Mikor a vezetőség azt mondta, hogy „el kell lopnunk Ophelia Dermotot”, én őszintén nem hittem, hogy ezt szó szerint értik. Valószínűleg ők sem, mert úgy folytatták: „a 21th Century Studios elől, mielőtt leszerződtetik”, Miss Dermot most valahogy mégis a 34. emelet üvegfalú irodájának vendégszeretetét élvezte, én meg három emeletet lépcsőztem felfelé csak azért, hogy megnézhessem, mint valami akváriumban tartott díszhalat. Ha nem a munkám múlott volna rajta, lehet még az üveget is megkocogtatom, hátha közelebb jön.

Az tényleg nem volt tervben, hogy rá is rontok.
Az csak úgy megtörtént.

Megejtek ugyan egy óvatos kopogást, de csak úgy az illem kedvéért, mert végül úgyis azelőtt nyitom rá az üvegajtót, hogy neki egyáltalán ideje lenne kinyitnia a száját – pedig azt pletykálják abban elég jó. Az arcomon a tőlem telhető legmegnyerőbb mosollyal teszek egy fél lépést előre, a vállam pedig nekitámasztom az ajtókeret szélének. Azt a szigorú utasítást kaptuk, hogy tilos bemenni Ophelia Dermot irodájába, arról egy szó sem esett, hogy nem ácsoroghatunk a küszöbén. Technikailag nem szegtem szabályt.
- Elnézést a zavarásért, Miss Dermot, csak szólni akartam, hogy valószínűleg egy kicsit hosszabbra nyúlik az itt tartózkodása, mint tervezte. – A mai napra ígért könnyed kis havazás nagyjából húsz perc alatt fordult át hóviharba, utána közel feleennyi idő kellett még ahhoz, hogy teljesen meg is bénítsa a várost. A legtöbb ember még csak nem is sejtette, hogy milyen ítéletidővé nőtte ki magát a könnyed kis hóesés, míg Manhattan legtöbb része áram nélkül nem maradt. A Time Square környékén ugyan nem nagyon akadt olyan épület, ami néhány perc sötétség után ne kapcsolt volna át a tartalék áramforrásra, viszont ez a lehető legkisebb mértékben sem segített azon, hogy kint az erős szél, a hó és a jég hármasa nullára korlátozta a látótávolságot, ellehetetlenítve ezzel mindennemű közlekedési formát. Ophelia Dermot egyetlen lehetősége hazajutni egy kutyaszán lett volna, de az olyan Nők – szigorúan így, nagybetűvel írva –, mint Ő, soha nem kockáztatnák a cipőjük épségét ilyenek miatt. Előbb írna valakinek üzenetet, hogy azonnal jöjjön, és ha kell, homokozólapáttal ássa ki innen. Sőt, ha engem kérdez bárki is, szerintem már meg is tette. – De a jó hír, hogy a generátornak hála áram legalább még van, ha már telefonhálózat és internet nincs. Remélem, el tudja foglalni magát még egy kis ideig.
A tekintetem célzás értékűen az asztalon heverő, nyolcrészes minisorozat forgatókönyvére siklik, amit 2021 végére tervezett műsorra tűzni a Paramount. Amióta Blake Bishop harmadik könyve is elindult a bestseller listák csúcsa felé – meeh, pedig legnagyobb jóindulattal is csak 3.6 – és felröppent a pletyka a megfilmesítési jogait illetően, többek között az ő neve is felkerült a női főszereplő castinglistájára. Egyelőre csak, mint szóbeszéd, de nem sokat segített, hogy TMZ lehozott egy fotót, ahol épp fekete bársonyba öltözve libben be Bishop karácsonyi bulijára; azóta a Viacom mindent elkövetett, hogy még a 21th Century Studios előtt elhappolja a Palace of Sand sztárját. A mindenbe meg ezek szerint beletartozott a túszejtés is – ami hivatalosan persze az időjárás hibája volt, de én azért a piros overallos-Dali maszkos verzióban fogom mesélni a lányaimnak. A Paramount helyében mondjuk inkább egy értékelhető forgatókönyvvel próbálkoztam volna, mintsem természeti katasztrófával, de hát mit tudok én bármit is az írásról, ugye.
- Szüksége van esetleg valamire? Szeretne egy kávét vagy valamiféle forró italt? Biztos találunk valakit, aki hoz önnek egyet a földszintről. – Felajánlhatnám éppenséggel azt is, hogy hozok én, de egy nő kedvéért sem leszek pincér, ha nincs nála esélyem. – Vagy lekísérhetem a kávézóig, ha gondolja.
Ezt leszámítva az egyetlen szórakoztató dolog ebben az épületben a Nickelodeon szintjén lévő narancssárga hajókormány volt, de éltem a gyanúval, hogy Ophelia sokkal kevésbé élvezné a tekergetését, mint Sally tette, mikor legutóbb behoztam. Meg hát ha az embernek gyereke van, az egyet jelent azzal, hogy végtelenítve szól valami mesefilm a közelében, - szerencsés esetben nem a kibaszott Jégvarázs hatvannegyedjére is – és egy idő után amolyan természetes reakció, hogy Play-Doh gyurmát akar a fülébe tömni, mikor meghallja a rajzfilmfigurák hangját, nem?
Aztán persze ki tudja, lehet, ő is egy olyan szülő, aki nem tartja idegesítőnek a gyereke dolgait. Állítólag vannak ilyenek.

You're the perfect distraction

You're the main attraction

Találós kérdés: hogy mondod meg udvariasan a világ hatodik legnagyobb bevételű médiakonglomerátumnak, hogy a forgatókönyv, amit reményteli mosollyal és kecsegtető ígéretekkel az orrod alá toltak, hogy is mondjam… Être con comme un balai? Ami franciául annyit tesz, ha minden igaz, hogy buta, mint egy seprű, és egek, magam se mondhattam volna szebben! Mindig is tudtam, hogy egy szép napon igazán beérik majd az a sokéves francia tanulás, noha őszintén reméltem, hogy soha nem akad a kezembe olyan förtelem, amit ezekkel a szavakkal kell illetnem.
A válasz: még nem jöttem rá, de a harmadik oldal óta a megfogalmazáson gondolkodok. A sértődések elkerülése érdekében vélhetőleg úgyis Peterre, az ügynökömre kell majd bíznom az elutasítást - a zsúfolt évemre és a telített időbeosztásomra hivatkozva, blablabla -, mert nem tudom, meglenne-e hozzá az akaraterőm, hogy szomorkodva előadjam, miszerint annyira szeretném ezt a szerepet, de sajnálatos mód az egyéb elfoglaltságaim ezt nem teszik lehetővé, úgyhogy toodaloo!
Nem volt teljesen hasznavehetetlen az egész történet, krimihez mérten még azt is megmerném kockáztatni, hogy kreatív, de minden apró részlet, ahol lehetőség volt hibát véteni, hibásan végezte. Az ütemezés annyira kaotikus, mintha az első felét egy Tolkien tájleírásból szedték volna, a másodikat meg egy Transformers filmből, a dialógusok szörnyűek, mint a zokni a nyitott orrú cipők alatt, a drámakezelés annyira szappanoperás, hogy már-már várom, hogy valaki egy „neeee” kiáltással térdre vesse magát, és valahol nem értem, hogy az alapvetően ígéretes történet mellé hogy sikerült ennyire minőségen alulit alkotni megvalósítás tekintetében. Kissé olyan benyomásom van, mint amikor az írók rossz kezekre bízzák az alapanyagukat, a végeredmény pedig valami szörnyen bugyuta, amiben látod ugyan a potenciált, elismered, hogy akár jó is lehetne, ha nem lenne ennyire förtelmesen szar. Pardon.
Bármennyire is hízelgő, hogy kifejezetten engem szeretnének – habár ez is egyre kevésbé tűnik szokatlannak -, a gondolat, hogy szerintük erre vagyok alkalmas, rémesen sértő. Olyannyira, hogy meg kell kérdeznem magamtól olvasás közben, hogy nem bosszantottam-e fel valakit innen az utóbbi néhány évben, aki esetleg most ezzel szeretne véleményt alkotni rólam. Azt tudnám értékelni, de tudom, hogy ez nem több gyenge kifogásnál, mégis, jobban esik ebben hinni, mint abban, hogy valaki ezt őszinte igyekezettel alkotta meg.
Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mikor maradok magamra a lelketlen berendezésű irodahelyiségben, és nem tulajdonítok túlságosan nagy figyelmet az üvegfalakon keresztül látott fel-alá rohangálásnak. Ez az első hibám.
A második, hogy nem pillantok rögtön a telefonomra, amint az rezegni kezd, de nem tehetek róla, ha most félbehagyom ezt a Frankenstein szörnyét, soha nem visz rá a lélek, hogy legalább úgy-ahogy végigböngésszem. Sok mindent el lehet rólam mondani, hogy hatalmasak az igényeim, nehéz nekem megfelelni, és valóban, ez a színtiszta igazság, nem vagyok hajlandó beérni a középszerűvel, ha jobbat is kaphatok, de az esélyt nem szokásom senkitől sem megtagadni. Az már igazán nem az én hibám, hogy aztán a többség nem tud élni a lehetőséggel.
Ezért is vagyok még mindig itt, ahelyett, hogy az első epizód szövege után megköszöntem volna a lehetőséget, és kifordultam volna a helyiségből.
Mire végzek, nem csak mélységesen fáradt vagyok, és reményvesztett az emberiség fejlődését illetően, de üzenetből is fél tucat, valamivel korábbi üzenet fogad a telefonom. Brie afelől érdeklődik, hogy jól vagyok-e. Miért ne lennék? Elijah valami indokolatlan mennyiségű hókupacról küldött videót. Kanadába ment karácsonyozni? Az apám azt akarja tudni, hol ért a vihar. Milyen vihar? Mark közli velem, hogy ezek szerint Connor nála marad éjszakára. Tessék?
Összevont szemöldökkel fordulok a forgószékkel a Manhattan belvárosára nyíló üvegablakok felé.  Oh.
Oh.
Úgy tűnik, ma brillírozhat a francia tudásom, elvégre ez felettébb Il y a une couille dans le potage; a pontos fordítás szerint „here van a levesben”. Mikor történt ez? MIÉRT nem szólt nekem egyetlen itt dolgozó jómadár sem, MIELŐTT még itt ragadtam volna egy hóvihar kellős közepén?!
És mégis mire gondolt a recepciónál hagyott testőröm, amikor azt írta, hogy ne aggódjak, ura a helyzetnek? Ajánlom, hogy ez azt jelentse, hogy hólapátot ragadott és munkához látott, különben meglehetősen átverve fogom magam érezni, azt pedig nem köszöni meg az értékelése!
Kopogásra perdítem magam vissza a székben a folyosóirány felé, mire szembetalálom magam – egy már benyitott, udvariatlan – dolgozóval. Legalábbis feltételezem, hogy az, és nem is túl magas beosztású, ha azért küldték, hogy engem pesztráljon.
Akár jóképű is lehet azok szemében, akiknek kedvére való a belőle áradó kudarc, összetört álmok és olcsó kínai intenzív szaga. Nekem éppenséggel egyik sem kenyerem, de azt tudom értékelni, hogy összetudott rakni ennyi értelmes mondatot dadogás nélkül. Lenyűgöző.
- Köszönöm, hogy felhívta rá a figyelmem, észrevettem – könyöklök fel a székemben és helyezem az egyik lábamat a másikra, miközben kihúzom magam. Meg se próbálok mosolyogni; érzem, hogy túlságosan mereven sikerülne. Helyette felvonom a szemöldököm. – Azt tudja esetleg, hogy mennyi időre elegendő az említett generátor által biztosította áram?
Nem mintha kifejezetten sokra mennék az árammal. Remek, világítanak a lámpák és nem kell a magassarkú csizmámban lesétálnom harmincnégy emeletet. Amint kitisztul az ég és abbamarad ez az égiháború, örülni is fogok ezeknek a tényezőknek, de jelenleg nem tervezek innen elmozdulni.  
Követem a férfi tekintetét az asztalon hagyott forgatókönyv felé, majd úgy pillantok rá vissza, mint egy elmeháborodottra. Nem olyan intenzíven, mint a „magának teljesen elment az esze?”, inkább olyan „hah, magának sincs ki mind a négy kereke” módon.
- Olvasta? – intek a papírhalom felé könnyedén. – Netalántán maga írta? – szökik szórakozott, egy leheletnyit lekezelő mosoly az ajkaimra. Szinte azt kívánom, bár így lenne. Akkor megkérdezném, hogy mennyit fizetett az írói diplomájáért. Már ha van neki.
Hátrafordulhatnék az asztal felé, hogy rálessek az író nevére. Vehetném a fáradtságot. Nem veszem.
- Egy kávéért hálás lennék – felelek, a kisujjamat sem mozdítva a felállásért. Nekem tökéletesen megfelel, ha valaki felhozza nekem. Nincs kedvem rögtönzött aláírás osztással szórakoztatni az épületben ragadtakat. – Hol marad a modorom? Ha maradni kíván, foglaljon helyet, Mr… elnézést, Ön tudja, ki vagyok, ám ezt fordítva nem mondhatom el. Ki is maga?

I don't wanna be a diva, so dramatic

But that's the price you're paying if you want my magic