A mai napot is nagy örömömre Hienéknél tölthetem. Egy kis kockulás, egy kis filmezés, egy kis fecsegés nah meg persze ki nem maradhat a zabálás is. Valahogy itt mindig remekül telik az idő, talán túl gyorsan is. Nem igen szoktunk veszekedni, vitázni. Persze van, amiben nem értünk egyet, de szerencsére azt felnőttek módjára meg tudjuk beszélni. Egyikünk sem akarja a saját véleményét a másikra erőltetni, bár igaz néha szívjuk egymás vérét, de csak is szeretetből.
A mai nap mégis mássá változik a többihez képest. Éppen a fürdőbe sétálok, hogy az esti lefekvés előtt megmossam a fogam, arcom, mikor arra leszek figyelmes, hogy véres pettyek díszítik a mosdókagylót. Először nem tudom hová tenni, majd ahogy a tükörbe pillantok elfog a rémület és már kiabálok is Hiennek.
A vérzés nem akar leállni, sőt csak még erősebben és úgy tűnik ez egy ideig nem is fog leállni. Azonnal hívják is a mentősöket, akik nem totojáznak sokat. Hamar kiérnek, de sajnos nem egednek fel senkit mellém, így egyedül maradok. A szívem hevesen kalapál. Eddig egyszer fordult elő ilyen, még az elején… Ezért semmi jóra nem számítok.
Természetesen Hien édesanyja rögtön hívja Ericket is és elmondja mind azt, amit tudnia kell. Mi történt, melyik kórházba visznek. Az út a kórházig egy örökkévalóságnak tűnik. A mentős próbálja elállítani a vérzést, de nem jár sikerrel én meg próbálok lenyugodni, de nagyon hirtelen jött ez az egész. Abban reménykedtem, hogy netalántán lassan eljutok a végére, de a jelek szerint ez egy idióta álom volt.
Ahogy megérkezünk már tolnak is be és hívják az ügyeletes orvost. A kérdéseket próbálom felfogni, amit feltesznek nekem és fejbólintással, vagy rázással válaszolni nekik, miközben tekintetemmel egy ismerős arcot keresek, bár sejtem még nem kevés idő mire ideér, de a jelenléte sokat segítene nekem.

Pola&Erick& Mira

Mostanság - legalábbis az utóbbi egy évben- szívesen vállaltam ügyeletet a sürgősségin.Ez nagyon sokszor dupla műszakot jelentett, nem ritka esetben negyvennyolc órás készenlétet, ami után csak az alvásra tudtam gondolni, vagy már gondolkodni sem. Igazából nem is bántam, hogy a munka tökéletesen kimossa belőlem a magánéletem minden problémáját, vagy legalábbis egy időre elnyomja annyira, hogy ne ezen járjon folyton az agyam.
Külön beosztásként nem szerepeltem az orvosok listáján, de beugrósként, lehetséges berendelhető orvosként igen.És az esetek többségében mindig akadt egy lebetegedő kolléga, esetleg családi okok miatt távol maradó, vagy olyan is, aki épp egy érzelmi válságot élt meg egyik vagy másik betege elvesztése miatt, és ezért képtelen volt száz százalékban az adott munkájára koncentrálni. Ilyenkor jöttem én a képbe, és szinte mindig vállaltam is az ügyeletes orvos szerepét. Volt amikor műszakot vezető orvosként, volt amikor egyszerű asszisztenciaként. Noha elsősorban gyerekekkel foglalkoztam, mosolyogva jegyeztem meg egy alkalommal hogy bizony némely beteg viselkedését tekintve abszolút beleillik ebbe a kategóriába, sőt megkockáztatom, hogy van gyermek aki felnőtteket megszégyenítő komolysággal és erővel állja a vizsgálatokat. Nehéz a munkám, leginkább a lelki része ami megterhel. Hozzászoktam már a vérhez, hozzászoktam a stresszhez, vagy ahhoz, hogy hirtelen kell döntenem, ahhoz is, hogy némelykor magával a beteggel nehéz kapcsolatot teremtenem. De megszokni azt, hogy tehetetlenül nézem végig amint egy élet elmúlik a kezeim alatt, hallani a gép sípolását, amikor már mindegy mit teszek, hogy az ujjaim görcsbe állnak a szívmasszázstól, hogy hiába fújom be meghatározott időközönként a levegőt, hiába próbálom defivel beindítani a szívet….amikor már mindegy mit teszek, nem lehet segíteni.Orvosként ez az amire nem tudnak bennünket az egyetemen megtanítani. A tehetetlenség elviselése.Ha pedig mindez egy gyerekkel, egy újszülöttel, egy éppen elkezdődött élettel történik még inkább képes összetörni az embert.Ilyenkor hiába is próbálok kérdéseket feltenni, hiába is akarom megfejteni a miérteket valami felsőbb hatalom felé intézve a kérdéseket, nem jön felelet. Talán nem véletlen, hogy az orvosok körében az idő előrehaladtával egyre kevesebb az ateista. Valakit hibáztatni akarunk, csak éppen nem magunkat. Ki akarjuk vonni magunkat a felelősség alól és istenre, arra a felsőbb hatalomra fogni mindent, aki felettünk áll.
Az utóbbi egy hétben háromszor is beugrós voltam, ami alapvetően nem okozott volna problémát, ha az egyik alkalommal nem egy iskolabusz és egy rönkfákat szállító kamion ütközéséből hoznak be sérülteket. A Presbiter akkor csak kiegészítő ügyeletes kórházként funkcionált vész esetére, és ez be is következett.Nagyjából húsz sérült került hozzánk, jobbára könnyebbek, de voltak közöttük olyanok is, akiknél külsérelmi nyomok nem voltak, de komoly belső traumáktól kellett tartani.Egy ilyen beteg túl sokáig várakozott egy vizsgáltra, én pedig nem tudtam mindenhol egyszerre jelen lenni.Maradandó sérülései lettek, egy későn észrevett belső sérülés miatt, ami a beleit érte.
Órákkal később már a tetőn állva az alattam elterülő várost néztem, a lassan lenyugvó nap szürke fényei közepette olyan aprónak és tehetetlennek éreztem magam, az embereket pedig annyira sérülékenynek. Törékenyek vagyunk mind, talán tisztában sem vagyunk vele, csak már akkor amikor szembesülünk a valósággal. Kezemben a számolatlanul szívott cigaretták egyike, a csonk már egy ideje parázslott a kezemben, majd a hamu lehullott a földre.Fáradt voltam, kimerült és elkeseredett. Másik szabad kezemben, egy félig kihűlt kávé maradványai voltak a jellegtelen kék műanyag pohárban. Felkortyoltam, és mikor visszamentem a főnököm várt, aki hazaküldött. Jót fog tenni egy nap pihenő. Gondolta ő és gondoltam én is, de nem tett jót. Otthon az üres lakás várt, a férjem hiánya pótolhatatlanul ott hagyta lenyomatát a bútorokon. A fiúk ezer meg egy úton, mindegyikük éli az életét, csak én képtelen vagyok utat találni benne. Félek. Félek önmagamtól, a döntéseimtől, az emberektől akik nyomot hagynak bennem, és azoktól a leginkább akik maradandóan teszik. Vágyakozást hagyva maguk után. Dolgoznom kell.Képtelen vagyok nyugodtan itthon maradni, így aztán még aznap este felhívtam a főnökömet, új beosztást és lehetőséget kérve.Nem volt ugyan szentül meggyőződve, hogy lelkileg készen állok megint a munkára, de biztosítottam, hogy pont erre van szükségem.
Éjszakai műszakot kaptam másnap.Remélhetőleg csendes estének nézünk elébe és egy ideig a nővérekkel beszélgettem, lejátszottunk pár parti pókert, amiben még mindig rémesen rossz vagyok, egyszerűen csapnivalóan blöffölök. A büfében még kaptam egy adag melegszendvicset vacsora gyanánt, és egy nagy bögre friss kávét, ami kitart talán pár órára. Utána az automatákra kell hagyatkoznom. Nem sok esetünk volt, a többsége könnyen ellátható, szinte bármelyik rezidens meg tudja oldani. Volt ahol még arra is maradt idő, hogy elmagyarázzam a sürgősségin gyakorlatukat töltő ifjú orvosoknak éppen mit csinálok és miért.Este tíz óra magasságában aztán engedélyeztem magamnak egy kis pihenőt. Az egyik apró kis kötözőhelyiség betegágyán, az ott felakasztott tartalék köpenyből hajtogattam párnát, és a hátamra feküdve gyűrtem a fejem alá. Egyik kezem a nyakamban hevenyészve lógó sztetoszkópon pihent, a másik a mellkasomon nyitott tenyérrel. Az ajtó alatti réseken beszökött a folyosói lámpák meleg sárga fénye, és szűrt árnyékokként táncoltak a berendezések körülöttem. Csak bámultam a plafont, cikázó gondolataim színes kavalkádként keringtek, míg aztán lassan elcsendesedtek. Nyitott szemeim egyre hosszabban pislogtak, végül szinte észrevétlen nyomott el az álomtalan álom. Ürességben lebegtem, a jótékony melegségben, de képeket nem láttam.Mintha egy képek nélküli álomvilágban léteznék. A fáradtság teljesen letaglózott.
Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el így, mert az éjszakás főnővér, Rose hangjára ébredtem, meg arra, hogy a karomat simogatja óvatosan, próbál felébreszteni. Ki tudja mióta.
- Dr Wagner…..Dr Wagner...Mirabell...ébredjen!- lassan nyitottam ki a szemeimet, párat pislogtam és szinte abban a pillanatban amikor a tudatom teljesen tisztává vált a ködös fáradtságból, hirtelen fel is ültem. Nyúzott voltam, így szükséges volt párszor átdörzsölni az arcomat.
- Gond van?- kérdeztem, noha, tudtam, hogy ha így lenne, akkor nem ennyire lassan és érzéssel ébresztgetne, és kintről sem hallottam beszűrődni olyan hangokat amelyek vészhelyzetre utaltak volna.
- Beteget hoznak. Nemsokára itt lesz a mentő.
Felugrottam a betegágyról, és már indultam is a főnővér után, hogy a többiekhez csatlakozva fogadjam az érkező mentőket. Egészen a bejáratig mentünk, hogy már ott átvegyük és minél többet megtudjunk arról mi a gond.
- Balesetes?- fordultam Hans felé, aki a ma este vezető ügyeletese volt, a legjobb baleseti sebész akit csak ismertem.
- Nem. Állítólag otthonról hozzák, fiatal lány, huszas évei elején. Vagy fiatalabb. Majd a papírokból megtudjuk. Lehet a te asztalod lesz Mira. Huszonegy alatt még gyerek.- haloványan mosolyogtam rá. Hansnak három lánya volt, és úgy tartotta, hogy a lányok egész életükre gyerekek maradnak, teljesen mindegy hány évesek, az apáknak pedig vigyázniuk kell rájuk. Még viccelődött is azzal, hogy hamarosan fegyvert szerez be, azzal fog elüldözni minden lehetséges udvarlót. Én meg ráreplikáztam, hogy ha az én fiaim bármelyikre pusztán azért mert tetszik nekik egy kislány bárki fegyvert fogna, nem tenné zsebre amit tőlem kap. Texasi lány vagyok, és bár alapvetően csendes és visszahúzódó, a neveltetésem adott esetben nem fogom meghazudtolni. Szóval abban biztos lehet, hogy az én fiaimra nem foghatna fegyvert, mire megjegyezte, hogy a Wagner fiúkra nem is tenné.Mindkettő tökéletes.Ebben egyetértettünk, bár az anyjukként én nyilván elfogult vagyok.
Az éjszaka hűvös volt, és kissé talán felhős is, mert hiába néztem fel az égre, nem lehetett látni egy árva csillagot sem. A mentő hangja felsikoltott a távolban, de minden másodperccel egyre közelebbről érkezett, míg végül a rámpán áthaladva szinte bevágódott a sürgősségi elé. Épp csak odalépünk, amikor nyílik a mentőautó ajtaja és a két ápoló rutinos mozdulattal tolja le a betegszállító ágyat, egyetlen mozdulattal gurulásképes állapotba hozva. A papírokat átveszem, miközben Hans már nézi is a lányt, és hallgatja a mentős beszámolóját.
- Tizennyolc éves nőbeteg, az otthonában, a fürdőszobában lett rosszul Az orrából folyni kezdett a vér, de lehet a szájából, nem tudta megmondani. A szájából is szívtunk le vért és az orrából is váladékkal együtt, nehogy megfulladjon. A vérzés csillapítására két egység NoPenolt kapott, de most kötöttem be neki egy harmadikat, ettől már némiképp csillapodott de elállítani nem tudtuk.
- NoPenolt kizárólag olyanoknak adnak akik kemót kapnak…- jegyzem meg elképedve és egy pillantást vetve a sápadt arcú kislányra, akinek riadt tekintetében azt látom, hogy nem érti hol van, hogy mi történt, és mi lesz vele. Ösztönösen nyúlok a szabad keze után és fogom meg, miközben a többiekkel, a két mentőssel meg  a két nővérrel befelé toljuk őt az ellátó helyiségekbe.
- Igen. Diagnosztizált leukémia. Dr. Rendell betege.Őt nem tudtuk utolérni, állítólag Alaszkában valami konferencián vesz részt. Ha esetleg megtennék….
- Persze.- vágom közbe. A lány homlokára teszem a kezem.Tűzforró. A láz és a vérzés együtt kissé furcsa tünet.
- Mennyi volt a láza?
- 38,2. Stabilizáltuk, kapott lázcsillapítót idefelé.Tiszta a tudata, bár kicsit nehezen beszél. Inkább az ijedtség szerintem.
A négyesbe toljuk be, itt veszem át a maradék papírokat is a mentőstől, aki aztán a nővérpult felé indul, hogy a maradék adminisztrációt elintézze. Innentől Hans meg én és a két másik nővér vesszük át, meg egy rezidens is van a helyiségben, egy harminc körüli fiatal férfi, aki traumatológusnak készül.Miközben Hans az életfunciókat ellenőrzi, rám marad, hogy kissé megnyugtassam a lányt, és elmondjam mi történik vele.Rápillantok a papírra, hogy onnan olvassam le a nevét.
- Szia Pola. Különleges neved van.- biztatón mosolyodom el, hogy kissé nyugtassam. A hangom is ilyen. Megszoktam, hogy a gyerekekhez csendesen, óvatosan kell beszélni. Ez pedig olyankor is sajátom, ha éppen itt teljesítek szolgálatot.
- A Presbiterben vagy, Manhattan-ben. Én Dr Wagner vagyok, a másik orvos Dr Gruber.Megpróbáljuk kideríteni mi történt veled, és ehhez a segítségedre lesz szükségem. Fel fogok tenni majd pár kérdést neked, amire válaszolni kellene.- miközben beszéltem néha a gépre pillantottam, ami jelezte a pulzust, a vérnyomást és egyéb életfunkciós adatokat. Emelkedett pulzus, nyilván az izgalom miatt.
- Először próbálj megnyugodni, mélyeket lélegezni. Ez nagyon fontos, hogy könnyebben meg tudjunk vizsgálni. El tudod mondani  nekem, hogy most fordult elő először veled, hogy vérzett az orrod vagy a szád? Illetve a lázas állapot máskor is elő szokott nálad fordulni? Vagy csak ilyenkor?- nem teszek fel egyelőre több kérdést, mert ha ezekre tud válaszolni, akkor tovább tudunk menni. Az mindenesetre még mindig nyugtalanított, hogy a vérzés és a láz nem tipikusan az ő betegségére valló tünet.Egy konzultációt mindenképp le fogok később folytatni Dr Rendellel.

Már egy ideje mertem abban hinni, hogy túl vagyok az egész szarságon, hogy végre magam mögött tudhatom ezt a betegséget. De a jelek szerint valaki azt akarja, hogy mégse legyen így. Nem számítottam arra, hogy újra elered az orrom vére. Rég nem történt meg ez velem. És mikor megtörtént semmi jót nem mondtak. Ezért ijedek most meg megint. Mert tudom, hogy csak rossz híreket fogok kapni. Lehet, hogy hamarosan nincs tovább nekem. Abból a franciaországi útból lehet nem lesz semmi.  
Mikor megérkezünk nem tudok azzal foglalkozni, hogy hirtelen mennyi ember van körülöttem. Csak próbálom magam megnyugtatni, kisebb-nagyobb sikerrel. Figyelek arra, hogy mit mondanak, de amíg nem felém irányítják szavaikat nem próbálok meg beszélni. Tudom, ha kinyitom a szám tele megy vérrel és az, nos hát nem túl kellemes.  
Ha nem lennék ijedt állapotban lehet picit felnevetnék a lélegezz mélyeket kérésre. Jelenleg, ha nagyot lélegzek, akkor csak a vért szívom fel. Figyelek a kérdésekre, nyitnám a szám, de inkább nem teszem, így egyik kezemmel az orromra mutatok, hogy egyértelmű legyen a számukra, hogy onnan folyik az a sok vér. Viszont a láz nekem is új. Legutóbb, ha jól emlékszem nem szökött fel ennyire a hőm. Miután az orromra mutattam az ujjaimmal egy kettest mutatok, hogy ez a második alkalom. Viszont a lázat mégis hogyan tudnám elmagyarázni nekik? Rőt véve magamon kinyitom a számat, de először csak egy köhögés a reakcióm rá.
-Nem volt...lázam.-Hadarom el a nőnek. Máskor meg biztos volt az évek alatt, de azok csak sima megfázások voltak. Ha lenne elég erőm legszívesebben felállnék és elrohannék innen. De tudom, sajnos ez most nem fog megtörténni. Sőt félek, hogy rövid időn belül innen nem jutok ki, vagy max csak egy fa dobozban.