Egy újabb estély amire kénytelen vagyok elmenni. De apám nem ér rá, így engem küld az unokabátyámmal együtt. Hogy nekem minek kell ott megjelennem... nos arról halványlila gőzöm sincs. De újabban nem igazán szereti, ha ellenkezek, én pedig egy kis pofavizittől nem riadok vissza. Legfeljebb rá veszem Massimo-t, hogy a kötelező körök előtt szépen lépjünk le valami értelmesebb buliba. De... mondjuk az nem lesz könnyű menet, ő sokkal komolyabban veszi az életet, na meg apám mellett a munkát. Ha bárki, mond bármit akkor aztán a feladatot a legpontosabban értelmezi és végre is hajtja. Engem is próbál tanítani, hogy mégis hogyan kéne felfognom a dolgokat. De az istenért, mikor jönnek már rá, hogy nem az életem legfőbb célja, hogy apám kénye-kedvét szolgáljam. Én nem óhajtom az életem az ő árnyékában élni, saját életet akarok, saját hibákkal. De van az, amit az ember lánya nem engedhet meg, és én, mint Caselli sajnos nem élvezem túlzottan ezt a luxust. Persze... abból lázadásokat elkövethettek, dacolhatok vele szemben, de mindketten tudjuk, hogy legfeljebb csatákat nyerhettek ellene. De háborút semmiképpen sem. Tudom jól, ha olyat tennék amivel beszennyezném a nevünket, hamar vagy Rómába, vagy Palermo-ba postázna jó pár évre. Így hát inkább szót fogadok, ha olyat kér amit még megtehetek neki. Példának okáért, biztos, hogy nem lőnék le senkit mert az az óhaja, többek között azért sem... mert hát ugye nem igazán van ebben gyakorlatom. Meg ő igen, hideg vérrel számol le az emberi élettel, én azért nem. Ő akár a rokonát, vagy az egyik beosztottját is képes hideg vérrel meggyilkolni. Ha nem úgy teljesít ahogy neki az megfelelő. De az olasz maffiában mégis csak kemény kézzel kell irányítani, és dolgozni, különben gyengének fognak tartani és rövid időn belül te fogod szagolni az ibolyát, ahelyett, hogy te szagoltatnád más valakivel. Nehéz volt felnőni egy katonás apa mellett aki nem a gyerekeként kezelt, hanem valaki olyat akart nevelni, akiből később felnőttként hasznot húzhat a céljai miatt. Nem véletlen, hogy Olaszország legjobb egyetemére küldött ahol kitanulhattam az ügyvéd szakma csínját-bínját. Így most, sikerült be tuszkolnia a család ügyvédjéhez, ahol szintén mondatról-mondatra ugyanazt a dumát hallgathatom a család szent kötelékéről, és nekem, mint apám lányának milyen felelősségteljes dolgom van, amit nem vehetek félvállról. Roppant élvezetes. Tehát, ha igaziból is mehetek bulizni, ráadásul drága és szép ruhákban bohóckodhattok mellette, akkor... biztos, hogy megfogom tenni. Apám követelései közül ez legalább kedvemre való... és nem mellesleg teljesíthető is. Talán nem lesz tele begyöpösödött olaszokkal és marcona üzletemberekkel. Massimo oldalán lépek be a pazar színházterembe, amit eme alkalomból szépen feldíszítettek, most nem előadás lesz. Vagyis számomra műsor, igazából itt mindenki megvillogtatja a pénztárcáját, és hogy milyen jótékony a szegényekkel szemben. De amúgy meg őszintén szólva, az összesnek köze van az Alvilághoz, és minimum... az apámhoz. Csak asajtó előtt játsszák el a tisztességes üzletembereket. Unokabátyámon egy sötétkék öltöny van, míg rajtam földig érő égszínkék selyemruha. Szőke fürtjeim hullámosan omlanak le a hátamra egészen a fenekemig. A háttérben halk, komoly zene szól. -Remélem szándékodban áll viselkedni.- súgja oda nekem Massimo, miközben belém karolva finoman irányít az asztalunk felé. Én felhorkantok, úgy teszek, mintha... megsértődnék, de persze... tisztában vagyok amúgy a célzással. -Ezt most sértésnek kéne vennem?- szisszenek fel halkan,- nem mellesleg nem értem, minek nekem kell jönnöm? Annyi barátnőd közül nem találtál senkit?- kérdezem tőle vidáman. Látom a szemében a villanást, az olaszokban az a vicces, hogy igazán szenvedélyes emberek. Hamar felmegy bennük a pumpa. Bennem is. De amikor apámat, vagy unokabátyámat hergelem... az sokkalta viccesebb. -Azért ne pimaszkodj túlzottan, Olivia! És ez olyan esemény amire nem hozhatok el akárkit. Mi képviseljük a családunkat. És ha... oda jön valami fiatalember, ajánlom ne legyél vele bunkó.- ekkor érünk az asztalunkhoz. Körbe pillantva újabb sóhaj hagyja el ajkaimat, a francba. Sejtettem. Csakis olaszokkal ülünk egy asztalnál.. Nehogy már keveredjünk a pórnéppel. -Ne aggódj, nem tervezek tovább itt maradni, mint amíg szükséges... Erről jut eszembe a közelbe rendeznek egy fergeteges és valószínűleg sokkal izgalmasabb.... bulit. Esetleg átugo...- súgom a fülébe, de lesújtó pillantása belém fagyassza a szót. És... ha az nem volna elég, a szavai teljesen biztossá tesznek: eszembe se jusson és azonnal felejtsem el a dolgot. -Nem megyünk sehova, itt maradunk ameddig szükséges, ha tudunk újabb ügyfelet szerzünk a Caselli-klánnak, apád hagy legyen végre büszke rád egyszer az életben! -Most komolyan... ezt sértésnek is vehettem volna. A drága apucimat nem teszi büszkévé, hogy diplomám van?- majd felteszem a kezem, hogy belé fojtsam a szót,- inkább... ne is válaszolj. Ha megengeded elvegyülök, és keresek magamnak valami innivalót, neked is.- vigyorgok rá. Majd egyenesen a bárpult felé veszem az irányt. Ha esetleg valaki kényszert érezne arra, hogy leszólítson üdvözöljön elég elutasító magatartásom megteszi a hatását. -Hello, egy Pina Coladat.... sok rummal, és egy dupla whiskey-t jéggel,- mosolygok fel a pultos srácra, míg várakozom, hogy elkészüljön a rendelésem, körbe pillantok a tömegen. Remélem... legalább egy olyan ismerőssel találkozom, akivel a buli.... tényleg buli lehet. Zee-t kellett volna elrángatnom ide, de apám hallani sem akart a dologról. Sose bírta a fogadott nővéremet, szerinte tőle csak romlást és züllést tanulhatok....
In the city that never sleeps, a lot can happen in one night.
Úgy vágytam erre a mai estére, mint körakváriumban úszó ebihal a memóriára, mint Drakula a facövekre, mint boszorkány a szenteltvízre vagy épp, mint Al Capone az adóellenőrzésre. A létező összes kifogást megpróbáltam a főnököm előtt bejátszani, ami csak az eszembe jutott, onnan, hogy nekem kellene olvasnom a híreket az este, azon át, hogy igazából lenne egy utam Chicagóba egy sztori miatt, ami nem tűr halasztást, egészen addig, hogy nincs partnerem, aki elkísérhetne, de az öreget semmi sem hatotta meg, könyörtelenül kiszabta rám a feladatot. „Meg vagyok döbbenve rajtad Watson! Te, mint az Ötös csatorna egyik legnagyobb húzó neve és arca, a srác, aki bejárta már gyakorlatilag az egész világot és mindenféle veszélyes helyzetről képes volt olyan nyugalommal tudósítani, mintha csak a sarki fűszereshez ugrott volna le és nem épp aknák meg lövedékek között szteppelne, te, aki kihívást csinálsz abból, hogy vásárra vidd a bőrödet, miközben arról papolsz, hogy hitelesen akarsz tájékoztatni, meg segíteni abban, hogy azt a halom férget leültessék, akik veszélyt jelentenek a társadalomra… épp neked kell könyörögnöm, hogy menj oda? Kisfiam, az egész hely hemzsegni fog a kedvenceidtől, hiszen csak a hülyék, a vakok és a liberálisok nincsenek tisztában csak azzal, hogy az összes pénzember, aki ma a tiszteletét teszi az estélyen, így vagy úgy, de sáros. A maffia emberei, korrupt politikusok, megvesztegetett hivatalnokok, amit csak akarsz. Ott lesz mind előtted, neked pedig csak a fülecskédet és a pennádat kell hegyezned, hátha hallasz vagy épp látsz valami izgalmasat, miközben úgy teszel, mintha csak azért lennél ott, hogy megírd, ki hány milliót adakozik jótékony célra.” Persze nem mondom, önmagában valóban hatalmas lehetőségnek tűnik a dolog, hiszen keveseknek adatik meg, hogy bejusson a rendezvényre az elit krémjének krémjéhez, és mikor a kollégáim megtudták, egyszerre gratuláltak, irigykedtek és kezdték el gyártani ellenem a Woodoo babákat, én mégsem vagyok elragadtatva. Egyrészt, mert pokolian gyűlölöm az öltönyt és a nyakkendőt, épp elég számomra, hogy a stúdióban viselnem kell, nem hiányzik, hogy még a szabadidőmben is rám aggassák, de ugyan így viszonyulok a puccos, rongyrázó eseményekhez is, ahol az ember arra kényszerül, hogy magára erőltesse leghitelesebb bájmosolyát és egész este olyanokkal cseverésszen, akik az idegeire mennek az ostobaságukkal, a fellengzős modorukkal vagy épp csak azzal, hogy nem győznek hencegni azzal, amit minden mással értek el, csak épp tisztességes munkával nem. Számomra ez az egész gyomorforgató, abban pedig egészen biztos vagyok, hogy az öreg kicseszésből küldött engem a helyszínre a múltkori tilosban járásom miatt, nem pedig azért, hogy tényleg kedvemre nyomozhassak.
- Pezsgőt uram? – lépett oda hozzám egy pincér, talpig fehérben, fekete csokornyakkendőben, kezében hatalmas ezüst tálcával, rajta négy-öt pohárral, színültig töltve a gondolom legdrágább Dom Pérignonnal, amit csak a piacon kapni lehet. - Köszönöm. – vettem el egyet a tálcáról, majd pedig a terem egyik legcsendesebb, legeldugottabb sarkába sétáltam, ahol egy hatalmas fikusz mögött „megbújva” elővettem a mobilomat és Laney számát tárcsáztam. Épp, ahogyan vártam, a hangpostája vette fel, én pedig miután elhangzott a sípszó elkezdtem darálni az üzenetemet. - Remélem élvezed a mozit hőn imádott Morrisoddal Ward, mert én épp készülök magam felkötni a nyakkendőmnél fogva arra a hatalmas csillárra, ami a terem közepét világítja meg. Szép befejezés lenne számomra, nem gondolod? Megengedem, hogy te írd a nekrológom. Szinte látom is magam előtt… „A fiatal és jóképű, mindemellett piszok tehetséges Brett Watson tegnap életét vesztette a New York-i elit szeme láttára, mikor unalmában úgy döntött Pókembert játszik a csilláron…” – vettem egy mély lélegzetet. - Csak, hogy tudd, utállak, amiért nem jöttél velem, akkor legalább lenne valaki mellettem, akivel jót szórakozhatnék, ezen a halom karót nyelt alakon, és ivós játékot csinálhatnék abból, ha valaki idiótán vigyorog. De ne hidd, hogy megúszod, bosszúból tele fogom szövegelni a rögzítődet, hogy a drága barátodat megegye a penész. – ezzel kinyomtam a telefont, majd pedig egy hajtársa kiürítettem a poharamat. - Nem rossz, de nekem ennél valami sokkal, de sokkal erősebb kell. – ezzel a bárpult felé vettem az utamat.
El kellett, hogy ismerjem, a szervezők valóban kitettek magukért, nem csak a dekoráció terén, amire a visszafogott elegancia volt jellemző a fehér minden árnyalatával, de a vendéglista összeállításakor is. Csupa ismert, tehetős ember, akik sosem felejtik otthon a csekkfüzetüket és akik már csak azért is egymásra licitálnak, hogy fél hasábbal több jusson nekik a napilapok oldalain. Ahogy a pult felé közeledtem, a tekintetem egyszer csak megakadt egy szőke, meglehetősen csinos, de szemmel láthatólag pokolian unatkozó fiatal nőn, akit ezer közül is képes lettem volna bárhol felismerni. Olivia Caselli, a Caselli-klán fejének édes-pici lánya, aki sosem hiányozhatna az efféle rendezvényekről. A lány épp akkor hagyott valakit faképnél, hogy aztán maga is inkább az italoknál keressen magának valamiféle jobb elfoglaltságot, mint a bájcsevely, főleg nem azzal az fickóval, aki ide kísérte. Gondolom ő is családtag lehet. Lehet, hogy ez az este mégsem lesz olyan elviselhetetlen? A főnöknek igaza lehetett, tényleg megtudhatok itt néhány dolgot, ha elég ügyes vagyok. Caselli papa egyes körökben meglehetősen „felkapott” témának számít, értsd ezalatt a New York-i rendőrség tagjait, illetve engem és néhány kollégámat, ám mivel semmiféle konkrét bizonyítékkal nem tudtak eddig még előállni ellene, ahogyan mi sem, ráadásul a pasas zsebében van a fél város, így nem tehettünk eddig még semmi érdemlegeset sem. De én speciel nem adom fel és talán pont a lány lehet ebben a segítségemre.
- Egy dupla whiskyt kérek tisztán, jég nélkül. – szóltam a pultoshoz, miközben leültem az egyik bárszékre a kisasszony mellett. Alapvetően nem szeretek sörnél erősebbet inni, de úgy érzem ez az este most alaposan megköveteli. - Jól látom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki most bárhol máshol sokkal szívesebben lenne, mint itt, vagy tévedek…Ms. Caselli?- szólítottam meg egy barátságos mosoly kíséretében. - Mert, persze javítson ki, ha tévedek, de eléggé kedvetlennek tűnik. – kortyoltam bele az italomba, majd mint, aki most kapott észbe a pultra helyeztem és biccentettem a lány felé. - Bocsásson meg a modortalanságomért, Brett Watson vagyok, az Ötös csatornától. – persze valószínűleg tökéletesen jól tudja, hogy ki vagyok, hiszen New York szerte felismernek a híradóból és a tudósításaimból, akármerre megyek, de mégiscsak azt diktálta az illem, hogy bemutatkozzak, főleg, ha tényleg szeretnék beszélgetni vele. - Megengedi, hogy csatlakozzam önhöz, vagy inkább egyedül szeretne maradni?
Nem ez az első ilyen estélyem ahol pucc parádén kell részt vennem és vigyorognom, mint egy vadalma. Nem is igazán akartam eljönni. De elég csúnyán nézne ki, ha Caselli lánya nem jelenik meg. Apám szerint. Nem is lehetne jobb helyen támogatókat keresni a céljaira, mint egy ilyen hely. Ahol az üzletemberek csak úgy írják alá a csekkeket a rászorulóknak. De igazából itt semmi sem az adományokról és legfőképpen nem a szegényekről szól. Itt minden arról szól kinek vastagabb a tárcája, illetve milyen üzletet köthet. Valamint apám talán talál támogatókat akik mellette állnak abban az őrülten nevetséges ötletében, hogy politikai pályára óhajt lépni. Ha eszembe jut az a pár héttel korábbi hajnal, amikor Massimo részegen rángatott haza egy újabb buliból... Még mindig bizsereg az arcom a pofontól amit kaptam, amiért a képébe röhögtem. De, most komolyan, a new-yorki olasz negyed Don-ja, a maffiafőnök, miniszter akar lenni? Lehet elkezdett szedni valami új keletű drogot, nem tudom hogy máshogyan pattanhatott ki a fejéből ez az ötlet. Nem, amúgy viccet félre téve tisztában vagyok a dologgal, hogy hogyan jutott a fülébe a dolog. De most nem csak azért küldött ide, mert az én bájos arcommal könnyebben vehetem rá a férfiakat, hogy apámat támogassák. Itt van minden olyan fiatal olasz férfi, aki szóba jöhet majd, hogy megházasodjam bármelyikkel. De apám téved, ha azt hiszi, leszek olyan hülye, hogy egy olyan férfit válasszak társamnak aki az Alvilágban tevékenykedik... hát a tetejében még olasz is. Tudom milyen ők, egy se kivétel, és gondolom majd bárki bármit megtesz, hogy a Don veje legyen egyszer, hiszen akkor mindent megörökölhet apám halálával. DE az olasz férfiak egy csöndes nőt szeretnének, akik hajbókolnak nekik, mindent elviselnek, hogy fűvel-fával csalja a férjük, míg ők meg se mukkannak. Csak, hogy én nem vagyok ilyen... és nem is hagyom magam elnyomni ebben a férfiak dominálta világban. Sőt, igazán kiállok magamért és az igazat tűzön-vízen át viszem... még ha ezzel én húzom a rövidebbet. Apám mindig is azt akarja, hogy kövessem a parancsait, az akaratát, de utálja, hogy olyan vagyok, mint ő... csak gyilkolási kényszer nélkül, és hímivarsejtek nélkül. Ha fiúnak születtem volna még ennél is büszkébb lenne rám, de mivel, hogy nem sokkal, de sokkal szigorúbb neveltetést kaptam, mint egyébként kaptam volna.... Ahogy a bárpult felé haladok elállja az utam egy fiatalember, méretre szabott öltönyén látszik, hogy többe kerülhetett, mint egy átlagos család havi bevétele, mondjuk... az enyém sem lett sokkal kevesebb igazából. -Caselli kisasszony,- veszek egy mély levegőt, dallamosan, olasz akcentussal ejti ki a nevemet, lágy mosolyt varázsolok az arcomra, miközben bólintva várom a folytatást.- Szóval eljött, a szüleink úgy gondolják... nem ártana közelebbről megismernünk egymást,- majd engedély nélkül kapja el a kezem. Kézfejemre óvatos csókot lehel. Hát persze.... tudhattam volna, hogy erről szól ez az egész felhajtás. Pillantásommal az asztalunkat keresem, és meg is találva unokabátyám mutogat a férfi felé, meg hogy legyek kedves. Gondolom potenciális jelölt, és elég magas rangot tölthet be az maffiánál, ha apám engedélyezte a megkeresésemet. -Ric,- rántom ki a kezem izzadt ujjai szorításából,- tudja most nem ismerkedni jöttünk, ez egy jótékonysági rendezvény, a szegények javára, javaslom tegyünk is úgy.- kacsintok rá, majd készen arra, hogy ott hagyom fordítok hátat, de finoman elkapja a kezem. Kezdek nagyon mérges lenni. Az ember, hogy legyen kedves a levakarhatatlan seggfejekkel? -De Lia, később ugye táncol velem egyet? - mézes-mázos mosoly,- már éppen igent mondanék, amikor újfent megszólal,- az apja nekem ígérte az est hátra lévő idejét.- felvont szemöldökkel meredek rá. -Nos, tudja, kár, hogy az apám nem én vagyok, és kár, hogy nincs itt. Már betöltöttem a felnőttkort, azzal múlatom az időm akivel akarom. És ha az apám ilyen kedvesen felajánlotta, javaslom keresse meg őt, tudja tőle tanultam táncolni,- azzal ott hagyom főni a saját levében. Ha nem iszom alkoholt azonnal felrobbanok és felrobbantom ezt a puccos színházat is! Már éppen kiiszom a koktélomat, és a pultos felé tolva az üres poharat jelzem, hogy újabbat kérnék. Amikor egy magas fickó letelepszik mellém egy zokszó nélkül. Semmi: bocs, foglalt, vagy valami? Úgy látszik a mai férfiakból kezd... eltűnni az illem, nem tudják mit illik és mit nem illik. Amikor megkapom az újabb Pina Coladam jó nagyot kortyolok, de majdnem vissza köpöm a pohárba a tartalmát. Még valaki aki ismeri a nevem, bár... nem is tudom miért csodálkozom rajta. Oldalra sandítva pillantok végig az égi meszelőn. Keserű sóhajjal ajkaimon tudatosítom, hogy... egy riporter. -Csak egyszer szeretnék megjelenni egy olyan helyen, ahol nem csak seggfejek vesznek körül.- jegyzem meg szarkasztikusan. És most nem is igazán rá gondoltam csupán arra az idiótára aki próbált megkörnyékezni, az apámmal egy komoly beszélgetés előtt állunk. Erről valahogy sürgősen le kell szoktatom... különben a nyakamba varr egy barmot még a végén. Pár pillanatig méregetem, mielőtt megszólalnék, azt hiszem Massimo megérdemli, hogy meleg whiskey-t kapjon amiért ilyen galád módon megint az apám mellé állt helyettem. Persze, amúgy tudom, hogy nem sok választása volt... de akkor is. -Először is, már helyett foglalt, ezt pár perccel korábban kellett volna kérdeznie,- jegyzem meg rámutatva, hogy szó nélkül telepedett le mellém,- másodszor az attól függ, hogy riporterként vagy magánemberként van jelen itt. Ki nem állhatom az újságírókat és a maga fajtát, szóval, ha csak azért jött, hogy ki szedjen belőlem valamit, jobb ha távozik.- azzal újból a poharam felé fordulok, hogy megint kiürítsem, muszáj az erősítés mielőtt csatlakozom Massimo-hoz. De ha meglátja kivel beszélek fix, hogy ide rohan nehogy baromságokat csináljak, és holnap a tévében nézhessék az exkluzív riportot apámról.
Kezdőlap
• 825