Morningside park.
Annyira vicces, még gyerekkoromban azt gondoltam, ennek a helynek Morningstar a neve, és csak akkor világosodtam meg, amikor "felvettek" a Columbiára. Ezt még senkinek sem meséltem el, mégis minden alkalommal eszembe jut, amikor erre járok... Mondjuk most nem csak erre járok, azzal a határozott céllal érkeztem, hogy kifutom a lelkemet is.
Hiányzik a foci. A telepen sokat kosaraztunk, amikor még kölykök voltunk, amikor még a bátyám is velünk egy szarkupacon élt, és bár azt is élveztem, valahogy a középsulis foci brutalitása volt igazán az én pályám. Félreértés ne essék, nem voltam kiemelkedő játékos, szerintem még igazán jó sem: de tarolni azt nagyon szerettem.
A hétköznapi bunyók még mindig jelen vannak az életemben, bár nagyon igyekszem visszafogni magam. A korral felelősség is jár, és a motivációm hosszú évek alatt született meg: nem függhetek úgy valakitől, ahogy anyám függ a férfiaktól körülötte. Nem hiszem, hogy valaha képes lennék úgy dobbantani, ahogy a bátyám tette, de ami szabadságra szert tehetek, azt mind akarom.
Szeretek amúgy futni. Először unalmasnak találtam, de ha elég az idő és a kitartás, képes vagyok addig hajtani magam, hogy a fáradtság már jóleső legyen. Na jó, talán egy kicsit szeretem gyötörni magam, ez van, nálam betegesebb alakok is megfordulnak erre. Patológiás esetek. Valami csak ragad rám.
Ma kifejezetten napos az idő, ezt pedig ki kell használni. Plusz, még eléggé hét eleje van, úgyhogy talán nem hal bele senki, hogyha ma este a lehető legkorábban döglök le az ágyba. Ez az egy-két nap az én pihenőm a héten, mintha az emberek kicsit meg is feledkeznének rólam, de nem bánom. Csak az egyenletes lépéseim dobbanását halljam New York megszokott hangzavarán felül. Ez szinte terápia.