolt a saját maga rozsdás kiálló szege – mesélem ezt addig, míg a kezemet fertőtleníti. Erre már fel sem szisszenek, egy arcizmom sem rándul meg. Általánosságban elmondható, hogy jól tűröm a fájdalmat. - Fuh… hát ez egy jó kérdés. Elsősorban a szüleim voltak azok, akik a jogi pályára tereltek, de bevallom Önnek, eleinte ki nem állhattam. Úgy viselkedtem, mint valami tizenhárom éves tinédzser, aki éppen átesett a pubertáson. Kiállhatatlan voltam, és minden pénzt elherdáltam. Miután anyámék megvontak tőlem mindenféle támogatást, az mint egy ébresztőóra hatott rám. Kicsit nehezen, de saját magam ura lettem és elkezdtem dolgozni, pénzt keresni, és jobban odafigyelni a tanulmányaimra. Akkoriban még csak az motivált, hogy az ügyvédek lássuk be, nem keresnek rosszul. Azaz úgy értem, hogy egy ideig volt ez a motiváló erő. Aztán minél jobban beleástam magamat a jog mélységeibe, annál inkább beleszerelmesedtem. Egy fél év alatt mintha teljesen kifordítottak volna önmagamból. A jegyeim szinte az egekbe szálltak, a tudásom pedig veszettül gyorsan nőtt. Erre felfigyeltek ennél az ügyvédi irodánál is, ahová Rodericket ajánlottam be. Miután elvégeztem, egy ideig velük dolgoztam, majd független ügyvédként, később pedig kicsit tovább képeztem magamat és professzorrá váltam. Nagyon röviden ez az én történetem – a mélységeibe nem akartam a kelleténél jobban belemenni. Így is többet mondtam, mint bárkinek szoktam. – Gondolkoztam, hogy mi lehettem volna még ezen kívül. Lehet elindultam volna egy hasonló pályán, mint Ön, Mrs. Wagner. Vagy oxiológus, vagy sebész lettem volna valószínűleg. Emellett még… hm, nem tudom látta-e a parkolóban azt a fehér-szürkés Nissan sportkocsit. Nem a legpraktikusabb és fenntartani sem olcsó, viszont oda vagyok azért az autóért. Szereti az ilyesmi autókat? – kérdezem tőle puszta kíváncsiságból. – Valószínűleg az autószerelő lett volna egy másik tervem. Vagy gépész. Valami olyasmi, aki az autókkal foglalkozik. Még így is, hogy professzor vagyok, egy-két befektetésem hála égnek megtérült, és szerencsére tudok az autókkal is foglalkozni. Van egy szervizem és egy autómosóm is, utóbbi egy olyan 20-25 percre innen. Vállalkozó… Igen, talán még vállalkozó is lehettem volna – gondolkozom el egy picit rajta. – De csak egy életünk van, és én nem bánom, hogy ezt választottam hivatásomnak – ugyanakkor azt sem mondom, hogy örülök neki. Nem fedné le a teljes valóságot. Néha jó lenne egyszerű életet élni, nem aggódni annyi minden miatt, és csak autókat szerelgetnék. De ez valószínűleg csak a nyugdíjas koromban fog megvalósulni. - Na és Ön? Mindig is orvos akart lenni? Vagy mi terelte erre a pályára? Persze, csak ha nem tartom fel – teszem fel a kérdést érdeklődő arccal.
Kezdőlap
