Emlékszem, még csak gimis voltam, mikor Ronnie egyszer magával vitt. Aztán a suli ajtaján be se fértem az egómtól, miután kikerültek a közös képek facebookra, meg az insta sztorik. Évekkel ezelőtt volt, mégis olyan, mintha csak nemrég került volna be a tervezőmbe, hogy minden harmadik szombaton túrázunk. Igen, a szülők ennyit tudnak, de nem hiszem, hogy apámat, vagy anyámat úgy át tudnánk verni, most meg már szükség sincs rá. Sőt, anyu a minap említette, hogy büszke ránk emiatt, hogy a régi kapcsolatok nem koptak el attól, hogy mindenkinek van már saját élete is. Ronnie szekere beindult, de nagyon, mégse mondaná le egyetlen barátnőjét se, ahogy én se teszem, és a családi rituálék alól se menteném fel magam soha. Apuval a teniszezés külön öröm, mert most látom azt, hogy kezd komolyan venni. Hogy mer elém tárni olyan témákat is, amiket régen soha. Talán a gyakornokságom törte meg a jeget, vagy a tény, hogy múltkor is a jegyzeteim felett aludva talált meg, mert egyszerűen képtelen vagyok félvállról venni az egyetemet. Ez még nem az a pillanat, mikor nyeregben érzem magam, sőt… most látom azt, hogy még jobban bele kell húznom, hogy ott az irodában többet lássanak bennem, mint a lányt, aki a kávét, meg a sütit hordja. Többen jutottunk oda, és vannak, akiknek ennyi megfelel, mégis felkerül egy jólhangzó név az önéletrajzukra, de nekem mindig is azt tanították, sose elégedjek meg azzal, ami van, merjek nagyot álmodni, aztán küzdjek meg érte. Elég jól megy, ezt mindenféle egozimus nélkül állíthatom. - Ez a gyerek nagyon kitartó… basszus de tehetséges vagyok – gyorsan vált a nővérem témát, amint meglát az álatala tervezett ruhában - újonnan mást nem is hordhatok -, és odajön, hogy hosszú tincseim elrendezgesse. - Nagyon tetszik, de nem sok? – mármint az zavar, hogy kivillan a hasam, és én kövérnek is látom magam, de ezt soha nem vallanám be még neki se, akivel mindent megosztok. - Sok lenne, ha tizenhét lennél, de már felnőtt nő vagy Storm… és olyan az alakod, amiért más nő ölne, ostoba lennél, ha takargatnád magad – ezek a szavak meg még jobban esnek, mikor a testvéri elfogultság mondatja ezt vele, látni, hogy komolyan gondol minden egyes szót. - Nem akarod elhívni? – siklik a tekintete újra a kijelzőmre, de én már nem is számolom, hányadik hívásom ez, csak a fejem rázom, és egy pillantással fojtom nővérembe a szót. - Tudom, oké? De ha egyszer nem érdekel? Megmondtam neki, nem tehetek róla, hogy nem érti meg – hunyom be a szemem sóhajtva, majd megmasszírozom az orrnyergem. Nem firtatjuk tovább, ő az elsők között volt, aki tudta, hogy én nem úgy állok a fiúkhoz, ahogy a korom béliek, és ő volt az, aki falazott, mikor apu egyik munkatársával… na mindegy, pedig tudom, hogy nem természetes, hogy az idősebb férfiak jönnek be, de hát… ez van.
- Végre már, mi a franc tartott ennyi… óóóóó – még oda se értünk a kis társasághoz, már üvölt, és elém sietve még fel is emel, hogy megpörgessen, nevetést csalva ki belőlem. - Baszki Storm, neked sürgősen szerzünk valami kaját – a szemem forgatom, mert mindig megkapom, aztán üdvözlöm a társaság többi tagját is, az egyik csajnak épp ecsetelve, álmaim gyakornoki állását, mikor megüti a fülem valami. - Ő ki? - Danny… régi haver – elvigyorodok, mert szinte minden második alkalommal jön vele egy régi haver, s csak aztán nézek az új tagra. Nem kellett volna. A tekintetem még akkor is ott csüng az arcán, mikor a többiek már engem néznek, mi lesz már. - Szia, Stormie – aprót rázok a fejemen, majd a kezem nyújtom, ami kicsit meg is remeg, már a puszta gondolattól, hogy esetleg hozzáér. Basszus, ez így nagyon nem lesz jó.
Örülök, hogy nem éltem ennél több társasági életet, sem az egyetem, sem a gimnáziumban, mert akkor minden napra lenne valaki, aki elrángat egy kocsmába, vagy pubba, de így csak hetente jut egy. Most is egy régi haver hívott fel, azonban nem bánom, hiszen holnapra kimenőm van, nem kell dolgoznom. Ha másnap korán kelek, nem szeretek estére kimozdulni, főleg nem inni, mert másnaposan nem tudok dolgozni. Ennyi idő alatt sikerült kiismernem magamat, meddig mehetek el az alkohollal kapcsolatban, hogy ne érezzem, se aznap, se másnap. Mielőtt kilépnék a lakásból, utoljára hátranézek, hogy minden rendben lesz-e, se semmit nem hagytam olyan állapotban, amilyenben nem kellene. Régen a sütővel voltak gondjaim, egy alkalommal a földszintről fordultam vissza, hogy kivegyem az előre elkészített vacsorámat, és ne hagyjam leégni az amúgy rohadt drága helységet. A zsebemhez nyúlok, ott találom a kis dobozkát, amit mindenhova magammal cipelek, vagy a legközelebbi boltból szerzek egy másikat. Nem vagyok láncdohányos, de néha-néha becsúszik egy-két szál, hogy megnyugtasson. Míg a metróhoz sétálok, szép kényelmesen, addig is elszívok egyet a közepesen erős márkából, majd 2 rágót bekapok, hogy ezzel elfedjem a káros hobbimat. A járművön bedugom a fülembe airpods-aimat, és elindítok egy Family Guy epizódot a telefonomon. Bármennyire is a régi, angol humor a kedvencem, most nem tudnék rá figyelni, így egy könnyedebb, idióta sorozatra van szükségem. Figyelem az embereket, szeretek gondolkozni, hogy a kinézetük, ruhájuk alapján mi lehet a foglalkozásuk, esetleg hivatalnokok, civil ruhában, vagy esetleg olyan, tagok, akiket ki kéne hallgatnom. Néha elég abszurd gondolataim vannak, de soha nem lehet tudni, mit hoz a jövő, esetleg egyszer ki után kellene nyomoznom. Megérkezve a helyre, páran már ott ülnek, köztük Andy-t is, akivel még a gimnáziumban ismerkedtünk meg, majd egy jó ideig nem beszéltünk. Pár éve dobott meg egy üzenettel, hogy jó lenne megint összefutni, azóta havonta, kéthavonta beülünk inni, megbeszélve a lényegtelenebbnél, lényegtelenebb dolgokat. Kézfogással üdvözöljük egymást, majd a többiek felé fordít, és megtörténik a bemutatás. Az asztal szélén foglalok helyet, nincs kedvem megint kiszállni, ha a többiek is megérkeznek. Velem ellenben ő mindig társasági életet élt, neki több haverja volt, mint nekem, de azért én sem panaszkodhatok. Megtalálom mindenkivel a közös hangot, kicsit mesélek magamról, ahogy ők is. Vannak közös pontok, vicces sztorik, amiket a két nő érkezése zavar meg. Az egyiken rögtön észreveszem, hogy rövidített a felső, aminek ujjai sincsenek, hasonlóan, mint az enyémen. Ismerve magamat, melegem lesz a piálót, ezért egy laza bőrkabátot húztam trikó felé, de senki ne aggódjon, nem fogok fázni. Utána mindkettejüknek az arcát tanulmányozom, ahogy az embereknek szoktam általában. Aranyszabály számomra, hogy az arcot kell leginkább tanulmányozni, a szemekből, rezzenésekből sok minden kiolvasható. A hasonlóságuk arra utal, hogy valamilyen rokoni kötelék fűzi őket egymáshoz, ha nem is testvéri, de mindenképp unokatestvéri. Ezt az egy korsó sör után is nehézség nélkül megállapítom. Az egyikőjük megindul felém, nem kis zavarodottsággal az orcáján, majd remegve nyújtja a kezét. Felhúzom egyik szemöldökömet, miközben a szemeibe nézek. Nem meglepő számomra ez a reakció, bár még mindig az egzotikumomnak tudom be, amit anyámtól örököltem. Nem tudnám letagadni kínai vonásaimat, amit általában megjegyeznek az emberek. - Szia, Danny vagyok, de te is hívj csak Dan-nek – emelem én is a kezemet, kissé megszorítva az övét, viszont nem engedem még el. Anyám mindig udvariasságra tanított, még akkor is, ha egy kocsmában vagyok, jó benyomást kell kelteni az emberekben. Az asztalhoz közelebbivel a székemre mutatok, ezzel jelezve, hogy nyugodtan foglaljon helyet, én pedig hozok magamnak egy másikat. Mégsem engedhetek egy hölgyet, bármit is emelni. Másodpercekkel később helyet foglalok mellette, miközben a testvérének is bemutatkozok. Nem csaltak a megérzéseim, a nővéréről van szó. Azt hiszem, mindenki megérkezett, bár Andy-t ismerve nem lehetek biztos a dologban. Hallgatom a többieket, kortyolgatom a következő sörömet, amíg olyan téma következik, amihez hozzá tudok szólni. - Régen is te vittél bele mindenféle rosszba, különben nem tettem volna rajszögeket a tanár székére – kontrázok rá az engem „ócsárló” megnyilvánulásra. Egyedül nem vittem volna véghez ilyeneket, mindenhez két ember kell.
Ők igazából Ronnie haverjai, akik engem is elfogadtak, és bár tényleg iszonyat jól szoktam magam érezni, most nem érzek dühöt, amiért egymással kezdenek el sztorizgatni egyből. Főleg, mikor hallom nővérem elégedettségét. Én is büszke vagyok rá, ott voltam végig mellette, láttam, mennyi áldozatott hozott meg, hogy egy több éves kapcsolata ment arra, hogy elmenjen európába tanfolyamokra, hogy a barátnői szembesítették, mennyire nem jó barát, amit aztán később meg is bántak, de a nővérem akkor épp nagyon kivolt, és csak én voltam neki. Sokan irigykednek a kapcsolatunkra, amit egyszerűen nem tudok mire vélni, mindig az van a szemem előtt, hogy lehet mellettem bárki, a testvérem az egyetlen fix pont az életemben, aki mindig ott lesz mellettem. Jó, mi is van, hogy összeveszünk, megsértjük egymást, de szerintem ez természetes. Persze erőkerül egy szék, persze mellé kell ülnöm, nehogy könnyebb legyen a helyzetem, kikerüljek abból a francos bűvkörből. Én nem értem őket, sem Dannyt, sem a főnököm, hogy egyszerűen hogy képesek ilyen hatást előidézni, csak azzal pusztán, hogy levegőt vesznek. Kezdem azt érezni, tényleg bennem van a hiba. A kezem még mindig ég ott, ahol hozzámért, és épp hogy készülök leülni, mint egy mentőöv, ugrik mellém Sam. - Nem, nem... neked még dolgod van - azzal átkarolja a nyakam egy aljas vigyorral, és a pulthoz navigál. - Ugyanis fogadást bukott a kisasszony - ezt hangosan üvölti vissza, mire a többiek nevetni kezdenek, én meg hálás vagyok, hogy azt az izét kell meginnom. Ez ilyen, és nem rendhagyó szokás nálunk. Az se lep meg, hogy előhalássza a kendőt, ahogy az sem, hamar előkerülnek a telefonok. - Tudod a szabályt - lassan biccentek, mint aki kitáncolni készül az egész alól, és alapjáraton azt is tenném, de úgy érzem, ha nekem vissza kell mennem oda, akkor kell az a köd az agyamra. Bekötik a szemem, hogy még véletlenül se lássam, mit öntenek nekem a pohárba, csak a huhogásokból hallom, hogy nem leszek megkímélve. - Na hajrá... - kerül a kezembe, és én kortyolni kezdek. A második után már szorul össze a szemem, és hiába kántálják nekem, hajtsam le, úgy érzem, nem megy. De lebőgni se akarok, hogy aztán egész este Danny előtt cikizzenek, még csak az kéne. Ordítások jelzik, hogy kiürült a poharam, és én megkönnyebbülve csapom a pultra. - Menj a francba Sam, nem készültem fel rá - törölgetem meg a szemem, mert a könnyem is kicsordult közben, annyira erős volt nekem az a cucc. Sam meg röhögve nyújt egy pohár vizet, hogy aztán egyből hátba is paskoljon. - Hallod Ronnie, nem tagadhatod le - ezzel csak egy büszke mosolyt csal elő nővéremből, én meg úgy iszom a vizet, mintha nem is tudom, mi lenne, csak aztán ülök le végre. - Szóval Dan, ha jót akarsz magadnak, vele egy fogadásba se mész bele - mosolygok rá fesztelenül, mert amennyire erős volt, olyan gyorsan idézi elő azt a ködöt, amire nekem ma szükségem van. - Mi pillanatragasztóval toltuk különben - mással nem is igazán tudok beszélgetni, lévén a többiek egymással teszik ezt. - Kijössz velem a levegőre? - amennyiben rábólint, gyorsan magamra kapom a dzsekim, szólok Ronnienak, hogy kiérve az ajtón egyből rá is gyújthassak, pedig én nem cigizek... csak ilyenkor. - És ez ennél már csak rosszabb lesz - nevetem el magam, mintegy bíztatva őt.
Megérkezik a két utolsó tag is, akikkel megtörténik a bemutatás, de mielőtt mindenki leülhetne, még egy elintézetlen dolgot emlegetnek fel. Kíváncsian figyelem az eseményeket, ebbe nem szólok bele, mert olyan dologról van szó, amihez nem sok közöm van. Fogadásról van szó, ez kiderül a beszédükből, majd előkerül a pia, és a szemkötő. Na, most már engem is érdekel a dolog, hogy miért nem láthatja, mit kap, de hamar kiderül, hogy egy erős italról van szó, ez a nőn is látszik. A pohár víz mennyi mannaként hat rá, jobban vedeli, mint a shot-ot. Röhögök a tanácson, majd egy hatalmas korttyal lehúzom a sört. - Honnan tudod, hogy én nem vagyok jó a fogadásokban? – nem ismer senki a csapatból, csakis a haver, aki hívott, ő pedig nem cáfolja, de nem is erősíti a kijelentésemet, gondolom, pártatlan akar lenni. Az igazat megvallva, ha az öcsémről van szó, neki sosincs szerencséje ellenem, de egy idegenről nem nyilatkozhatom. Felmerülnek a régi dolgok, hogy ki mit csinált még a középiskolában, milyen bonyodalmakba keveredtek. Ha anno nem ismételtetnek velem évet, most biztosan nem ülnék ezen a készen, velük. - Oh, az sem rossz, kivéve, ha kimarja a színt, és fizethettek utána – ne kérdezzétek, honnan tudom, legyen elég annyi, hogy anyámnak volt problémája a kíváncsiságommal. Felajánlására igen mondok, szükségem van egy kis levegőre a benti hőség után, ezért a kabátomat a széken hagyom. Nemsokára úgyis visszajövünk, nem fogunk egész éjjel a hűvös utcán társalogni, bár én nem vagyok semminek az elrontója. Ha így adódna, majd visszajövök a ruhadarabért. A cigimet azért kiveszem a zsebből, ha már ott járok, elszívok egy, esetleg kettő szállal, ez a helyzettől függ. Kifelé menet a közeli kukába dobom az eddig rágott rágógumit, innentől kezdve semmi nem tart vissza a cigitől. - Rosszabb? Úgy érted, mindenki részegebb lesz, és haza sem tudnak majd menni? – nevetem el magamat, hiszen ebben a helyzetben nehezebben tudok rosszabbat egy csapat ittas embernél, akik nagy hangzavarral lesznek. Az utóbbiban biztos vagyok, ebből a pár percből is hamar levontam kik a vezér, hangos egyéniségek a társaságban. - És ti honnan ismeritek őket? Hasonlóan az iskolából, vagy mint esetünkben, és egy másik társaság hozott össze titeket? – valahogy próbálom beindítani a beszélgetést egy kérdéssel, majd előveszem a dobozból a következő szálat, ami az ajkaim közt fog landolni. A gyújtómat természetesen a másik zsebemben hagytam, nem is értem miért nem a félig üres dobozba rakom, ezért a lány felé tartom, hogy gyújtsa meg nekem. Egy pillanat alatt leeshet neki, mi a célom ezzel, eme káros szenvedélyben szenvedőknek sokszor szokása egymástól tüzet kérni, ha ők olyan feledékenyek, mint a mostani esetben én. - Mióta cigizel egyébként? – tényleg érdekel a válasza, kíváncsivá tesz, ha ilyen információkat tudhatok meg másokról. Mindenkinek különböző élethelyzetek hozzák meg a mindennapi, vagy épp ritka szokásaikat. Én a munkám miatt szívok el pár szálat egy napon, ha válaszol, megtudhatom, ő miért csinálja. Mindeközben végig őt figyelem, másik dolog, ami zavarja az embereket bennem, túlságosan elemező típus vagyok. A lehető legapróbb rezzenésekről szeretek tudni, de természetesen vele szemben nem veszem olyan szigorúan a saját szabályaimat. Közben végig mosolygok rá, de nem azzal a bódult kifejezéssel, sokkal inkább a kedves érdeklődővel.
Szép. Bár kiakadnék azon, hogy így kell indítanom az estém, most mégsem teszem, és valahol megint azt hiszem, Samnek van egy hatodik érzéke, amivel megállapítja, mikor van szükségem segítségre. Bármennyire is letaglóz Dan jelenléte, nem fogok hebegő kislányként viselkedni, össze kell szednem magam. - Olyannak tűnsz, aki nem vesz részt ilyesmiben... mit dolgozol? - terelem el a témát, hogy a saját dolgom könnyítsem, és ne hajszoljam magunkat olyasmibe, amibe talán nem kellene, bár az a labda hihetetlen magas, bennem a késztetés meg hatalmas. - Nem igazán... nos, nem mi voltunk, akik elvitték a balhét... tudod, ha van pénz, te egy áldott jó gyerek vagy, csak a szülők szeressék a sulit - fanyar mosollyal nézek rá, biztos tudja, van elképzelése róla, hogy értem. Tuti már mikor ő járt is voltak olyanok, akik tehettek bármit, amíg a szülők rendesen támogattak. Csupán én nem vagyok erre büszke, és nem is kértem, főleg nem vártam el, soha. És mégis kísértem a sorsot azzal, hogy kihívom magammal, de végtére is, ezzel nem teszek rosszat. Én csak kukán ülnék, azt meg nem akarom, hogy ő is kirekesztve érezze magát, csak mert a többiek most elvannak. - És akkor még nem láttál mindent.... de mentségükre szóljon, az életük cefet.... állítólag - megvonom a vállam, mert azt tudom, hogy a tesóm szekere beindult, de azt is, hogy a többiek nem lettek ilyen szerencsések. De végülis nem rám tartozik. - Ronnie barátai, de már a homokozóban együtt játszottak, engem csak mindig elcibál magával... ma mondjuk kedvem se volt jönni - vallom be, de úgy, mintha sújos bűnt követtem volna el. Most meg már haza nem akarok menni, vagyis nem egyedül. Gyújtom meg a cigijét, csak aztán a sajátom. Nekem a táskámban több is van, holott nem a napi szükségletem részei, mégis... egy öngyújtó sok minden jót tud maga után vonzani... tapasztalat. - Nem cigizek - mosolygok rá, miután kifújom a füstöt. - Csak ha iszok, normális hétköznapokon még nem voltam annyira stresszes, hogy hozzá kelljen nyúlnom, meg.. máshogy szoktam levezetni - és mindezt olyan pillantással spékelem meg, amit felé küldök, hogy attól még egy casanova is zavarba tudna jönni, de legalább biztos lehetek benne, hogy jól értelmezi a szavakat. Meg amúgy is, a pia kezd hatni, innentől én mondhatok, tehetek bármit, kikapcsol az érzékem, ami azt sugallja, hogy rossz lenne. Pont ezért araszolok elé, hogy egy óvatlan pillanatban beletúrjak a hajába, csak mert egy pillanatra maga alá gyűr a kényszer. - Te hogy szoktad? - halkabban beszélek, mert közben nem növelem a távolságot, épp csak a szám nedvesítem meg, szép lassan, hogy végig tudja kísérni tekintetével a mozzanatot.
Miután megtörténik a fogadás elvesztésének következménye, összeülünk beszélgetni, de előtte egy igazán érdekes kijelentést kapok. - Nem? Miért nem? Túl jófiúnak tűnök? – veszem elő az ártatlan arckifejezésemet, amit nem gyakran látnak tőlem az emberek, sőt igazán kevesek, anyámnak viszont nagyon pontos emlékei vannak. - Nyomozó vagyok. És te? – kérdezek vissza, mert nem tűnik olyan idősnek, mint én, és plasztikát sem látok az arcán, hogy az legyen a ludas. Felhozom a gimis csínytevéseinket, akármennyire voltam jó, és jeles tanuló, néha kellett a gőzkieresztés, és a tanulmányaimra, valamint a versenyekre való tekintettel nem csaptak ki az iskolából. Az is igaz, hogy komolyabb problémákat nem okoztunk, de a rossz tanulókat már ezért is meghurcolták. Következő válasza mellé, egy kellemetlen mosolyt is kapok, amiből leszűröm, hogy nem igazán tetszett neki a helyzete a középsuliban. - Igen, tudom miről beszélsz, bár nálunk nem én voltam abban a helyzetben, hogy a szüleim elvigyék a balhét helyettem – ennél többet nem óhajtok beszélni a múltamról, az egy olyan pont, amit kevés ember ismer, és ez így van jól. Otthon sem emlegetjük most már, mindenki lezárt ügynek tekinti: az öcsémmel mi továbbléptünk, elköltöztünk az házból, míg az édesanyánk is új párt talált maga mellé, akit mindketten elfogadunk. Most már nem velünk él, neki kell szeretnie. Jól esik a frisslevegő, az ilyen helyeken egy idő után fülledt, párás lesz a légkör, tiszta oxigént lehetetlen kapni. Nem mintha most mi pont azért jöttünk volna ki, az ő, illetve az én kezemben is ott egy-egy szál cigaretta, amit később készségesen meggyújt. - Mindenkinek van az életében szar időszak, valakinek több is, mint kellene… állítólag – ha esetleg megkérdezi mi az enyém, arra az őszintét fogom válaszolni, de nem a legdurvábbat. Hümmögök a kijelentésére, miszerint nem akart eljönni, de akkor kihagyta volna a csodás társaságomat, ami vétek lenne. - És mi vett rá, hogy mégis gyere? Vagy inkább mi tart itt? – a második kérdés jobban izgat, bár abból, hogy kihívott, illetve a benti első pillanatból magamra voksolok. Ha mégsem ez lenne a helyes megfejtés, az szörnyen kínos szituációt eredményezne, és hatalmas pofára esést. A kérdés végére egy csábos mosoly is kiül az arcomra, miközben megint felvonom a szemöldökömet. Ez amolyan megszokott tőlem, pontosan én sem tudom, honnan jön. Következő szavai meg is adják a választ, ahogy pillantása is árulkodik, hogy mit szeretne csinálni, mondjuk úgy a mai este folyamán. Egy pillanatra hunyom le szemeimet, miközben kifújom a füstöt, ami a tüdőmbe áramolva pusztítja azt, de nem érdekel. - Jól érzem, hogy mondjuk, úgy két órán belül pontosan tudni fogom mivel? – a válasz ismételten adja magát, hajszálaim megérzik magukon az ujjait, ahogy simítás közben kissé meghúzódnak. Olyan aranyosan közeledik hozzám, ha szeretnék, sem tudnék nemet mondani, és eltolni magamtól, viszont őszintén megmondva, nincsenek ilyen terveim. Kérdése után automatikusan húzódik el tőlem, mintha direkt provokálni, ezt az ajkai megnyalása is alátámasztja. Nem kislány, ha belekezdtél a játékba, szépen végig is kell csinálni. Gyorsan elkapom a derekát, közelebb húzom magamhoz, ezzel megint csökkentve a távolságot. Mosolyogva indulok az arca felé, pontosabban az ajkai felé… Ismételten azok az ajkak, és alig pár centivel előttük térek ki jobbra. Másik kezemmel füle mögé tűröm a hajtincset, ami most a lehető legzavaróbb helyen van számomra. - Komolyan azt szeretnéd, hogy elmondjam, vagy inkább szeretnéd, ha meg is mutatnám? – rajtunk kívül nincs senki a közelben, de, ha bentről jönne ki valaki, akkor sem hallaná, mit súgok neki. Ez nem szól másnak, nem ajánlom fel olyan nőnek, aki nem érdemli meg. Továbbra sem eresztem a derekát, még egy csókot nyomok a nyakára, mielőtt visszahúzódom. Gyönyörű szép szemeibe nézek, az egész lány varázslatos, pont ez a két tényező ne lenne az? Ujjaim szorosabban markolnak az anyagba, ami elválasztja csodás bőrét tőlem, de ne már nem sokáig, ha így haladunk, abban az esetben nem.
- Inkább olyas valakinek, aki kihátrál - jó fiúnak korántsem. Az kisugárzás, az övé... nem ilyen, sőt a tekintete se árulkodik semmi jó fiúsról. Sőt, merem állítani, ha csak köszönőviszonyban lenne azzal a jellemmel, meg se akadt volna rajta a tekintetem, mert én... egyszerűen, engem nem vonzanak azok a fajta jó fiúk. Se a korombeliek, nincs ezen a téren bennem semmi, ami normális lenne, de ezt úgy gondolom, továbbra sem kellene hangoztatnom. Mit kapnék te jó ég, ha kibukna, hogy az én érdeklődésem más felé irányul, mármint a korosztályt illetően. - Ügyvéd leszek... most kávét meg sütit hordok - nem szégyellem, sőt, büszkén ejtem ki a szavakat, mert legalább olyan irodánál teszem, aminek neve van, és biztos vagyok benne, hogy az egész ott tartózkodásom nem fog kimerülni ennyiben. - Ó, ha tudták volna, nálam se vitték volna el, apám Denforth bíró, nem tudom, te mennyit hallottál róla, de nem a vajszívéről, vagy a rugalmasságáról híres - őszintén nevetek fel, mert ennek ellenére imádom, és igazából csak köszönhetek neki. Mindig tudta, mikor mennyire engedheti el azt a gyeplőt, és most nem fél kihúzni magát, mikor engem, vagy Ronniet dicsérik. Pedig ő szimplán figyelt ránk, és nevelt minket, sok mostani szülővel ellentétben. És talán pont ezért lettünk mi jó testvérek. Most sem orrolok meg nővéremre, mikor látom, szinte meg is feledkezett arról, hogy itt vagyok, ő meg tudja, hogy képes vagyok feltalálni magam, és nem kell egész éjjel a kezemet fognia. Nagyon jól működünk mi együtt. Kihívom magammal Dant, mert vele nagyon szívesen elütöm az időt, igazából bármennyi időt elütök én vele bárhogyan, és most remélem, hogy nem ülnek ki a gondolataim az arcomra. - Nem rossznak mondanám, csak.... tudod, kigondolsz magadnak valamit, mert az menő, meg atyaúristen, hajtasz évekig, és mire odakerülsz, látod, mi van a menőség mögött, hogy már az első héten kigürized a beled, és akkor úgy megnyugtatnak, hogy nem ez a legrosszabb... kiábrándult vagyok, azt hiszem, de ettől meg még jobban akarom, mert kihívás - szívok egy mélyet a cigimből, nem tudom, hogy miért osztom meg vele, azt sem, ez vajon, mennyire érdekelheti őt. - Ha rákérdezek, elmegy a kedved? - mert akkor Isten ments. Nem vagyok kíváncsi típus, és nem is lételemem mások életében vájkálni, azt meghagyom másoknak. A kedvét meg főleg nem szeretném elvenni. - Arra, hogy eljöjjek, a nővérem, a maradásra te - harapok az ajkamba. Lehet, hogy most vár tőlem valamit, hogy lesütöm a szemem, vagy belepirulok, de ahhoz, hogy ez ne történjen meg, már elég alkohol került a szervezetembe. Sam pontosan tudja, hogy nem bírom. És másképp is tudtára adom, ahogy kezdenek eltünedezni bennem a gátlások. Egyetlen rossz tulajdonságom van, szeretem minél hamarabb felvázolni a helyzetet, főleg, hogy látom is Danben, nem ódzkodik tőle, ilyenkor valami mindig felébred bennem, hogy aztán az ujjaim köré csavarjam. Apu szerint nagyon megy az nekem, még a legmufurcabb munkatársát is megfőzöm. - Én nem adnék két órát - kislányos mosolyom eltűnik, sőt... minden, amiről bárkinek is Ronnie pici húga jutna eszébe, de a bentiek ezt megint csak nem látják, nekik talán mindig is a pici húg maradok. Főleg, miután a testem előbb cselekszik, minthogy az agyam dolgozni kezdene, mire észbe kapok, erős karok kerülnek a derekamra, és én próbálok nem beléjük olvadni. Nem is biztos, hogy a pia részegít meg. A szemei, az illata, amit most még intenzívebben érzem, azok a hosszú ujjak, amik a törékeny derekamon pihennek, de bár máshol lennének. Egész résnyire nyílnak az ajkaim, ahogy közelít felém, és legalább úgy várom, hogy megízlelhessem az övéit, mint kisgyerek a karácsonyt, aztán mégis felnevetek, mikor sikerül bepailiznia. - Rád bízom a döntést - küldök felé egy kacér pillantást, óvatosan simítva végig azon a gyönyörű arcon, hogy aztán libabőrös legyek egyetlen puszitól, és testem rezdülése, amit vélhetően ő is érez, eláruljon teljesen. Nem mintha egész eddig, nem lett volna nyilvánvaló, nem közömbös.
Felröhögök a kijelentésén. - Az öcsém még örülne is, ha kihátrálnék, legalábbis az esetek többségében – nem szeretek bárkivel üzletelni, fogadni, sőt kártyázni is csak a tesómmal szoktam, bár mostanában már egyre jobban nyomja, mégsem tud megverni. Természetesen vele sem fogadok akármiben, nálam a pénz játszik. Ismét a nőre pillantok, apró mosoly húzódik az arcomra, mert eszembe jut valami, amit még akár csinálhatnánk is, ha nem értem félre a jeleit. - Akkor nekem is csinálhatsz egy nagy kávét, sok tejjel, nuku cukorral – újra hatalmas mosoly húzódik, amikor arra gondolok, hogy csipkés fehérneműjét, csak egy vékony szatén köntös takarja el (vagy még az sem), és behozza a kávémat. Fejemmel intek, nem ismerem az említett férfit, hisz még nem volt vele dolgom. - Akkor nagyon jó kislánynak kell lenned, különben még bajba kerülsz apucinál – kezemet a szám elé teszem, ezzel takarva a feltörő nevetésemet. Nem, tényleg nem akarom megsérteni, de ezt így rohadt vicces hallani, nem néztem volna ki az életvitelükből. Lehet ők apuci lázadó kislányai, ami viszont nagyon aranyos. Jobban megismerem, akkor majd nyilatkozhatom róla, addig visszafogom magamat. Hallgatom a monológját, átérzem, amiket mond, csak a végével nem értek egyet. Ha én anno nem akartam volna szenvedélyesen rendőr lenni, most nem állnék itt. Rengeteg dolog eltántoríthatott volna, kezdve az apámmal, át az anyámon, aki az aggódásával idegesített a napok többségében, mégsem szóltam ellene egy szót sem, mert szeretem, és megértem. Aztán befejezi magát, és megint egy vonalon vagyunk. - Akkor te is megtaláltad a szenvedélyedet, ha jól értem – mert anélkül, az élet értelmetlen, mindenkinek meg kell találnia azt a dolgot, embert, foglalkozást, hobbit, amiért érdemes élnie. Ha nekem válaszolnom kellene erre a kérdésre, biztos a munkámat mondanám, addig, amíg saját családot nem fogok alapítani, de, ahhoz valaki kell. Megint felnevetek, ahogy mindezt kimondja, egy kicsit elgondolkozom, mielőtt újra szólásra nyitom a számat. - Ha arra gondolsz mi az életem értelme jelenleg, az a munkám, ha a szarra az életemben, akkor az öcsémet mondom, aki jelenleg nálam csövel, és a mai egy ritka alkalom, mikor nem látom az idióta fejét – természetesen nem ez a legnagyobb baj az életemben, de remélem, beéri vele, mert arról tényleg nem szívesen beszélek. A mondat végével arra is utalok, hogy jelen pillanatban, most éjszaka teljesen üresen áll a lakás, ha kibírja addig, és nem foglalunk egy szobát itt a közelben. A másik, ami leeshet neki, az, hogy nem vette el a kedvemet, kb. aszexuálisnak kellene lennem, hogy ezek után ne akarnám más helyzetekben látni őt. - Igazán megtisztelő, én is hasonlóképpen érzek – ki tudja, meddig maradnék, ha ő nem lenne, a többiek elbeszélgetnek magunkban. Eddig sem jöttek ki megnézni, élünk-e még, vagy meghaltunk, szóval elbeszélgetik az időt, minket letojva, mégsem bánom, jövök is eggyel Andy-nek, amiről nem kell tudnia. Tetszik ez az őszinteség, ami szavai mögött rejlenek, miközben nem az a szende lányka, aki csak úgy mondja ezeket a szavakat, aztán otthagyja a pasit, és hazamegy. Közel vagyunk egymáshoz, ajkaink mégsem érnek össze (még), de nem a legközelebb, ami a mai estét illeti. Ujjaim nem engedik eltávolodni, azért vagyok olyan erős, hogy egy ekkora nőt ne jelentsen probléma megtartani. Ennél jobban nem közeledek felé, sőt nyakánál sem időzök sokat, majd később lesz lehetőségem rá. Imádom a testét, ahogy reagál egyetlen puszira, egyetlen egy, apró puszira, amit még csóknak sem lehet mondani, viszont megtudom, hogy a nyaka az egyik gyengepontja. Hogy ne csak ő élvezze, kezemet lejjebb viszem testén, ezzel belemarkolva az amúgy bombasztikus fenekébe, amit már kifele menet, jól megbámultam. Másik kezemmel a betonra ejtem a cigarettát, és rátaposok, majd előveszem a mobilomat, és megnyitom a taxi alkalmazást. Ezek után nem fogunk sem a metrón, sem a villamoson zögykölődni, és várakozni. - Előre szólok, a tesóm egy rendetlen disznó, így a lakás minden pontja rendetlen, kivétel a szobám – jelentem ezt be úgy, mintha az lenne a legfontosabb. Tetszik, amit az arcára nézve látok, és most már megengedhetem magunknak, hogy a távolság mínuszba kerüljön. Mielőtt ellenkezhetne, amit miért tenne, ajkaimmal az övéit betapasztom, és csókolni kezdem azokat, majd meg is szívom, mindeközben az egész testemet neki préselem, ha akarna sem tudna elmenekülni karjaim közül.
- Nem vagytok jóban? - halkan teszem fel a kérdést, mert én ezt mindig is furcsának tartottam. Mármint testvérek, együtt nőnek fel, és végeredményben csak egymásra támoszkodhatnak, ha a szülők már nem lesznek. Nem tudom elképzelni, mi okozhatna akkora törést a nőveremmel való kapcsolatomban, hogy elforduljak tőle, vagy akár fordítva. - Annak is megvan az ára - ártatlan pillogások hada, és egy mosoly, ami már cseppet sem mondható ártatlannak, de komolyan, ilyen labdát ki engedne el anélkül, hogy lecsapná? Az alkohol dolgozik, nem érzem a szégyent, voltaképp sosem érzem, hisz csak mondok valamit, azért nem vállalom a felelősséget, hogy más mit ért a szavak mögé. - Mindig igyekszem - igazából az sem zavarna, ha kiröhögne. Már megszoktam, és tudom, hogy nem tudják elképzelni, milyen lehet úgy élni, amíg nem kerülnek bele. Nekem meg volt elég időm ahhoz, hogy megszokjam a szabályokat, vagy épp rájöjjek, miként kerülhetem meg őket. Kiskapuk meg mindig vannak ugyebár. Kifakadni se terveztem, mégis óhatatlanul hagyják el a szavak a szám, csak mert nem azt kaptam, amit vártam. - Igen meg - őszintén vigyorodok el, mert az még csak meg se fordult a fejemben, hogy csak mert megláttam az árnyakat, abbahagyom, vagy épp feladom. Sose adtam fel semmit, még akkor sem, ha sokszor már én is elhittem, szélmalomharcot vívok csupán, szóval nem most fogom elkezdeni. Nem tudok szemet hunyni a gondolat felett, hogy épp most ígért fel nekem burkoltan egy üres lakást. Az már világossá vált, hogy kjól értelemzte a közeledésem, és vélhetően nem is egy bélyeggyűjteményt fog nekem ott előrittyenteni, netán maketteket, és a gondolat is egy mosolyt csal az arcomra. - Vétek lenne üresen hagyni - csúszik ki ajkaimon egy teátrális sóhaj. Olyan apróságokba, hogy nem is ismerem, hogy lehet egy szociopata sorozatgyilkos, még csak bele se gondolok, pedig azt hiszem illő lenne, de nem tehetek róla, az agyam racionálisabb fele elköszönt tőlem mára. És amint közelebb kerülök hozzá, minden apró ellenérzés megszűnik bennem. Akarom őt, ebben az egyben vagyok biztos, és még csak az sem zavarna, ha a közeli sikátor falának lökne neki. Lökjön, tépjen le rólam mindent, és... kiszárad a torkom megint, pedig ezek csak cikázó gondolatok, mégis mikor megfogja a fenekem, amennyire csak tudom, hozzápréselem magam, kicsit meg is ringatva a csípőm, hogy ne legyen annyira kellemes neki. Áldom az eszét, amiért taxit hív, mert ilyen állapotban én képes vagyok még egy tömött metrón is nekiesni, csak nem biztos, hogy az jó fényt vetne ránk. Csókját meg úgy viszonzom, mint az illető aki több kilómétert gyalogolt a Szaharán, és most jutott egy korty vízhez, szinte tépem az ajkait, és a hajában is végigszántanak ujjaim, pont nem törődve azzal, kik sétálnak el mellettünk. - A kabátod... - motyogom, miután észhez térve elszakadok tőle. Gyorsan veszem a levegőt, próbálom elérni, hogy minél több oxigén jusson az agyamba, persze sikertelenül. Míg Dan bemegy érte, én csak egy üzenetet írok Ronnienak, szavakban vázolva fel a helyzetet, közben ekszívok még egy cigit.
- Hát olyan tesós a kapcsolatunk. Nem vagyunk rosszban, de szoktunk vitatkozni. Régen azon, hogy melyikőnk játsszon az új játékkal, most meg, hogy ki vigye le a szemetet. Ezeket leszámítva jól megvagyunk – vonom meg a vállamat, és ezzel le is zártam a testvéri témát. Minek tovább feszegetni, valószínűleg úgysem találkoznak többet. Gondoltam abban a pillanatban, az én naiv fejemmel. - Hm, megadom azt az árat, ne tessék aggódni – vonom fel a szemöldökömet, miközben a nőre mosolygok. Rajtam ne múljék, szívesen fizetek egy friss, ágyba kapott kávéért, akár dupla árat is. Ahogy nekem, úgy neki is megéri. Szeretek ilyen ambíciózus emberekkel találkozni, valamelyest magamra emlékeztetnek, és ösztönöznek, hogy jobb legyek a munkámban. Tisztelem az előttem állót, amiért mindent megtesz a céljai érdekében, akkor is, ha csak fél órája ismerem, és ezt is felületesnek mondhatjuk. Akár hazudhatna is, mégsem érzem benne ezt a késztetést, a megérzéseim pedig ritkán csalnak ebben a témában. Ha már ennyire megfogott az ágyba kávé gondolata, fel is ajánlom neki az üres lakásomat, amit ott áll, alig másfél órára, sőt ebben az időszakban, taxival talán egy vagy háromnegyed óra alatt megtehetőek a kilométerek. Egyedül sem lenne kedvem metrózni, sem buszozni, a visszafelé jövő járatokat is lusta voltam meglesni, pont emiatt: a kínaiak, ha nem is az összes, a többség, inkább választja ezt a kényelmes fuvarozást, mintsem a tömegközlekedést. Vannak haverjaim, akik az esti billiárdozás után egy saroknyit képesek taxival menni, amire többet kell várni, mintha sétálnának. Amíg várakozunk, közelebb kerülök hozzá, érzem, hogy akar engem, és ez nem egyoldalú. Hogy utasíthatnék vissza egy ilyen gyönyörű nőt, ha akadna ilyen pasi, azt hülyének, esetleg melegnek titulálnám azon nyomban. Nem kell sokat kérlelnem, pontosabban követelőznöm, hogy hozzám bújjon, dörgölőzik, akár egy kiscica, mintha félne a nem létező gonosztól. Megfogom a formás fenekét, itt kint az utcán jelenleg ennyi is elég, még más számára is látható válnának más domborulatai, mire ő, még jobb simul. Ha direkt hergel, jól csinálja, mégis visszafogom magamat. Bármennyire is akarom, hogy az enyém legyen, nem fogok közszeméremsértést elkövetni, és mennyivel jobb lesz, ha feljutunk a lakásomra, ott egymásnak esni, és kiadni az addig felgyülemlett vágyat. Azért annyira mégsem vagyok, vagyunk önmegtartóztatóak, hevesen smárolunk a pub előtt, amit, mindketten a másik különböző testrészeit markolászva: én továbbra is a popsiját, míg ő a hajamat húzgálja. Eszembe sem jut, hogy bent felejtettem a kabátomat, ha rajtam múlna, valamelyik közös haverunk hívna fel holnap, vagy az éjszaka közepén, hogy az ott maradt. Gyorsan beugrom érte, természetesen a kérdések zápora nem maradhat el, mire egyértelmű mosollyal válaszolok, és elköszönök a srácoktól. A nővérnek szemkontaktussal megjegyzem, hogy nem fog semmi történni, olyan nem, ami miatt aggódni kellene, szóval életben hagyom a húgát, maximum karmolásnyomok maradhatnak a hátán. Ez még alakul. Mire kiérek, a taxi is megérkezik, én pedig ajtót nyitva a nő számára engem a „limuzinba”, hogy utána bemondva a címemet a lakásomba menjünk. Jó éjszakának nézünk elébe, ahogy reggelnek is.
Kezdőlap
