- És akkor mára végeztél is? –édesanyja valószínűleg a vállával tartotta füléhez a telefont, mert hallotta, ahogy vadul püföli a gépének billentyűzetét. Munkatársai vissza nem fogott hangerőn röptettek feje felett információkat, amiknek, bár nem kívánt, de ő maga is fültanúja lett. Vállán megigazítva a táskáját állt meg a tömeggel a zebránál, elcsigázott pillantását a lámpán pihentette, várva, hogy a piros jelzés a zöld ember piktogramjára váltson. - Úgy néz ki –adott rövid, lényegre törő választ anyja érdeklődésére. Másra se vágyott, mint, hogy a kezében már hosszú percek óta szorongatott cigarettájára gyújtson. Az alkoholra, a kábítószerekre bármikor nemet tudott mondani –az ő általa preferált addiktív szerek a kávéban és a dohányban bontakoztak ki. Szülei, még ha feltételezték is a ruhájának, bőrének gyakorta füstös illatából, nem tudták, hogy a gimnázium harmadik éve óta bagózik, éppen ezért volt kénytelen megállni, hogy az édesanyjával folytatott telefonbeszélgetés közepette ne szívja a szürke Dunhillt. - Ez azt jelenti, hogy hazafelé tudsz venni tejet, kenyeret és valami reggelinek valót? Apádat hiába hívom, az istenért se akarja felvenni a telefont, holott már egész délelőtt próbáltam elérni. Már kezdem azt hinni, hogy szándékosan dob át üzenetrögzítőre… -panaszolta a nő, és, tekintve, hogy pár másodpercre alig hallhatóvá vált a hangja a vonal túlsó végén, Trent feltételezte, hogy azokban a pillanatokban tette át a másik vállához a készüléket. Hiába tett többször is javaslatot arra, hogy talán be kéne ruháznia egy headsetre, így elkerülve, hogy a hívások közepette beálljon a nyaka, az anyja hajthatatlan volt. Nem esküdött a modern kor vívmányaira, még a mosogatógép is közös karácsonyi ajándék révén került be a háztartásba, mikor a család férfitagjai megelégelték, hogy alkalomadtán az ő kezük ügyébe kényszerült a mosogatószivacs. - Nem különösebben –a tömeggel egyidejűleg iramodott meg a zebrán, mikor a gyalogosok zöld jelzést kaptak. Bal vállát, mintegy megszokásból előrébb tartva törte magának az utat, a kopottas barna bőrtáska szíját pedig, mintha az élete múlt volna rajta, szorította. Mindig is imádta New Yorkot annak sokszínűsége végett. Szerette a forgalmas tereket, a turisztikai látványosságoktól, noha tősgyökeres a városban, még ő maga is hanyatt vágta magát bármikor, mikor meglátta őket. Viszont ugyanúgy szerette a kis, eldugott sétálóutcákat, a nem felkapott üzleteket, éttermeket, kávézókat. New Yorkban mindenki megtalálta a számításait, legalábbis ő így gondolta, és efféle szeretettel viszonyult a Nagy Almához. Ugyanakkor, ha meg kellett volna neveznie egy dolgot, ami ellenérzéseket váltott ki belőle, az minden bizonnyal a mindenhol fellelhető tömeg lett volna. - Már miért nem? - Mert csak a sulival végeztem. Délután dolgozok, és ma én zárok, úgyhogy későn érek haza. Kérni is akartalak, hogy rakj már félre nekem egy kis kaját, mielőtt apáék felzabálnák az egészet –nem volt alaptalan a félelme, ugyanis nem egyszeri alkalom volt, mikor este tíz tájékán betoppanva azzal a ténnyel szembesült, hogy vacsorájául mindössze egy joghurtot, meg egy szalámis kenyeret fog tudni elfalatozni. – Ami meg a boltot illeti, szólj Freddie-nek. Biztosan kitörő örömmel fogja fogadni –pimasz vigyorral hozta szóba bátyját. - És amúgy milyen napot volt, Kincsem? - Elment, de figyelj, anya… -sóhajtott, mikor lefordult a zsúfoltig teli utcáról, és már csak megszokásból is felpillantott az utcatáblára, holott a Miltons-hoz akár csukott szemmel eltalálna, legyen a város bármely pontján. - Tudom, tudom, menned kell. Végül is, miért beszélnél az anyáddal, akit napok óta alig láttál… -a mártír szólott belőle, és ha valamit, Trent ezt a jellemvonását különösen a pokolba kívánta. Fáradtan dörzsölte át ráncba szedett homlokát, és, mint másodpercekkel az előtt, újból sóhajtott. - Szia anya! –köszönt el, meg se várva, hogy a nő hasonlóképpen tegyen, bontotta a vonalat. Mélyen ültette farzsebe mélyébe a készüléket, és végezetül ajkai közé tűzte a cigarettát, majd rágyújtott. A kékes színű füst az ég felé törekedett, az alaktalan pamacsokat pedig a tüdejéből kifújt levegővel oszlatta szét. Amennyire szerette a képzést, pont annyira gyűlölte a hallgatók kötelező társaságát, így, mikor végre magában, senkitől nem zavartatva tölthetett el pár magányos percet, azok voltak a napjainak fénypontjai. Ő maga azon kevesek táborát erősítette, aki inkább sikerrel, semmint bukdácsolva kívánta teljesíteni az egyetemet, ezáltal az előadások mindegyikén odaadó figyelme az oktatót illette –nem lógott a neten, nem folytatott elmarasztalhatatlan eszmecserét másokkal, és esze ágában se volt az óra leadásában gátolni a tanárt obszcén megjegyzésekkel, röhögéssel, pimasz beköpésekkel. Mindazonáltal őszinte gyűlölettel viseltetett azok iránt, akik nem tudtak csöndben elkölteni hatvan, vagy éppen kilencven percet, ezért a nyugtatónak szánt cigaretta miattuk is égett a kezében, mindaddig, míg a bolttal szomszédos kávézó elé nem ért. Kíváncsi tekintete órájának számlapjára csúszott, és azután konstatálva, hogy a műszakjáig legalább két órája van, még egy utolsó szívott az égő dohányból, a csikket pedig az ajtó melletti hamutálba dobta. Már nyúlt a kilincs után, mikor a füstöt kifújta, és ahogy belökte a nyílászárót, az ajtófélfa fölé erősített csengő egyértelmű csilingeléssel jelezte az új vendég érkeztét. Az általa preferált asztal, ami az utcafrontra nézett, de nem sütött rá a nap, szabad volt, így táskáját a székek egyikére helyezte, pénztárcáját előhalászva belőle pedig a pult felé is iramodott. Csend volt, rajta kívül csak két asztalnál ültek, magukba, és gondolataikba fordulva. Megtámaszkodott a pénztár pultján, vállát nyakáig húzva hajolt át rajta, hogy a baristát kutassa. - Szia! –köszönt a neki háttal álló, szőke lánynak. Ajkain szolid mosoly pihent, szíve azonban nagyobbat vert a szokottnál, mikor Valentina szemközt fordult fele, és Trent kíváncsi tekintetét az arcára emelte. – Úgy látom, Mrs. Foley nem túl könyörületes veled… Ez zsinórban hányadik napod? –zavaros zöld szemeit csak futtában vezette a kedves, bájos vonásokra, figyelme annál is inkább pénztárcáját illette, ahonnan bankkártyáját az ujjai közé csípte.
A kávégépet tisztítom, amikor az ajtó feletti csengő csilingelése jelzi, hogy új vendég érkezett. Megfordulok, amikor meghallom a köszönést, és amint meglátom, hogy Trent áll velem szemben, elmosolyodom. A kávézó egyik törzsvendége, és a szomszédos könyvesboltban dolgozik. A műszakja előtt mindig beugrik egy kávéra. Illetve talán nem is a beugrik a megfelelő szó, mert amikor az utcára néző asztal szabad, és rá is ér, akkor annál szokott helyet foglalni, és nagyon sok időt tud eltölteni ott, miközben a kávéját iszogatja. Emlékszem, hogy amikor először találkoztunk, akkor is azt ivott. Elevenen él bennem annak a napnak az emléke.
Egy kis egyedüllétre vágytam, el akartam merülni a gondolataimban, és erre remek megoldásnak találtam a sétálást. Felkaptam a fényképezőgépemet is, hátha megakad valamin a szemem, mialatt céltalanul bolyongok New York utcáin. Már épp azon gondolkoztam, ideje lenne hazamennem, amikor megpillantottam a The Miltons nevet viselő könyvesboltot, ami egyben antikvárium is. Egyébként is nehéz megállnom, hogy ne menjek be egy könyvesboltba, de az a hely szinte hívogatott. Talán pont az vonzott, hogy mai értelemben nem úgy néz ki, mint egy szokványos épület. Az egyszerűségével kitűnik a nagy és modern ingatlanok közül. Elindultam felé, és amint beléptem megcsapott a könyvek illata. Imádom mind a régi, áporodott mind az újonnan nyomtatott könyvek illatát. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd körbenéztem. Az első dolog, amit észrevettem az a könyvektől roskadozó polcok, utána pedig az olvasósarkon állapodott meg a tekintetem. Volt egyfajta bája az össze nem illő foteloknak. Ahogy bentebb mentem, felfigyeltem a falakon függő fekete-fehér képekre. Nem ismertem fel rögtön, de jobban megnézve rájöttem, hogy egy része Angliát ábrázolja, a másik része pedig több generációt ölel fel – később kiderült, hogy Mr. Milton családjának történetét mutatja be. Miután szemügyre vettem mindent, megpillantottam az eladót - Trentet. Velem egyidősnek tűnt, ebből arra következtettem, hogy diákmunkás lehet. Szégyenlős mosollyal az arcomon köszöntem, mert egy kicsit kínosnak éreztem, hogy nem tettem ezt meg akkor, amikor beléptem az üzletbe. A polcokhoz lépdeltem, és felmértem a kínálatot. Sosem voltam oda a klasszikusokért, de úgy éreztem, hogy be kell pótolnom az elolvasásukat, ezért az antikvárium részlegen kezdtem el nézelődni. Persze új nyomtatásban is meg lehet vásárolni őket, de én mindenképp régi kiadásban szerettem volna megvenni.
- Szia! – köszönök vissza, és a kezdeti mosoly, vigyorrá szélesedik attól, amit mond. – A harmadik – válaszolom. – De az előző két naphoz képest, viszonylag kevesen vannak – teszem hozzá, miközben kitekintek a két foglalt asztalra. Gyakorlatilag azóta vagyok barista ebben a kis kávézóban, mióta Trenttel találkoztam. Pont, amikor kiléptem a könyvesbolt ajtaján, akkor nyílt a szomszédos épületé is, és rögtön megcsapott a frissen őrölt kávé illata. Az egyetem előtt nem igazán rajongtam a kávéért, viszont manapság el sem tudnám képzelni az életem nélküle. Ahogy a könyvesboltnak, úgy a kávézónak sem tudtam ellenállni. Emlékszem, hogy amikor a bejárathoz léptem, akkor pillantottam meg a feliratot, hogy felszolgálót keresnek. Nem rendelkeztem efféle tapasztalattal, de úgy gondoltam, hogy nem lehet olyan nehéz feladat. A pult mögött egy idős asszony állt, ő volt Mrs. Foley. Kissé bátortalanul indultam meg felé, de mint később kiderült semmi okom nem volt az aggodalomra. Nagyon kedves volt, és örült, hogy ilyen gyorsan akadt jelentkező. Nem zavarta, hogy még nem dolgoztam felszolgálóként, azt mondta, hogy mindenben segíteni fog. Így is történt, és közben kialakult köztünk egy nagymama-unoka kapcsolat, legalábbis én így érzem. Rossz, hogy csak ritkán találkozom az igazi nagyszüleimmel. Minden héten beszélünk velük, de a kamera mögül látni egymást, nem ugyanolyan, mintha személyesen találkoznánk. Általában karácsonykor szoktunk hosszabb időre Angliába utazni. Amikor kiderült, hogy bekerültem a Mazars gyakornoki programjába, akkor mérlegelnem kellett a helyzetet. Nem szívesen hagytam volna itt ezt a helyet, de azt sem szerettem volna, ha az egyetem rovására megy a két munkahely. Elmeséltem Mrs. Foley-nak, hogy van egy másik álláslehetőség is, de nem szeretnék felhagyni ezzel a munkával sem. Arra a megoldásra jutottunk, hogy heti három vagy négy alkalommal segítek be. - Mrs. Foley-nak a héten valamilyen elintéznivalója akadt – mondom. – Ha jobban belegondolok, egész héten egy kicsit furcsán viselkedett, mint aki titkol valamit – osztom meg vele az észrevételem. Az amúgy is mindig vidám asszony, az elmúlt néhány napban különösen boldog volt. Nem tudom, hogy mi lehet az oka, de előbb-utóbb úgy is kiderítem. – Na, de mindegy is. A szokásosat kéred? – kérdezem mosolyogva. Valójában már csak formalitásból teszem fel ezt a kérdést, mert úgyis tudom a válaszát, de lehet, hogy most szeretne valami újat kipróbálni, ezért inkább megvárom, hogy dönt, és csak azután kezdek neki. - És milyen napod volt? – érdeklődöm, miközben a rendelését készítem. Annak ellenére, hogy mindketten elég zárkózottak vagyunk, könnyen megtaláltuk a közös hangot. Sosem ápoltam túl jó kapcsolatot a fiúkkal, de Trenttel megértjük egymást. Kiderült, hogy szereti a könyveket, ami nem túl meglepő, máskülönben nem dolgozna egy könyvesboltban. Ezen kívül szívesen fényképez, akárcsak én, és még sorolhatnám a hasonlóságokat. - Ha végeztem, majd benézek hozzád – mosolygok rá. Minden pénteken beugrok a boltba, miután lejárt a munkaidőm. Eleinte csak a könyvek, később Trent miatt is jártam az üzletbe. Ő a kávézó, én pedig a könyvesbolt állandó vevője lettem. Igaz, nem mindig vásárolok, valamikor egyszerűen csak ott időzöm. Szerencsére Mr. Milton egyáltalán nem bánja. Ugyanolyan kedves, mint Mrs. Foley. Sokat mesélt a családjáról és Angliáról, én pedig érdeklődve hallgattam minden egyes történetét.
Mindig is hangulatembernek volt mondható, de, hogy ne lett volna hangulata ahhoz, hogy a munka előtt felhajtson egy kávét a szomszédos üzletben, az soha nem fordult elő. Mint Mr. Miltont, úgy Mrs. Foley-t is kiskorától kezdve ismerte. Annak idején, mikor anyja az idős Miltont kérte meg a Trenton felett való felügyelettel, mikor halaszthatatlan dolga támadt, az öreg könyvboltos, hogy a kisfiút kicsit kizökkentse a kis világából, ahova a boltban való időtöltésekor begubózott, az asszony üzletébe vitte át, ahol, míg ő elfogyasztott egy erős feketét, hogy bírja a napközbeni strapát, addig Trent egy jó meleg forró csoki társaságában ült az asztalnál. Mrs. Foley különösen szerette őt, és, hogy láthassa az apró, gyöngyfogas vigyorát, amivel leginkább egy rosszban sántikáló manóra emlékeztette, a létező legfinomabb italt készítette el neki, amit kóstolva Trenton utána nem különösebben óhajtotta elfogadni az otthoni, instant kakaóporból készült társát. A sűrű, sötétbarna italra a nagyanyja korú asszonyság magasan púpozott tejszínhabot nyomott, meghintette hol csoki, hol pedig fahéjszórással, és, hogyha nem lett volna elég édes, apró pillecukrokat nyomott a habba. Mindezt magas, talpas pohárban szolgálta fel, ami mögül a kicsiny fiú alig látszott ki, de az emberes mennyiség kellően lekötötte, hogy Mr. Milton addig szabadulni tudjon a kérdések hadától –hiszen, ha nem olvasott, akkor a világ dolgai felől érdeklődött az élemedett korú brit úriembertől-, és a saját korabeli társaságot élvezze Mrs. Foley személyében. Úgy szerették őt, mint unokájukat, és látszott is rajtuk, mikor alkalomadtán a beszélgetéseik során felé pillantgattak, hogy lássák, miként lapátolja fülig maszatos orcájába a tejszínhabot, és hogyan lóbálja a lábait a széken ülve. Bár visszahúzódó, introvertált személyével kitűnt kortársai közül, de az efféle megnyilvánulásaiban egyszeriben tűnt olyannak, mint bármely más, életvidám kisgyerek. Mindig ugyanahhoz az asztalhoz ültette le őt Mr. Milton, és az évek megszokása végett a mai napig ugyanazt a helyet foglalja el, így, mikor belépett a kávéillattól terhes levegőjű üzletbe, rögvest az üresen álló székéhez iramodott. Magához a kávézóhoz is legalább ilyen lojalitás fűzte. Ha csak nem az egyetemi, napközbeni kávézásáról volt szó, nem volt kérdés számára, hogy hol kívánja elfogyasztani az italát. - Ez tény –válla fölött pillantott hátra a vendégtérbe. – De Mrs. Foley mintha túlontúl tolná mostanság a szekeredet –osztotta meg saját véleményét az idős asszony munkabeosztást illető stratégiájáról. Felegyenesedett, és felpattintotta pénztárcáját, ujjai között pörgette át a dollárokat. Igyekezett minél gazdagságosabban bánni a pénzzel, hiszen szülei se arra nevelték, hogy ész nélkül szórja azt, amit megkeresett. Mondhatni költséghatékony volt abból a szempontból, hogy a keresetének túlnyomó részét könyvekre fordította, a maradékot pedig a kávézásába, és a jó evésébe ölte. Kortársaival ellentétben az, hogy esztelenül vásároljon, nem jellemezte. Ha csak tehette, használt árucikkeket vásárolt különböző aukciókon, így szerezte a széken pihenő táskáját, valamint ruhatárának zömét, de, még ha azt is várták volna el tőle, emiatt egy pillanatig se szégyenkezett, viszont nagydobra se verte a saját szemléletéből adódó rigolyáit. Egyszerűen csak úgy vélte, hogy fontosabb és jobb dolgok is vannak az életben, mint a létező legmárkásabb ruhák esztelen felvásárlása. - A szokásosat, persze –bólintott, ajkai hasonlóan kedves, vidám mosolyra húzódtak. Rákönyökölt a pultra, úgy nézett a lány után, mikor fordult, hogy elkészítse neki az aznapi harmadik kávéját. – Tehát azt mondod, hogy titkol valamit? –kérdezett vissza, annak végeztével pedig tanakodva hümmögött egyet. – Pedig, ha valaki, akkor Mrs. Foley nem az a titkolózós fajta. Sőt!... –szólalt fel, és elvigyorodott. – Különösen nagy benne a közléskényszer, ha engem kérdezel. Emlékszem, annak idején is, ha csak alkalma nyílt rá, nem volt átallott a napjainak és gondolatainak minden töredékét rám zúdítani. Tudod, gyerek voltam, ő meg egy túlontúl beszédes idős asszony, akinek kellett a jó hallgatóság, amit személyemben meg is kapott, mert annyira megszeppent voltam, mikor, szinte olaszokat megszégyenítő hévvel elkezdte a szavakat darálni, hogy egy hang nem jött ki a torkomon –halkan ugyan, talán az éppen működésben lévő masina miatt nem is lehetett hallani, de felnevetett. Egy cseppnyi rossz érzés nem volt benne a nőt illetően, annál is inkább szeretetteljesen, merengősen beszélt róla. A vele való kapcsolata az évek múlásával csak egyre erősödött, és még inkább tükrözte a jó nagymama-unoka viszonyt. - Nem is tudom… -rántott egyet a vállán. – Ugyanolyan, mint a többi. Leginkább semmilyen. Tudod, mintha egy végtelenített futószalagon sorra jönnének egymás után ugyanazok az árucikkek –kezének hömpölygő mozdulatával igyekezte érzékeltetni, mire is gondolt. Nem élt változatos életet, ami volt, hogy különösen aggasztotta, máskor pedig inkább megnyugtatta annak a ténye, hogy van, ami állandó, és nem kell szélsőségesen változó történésekkel szembenéznie. Hogy aznap ezen a skálán hol helyezkedett el, nehéz lett volna megmondani. Valahol félúton a kettő között. Amikor szeretett volna valami újat tenni, kipróbálni, de kellő affinitása nem volt hozzá, hogy ezt meg is lépje. És különben is, kötötte a munkaideje, ameddig nem egészen két órája volt még. Az idő alatt nem tudja megváltani a világot –gondolta. - És neked? –érdeklődött viszont. – Már ezt az aggasztóan nagy tumultust leszámítva –célzott szarkasztikusan, és pimasz kis mosollyal a háta mögött halkan beszélő maréknyi emberre. Ha közben végzett volna a lány a kávéjával, úgy felegyenesedett, és három dollárt csúsztatott át a pulton, visszajárót pedig nem kért. Nem volt szokása, Valentina esetében pedig különösen kerülte ezt, amit rendre a pénztárcája gyors eltevésével érzékeltetett. - Köszönöm! - Mindenképp! –mosolygott rá, bár a hirtelenségből való válaszadást konstatálva már-már szégyenlősen lesett le a csészéjébe, és felkapva a kanalat megkutyulta a tejhabos italt. – Számtalan új könyvünk van, mai kiadások, és antikvár darabok egyaránt. Még nem vettük mindet leltárba, úgyhogy még nem csappant a készlet, szabadon válogathatsz belőle. Mondta is Mr. Milton, hogy „szólj a kávéházas kishölgynek, hogy szortírozzon, mi kell neki!” –az öregúr hangszínéhez hűen mélyítette a saját hangját, és megemelve a kávéját, nagyot kortyolt belőle. - Nem ülsz le velem? –bökött háta mögé hüvelykujjával. – Ha már Mrs. Foley úgysincs a háznál, talán nem fogja megtudni a rendbontást. Én legalábbis nem fogok szólni neki! –védekezőn emelte fel a kezeit, mikor a csészét visszahelyezte a kis tányérra. Jellemző volt a helyre, hogy a megszokottnál barátságosabb, nem különösebben tartotta az olyan sablonos normákat, mint egy nagyobb lánc, mint a Starbucks. Így a helyet vezető asszonyság, aki egyébiránt is nagy elkötelezettje volt az emberi kapcsolatok építésének és ápolásának, nem vette zokon azt, hogyha az alkalmazottjai elhagyják a helyüket, amíg a munkájukat maradéktalanul, problémáktól és vásárlói elégedetlenségtől mentesen képesek voltak ellátni.
A műszakom fénypontja az, amikor Trent bejön a szokásos kávéjáért. Ma különösen örülök a társaságának, mivel meglehetősen gyér a forgalom. Folyamatosan az órát néztem, de a percek nem teltek. Általában nincs időm unatkozni, mert vannak olyan napok, amikor a vendégek szinte egymásnak adják át a kilincset, és ha van is egy kicsit nyugisabb időszak, akkor Mrs. Foley szóval tart. Azonban most házon kívül tartózkodik, így azt a néhány vevőt nem számolva, egyedül vagyok. - Szívesen jövök – mondom, majd kedvesen elmosolyodom. Mrs. Foley nem egy rabszolgahajcsár, sőt inkább azt mondja, hogy koncentráljak az egyetemre, meg a gyakornoki állásomra, az fontosabb, mint kávét főzni, viszont szeretek itt lenni. A Mazars-nál is élvezem a munkát, de néha egy kicsit stresszes, ezzel szemben ez a hely megnyugtat, annak ellenére, hogy néha nagy a nyüzsgés. Egy mosollyal nyugtázom a rendelését, majd nekiállok elkészíteni. Előveszek egy csészét, és a kávéfőző alá helyezem. Ellenőrzöm, hogy van-e benne elegendő vízmennyiség, azután megnyomom az indítógombot, és a kávégép hangos darálásba kezd. Néhány pillanat múlva, már be is lengi az üzletet a frissen őrölt fekete illata. Nevetve fordulok Trent felé. Nagyon is jól tudom, hogy miről beszél. Már a megismerkedésünkkor is nyilvánvaló volt, hogy Mrs. Foley nagyon beszédes típus, mióta itt dolgozom csak még inkább bebizonyosodott ez a tulajdonsága. - Pontosan, ahogy mondod. Egészen addig, amíg nem kell elindulnia, hogy elintézze azt a bizonyos dolgot, úgy viselkedik, mint mindig, nem fukarkodik a szavakkal. Ellenben amikor készülődni kezd, akkor meg olyan, mintha egy kicsit el lenne varázsolva. Nem is tudom… - rántom meg enyhén a vállamat. – Olyan, mint egy szerelmes kamasz – osztom meg vele a meglátásom. Már régen elhunyt a férje, ezért nem lenne meglepő, ha még egyszer eltalálta volna Ámor nyila. Örülnék neki, ha így lenne, mert megérdemli a boldogságot. Mindenkinek szüksége van egy társra, és szerintem igazán csodálatos dolog, amikor egy olyan személy, akitől a halál elragadta a szerelmét, újra ki tudja tárni a szívét valaki más iránt. Nem hiszem, hogy megszűnik szeretni, inkább azt mondanám, hogy teret ad valami újnak. - Velem sem történt semmi érdekes. Eddig a szokásosnál is unalmasabb nap volt – válaszolom, és leteszem elé a rendelését. Sokszor én is azt érzem, hogy mindig ugyanaz játszódik le. Felkelek, elvégzem a reggeli rutinomat, utána pedig megyek az egyetemre. Amikor vége az óráknak, akkor pedig vagy a Mazars-hoz, vagy pedig ide jövök dolgozni. Legtöbbször a hétvégére már olyan fáradt vagyok, hogy nincs kedvem sehova sem menni. Szívesebben ütöm el az időt egy könyvvel vagy egy filmmel. – De majd te feldobod nekem – közlöm vele szélesen mosolyogva, majd elveszem a pénzt, és a kasszába teszem. Kiszámolom a visszajárót, abban bízva, hogy most sikerül még azelőtt visszaadnom, hogy elrakná a tárcáját. Nem jött össze... – Én is köszönöm – mondom hálásan. Megnevettet azzal, ahogy megpróbálja utánozni Mr. Milton hangját, és meg kell hagyni, hogy nem is csinálja olyan rosszul. - Akkor azt hiszem, hogy ma sokáig számíthattok a jelenlétemre – jelentem ki. – Nem mintha, amúgy nem – teszem hozzá vigyorogva. Nagyon kedves Mr. Miltontól, hogy gondol rám. Az antikvár könyveknél különösen jól jön ez a bennfentes kapcsolat. Akadnak olyan példányok, amikből meglehetősen kevés van. Az ilyen esetekben jó, hogy még azelőtt válogathatok a készletből, mielőtt a polcokra kerülnének. Mióta ismerem Mr. Miltont, kávéházas kishölgynek hív, pedig tudja a nevemet, de egyáltalán nem zavar. Ha Tinának szólítana, akkor már szóvá tettem volna, bár az is lehet, hogy tőle elviselném ezt a becenevet is. Nem tudom, miért, de kiráz a hideg, ha valaki Tinának hív, ezért általában udvariasan meg szoktam kérni az illetőt, hogy ne nevezzen így. Egy pillanat erejéig hezitálok. Nem hiszem, hogy Mrs. Foley-t zavarná, ugyanis sokszor ő maga javasolja, hogy üljek le Trenttel beszélgetni. Az elején még próbáltam tiltakozni, mert mégiscsak dolgozom, és munkaidőben nem illik hosszabb ideig cseverészni, de hasztalannak bizonyult az ellenállásom. Nem fogad el nemleges választ, ezért az első néhány alkalom után, jobbnak láttam, ha inkább úgy teszek, ahogy mondja. Makacs egy idős asszony. - De, szívesen – felelem mosollyal az arcomon. – Csak készítek egy kávét magamnak is – teszem hozzá, aztán rutinos mozdulatokkal nekilátok a kávéfőzésnek. Amíg várom, hogy elkészüljön, addig beütöm a pénztárgépbe az összeget. Ha ezt most Mrs. Foley látná, akkor biztos, hogy rosszallóan nézne rám. Nem azt kifogásolná, hogy kávézom, hanem azt, hogy fizetek érte. Afféle juttatásként szánja az elfogyasztott koffeinadagomat, de ahogy ő nem nyitott vitát arról, hogy munkaidőben leüljek beszélgetni, úgy én sem voltam hajlandó elfogadni ezt a felajánlást. Dúlva-fúlva beleegyezett, vagy legalábbis nem mindig ad hangot a nemtetszésének. Miután lefőtt, raktam bele két cukrot, és egy kis tejet is öntöttem hozzá. Elvettem egy tányért, majd ráhelyeztem a csészémet, amibe egy kiskanalat tettem. – Mehetünk – mondom felé fordulva. Amikor odaérek az asztalához, akkor leteszem rá a kávémat, és leülök az egyik szabad székre úgy, hogy az ajtót is, meg a vendégeket is jól lássam. A kis szünetem ellenére sem feledkezhetem meg arról, hogy dolgozom. - És szerinted van olyan könyv, ami tetszene nekem? – kérdezem, miközben a kávémat kavargatom, utána pedig a számhoz emelem a csészét, és mielőtt beleinnék, megfújom. Könyvek tekintetében nyitott vagyok szinte mindenre, és ezt Trent is tudja. Még valamikor az ismeretségünk elején mélyedtünk el ebben a témában. Ha könyvet vásárlok, akkor általában a romantikus regények között nézek szét, mivel ezek állnak hozzám a legközelebb, de szeretem például a krimit is. Fantasy műfajban viszont elég válogatós vagyok. Többnyire azok tetszenek, amiket egy kis romantikával is megfűszereztek. - Mit csinálsz a hétvégén? – érdeklődöm. Egy ideje már ismerjük egymást, de a kávézón és a könyvesbolton kívül még nem töltöttünk együtt időt. Talán most lehetőség nyílik rá.
- Na, az mondjuk igaz, hogy Mrs. Foley nem az a személy és felettes, akinek szívesen ellentmond az ember –tűnődött el egy halkan hallatott hümmögést követően. – Már nem azért, mert, hogy annyira vérszomjas lenne, pont ellenkezőleg! Annyira kezes bárány az öreglány, hogy senkinek nincs szíve „felültetni” –bár idős volt már az asszony, közelebb járt már a hetvenhez, mint a hatvanhoz, mégis kicsattanóan aktív életet élt. Sürgött-forgott, és soha egy rossz szava nem volt, hogyha talpalnia kellett. A kávézó volt az ő kis birodalma. Imádta attól a naptól kezdve, hogy megnyitották a férjével, és töretlenül lelkes volt hosszú évekkel, évtizedekkel később is. Hiszen több mint húsz éve üzemeltették a helyet, ami nyitása óta töretlenül, ünnep- és munkaszüneti napokon is várta a vendégeit. Miután férje, Mr. Foley elhunyt előrehaladott hasnyálmirigyrákban, Mrs. Foley, ha lehet, még inkább szívén viselte az üzlet sorsát. Soha nem született gyerekük, bár szerettek volna, és ha valakiknek, nekik kötelezően meg kellett volna adatnia annak a csodának, mégse váltak az égiek kegyeltjeivé. Ellenben a közös munkájuk gyümölcse, a kávézó megmaradt neki. Mondhatni a „közös gyermek” volt, amit ápolgatott, gondozott és szeretett. Éppen emiatt nem volt számára mindegy, mint munkaadónak, hogy kiket fogad fel, kik fogják öregbíteni a kávéház hírét. Trent tudta, hogy Valentina különösen, már az első alkalomtól fogva belopta magát az élemedett korú asszonyság szívébe. Kedvesnek, bájosnak és elragadónak tartotta, és hiába a gyakornoki munka és az egyetemi élet, nem tántorította vissza abban, hogy alkalmazni tudja a lányt. Hiszen látta benne a ház lelkületét, szellemiségét, azt, hogy azt hűen fogja tudni képviselni. Az angyalarcú lány így került Mrs. Foley töretlen pártfogásába. Jóízű nevetését hallva Trent halovány mosollyal figyelte a lányt, annak minden egyes mozdulatát figyelemmel kísérve. - Azt mondod? –kérdezett vissza, szemöldökei tanakodva futottak ráncba, míg mellkasa előtt pont úgy fonta karjait, mint ahogy lábait keresztezte, majd csípőjét lezseren támasztotta a pult oldalának. – Érdekes… Mostanság én se látom olyan sokat Mr. Miltont, de kétségtelen, hogy ha fel is bukkan, veszettül jó hangulatban van. Jár-kel, olyan légiesen, mintha a talpa alatt nem is a föld, hanem felhők volnának. Még fütyörészni is szokott! Mióta Mrs. Milton elhunyt, nem láttam ilyen jó kedélyűnek… persze, soha nem engedett teret a gyásznak, de azért a felesége temetése után megcsappant a lelkesedése –az idős hölgy, mint ahogy megtudhatta Mr. Miltontól, az első és egyetlen szerelme volt. Az egyetem első napján találkoztak össze, a fiatal Milton volt a gólyák felügyelője, és a folyton sürgölődő, "minden lében kanál" lány, akinek szinte mindig a magasban volt a keze, hogy érdeklődjön az épületről, a történetéről, az iskola megalapításának körülményeiről, rögtön felkeltette a figyelmét. Pár évvel később megkérte a kezét, nem sokra rá összeházasodtak, a frigyből három gyerekük született, akik szerte a világban éltek. – Szerinted… -tenyerével gondolkodva simította át az arcát, állát. – Szerinted lehet, hogy azok ketten?... –hozakodott elő a kérdéssel, de nem fejezte be azt, hiszen csak feltételezni merte, hogy Valentina pontosan tudja, hova vezet a gondolatmenet. Olyan borzongás futott végig a hátán, mint a kisgyerekekén, mikor meglátják, hogy a szüleik csókot váltanak, majd azt egy hangos „fúj!”-jal értékelik. Persze, szerette annyira a két idős embert, hogy boldognak akarta őket látni, mégis, annyira kézenfekvő, de annyira abszurd volt a helyzet, hogy azzal abban a pillanatban nem bírt megbékélni. - Hát… szeretnélek megcáfolni, és azt mondani, hogy „ugyan, biztos volt benne valami jó is!”, de… azt hiszem, nem tudnék elég hiteles lenni –húzta el a száját, mikor először végighordozta tekintetét a vendégtéren, utána rögvest a lány felé fordult. Ekkor már, ha nem is hivalkodón, de óvatosan mosolygott. – Azon leszek! –biztosította, még ha nem is volt annyira biztos ebben, mint amennyire a lány annak tűnt. Trenton tökéletes tudatában volt annak, hogy nem ő az a társaság, amire a legtöbb ember vágyik. Anyja, bár tagadhatatlanul imádta legkisebb gyerekét, ezt rendre a tudomására is hozta, de szintúgy írásban adta volna, hogy különösen kiállhatatlan és bicskanyitogató jellemmel bír fiatal pulyája. Nem véletlen hát, hogy már kiskorától fogva híján volt a barátoknak, és inkább felszínes ismertséget ápolt emberekkel, nem pedig valós, mély és bizalmas viszonyt. Nem érte még utol a felismerés, hogy emberi kapcsolatok híján megkeseredetté válhat, és olybá tűnt, soha nem is fog erre rájönni… - És mi, mint mindig, tárt karokkal fogunk várni –Valentina egyike volt azoknak, akik, mint törzsvásárlók híresültek el a bolt dolgozói között. Ezzel a maréknyi vendéggel mindenki igyekezett különösen jó viszonyt ápolni, és ami azt illeti, nem is volt nehéz mindezt kivitelezni. Val azzal, hogy Mrs. Foley szolgálatában állt, jó ponttal indított, így Mr. Milton se volt vele kétkedő. Bár mindig örömmel gondolt a fiatalabb korosztályra, hiszen őket látva visszaemlékezhetett az elmúlt időkre, mikor azonban a boltjába toppantak, szkeptikus volt a valós komolyságukra való tekintettel. Az általa „kávéházas kishölgynek” elkeresztelt lány azonban az első pillanattól fogva a bizalmát élvezte, meglehet azért is, mert számtalan alkalommal köszönhette neki az aznapi első, éltető kávéját. Mindig hamarabb érkezett, mint ahogy a bolt kinyitott volna, és, mikor átfordult a „nyitva” tábla az ajtó tükrén, sokszor már érkezett is a napi betevő. Persze, ez a fajta gondoskodás rendre Mrs. Foley közbenjárásának volt köszönhető, nem is annyira az éppen aktuális „futárnak”. - Rendben! –bólintott, és, mikor a lány fordult, hogy szavai nyomán elkészítse a kávéját, Trent úgy emelte a saját csészéjét ajkaihoz, hogy kortyoljon a kétségtelenül kedvenc italából. A fehér kerámia pereme felett óhatatlanul is tanulmányozta Valentina mozdulatait, csak akkor sütötte le a szemét, mikor szemközt fordult vele. – Ha ezt Mrs. Foley látta volna… -biccentett a pénztárgép felé, és pimasz, hetyke mosollyal jutalmazta a mozdulatot. – Tehát még mindig nem sikerült meggyőznie, hogy a munkaidőben elfogyasztott kávék a cafetéria részét képzik? –kérdezte, és addig támasztotta a pultot, míg a lány elé nem keveredett, és csak puszta udvariasságból engedve őt maga elé végül ellökte magát a támaszától, és utána szegődött. A táskája által foglalt székhez lépett, azt az asztal lábának támasztotta, majd lábait keresztezve foglalt helyet, szemben Valentinaval. A kávéscsésze tányérja halkan koccant az asztalon, és már csak azért is törekedett a lehető legkevesebb neszt ütni, mert hiába az utcafront felől érkező kocsik zaja, az asztalok körül a halk, már-már suttogó beszélgetéseket egy pillanatig se kívánta megzavarni. - Hm… -ajkait préselve vetette hátát a támlának, benedvesítve felrepedezett bőrét tanulmányozta a lányt, pont, mintha róla kívánná leolvasni, mi tetszhet neki az éppen aktuális kínálatból. – Fogalmam sincs, hogy honnan, de Mr. Milton leakasztott egy első kiadásos, 1936-os Elfújta a szelet… Legkevésbé se pénztárcabarát –nem is annyira neki hozta fel példának, mint amennyire érdekességnek szánta. – De antikvár darabokból kaptunk ezen kívül Dosztojevszkij Bűn és bűnhődést, egy szintúgy zsebbenyúlós 1956-os ritkaságot, de van belőle 1982-es is, ami, ha engem kérdezel, ritka szép. Aztán van egy könyv, az Utas és holdvilág egy magyar szerzőtől, Szerb Antaltól. Megérhet egy próbát –tartott egy lélegzetvételnyi, valamint kávékortynyi szünetet. – Ha szereted a középkori regényeket és a krimiket, és még nem olvastad, most van raktáron 1983-as A rózsa neve Umberto Eco-tól. És ha már krimi, én különösen szeretem John Sandford sorozatát, ami a Soha ne ölj…-el kezdődik –példálózott, mutatóujjával monoton ritmust ütött a csészén, miután annak fülébe fűzte ujjait. – De persze mindezekből vannak új példányok is. Kortárs szerzőktől pedig bármit tudok ajánlani, ami Guillaume Musso, tőle abszolút kedvencem a Central Park, vagy Carlos Ruiz Zafón, esetleg, ha romantikusabb, „nőiesebb” történetekre vágynál, akkor Cecilia Ahern –betéve tudta a bolt teljes kínálatát, így, ha valaki csak egy kicsit is konkrétabb leírást adott, hogy mi után keres, akkor kis tanakodás útján, de megtalálta a tökéleteset. A könyvek jelentették a világát, úgy járt-kelt köztük, mint egy mindenre képes, mindent tudó úr, és csak remélni tudta, hogy majdan az ő szerzeményeiről is lesz, aki ilyen részletességgel tud értekezni. - Még nem tudom –húzta fel a vállát, csészéjét az ajkához emelte, de nem kortyolt belőle rögvest, annál is inkább egy beszédes félmosollyal, mely a szeme körüli ráncokban is megmutatkozott, átsandított a lányra. – Miért, mit csináljak a hétvégén? –kérdezett vissza, végezetül felhajtott két kisebb kortyot az italából, majd ajkairól lenyalva az azokon megült cseppeket, visszaeresztette a poharára.
- Igen, tényleg nagyon könnyen belopja magát az ember szívébe, ezért sem tudok nemet mondani – közlöm. – Nem mintha akarnék – teszem hozzá gyorsan. – Számomra ő olyan, mintha a nagymamám lenne, és szerintem senki, vagy legalábbis én nem szívesen hagyom cserben a nagyimat – magyarázom. – De úgy általában sem tudok nemet mondani, ha segítségről van szó. Én vagyok Az igenember inverze. Szóval, ha olyan embert keresel, akit nem kell sokáig győzködni, akkor keress bátran – mondom nevetve. A barátaimnak mindenképp segítek, és mivel Trentet is annak tartom, így nem kivétel ő sem. Az pedig, hogy a héten plusz műszakot vállaltam az nemcsak annak köszönhető, hogy nagyon szeretem Mrs. Foley-t, hanem annak is, hogy én is szívemen viselem a kávézó sorsát, ezért mindent megteszek, hogy jól működjön az üzlet, és hogy ne okozzak csalódást neki. Tudom, hogy nagyon fontos számára ez a kis hely. Még a férjével együtt álmodták és valósították meg. Nem volt szerencsém Mr. Foley-hoz, de Mrs. Foley szívesen mesél róla, és a történetek alapján ugyanolyan jótét lélek volt, mint ő. Bólintok, miközben egy halk ühümöt is elmormolok annak megerősítéséül, hogy egy szerelmes kamasznak tartom az idős hölgyet. Elmosolyodom, ahogy elképzelem a felszabadult Mr. Miltont, majd egy kicsit elkomorulok, amikor a gyászt említi. - Érthető. – Nem ismertem Mr. Miltont a felesége halála előtt, de ha úgy van, ahogy Trent mondja, akkor egy meglehetősen életvidám személyiség volt. Amikor elmesélte, hogyan ismerkedtek meg, akkor az jutott eszembe, hogy olyan, mintha egy könyv főszereplőinek találkozását ültették volna át a való életbe. A mindent tudni akaró lány és az iskola menő fiújának története. Olyan szempontból hasonlítok Mrs. Miltonra, hogy én is kíváncsi természet vagyok, a különbség csak annyi, hogy én nem igazán merek kérdezni, inkább magam nézek utána. Persze, ha nem járok sikerrel, akkor kénytelen vagyok megkérdezni, de nem ez az elsődleges megoldásom. Enyhén oldalra billentem a fejem, és kíváncsian várom, hogy mit szeretne kérdezni. Félmosolyra húzom ajkaim a kérdés hallatán, meg azért is, mert vicces, ahogy alig észrevehetően megrándult a gondolatra, hogy a két bolttulajdonos talán összemelegedett. Megköszörülöm a torkom mielőtt válaszolnék. - Nos, elképzelhetőnek tartom, és a reakciódból ítélve te már el is képzelted – csipkelődöm vigyorogva. – Végül is logikus lenne, nem? Két magányos ember, akik elvesztették a társukat, valamint régóta ismerik egymást – sorolok fel néhány dolgot, amik alapot adhatnak annak, hogy közelebbről is meg akarják ismerni egymást. – Szerintem aranyosak lennének együtt – teszem hozzá, majd a kávéfőzőhöz megyek, hogy befejezzem a rendelését. Számomra van egyfajta bája az időskori szerelemnek. Mindegy, hogy egy hosszú évek óta tartó vagy egy bimbózó szerelemről van szó, akkor is magával ragadó, ahogy egymásra néznek. A bizonytalan mosolyából arra következtetek, hogy nem igazán tudja, hogyan is tehetné érdekesebbé a napom, ezért kiegészítem az előbbi mondatom. - Nyugodj meg, nem várom el, hogy zsonglőrködj, vagy lufiállatot hajtogass. Nekem már az is elég, hogy itt vagy – mondom, majd szégyenlősen elmosolyodom, azután egy pillanat erejéig lesütöm a szemem, végül újra ránézek. Komolyan gondolom azt, amit mondtam. Örülök neki, mert szeretek vele beszélgetni. Egy kicsit különc, de azt szokták mondani, hogy mindenkinek megvan a maga rigolyája. Én például csak páros számú hangerőn hallgatom a zenét vagy a tv-t. - Addig míg rám nem untok – jegyzem meg viccesen. A fogadtatásra tényleg nem panaszkodhatom. Már szinte olyan mintha ott dolgoznék, főleg, amikor nézelődés közben megigazítom a könyveket. Egyáltalán nem lenne feladatom, de lehet, hogy egy egészen picit rendmániás vagyok. Elvigyorodom, majd az egyik mutatóujjamat a szám elé emelem, és csendre intem, mintha Mrs. Foley itt lenne, és meghallhatná. - Nem láttál semmit – suttogom, majd rákacsintok, és betolom a kasszát. – Egyébként nem, és nem is fog tudni meggyőzni – jelentem ki, aztán megfogom a csészémet, és Trent előtt elhaladva az asztalhoz megyek. Gyakori, hogy dolgozói kedvezményeket adnak az alkalmazottaknak, és talán egy nagyobb cégnél igénybe is venném, de Mrs. Foley-val szemben ezt nem tudom megtenni, mert nem szeretném kihasználni. Túl közel áll hozzám. Valószínűleg nem az a néhány általam elfogyasztott kávé vinné csődbe a kávézót, de jobb szájízzel iszom meg úgy, hogy fizetek érte. Ledöbbenek az első kiadásos Elfújta a szél című könyv említésekor. Eddig is tudtam, hogy jó kapcsolatai vannak Mr. Miltonnak, de ez mindent felülmúl. - Hmm… van miből válogatni. – Amikor rábukkantam az üzletre, akkor is széles választékkal rendelkezett, és ez azóta sem változott, így mindenki megtalálja a hozzá illőt. Az esetek többségében én sem távozok üres kézzel. Valaki egy pár cipőnek, vagy egy táskának nem tud ellenállni, én pedig a könyveknek. Mindig elcsábulok egy-két példánynak. - Nem ismerem Musso-nak ezt a könyvét, de szintén tőle, a Holnappal már egy ideje szemezek. Azt is olvastad? – kérdezem, bár valószínűleg igen, ha az összes művét ajánlja. - Amúgy miről szól John Sandford sorozata? Nem hallottam még róla. – Szívesebben olvasok olyan könyveket, amiket hozzám közelállók javasolnak, mert azok nagyon ritkán nem tetszenek. Lehet, hogy nekem van fura ízlésem, de volt már olyan, hogy különböző könyves oldalakon áradoztak egy könyvről, és a fülszöveg is megnyerő volt, aztán amikor a végére értem, nem értettem, hogy mi az, ami annyira tetszett benne az embereknek. - Hát nem tudom… Arra gondoltam, hogy csinálhatnánk valamit együtt – vetem fel egy kicsit félve. Igaz, hogy sok időt töltünk együtt, de nem biztos, hogy a kávézó vagy a könyvesbolt falain kívül is szívesen venné a társaságom. – Sétálhatnánk Manhattan utcáin különleges helyek után kutatva, amiket megörökíthetnénk, vagy kávé túrára indulhatnánk, de mint tudjuk, az itteninél nincs jobb – kuncogok. – Vagy igazából bármit csinálhatunk, amihez kedved van, de az sem baj, ha nem. Csak egy ötlet volt – pillantok rá, majd beleiszom a kávémba, hogy leplezzem a zavarom. Bevallom, váratlanul ért ez a visszakérdezés. Nem voltam még felkészülve arra, hogy felvázoljam a tervemet.
- Mrs. Foley méltán érdemelte ki a „mindenki nagymamája” címet, és ami azt illeti, szeret is ezzel a rangjával ékeskedni. Azt hiszem, túl azon, hogy remek hallgatóság, és tagadhatatlan, hogy a valaha volt legjobb tanácsokat adja, senki, még csak remélni se merhetne nála jobb munkaadót -emberismeret óta tudatában volt annak, hogy az idős asszony, a mindig kipingált, túlontúl sok sminket használó, élemedett korú nő megmagyarázhatatlanul nagy csáberővel bír. És nem a roppant szépsége miatt, bár tagadhatatlan volt, hogy kora ellenére különösen bájos vonásokkal bírt a megereszkedett bőre dacára is, hanem mert már a puszta létezésével, a csillogó szemeivel, az ajkain állandó jelleggel görbülő mosollyal bizalmat ébresztett az emberben. Olyan mindent felülíró, bizalomgerjesztő aurája volt a kávézótulajdonosnak, ami egy különösen jó barista ismérve, és amit tapasztalva bárki benavigálná titkainak legsötétebb bugyrába is. Mrs. Foley pedig bölcsen hallgatott, lakatott tett a szájára, és biztosíthatta az előtte a szívét megnyitó felet, hogy minden szava a lehető legjobb kezekben van nála. És így is volt. Bár cserfes volt, és szeretett összesúgni másokkal, rendre Mr. Miltont pécézve ki erre, mint alkalmas felet, a valós horderejű, igazán mélyenszántó és komoly jelentéssel bíró titkok tőle soha nem kerültek napvilágra. Mindenki cinkosa volt, egy jótét, mindig segítő néni, aki túlontúl szerette az embereket ahhoz, hogy elmenjen egy meggyötört arc vagy bárgyú sóhaj mellett. Ha anyja nem is, apja furcsállta Trenton, az idős árusokkal köttetett szoros viszonyát. Mr. Milton anyai ágról régről való ismertségük, még Mrs. Dempsey édesapjának, a néhai Mr. Williams fiatalkori jóbarátja volt, aki azután se maradt távol a családtól, hogy a cimborája tragikus körülmények között, hirtelen bekövetkező szívinfarktusban az ötvenes évei derekán elhunyt. Nem szeretett volna ugyan tolakodó lenni, hiszen tagadhatatlanul egy angol gentleman hírében tetszelgett, így nem járt a félárván maradt gyerekek nyakára, még annak ellenére se, hogy régebben sok időt töltött velük, mikor Mr. Williams-szel a tornácon egy-egy pohár hűtött rozé társaságában italozgattak, beszélgettek. Távolról szemlélte a csonkacsaládot, és csak jeles alkalmakkor, Mrs. Williams invitálására, aki elhunyt férje kapcsolatai előtt adózva kérte, hogy látogassanak el hozzájuk döntött úgy, hogy tiszteletét teszi előttük. Ekkor mindig szolid, névre szóló ajándékokat vitt az apa nélkül maradt fiataloknak, később pedig azok gyerekeinek is. Nem gondolta volna, hogy Trentonra olyan mély benyomást tud majd tenni annak nem több, mint hat éves kora ellenére, mégse ódzkodott, amikor Helen, Trent édesanyja az ő segítségét kérte, ezzel pedig akarva-akaratlan egy nagypapa-unoka viszonyt kovácsolva kettejük között. Mivel sokat köszönhetett az idős úrnak, sokat is szeretett volna visszaadni neki, még ha néha vissza is élt annak töretlen szeretetével. Híján volt ugyan a megfelelő szociális körülmények nyújtotta tudás legtöbbjének, de Mr. Milton esetében töretlenül próbálkozott a kedvére tenni, így, ha furcsállotta is a közte és Mrs. Foley között szövődni látszó szerelmi szálakat, és ha az valami folytán felütötte a fejét gondolataiban, rendre megbotránkozott rajta, arcát se tudva közönyösségre bírni, mégis, egy része örült az örömüknek. - A képzésemnek az egyik fő alapja az, hogy képzeleteim támadnak, amiket minden állandó jelleggel le kell írnom, ezért végül is magától értetődő, hogy sikerült ezt is vizualizálnom… még úgy is, hogy biztosíthatlak, a legkevésbé se akartam -húzta el újfent dacosan a száját, mégis mosolyba torkollott, ahogy ajkait haloványan felfelé görbítette. Számba vetette a lehetőségeket, amiket a lány felsorakoztatott, mellkasa előtt font karokkal döntötte csípőjét a pultnak, és a lista végeztével beleegyezően bólintott. – Van benne ráció, ezt nem tagadom, mégis… -fejét jobbról balra döntötte, majd vissza, arcán számtalan mimika váltotta egymást, érzékeltetve, hogy gondolkozik, hogyan is tudná megfelelően kifejezni magát. – Furcsa. Pedig logikus, mégis furcsa. De lehet csak azért, mert jobban ismerem őket nem csak a még élő nagyszüleimnél, hanem a tulajdon szüleimnél is, és soha nem láttam, meglehet, nem is akartam őket egy párként látni. Nekem mindig is Mrs. Foley és Mr. Milton voltak. Külön-külön. De sosem Mrs. Foley és Mr. Milton. Egyben… -mutogatta először két eltérő irányba, mint egy-egy különálló, biztos oszlopot a két alanyt, utána viszont kezeivel egy kört formált, sugallva, hogy az utóbbival mire kívánt következtetni. Viszont azzal a nézetével, hogy aranyosak lennének, nem tudott szembe menni. Minden bizonnyal úgy volt, csak a lány szíveket előbb dobogtatta meg egy ilyen románc tudata, mint az övét, aki vajmi keveset tudott a kapcsolatok mibenlétéről. Mindent, amit tudott, vagy amiről sejtése volt, a könyvekből, filmekből, sorozatokból tudta, de az ő szerelmi élete olyan sivár volt, mint életének legtöbb területe. Egyedül az írásaiban szárnyalt a fantáziája, abban viszont úgy tudott kibontakozni, mintha minden tapasztalatát latba vetette volna ahhoz, hogy a legmegfelelőbben fejezze ki magát, holott Trenton minden volt, csak tapasztalt ember nem. - Mázli -fogalmazott röviden, szemeit el nem érő, csakis ajkain kacérkodó mosollyal. – Annak idején anyám sokat próbálkozott azzal, hogy felkeltse az érdeklődésemet bizonyos, a korombéliek figyelmét megragadó attrakciókkal. Mondanom se kell, a bohócelőadások nem különösebben arattak osztatlan sikert, és azon túl, hogy a mai napig irtózok a kipingált, maskarás pojácáktól, nem volt túl sok foganatja az igyekezetének, így a szakmaiságukat se sajátítottam el -pöffeszkedett elégedetlenségében. Szerette a Central Parkot, ezt többségében az Instagram fiókjára feltöltött képek is igazolták, de az önálló vállalkozásba kezdett, gyakorlatlan félkegyelműeknek -hiszen nem tudta másnak titulálni őket- köszönhetően, akikből több volt, mint az ildomos lett volna, ha csak meghallotta a jellegzetes, erőltetett röhögésüket, húsz éves kora ellenére is hátraarccal indult vissza arra, ahonnan érkezett, és már irányban gondolkozott tovább. - Nem tudnánk -bizonygatta cinkos mosollyal. – Már csak azért se, mert, mint vásárló is jobb munkát végzel, mint a valóban foglalkoztatott Scott -utalt a nálánál tíz évvel idősebb, megtermett pacákra, akinek minden állandó jelleggel szívta a vérét, mégse volt olyan rossz a viszony közöttük, mint azt első látásra az ember feltételezte volna. Több volt ugyan a másik rovásán, mint amennyi fölött szemet lehetett volna hunyni, de összességében, bár nem volt pallérozott elméjű, annál is inkább bohókás józan paraszti eszű, átlag középosztálybeli férfi, aki még mindig az anyjával élt, nem volt olyan rossz társaság, és ha nem is ismerte volna be, Trenton is képes volt nevetni a viccein. - Nem is tudom, mit kellett volna látnom! -mentegetőzve tartotta fel szabad kezét, és Valentina nyomában az általa folyton koptatott asztal felé iramodott. – De azért még próbálkozni fog -jegyezte meg Mrs. Foleyt ismerve, és letéve az italát elhelyezkedett a székén. Lanyha mozdulatokkal kevergette az italt, ami, bár imádásig szerette az americano kávét, mégis egy tejhabos, egy cukros csoda volt, amit még annak idején a hely tulaja ajánlott neki, és amit már évek óta fogyasztott, mint „szokásost”. Mindenhol máshol az americanora esküdött. - „A lány a fiú múltja… a fiú a lány jövője.” -idézte fel a Valentina által mondott Musso könyv borítóján álló idézetet, szóról szóra, precízen és elbizakodott mosollyal. Trenton minden egyes könyvre emlékezett, amit valaha olvasott. Lehet, a magas intelligenciájával társuló memóriájának köszönhette, ami első olvasatra is mélyen raktározta az információkat, de időről időre újból elővette, leporolgatta, és egy-két nap alatt letudta a már átnyálazott olvasmányokat. – Matthew Shapiro és Emma Lovenstein kicsit se hétköznapi "találkozása". Igazából a történet a maga nemében egyszerűnek számít, hogyha az ember a tartalomjegyzéket olvassa. Hiszen számtalan helyen, számtalan módon kihozták már a maximumot az alapötletből: két ember, két külön időben, egy fórumon keresztül kommunikálnak. Mint mondjuk a Ház a tónál című amerikai remake filmben, ahol a férfi főszereplő 2004-ben, míg a női főszereplő 2006-ban él, és az egyetlen eszköz, amin keresztül kommunikálni tudnak, a ház postaládája -tartott egy rövid kikacsintást az édesanyja egyik kedvenc filmje felé -elvégre Keanu Reeves szerepel benne!-, kortyolt a kávéjából, és folytatta. – Musso az ismertetőben már lelövi ezt a „poént”, tehát ezen nincs mit titkolni. Viszont az ő könyveiben soha, semmi nem az, aminek látszik. Adott egy ötlet, amit addig bolondít különböző elemekkel, addig csűr-csavar, hogy azon kapod magad, hogy nem tudod letenni, magába szippant és egyre többet akarsz tudni. Furmányos, és amikor már azt hinnéd, hogy nem tud újat mutatni, rákontráz. Ezt pedig olyan élvezetes, minden szempontból kifogásolhatatlan írói eszközökkel és pazar stílussal tálalja, hogy fel se merül a kétség, hogy ne lenne az egyik legjobbja a kortárs íróknak -legalábbis neki a francia szerző az egyik kedvenc szerzőjévé vált. – Csakis ajánlani tudom, két jó tanáccsal: olyan napon kezdj bele, amikor más dolgod nem akad, így zavartalanul fogod tudni végigolvasni; ne egy szerelmi történetre számíts. Mert nem az –„rejtélyes és felkavaró kaland”, ahogy hirdette azt egy vélemény a könyv hátoldalán. Trenton nem látta előre, hogy mitől lehetne rejtélyes, vagy éppenséggel felkavaró, pont a már lerágott csontnak tetsző tézis végett, amire az író a történetét építette fel. Mégis egy nap alatt kiolvasta a négyszáz oldalas könyvet, és egyet kellett értenie azzal, aki így aposztrofálta a szerzeményt. - A Préda-sorozat, ami harminc könyvet számlál, egy főszereplőre, Lucas Davenportra épít, aki eleinte a minneapolisi rendőrség független, öntörvényű nyomozója, valamint szabadidejében önálló játékfejlesztő. Kiváló elme, szabadszájú, tipikus nőfaló tag, megkapó fizikummal. Elismert szaktekintély a munkájában, hiába zabolázhatatlan. Igazából, ha úgy vesszük, nem több és nem is kevesebb egy átlagos kriminél, ha azt nem vesszük, hogy maga az író, John Sandford Pulitzer-díjas oknyomozó újságíró, ami miatt a történetei, mondhatjuk, hogy nem légből kapottak, és van értelmük. Kicsit talán nyers a stílusa, arra apellált, hogy a férfi olvasóközönséget ragadja meg, és nehezen olvasmányos, de alapvetően lebilincselő -vallotta meg a saját nézeteit afelől, hogy miként vélekedett az adott író méltán híres könyvsorozatáról. Nem mondta volna, hogy a kedvencei közé sorolta annak köteteit, de elvitathatatlan volt, hogy a krimik közül az egyik, ha nem a legjobb, amit módjában állt olvasni. Pimasz mosoly kerekedett ajkain, amit vaskos bögréje mögé kívánt rejteni, mikor azt a szája elé egy korty reményében emelte, közben viszont láthatta a lány arcát uraló néminemű zavart. Trenton nem volt kiszámítható, ez a vád soha nem érhette. Az, hogy bizonyos helyzetekre miként fog reagálni, sokszor számára se volt bizonyos, egyszerűen, ami elsőként felötlött a fejében, azt kimondta. Mintha számtalan történetének főszereplői éltek volna a fejében, és azok, nem pedig ő maga folytatott volna beszélgetést. - Jó ötlet -fűzte hozzá Valentina szolid véleményéhez. Még egyszer felhajtott a bögréjéből, azt ugyanis csak addig tartotta el ajkaitól, míg válaszolt, majd végérvényesen a tányérra helyezte az öblös csészét, ujjai mégis annak fülét fogták. – Szombaton nem dolgozok -ujjbegyei a fehér zománcon doboltak, tekintete a lány pillantását kutatta. – Abban pedig közel biztos vagyok, hogy számtalan olyan hely van még Manhattan szerte, mint mondjuk a Miltons, ami elveszett a hatalmas, monumentális modern épületeket felsorakoztató „műremekek” között, és csak arra várnak, hogy valakik újból felfedezzék -somolygott lágy mosollyal.
Kezdőlap
- És akkor mára végeztél is? –édesanyja valószínűleg a vállával tartotta füléhez a telefont, mert hallotta, ahogy vadul püföli a gépének billentyűzetét. Munkatársai vissza nem fogott hangerőn röptettek feje felett információkat, amiknek, bár nem kívánt, de ő maga is fültanúja lett. Vállán megigazítva a táskáját állt meg a tömeggel a zebránál, elcsigázott pillantását a lámpán pihentette, várva, hogy a piros jelzés a zöld ember piktogramjára váltson.
- Mrs. Foley méltán érdemelte ki a „mindenki nagymamája” címet, és ami azt illeti, szeret is ezzel a rangjával ékeskedni. Azt hiszem, túl azon, hogy remek hallgatóság, és tagadhatatlan, hogy a valaha volt legjobb tanácsokat adja, senki, még csak remélni se merhetne nála jobb munkaadót -emberismeret óta tudatában volt annak, hogy az idős asszony, a mindig kipingált, túlontúl sok sminket használó, élemedett korú nő megmagyarázhatatlanul nagy csáberővel bír. És nem a roppant szépsége miatt, bár tagadhatatlan volt, hogy kora ellenére különösen bájos vonásokkal bírt a megereszkedett bőre dacára is, hanem mert már a puszta létezésével, a csillogó szemeivel, az ajkain állandó jelleggel görbülő mosollyal bizalmat ébresztett az emberben. Olyan mindent felülíró, bizalomgerjesztő aurája volt a kávézótulajdonosnak, ami egy különösen jó barista ismérve, és amit tapasztalva bárki benavigálná titkainak legsötétebb bugyrába is. Mrs. Foley pedig bölcsen hallgatott, lakatott tett a szájára, és biztosíthatta az előtte a szívét megnyitó felet, hogy minden szava a lehető legjobb kezekben van nála. És így is volt. Bár cserfes volt, és szeretett összesúgni másokkal, rendre Mr. Miltont pécézve ki erre, mint alkalmas felet, a valós horderejű, igazán mélyenszántó és komoly jelentéssel bíró titkok tőle soha nem kerültek napvilágra. Mindenki cinkosa volt, egy jótét, mindig segítő néni, aki túlontúl szerette az embereket ahhoz, hogy elmenjen egy meggyötört arc vagy bárgyú sóhaj mellett.