A képzeletünket a valóság alakítja az érzelmeink és gondolataink által. A valóságot pedig az érzelmeink és gondolataink alakítják a képzeletünk által. Elsőre talán kissé kusza lehet megérteni, de van értelme. Mindidáig csupán egy hűvös szoba és a közepén hivogató fénye jutott osztályrészül, amihez idővel ugyan, de alkalmazkodtunk. Általa pedig kialakult egy rendszer, egy elfogadható, biztonságos rendszer. De a jó... a jó nem mindenkinek jó, van, akinek rossz, sokkal rosszabb. Változások történtek, a felszín alatt veszélyes háborúk folytak, s ezekbe csöppent bele Mirabell. Noha csekély időt tölthettünk vele, nem is mindnyájan, köztünk is sokak által kedvelt személlyá vált. Még Darius is érdeklődött iránta, nem csak a képessége végett. Ethan pedig... még a tapsi füles nyúldoktor néni mese könyve sem vígasztalta, pedig nehéz volt hozzájutni. Egyedül talán Dahlia és Susan nehezteltek rá. Susan mindig is egy szülőket elutasító kamasz volt, ám hiszem, hogy ennek meg van a maga szomorú története. Dahlia pedig úgy érzi megfosztották helyétől, s Mirabell letaszította trónjáról. Érkeztéig ugyanis senki más nem parancsolhatott Dariusnak. Ezen dolgokat látva Esther is szorgalmazta, hogy ismerjük meg, végtére is érezhetőbben többet segít nekünk, mint bármelyik orvos valaha is. Mindenki találkozni akart volna vele, ha csak egy kicsit is. Örültem, hogy nagyrészt mind szerették volna megismerni, barátjuknak tekinteni, időt tölteni vele, programokon résztvenni, csak hát... féltem, hogy önzetlenségünk Mirabellel kapcsolatunk kárára megy. Leslie úgy tekintet rá a háttérből, mint a Napra. Látta, hogy Mirabell meleg fénnyel árasztja el azokat, akikkel éppen idejét tölti, és azt hiszen őszintén mondhatom mindenki nevében, hogy soha egyikünk sem lépett ki úgy ebből a kellemes ölelő érzésből, hogy utána rossz szájízzel gondolt volna rá. Aztán minden megváltozott. Először a baleset és a férje, majd... Dahlia félelméből született őrült ötlete, nehogy elveszítse minden hatalmát Darius és általa felettünk is. Mint nő, nem tudok rossz emberként gondolni rá, de ezzel a húzásával... sajnálom, de olyan hullámot indított el, ami máig tart, amiben most is fuldoklunk s én nem vagyok képes mindenkit a felszínen tartani. Sajnáltam Dariust, de sokak élete szárad a lelkén. Az egész akkor kezdődött, mikor Estherre törte az ajtót a rendőrség.

Nem láttuk mi történik a szobán kívűl, nem észleltünk semmit a "fénybeli" eseményekből. Először Esther kezdett sikoltozni a székben, amire sokunk összerezzent, Ethan mellettem egyből belém kapaszkodott, ahogy ijedtében sírni kezdett. Kérdőén rémülten néztem el Darius felé. Ha a "fényben" atrocitás ért bennünk, annak nagy részét ő generálta vagy, ha nem, ő bele tudott nézni, képes volt bárkitől átvenni az irányítást, ám ezúttal csak az összezavarodottságot véltem felfedezni arcán. Dahlia imádkozni kezdett. Mindenki félt. Voltunk már veszélyes helyzetben, voltak kettős jelenlétek a fényben s hangos vitáink, de ez most valami más volt. Valami olyan dolog, ami nem pusztán mindenkit érintett, de... megváltozott a szoba hőmérséklete. Thaddeus azt mondta egyszer, hogy szélsőséges helyzet a valóságban százszorosan csapódhat le a sokkban lévő elmére, ránk. Éppen csak arra kaptam a fejem, hogy Esther sikoltva vágódik a földhöz, akár egy rongybaba, mikor Warren elordította magát: FEDEZÉKBE!!! Fület sértő sípolást hallottunk valami vérfagyasztóan közeledő robogással, s csak azért villant be az utolsó pillanatban a hang lehetséges hangforrása, mert előző este Dwain valami háborús műsort nézett. A becsapodó bombának volt ilyen robaja. Esthert már nem értem el, csak annyit láttam, hogy Darius ugrott volna odahozzá, míg én Ethan szorítottam magamhoz, aztán minden elsötétült.
Néha olyan valósághűen építi fel álmainkat az agyunk, hogy van, mikor egészen az ébredésig rá sem jövünk a turpisságra. Arra eszméltem, hogy a levegő nehéz, és a por a szemhéjam mögé kerülve is bök. Súlyos kő darabok fedtek be, de miután sikerült ráébrednem, hogy a szobát bomba támadás érte - még ha ez teljesen valótlanul is hangzik - erőt véve magamon emelkedtem ki a romokból. A felzavart por marta a torkom, fel is köhögtem, de amint újra oxigénhez jutottam, rémülten néztem körbe, majd felkelvén elkezdtem ásni a romok közt.
- Ethan!! Hol vagy? Esther!! Gyerekek!!! - kiabáltam a végén már inkább kétségbesve, sírva. Nem tudtam, hogy ez most a valóság, álom vagy a szoba egy borzasztó reinkarnációja, de azt igen, hogy mindenki eltűnt. A sokk miatt talán kissé túl gyászosan láttam a helyzetet, de akaratlan is eszembe jutott, hogy az egyik orvos arról beszélt Teddynek, hogy összeolvasztanak minket, de az értelemszerűen a halálunkat jelentené. Istenem... voltak nehéz pillanataink, és olykor igen, vérizzadtunk az küzdelmek által, de... szükségem van rájuk. Nem fogok hazudni, egy fél órát biztos a romokon keseregve sírva töltöttem, mire összeszedtem magam annyira, hogy kimásszak az útra. Mert, hogy az is volt. Egyszerre volt szokatlan és ismerős. Egy lebombázott városban voltam. Néhány utca után, és jó pár ismerős részhez érve pedig azt is tudtam, hogy Brooklynban vagyok. Viszont nem csak a többieket nem találtam, senki mást sem. Egy árva kutyát vagy madarat sem. Félelmetes volt, de pont emiatt nem tudtam megállni, hogy ne kiabáljam a többiek nevét. Főleg a gyerekekért. A nap erősen sütött. Arra gondoltam, hogyha ez nem is valós, akkor sem tudom miként léphetnénk át oda...

Idővel kiderült, nem mi generáltuk ezt az egészet, hanem az, amitől mindig is tartottunk. Darius volt a leggyakoribb a fényben, ám hevessége a zárkában, majd később az intézetben nem maradt megtorlatlanul. Veszélyesnek találták annyira, hogy emelt dózisú nyugatókat és altatókat adjanak. S amíg ő az elejétől kezdve küzdött a valóságban, mi a mérgek által csapdát alakított apokalipszisben próbáltunk túlélni. Idő közben néhányunknak sikerült meglelnie többünket. Én először - hál' istennek - Ethant találtam meg, de borzalmas lelkiállapotban, nyoma sem volt már szemeiben annak az eleven kisfiúnak, akit hitt a hősökben. Agresszívá vált bizonyos helyzetekben. Susannal, Dwainel és Urioval később találkoztunk, velük pedig rábukkantunk még Dahliara, Teddyre, Alexre, Lesliere, Romeora, Irishre és Dariusra. A többieket nem leltük, s bár nem tudom létezhet e ilyesmi, vagy, hogy Susan mennyire szavahihető, de azt mondta látta Esther holttestét. Alex sunyi fénybe lépése után pedig azt mondta, hogy az altatás alatt Huntert is látta. Holtan. Rendszer és fény híján, Darius képeségére hagyatkoztunk, mert ő a kezdetektől fogva képes volt irányítani ezt. Mindig nehezebb volt neki mást a "helyére cserélni" , mintha ő maga lett volna csak ott, de aztán ez a lassan kialakuló próbálkozásunk is megtört, mikor az orvosok kísérletezésbe kezdtek. Rájöttek, hogy a spontán vakító fény képes az akaratlan személyiség változásokra, még Dariust is kitaszíthatják a "fényből". Sőt tulajdonképpen miatta kísérletezik ki. Mentségére szóljon rossz emlékei vannak kezelőorvosáról, akit én is ismerek és Mira... Mirabell védett meg minket. Nem vagyok olyan, mint Darius, de ahogy véres körömmel kaparták ki maguk a föld alól az emlékek róla, elkapott egy szívemet szorongató érzés. Mint amikor úgy érezzük, hogy valaki fojtogat, hogy nem kapunk elég levegőt, pedig csak is rajtunk áll, hogy megfulladunk e. Ha a "fénybe" léptem, én sem tudtam másként viselkedni eleinte, mint ő. Harcoltam, követeltem Mirabellt. Egyáltalán él-e még?! Apaként szégyelletes, de őrültségem sokunkra átragadt, istenem, Ethan megharapta az egyik ápolót. Jó ideig csupán a szíjak fékeztek meg minket, mert attól tartottak az így is magas dózis túl gyakori beadása a gyógyszerekből függőséget, károsodást vagy halált okozhat. Kellet némi idő, át kellett beszélnünk a helyzetet, a hátrányokat és előnyöket. A veszteségeink. A reményt már rég elengedtük a szálló porral, és küzdöttünk a kezelések ellen, de, ha Ethan nem harapott, Susan nem... szemtelenkedett és Darius nem bántott senkit, akkor... akkor saját kezünkkel ihattunk a poharunkból, beülhettünk a társalgóba és ott... oké, nem egy leány álom, de, jobb egy székben ülve, csendben olvasni, mint ágyhoz szíjjazva, kiszolgáltatottan a plafont bámulni. A a zacskóba pisilésről inkább említést sem téve.
Sosem ígérték, hogy láthatjuk őt, bár az is igaz, semmi mást sem közölte Mirabellről. De imádkoztam, könyörögtem magamnak, hogy egyszer, legalább egyszer, akár a végső búcsúra, csak jöjjön el, öleljen magához és mondja, hogy minden rendben lesz. Neki elhinném...

Idővel megtanultak néhányunkat megkülönböztetni, Dariust elsőként, és rá próbáltak inkább nyomást gyakorolni. Tudták, hogy közülünk ő a hevesebb, ő az, aki játszi könnyedséggel emeli fel embertársát vagy szakítja át a rosszul zárt ajtót. Nem tudtuk őt eljátszani nekik, ők viszont az ő fegyelmét akarták. Voltak és vannak is nehézségeink, de javult a helyzet. Ezért lehetett Darius a társalgóban.

...

Nem mondanám, hogy végtelen békesség ült volna rajta, hogy nem feszült meg minden idegszálam, mert még mindig nem tudtam elfogadni a helyzetünk. Nem csak a hely vagy az orvosok hozzánkvaló állása borít ki, de itt... nem lehetek a magam ura. E-ez pedig... el sem tudják képzelni, milyen frusztráló. Nem törlik át, cseppmentesre a poharakat, az ablakok sarkaiban élő pók családokról nem is beszélve. Ha a ruha anyaga megadja magát, keletkezik rajta egy apró lyuk, vagy kilóg egy cérna, ők... semmit sem tesznek. E-ez elfogadhatatlan! A múlthéten egy rosszul kimosott, halovány folt volt a pólómon. Ha nem Ethan ette le, akkor valaki másét kaptam meg. Talán túlzás volt és elsőre kissé ijesztònek hathatott, amikor a konyhába rontottam, de csak ecetet és szódabikarbónát kerestem. Senki nem kérdezte meg, mert abban a pillanatban, hogy a kutakodás közben egyszer kirántotta a késekkel teli fiókot, azt hitték... igazából nem számít. Okkal fordultam el a világtól és igyekesztem megóvni ezektől magunk. De örültem, hogy a mai napom egy részét olvasással tölthetem. Nem volt nagy választék, de találtam egy kertészetről szóló ismeretterjesztő könyvet, ami ugyan lekötötte annyira a figyelmem, hogy ne nézegessem, ahogy a helyiség egyik sarkában egy nő a körmét, de legalábbis az ujját rágcsálja, viszont annyira nem, hogy ne szúrjam ki az érkezőt. Teljesen fel sem pillantok, már el is kapom a tekintetem. Az ismerősen kecses mozgása árulta el, s sarkallt engem is arra, hogy bizonyosodjak meg róla, valóban ő az. De nem lehet. Nem hiszem. Nem volt még rá példa, hogy ébren tévképzetek gyötörtek volna, de jelét sem akartam adni, hogy tán most még is így van. Ezek az orvosok, úgy fenik a foguk bármire, amivel bilincsbe tehetnek, mint cápa a vérre. Nem magam miatt aggódok, a többieket próbálom megvédeni, még ebben az egyoldalú harcban is, amiben nyilvánvalóan vesztésre állok. Egyre nehezebben koncentrálok, ahogy közel ér. Olyannyira, hogy már szemeim sem kell mozdítanom, hogy ne kerüljön a terükbe. Nem. Elég volt a szíjakból. Tudom, hogy a büntudat sokféle formát ölthet, de, csak is rajtam múlik leküzdöm e. Izmaim megfeszülnek a szék halk nyikorgására, ahogy kihúzza, ahogy helyet foglal. Homlokom ráncolva futok neki többször ugyanannak a mondatnak, de már szuszogásom is hangosabb, mint eddig. Megszólít, amire nem tudok nem fészkelődni a helyemen. Még... nem is volt alkalmam személyesen beszélni vele... mármint... nyugodt körülmények közt. Eme délibáb azonban elérhette a többieket is, mert Theron szinte könyörgött, hogy a helyemre léphessen. Bár az eszemre hallgatván, borzalmas ötletnek tartom, s ezáltal még csak fontolóra sem venném a kérését, de... az én bűnöm, hogy idejutottunk, hogy rosszul bánnak velünk, hogy nem engednek el. Nem tilthatom el a "fénytől", hisz ki tudja még meddig tart mindez.

Rettegtem attól mit reagálnak, ha elkezdek beszélni egy hallucinációval, és attól is, hogy ez vajon minek a romló jele. De a hangja, az illata... valódinak tűnt. Amint Darius teljesen átengedett felnéztem rá. Nyoma sem volt a katonás fegyelemnek és a feszült, mozdulstlan testtartásnak. Izmaim ugyan feszültek de közben úgy remegtem, mint, aki órákat töltött volna a jeges vízben. Szemeim könnybe lábadtak, sűrű pislogások közepette pedig peregtek végig arcomon a sós cseppek. Ajkaim úgy remegtek, hogy attól féltem nem fogok tudni megszólalni. Egyszerre hihetetlenül örömteljes és fájdalmasan szomorú a pillanat. Annyi mindent kérdeznék és mondanék. Megölelném, csókolnám és kérnem, hogy vigyen el innen, vigyem vissza az időbe. Elzokognám neki, hogy Esther úgy halt meg, hogy sosem köszönhette meg azt a sok mindent. Kétségbeesve könyörögnék neki, hogy jöjjön álmodni velem, mert nincs meg mindenki, a család nem teljes, és nem tudom mi lehet velük, de vele biztosan megtalálnám. Elmesélném neki, hogy mennyire szégyelljük a csuklónkon lévő kötés alatti vágást, amiért Alex végett akart vetni mindannyiunk életének. Vagy azt, hogy Ethan teljesen kifordult magából és nem hajlandó viselkedni.
- T-tényleg... te vagy az...? - hüppögöm és reszkető kezekkel, lassan nyúlok csak a kezei felé. Rettegek, hogy a képzeletünk játszik csupán. Mert ez, borzasztó tréfa volna. Heteket, hónapokat vetne vissza.