- Még van képe azt kérdezni, hogy én hol a rákban vagyok! Én! Elhiszed ezt, Cindy?
- El.
Felmordulok, mire azonnal korrigál.
- Jó, akkor nem.
- Hát ne is! Egy hete várok rá!
- Megtennéd, hogy nem kiabálsz?
- EGY HETE!
Dühösen pipálom ki a szállítólevélen azt a jelentéktelen tíz kiló sót, amit az üzletvezető tegnap megrendelt, és ami miatt én pakolhattam le egy teljes polcot a szárazáruraktárban. Mert a FIFO elv itt értékesebb, mint a korinthusiakhoz írt első levél, kit érdekel az újszövetség, a lényeg, hogy amelyik termék legutoljára érkezett, az kerül leghátra, ami régebb óta van az üzletben, azt használjuk fel először. Mintha a só megromlana. A só!
- Jó, de vagy száztizenhét üzenetet küldtél szegénynek.
- És?
- Az már lényegében zaklatás, nem?
Lezsonglőrködöm felülről a második polc teljes sótartalmát - ami ezen a ponton valószínűleg magabiztosan szégyenbe hozná a detroiti bánya készleteit - és bepakolom hátra a frissen érkezett mennyiséget. Az ajánlott napi nátrium-klorid bevitel egy átlagos ember esetén egyébként egy teáskanál, ami durván 5-6 grammnak felel meg. A Wendy’s napi felhasznált mennyisége a teljesség igénye – és bárminemű mérőedény használata – nélkül úgy három marék. Ehhez képest a rendelkezésünkre álló mennyiségek egyértelműen arra engednek következtetni, hogy titkon csatlakoztuk az east harlemi sómaffiához, és ezentúl nekik terítünk pult alatt. Nincs más magyarázat.
- De most bezzeg már éhes. Persze, mintha ez így működne, hogy csak gondol egyet és újra barátok lehetünk.
Helyére dobom az utolsó csomagot is, miközben fél szemmel hitetlenül meredek az első üzenet után szinte azonnal érkező másodikra. Mert ilyenkor természetesen már képes a társadalmilag elfogadott időkapun belüli üzenetváltásra, most, hogy Ő akar valamit. Pedig én tényleg azt hittem, hogy ez működhet köztünk travisburke-el.
- Mindketten tudjuk, hogy úgyis válaszolsz neki – búgja unottan Cindy, aki törökülésbe gabalyodva a földön minden figyelmét az újratölthető papírpoharak darabszámlálásának szenteli, és még csak véletlenül sem néz rám a beszélgetésünk alatt egyszer sem.  
- Dehogy válaszolok – felelem némileg sértetten, miközben feladatt nélkül maradt ujjaim már a telefon képernyőjén járnak fel-alá. Cindy morog még valami olyasmit, hogy persze vagy látom, vagy talán azt, hogy Peru fővárosában szobrot állítottak Micimackónak, lényegében mindegy is, mert nekem úgyis az összes funkcionálni képes agysejtem azzal van elfoglalva, hogy válaszüzenetet fogalmazzon meg.

>> az ENSZ 2018-as jelentése szerint minden kilencedik ember éhezik

Oda sem figyelve aláfirkálom a nevem a leltárpapírra, amit Cindy felém nyújt, mit sem törődve azzal, hogy így majd én leszek elővéve holnapután, mikor kiderül, hogy valamit elszámoltunk. Mert persze, hogy valamit elszámoltunk, ez már nem is tradíció errefelé, sokkal inkább alapvető emberi szükséglet. A hanyag munkavégzés a józanész egyetlen mentsvára egy olyan helyen, ahol óránként kilenc dollárért és hat centért kell mindent is csinálni.

>> dolgozom egyébként
>> vagyis már nem
>> igazából már egy órája nem, csak bent maradtam leltározni
>> mert én egy jó ember vagyok
>> olyan, aki önzetlenül segít a munkatársainak
>> és nem egy hét után válaszol az üzenetekre
>> te ismersz ilyen jó embereket, travisburke?

Az elküldött száztizenhét üzenetből nagyjából nyolcvankettő volt a taco szó különféle variációban, további nyolc pedig a tacotúra mantraszerű ismételgetése. A fennmaradó huszonhétből hat fenyegetőzés volt, kilenc amolyan finom célzás, hét pedig burkolt érzelmi terror. Ezen felül küldtem egy szelfit az egyetem folyosóján ülve és egy out of context mémet is, mert a szelfinél először véletlenül félrekattintottam. Ezek után még mindig maradt három üzenet, amiben jólelkűen arról érdeklődtem, hogy minden rendben van-e vele, ő meg még ezekre is baszott válaszolni. Ha ő valóban ilyen ember, akkor meg is érdemli, hogy éhes maradjon még egy kicsit.

>> ha még akarod a randinkat, akkor járulj a színem elé
>> a bázison vagyok

Pötyögöm még oda a beszélgetés végére, aztán lezárom a képernyőt és elindulok átöltözni.
   

Nem írom le neki válaszul, hogy mekkora istenadta nagy szerencséje, hogy az életében tudhat, nem is igazán azért, mert megkérdőjelezhető az állítás valóságtartalma – pedig amúgy az – sokkal inkább, mert lefoglal, hogy lehántsam magamról a piros egyenpólót. A bázis pontos helyének megnevezése is azért marad el csupán, mert kis híján fojtócsomót kötök a nyakamra a fekete kötényem zsinórjával, amit – most is, mint mindig – elfelejtek levenni, és hát a megfelelő oxigénellátás valahogy fontosabbnak tűnik, mint az útbaigazítása.
Szerencsére Travis van annyira talpraesett, hogy egyedül is boldoguljon, így, mikor végre, teljes utcai harcidíszben rárúgom a női mosdó ajtaját, már ott vár rám a helyiség végében, a radiátornak támaszkodva. Egy tizedmásodpercig azért átfut az agyamon, hogy talán nem ő az, hogy talán van más is, aki a női mosdóba szervezi a találkozóit, de aztán eloszlatja a kételyeim, mikor felém nyújtja a papírpoharát.
- A cukorszirupos, nyálas kóládnál azért több kell a megbocsátáshoz, de kezdetnek megteszi – vigyorogva lépek párat felé és elveszem tőle az üdítőjét, ha már ilyen kedvesen felajánlja, bár nem tervezek beleinni. Nem, mintha féltem volna, hogy valami betegséget terjeszt, vagy ilyenek, de kötöttek az elvi szilárdságom szabályai, és aszerint mindig vártam legalább a harmadikig, mielőtt a számba vettem volna valaki más szívószálát. A szívószál ebben a mondatban szó szerint értendő, nem metafora. Vagy hát…
- Cserébe a figyelmességedért, megengedem, hogy lefirkáld a neved a fülkéről, ha szeretnéd – a könyökömmel nyitom ki a bázisfülkém ajtaját, és, míg a balomban az ajándékkóla maradékát egyensúlyozom, a jobbommal a vállamon lógó hátizsákom első zsebében kezdek matatni. – Megpróbáltam lemosni, de a volt barátnőd valószínűleg szűzlányok vérével áztatott kénkövet használt a pokol legaljáról, mert még a szenteltvíz sem hozta le. Vettünk vodkát is, hátha az alkohol feloldja a festéket, de aztán véletlenül megittuk, úgyhogy azt nem tudtuk kipróbálni, deeee…
A lábammal meglököm a vécéülőke tetejét, ami így hangos csattanással csukódik le, majd egy lendületes mozdulattal a tetejére dobok minden szart a kezemből. A tatyó elejéből előkerül egy bontott doboz Marlboro, az irataim, a telefonom, négy kis műanyagzacskós, SpongyaBobos játék, amit még a raktárból csentem el, és végül a fekete alkoholos filc is. – Tessék, ezzel tudsz cenzúrázni. Firkálhatsz is valamit bosszúból akár, majd úgy teszek, mintha nem látnám.
Felé hajítom a tollat, nem törődve azzal, hogy figyel-e egyáltalán. Vagy elkapja, vagy mászik utána, bizonyára neki is hajlik a térde, mint mindenki másnak, szóval, ha béna, majd felszedi a földről. Ma nem én takarítottam, úgyhogy legalább tiszta a padló.
Hagyok időt Travisnek kiteljesedni, közben pedig visszarámolom az életem a táskámba, hogy aztán a vállamra kapva, elosonjak mögötte, és a mosdókagylóknak támaszkodva megvárjam. A délután ezen szakaszában általában pangott a bolt, az ebédidő már rég lement, a vacsoraidő meg még nem kezdődött el, de ettől független sem hozott zavarba soha a női mosdó ténye. A nőket, ellenben, de legalábbis azt az egy lányt, aki benyitott, amíg én a mellkasom előtt keresztbe font karokkal várakoztam, annál inkább. Mire az ajtó irányába kapom a fejem, a lányka már zavartan ki is hátrál a helyiségből, én meg, mint ügyeletes rossz munkaerő, nem sietek a tudtára adni, hogy ő van jó helyen, és mi vagyunk az illetéktelen behatolók. Csak akkor rezzenek össze egy kicsit, mikor pár perccel utána Cindy, akinek feltételezhetően bepanaszolt, be nem ront, hogy lebasszon. Aznap már vagy hatodjára, ami már vészesen közel tendál a tűréshatárához.  
- Te miért vagy még mindig itt? Menj már haza! - Szóra nyitom a számat, hogy közöljem, taco túrázni készülünk, de Cindy még azelőtt megrázza a fejét, hogy válaszolhatnék a kérdésére. Kettőt csettint a levegőben, hogy nyomatékosítja a nemtetszését, majd a válla felett az ajtóra mutat. – Nem érdekel. Nem lehetsz civilben a női mosdóban, szóval húzzatok el.
Nem vár válaszra, mert a legkevésbé sem érdekli egyetlen kifogásom sem. Csak elegáns sietségben kisuhan a mosdóból, és ahogy az ajtó becsukódik mögötte, tudom, hogy nagyjából három percünk van eltűnni. Ha letelik, és mi még mindig itt vagyunk, sebészeti beavatkozás útján való kasztrációhoz fog folyamodni büntetésként. Nem mondom, hogy láttam már tőle hasonlóan agresszív cselekedet, de azt sem, hogy nem. Jobb, ha inkább csak békésen távozunk. – Szóval, hová megyünk először?      
   

Amennyiben arra alapozom az állításomat, hogy travisburke a legnagyobb jóindulattal is max közepesen jó ember lehet, miután nem válaszolt egyből arra a jelentéktelen 117 üzenetre, igazán nem kéne meglepődnöm azon, hogy az első adandó alkalommal rámar a táskámból előkerülő fröccsöntött gyermekörömre. De azért meglepődöm. Olyan gyorsan mozdul, hogy szinte csak egy elmosódott csíknak látom a karját, ahogy felkapja a mintás kis csomagolást. Lenyűgöző.
- Van még ott, ahonnan ez jött – veszem elő nyomban a cukrosbácsi hangomat, amiről eddig nem is tudtam, hogy van, de ezek szerint akkor multifunkciós vagyok. - De, tényleg, egy csomó különféle-fajta van, mindegyikből hoztam egyet, teli van velük a táskám. A Csiguszosra igényt formálok, mert kurva aranyos azzal a nagy szemével, a többit felőlem megtarthatod. A Planktont lehet, hogy el tudjuk cserélni valami piára, ha találunk valami nagyon részeg arcot, aki beveszi, hogy ez egy jó üzlet. Vagy egy kisgyereket. Vagy egy részeg kisgyereket. -  Ez a gettó, itt mindháromra ugyanannyi esély van.
Amíg a művész alkot, én a mosdókagylónak dőlve azon morfondírozom, vajon mekkora gyakorlata lehet a wc fülkék oldalára firkált lejárató üzenetek terén. Vajon az illusztrátor fajta, aki obszcén rajzokat hagy a szöveg mellett, vagy a költő, aki szóismétlés nélkül tud vérig sérteni nemtől, rassztól és szexuális identitástól függetlenül bárkit? Basszus, életemben először alig várom, hogy holnap jöhessek éjszakázni, és lecsekkolhassam, mit írt. Megtenném most is, ha Cindy nem érezne legyűrhetetlen kényszert arra, hogy páros lábbal – és megesküszöm, hogy úgy – ránk rúgja az ajtót, és kiparancsoljon minket a lány mosdóból. Szívesen vitába szállnék vele, hogy 2020-ban jogom van nekem eldönteni, hogy lányként azonosítom-e magam, de egyrészt még azelőtt távozik, hogy kinyitnám a szám, másrészt tudja, hogy nem így van, harmadrészt meg azért kicsit félek tőle. Ütött már meg többször is, és hát nem volt túl jó érzés, na. Travisburke előtt azért nem vállalom fel, hogy halálosan rettegek Cindy mind a százötven centijétől, szóval csak megvonom a vállam a javaslatára.
- Szívtál már orrba fürdősót? Mert én még nem, de szerintem egész hasonló lehet ahhoz, mintha megpróbálnád Cindyt ellazítani. Biztos szórakoztató, amíg tart a trip, de azért hosszútávon nagyon-nagyon káros az egészségedre, és anyukámat is tök szomorúvá tenném, ha véletlen meghalnék a művelet közben.
Ellököm magam a mosdókagylótól, és követem Travisburke-öt kifelé az étteremből. Az ajtóból még visszakiabálok a munkatársaimnak egy kollektív sziát, meg egy elhadart jómunkátkevéshülyétnelopjatokakasszából jótanácsot, aztán Travis után rongyolva, menetközben próbálom meg egy kézzel magamra rángatni a táskám és a kabátom – nem feltétlenül ebben a sorrendben.
- Mármint a nyáladat? Nem, köszi, egyelőre elég volt. – Felé nyújtom a poharát, hogy szürcsögje csak el a tartalmát nyugodtan, ha akarja, amíg célba nem érünk.
A Taco Mix ott van a tömb másik végén, ahol lennie kell, kényelmesen beékelődve vár minket egy olasz deli és egy full kamu márkás cuccokat áruló ruhabolt között. A karácsonyi fényfűzérek még így az utolsó ünnepek után, és jóval a következő előtt is ott lógnak a bejárat felett, mint mindig; a piros kötényes pultoslány pedig kis híján szívbajt kap, ahogy belépve az ajtón rákiabálok egy szofisztikált buenas noches-t – mint mindig.
- Remélem sok kp-t hoztál, mert kieszlek a vagyonodból – futólag végignézem a menütáblát, csak úgy a formalitás kedvéért, mert úgyis tudom, mit akarok enni. – Al Pastort kérek meg egy Chorizosat, és lime-os Jarritost, meg tequilát, természetesen. Az asztalunknál megvárlak, ne felejts el borravalót adni a pultoslánynak!
Megveregetem a hátát, aztán levetem magam az első üres asztalhoz, amit meglátok. A szék támlájára akasztom a hátizsákom pántját, és kimumifikálom magam a kabátomból, amit igazából egy ennyire rövid távra nem is nagyon volt értelme felvenni, de lusta voltam a kezembe cipelni. A zsebemből is előhalászom a telefonom, hogy majd legyen mivel kajafotót csinálni, amit aztán szétküldhetek a műszakban lévő kollégáimnak, ha esetleg még nem utálnak eléggé, végül pedig, mint aki jól végezte a dolgát, hátra dőlök a székem támlájának és várok. Mi ez, ha nem magasélet?  
   

Abban a pillanatban, hogy leszólja a Taco Bellst, tudom, hogy ez match made in heaven, a családi állapotomat is csak azért nem cserélem le egyből Facebookon, mert a műszakom nagy részében PUBG-ztem mobilon, aztán mostanra alig 19%-on maradt az aksija. Ami egyébként nem olyan katasztrofálisan kevés, ha az embernek normális telefonja van, és nem egy ripityára tört, használt iPhone-ja, amit a 116. utcai metróaluljáróban vásárolt egy pufidzsekis hajléktalantól. Meg a Facebook most újabban úgyis olyan boomer dolog, nem? Mindenesetre azért tuti megkérem majd Travisburke-öt, hogy csináljunk szelfit, legyen mit mutogatni anyukámnak.
Aztán kicsit meginog benne a hitem megint, mikor nem ad nekem egyből igazat Cindy, anyukám és a nyálas kóla kapcsán. Meg hát úgy egyáltalán. Még jó, hogy nem siettem el azt a kapcsolatban vele: tacoTravis státuszmódosítást.
- Travis-Travis-Travis - csóválom a fejem, pont úgy, mint a focis fiúgyerekek anyukái a magániskolákban, mikor valaki boltban vásárolt sütivel érkezik a jótékonysági sütivásárra. El-fo-gad-ha-tat-lan! Meg elég bosszantó is, szóval gyorsan abba is hagyom. – A Spanyol Harlemben az anyukák semmit nem értenek meg. Ez nem az a közeg. Ha véletlen az életem veszteném, anyukám összegyűjtené a Dragon Balls labdákat és feltámasztana, hogy aztán a saját kezével tekerje ki a nyakam, amiért képes voltam az engedélye nélkül meghalni. – Meg amúgy is, az ember nem ismerti igazán a rettegést, amíg egy latina anyuka rá nem támad egy lábáról lekapott flip-flop papuccsal a Targetben. És a legborzalmasabb, hogy az még csak nem is az én anyukám volt, hanem azé a kiskölyöké, akit fellöktem a négyes soron, nehogy elvigye az utolsó doboz Cap'n Crunch-ot előlem.
- Az osztozással nincs bajom mondjuk, de azt meg lehet tányérról is, nem? Vagy mindenképp nyálcserés bulit akarsz? Ez valami fétis? Nem ítélkezem, csak érdeklődöm - meg lehet, hogyha igennel válaszol, akkor később majd rákeresek erre a dologra a Pornhubon, de ezt a gondolatot azért egyelőre még nem hangosítom ki. A kínos keresési előzményeimet bőven ráérünk még kivesézni, nem jó a randi elején ellőni a legjobb témákat, hogy aztán végül csak feszengve nézzük a másikat, hogy milyen szép. Nem mintha én valaha is aggódtam volna holmi kínos csendek miatt...
Bizonyítja ezt az is, hogy ordítva köszönök, ahogy belépünk a Mixbe. Mentségemre legyen írva, anyukám mindig azt mondta, inkább hangosan, mint sehogy, és nekem senki nem szólt, hogy emelett a kettő mellett még a társadalmilag elfogadott, és emberi fül számára megszokott decibellel való köszönés szintén opció. Meg hát szerintem tök jó a spanyolom, szóval nagyon szívesen random életunt Taco Mix pultoslány.
Travis végül aztán asztalig hozza a rendelésem, mint egy jó pincérfiú, és meg is dicsérném érte, ha nem lenne a saját tálcáján egy pohár horchata. Ami így önmagában még nem kéne, hogy bűn legyen, tekintve, hogy azt a szart az égvilágon mindenki szereti valamiért, de mégis az, mert én viszont nem. Olyannyira nem, hogy már csak a fahéjas-édes-tejes íz gondolata előhozza belőlem a gag reflexet. Vajon már késő megkérni, hogy inkább üljön máshová? Vajon azért nem válaszolt az első 117 üzenetemre, mert azon gondolkozott, hogy mondja el, hogy ő is egy olyan ember, aki szereti azt a trutymót? Mi jöhet még, kiderül, hogy amúgy hithű keresztény, és mindjárt asztali áldást mondunk, mielőtt torokra kapjuk az első feles tequilát?
- Uram – ismétlem én is biccentve, közvetlen azelőtt, hogy végignyalnám a kézfejem, hogy megmaradjon rajta a só. Arra következetesen nem gondolok, hogy mikor mostam utoljára kezet, és hogy azóta mennyi mocsok telepedett meg a mancsaimon. Meg hát amúgy is, kiskoromban megengedték, hogy a földről egyek, valószínűleg már immunis vagyok a Harlem koszra.
- Az első hivatalos, és az elkövetkezendő, még sok-sok-sooook taco túránkra – koccintom hozzá a poharam az övéhez, majd követve a tequilafogyasztás rituáléját, só-megbánás-citrom sorrendben eltűntetem a saját adagomat. Nagyjából félúton járhat a lötty, mikor az égető érzés mellé megjelenik az íze is a számban és hát bár ne tenné.
- Úristen, bazdmeg, fúj – meg se próbálok küzdeni ellene, hagyom, hogy kirázzon tőle a hideg. Megrázom magam kicsit, hátha az segít lent tartani a cuccot, majd a biztonság kedvéért azért még utána küldök egy kis Jarritost, mert a lime, amit a pia mellé adtak, szerintem 2008-ban szolidaritásból kiszáradt az Aral-tóval együtt. – Ilyen íze lehet a körömlakklemosónak is.
Nem, mintha nagy elvárásokkal indultam volna neki ennek az egésznek, de azért még így is sikerült kicsit alulmúlni az elképzeléseimet. Viszont a taco shell nincs összecsoffadva, úgyhogy csak kapnak egy pirospontot, amivel így 1-1-re egyenlít a Taco Mix önmaga ellen. 3.6, not great, not terrible.
- Szóval, Travis – kezdek bele könnyedén, közben letörök egy darabot a tacomból és a számba dobom. – Mi jót csináltál az elmúlt napokban? Gyerekeket mentettél egy égő kórházból? Kikutattad a rák ellenszerét? Megoldást találtál a világgazdaság összeomlásának megakadályozására? Gondolom valami ilyesmi történhetett, amiért nem válaszoltál arra a jelentéktelen SZÁZTIZENHÉT ÜZENETRE AMIT KÜLDTEM!
Nem ordítok, csak a beszédfrekvencia orvosilag elfogadott határértékein felül, emelt hangon kérdezek, és… hát jó, talán egy kicsit tényleg kiabálok. De 117 üzenetről van szó, és így meg tökre érthető, nem? – Legalább a szelfire küldhettél volna valami reakciógifet, kicsit fáj, hogy még csak egy hearteyes emojit se kapott, pedig szerintem különösen jól állt aznap a hajam.