Jól ismerem Savannah-t. Pont mostanság kezdtünk el újra beszélgetni kicsit, miután egy olyan fél-egy évre megszakadt a kapcsolat közöttünk. Mindig is jóban voltunk, ez azóta sem változott, hisz képesek voltunk úgy beszélni, mintha egy nap sem telt volna el. Elmeséltük egymásnak, mik történtek velünk az elmúlt időszakban és hogy miért is nem kerestük egymás társaságát. Mivel anno volt köztünk kicsit több is, mint barátság, ezért hihetné azt az ember, hogy csúnya elválás volt a cél, de szó sincs ilyenről. Csak engem betemetett a munka – igazából a rablás tervezése -, őt pedig családi gondok és szintén a munkája. Egy napja körülbelül, hogy megkaptam tőle a hívást, miszerint egy hatalmas szívességre lenne szüksége. Tűz ütött ki a munkahelyén és mivel állami gondozottakkal foglalkozik, ezért próbálja elhelyezni a gyerekeket különböző családoknál. Mondta, hogy egy tizenhat éves lányról van szó, Natalie-nak hívják és hogy szegénynek nem talált otthont sehol sem, a lány pedig közel áll a szívéhez, mert elég nehéz sorsa van. Rákérdeztem, hogy biztos jó ötlet-e, hogy hozzám kerüljön erre az időre, aztán újra vissza az otthonba, mire azt mondta, hogy sajnos már hozzá szokott a lány. A kőszívem ekkor kicsit megesett a lányon. Addig vonakodtam, ekkor viszont ugyan kicsit vontatottan, de biztosan rábólintottam, hogy rendben van, és ha tudja, akkor hozza már át a mai nap hozzám, mert elég sűrű a menetrendem és rendezek neki egy szobát is. Nem voltam sosem az a nagy családapa típus, pont ezért nincsenek gyerekeim sem. Nem illik bele az életembe egy gyerek, tekintve, hogy milyen ügyletekben vannak jelen. Nem szeretek másokat veszélybe sodorni. Még az egyszeri munkatársaimra is mélységesen oda figyelek és szívemen viselem a sorsukat, nemhogy még a saját véremről legyen szó. De egy barátomnak segítségre volt szüksége. Én pedig aszerint az elv szerint élek – részben -, hogy tégy jót és veled is jót tesznek. Nyilván csak azokra az emberekre érvényes ez, akik meg is érdemlik. Délután meg is érkeztek. Van egy szabad hálószobám, habár ritkán fogadok vendégeket, a házzal együtt járt. Kimostam, kitakarítottam mindent, új, friss ágynemű, még párnákért és takaróért is elmentem hazafele jövet az egyetemről. Senki ne mondja azt, hogy rossz vendéglátó vagyok. Főleg egy állami gondozottal szemben. Bemutatkoztam a lánynak és Savannah-tól pedig elköszöntem, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz. Kicsit körbevezettem a házban, ami ugyan nem a legnagyobb, de elég lakályos, családbarát. Majd megmutattam végül a szobáját, és mondtam, hogy nyugodtan rendezkedjen be, addig nem zavarom.
El is telt azóta egy óra, másfél óra, de még mindig semmi hír nem volt róla. Ekkor viszont én magam indulok meg a szobába, és kopogok be az ajtaján, majd várok, hogy ajtót nyisson. Ha esetleg több, mint egy percig kéne ott várnom mindenféle hang, jelzés nélkül, úgy én magam nyitok be. Remélem minden rendben van.
Még mindig ott visszhangzottak a fülemben Savannah szavai, amint arról próbált engem meggyőzni, hogy ez az Arnold fazon mennyire rendes ember, és hogy nála milyen jó sorom lesz addig, míg helyrehozzák a károkat a gyűjtőben. Ó persze, majd egy egyedülálló negyven körüli pasas lesz a mintapéldány arra, hogy milyen egy jó nevelőszülő, s majd éppen ő lesz az, akiben nyugodtan megbízhatok anélkül, hogy attól féljek, mikor nyit rám a fürdőszobában, vagy mikor támad rám az éjszaka közepén. Hát kössz szépen Savannah, hogy belelöktél az ördög karmai közé.
Meglátásom szerint nem létezett normális nevelő, s ha a korábbi apukákból kell kiindulnom, akkor vagy töketlen papucsok voltak, vagy nyálcsorgató perverzek, akik az értem kapott pénz számlálása közben folyton azt bámulták, hogy mikor villantok majd egyet. A hideg is kirázott ennek a gondolatától, s Bakeréktől, akiknél a tűzeset előtt kellett laknom. Az a pasas egy perverz volt, s még mindig magam előtt láttam a kujon pofáját, amint végig nyalt a szája szélén grr. Még a hideg is kirázott ennek a gondolatától, s valamiért attól tartottam, hogy ez az Arnold is pontosan olyan alak lesz, mint Mr. Baker, leszámítva a külsőségeket. Annak nagy, purhos hasa volt és kopaszodott hátul a koponyája. Mr. Griffin ennél egy fokkal összeszedettebb, de a külső nem minden esetben hozza magával a pozitív belsőt. Talán még rosszabb is, mint a nagyhasú Baker. Miért is kellett engem idehoznia?
Halkan magam elé sóhajtottam, miután vagy hússzor körbejártam a szobát, kilestem az ablakon, s felmértem minden menekülési útvonalat. Ez a szoba egyáltalán nem tetszett, se a falak színe nem jött be, sem pedig az ágyneműhuzat. Furcsa volt az egész, s olyan távoli. Nem sok kedvem volt megint egy ismeretlen helyen álomra hajtani a fejem, és továbbra is aggályok gyötörtek ezzel a férfivel kapcsolatban. Olyannyira, hogy ismételt sóhajtást követően ledobtam magam az ágy szélére, majd előhalászva a mobilomat, azonnal Savannaht tárcsáztam.
- Vigyél el innen, nem akarok itt lenni.
- De mi a baj Natalie?
- Az, hogy ennek töke van, és vagy hatvan éves...miért nem egy nőnél helyeztél el? Miért nem mehettem hozzád erre az időre?
- Édesem- Savannah most is kedvesen szólt hozzám, ő volt a világ egyik legtürelmesebb és legkedvesebb nője, akit ismertem, s azt hiszem, elfogadtam volna az anyámnak, de ez valahogy szóba sem jöhetett. Éreztem, ahogy sóhajt, mintha talán kellemetlenül érintené a kérdésem, végül folytatta. - Arnold Griffinben megbízhatsz, nagyon régóta ismerem már őt, és hidd el nekem, hogy jó ember, nem kell tőle tartanod. Jó körülmények között él, és segítő szándékkal fogadott oda, hidd el, hogy nem akar semmi rosszat.
- De hozzád miért nem mehetek?
- Natalie...meg kell értened, hogy én nem fogadhatlak magamhoz. Ha ezt megtenném, azzal szabályt szegnék, nem beszélve arról, hogy akkor mindegyikőtöket magamhoz vehetném, és ezt nem lehet...Kérlek értsd meg, légy türelemmel, és próbálj bízni bennem, és Arnoldban. Kérlek, viselkedj jól, rendben?
- Ó hát persze, mindegy. Neked úgyis mindig olyan jók a megérzéseid, ahogy legutóbb Bakeréknél. Nem is értem, hogy mondhatod azt, hogy bízzak benned...na helló - bosszúsan nyomtam ki a telefont, még mielőtt megszólalhatott volna Savannah. Nem akartam hallgatni őt tovább, hogy próbál meggyőzni arról, hogy az emberek jók ,meg édesek és minden happy ezen a rohadt földgolyón.
Dühösen hajítottam félre a készüléket, majd hanyatt vágódva az ágyon, az arcomba húztam a párnát, mintha ezzel eltűnhetnék a világból, és feledhetném minden gondomat. Ekkor azonban kopogtatás hallatszott. Nagyszerű. Máris ellenőrzést tart.
Eszem ágában sem volt megmozdulni, sem pedig válaszolni. Reméltem, hogy majd megunja a várakozást, és elillan, mintha nem is létezne, néhány perccel később azonban csak kinyílt az az ajtó, így kénytelen voltam félrehúzni a párnát az arcomról, hogy szemügyre vehessem Arnoldot, vajon mit akar.
- Mi a helyzet Arnold, jöttél leellenőrizni, hogy nem-e szöktem meg? Netán valami másra vagy kíváncsi, hm? - szemtelenül szóltam hozzá, miközben felpattanva az ágyról, közelebb lépdeltem hozzá, s kíhívóan fúrtam pillantásom a nálam magasabb férfi tekintetébe. Teszteltem őt, s ha buknia kell, hát bukjon még most az elején, mint sem később.
Volt egy kisebb fura érzésem ezzel a lánnyal kapcsolatban már akkor, mikor megérkezett. Nem tudom, mi lehetett az. Részletekbe nagyon nem bocsátkozott Savannah, hogy miket is élt át pontosan, én pedig nem kérdeztem. Sajnálom, persze hogy sajnálom, hogy ilyen sors jutott neki, de nem hiszem, hogy én fogok a tökéletes jelölt lenni arra, hogy ebből kihúzzam. Nem áll szándékomban örökbe fogadni őt, és ez valószínűleg így is fog maradni. Viszont annyit megtehetek érte, hogy az ittléte alatt segítek neki, amiben tudok, megtanítok neki egy-két dolgot, amivel ezt a kemény világot túl lehet élni. Összességében szeretném, ha jól érezné itt magát. Viszont akkor meg fenn áll annak a veszélye, hogy utána ha vissza kell menni a gondozóba, akkor sérül valamelyest a lelki világa, tekintve hogy itt milyen jó dolga volt. Szóval egy kis mértékletességet tartanom kéne ebben az ügyben. De még sok minden múlik azon is, ő hogy próbál meg hozzám állni. Szerencséjére türelmes egyén vagyok. Viszont emberből vagyok, és az emberek kíváncsi személyiségek. Plusz, mivel közeledett a vacsoraidő, ezért amúgy is meg akartam kérdezni, mit csináljak neki. Sok mindent elmondtak róla, de az ilyen apróságokat, hogy mit eszik, mit nem, mire allergiás, meg hasonló apróságok, azok valahogy kimaradtak. Be is kopogok hozzá, de nem jön válasz. Karba tett kézzel várom, hogy történjen valami, de semmi. Kicsit még állok ott, de aztán benyitok. Alig lépek be az ajtón, ő már ott terem előttem és szinte kérdőre von. Hékás, hékás. Úgy rémlik, még mindig az én házamban vagyunk, kisasszony. Ez csak amolyan hirtelen meglepettségi impulzusként forog át a fejemen, elég lassan ahhoz, hogy felfogjam, de elég gyorsan, hogy a számon ki ne mondjam. – Szó sincs róla, Natalie. Csak azt akartam megkérdezni, hogy sikerült-e berendezkedned, vagy hogy hozhatok-e valamit? – higgadtan, türelmesen kérdezem tőle. - Igazából vacsorát akartam csinálni, de nem tudom, mit szeretsz, mit nem. Szóval ha van esetleg valami kívánságod, akkor mondd nyugodtan. Én csak azt akarom, hogy jó legyen neked itt. Ha viszont ehhez az kell, hogy hagyjalak inkább magadra, akkor mondd azt és már csukom is be az ajtót – teszem hozzá őszintén, és keresztbe teszem a kezeimet kérdő tekintettel. Ha ez kell neki, hát akkor legyen. Csinálok valami egyszerű kis vacsorát a saját szájízem szerint, aztán vagy eszik belőle, vagy nem.
Pillantásommal tetejétől a talpáig végig mértem Arnoldot, majd végül tekintetem megállapodott a barna szempáron, s miközben kihívó viselkedéssel próbáltam lépre csalni a vadat, azon gondolkodtam, hogy vajon ha mégis kiderül, hogy ő is egy olyan perverz, mint mondjuk Mr. Baker, akkor majd vajon mi is legyen a következő lépésem?
Mr. Bakert - aki ennél a pasinál másfél fejjel alacsonyabb volt, egész nap súlyfelesleget cipelt magán és akkora sörhasa volt, mintha keresztbe lenyelt volna egy rumos hordót - elég volt egy erőteljes térdfelemeléssel eltalálnom pontosan középen ahhoz, hogy a fájdalomtól összerogyva szitkozódjon, miközben a maradék önbecsülése után kaparódzik a földön. Arnold, pontosabban Mr. Griffin már egy egész más kategóriába sorolható díszpéldánya volt a hímeknek, mert valljuk be, hogy nem viselt nagy hasat, még a haja sem hullott - legalábbis ebből a szögből nem láttam - s viszonylag egész jóképű pasasnak tűnt, aki nagy valószínűséggel bejött a Savannah féle anyukáknak.
Szóval ez az Arnold sajnos épp kellő magassággal rendelkezett ahhoz, hogy ne legyen ilyen egyszerű dolgom vész esetén, ráadásul a vállszélességéből kiindulva megfelelő erőben lehetett ahhoz, hogy hirtelen megragadjon, s ha sikítani is próbálnék, lefogjon és ne engedjen. Így belegondolva, ez egészen rázós helyzet volt, s valami más mentőtervet kellett kiagyalnom, ha kivillanna a foga fehérje, s kiderülne, hogy Savannah ismét félreismert egy hímegyedet.
- Aha, akkor semmi olyat nem akartál, hogy meglesel, miközben öltözködöm, igaz? - gyanakodva emeltem meg az egyik szemöldökömet, de azt hiszem, hogy tévúton jártam vele kapcsolatban, s amint bebizonyosodott számomra, hogy nagyjából hülyének néz, már kezdtem magam kellemetlenül érezni vele szemben.
- Ja, hogy ja szóval te tényleg ilyen normális pali vagy hm, oké oké - némi hitetlenséggel ráncoltam a homlokomat, s nem is akartam elhinni azt, hogy nem ismét egy idióta baromba sodort az élet. Persze, ez a néhány szó még nem volt kellő bizonyíték Mr. Griffin ártatlanságára, de kezdetnek nem volt rossz. S mivel azt sem akartam, hogy hülyének nézzen és kirakja a szűrömet az utcára, kénytelen voltam erőt venni magamon, ha nem akartam éhen veszni az első éjszakámon.
- Nem...ne menj el, én csak - néhány másodpercig néztem rá, de ugyan, miért is kezdtem volna neki magyarázkodni? Meséljem el neki, hogy az anyám egy drogos kurva, az apám sitten ül, és hogy a nevelőszüleim közül legalább három fószer startolt rám? Kizárt. Azonnal megijedne, és ő maga hívná Savannaht, hogy jöjjön értem. S tekintve, hogy most nagyon haragudtam a kis naivára, nem akartam, hogy idejöjjön, majd miattam kelljen elnézést kérnie, hogy aztán megint én legyek a gond, s az el nem helyezhető tágy.
- Mindegy, szóval nincsen kívánságom, mindegy, mit csinálsz, nem vagyok túlzottan válogatós, azt eszek, ami van. - Az évek során már megtanultam azt, hogy az élet nem kívánságműsor, többnyire soha nem kaptam meg azt, amit szerettem volna, s így nem is tudtam igazán kezelni Arnold kedvességét. Furcsa is volt az, hogy megkérdezte tőlem, mégis mit ennék. Nem tudtam, hogy ez csak felszínes báj, amit Savannah miatt erőltet magára, vagy netán tényleg lapul a szőrös mellkasa alatt valami bárányszív.
- Egyébként honnan ismered Savannaht? Jártatok? - Ami a szívemen, az a számon, ráadásul kíváncsisággal megáldott teremtés voltam, s nem éreztem gátakat, ha valami érdekelt, arra szívesen rákérdeztem. Ezúttal se éreztem magam kellemetlenül, abba pedig bele sem gondoltam, hogy a kérdésem talán túl privát, s tolakodó lehet így az első alkalommal.
- Amúgy egész nagy házad van, de tetszik. Miből is élsz, autókereskedő vagy? - Sav ugyan mesélt róla, de már el is felejtettem, mindenesetre, ha nem sampont reklámozott a tévében, akkor csakis kereskedő lehetett. Azoknak volt ilyen hófehér fogsora.
Csak felhúzom a szemöldököm arra, amit mond. Jesszusom, ennek a lánynak még annál is rosszabb sorsa volt, mint azt elsőre gondoltam, ha egyből erre gondol. Mit ne mondjak, nem irigylem érte. És ha tudnék neki segíteni, tudnék még ezen túl is, de sajnos nem ismerek senkit, aki magához akarna fogadni egy tizenhat éves lányt. Én pedig főleg nem érzem úgy magam, mint aki tökéletes példa lenne rá. Egyedül élek, igen, van egy elég tágas házam, igen. De nem is ezzel van a gond, hanem az életem nem publikus részéről. A részről, amiről nem szoktam túlzottan beszélni senkinek, csak meghatározott személyeknek. - Nem, Natalie. Nem vagyok egy perverz pedofil állat, csak már kezdtem aggódni, hogy esetleg valami gond van – felelem neki nyugodtan. És őszintén. Tudom, hogy még mindig nem bízik bennem és nem tudom hibáztatni. Ha tényleg ilyen élményei voltak korábban a nevelő családoknál, akkor minden joga meg van hozzá, hogy így viselkedjen. Akkor lenne csak baj, ha feltétel nélkül megbízna bennem minden előismeret nélkül. A következő mondatait fel sem veszem magamra. Hitetlenkedjen, amennyit akar, jellemileg nem tartom magam teljesen szar embernek. Más kérdés, hogy a módszereim az élet más területén elég kétségesek, de azoknak is megvan a maguk oka. De a magánéletemben teljesen másként viselkedem. - Nem kell magyarázkodnod, Natalie. Megértem én – ha át nem is érzem. De nem szükséges magyarázkodnia, semmi oka nincs rá. Jelenleg nem vagyok én még senki neki, csupán egy idegen, akinél megszáll arra az időre, míg rendbe jön minden az intézetben. - Jól van. Akkor csinálok egy kis sajtos-sonkás omlettet. Jó lesz? – kérdésem csupán költői, főleg miután leesik hogy az imént mondta, hogy egyáltalán nem válogatós. Jó, akkor legyen az. Közben pedig elindulok a konyhában és mondom neki, hogy ha akar, akkor jöjjön nyugodtan. - Savannah-val? Hát, mondhatjuk úgy is, igen – bár járásnak nem igazán mondanám. Párszor kiélveztük egymás társaságát, aztán valahogy megszakadt ez az egész. Lehet nem is ártana kicsit feleleveníteni a régi emlékeket vele. De mindent a maga idejében. - Hát annyira nagynak azért nem mondanám, úgy éppen elég az igényeimnek. Még kicsit sok is néha – fejtem ki a saját véleményem. Mindenesetre elég tágas, azt aláírom. De csak azért, mert nagyon nincsenek felesleges cuccaim, illetve állandóan rendet rakok magam után, ezért is lehetnek üres terek. – De egyébként nem, jogot tanítok a New York-i jogi egyetemen. Kár lenne tagadni, nem fizet rosszul – kiérve a konyhába előveszek minden hozzávalót, hogy elkezdjem megcsinálni az omlettet. - Egyébként mesélj te magadról. Szeretnélek kicsit megismerni, ha már itt fogsz lakni egy kis ideig. Miket szeretsz csinálni, meg ilyenek – közben hozzákezdek a vacsora elkészítéséhez is, de figyelek rá.
Hála az égnek, ez a pasi azért nem akadt ki annyira a feltételezésemtől, mint ahogyan a legtöbb esetben reagálnak a nevelőapák. Előfordult már egy-két helyzetben az is, hogy megsértődtek, s tárcsázták Savannah-t, hogy küldjön valaki mást. Aztán persze akadt olyan is, akit meg sem kellett kérdeznem, mert már a nézéséből is tudtam, hogy ő pontosan egy olyan seggfej, aki a neje mellett a fiatalabb lányok után érdeklődik.
- Jó hallani, hogy nem vagy az...- fűztem hozzá megjegyzéséhez, a vacsorával kapcsolatos kérdésére azonban már egyáltalán nem feleltem, inkább csak a szemeimet forgattam meg, hisz nekem aztán tényleg mindegy volt, hogy mit kapok, csak ehető legyen, és ne valami ízléstelen trutyi. Bár Arnold nem tudhatta, tőlem nem sűrűn kérdezték meg azt, hogy mit szeretnék enni. Eddigi életem során jóformán örültem, ha néha hús is került az asztalra, különleges élményem pedig csak egyszer adódott az életben, amikor Savannah az egyik tárgyalás után elvitt engem meg az öcsémet egy étterembe. Ott mi választhattuk ki, hogy mit szeretnénk enni, s emlékszem, akkor alaposan degeszre is tömtük a hasunkat.
Az emeletről lefelé haladva igyekeztem alaposan szemügyre venni a ház minden részletét, egyrészt azért, hogy tudjam, mégis hol fogom eltölteni az elkövetkezendő néhány hetet, másrészt azért, hogy tudjam, merre lehet szökni, ha mégis úgy hozná a helyzet. Egy fél pillantást azért Arnold-ra is vetettem,s magamban is meg kellett állapítanom, hogy ilyen sportos pótapuval korábban még nem volt dolgom. Viszont, akárhová is néztem, női kezek munkáját sehol sem találtam, ez pedig felettébb gyanús volt, tekintve hogy milyen jól szituáltnak tűnt ez az Arnold.
- Áhá...- A Savannahval való kapcsolatára nem igazán kaptam őszinte választ, így feltehetően csak egy könnyed romantikus légyott lehetett köztük, vagy talán még annyi sem. Mondjuk Savannahból nem néztem ki azt, hogy összefeküdne minden jöttment pasassal, de ki tudja, hogy miért is bízott meg ennyire ebben a férfiben.
- Sok? Pedig baromi klassz érzés, hogy ilyen tágasak a terek, én elfogadnám azt, ha ilyen házam lenne. - számomra tényleg újdonságnak számított ez az ingatlan, ugyanis korábban többnyire középkategóriás, vagy annál egy fokkal leromlottabb lakásokban és házakban éltem, s többnyire a nevelőszülők, akik abból éltek, hogy magukhoz fogadtak, nem sokat költöttek az életterük felújítására. Többnyire piára és cigire verték el a pénzt, vagy kajára, ez a három dolog a legtöbb helyen jelen volt.
- Micsoda? Te tanár vagy? - mire leértünk a konyhába, igen csak elkerekedtek a szemeim, mert elég nehéz volt kinéznem Arnoldból azt, hogy ő bizony egy egyetemi professzor. Azokat az alakokat általában hatvan-hetven évesnek képzeltem el, nagy szemüveggel, hónuk alatt mázsás könyvekkel. Éppen ezért még mindig gyanús volt nekem ez a fickó, még akkor is, ha állítólagosan tanár.
- Hm, akkor sem stimmel veled valami...itt ez a nagy ház, te is jóvágású vagy, de sehol sincs egy kép nőkről. Még csak egy váza virágot sem látok sehol - látványosan körbepillantottam, s visszaemeltem a tekintetem a férfire. - Meleg vagy? De csak őszintén. Mert amúgy bírom a meleg pasikat, jó az ízlésük - tettem hozzá, miközben rámosolyogtam kotyvasztás közben.
- Magamról? Hm - nem igazán szerettem magamról beszélni, szívesebben tettem fel ezernyi kérdést inkább, mint hogy nekem kelljen mesélnem. Ezt a kérdést azonban nem kerülhettem el, előbb vagy utóbb úgyis előjött volna, így miután találtam magamnak egy kényelmes ülőhelyet a konyhapult mellett, a tenyeremre támaszkodva adtam választ a férfinek.
- Gimibe járok, meg fotószakkörre. Szeretek fotózni, de a saját gépem tönkrement, a suliból meg nem lehet elhozni, szóval mostanában csak mobillal szoktam, ha ráérek - megvontam a vállam, talán már így is éppen eleget meséltem magamról Arnoldnak. - Még sose csinált nekem senki omlettet. Teszel bele sajtot is? Azt nagyon szeretem - kíváncsian figyeltem minden mozzanatát, elég tehetségesnek tűnt a konyhában. - Neked ez a hobbid? Vagy valami más? És amúgy...mivel vett rá Savannah arra, hogy ide jöhessek? Már csak azért kérdem, mert általában nem örülnek a tizenhat éves lányoknak sehol, kivéve ha...- mivel korábban ezzel indítottam, nem kellett elmagyaráznom neki, hogy mire is gondolok pontosan.
Kezdőlap
