Az öcsém felbukkanása olyan jellegű változás volt az életemben, amelyről meg voltam győződve, hogy soha nem fog bekövetkezni. Tíz év telt el azóta, hogy eltűnt, s bár halottnak nyilvánították, a keresését pedig felfüggesztették, sosem tudtam elhinni, hogy valóban ennyi lenne az egész. Az én öcsém túlságosan életerős és akaratos ahhoz, hogy minden szó nélkül egyszer csak vége legyen. Nem akartam megbékélni a ténnyel, ami kezdettől fogva olyan hamisnak tűnt, mindenki más mégis elfogadta. Néha még a saját szüleimnek sem hittem el, hogy képesek voltak megbarátkozni a gondolattal, túl fájdalmas téma volt ez azonban mindig is ahhoz, hogy újra meg újra felhozzuk, még ha nem maradt el úgy nap, hogy ne emlékeztünk volna meg mindannyian - ki-ki a saját módján - Zairól.
Ennek ellenére tényleg nem hittem abban, hogy valaha előkerül. S hogy amikor mégis, akkor majd az én segítségemre lesz szüksége, mégis gyakorlatilag magamon kívül voltam, annyira menni akartam és azonnal segíteni neki. Lehetett volna hazugság is, valaki csúfos tréfája, aki egyszerűen be akart húzni a csőbe, de nem hittem abban, hogy bárki tudná min ment keresztül a családom tíz éve és azóta is minden nap.
Valószínűleg ezért sem lehetséges, hogy éppen velük akarjam megbeszélni ezt az egészet és a tényt, hogy az öcsém úgy tartózkodik a lakásomban, hogy nem szabad azt elhagyni. Legalábbis én meghagytam neki, hogy ne merészelje túllépni a bejárati ajtó küszöbét, mert a végén megint akkora bajba keveredik, mint tinédzser korában, ha nem nagyobba, s újabb tíz évet veszítünk el az életünkből, egymás nélkül. A megoldás keresése miatt éjjel-nappal úgy pörög az agyam, hogy képtelen vagyok normálisan aludni. Azon agyalok mi lesz akkor, ha valaki rájön, ha át akar valaki jönni hozzám. Ha az egyik szomszéd megtud valamit, vagy ami még rosszabb, ha az öcsém múltja mindkettőnknek visszaköszön? Ugyan csak Zade szavaiból tudom, hogy mi történt vele, de így is épp elég megrázó ahhoz, hogy minden erőmmel azon legyek, hogy ne kerüljön vissza abba a világba, ami sokak lelkét és emberiességét követeli.
Karikás szemekkel, láthatóan fáradtan lépek be Armand kávézójába. Ha másra nem is, de arra sikerült rájönnöm, hogy szükségem van valaki olyannak a véleményére is, aki nem a család tagja, vagy nem olyasvalaki, aki csak azt mondaná nekem, amit hallani akarok. Szokásos, határozott lépteimmel haladok befelé, s pillantásommal máris Armandot keresem. - Szia! - köszönök neki oda, amikor végül sikerül rá fókuszálnom. Ötletem sincs mennyire tűnhetek lestrapálnak, az ébren töltött órák azonban valószínűleg jócskán meglátszanak rajtam, még annak ellenére is, hogy finom sminket igyekeztem felvinni az arcomra, a nyúzottságom palástolása végett. Muszáj volt kiszabadulnom a lakásból, mert talán máshol jobban tudok gondolni, s ahogyan már fel is merült... Kell valaki olyan véleménye, aki nem része ennek a szituációnak, s józanon, objektívan meg tudja ítélni mi a jó megoldás - vagy épp jobb megoldás.
- Hogy vagy? Milyen a mai forgalom? - Halvány mosolyra telik csak, azzal azonban mégsem kezdhetek, hogy rögvest a nyakába zúdítok mindent, ami az elmúlt hetekben történt.

Rosalie & Armand

Az öcsém és én soha nem voltunk áldott jó gyerekek. Viszont azt sem gondolom, hogy létezik olyan, hogy két testvér felnő úgy, hogy ne veszekednének akár csak egyszer is egymással közben. Zai és közöttem ugyan jóval több összekapásról tudnék beszámolni, mint az az ominózus egy, habár valószínűleg az emlékeim egyébként is csalnak velem és jóval több ellentét volt közöttünk már gyerekként is, mint most utólag gondolom. Az idő mindent megszépít, a tényt azonban, hogy az öcsém tizenhét éves korában eltűnt, nehezen lehet megszépíteni. Olyan trauma volt ez az egész család részére, amelyet a mai napig nem hevertünk ki. A helyzet pedig az, hogy a hirtelen felbukkanása és egyáltalán maga a tény, hogy életben van, nos talán még inkább felkavarónak bizonyul - főleg mert egyelőre én vagyok az egyetlen ember a családban, aki tud róla. Tíz éven át nem volt lehetőségem látni őt, beszélni vele, vagy megölelni. Azt hinné az ember, hogy ez az eltelt tíz év is megszépíti majd a jelent, hogy a korábbi súrlódások ez idő alatt megszűntek, de ahogyan a napok telnek, kezdem azt hinni, hogy szó sincs ilyesmiről.
Talán csak a nővérként érzett aggodalmam teszi, de azután, ahogy rátaláltunk Zaira, azt hiszem teljesen jogosan nem akarom, hogy akár csak a lábát is kitegye a lakásomból, hiába jó harminc centivel magasabb nálam és legalább ennyi kilóval nehezebb is ő. Nem hiszem, hogy ha komolyabb bajba kerülnénk együtt, akkor képes lennék őt megvédeni, de ha elkerülhető, hogy egyáltalán bajba kerüljön, akkor szeretném, ha így lenne. Ezt persze hiába magyarázom neki, talán a kezdeti ellentéteink miatt, vagy puszta makacsságból nem akar rám hallgatni. Én pedig lassan abba az állapotba kerülök, amikor már minden számomra reális opciót végigjártam fejben, majd el is vetettem őket, mivel úgy érzem egyik sem működne. Szükségem van külső szakértő véleményére, aki jelen esetben Armand lehet és egy jó erős kávé.
- Tudnám jobban is élvezni, de valóban szép - halvány mosoly jelenik meg a szám sarkában, ahogyan a megjegyzést teszem. Örülnék például annak, ha létezne arra valamilyen varázsige, vagy tapasz, ami rögvest képes lenne megszabadítani a gondjaimtól. Előbbi teljességgel lehetetlen, utóbbit biztosan találni valamilyen elvetemült termékeket gyártó piacon.
- Ennek örülök. - Aprókat bólintok, amikor hallom, hogy legalább neki jó napja van. Remek lenne, ha ez így is maradna, s megfordul a fejemben, hogy hiába lehet elég nyilvánvaló a kinézetemből a lelkiállapotom és az, hogy milyen keveset aludtam az elmúlt időszakban, de mégsem feltétlenül kellene mást terhelnem a saját gondjaimmal. - Akkor biztosan nem unatkoztok. Na meg azt is, hogy jól megy az üzlet és ez neked köszönhető. - Olyat alkotni, ahová betérnek a vendégek és szívesen vissza is térnek, nem semmi munka lehet. Ez a hely pedig Armand munkájának köszönhetően olyan, amilyen.
- Annak nagyon is örülnék, mivel én magam sem tudnám megmondani mire van szükségem. - Itt szokott jönni a kérdés, hogy talán egy jó hosszú ölelés, tíz óra alvás, vagy épp egy fél üveg rövidital a megoldás az adott problémára. Jelen helyzetben úgy érzem mind, egymás után, valamilyen kombinációban. - Teljesen jól látod. Legyen hosszabb. - Lassan bólintok, miközben figyelem a pult túloldalán tett mozdulatait. - Habár ez az alváshiányomon nem fog segíteni. De talán pont annyira feldob, hogy jobb napom legyen. - Amit részben kétlek, részben mégis tovább reménykedem benne. - Elég váratlan helyzetbe keveredtem mostanság, s mint látod még azt sem tudnám eldönteni milyen kávét igyak valamelyik remek süteményetekkel.

Rosalie & Armand

- Örülnék neki, ha jobbá lehetne. - Persze a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Ha korábban is tisztában lettem volna vele, hogy megoldja a problémámat Armand egyik kávékülönlegessége, hát itt kezdem a napot azt követően, hogy Isaiah visszaérkezett velem New Yorkba és ha a kávéfogyasztás segítené fenntartani a kiegyensúlyozott, problémamentes életet, bizony sosem lógnám el az alkalmakat, amikor kávét lehet fogyasztani. - De az biztos, hogy jól fog esni. - Az utóbbi időben mondjuk kávé sem kellett ahhoz, hogy ébren tudjak maradni. Folyamatos, pánikszerű érzés kerít hatalmába minden alkalommal, amikor arra gondolok, hogy mi lesz az öcsémmel és visszaemlékszem, hogy milyen állapotban találtuk őt meg.
- Jó csapatot sikerült összegyűjtened. Szerintem legalább annyira szerethetnek itt dolgozni, mint amennyire te szereted a helyet. - Úgy hiszem mindig a tulajdonos az, akinek leginkább szíve-lelke benne van egy projekt, egy ötlet, egy az Armand kávézójához hasonló birodalom kialakításában és működtetésében, fenntartásában. Személy szerint azt hiszem így is van ez jól. Hiszen ha az ötlet megálmodója sem fektetne bele elég energiát, akkor mit érne maga a próbálkozás? Armand pedig valóban szereti ezt a helyet, ez pedig meg is mutatkozik rajta és az egész hangulatán.
Jellemzően szeretek én lenni az az ember, aki segít másoknak, legfőképpen a barátainak. A hivatásomat is részben emiatt választottam és ha esetlegesen arra kerül sor, hogy még a jelenleginél is tovább képzem magam - mert hogy újabban elég nagy álmom, hogy a lovas terápiáknak is részese lehessek és nem csak mint külső szemlélő -, akkor még inkább beteljesíthetem ezt a vágyamat. Furcsa hát jelen helyzet épp a másik végén lenni az egyenletnek és annak az illetőnek lenni, akinek egy barátja jó tanácsára és támogató szavaira van szüksége.
- Ebben biztos vagyok. - Kijelentésem határozott, hiszen nem véletlenül tekintem a mi kapcsolatunkat barátságnak, egymás kölcsönös segítése pedig számunkra már nem hiszem, hogy kötelességnek, inkább természetesnek tekinthető. - Na és.. milyen kávét kapok pontosan? - Ennek ő a szakértője, ő tudja, hogy melyik földrészről, milyen technikával pörkölt kávébab kerül a gépbe, hogy mi az optimális idő a lefőzésére és hogyan kell pontosan ízesíteni. - Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a te kávézód az örök kedvencem és nem fogok máshová járni. Nagyon jól néz ki! - Utálok itt a süteményre és a kávéra egyaránt.
- Nos.. - Kifejezetten örülök neki, hogy tudunk egy kicsit beszélgetni, ráadásul pusztán csak kettesben, mert ha nagyon őszintén mondanám el a nyúzottságom okát, az bizony határozottan nem tartozna más, avatatlan fülekre. Még így nem vagyok benne teljesen biztos, hogy mennyit oszthatok meg másokkal, vagy mennyit nem és ha hivatalos segítséget kellene kérnem az öcsém tisztázása miatt, egyáltalán érdemes lenne-e. - Valaki a segítségemre szorul, de maga sem feltétlenül akarja beismerni. Részben megtette... - Elgondolkodva billentem finoman oldalra a fejemet, igyekezvén végig gondolni azt, hogyan is foglalhatnám értelmesen szavakba az egészet. - Szóval ez az egész nagyon bonyolult. Mivel az illető olyanba keveredett, ami miatt több szempontból is baja eshet. Ha folytatja amit eddig csinált, veszélybe kerül az élete, ha pedig változtatni akar, akkor a szabadsága. Szerinted mi lenne ilyen helyzetben a jó megoldás?

Rosalie & Armand

- Ebben igazad lehet. Különben is, gondolom egészen másképp látok egy kérdést, amikor fel vagyok zaklatva, mint bárki más, aki kívülállóként több részletet is észrevesz. Igaz? - Gondolok itt arra, hogy jelen helyzetben igenis olyan ember véleményére van szükségem, aki talán nem is ismeri az egész történetet, de független, objektív véleményt tud mondani. Épp azért, mert nem elfogult a történet egyik szereplőjével szemben sem. Habár tény, hogy talán én magam olyasfajta előnyben vagyok, amelyet egy barát birtokolhat egy másik barát szemében. Viszont azt is tudom, hogy Armand valószínűleg attól függetlenül is a saját őszinte véleményét mondaná meg, hiszen nekem arra van szükségem. Még akkor is, ha esetlegesen az fájni fog.
Nekem azonban lesz lehetőségem otthon átgondolni és mérlegelni, annak a tudatában, hogy valaki más, aki történetesen nem feltétlenül akarja védeni az öcsémet, tulajdonképpen mit gondol. Számomra ez is fontos és tulajdonképpen jó lesz, ha tudom más mit csinálna. Armand ugyanis kétségtelenül jó emberismerő lehet, ha már olyan jó csapatot rakott össze itt a kávézóban is. Ezt pedig nem vagyok rest megemlíteni neki. Mosoly kúszik az arcomra, ahogyan a többiek hivatalosan is rajtakapnak azon, ahogyan dicsérem őket. - Látod? Én megmondtam.- Sokszor elgondolkodom azon, vajon a szüleim miért kezdtek olyasmivel foglalkozni, ami kifejezetten megpróbáló. Hiszen egy-egy döntésen sok múlik, tulajdonképpen az, ahogyan élni tudtunk, nagyban függött attól, hogy az ő vállalkozásuk mennyire sikeres. Ők mégis belevágtak, mert szerették csinálni és mert hittek benne, hogy sikerülni fog. - Én természetesen elégedett vagyok. A kérdés sokkal inkább az, hogy Te elégedett vagy-e mindazzal, amit létrehoztál és ami működik? - Véleményem szerint akkor érdemes valamibe ennyi energiát - és lényegében pénzt - ölni, ha tényleg hiszünk benne.
- Hmm - előbb vetek néhány pillantást az előttem kinyitott kávéra, aztán óvatosan bele is szimatolok. - Karakteres, de nem túl erős. - Első szimatra legalábbis így érzem. Talán ha sok időt töltenék egy halom ilyen kávébab között, már teljesen másképp gondolkodnék az illatáról. Vagy egyszerűen annyira megszoknám, hogy már meg sem érezném különösebben... De az nem lehetséges, hiszen ha minél több kávét lenne lehetősége szagolgatni az embernek  és annál inkább megszokná, akkor a profik sem éreznék a különbséget. Akkor képtelenség lenne olyan konkrét leírást adni, mint amilyennel Armand szolgál számomra. - Hű... Ez így együtt nagyon jó kombinációnak tűnik. Amiben vanília és karamell van már csak jó lehet. - Mindkét íz, vagy épp illat - mikor hogyan gondolunk rá éppen -  melegséget, kellemes, otthonos érzést kelt bennem. Ezekre pedig most épp szükségem van.  
- Ő maga is készíti? - Ugyan rendszeres látogatója vagyok a kávézónak, s mint ahogyan meg is beszéltük, az is maradok, nem ismerek minden üzleti titkot és különleges hozzávalót. Ezért sem vagyok tisztában például azzal, hogy a megvásárolható dolgok közül mi minden készül igazán helyben. - Bárcsak nekem is annyi tehetségem lenne a süteményekhez, mint a te Rosaliednak! - Ezen újfent elmosolyodom. Otthonosan mozgok a konyhában, egyszerűen csak a sütemények sosem voltak olyan széles választékban az élen, hogy azt mondjam magamról, értek is hozzájuk. Pillantásom végig kíséri a kávé elkészítésének és a sütemény tálalásának a folyamatát, ami számomra nagyon is olyan, mintha csak egy mestert látnék alkotás közben. Az az alkotás pedig kifejezetten finomnak ígérkezik.
Szinte felsóhajtok, amikor megérkezünk a helyre, amit Armand kinézett nekünk. Hogy van az, hogy a léleknek már az is valamiféle megnyugvást jelent, ha kellemes környezetben lehet? - Köszönöm. - Nem csak azért szólalok meg, mert helyet ajánl nekem, amit el is foglalok. Azért is köszönetet mondok, mert hajlandó meghallgatni engem és mert olyan finomságokat rakott elém, amelyek a legrosszabb napba is egy kis mosolyt csalnak.
A neheze azonban csak itt kezdődik. Nekem vallomást kell tennem, amiről magam sem tudom mennyire kellene részletesnek lennie. Mégiscsak az öcsémről van szó és a szabadságáról. A bizalmatlanság azonban soha nem volt a kenyerem, ezért is fogok bele a történetbe. - Akkor nem tért volna vissza az életembe. - Ebben határozottan biztos vagyok. Zai nem hívott volna aznap, ha nem lett volna szüksége rám és arra, hogy visszatérjen hozzám. - Igen. Tudod az öcsémről van szó... - Egy pillanatra fellesek rá, ugyanis eddig sosem emlegettem neki, hogy lenne egy öcsém. Legalábbis nem emlékszem ilyenre. - Jó pár éve.. Több, mint tíz éve az apánknál rákot diagnosztizáltak. A kezelése pedig nagyon sokba került, az öcsém Isaiah pedig... - mélyet sóhajtok, s szomorúan gondolok vissza azokra az időkre, amikor benne volt a pakliban, hogy elveszítem az apámat. - Kötelességének érezte, hogy valahogyan maga is segítsen apa kezeléseit finanszírozni. Ezért bajba is keveredett. És most ez a "baj" az, ami visszatért hozzá. Vagy sosem hagyta el... - Ez pedig még csak nem is a teljes igazság, hanem egy nagyon rövid összegzése annak, amit időközben én megtudtam. Hiába vagyok azonban okosabb a történtekben, megoldást még nem találtam arra, hogyan moshatnám tisztára az öcsém nevét.

Rosalie & Armand

Aprókat bólogat, Armand magyarázatát hallgatva, mert tény és való, hogy igaza van. Hosszútávon pedig azt hiszem sokan rájövünk arra, hogy sokszor érdemesebb egy lépést tenni hátra, megszemlélni még egyszer a problémát és csak azután dönteni, hogy minden eshetőséget felmértünk volna. Én sem akartam rögvest a rendőrségre rohanni, amiért előkerült az öcsém, ugyanakkor egy idő után elkerülhetetlen lesz valamilyen legális és jogi utat keresni arra, hogy Isaiah újra az élők sorába tartozzon. Viszont a tettei következményekkel fognak járni, amelyek miatt - függetlenül attól, hogy éppen mennyire rossz dolgokról volt szó -, én nem akartam büntetni. Minden körülmények között az öcsém marad és nem szeretném, ha bajba kerülne, vagy történne vele valami - habár ehhez talán már túl késő. - Én már azt sem tudom hogyan állapíthatnám meg, hogy vészhelyzet van-e, vagy sem. - Bizonyos értelemben nagyon is az volt, másrészt pedig szükségem volt valakinek a véleményére, hogy ha felelősségre is vonják az öcsémet, hogyan lehetne megvédeni őt és könnyíteni a büntetésen.
- Szóval érdemes meghallgatni másokat is, de mérlegeljem a saját értékrendben szerint? - Teszem fel a kérdést hirtelen. Mindig kifejezetten talpraesett személynek tartottam magam, de ez a mostani egy olyan helyzet volt, amikor nem tudtam nem arra gondolni, hogy egyszerűen hallgatnom kellene valaki másnak a véleményére. Abban viszont Armandnak nagyon is igaza van, hogy az már nem az én saját döntésem lenne és mivel a saját öcsémről van, végső soron mégiscsak nekem kell döntést hoznom. Isaiah-val együtt.
- Gondolkoztál már azon, hogy esetleg terjeszkedsz? - Egy jól működő, szeretett üzletet nyilván lehet tovább építgetni, szépítgetni, de egy idő után egyetlen hely már túl kicsi lesz neki, ha sokan megismerik és megszeretik, hogy újabb és újabb vendégeket fogadjon be. Nyilván ahhoz, hogy valaki két üzletet vezessen egyszerre, még nagyobb elhatározás és odafigyelés kell, mert nem szabad beáldozni a minőséget csak azért, mert több pénzt lehet keresni, ha pusztán nevében marad ugyanaz egy másik üzlet és atmoszférájában már nem. - Nem véletlenül szokás azt is mondani, hogy a mama főztje a legjobb. - Ami nem tömeggyártással, hanem tényleges ötletekkel, gondolatokkal és újításokkal készül nap mint nap, hol egy kicsit édesebbre, hol egy kicsit szebbre, az mindig is élvezetesebb lesz, mert olyan érzés, mintha személyre lenne szabva.
- Kénytelen leszek recepteket kérni tőletek, hogy legyen min gyakorolnom. - Mosoly bújik meg a szám sarkában, amikor a kijelentést teszem. Csak abban reménykedem, hogy nem kapom meg azt válaszként, hogy a receptek szuper titkosak és egyébként is olyan hozzávaló van benne, amit nem szabad elárulnia sem Armandnak, sem az ő csoda cukrászának. Szívesen maradnék a muffinsütés témájánál, de végső soron nem a receptcsere miatt jöttem ide, hanem azért, hogy egy kis iránymutatást kapjak, a szív és lélekerősítő mellé.
Nem tudtam pontosan mennyit kellene elmondanom a körülményekből, de nehéz úgy tanácsot adni, ha valaki nem ismeri a részleteket, ezért is igyekeztem elmondani azt, ami történt, de mégis úgy, hogy ne bonyolódjak találgatásokba, mivel én magam sem tudhatok mindent, ami az öcsémmel történt. - Igen. - Abban csak egyetérteni tudok, hogy minden, amit Zai tett, csak azért volt, mert akkora a szíve, hogy sosem engedné el a családtagjait, még akkor sem, ha egy olyan betegségről van szó, ami nagyon komoly következményekkel járhat.
- Tudod... - halkan kezdem, egy ideig csak az asztalon fekvő kezeimet figyelem. - Egy ideig azt hittük, hogy eltűnt, mert amibe keveredett annyira magával ragadta. - Bízom annyira Armandban, hogy ha elmondanám amit tudok, nem árulná el senki másnak, de vannak olyan dolgok és olyasmik, amit Zai elmesélt, amelyeket még nekem is fel kell dolgoznom. - Most viszont, hiába van újra itt, velem, nem zárt le mindent a múltjában. Nem engedték őt el, hanem... megszökött. - Fájdalmas kifejezés ül ki az arcomra, mert minden alkalommal, amikor ez elhangzik, túlságosan is valósággá válik annak a lehetősége, hogy még egyszer látni fogom Isaiah-at olyan állapotban, ahogyan rátaláltunk. - Szeretnék neki segíteni és elrendezni ezt, hogy olyan élete legyen, amilyen megérdemel. De nem tudom hogyan vehetném rá, hogy megengedje, hogy segítsek. Azt hiszem attól tart, hogy ha belekeveredek akkor nekem is bajom eshet, de én csak azt nem szeretném, ha vele történne valami és egyedül nem fogja tudni megoldani. Olyan makacs... - Nagyot sóhajtok és megcsóválom a a fejem. Fogalmam sincs milyen leszek szülőként, de csak remélni merem, hogy a saját gyerekem makacsságát képes leszek kezelni, az öcsémével ellentétben.

Rosalie & Armand

- Szóval ahhoz, hogy segíteni tudjak neki, arra van szükség, hogy azt ő is akarja? - Ismerem az öcsémet és nagyon is tisztában vagyok a makacsságával. Azzal, hogy rám soha nem hallgatna, mert már gyerekként sem tette, hiába próbálok neki olyan tanácsokat adni, amelyekkel őt akarom védeni. Lehet, hogy sokkal magasabb és testesebb nálam, ezáltal pedig erősebb is, de attól még én maradok az idősebb és az én felelősségem lesz, hogy hogyan alakul az élete a továbbiakban. Mással szemben talán azt a módszert alkalmaznám, hogy megvárom, amíg átgondolja a dolgot és akkor segítek vagy adok tanácsot, ha az illetőnek ténylegesen szüksége van rá. Isaiah azonban olyan ember az életemben, akit csak most kaptam vissza és nem vagyok hajlandó újra elveszíteni a makacssága miatt.
- Igen, azt hiszem ez az, amitől félek. A jövő. - Nehéz úgy előre tervezni, hogy tulajdonképpen akármennyire is mi szeretnénk lenni a saját sorsunk alakítói akármennyire szeretném, ha elintézhetném az öcsém ügyét, nem én vagyok az egyetlen ember ebben a helyzetben, aki alakítja a továbbiakat. Ugyanúgy múlik az öcsémen is és azokon az embereken is, akik elől menekült, amikor felhívott engem. Túl sok szereplője van ennek az egész szituációnak, hogy nyugodtan tudjam kezelni.
- Vannak kultúrák, ahol a három szerencseszám, talán neked is ez válik be. - Halvány mosoly kúszik az arcomra. Tényleg nem azzal a céllal érkeztem, hogy elrontsam mindenki hangulatát - gondolok itt legfőképp Armandra -, ezért sem szeretném, ha csak rólam és az én problémámról szólna ez a találkozás. Ha meg is merem osztani a barátommal a történteket, azt hiszem később kell egy kis idő, hogy mérlegeljem, amiket mond. - Van már elképzelésed, hogy mit csinálnál az új térrel? - kérdezek rá érdeklődve, kíváncsi pillantásommal előbb a környezetünkön futva előbb végig, majd Armandra fókuszálva.
- Óó, erre számíthattam volna! - Ezúttal szélesebb és őszintébb mosoly terül el az arcomon. - Majd jó leszek és nagyon fogok próbálkozni. - Főleg ha olyan embereket kellene büszkévé tennem, akik ennek a tevékenységnek a mesterei. Igenis mestereknek nevezném őket, mert nagyon sokan vannak, akik hiába próbálkoznak a cukrászattal, vagy a gasztronómia bármely ágával, egyszerűen nem megy nekik. Nincs meg hozzá az érzékük.
Jól esik a több oldalról érkező támogatás. Nem pusztán egy barátomról van szó, aki meghallgat, de aki a kávéval és a süteménnyel is komfortossá akarja tenni számomra azt, hogy képes legyek mesélni valamiről, amit másnak még sosem mondtam ki hangosan. Fontos nekem a jelenléte, ezért pedig talán egy halvány mosoly is megjelenik az arcomon, amikor a keze az enyémhez ér. - Azt mondod? - A mosolyom ismét szélesedik valamicskét. Lehet, hogy a közöttünk lévő ellentétek ellenére is, Isaiah meg én tényleg sokkal több dologban hasonlítunk, mint gondoljuk. - Igen, nagyon szeretnék neki segíteni.
- Igen. Tíz éven át a része volt, de soha nem azért csinálta, mert elhitte, hogy több lesz tőle más embereknél - hevesen rázom meg a fejemet és talán a hangom is kicsivel érzelmesebb lesz, ahogyan a saját testvéremet védem. - Talán a makacssága. - Finoman megvonom a vállaimat, pillantásomban bizonytalanság csillan. - Őszintén? Nem tudom. Azt mondja veszélyes, de én úgy gondolom nem veszélyesebb, mint bármi más. Ha segíthetnék neki, akkor újra normális élete lehetne. Legalábbis remélem. - Az alsó ajkamat rágcsálva gondolkodom el magam is a helyzeten. Hogyan segítsünk valakin, aki nem akarja, hogy segítsenek rajta?

Rosalie & Armand