Nathan& Mirabell

Nem csak pár órát szerettem volna délelőtt pihenni, vagy délután egy kicsit többet aludni vágytam. Ebből nem sok minden lett. Pedig este hatra mennem kell, és érzem is magamon, hogy a fáradtság, amelynek csak egy része táplálkozik az elmém tompaságából, egyre jobban legyűr. A másik része a lelkemet cincálja, immáron egy hete. Egy hete azon az estén, amit Roderick pontosan azért szervezett meg, hogy jól érezzem magam, valami olyasmi történt azt hiszem amire már régen fel kellett volna készülnöm, hogy bekövetkezik majd. Tulajdonképpen csak idő és hely kérdése volt. Talán azt gondoltam, hogy ha kerülöm annak a lehetőségét, hogy Nathan meg én a kórházon kívül is találkozzunk, akkor sikerül eltompítani, idővel pedig teljesen elnyomni magamba ezeket a sehova nem vezető érzéseket. Az már világosan látszott, hogy végérvényesen megszűntetni nem leszek képes.
Ha valamikor, akkor most még jobban szükségem lett volna a férjemre. Az együtt töltött idő, a házasságunk alapjai, minden ami hozzá kötött most még erősebbé kellett volna tegyen, vissza kellett volna húznia magához, felébreszteni egy olyan álomból, amelybe nem önszántamból szenderültem. De Bradley nem segített. Kitartó távolságtartása, mely egyre inkább fizikális is lett nyilvánvalóvá tette, hogy ez a házasság végérvényesen és vissza nem fordítható módon tönkrement. Fájt? Pokoli módon. Annyiszor szerettem volna elmondani neki, hogy sajnálom amiben én hibáztam, hogy sajnálom, hogy nem figyeltem rá jobban, és sajnálok minden olyan percet, amelyet elpazaroltam, amikor fontosabb volt minden más, semhogy felismerjem néha neki is szüksége lehet azonnal rám. Akkor és ott. Mennyi ilyen kézből kibujtatott simogató kéz, mennyi távolodás, csak egy mosoly ajándékul, mielőtt egy-egy továbbképzésre mentem, holott nem volt létszükséglet. De Brad akkor velem szeretett volna lenni. Többször kért, hogy mondjam le, hogy meneküljünk el a világ elől, és amíg ezt megtettük volna anélkül, hogy a kapcsolatunk megannyi rákfenéje elhatalmasodott volna rajtunk, én voltam aki inkább elment. Most pedig én vagyok aki ugyanezt a szemére veti? Talán itt az ideje megbeszélni, hogyan folytassuk tovább, hogy talán eljött az ideje annak, hogy mindketten a saját utunkat járjuk, még akkor is, ha olyan fájdalmas egyszerűséggel ragaszkodunk a közösen eltöltött időhöz. Azt hiszem ez a baj. Ezért nem lép ő sem és én sem. Félünk a változástól. Félünk attól, hogy ha nem jó döntést hozunk, ha más valaki mellett nem lesz olyan amilyen együtt volt, akkor nem lesz visszavonuló. Nem lesz hátország, nem lesz ott egyikünk sem, hogy megbocsásson, hogy szemet húnyjon, hogy tovább lépjen. Egyedül maradunk. Huszonöt éve soha nem voltunk egyedül a döntéseinkkel és nem tudom mennyire vagyok arra felkészülve, hogy most mégis így lesz.
Korán reggel volt, amikor hazajött, és arra ébredtem, hogy a konyhában készít magának valami harapnivalót. Sosem ébresztett fel ilyesmiért, tudta, hogy szükségem van az alvásra az éjszakás műszak előtt. Figyelmes volt, ahogyan mindig is. Mégis most valahogyan ez is rosszul esett. Felkeltem és kisétáltam hozzá, némán készítettem kávét. Neki is.
- Brad….azt hiszem...azt hiszem ezt meg kellene beszélnünk.- kezdtem csendesen, és hallottam ahogyan a hátam mögött aprón csörren a vajazó kés amint a tányérra helyezi. Mélyet sóhajtott, fújtatva hagyta el a levegő a tüdejét.
- Ne most, Mira. Kérlek!
- Akkor mégis mikor? Ezt így nem lehet, én nem…- kicsit talán a reméltnél is csalódottabb és felháborodottabb volt a hangom, aztán csak megcsóváltam a fejemet.
-...én ezt így nem folytatom Brad. Ha nem közös megegyezéssel, akkor egyedül adom be a válókeresetet.- mintha nem is én mondtam volna ezeket a szavakat, olyan távoli és szinte ismeretlen volt minden amit kiejtettem a számon. Én szerettem egykor ezt a férfit. Hirtelen, valahonnan a semmiből hallottam a saját nevetésünket a kampusz udvarán, éreztem a régi világ megkopott mára talán ismeretlenné váló illatát. Átfutott rajtam minden érzés amit felébresztett bennem, minden ragaszkodásom, ígéretem, dacos sértettségem, rajongásom és hűségem….minden amit neki adtam. Huszonöt évet engedek most ki az ujjaim közül, és nincs előttem semmi más csak a tökéletes és minden szempontból ködbe vesző ismeretlen. Az idő, amit nélküle kell tovább élnem, noha egy ideje már így is azt teszem. Így kimondva, azonban még inkább kegyetlenül mart szíven. Csak nézett engem, hosszú percekig, aztán felállt, és kisétált a konyhából. Nem mentem utána, nem kértem arra, hogy beszéljük meg. Tudtam, hogy ez, amit most tett, válasz volt mindarra amit felvetettem. Ezt akarta ő is, csak még mindig túl gyáva volt ahhoz, hogy megtegye. Vagy talán féltett, hogy meg fog ezzel bántani. Nem ezzel bántott, hanem azzal ahogyan két éve éltünk.
Hallottam, hogy a gardrób szobában a szekrény tetejéről csusszan a barna szövet borítású bőrönd, koppan a cipzárja az ágy végéhez, és hallottam ahogyan ruhákat pakolja. Érintetlenül hagytam a két kávét a pulton és a hálószobánkba menve az ágyra heveredtem és lassan, sírva aludtam el.
Valamikor délután három körül ébredtem. A lakásban tökéletes csend uralkodott. A gardróbból Brad ruháinak nagy része hiányzott, a fürdőszobából magával vitte az össze holmiját. Mintha egy részemet szakították volna ki. Képtelen voltam feldolgozni ezt az ürességet. Az ember ennyi idő alatt hozzászokik a dolgokhoz, hogy minden ott van ahova a másik tette. Most pedig semmi sincs a helyén….kicsit mintha a sajátom veszett volna el. Hát ilyen ez? Ilyen amikor véget ér valami, amiről azt hittük, hogy örökké tart? Ilyen az amikor már nem áll semmi az ember boldogságának útjában? Rohadtul keserves érzés ez, és nem nagyon tudtam mihez kezdeni vele. Nem így akartam. Igazából soha nem akartam. Már nem tudom megjavítani, nem tudom meg nem történtté tenni. Kétségbeesetten mormoltam, hogy sajnálom, hogy vissza akarom forgatni az időt, hogy újra akarom kezdeni, mindent újra akarok. De ez mindhiába. Egy életem van. Egy amit egyszer valamikor elrontottam és a következményei visszacsapnak.
Nem tudtam, hogy Brad hova ment, talán majd pár nap múlva megírja, vagy felhív….nem tudom, csak azt tudtam, hogy máris hiányzik. Nem az érzések miatt, hanem magával vitt belőlem egy keveset. Aki én voltam. Mellette. Most hogyan tovább?
Kábán tébláboltam a lakásban, és éreztem, hogy a pánik egyre jobban úrrá lesz rajtam. Így nem tudok bemenni dolgozni, egyszerűen képtelen vagyok. Felhívtam a kórházat és a mai napot offoltam magamnak. Ilyesmire korábban nem volt még példa. Talán egyszer, amikor Jeff bárányhimlős lett, és nagyon belázasodott….mindennek már több mint egy évtizede. Azóta soha, semmiféle kifogással nem mondtam le műszakot, és Dr Morris, a műszakok beosztásáért felelős orvos hangjából kiéreztem a döbbenetet, de elfogadta és annyit mondott, hogy pihenjem ki magam.
Legalább két órán keresztül csak kerestem a helyem a lakásban. Megálltam a rengeteg közös családi fotó előtt, és végigsimítottam rajtuk. Mosolygunk. Mindegyiken mosolygunk, és mindegyiken boldogok vagyunk. Azok is voltunk. Mindig azok. Nem tudtam egyiket sem elmozdítani a helyéről, még azt sem, amelyik az esküvőnkön készült. Fiatalok voltunk, és veszettül telve álmokkal….hogy majd a reszkető kezünket fűzzük egymásba, hogy majd akkor is boldogok leszünk, ha már képtelenek leszünk reggel felkelni. Elmúlt. Vége lett. Egy kimondott szóval. Valahol a házban sétálgatva a kezembe akadt egy üveg konyak. Már nem tudom milyen alkalomból kaptam, de egy pohárka hiányzott belőle. Nem kellett azonban még pohár sem. Tompulni vágytam. Elnyomni az emlékeket, és próbálni feledni. Legalább egy napra. Feledni amit kimondtam, feledni a döntésemet. Csak egyetlen napig.
Odakint lassan elfolyt az este. A sötétség felzabálta a szürkületet, lassan a fények is felgyulladtak, a város lüktetése nem állt meg, csak csendesedett. Reggel óta nem öltöztem át, csak a mélybordó selyemköntös volt rajtam. A hajam kibontva terült el a hátamon, és lassan az üveg is elfogyott, amelyet a kezemben himbálva hurcoltam végig a lakásban. Az üres butélia koppanva került a konyhapultra, hogy a hűtőből most egy üveg száraz fehér bor kerüljön elő. Épp csak felbontottam, amikor a bejárati ajtó dallamos bimbamja szaladt végig a házon. A szívem hatalmasat dobbant, majd a torkomban éreztem,és szusszanva egy nagyot az előszoba felé kaptam a fejem. Az elfogyasztott konyak már kissé instabillá tett, de még tisztában voltam magammal és azzal amit éppen csinálok. Imbolygó járással indultam kinyitni az ajtót. Talán Bradley. Talán visszajött és nem vitt korábban kulcsot. Hatalmas lendülettel, csillogó szemekkel, kacéran vidám mosollyal nyitottam ajtót és még bele is kapaszkodtam. Ott azonban nem Bradley állt, hanem valaki más, akire nem számítottam.
- Nathan? Te….te mit keresel itt?- szakadt ki belőlem kissé akadozva a kérdés, és fél kézzel az ajtóba kapaszkodtam. Fogalmam sincs miért jött, mit akar és egyáltalán
- Legutóbb, mintha elmenekültél volna előlem.- jegyeztem meg kissé ironikusan, és hátrébb álltam, hogy be tudjon jönni. Azt mondják, hogy az alkohol igazságszérumként képes működni. Ha így van, akkor minden bizonnyal a legrosszabbkor jött, mert most nincs bennem semmi ami esetleg visszafoghatna az őszinteségben. Vagy a legjobbkor. Kiderül.
- Fáradj beljebb! Az öltözékért elnézést….még nem volt időm átöltözni miután a férjem reggel sietve távozott itthonról minden holmijával. Nem kérdezem te hogy vagy. A látottak alapján jobban mint én.- beszédesebb vagyok mint általában. Nem tudom ez mennyire szerencsés, mindenesetre, ha beljebb lépett, akkor becsuktam az ajtót, és a mellkasom előtt, várakozón fontam össze a karomat.

Egy hét telt el azóta, hogy Dr. Wagner fia által rendezett kis összejövetelen annak rendje és módja szerint tiszteletét tette. Igazából nem volt semmi hátsószándéka a jelenlétével, sőt mi több, hosszú-hosszú órákon, majd’ egész napokon át vonakodott a dologtól, hogy ott legyen. Tudta, sejtette, egy kellemetlenül ciripelő kis hang az elméjében végig azt mantrázta, hogy tartsa távol magát ne csak a nőtől, de az egész családjától. Ő mégis másként döntött puszta jóindulatból, kíváncsiságból és igen, ragaszkodásból. Látni akarta a nőt még úgyis, hogy tudta, egy oroszlánokkal teli verembe fogja magát önszántából bezavarni. Mint ahogy azzal is tisztában volt, hogy olyasféle sebeket fog a jelenlétével feltépni, amit nem lett volna szabad. Túl közel kerültek egymáshoz, s átléptek minden olyan határt, ami még a józan ítélőképességüket lett volna képes hirdetni és megtartani. Úgy hagyta ott aztán őket, mintha menekült volna. Levegőre, nyugalomra és időre volt szüksége, hogy egyáltalán feldolgozza és megeméssze a történteket… mind ezt úgy, hogy akkorra már képes volt reálisan gondolkozni, és megemberelve magát vetett véget a saját maga tengődéseinek és bizonytalanságának. Tudta, hogy nem erőltetheti rá magát a nőre, és tudta, hogy saját magát se lenne szabad csapdába csalogatni úgy, hogy egy igazán vékony az a jégfelület, amin táncol… és csak egy rossz lépésre van szüksége még most is ahhoz, hogy beszakadjon alatta és elnyelje a víz. Túl sok minden forgott kockán és nem csak a jó hírnevét tenné kockára azzal, ha Mirabellel végül a folytatáson döntenének, de a saját jövőjét is, hiszen azzal, ahogy kimondta, bizonyossá is vált: ez a világ még nem érett meg arra, hogy minden kapcsolatot képes legyen elfogadni. Túl nagy a szakadék kettejük között, aminek áthidalásához nem elég egy kötél.
Ötödik napja volt már annak, hogy Nathan nem aludt rendesen. Úgy is fogalmazhatunk minden kertelés nélkül, hogy egy szemhunyásnyit sem. Ennek nyúzottsága pedig nem csak az arcán formált ékes bizonyítékul a szeme alatti karikákkal, üveges tekintettel vagy éppen a keményedő vonásaival, de a mozdulatai is lomhábbak lettek, vontatottabbak. Egészen fáradt öregapósak. Az a fiatalos férfiúi erő, melyet annyian irigyelnek tőle és jellemzi őt minden mozdulatában, tettében vagy megszólalásában, mintha egy szemvillanás alatt tűnt volna el, s változott volna lagymatag nyolcvanassá. Nyoma se volt már a közeledő harmincasok erejének és frissességének. Agytekervényei fele olyan gyorsasággal se működtek, mint általában, s olykor-olykor a legnyilvánvalóbb szavak se jutottak az eszébe, csak ha barokkos körmondatokban körbeírta azt, más pedig megadta a helyes választ. Legyen szó orvosi eszközökről, egy mindennap használatos sztetoszkópról, gyógyszerekről vagy éppen az ablakpárkányról, aminek felújításába szeretett volna belekezdeni. Szerencsétlen csak állt a boltban a szakival szemben egyre idegesebben, tanácstalanul mekegve és nyekegve, míg kiactivityzték, hogy mit is szeretne. A srác nem értette őt, ő meg nem értette, hogy miért nem érti? Pont, mintha valami idióta televíziós, pénznyerős játékba csöppent volna. Már az is megfordult a fejében, hogy agyvérzést kapott menet közben, de arra utaló jel természetesen nem volt, s egészen biztos, hogy a legmániásabb hipochonder is kalapját emelte volna előtte, ő egyre csak azt hajtogatta, hogy biztosan agydaganata van, ami nem csak a motoros képességei csökkenését idézi elő, de a beszédközpontját is birizgálja. Ezzel ő maga okozott agyvérzést és szimpla ideggörcsöt a szeretteinél. Az anyja szinte ügyet sem vetett rá, hiszen mindig tudta milyen a fia, ha valamit túldramatizál. Matt és az öccse viszont úgy hallgatta végig – minden áldott nap vagy ötvenszer – ezeket az időről-időre felemlegetett szösszeneteket, mintha egy huszonnyolcadszorra elővett komédiát kellene elviselniük, aminek nem csak, hogy kívülről fújták minden egyes percét, de már a hátuk közepére se kívánták azt. Szerencsétlenek érezték, hogy Nathan teljesen elveszítette a kontaktot a külvilággal, szinte beleőrült a kialvatlanságba és a tanácstalanságba, ők pedig bármit is próbáltak volna elhitetni vele, a lelkére beszélni vagy éppen a fejébe verni, az eredménytelen lett volna. Tudták, ha csökkentett kapacitáson működik, nem lehet szót érteni vele. Így hát „nincs más választás!” felkiáltással, elszánt terveik nyomán kirobbantották a lakásból – mielőtt még mélybe vetette volna magát a párkány gipszelése közben - leitatták és elérték, hogy egy teljes napon át aludjon… előzetesen természetesen még kivetettek egy plusz nap betegszabadságot vele a szabadnapja mellé, amit vonakodva ugyan, de meg is adtak neki.
Ez az egy nap ténylegesen azt a célt szolgálta, hogy kialudja azt a több mint hetvenkét órát, amit az előtt ébren töltött.
- Hé… - hallja a távolinak tűnő hangot, ám a vállára simuló jókora, erős fogású tenyér azt bizonyítja, hogy emberünk közelebb van, mint ő érzékeli – Nathan, ébren vagy?
- Úgy nézek ki? – dörmögi.
- Ami azt illeti, három perce nézem, ahogy pislogsz a plafon felé, gondoltam benézek, hogy élsz-e még. Szóóóval igen, úgy nézel ki. Csináltam neked ebédet, vagy vacsorát, vagy mit tudom én, hogy minek számít ilyenkor. Szóval lassan kelhetnél, mert tudtommal még éjszakára is menned kell. Most hívtak nemrég, Dr. Wagner nem tud bemenni, de le kellene adni neki valami jelentésedet nem? A múltkori esetetekről, vagy micsoda… – szinte fel se fogja az öccse szavait, aki olykor meg-megrázza a vállát jelzésül, hogy figyeljen rá és ne merjen újra elaludni – Dr. Galiczky üzeni, hogy vidd el neki, ha már annyit dolgoztál rajta, és tulajdonképpen tegnap volt a határidő.
- Ühümm…
- Fel se fogd amit mondok mi?
- Nem igazán. Mennyit aludtam?
- Huszonöt órát. És még egy keveset, szóval ja! Ideje enned és innod valamit, mert felfordulsz. Szóval hoppláhopp – küszködi fel erőnek erejével fivérét annak ágyából – ejts meg egy gyors zuhanyt, addig szedek neked.
- Igenis, Drágám – hangja merő gúny, ahogy a körülötte sürgölődő öccse felé pillant. Imádja a gyereket, és azóta, hogy Camille kiköltözött a lakásból, csak még szorosabb lett közöttük a kapocs, betudhatóan annak, hogy azóta itt eszi a kis piszkot a fene. De legalább van, ki rendet rak és főz, ha éppen arra van szükség. Igazi kis tündér keresztanya a fiú.
A zuhanyzófülkéig is nehezen eszi el Nathant a fene, mintha legalábbis egy-egy száz kilós követ kötöttek volna a lábaihoz, de tudja, hogy ha lecsapatja magáról az egy napi alvás fáradt paplanszagát, szemeiből kiküzdi a csipát, fel fog frissülni.
- Hé?! Levest is fogsz enni? – Brett szinte rárúgja az ajtót.
- Ohh, ne is zavartasd magad.
- Mit izgulsz? Úgy csinálsz mintha nem láttam volna ennél többet is.
- Csukd már be az ajtót, hát befagy a fehér seggem! Nem kérek!- morran rá, ám hangjában a szórakozott él végre valahára kristályosan csendül, ezzel elnyomva a morgós medve hangszínét – de, kérek! – kiált utána azért, miután a kisebbik a menekülés jogát fenntartva döntött úgy, hogy jobb a békesség alapon inkább távozik a fürdőszobából.
Be kell vallania, nem tölti el fokozott jóérzéssel az, hogy a kezében tartott jókora paksamétát házhoz kell vinnie. Első ízben nincs ínyére a dolog, amiért a saját otthonában kell zargatnia a nőt, és nem kifejezetten a korábbi esetek miatt. Ki tudja, hogy mi miatt kell otthon maradnia? Talán beteg, fáj a feje, vagy szimplán történt valami, ami a házhoz köti, és amihez neki nincs semmi köze, mégis ott kell toporognia a küszöbön, mind ezt egy másik orvos felszólítására.
- Min hezitálsz? – nyújtogatja az öccse minden lében kanál mamuska módján a nyakát.
- Lehet, inkább leteszem bent az asztalára, tudod… nem akarom zavarni. Nyilván megvan az oka annak, hogy nem megy be, majd… megbeszéljük a határidőt.
- Néhány hete még rohantál volna hozzá, ha azt mondja valaki.
- Az néhány hete volt, de ennek semmi köze ehhez. Ez a józan ész…
- … amit te már réges-régen elveszítettél, jaj, Nathan ne fárassz már! Bedobod a postaládába és már jössz is vissza. Szépen megvacsorázol, éjfélre meg már bent is vagy.
És, hogy mi lesz ebből a postaládás tervből? Semmi.
Szinte automatikusan nyom rá az csengő gombjára, és tudja, hogy innen már nincs menekvés. A dolgok nagyon nem úgy akarnak alakulni ahogy azt ő tervezi, de hát… csak jelent valamit nem? Arca pont úgy nyúlik meg a nőt látva, mint korábban, mikor tudatosult benne, hogy úgy kerülte ki a postaládát, mintha egy medvecsapda lenne, és onnantól már-már nekifutásszerűen, ujját maga előtt tartva rongyolt neki a gombnak.
- Öhm, igen én – vágja rá némi hezitálással – ami azt illeti, igen, menekültem, de… meg is volt rá az okom. Már amennyiben az okokat valóban keresgélni kell, de szerintem nem – fogalma sincs, hogy honnan szerzett annyi lélekjelenlétet, hogy egészen határozottan, már-már régi önmaga módján válaszoljon a nőnek, aki jól láthatóan igen hullámzó talajon ácsorog vele szemben.
- Semmi kivetnivaló nincs az öltözékével, hiszen itthon van. Otthon, négy fal közé zárva én se ilyen királyi puccban lejtek ide-oda – vonja meg a vállát egyszerűen, és bár nem szándékozott bemenni hozzá, legalábbis nem ezzel a céllal jött, sokkal inkább „egyik lábam itt másik ott” módszer volt a terv, mégis átlépi a küszöböt – igazából már jól. Az öcsém elrendelt nekem egy egész napos kényszerpihenőt, ezért is volt szükség arra a korábbi be nem tervezett szabadságra. És volt időm megcsinálni az összes papírmunkát, amit kért az utóbbi vizitekről. Dr. Galiczky üzente, hogy át kell hoznom magának, amit mondjuk nem értettem. De nem mondok én neki nemet – fejét rázva bizonygatja, hogy valójában tart a túlságosan nagyra nőtt európai dokitól, aki nem szimplán a termete miatt ejti őt rendre kétségbe, sokkal inkább a komor, ellenkezést nem tűrő természetével. Végül drámai sóhajjal dörgöli meg a tarkóját. Nem tetszik neki, hogy befolyásolják a látottak és a hallottak, de nem tud elsiklani afelett, amit a nő mondott az imént.
- Összevesztek? Ha esetleg szüksége lenne valakire, akinek elpanaszolhatja a dolgot, akkor… - pillant le a karórájára – van még néhány órám az éjszakai műszakig, szóval… - nem azt mondja, hogy minden áron ki kell adnia magából a feszültséget, főleg nem akkor ha nem akarja, de az ajtót már csukja is maga mögött, ha már az imént beinvitálta őt Mirabell. Eszébe nem jutott volna néhány perccel ez előtt maradni. Tudja, hogy veszélyes terep ez mindkettejüknek, noha sokkal stabilabbnak és erősebbnek érzi magát, mint napokkal ez előtt. Most talán nem uralkodna el rajta a gyengesége vagy éppen a nő iránt érzett végzetes vonzalma. Legalábbis hisz abban, hogy volt ideje átesni ezen a holtponton… aztán majd úgyis kiderül.

Nathan& Mirabell

Nem így akartam, ennek az egésznek nem így kellett volna történnie. Sokkal hamarabb és kevésbé fájdalmasan. Talán nem okoztunk volna még több sebet a másikon. Bár talán volt már ott elég, csak még nem fájt annyira, nem vettünk róla tudomást. Sosem kellett éreznem Brad hiányát, mert tudtam, hogy mindig haza fog térni. Bárhova is vitte az útja, mindig visszatért.De egy idő után már csak a megszokás hozta haza. Most már az sem fogja. Az üres szekrények, a kifosztott fürdőszoba polcok, az összetört érzelmek, a búcsúszavak nélküli távozás, ami jól tudom nem fordítható már vissza. Ringathatom magam még tovább egy álomban, hogy megmenthető, de ha őszintén magamba tekintek, akkor jól tudom, hogy már én sem kapaszkodom belé annyira. Már én is könnyedén hagytam kilépni az ajtón. Nem azért, hogy más karjába vessem magam, nem azért, hogy feloldozást adjak magamnak a Nathan iránt táplált érzéseimet illetően. Ó nem! Most még nehezebb lett. Már nem az tartott vissza, hogy egy házas asszony vagyok, hanem az, hogy egy elhagyott  asszony, aki jogot merne formálni magának arra, hogy egy ifjú szerelmét birtokolja. Ez a helyzet, ez a kristálytiszta valóság, és lehet menekülnöm a saját erkölcsi korlátaim mögé, akkor is nyilvánvaló, hogy mindazt ami bennem dörömböl nem lehet visszafordítani.
Kezemben az üveg ide-oda jár, benne az ital már fogyóban, miközben a ház csendességében egyik szobát járom a másik után, mintha felidézni vágynám az első napokat amikor beköltöztünk. Semmink nem volt. Kartondobozokból tákoltunk össze asztalt, hogy le tudjunk ülni a földre és megegyük az előre csomagolt ételt, amit Peppino-tól az olasztól hoztunk két sarokkal lejjebb. Azután évekig visszajártunk, hogy gyömbéres-sajtos pasztát együnk, nevetve koccintsuk össze a poharunkat, és hálát adjunk az égnek, hogy egyenesben van az életünk. Minden pénzünket a házra költöttük, éveken át még nyaralni sem mentünk.Aztán elkezdett beindulni az üzlet, az én karrierem is felfelé ívelni látszott. És ahogyan a vagyon, az anyagi javak gyarapodtak, úgy maradt egyre kevesebb időnk egymásra. Versenyt futottunk minden óráért, amit nem éppen a gyerekek, vagy a munka kötött le. Bárcsak tudnám, hogy ez a része hol siklott ki pontosan?
A nappali félhomályába érve elsétálok a zongora mellett. Akkor vettük, amikor Jeff mindössze öt éves volt, és meglepő affinitást mutatott a zene iránt. Rodnak sosem volt rá igénye. Ujjaim táncolva futtatom végig a fekete-fehér billentyűkön. A hamis dallam felharsan majd elszökik és visszhangja halkulón folyik szét a lambériázott falakon. Fotók sorakoznak a méregzöld csíkozott kanapé felett, egy teljes falat beborítva mesélik el az életünk legfontosabb és meghatározó pillanatait. A legtöbb képen a gyerekekkel vagyunk, a boldogság széles mosolyt rajzolt az arcunkra, amely nem csupán a pillanatnak szólt. Mi tényleg ezek voltunk. Kirándulás Connecticut fenyvesei között. Bolond ságuldás a lemenő nap fényében egy cabrioban ülve a nevadai sivatagban, síelés Aspenben. Szinte az egész Államokat bebarangoltuk, nem volt olyan állam, amelynek legalább egy városában ne fordultunk volna meg. A sok fotó között megbújik egy, amelyről hiányoznak a gyerekek, ami pontosan négy éve készült Washingtonban. Három napot töltöttünk ott, egy kongresszusi érdemérmet vettem át, azon orvoscsapat tagjaként akik sikeresen végeztek el életmentő beavatkozást egy ikerterhesség egyik magzatán. Az Államokban elsőként. Megtisztelő volt a meghívás, és úgy szerettem volna ha a gyerekek is velünk jöhetnek, de a biztonsági előírás szerint kizárólag egy kísérőt hozhattam magammal és az is felnőtt amerikai állampolgár kellett legyen. Azon a képen, ami a kongresszusi épület előtt készült rólunk átöleljük egymást, még mosolygunk is, de már nyoma sincs annak az önfeledtségnek amely az összes többi képünkre jellemző. Ősz volt. A vöröses arany fények különös megvilágításba helyeztek bennünket, de mintha csak az életünk letűnőben lévő boldogságát szimbolizálta volna. És most befejeződött. Lezárult, egyetlen hangos szóváltás nélkül.
Az üveget megemelem és az ajkamhoz emelem, az ital végigégeti a torkomat. Olyasmit teszek amit azt hiszem huszonéves korom óta soha, amit az utóbbi időben soha. Büszkén vállaltam, hogy a mértéktelenséget teljesen elutasítom. Engem soha nem láthatott senki olyan állapotban, amelyben nem vállalhattam volna fel magamat. Keserűen kuncogok fel, amely inkább már a síráshoz áll közel, amikor az esküvői fotónkra vetek egy pillantást. Legalább ezt le kellene vennem, legalább ezt az egyet….de végül nem teszem meg. Mert ez is én voltam. Ez is mi voltunk. Ostoba és gyönyörű ifjúságunk elején, arcunkon az üde frissesség, a széles mosoly, az ölelésre vágyó kar, az egymáshoz érintett homlok. Semmire nem emlékszem az egészből, ami a külsőségeket illeti, de az érzésre, arra amilyen szerelmes voltam akkor, arra nagyon is. Most ezek az érzelmek nincsenek sehol. Mások vannak bennem, amelyek szépen lassan felemésztenek.
Amikor meghallom a csengőt, mintha égi jel lenne. Mintha az esküvőnk gondolata visszahozta volna a férjemet. Már inkább csak a kábulat az amely eluralkodik rajtam, semmint a teljes józanság. Nem tudom mit is remélek a visszatértétől. Talán azt, hogy lezárhatjuk végre rendesen. Nem így, nem így félbehagyva, mintha az ember egy el nem küldött levelet tartana a kezében, de nincs ráírva semmi. Jár nekem, ennyi év után jár nekem egy tisztességes befejezés. Nem én hagytam el őt, nem én akartam a nyitott házasságot és nem én akartam most sem elmenni, noha én voltam az aki végül kimondta amit már jó ideje ki kellett mondani. Mégis úgy érzem, hogy Brad cserben hagyott. Megint nekem maradt a fájdalmasabb rész. Ő elment. Ahogyan elment két éve ahogyan elment mindig az utóbbi időkben is.
Meglepetten, noha kissé bágyadt arccal veszem tudomásul, hogy az ajtó előtt Nathan ácsorog. Ha azt mondanám, hogy ő volt az utolsó akit ma látni szerettem volna, akkor a nap legnagyobb hazugságát állítanám. Ő volt az első gondolatom, ő volt a kis áruló gondolat, amely befészkelte magát a fejembe és kiseperte onnan huszonöt év röghöz kötött érzelmeit. Friss szellőként borzolta fel a szívemet és új erőre kapva csak hozzá akartam kötődni. Ezt akartam, ezt szerettem volna, helyette azonban a saját önsajnálatomban tipródtam félrészegen alig az este küszöbén.
Visszapillantok rá amikor a menekülését indokolja, de nem szólok. Felesleges. Tudjuk mindketten, hogy akkor annak úgy kellett lennie. Csak abban nem vagyok biztos, hogy mindig úgy kell.
- Ah Dr Galiczky a lelkiismeretes kolléga. Milyen kedves tőle.- marok. Azt is aki itt van, azt is aki küldte. Ha nekem fáj, fájjon másnak is. Önző és sehova nem vezető viselkedés, és nem is jellemző rám. Megrázom a fejem, és mutogatok valahova, úgy nagyjából a lakás valamelyik pontjára, ami éppen szimpatikus.
- Nyugodtan tedd le! Nem mellesleg a postaládába is befért volna. - jegyzem meg, de nincs vádló éle a hangomnak, sokkal inkább kérdő, érdeklődő és kíváncsi: “Ugye látni vágytál?” hiszen engem is az érzelmeim irányítanak.
- Majd átnézem….ma úgyis lesz rá időm. Kértem egy kis kényszerpihenőt az éjszakás műszak alól.- könnyednek szánom a hangom, de nem az. Egyrészt a felfokozott lelkiállapotomnak, másrészt az elfogyasztott alkohol mennyiségnek köszönhetően.
Beljebb lépkedek, hagyva, hogy ő is hasonlóan tegyen. Valahol a nappali közepén állok meg, nem messze az ablaktól, amelyeken a sötétítő függönyök nincsenek behúzva. Sosem szerettem. Dísznek szépen voltak de én sosem húztam össze őket, az Brad szokása volt. Én szerettem még az éjszakai fényekben is gyönyörködni, még szerettem érezni, hogy a világon vagyok, hogy annak a része vagyok. Szerettem úgy ébredni, hogy a felkelő nap első sugarai lomhán csiklandozzák a bőrömet.
- Összeveszni? - nem tudom miért nevettem fel olyan lehetetlenül hisztérikusan és egyben olyan fájdalommal, mintha szíven szúrt volna és megforgatta volna bennem a kést. Fejem hátravetettem, és pár másodpercre még a szemeimet is lehunytam. Aztán felé fordultam és komolyan néztem rá. Megráztam a fejem.
- Nem, Nathan. Mi nem összevesztünk. Hanem elválunk.- kimondani valakinek aki nem ismer bennünket, aki nem tudja mi minden szórunk ki most ezzel az ablakon, aki kívülállóként szemléli ezt az egészet még inkább kísértetiesen nehéz. Ahogyan az órájára néz felhorkanok.
- Pár óra….mert ezt pár óra alatt el lehet mesélni. Tudod mit Nathan? Menj szépen el innen! Tedd le azt a tanulmányt, át fogom nézni, ki fogom javítani ha szükséges és visszajuttatom neked!- fordultam el tőle, hogy a konyha felé induljak a kibontott borosüvegemért.
- Menj csak szépen vissza a világodba!- hadonásztam a kezeimmel neki háttal, ahogyan haladtam a konyha felé.
- Mert arról nagyon tudsz beszélni, hogy az ember ne akarjon a saját boldogsága útjába állni, hogy merjen egy kicsit magára is gondolni. Tessék, gondoltam magamra! Cseszhetem is a nagy magamra gondolást!- a pulthoz érve az üveges szekrényből leemeltem egy boros poharat, hogy töltsek bele. Loccsant az aranyszín nedű, én pedig a másik szabad kezemmel a pultba kapaszkodtam. Hirtelen fordultam meg.Kezeim magam mellett széttártam, lemondó egykedvűséggel vontam meg a vállaimat. Elmosolyodtam, mintha ugyan olyan vicces lenne ez az egész, bár ez inkább egy keserű grimasz volt.
- Nos, itt van egy válás határán egyensúlyozó, a szakmájában kiváló, a fiait imádó nő, aki aztán most olyan kurva mód boldog attól, hogy semmi akadálya nincs annak, hogy bárki vagy bármi a boldogsága útjába álljon. Szóval a mai napot még a megbocsátasz az önsajnálatra szánom, és megnyugtatlak, hogy ha összeszedtem magam, akkor minden megint a régi lesz. Mert ezt akartad, emiatt futottál el, igaz?- nézek rá, mintha csak ő tehetne az egészről. De jelen pillanatban tényleg így érzem. Tekintetem szürreális módon opálos, de az őszinteségem egyre erőteljesebb. Nem fogom vissza magam ahogyan eddig tettem. Valamikor ki kell törnie mindennek amit eddig elnyomtam. Attól talán könnyebb lesz. Remélem...

Nem áll jól a szénája… mi több, egyre elkeseredettebb harcot vív az önbizalmával, lélekjelenlétével és a józan eszével. Soha nem tudhatja, nem lehet biztos abban, hogy melyik áll éppen nyerésre. Azt pedig főleg nem, hogy mi lesz a következő olyan pont az életében – vagy egyáltalán, mikor jön el egy újabb olyan pont, amikor hagyatkoznia kell valamelyikre. A döntéshozatal soha nem egyszerű, főleg ha a szív és az elme küzd ádáz csatát egymással… tudja, hogy valamelyiknek csalatkoznia kell, és ezzel együtt valaki ugyan úgy csalódni fog. Ő, vagy egy, esetleg "A" másik érintett fél. De az élet és a valóság sajnos ebből áll és így épül fel. Szinte állandóan, mindig és mindenkor ingoványos talajon jár… a ritkán szép pillanatok elnyomásával kerekednek felül rajtunk a keserű gondolatok és végeláthatatlan veszett ügyek. Mikor soha semmi nem jön össze. Mikor rontunk a kapcsolatainkban, a munkánkban és a szenvedélyünkben. Mikor nem lehet elég időnk magunkra vagy a hobbinkra. De valahol láthatjuk- és mindig ez az eredmény, hogy pont ezekben rejlik az élet szépsége is. A megpróbáltatásokban, a küzdelmekben és abban, hogy miként vagyunk képesek úgy cselekedni, döntéseket hozni, hogy az elegendő büszkeséggel és elégedettséggel töltsön el bennünket. Ennek nyomán kell elhinnünk azt, hogy tudjuk, mit csinálunk, és nem engedjük ki a kezeink közül a gyeplőt. Urai kell, hogy maradjunk annak, ami mögöttünk áll, és ami még előttünk vár megoldásokra. Ha minden túl egyszerű lenne, ha nem lennének küzdelmeink, ha minden egy csettintésre az ölünkbe hullana, hogyan értékelhetnénk mind azt, amink van? Minél nagyobb a munkába vetett erő, minél inkább küzdünk és minél nehezebb elérnünk a célt, annál nagyobbra fogjuk becsülni azt, és értékelni amire szert tettünk. Csak éppen Nathan abban nem biztos, hogy miként ragadhatná meg újra ezt a gyeplőt, mert az irányítást mostanra biztosan elveszítette minden felett. A magánélete lassan romokban hever. Már abban se biztos, hogy mit szeretne elérni és mi az, amit elkerülne. Nem biztos azokban az érzelmekben melyek hosszú hetek óta kiteszik az életét és mindennapjait. Nem tudja, hogy mikor mit ront el. Azt se, hogy mikor és hogyan érhet el olyan változást, mely mindent jó mederbe terelhet. Nem biztos a szerelemben, mint ahogy nem biztos saját magában sem. És ezen nem segít az se, hogy az apjával való kapcsolata egyre elmérgesedni látszik puszta fösvénység, sértődékenység és kicsinyesség miatt. A hírnevet, az apja jobbját utasította el a saját maga érdekei és kívánságai miatt. Nem tud vele dűlőre jutni, nem tudja, hogy miként kell úgy kommunikálni az apjával, aki maga lett a valós zsákutca számára, hogy annak ne hajtépés és farok méregetés legyen a vége. Több mint húsz éven át azt nevelték a fejébe, hogy nem mondhat neki nemet, nem szegülhet ellen az apjának, mert az ő szava szent és megmásíthatatlan, sérthetetlen. Benne mégis, egyre csak feszültséget és utálatot generált. Egyre úgy érezte, hogy visszavesz a lendületből azzal, ha mellette marad, ha az ő kórházának a dolgozója.
Ám valami mégis változott, mert ma már koránt sem biztos abban, hogy jól cselekedett, mikor otthagyta őt...
Ezen fenntartásokat pedig szépen lassan meglátni véli a munka területén is, ahol szomorú, de kezd megcsappanni mind az a magabiztosság és stabilitás, amiben addig hitt és tudta, hogy az övé. Ezt szeretné elsők között visszaállítani a biztos útjára, hiszen ez neki az egyedüli, amire igazán támaszkodhat, amiben örömét leli. Nathan nagyon jól tudja, hogy ez az az út számára, amit ugyan az apja jó előre kitaposott neki, ám csak és kizárólag magának köszönheti azt, hogy most ott tart ahol. Mint ahogy tisztában van azzal is, hogy nem szabadna kiengedni a kezei közül az eredményeit. Zsenije az orvoslásnak, annak minden területén képes lenne bármikor megállni a helyét. Már csak el kell hinnie és elfogadnia azt, hogy nincs más számára, ami ennél biztosabb lenne. Még egy szerelem se, amibe senki nem veti a hitét, aminek talán megszületnie se lett volna szabad.
A házassága soha nem állt stabil lábakon – érzelmileg legalábbis épp olyan esendő volt mindig is, mint egy éppen, hogy csak járni képes gyermek. Szeretet vegyült rajongással, és ez az elegy volt az, ami a passzív elviseléssel kellett, hogy farkasszemet nézzen. Camille és Nathan világéletükben különböztek, s ő maga olykor azt a korkülönbséget hozta fel saját maga védelme érdekében, aminek most szembemegy Mirabellel. Camille és ő közötte csupán kilenc év volt az a különbség a saját maga javára, ami a doktornő esetében valamivel kevesebb, mint hússzá duzzad. Mégse érzi olyan veszélyesen nagynak, mint amilyen a felesége esetében azzá lett. Az a kislány soha nem lesz képes arra, hogy igazán felnőjön, Nathan viszont nem ilyen gyermeteg és elhagyatott, bizonytalan Dr.Wagner mellett. Talán bőséggel adatik tapasztalatbeli és látásmódbeli különbség közöttük, de nem olyan jelentős, mint Camille és az ő esetében. De talán mégis eljött az ideje annak, hogy belássa, egyetlen egy örök életre szóló kapcsolat adatott csak meg neki az életben, ez pedig nem más, mint az orvoslás.
Mikor legutóbb elviharzott Mirabelltől, egész éjjel ezt hajtogatta magában; jól döntött, el kellett jönnie. Nem fordulhatott hátra, nem nézhetett egy pillanatra se vissza. Nem gondolkozhatott azon, hogy „mi lett volna ha”… eltervezte, hogy hagyja, úgy menjenek tovább a dolgok ahogyan menniük kell. Nem, nem lett volna képes azonnal lemondani a nőről, de elfogadta, hogy olyan hosszú út áll még előtte a szakadékba vezetett házassága miatt, ami nem egy-két napot vagy néhány hetet fog felölelni annak érdekében, hogy a nő túltegye magát rajta. Addig pedig nem pofátlankodhat bele az életébe. Nem lehet mindig jelen, nem befolyásolhatja őt. Szabadságot akart adni neki. Időt, hogy döntsön, és azt is a saját maga belátása szerint tegye. És végül de nem utolsó sorban saját magában is megerősíteni azt, hogy mit is érez valójában? Remélte, hogy a távolság, az, hogy annyi időt töltenek távol egymástól, majd egyenesbe hoz mindent sőt, a gondolattal is kacérkodott, hogy talán megérik benne az a tény is, hogy mind ez csak fellángolás. De nem…
… ugyan nem akart bekopogni, nem akart úgy állni a küszöbön, mint egy reményvesztett tékozló fiú aki bebocsátásra vár, mégis megtette...
Most pedig, hogy látja a nőt, kénytelen kelletlen el kell fogadnia; tényleg szereti őt. Az a fullasztó, kellemetlen érzés pedig ami a mellkasát nyomta mind idáig, a hiánya volt. Ám most annál kevésbé tetszik neki a furcsa, szorító érzés a gyomrába amit Mirabell arckifejezése, hevessége és a szavai keltenek benne. Szinte ordít belőlük a maró rosszindulat. Mintha ő tehetne mindenről.
- Nem akartam elhozni – vallja be ezzel is jelezve, hogy az ő józan esze merőben mást mondott, mint amire felszólították – de az üzenetrögzítőmre mondta a doki, hogy „ha nem akarom, hogy következményei legyenek”… most már érzem, hogy néha okosabb elébe menni ezeknek a következményeknek – hangja egészen elhaló, tanácstalan, viszont annál határozottabb. Kicsit talán csattan is, ahogy nemtetszését fejezi ki Dr. Galiczky utasítását illetően – ráér az átnézésével. Én leadtam. Ennyi – zárja rövidre a papírok kérdését, mintha nem is akarna vele foglalkozni a jövőben. Ártalmatlannak tűnő kérdése viszont nem nyeri el Mirabell tetszését, sőt mi több, már-már hisztérikusra sikeredő nevetéssel reagál rá. Nathan szemöldöke a haja tövébe költözik, és egyre csak kúszik feljebb és feljebb. Próbálja nem rossz néven venni a nő egyre határozottabbnak tűnő ellenszenvét, igyekszik nem sértésként felfogni vagy támadásként, ami esetlegesen az ő személye ellen irányulna. Szeretné azt hinni, hogy ez csak az alkohol hatalma, valamint a kétségbeesésé, ha tényleg igaz amit mond, és elindítják a válást. Állkapcsa szigorúan feszül meg, mikor a fogsorait keményen összeszorítja, ezzel helyén tartva a nyelvét, mielőtt még olyat mondana, amit nem akar és később megbánna.
Kék szemeibe végezetül mégis fájdalom költözik, és ahogy korábban összetudta szedni magát a bő egy hetes kínlódás után, úgy rommá is dől benne mind az, amit röpke órák leforgása alatt egyenesbe hozott. Nem tud teljes mértékben hatni rá a vállán ücsörgő kisangyal aki azt harsogja a fülébe, hogy „ivott, várd meg amíg lenyugszik”. Ellenben az ördöggel, kinek szavai hűen adják vissza minden érzelmét, a bizonytalanságát és kétségbeesést… az önutálatot, mely annak okán gyúl benne, hogy kimondja magában: miatta ment tökre végleg egy házasság. Na de milyen házasság, ami mind idáig csaláson és hazugságokon alapult? Mirabell utolsó kérdése végleg elkeseríti és bár mosolyra készteti, mégis úgy hajítja le a legközelebbi sík felületre a kezében szorongatott, több száz oldalnyi munkáját, mintha azzal az egy lendülettel próbálna elsöpörni minden kétséget a saját és a nő fejéből is.
- Elfutottam, mert kétségbeestem – csattan a hangja, szemei akár egy sebzett állaté - a fiait látva, az életét és a barátait látva úgy gondoltam, úgy éreztem, hogy nincs jogom a közelében lenni, Mirabell! Elhittem és tudtam, hogy még mindig szereti a férjét és én nem állhatok az útjában annak, hogy… - nem is tudja, hogy mit szeretne mondani. Egyszerűen csak megrázza a fejét, és mint a nő is tette korábban, széttárja a karjait – semminek. Ennek – néz végig a nőn, és annak otthonán. Azon a valamin, amit nyilván együtt a férjével teremtett meg. Általuk, az ő munkájuknak és szeretetüknek hála lett belőle otthon, családi fészek. Ő mit tudna letenni az asztalra neki egy köteg melón, jelentéseken és elemzéseken kívül? Mit adhatna neki? Pár csepp boldogságot, jókedvet és a fiatalságot, amit oly nagyon szeretne a nő. De semmi mást. Elég lehet ez bármire is? Szembe mehet több tíz, húsz évnyi házassággal? Talán nem.
- Akkor akartam először elhinni, hogy amit érzek az csak valami idétlen fellángolás. Azt hittem, hogy majd az előttem lévő napokban kitisztul a fejem, de csak nem jutottam el addig, hogy legyintve tovább álljak. Napokat töltöttem ébren. Azt az estét követő három napban végig bent voltam a kórházban, egy percre se mentem haza vagy máshova. Igyekeztem túlterhelni magam, hogy esélyem se legyen magával foglalkozni, vagy önre gondolni. Nem sikerült. Ez van… csalódást okoztam saját magamnak! – hangja egyre öblösebb, egyre mélyebb és határozottabb – azt hittem elég erős vagyok, hogy képes leszek belátni, hogy az ami kialakult, az, amit én hülye olyan önző és kicsinyes módon kitaláltam és elhittem, majd úgy alakul, ahogy én szeretném. De ez van... nem tehetek róla, szeretem! Szeretem magát és igen, ezért vagyok itt most, ezért nem a postaládába tuszkoltam be azokat a kibaszott papírokat! Mert ide hozott a lábam, ide húzott az a nyomorult szívem. Sajnálom! – már-már ő is támad. Pont úgy, ahogy azt Mirabell is tette, csakhogy ő nem fájdalmat akar vele okozni, annál is inkább védekezik. Sután, de védi magát és az érzéseit.
- És… - folytatná, mégse teszi meg, egyszerűen legyint egyet. Vonásai egészen megkeményednek, minden lágyság, minden finomság amit Mirabell korábban láthatott és ismerhetett, mostanra szögletessé, élessé válik. Tekintete haragos, elszánt, de valahol kétségbeesett is. Fogalma sincs, hogy mit kellene tennie – mindegy is. De tudja mit? Engedjen meg egy jó tanácsot egy világában élő, saját boldogságát kereső ökörtől: nem mindig az alkohol a legjobb módja a felejtésnek és nem ez fogja rendbe hozni azt, ami elcsesződött. De talán oda szúr vele, ahova amúgy nem szeretne. Az alkohol veszélyes fegyver lehet, beláthatatlan következményekkel – ő már csak tudja. Nagyon jól tudja, hiszen élete első igazi pofonját így kapta az apjától. Felnőtten, értelmes, gondolkozó emberegyedként. Még ha gyerek lett volna, megértette volna… de annál megszégyenítőbb nincs a világon, mikor egy felnőttet húz pofon a saját - amúgy részeg - apja, mint egy taknyos kölyköt. Talán ekkor tört el végleg az amúgy is hadilábakon álló bizalom benne az apja irányába. Ugyan ő is tud kelletlen, bizalmaskodó és durva lenni, amikor részeg. De soha nem használná ki a sértettségét és fájdalmát, vagy fordítaná azt más ellen, annak hibájaként tüntetve fel.
- Sajnálom, ami történt. Tényleg… és remélem, majd ráébred arra, hogy vajmi kevés közöm van ehhez. Épp csak annyi, hogy bűnösnek érezze magát – vállvonással rázza meg a fejét – a papírokat asztalra tettem. Nem kell sietnie vele…

Nathan& Mirabell

“Mindig az a perc a legszebb perc,
Mit meg nem ád az élet,
Az a legszebb csók,
Mit el nem csókolunk.
Mindig az az álom volt a szép,
Mely gyorsan semmivé lett,
Amit soha többé meg nem álmodunk.”

Hat évvel ezelőtt egy európai orvos konferencián vettem részt Szófiában. Számos jó nevű, vagy kevésbé ismert de annál lelkesebb kolléga tette ott tiszteletét, és a két hét alatt amit ott töltöttem nem csupán szakmai ismeretségeket, hanem magánjellegű barátságokat is kötöttem. Noha a legtöbb, a távolságból adódóan csupán levelezésekre szorítkozott, de vannak akikkel még a mai napig tartom a kapcsolatot. Ilyen személy egy bizonyos Füzessy Gusztáv nevű magyar orvos, akit onnan ismerhet - elsősorban- a szakma, de akár a szélesebb közönség is, hogy a világon talán elsőként végzett szívműtétet sziámi ikerpáron közel tizenkét évvel ezelőtt. Noha az ikerpár azóta, egyéb betegségekből és fejlődési rendellenességekből adódóan tizenöt éves korukban elhunytak, a mai napig az egyik legjobb, különleges szívspecialistának tartják az orvost. Eleinte azért sodort bennünket egymás mellé a véletlen, mert ő kevésbé beszélt jól angolul, ellenben szinte folyékonyan németül. Én segítettem neki a fordításokban. Az előadások végén a hotel éttermében vacsoráztunk és egy kávét követően elváltunk egymástól. Dr Füzessy a negyvenes éveinek vége felé járt akkoriban, egy stabil, több mint negyed százados házasságban élt, három felnőtt gyereke volt és biztos, stabil lábakon álló egzisztenciája. Akkor, azon a két héten valahogyan mégis közelebb kerültünk egymáshoz.  Talán a beszélgetések okozták, talán az, hogy túl hamar kerültünk közös hullámhosszra nem tudnám megmondani. Bebarangoltuk az éjjeli várost, a kertesházak között orgonákat szagolgattunk, a bazsarózsák is akkor bontogatták szirmaikat, az egész világ fellélegzett a hosszú tél után.Gyönyörű volt az április vége.
Táncolni mentünk. Azt mondta a belvárosban van egy nagyon kellemes hangulatú kis taverna, ahol remek tradicionális bolgár ételeket szolgálnak fel, és hajnalig lehet táncolni, kifulladásig. Régen nem nevettem annyit, mint azon az estén, noha azon túl, hogy hajnaltájt összeborulva táncoltunk a kimerültségtől és a szakadozó lendületnek hála, nem történt. Talán érezte ő is, hogy ha engednénk neki, akkor megbánnánk. Én is éreztem, hogy ez olyasmi, amit nem szabad elrontani. Egyszeri lenne, megismételhetetlen, de nekünk ezek után haza kell mennünk és bele kell nézni annak a szemébe, akivel évek óta együtt élünk. Akinek hűséget fogadtunk. Gusztáv eltolt magától, mélyen a szemembe nézett és annyit mondott.
- Maga szakasztott a mi Karády Katalinunk.
Fogalmam sem volt miről beszélt, akkor csak néztem rá egy ideig, ő sem vonta el rólam a pillantását. Olyan másodpercek voltak ezek, amikor várjuk hogy történjen valami, de valahogyan nem mozdul senki. Csak vár. Valamire. Egy kifutó sóhajra, egy biztató szemhéjrezdülésre, valamire ami visszaigazolást ad, hogy van valami amit még engedhetünk, amit szabad, amit lehet. De végül így maradtunk. Ebben a dermedt várakozásban, amit egyikünk sem tört meg. Megfogta a kezem, rendezte a számlát és amikor visszakísért a hotelhez a recepciónál elvált tőlem. A homlokomra egy csókot adott, két keze közé fogta az arcomat. Az érintése meleg volt, simogató és finom pirított hársfa illatú. Mint egy téli éjszaka utáni ébredező hajnal. Odahajolt a fülemhez és az anyanyelvén belesúgott valamit.
- Egy jó szavad, ha hívna,Én is veled mennék.Mert így van ez megírva A sors könyvében rég.
Értetlenül néztem rá, mire tiszta németséggel lefordította nekem, aztán egyszerűen sarkon fordult és otthagyott. Nem kérdeztem meg mi volt ez, nem kérdeztem semmit, csak hosszú percekig álltam, néztem ahogyan a lifthez lép, hátra sem fordul, nem mondott többé semmit.
Vannak találkozások, amik egyszerűen csak megtörténnek és nem hordoznak magukban sokkal többet, mint azt a kevés időt. Azt amiben mégis annyi minden történik, ami hatással lesz ránk.
Hazaérkezésem után nem sokkal egy csomagot kaptam, amely Budapestről érkezett. Reszkető kézzel nyitottam ki, és egy dvd lemezt rejtő csomag mellé, egy apró kis kék levelező papírt is rejtettek. Szinte senki nem ír ma már kézírással, talán ezért is lepett meg amikor széthajtottam, és az a pár héttel azelőtti bolgár két hét jutott eszembe. Az orgonák, a bazsarózsák, a taverna, a hajnalig tartó tánc. A betűk katonásan, szálfaegyenesen kapaszkodtak egymásba, és két nyelven is volt rajta egy szöveg, valamint egy kérés.
“Tudom, hogy egy sort írnék
Akárhová jönnél,
Ha tőled bármit kérnék”
Hallgassa meg!
G
A dvd lemezen egyetlen zeneszám volt. Karcos, a háttérben statikusan sistergős és egy füstösen búgó női hang, amely magyarul énekelt. Gusztáv mellékelte számomra a dalszöveg fordítását is, én pedig csak percekig ültem, meg sem tudtam szólalni, csak ezerszer is lejátszottam a dalt. Mert vannak, igen vannak pillanatok, amikor menekülünk, amikor el nem csókolt csókokat hagyunk magunk mögött, meg nem álmodott álmokat, hogy aztán éppen úgy keseregjünk, ahogyan ez a búgó hangú nő teszi ebben a lelket facsaróan szomorú dalban.
Ha valamihez hasonlítani akarnám mindazt amit akkor éreztem amikor az ajtóban megláttam, amit akkor éreztem amikor szótlanul engedtem, hogy beljebb jöjjön, amikor szinte csípőből letámadtam, cinikusan és szinte vérig sértett dáma módjára, akkor azt hiszem ehhez a dalhoz nyúlnék. Mert menekült tőlem, kétség sem fér hozzá. De hiszen nem is hagytam neki más lehetőséget. Az érveit szinte azonnal félrecsaptam, ahogyan meg sem hallottam akkor este, mennyire el akarja mondani, mennyire be akarja vallani az érzéseit. Tudtam, éreztem, hogy egy kevés hiányzik hozzá, és én is odavetem kettőnk közé, kimondom, nem tartom vissza, de végül nem tettem. Hagytam, hogy elmenjen, hagytam, hogy azóta is kerüljön, noha abban is biztos voltam, hogy ezt a végtelenségig nem lehet csinálni.
A csattanó hangja kicsit észhez térít a kábulatból, noha eszemben sincs visszavonulót fújni, vagy elnézést kérni. Pedig legbelül a józanságom erre kér….ezért könyörög. Térjek észhez! De ma még nem tudom. Ma még fáj. Túlságosan eleven, túlságosan közeli. Nem várom vissza Bradleyt. Csak egy kicsit….csak azért, hogy le tudjuk zárni. Mert ennyi idő után jár nekem.Jár nekem, hogy kifakadjak, hogy sértett feleség legyek, hogy kiadjam magamból azt ami két éve bennem van, ami bennem volt. Jogom van ahhoz, hogy bocsánatot kérhessek, jogom van ahhoz, hogy megbocsásson.Hirtelen torpanok meg egy pillanatra és fordulok felé Visszafogott harag és kétségbeesés vegyül elcsukló hangomba.
- Igen Nathan, szeretem a férjemet. Szeretem ahogyan az ember szerethet valakit, akivel leélt több mint húsz évet. Akit ismer, akire felnéz, aki fontos neki. Szerettem és szeretni is fogom, ezzel az érzéssel. De ez nem ugyanaz amiről te beszélsz.Ez két külön érzés. És te anélkül menekültél és futottál el, hogy egyáltalán időt adtál volna feloldani magamban ezt az erős gátlást, amit annyi….minden okozott.- hadonászok magam körül, mintha ott lenne az a sok minden amiről éppen beszélek. Aztán már csak a pulthoz akarok menni, megragadni a boros üveget, és felejteni, rombolni tovább a józanságot, helyébe valami talmi tompaságot csempészni, legalább erre az egy napra.Gyengén csobbanással ereszkedik szépen lassan a bor a pohárba, aláfestő zenéjeként mindannak a keserű kétségbeesésnek ami Nathanból szakad ki a következő percekben. Csak nézem, ernyedt pillákkal, és legbelül üvölteni tudnék azon, hogy nem mondom neki, hogy sajnálom, hogy nem mondom ez nem csak az ő hibája. Nem mondom, csak érzem. Mégis néma maradok. Csak akkor szólalok meg amikor elhalkul, és lehetőséget ad, hogy én is beszéljek. Eltolom magam a pulttól, és elé lépek, csípőmet nekitámasztom, magam előtt karbafonom a kezem és úgy egyensúlyozom tovább a poharat.
- Nem? Hát akkor mi a legjobb módja? Áruld el nekem, Nathan! Mert tudod...most, hogy idehúzott a szíved, hogy hozzám hozott el minden lépted, hogy önkéntelenül az ajtómon kopogtattál most mit fogsz tenni? Megint elmenekülsz? Megint elfutsz? Hm?- billent oldalra a fejem és kíváncsian fürkésztem az arcát, noha leolvasi róla nem tudtam többet mint a sértett fájdalmat amit a korábbi szavaim okoztak.
- Szerinted én nem ezt tenném? Nem futnék el a világ végére is ettől az érzéstől?Csak tudod….egyszerűen nincs hova. Azt hiszed te vagy az oka annak, hogy tönkrement a házasságom? Hogy elválunk? Azt hiszed ehhez bármi közöd van? Nem, ehhez nincs. Ez a házasság már jó ideje haldoklott. -rázom meg a fejem, és eltolom magam a pulttól, hogy a nappali felé sétáljak vissza, útközben megállva, hogy a pohár tartalmát kiürítsem.
- Tudod mi az egészben a legszánalmasabb módon nevetséges?- hirtelen nevettem el magam, halkan, karcosan, keserűen. Éreztem, hogy a torkomat kaparják a sós könnyek is. Visszanyeltem.
- Hogy szabad nő vagyok….- tártam szét a két karomat színpadiasan, aztán a pohár nélküli karomat leengedtem magam mellé.
- De ettől te még….a rezidensem vagy, egy fiú, akinél eleinte azt gondoltam, hogy csupán az ifjúsága ami vonzó, a bolondos viselkedése, a szabadszájúsága, az ahogyan a világot látja, olyan szertelen egyszerűséggel, ahogyan én láttam egykor. Visszahoztál valamit belőlem, aki voltam, aki tudtam lenni, és akit az idő alaposan összerágott, és most azt sem tudja, hogy kicsoda valójában.Melletted az lehettem volna aki valójában vagyok.- ismertem be, aztán imbolygó, kissé instabil járással haladtam tovább a nappali felé. Ott állt a zongora. Az a zongora amit egykor Jeffnek vásároltunk. A borospoharat letettem a tetejére, finoman, alig hallhatóan koppant. Leültem elé, felhajtottam és ujjaimat átfuttattam rajta. Éppen olyan bemelegítéssel mint ahogyan a sportolók teszik futás előtt. Aztán óvatosan, érzéssel játszani kezdtem azt a dalt. Azt a melankólikus, szomorkás, lelket szaggató dalt. Orromban éreztem az orgonák illatát, amely most keveredett Nathan kellemes arcvizével. Nem énekeltem, csak hagytam, hogy a dallam lassan bontakozzon ki, közénk jöjjön, hogy eljusson hozzá a hangok által az érzés, amitől nem lehet szabadulni, amitől nem lehet elfutni.
“Hiába futsz előlem,
A szíved bárhogy fél,
Szemed titokban tőlem
Szerelmes választ kér.
A szívem adnám én is,
Egyetlen csókodért.
Miért szenvedünk hát mégis?
Én jól tudom, hogy mért.”

Karády Katalin: Mindig az a perc a legszebb perc