○○○

Fiatalabb koromban még nem volt annyira egyértelmű számomra, hogy mivel is akarok pontosan foglalkozni. Most sem mondanám, hogy örökre szólóan a családi vállalkozást akarom erősíteni, habár tény, hogy nagyon is közel áll hozzám az, amit csinálok. Egy irodában napi nyolc órában a négy fal közé zárva valószínűleg pár hónap alatt teljesen megőrülnék. Csodálom azokat akik nem csak hogy képesek irodai munkát végezni, de még élvezik is valamelyest. Egy munkánál nem hátrány, ha nem csak muszájból végezzük a dolgunkat, hanem valamelyest feltöltődést is jelent, vagy szeretjük, amit csinálunk. Nyilván akadnak olyanok, akik nem válogathatnak, vagy akiknek nincs meg a lehetősége például arra, hogy továbbtanuljanak, ami a későbbiekben az álom munka megszerzéséhez jelent kihagyhatatlan lépcsőfokot. Mindenesetre egy ideális világban igenis mindenkinek élveznie kellene, amit csinál.
Sosem volt kérdés számomra, hogy szeretni fogom-e a sportokat, vagy egészen konkrétan a lovaglást és az állatokkal való elfoglaltságokat. Mióta csak az eszemet tudom, itt voltam a szüleimmel a központban és bár volt némi kihagyás, amikor Skóciában választottam egyetemet, de mondhatni minden nap töltök egy kis időt nyeregben. Skóciában pedig hála annak, hogy a család egy fele helyi, simán volt lehetőségem a hagyományos turisztikai látványosságokon kívül megismerni a környéket. Rengeteget túráztunk, és még lovagolni is eljártunk. Kifejezetten fájt, amikor búcsút kellett intenem a környéknek, ugyanakkor New York is hiányzott. Ennek persze már jó pár éve.
Nyilvánvalóan ahogyan az idő telik, mi magunk is átértékeljük a szüleinkkel fenntartott kapcsolatunkat. Jobb esetben mindig is fontosak lesznek számunkra, de fiatalon hajlamosak vagyunk arra, hogy félvállról vegyünk az esetleges távolságot, amit mi magunk harcolunk ki. Persze az sem helyes, ha a gyerekek örökké az anyukájuk szoknyája mögé bújnak, s tévesen abba a hitbe ringatják magukat, hogy majd örökké élnek és egyfajta biztonsági hálót nyújtanak. Ellenben idővel valahogy mindenkiben elkezd feléledni az az ösztön, ami arra motiválja, hogy vissza is adjon az embereknek, akik felnevelték és gondoskodtak róla. Szóval ez a másik oka, hogy olyan szívesen dolgozom itt, a szüleimmel.
Épp a recepción támasztom a pultot, mert Ira még ebédel, én pedig nem igazán tudok mit kezdeni magammal a társasága nélkül, amikor megcsörren a telefon, én pedig lelkesen kapom fel. - Silver Stables Lovasközpont, miben segíthetek? - Ezer meg egyszer elmondtam már ezt a szöveget, de még mindig képtelen vagyok megunni. - Én vagyok - felelem jókedvűen a Valetinaként bemutatkozó lánynak, vagy hölgynek - nem tudom megállapítani a hangja alapján a korát, de tippelnem kellene, egy fiatalabb lányról lehet szó.
- Lássuk csak... A kedd, vagy csütörtök délután, esetleg a szombat délelőtt közül valamelyik időpont esetleg megfelelne? - Kérdezek vissza, miközben a gépen a saját beosztásomat nézegetem, amin lássuk be még lovasközpont létünkre is ezerszer egyszerűbb vezetni az alkalmakat. Ráadásul a technika csodájának hála még a telefonos naptárunkban is frissülnek az időpontok, amikor egy-egy alkalom beírásra kerül, szóval biztosan nem felejtődik el.
- Az első alkalom általában legfőképp az ismerkedésé. Egyrészt a lovakkal, másrészt számomra is jó alkalom felmérni az előzetes tudást, ha van. - magyarázom készségesen a hasznos kérdésre. - Érdemes lovaglónadrágot venni, csizmát, vagy csizmaszárat. Pulóvert, mellényt, vagy kabátot attól függően, hogy mennyire fázós. Kobakot tudunk biztosítani, de ha van saját az sem hátrány. - Igyekszem még egyszer, gyorsan végiggondolni, hogy kell-e még valami, ami az öltözködést illeti. - Ha akad otthon alma, vagy répa, a lovak boldogan fogadják az óra végén. - Ezt már természetesen nem az öltözékkel kapcsolatban mondom.
- Rendben, én is köszönöm! Viszhall'. - Mosolyogva rakom le, s jókedvűen könyvelem el, hogy újabb tanítványom lesz. Mindig öröm, amikor valaki teljesen újjal kezdhetünk bele az órákba, mert az csak azt jelenti, hogy egy emberrel több lesz, aki számára kikapcsolódást nyújt ezekkel a nemes állatokkal foglalkozni.


Jellemzően nem izgulok az óráim előtt, hiszen épp elég tapasztalat van a hátam mögött - nyilván vannak nálam sokkal jobbak és tapasztaltabbak, de elég otthonosan mozgok a saját központunkban és saját állataink között -, hogy már ne izguljak azon, hogy hogyan is zajlik le az óra. Bízom benne, hogy az új lánynak is tetszeni fog, akit hamarosan várok, ugyanis az órát mostanra beszéltük meg. Arról persze fogalmam sincsen, hogy pontosan hogyan érkezik majd, autóval, vagy a tömegközlekedést választja, mindenesetre direkt úgy foglalom csak el magam, hogy nem merülök bele túlzottan a dologba. S pár percenként a kapu felé pillantok.
A biztonság kedvéért azonban még az óra kezdete előtt teszek róla, hogy inkább én fogadhassam a lányt, s előre indulok, ahol meg is pillantok egy alakot a kapu közelében. Megszaporázom a lépteimet, s amikor közelebb érünk egymáshoz, elmosolyodom, úgy teszem fel a kérdést: - Valentina?

- Remek! Én is nagyon örülök - mosolyogva fogom meg a kezét, s szorítom meg finoman, hogy hivatalossá váljon a bemutatkozásunk. Mindig kifejezetten izgatott vagyok, amikor új embert köszönthetek az első óráján és csak remélni merem, hogy a másik fél is legalább annyira izgatott, mint én magam vagyok. Sokan talán azért nem választják a lovaglást, mint rendszeres sportot, mert kifejezetten költséges elfoglaltság, a ruházattól kezdve a felszerelésen át minden részletre oda kell figyelni. Arról pedig nem is beszélve, hogy az, hogy valakinek saját lova legyen, már egészen más kategória, mint 'hétköznapi hobbi'.  
Ebből a szempontból persze kifejezetten szerencsésnek érezhetem magam, mivel nem csak hogy kicsi koromtól kezdve kivehettem a részem a lovaglásból és annak öröméből, de beleszülettem egy olyan családba, akik a karrierjüket építették arra, hogy lovaik vannak. Így számomra mindig inkább csak a motiváció kellett, nem pedig a piszkos anyagiak, amiért hálásabb nem is lehetnék, ugyanis tudom, hogy van, aki nem ilyen szerencsés.
- Ugyan, dehogy probléma! Így nyugodtabban el tudunk készülni az órához. De akár ismerkedhetsz is előtte a lóval. - Előfordul persze olyan is, hogy valaki az óra után tölt el még egy kis időt a lova közelében, hiszen az egész egyik legjobb része, amikor meg van jutalmazva az állat. - Legelőször megkeressük a megfelelő lovat, aztán azt javaslom, amíg én felszerszámozom, próbálj fel néhányat a kobakok közül. Ha odaértünk elmagyarázom pontosan mitől is lesz tökéletes a méret. - Szemöldökeimet felvonom, habár tény, hogy nem számítok nemleges válaszra. Igyekszem nem túl feltűnően szemrevételezni Valetinát, hiszen mindig fontos része az óráknak a ló kiválasztása, legalábbis részünkről, az oktatók részéről nagyon is. Mi ismerjük annyira az állományt, hogy nagyjából be tudjuk lőni, melyik ló lehet megfelelő. A lánynál nyilvánvalóan nincs helye túlzott dilemmának, ugyanis gyakorlatilag bármelyik ló elbírná.
Ahogyan a boxok között sétálunk, szinte automatikusan jut eszembe az egyes lovaknál, hogy mikor voltak utoljára megjáratva, melyiküknek fáj esetleg a lába és van esetleg kezelve, és melyek azok, amelyeket bátran kiválaszthatunk. Pán Péter boxa előtt állok meg, s a lány felé fordulok, hogy elmagyarázzam neki, hogyan is kell kiválasztania a megfelelő kobakot, milyen módszerrel próbálja fel és hogyan ellenőrizze, hogy a tökéletes méretet választotta-e, hiszen ez egy fontos része az órának abból a szempontból, hogy a felszerelése azt tegye, amire hivatott: megvédje őt. - Máris a nasit várja! - nevetve nyugtázom a történéseket, s hozzá is fogok a felnyergeléshez. - Arra még várni kell egy kicsit, barátom - mosolyogva magyarázok a lónak, miközben megpaskolom az oldalát is.
Innen kezdődik már igazság szerint az egész legjobb része, a tényleges lovaglás. A pályán elmagyarázom és megmutatom neki, még a földön, hogy mire is kell számítania. Szánok egy kis időt arra is, hogy megbarátkozzanak Pán Péterrel, aztán pedig figyelem, ahogyan az elmagyarázottaknak megfelelve ül fel a lóra, habár tény, hogy fog ez még menni könnyedebben is.
- Nagyon szuper! Ugye, nem is olyan nehéz? - Mosolyogva pillantok egészen fel Valentinára. Mindig érdemes az első órát úgy tartani, hogy teljesen egyedül legyen a vendég, hiszen sokkal jobban tudunk mindannyian koncentrálni, mintha tábor jelleggel, több emberrel közösen vennék az óráikat. Én egyébként is jobban szeretem az ilyen jellegű oktatást.
Igyekszem mindent eléggé részletesen, de nem túlzottan szájbarágósan magyarázni ahhoz, hogy élvezhetetlen legyen a dolog, jelenleg talán sokkal inkább az a lényeg, hogy Valentina ne féljen ettől az első lovagló órától, mert igenis félelmetes tud lenni, amikor egy akkora állat hátán ül, mint most is. - Szuper! Az első és legfontosabb dolog, hogy a kezek és lábak megtanulják hogyan kell irányítani a lovat. Ő érezni fogja, amikor megfelelő a mozdulat és te is ráérzel majd. - Jellemzően csak sétából áll az első óra, ilyenkor tényleg csak az alapokat rakjuk le egy későbbi tudáshoz. Ha lesz legközelebbi alkalom, nyilván megyünk majd tovább is.
- A végén azért fontos a séta, hogy a ló is érzékelje, hogy most már megnyugodhat, és hogy lehűljön, habár nyilván most nem erőltettük meg annyira - magyarázok készségesen, habár az egész folyamat sokkal több lépésből áll, aminek a nagy részét - csak úgy, mint a felnyergelést is -, én fogom elvégezni.
- Mit szólsz, odaadod neki a répát? - kérdezem, mikor visszaindulunk az istállóba. - Hogy tetszett az első óra? Nagyon félelmetes volt először lóra ülni?