A héten a negyedik koncertemet kezdtem meg New Yorkban Atlanta, Nashville és Philadelphia után, s ez elég megerőltető volt számomra , főként az előző hét után, amikor Phoenixben, San Antonioban, Dallasban és New Orleansban népszerűsítettük a legújabb lemezemet. A Prideful névre keresztelt nagylemez nyolc új dalt tartalmazott, de mint minden koncertemen, a Prideful Tour keretében is igyekeztem a közönség előtt régi, közkedvelt dalokat is előadni. Mindez azonban rengeteg munkával járt, a másfél órás színpadi fellépések pedig fizikálisan is komoly megterhelést jelentettek számomra.

S míg annak idején, a húszas éveim elején még könnyen vettem ezeket az akadályokat, az éjszakázást, és fáradhatatlanul törtem előre, harmincnégy évesen már mindenféle kondicionálló program, megfelelő táplálkozás és rendszeres testedzés mellett is megéreztem a fáradalmas munka terheit. Már nehezebben ment az összpontosítás is, amire részben a múltbéli tragédiák is rányomták a bélyegüket, ennek ellenére nem akartam csalódást okozni sem a közönségemnek, sem pedig a menedzseremnek és a lemezkiadó cégnek, akik azért igyekeztek minden időmet lekötni további koncertekkel.

Néha úgy éreztem, hogy hiába akarok teljesíteni, nem fog menni, s már a philadelphiai koncert után is vágytam egy hosszabb pihenésre. Erre azonban még közel sem volt lehetőségem, ma ugyanis itt New Yorkban várt rám a közönség, nem beszélve a következő hétről, amikor még két városban várták rajongók ezrei, hogy meghallgathassák élőben is a legújabb dalamiat.

A háziorvosom is le akart beszélni arról, hogy ma este fellépjek, ráadásul még egy megfázással is küzdöttem az előző esti koncert után, de mindezek ellenére hajthatatlan voltam. Nem akartam lemondani a koncertet, nem akartam csalódást okozni, nem akartam hogy a rajongóim úgy érezzék, már nem az az Elle Ray vagyok, akit annyira szeretnek. Ők showműsort akartak, azért fizették ki a borsos árú jegyeket, hogy egy estén át jól szórakozzanak, s legalább  másfél órára elfeledjék a gondjaikat. Nem tehettem meg velük azt, hogy visszalépek az előadástól.

A kezdés előtti utolsó percekben próbáltam összekaparni magam, s még némi fájdalom és lázcsillapítót is bevettem, hátha attól majd jobban leszek. Mindez ugyan nem sokat hatott, ha az izomlázra gondoltam, mely végig járta minden porcikámat, de legalább csökkenthette a hőemelkedésemet ebben az amúgy is meleg nyári hőségben.

- Elle, ha nem bírod, vagy rosszul vagy, jelezz - mindezt már Karen kérte tőlem, az asszisztensem, aki legalább figyelt a testi épségemre, ha már saját magam nem törődtem ezzel. A háziorvosom nem maradt a helyszínen, két mentős kollégával egyeztetett, de azt követően már el is hagyta a helyszínt. A színpad mögött így nem maradtak sokan, csupán az asszisztensem, néhány testőr, a mentőszolgálat és pár technikus. A zenészeim már elfoglalták a helyüket, a vokalisták is beálltak a mikrofonok mögé, a táncosok pedig a színpad alatti rejtett kis zugokban várták, hogy megkezdődjön a show.

Nekem is be kellett másznom a színpad alá, s annak közepén kellett elhelyezkednem egy speciális eszközre lépve, amely a megfelelő időben emelőként vitt a színpadra. A műsor hatalmas fényekkel, s füsteffektekkel vette kezdetét, majd középen kirobbantam a színpadból, amire hatalmas ujjongás fogadott. A rajongók imádata érződött , amint teli torokból üvöltötték a nevemet, s tombolva várták a zenei élményt.

Nem kellett sokat várniuk, a hangfalakból azonnal feldübörgött a zene, én pedig megkezdtem a műsort, s minden erőmet beleadva énekelve, táncolva vezettem a mellettem elhelyezkedő tánckart. Legalábbis úgy éreztem, hogy minden erőmet beleadom, a rajongóim azonban észrevehették rajtam a fáradtság jeleit, s azt is, hogy a táncokban sem teljesítettem úgy, mint ahogyan azt tőlem megszokhatták.

Az első két-három dalban talán még ez fel sem tűnhetett annyira, de a koncert feléhez érve már egész testemben megremegtem, s Karen, aki már jól ismert, maga is látta, hogy nem vagyok túl jól. Idegeskedett is a színfalak mögött, de a műsor nem állhatott le. Míg akadtak fél-egy perces szünetek, hogy átöltözzek, vagy kifújva a levegőt igyak egy pohár vizet, Karen szinte azonnal lecsapott rám.

- Le kéne jönnöd Elle, te remegsz...- hiába próbált meggyőzni, hajthatatlan voltam, úgy éreztem, hogy kibírom és képes vagyok végig vinni a műsort. Fejemet rázva tiltakoztam, s átkapva magamon a felsőt, máris siettem vissza, hogy mosolyt varázsolva az arcomra, folytassam a műsort. Egy közepes tempójú szám következett, de hangilag talán ez a dal vett igénybe a legjobban. Igyekeztem kipréselni magamból a levegőt, s közben a jól begyakorolt koreográfiát követni, de az egyik fordulást követően minden elsötétült előttem, s összeestem a színpadon.