Nehéz belegondolni, hogy a 2008-as világválságot az itthoni ingatlanpiac totális csődje hozta el; ami pedig az egész társadalmi berendezkedésünk csődje. Az ipari forradalom óta görgetjük magunk előtt a lakhatási probléma hógolyóját, a munka a városokba koncentrálódik, nagy lesz a kereslet, ami a piaci szereplők erősebb fellépését is jelenti. A második világháborúban kezdte az akkori kormány a veteránoknak való lakásépítést, ami aztán az egész társadalomra kihatott – a fehérekre úgy, hogy nagyobb eséllyel birtokoltak házat, közel 80%-ban, míg mindenki másra úgy, hogy egyre inkább kiszorultak ezekről a helyekről, még azután is, hogy hivatalosan véget ért a Jim Crow korszak.
Ezért jöttek be a jelzálogbankok, főleg a nyolcvanas évektől kezdve, amik aztán ráültek a subprime hitelfelvevők addig nem érintett közegére, azzal a szándékkal, hogy pont rajtuk, a legszegényebb rétegeken gazdagszanak meg. Tudom, mert végigkövettem ezt az apámon keresztül, egészen a 2008-as Lehman Brothers csődig. Apa néhány évvel korábban ment bele egy mergerbe, ami valószínűleg megmentette a portfóliója értékét, sőt, mivel jobb anyagi helyzetben volt, mint mások, tovább is növelte, mert hirtelen kevesen tudtak befektetni egy olyan piacba, ami túltengett kínálatban.
Mi is akkor vettük meg ezt a lakást, meg még két másikat apával közösen, amit kiadunk; és egy kicsit azóta is bűntudatom van. Jobb-e attól, hogy tisztában vagyok a helyzettel és a dzsentrifikáció pusztító hatásával a közösségekre, de továbbra sem teszek ellene, vagy nem? Rose szerint ostobaság; és amikor ő mondta, egészen logikus volt. Magyarázott arról, hogy a város ugyanolyan élő szövet mint akármelyik más, és pont akkor van probléma, ha nincs benne változás, mert az élet egyet jelent a mozgással. És egyébként is, gondolj a gyerekekre. Ez volt a döntő érv. Velem ellentétben mikor Ő volt annyi idős, mint Mason és Tori, nem volt mögötte olyan anyagi háttér ami egy világvárosban garantált volna neki lakhatást. Érthető, hogy szerette volna ezt megadni nekik; úgyhogy az azóta eltelt években nagyrészt megbarátkoztam a bűntudattal. Jól is jött a lakás, amikor ide jöttünk az ünnepekre, mert lehetetlen hotelt foglalni, és Masonnek is, amikor a város mellett döntött.
Természetesen szerettük volna, ha ők is sajátjuknak érzik, nem pedig olyasminek, amit csak kölcsönben használnak. Nem volt kérdés, hogy a szobájukkal azt csinálnak, amit akarnak, és Rose is sokat javult az utóbbi időben azzal kapcsolatban, hogy mindig tudni akarja, épp kik, hogyan és meddig jönnek át akár ide, akár otthon LA-ben, mikor mi házon kívül vagyunk. Tizennyolc évesen már nem tudsz felelősséget tanítani nekik, azzal dolgozol, ami addig összejött.
Úgyhogy tényleg örülök, hogy Mason jól érzi magát itt a barátaival.
Annak kevésbé, amikor az említett barát egy szál pólóban jön elő a szobájából, ragyogó mosollyal az arcán, mintha kicsit sem lenne furcsa, hogy nincs rajta nadrág - és hogy Mason szobájából jön elő, hiába áll üresen Torié –, miközben én a konyhapultnál ülök a bárszéken, gyanútlanul olvasgatva a híreket a tabletemen.
– Jó reggelt! – köszön lelkesen.
Megállok a kávém felhörpintése közben, és amint felmérem a helyzetet, két opcióm marad: az erőszakos szemkontaktus, amit nehézzé tesz, hogy közben mozog, vagy pedig fixáció a New York Times címlapjára. – Jó reggelt – mosolygok vissza, és remélem, hogy nem érzi rajta az erőltetettséget. Én érzem a feszülést az izmaimban, mert valamiért úgy érzem, mintha mindjárt el kéne rohannom; mintha támadás alatt lennék. Nonszensz. Ez csak Riley. Legfejebb lyukat beszél a hasamba.
Remélem, nadrágban teszi.
Várom, hogy Mason is felbukkan, de ez nem történik meg; helyette Riley elkezdi kiszolgálni magát. Hallom, hogy kinyitja a hűtő ajtaját, de nem nézek fel. – Van valami érdekes a hírekben?
– Hát... Bob Dylan hamis aláírásokat adott el.
– Ahaaaa.
– A központi bank pedig csökkenteni szeretné az inflációt. Szóval... Azt hiszem, nincs túl sok érdekes. – Legalábbis nem nevezném érdekesnek sem a további tömeglövöldözéseket, sem a tüntetéseket Beijingben, sem a klímakatasztrófa ellen hozott látszatintézkedéseket. És őt sem érdekli. Jobban a mosogató feletti szekrény, ahová nyújtózkodni kezd. Előttem.
Nem ez az első eset, hogy Riley itt van, és ha jobban belegondolok, az sem, hogy nincs rajta valamilyen ruhanemű; múltkor a fürdőből jött ki alsóneműben és sétált el a nappali mellett, mert az előtérben hagyta a zsákját. Azt hittem, egyszeri eset volt. Fura, hogy ez zavar? Zavarna, ha ugyanezt az én egyik barátom csinálná? Nem hiszem. Gondolom, nem. De Riley lényegében gyerek, közben pedig mégsem. Ettől lesz fura.
– Nincs mandulatej?
– Öööö... – Felnéztem de nem kellett volna. – Nem tudom. Lehet? – Én feketén iszom a kávém úgyhogy nem tudok túl sokat hozzátenni.
Ő viszont hangosan felciccent, aztán sarkon fordul és visszasiet a szobák felé. Mikor visszajön, már van rajta nadrág; és nála van a táskája is. – Lemegyek a boltba. Hozzak valamit?
Megrázom a fejem, de egyébként jó lenne egy rágó, de nem fogom a fiam barátját - barátnőjét? – megkérni, hogy vásároljon be nekem.
Nem sokkal azután, hogy Riley után becsukódik az ajtó, meghallom Masont is előbújni. Az kevésbé érdekel, hogy rajta van-e nadrág. – Jó reggelt, mormota. Hosszú volt az este? – kérdezem a kávémmal a kezemben, de csak utána esik le, hogy ez máshogy is érthető. Én csak arra akartam célozni, hogy mikor elmentem lefeküdni, ők még nem voltak itthon, de őszintén, fogalmam sincs, mikor jöttek haza. Vagy mit csináltak utána.
– Találkoztam Riley-val. Lement a boltba...? Gondolom, mondta. – De nem is vagyok biztos benne, hogy meg is hallotta. Én nem szoktam emlékezni semmire az első kávém előtt. Ez már a második. – Ma is itt fog maradni?

Corey & Mason

A reggeli ébredések minden egyes alkalommal olyan nyögvenyelősek. Ha az ébresztő keltett a legmélyebb álmomból, akkor azért dörmögtem még hosszas percekig a párnámba. Ezúttal viszont szó se volt másodperce pontosan csörömpölő telefonról, vagy apáról, aki az irodába menet előtt kéretlenül benyit a szobába, hogy ébredjek, és ne aludjam végig a napot, hiszen órára se ártana legalább két naponta bejárni. Nem, ezúttal szó sincs semmi hasonlóról, ma reggel arra ébredek, hogy Riley megállás nélkül dumál mellettem. Nem vagyok benne biztos, hogy hozzám beszél vagy telefonál, és ha hozzám beszél, akkor vajon tudja-e, hogy én még aludni akartam. Valójában ez nem olyan ritkaság mostanság, mint amilyennek tűnhet. Riley rendszeresen üti el az időt nálunk, aminek egyébként én nagyon örülök, mert szeretem vele tölteni az időm. Ráadásul egyszere megőrjít és felkavar az érzés, amikor este úgy alszik el, hogy közben szorosan hozzám bújik. Néha nem tudom eldönteni, hogy csak szórakozik velem, vagy előtte még senki nem kapott ekkor friend zone-t a földön. Mindenesetre ez a reggeli pörgése a sírba fog vinni egyszer.
- Szóval lemegyek a boltba, majd jövök. Hozzak neked valamit reggelire? – duruzsolja mellettem, én pedig éppen csak résnyire nyitom a szemem. Természetesen mind eközben éppen rángatja magára nadrágját, úgyhogy inkább úgy döntök visszahunyom a szemhéjam, nem kínzom magam még ilyenekkel is, hogy végig nézzem, ahogyan belerázza a fenekét abba a szemérmetlenül szűk nadrágba.
- Egy fél tucat fánkot légyszi – motyogom a párnába. Legszívesebben a fejembe húznám a takaróm, de természetesen ennyivel csak nem elégszik meg.
- Mindig elfelejtem a kapukódot, írd meg Messengeren, vagy majd engedj be légyszi…
- Jó, jó majd beengedlek – most már üvölteni tudnék, hogy nem hagynak békén. Tisztára úgy érzem magam, mint mikor régebben Tori korán reggel úgy keltett, hogy fejbevert egy párnával. Eskü ennél még az is kevésbé fájt volna. De most komolyan, hogy nem lehet megjegyezni négy számot? Az csak négy szám! Ő meg valami természettudományos cuccot tanul, tudomásom szerint, ott meg egészen sok számot kell ismerni.
Egy pár perc öltözködés, csörömpölés és csapkodás után Riley végre lelép. Természetesen én már képtelen vagyok vissza aludni, bármilyen erősen is szorítom le a szemhéjaim. Egy nagy sóhajjal fordulok ki az ágyból, és szemdörzsölgetve próbálok rájönni a fali órát nézve, hogy mennyi is lehet az idő. Hosszas próbálkozások után jövök csak rá, hogy vagy három napja lemerült benne az elem, és megfagyott rajta az idő. Mindegy is. Bármennyire is enyém volt ez a szoba, és az én cuccaim hevertek hanyagul szerteszét az asztalon, az asztal alatt, és az ágy mellett, még mindig kicsit idegenkedtem tőle. Nem kevés időt töltöttünk itt korábban sem, de mégis csak LA-ben van a gyerekkori szobám az össze hibájával, amit a véletlen sportbalesetek ejtettek a makulátlan környezetben. És habár ezek ki lettek javítva, én a szívem mélyén tudtam, hogy a tökéletesnek tűnő tejüveg ajtón, a 6 éves Mason egyenest átszaladt miközben Torival fogócskáztak. Itt New Yorkban pedig még nem éltem ki teljesen magam, itt tényleg makulátlan volt a környezet.
Mikor végre sikerül felállnom az ágyról, az első dolgom az, hogy a konyhába menjek inni egy bögre erős kávét. Mikor kilépek a szobából, szinte azonnal megpillantom apát, aki ugyancsak a reggeli kávéját szürcsölgeti a friss hírek mellé. Kicsit irigykedem, hogy ő milyen frissnek és üdének tűnik velem ellentétben. És ugyan hallom, ahogyan hozzám beszél, de az agyam kevésbé fogja fel, hogy mit is kérdez. Monoton mozdulatokkal leemelek a polcról egy bögrét, és csordultig töltöm americano-val. Még szerencse, hogy apa gondol rám is, ha kávéról van szó. Már az első korty felpezsdít, csak az ízétől már jobban érzem magam. Ez kellett a lelkemnek. Miközben újból belekortyolok a fekete nedűbe, gyorsan megpróbálom felidézni, hogy apa miről kérdezett. Hümmögök egy sort, mintha ezzel álcázni tudnám, hogy fogalmam sincs miről volt szó, de gyanús, hogy az estéről kérdez. Mindig arról kérdez, ha nem futunk össze lefekvés előtt.
- Sokáig edzetünk, nem jött a pár, aki utánunk lett volna a teremben, szóval kihasználtuk az alkalmat. Majd februárban kezdődik a verseny szezon, már regisztráltunk a NYDF-re. Az új koreoval pedig nem állunk túl jól, nehéz megszokni az új tanárt… – magyarázom két korty között a mindennapjaimat jelentő edzés tematikát. A New Yorkba költözés azt is jelentette, hogy mind a latin, mint a klasszikus tánc tanárainkat le kellett cserélni, ami mindig egy nehéz lépés egy táncos életében. Ugyanis nem csak a partnerrel kel jó kohéziót kialakítani, hanem a tanárral is. – Edzés után meg elmentünk az Upper West Side-ra, ott tartott bulit annak a színésznek a fia, akinek múlthéten volt a filmbemutatója – nevekből rettenetes vagyok, szóval se a film címe, se a csávó neve nem ugrik be hirtelen, úgyhogy marad a jó öreg barkóbázás. A buli maga nem volt rossz, de egy penthouse lakáshoz képest is rettenetesen sokan voltunk. Szóval két óránál nem is maradtunk tovább. – Három körül értünk haza, ha ez érdekel – teszem hozzám, amolyan "ismerem már a hátsószándékaid" tekintettel. Bár inkább anyára jellemző, hogy percre pontosan szeretné tudni, hogy mikor merre járunk. Kár, hogy ő meg többnyire nem tudja megmondani, hogy mikor lesz elérhető. Tori is mostanában erről panaszkodik, hogy kettőjüknek -, ami valójában inkább csak őt jelenti egyedül - , baromi nagy a ház otthon LA-ben. Persze nem tudom elképzelni, hogy pont Tori ne találná fel magát egyedül a házban.
- Mondta – biccentek. Mondjuk kár érte, jobban örültem volna még két óra alvásnak. – Nem kérdeztem tőle – vonogatom a vállam, habár jogos kérdés, mert az elmúlt pár hétben szinte minden nap itt volt. Engem különösebben nem zavar, de mintha apát jobban frusztrálná a dolog – Elküldjem? – kérdezem inkább csak poénból, mintsem valódi szándékból. Azt se tudom, hogy mondanám meg neki, hogy menjen szépen vissza a koliba. Itt is elfér, vagy nem?
- Beszéltem tegnap Torival – mint általában mindenn nap kétszer is legalább fél órát. Valójában nem is tudom mit csinálnék ezen hívások nélkül. Tori nélkül olyan, mintha kitépték volna a fél karom. – Azt kérte, hogy valami pulcsit vigyünk haza innét neki. Csak azért mondom, hátha te előbb mész. Ja, meg mikor beszéltél utoljára anyával? – legyek bármennyire is fáradt, tartsak bármennyire is csak az első kávém felénél, de azért az energiáimból annyi kitelt, hogy furkálódjak a szüleim házasságában. Egy átlagos hétvégi reggel.

Amikor az egyik gyereked csinál valamit – és tényleg csinál, nem csak benne van egy iskolai sportcsapatban, hanem az élete részévé teszi, az azzal jár, hogy a te életed része is lesz. Legalábbis jó esetben. Az én gyerekkorom… Egy kicsit más volt az övéktől, az anyám ugyan nem dolgozott, de ennek ellenére is inkább nevelőnő nevelt, és az edzésekről is sofőr vitt haza, nem ők. Igazából egy kezemen meg tudnám számolni, hány meccsemre jöttek el; azt mondták, nem az ő ízlésük, és hogy ők sem visznek olyan helyre, ahol ennyire nem érezném jól magam. Ami amúgy nem volt igaz, mert folyamatosan mennem kellett a klubba, meg golfozni, és mindkettő borzasztóan unalmas volt, de az én hibám, hogy ezt sosem közöltem velük. Nem szeretek konfliktusba kerülni másokkal és elrontani a kedvüket; Petunia néni például halálig abban a tudatban élt, hogy imádtam a gyümölcskenyerét. Úgyhogy rám hagyta a családi receptet, amit szerintem egy Nagy Depresszióból itt maradt szakácskönyvből szedett. A mai napig az az egyetlen recept, ami fizikailag az enyém, mert mint minden normális ember, rendelni szoktam, vagy a neten nézem meg. Ezzel nem tudtam, mit kezdjek, úgyhogy jobb híján bekereteztettem, mint egy aláírt kosármezt, és felraktuk az ebédlőbe. Meg vagyok róla győződve, hogy azóta is kísért.
Mindenesetre, azért rosszul esett, hogy az én szüleim sosem jöttek el a programjaimra, úgyhogy eldöntöttem, hogy velem nem lesz ilyen. Mindenhová vittem Masont és Torit, ha a munka mellett tudtam, az edzésekre, táborokra, versenyekre… És őszintén, ennek ellenére sem tudok túl sokat a táncról, mert itt elég kevésre mész azzal, hogy megpróbálod megtanulni a szabálykönyvet. És bevallom, hogy magán az elvitelen túl sokszor dolgoztam; mindenesetre, még ha nem is vagyok teljesen elégedett a részvételi arányommal, azt tudom, hogy egy új tanár legalább annyira nehéz váltás, mint megtanulni egy új nyelvet. Előbb-utóbb összejön, de itt nem segít a duolingo.
– De azért tudtok együtt dolgozni, ugye? – kérdezem. – Tudod, hogy ha szeretnéd, még mindig kereshetünk mást. A kémia fontos. Jobb gyorsan levágni a rosszat, mint utólag próbálni ügyeskedni vele. – Tudom, tudom, ne szóljak bele a dolgába, mert technikailag felnőtt.
Felnőtt lesz, ha majd halott vagyok és még nem tanultam meg, hogyan kell kísérteni másokat.
– Gireud – bólintok. Ilyenkor nem túl sűrű a szezon, úgyhogy nem nehéz kitalálni, melyik bemutatóra gondol. – Az Éden Projekt. Tökéletes példa arra, hogy a klisék okkal klisék, de nagyon nehéz őket újszerűen reprezentálni – nem rajongtam különösebben a filmért, bár a látványvilág és az elvont aspektus, a megszemélyesítés elismerésre méltó volt. – De a főszereplő színésznő nagyon tehetségesnek tűnt – mutatok felé a kanalammal. – Nem? Főleg ahhoz képest, hogy ez az első filmje. Remélem, a jövőben érdekesebb projektekben is látom majd.
Szerintem jól tettettem, hogy nem érdekelt, hol és meddig volt. Könnyebb az ilyen dolgokat rájuk hagyni, mikor nem vagy ott, hogy szembesülj velük. Nem mintha LA olyan biztonságos lett volna, de New York teljesen más tészta. Szülőként ijesztőbb bele engedni őket, mint amennyire én annak láttam fiatalon. Gondolom, ő sem érti, miért aggódom ennyit.
– Aha, aha… Gondolom, józanul. Legálisan. – Azt csinál éjszaka – hajnali háromkor, egy lánnyal a szobájában – amit szeretne, de azért egy kicsit próbálok úgy tenni, mint aki próbálja kézben tartani a dolgokat. Még az kéne, hogy jövő ilyenkorra már nagyszülő is legyek.
Szóval nem kérdezte. Erre is csak bólogatok, megértően – mert megértő szülő vagyok –, és iszom a kávém. – Mi? Nem, nem, dehogy, nem zavar. Csak érdeklődtem. Ha sok időt fog itt tölteni, szólhatnánk Joe-nak, hogy vegye fel a mandulatejet is a… Tudod, általános bevásárló listára. – Nem feltétlen éltem azokkal a luxusokkal, amikkel a szüleim; nem csak azért, mert az anyagi helyzetem sem volt annyira kimagasló, de azért is, mert sokszor soknak éreztem. A takarítónő és a házvezető volt a limit. És mennyire kényelmes limit volt. Sose fogyunk ki az ecetes sós chipsből.
– Tényleg? Megvan még? – Nem tudom, hogy sikerül, de valahogy mindig olyankor hívom, amikor nem ér rá, ő pedig akkor, amikor én, és így sosem tudunk beszélni telefonon. Az üzengetést pedig nem szeretem. Olyan személytelen, és lassú. – Tegnapelőtt – nézek rá a kávém felett. – Bent voltunk egy vezetői meetingen. Vagy úgy gondoltad, hogy…? Mikor kérdeztem meg utoljára, milyen volt a napja? – Hát legalábbis nem azt, mikor volt közös Zoom meetingünk. – Nem tudom. Pár hete? Miért, mondott valamit…?
Nem szeretem, de Rose hajlamos arra, hogy elvárja, hogy tudjam, mit szeretne, anélkül, hogy elmondaná, aztán ha nem teszem, megsértődik, de azt sem mondja el, csak… Jöjjek rá. És gondolkozzak el rajta. Tudom, hogy ez neki azt jelenti, nem figyelek rá eléggé, és igyekszem, de most épp nem rémlik semmi, amivel különösebben megbánthattam volna. Nem ígértem neki semmit, ugye? Nincs semmilyen évforduló sem… – Nem tudom még, mikor megyek, úgyhogy lehet, hogy Ő előbb jön ide. Most eléggé el vagyok havazva a melóval. A pilot epizódok mindig stresszesek, de főleg most, hogy saját címke alatt fut. Csak nem meg akarsz szabadulni tőlem…?