Nagyjából másfél éve, hogy olyan állapotban voltam, aminél felmosó nem létezik, hogy összeszedjen a földről és kurvára ijesztő belegondolni, hogy akkor majdnem visszalendültem a drogok világába, s tettem majdnem ugyanolyan pokollá az életem, mint amilyen kezdetek kezdetén volt, csak azzal az aprócska különbséggel, hogy régen nem én voltam felelős a szarságokért, ellentétben már úgy lassan tíz éve igen.
Aztán az élet vetett egy olyan szép bukfencet, amire én sosem voltam képes az iskolai tesiórákon és bárhogy lapozgatok mutatóujjammal a telefonom családnak keresztelt képmappájában, nem igazán tudom felfogni, hogy mégis hogy történhetett mindez. Natalie, Benji... Egy éve még majdnem szakítottunk valami faszság miatt, a legújabb fotókon meg a féléves gyerekünket tartjuk a kezünkben és nincs időm arra, hogy én ezt feldolgozzam, mert a napok többsége rohanás, munka, meg néha minden isten nyila és összetehetem a két kezem, ha nem csak aludni járok haza, merthogy az elmúlt hetekben jah, így történt.
Közben meg anyám is rágja a fülem, hogy engedjem már Benjihez, mert sütött neki valamit. Anyámról tudni kell, hogy még a vizet is odaégeti, szerintem soha életében nem főzött még tésztát se, de tíz perc után meguntam a veszekedést azzal kapcsolatban, hogy miért nem akarom, hogy általa sütött kajával kínálja a gyerekemet. Nem tudom, mennyire értette meg amit mondtam neki telefonban - már miért feltételezem, hogy megértette volna? -, de most az egyszer azt mondtam neki, hogy vigyázhat Benjire, ám szigorúan csak nálunk. Biztos voltam benne, hogy elkésik, vagy el se jön ma délután kettő körül - mikor én otthon voltam, Nat meg éppen az ügyvédi irodájában volt, elméletileg, aztán ki tudja valójában hol -, viszont anyám tényleg láthatta a meglepődött pofámat, mikor kicsivel kettő előtt kinyitottam neki az ajtót.
- Tudom hogy szar döntés volt, de egy alkalmat megérdemel, amúgy is két hónapja azért panaszkodsz, mert nem tudod magadról lerázni anyámat. Nem? - mondom és folytatom is, csak közben kifújom a taknyos orromat. Faszért van tizenöt fok februárban, csak megbetegszünk tőle! - Most legalább kapott egy esélyt, hogy bizonyítson, ha elbassza, lesz okunk miért nemet mondanunk ezentúl - ecsetelem már az autóból kiszállva valahol a Central Park fái között sétálva. Elmentem érte a munkahelyére, bár nem pont ott találkoztunk hanem, csak azon a környéken, ez pedig gyanakvásra késztet, de nem akarok megint megkeverni a moslékot. Ha van is valamit, amit nem köt az orromra Nat, vagy szimplán ahogy ő is mondaná "nem titkolózik, csak vannak dolgok, amiket azért nem mond el, hogy ne aggódjak feleslegesen", na mármost ismerve az ügyes-bajos dolgait, piszkosul nem lehetne feleslegesnek nevezni az alvilági dolgait, de ő azt ígérte, hogy igyekszik kiszállni belőle, meg most ezt a randiszerű évfordulós valamit nem fogom barom módjára elrontani egy sokszor lefutott veszekedéssel, szóval szemet hunyok felette.
A tó környékén megtorpanok, szembefordulok feleségemmel és tőlem telhető legnagyobb érzékiséggel végigsimítok két kezemmel felkarjain.
- Próbálj meg nem idegeskedni ezen. Ha Benji most velünk lenne, nem tudnánk igazán lazulni kicsit, úgyhogy használjuk ki minden percét - csókolom meg, miközben karjaimba zárom hozzám képest jóval kisebb testet, amely életet adott a fiúnknak.

Aston & Natalie

Nincs ganéjmentes házasság.

Az elmúlt egy év olyan gyorsan tova röppent, hogy jóformán időm sem volt felfogni mi is történik körülöttem. A hullámok összecsaptak a fejem a fölött, kissé elvesztettem az irányítást a saját életemben és néha azt érzem, hogy csak a csodának köszönhető, hogy egy ilyen hullámzó év után Aston még mindig mellettem van és szeretetben nevelhetjük Benjit. Néha, még mai napig vannak olyan kislányos álmodozásaim, amiben azt remélem, hogy az életünk olyan normális, már-már unalmas lehet, mint ahogyan az a legtöbb családban normális, viszont pontosan tudom, hogy ez a mi esetünkben lehetetlen, és azzal is tisztában vagyok, hogy talán ez a sok szarság erősíti napról napra a kapcsolatunkat, mert amikor minden kilátástalannak tűnik, mi ott vagyunk egymás mellett.
Azonban még most is vannak dolgaim, amikről nem beszélhetek a férjemnek, őszinteséget ígértem neki, őszinteséget érdemelne, egyszerűen mégis képtelen vagyok mindenről pontosan beszámolni neki. Nem tehetem. Egyrészt azért, mert fogalmam sincs, hogy még mennyit lenne képes megbocsátani nekem, másrészt pedig...már így is túlságosan belekeveredett a dolgaimba, teljesen önhibáján kívül is, nem akarom, hogy még ennél is nagyobb veszélyben legyen.
Benji egyre ügyesebb, úgy nő, mint egy gomba és egyre jobban hasonlít az apukájára. Minden percet imádok vele tölteni, tanítgatni, gondozni, nevelni, minden nap rácsodálkozni arra, hogy milyen okos és talpraesett kisember, de ezek ellenére hiányzik a munkám. Próbálom otthon becsempészni az életembe, de vannak olyan szituációk, amikor egyszerűen szükségem van arra, hogy kimozduljak egy kicsit és legalább néhány órát az irodában ücsörögjek a laptop előtt különböző ügyeket olvasgatva. A mai nap is pontosan ilyen. Kihasználva annak a lehetőségét, hogy Aston szabadnapos és a délelőttöt a gyerekkel tölti, már reggel fél kilenckor a kávémat szürcsölgettem az íróasztalom mögött. Tisztában vagyok azzal, hogy csak néhány órám van a munkámra, mert a délutáni randinkat eszemben sincs lemondani, így maximálisan megpróbálom kihasználni az irodám nyújtotta nyugalmat és a munkára koncentrálni.
Telefonom csörgése térít vissza a valósába, a jól ismert csengőhangot hallva egy pillanatra összerándul a gyomrom. Egyetlen egy ember üzenetét jelzi ez a hang. Amióta Denys zsarol és sakkban tart azzal a videóval, legtöbbször SMS formájában értesít, hogy mikor találkozzunk és mikor adjam át neki a pénzt. Természetesen egyáltalán nem törődtem bele a sorsomba, nem fogom hagyni, hogy egy hozzá hasonló senki sakkban tartson, de egyelőre muszáj úgy táncolnom ahogyan ő fütyül, ameddig sikerül valamivel fogást találnom rajta vagy a börtönben ücsörgő testvérén, ami elég lesz ahhoz, hogy megsemmisítse a videót. Tömény undorral válaszolok az üzenetre, majd gondosan bezárva magam mögött az irodám ajtaját a central park felé igyekszem, hogy a kért összeget át adjam a szöszinek, mindeközben felhívom Astont és átszervezem kicsit a randinknak helyszínét a park másik felére. Jó idő van, legalább élvezzük kicsit a felhők mögül kibújó nap sugarait.
- Hát azért nekem más az elképzelésem arról, hogy mit érdemel meg. nem elég, hogy életem megkeserítőjével találkoztam néhány perccel ezelőtt még Aston is képes meglepni az ilyen váratlan hírekkel. - Csakis azért nem rohanok most azonnal haza, mert bízom benned és az ítélőképességedben, de ha eljátssza ezt az esélyét soha többé nem engedem a gyerek közelébe. biztos vagyok abban, hogy Aston pontosan tudja, hogy komolyan gondolom, ahogyan én is megvagyok győződve arról, hogyha Benji egyetlen haja szála is meggörbül ő maga küldi melegebb éghajlatra az anyját.
Valahogyan minden egyes alkalommal sikerül elérnie, hogy megnyugodjak, nem tudom, talán nála ez valamilyen szuper erő, Natalie megnyugtatásának képessége. Akárhogyan is, elhiszem neki, hogy minden rendben van és habár teljesen nem tudom kiverni gondolataim közül a kisfiam és anyósom kettősét azért megpróbálom. Ez a nap végre csak miénk, minden gondtól és aggodalomtól mentesnek kell lenni. Most csak ő a fontos és én.
- Igazad van. fonom át mindkét karom nyaka körül, belélegzem annyira ismerős illatát, hozzá simulok, és egyszerűen csak élvezem, hogy itt van velem, hogy van nekem és mennyi év után is szeret. Amennyire még nem számít illetlenségnek elhúzom a csókot, de utána sem engedem el még hosszú másodpercekig, egyszerűen csak élvezem a pillanatot. Őt.
- Szerettem volna valami igazán emlékezetesen adni neked ma, de...nem sikerült kiviteleznem. pillantok félre a tóban úszkáló kacsák irányába. - Azért nem maradsz teljesen ajándék nélkül, majd otthon kicsomagolhatsz a ruhámból. pillantok rá pajkos mosollyal a szám szegletében. Röstellem, de most annyira lefoglalták minden időmet a történtek, hogy egyszerűen nem sikerült időben megszervezni azt a helikopteres túrát New York fölött amivel nagyon szerettem volna meglepni.
- Kedves uram, mivel szeretné eltölteni a bömbölés nélküli órákat? én személy szerint azzal is megelégszem, ha csak leülünk ide a padra, összebújva beszélgetünk amíg ránk nem sötétedik. Mindegy, csak vele lehessek.

Két tulajdonságomról vagyok híres, vagyis hát gondolom, mert amúgy fogalmam sincs, hogy mit gondolnak mások rólam és sosem érdekelt annyira, hogy meg is kérdezzem őket erről, szóval én megelégszek annyival, hogy jó nekem a elcseszetten toleráns meg a mezei seggfej megnevezés. Lehet, hogy Natalieval - nekem ő már mindig csak Natalie marad - is már rég le kellett volna ülnöm beszélni, de úgy fél éve megbeszéltük, hogy megszabadul a bandájától és megpróbálja kivonni magát mindenféle káros tevékenységből és én még mindig ehhez tartom magam, hiába üvölt minden, hogy nem ez a helyzet jelenleg. De befogom a pofámat, legalábbis még és adok valamennyi időt neki, egyet azonban nem fogok eltűrni: hogy hazudjon nekem. Nem kell mindenről tudnom, még ha nagyon szeretnék is, ha elhallgat előlem valamit, szíve joga, lenyelem, amíg a szemembe nem hazudik.  
Ettől függetlenül szerintem ő is tudja jól, hogy valami nagyon bűzlik nekem és már egy jó ideje gyanakodok a furcsa megmozdulásaira, de azért mosollyal fogadom és nem problémázok azon, hogy miért kellett átsétálnom az egész Central Parkot csak azért, mert hirtelen máshová akarta rakni a találkozót.
Már tudom előre, hogy nem fog örülni anyámnak, én sem örültem és fogalmam sincs, miért adtam neki egy esélyt a bizonyításra, talán mert az anyám, még mindig az és egészen addig az is marad, míg meg nem hal tüdőrákba, vagy látva Nataliet anyaként kicsit felvilágosultam és rájöttem, hogy egyébként nekem is van anyám, nem csak Benjinek és baromira nehéz jó szülőnek lenni, úgyhogy toleránsabb - mondtam én, hogy az lennék - vagyok Benji születése után anyámmal, mint ezelőtt, egészen addig, amíg át nem basz.
- Jó, de nem tudunk mindig csak anyádra támaszkodni, bébiszittert meg nem akarok rendszeresen fogadni, mert mi vagyunk a szülők. - Közben kikerülök egy a járdán hagyott kutyaszart. Mi a faszért nem tudják összeszedni a kutya piszkítását? Mikor anno én vittem Quinn kutyáját sétáltatni, sosem hagytam magunk után koszt az utcán. Nem az erdő közepén vagyunk...
- Oké, de néha el kellene lazulnod. Mostanság nagyon feszült vagy! - Elismerem, hogy anyám nem egy tündér és hiába ismerem már jól, azért még a mai napig fáj a szívem mélyén, hogy ennyire megbízhatatlan és az is rosszul esik, hogy Natalie ennyire durván bánik vele. Nem védem anyámat, csak szar az egész és Benji óta érzékenyebb vagyok a saját szüleim iránt.
Megállok és átkarolom. Minden porcikája teljesen görcsös, látom rajta, hogy vagy fáradt, vagy valami más történhetett, ami érződik nem csak testén, de szavai indulatosságán is. Állatira zavar, hogy ilyennek látom.
Elnyúló csókkal és gyengéd érintéssekkel próbálom elérni, hogy komfortosabb zónába kerüljön, élvezem vele a csókot, s rendkívül jó érzés tapintani rajta, hogy fokozatosan olvad le róla a merev jégborítás, végtére is évfordulónk van. Teljesen biztos vagyok, hogy nem tud engem ajándék tárgyakkal levenni a lábamról, mondjuk kellene már vennem egy új fogkefét, mert elég régóta használom a mostanit, annak speciel tökre örülnék, de ilyen stílusos férfi buziságokat nekem ne vegyen, mert megsértődöm, hogy mire költi a pénzét és hogy miért nem ismer eléggé. De az a helyzet, hogy baromira ismer és nem is akarom tudni, mi lett volna az eredeti ajándéka, lehidalok a beharangozott kicsomagolandó csodától.
- Oh hát annál jobb nincs! - vigyorodom el és le se tudnám tagadni, mennyire férfi lélek vagyok. De hát baszki, farkam van, most mit kezdjek vele, ha nem...
- A te ajándékod, majd a park utáni második utcában lesz. Légyszí tegyél úgy, mintha meglepődnél - lépek vele együtt a tó fele és szerintem tudja, hogy már megint étterembe akarom vinni. Mindig enni viszem és tudom, borzasztóan unalmas ember vagyok, de ez most egy tényleg állati hely lesz!
A tóhoz érve eközben végignézek a tájképen - ha egy kicsit jobban megnézzük, vagy egy tó is Natalie mögött -, s lassan megállok feleségem mögött és átkarolom hátulról. Államat vállán pihentetem és csak állok boldogan, még az se érdekel hogy egy kisebb széllökés szemembe kotorja újból hosszabbra nőtt hajtincseimet.
Azt kérdezi, mit szeretnék csinálni a bömbölés nélkül, én meg erre stílusosan még inkább nyakába fúrom arcomat és válaszként elkezdek horkoló hangot kiadni, utalva rá, hogy legszívesebben aludnék vele együtt még ha ezzel közhírré teszem, hogy rohadtul megöregedtem. Szabad rajtam röhögni, nem fogom nagyon zokon venni, esküszöm.
- Minden rendben volt az irodában? - emelem ki arcomat a nyákból, de mielőtt elkezdenék erről (is) beszélgetni... - Leülünk? - Szeretném, ha az ölembe ülne, hogy ne fázzon fel, annyira még nincs meleg, szóval én leülök és nyúlok felé, hogy egyértelműen tudja, hol az ő helye. Nyilvánvalóan rajtam.

Aston & Natalie

Nincs ganéjmentes házasság.

Amióta csak a kapcsolatunk tart, -leszámítva a kezdeti le akarom nyűgözni időszakot- mindig olyan fesztelenek voltunk egymás társaságában. Ha nem lenne túlságosan szentimentális, akkor kijelenteném, hogy tökéletesen egymásnak lettünk alkotva, akárcsak két puzzle darabka, akik önmagukban semmit nem érnek, de össze illesztve, tökéletesek. Mivel azonban inkább a realitás talaján állok, inkább csak annyit mondok, hogy kibaszott kemény kilenc év van a hátunk mögött, de minden pillanata megérte a belé fektetett kemény munkát és bizalmat. Minden ölelés, minden közösen eltöltött pillanat, a gyerekünk és a jövőbe tekintő közös álmaink. Ha akarnék sem találnék hozzám jobban illő személyt, mint Aston. Ő az aki a legnehezebb pillanataimban is mindig képes mosolyt csalni az arcomra, aki minden hibámmal együtt elfogad és támogat, akinek Benjit köszönhetem és mindezért nem lehetek elég hálás neki. Egy pillanatra átfut rajtam a megbánás jele, amiért ennyire támadom az anyja miatt, de tényleg csak egy pillanat elejéig, mert őt bármennyire is szeretem, Miles nagyiban soha nem fogok megbízni. Ahhoz sokat kellene bizonyítania és felő, hogy soha nem üti meg azt a szintet amivel egy halvány másodperc töredékéig elnyeri a bizalmam.
- Anya nagyon szívesen vigyáz Benjire és legalább nem kell attól félnünk, hogy bármi baja lesz a fiúnknak. nem sokszor volt példa arra, hogy bébiszittert fogadtunk a gyerek mellé, az a néhány alkalom pedig igazi kínzás volt mindannyiunk számára, a lányok minden apró részletről ki lettek faggatva, Aston pedig hallgathatta a válogatásomat arról, miszerint XY lány miért is nem felel meg néhány órára a fiúnk mellé. Nem tehetek róla, de néha már tényleg kényszeresen viselkedem.
- Jó, rendben, nem problémázom ezen. legalábbis megpróbálok nem görcsölni az anyós dolgon, és azt már nem teszem hozzá a mondandómhoz, hogyha Benjinek bármi baja lesz saját kezemmel kaparom ki Miles anya mindkét szemét, fölösleges, a férjem pontosan tudja, hogy így lesz, szavak nélkül is. - Fáradt vagyok. simulok hozzá amennyire az még fizikálisan lehetséges. Tényleg iszonyatosan fáradtnak érzem magam, a nyakam körül egyre jobban szorul a hurok és bár próbálok erősnek mutatni magam, elfáradtam. A családomat távol kell tartanom minden zűrös ügytől, Aston már így is nyakig benne van minden szar kellős közepén, még akkor is távol kell tartanom az ügytől, ha ezzel hazudok neki. Sajnos olyan sokszor megtettem már, hogy különösebb erőfeszítést sem igényel már a dolog.
Szavait hallva elmosolyodom, azt hiszem kijelenthetjük, hogy ez már szokássá vált a részéről, minden egyes alkalommal amikor megteheti ebédelni vagy éppen vacsorázni visz. Szerintem még mindig úgy gondolja, hogy erre szükségem van különben elfelejtek enni. Ami néha igaz is.
- ígérem meg fogok lepődni. az elmúlt hat hónapban amióta megvan a fiúnk folyamatosan elégedetlen vagyok a testemmel, pedig már majdnem teljesen visszanyertem lányos alakomat, alig néhány kilóval mutat többet a mérleg, mint amihez hozzá vagyok szokva, de engem így is zavar a háj a hasamon – ami a férjem szerint nem létezik- és amikor nincs otthon bizony sokszor csak salátán élek. Benji már nemcsak anyatejet eszik, úgyhogy bátrabban vonom meg magamtól a fölöslegesnek vélt táplálékot. A hiúságom még mindig túl nagy.
Fejem az övének döntöm amikor átölel, jobb kezem az övén pihentetem, bal kezem ujjait pedig végig járatom arcvonásain, amiket már olyan nagyon jól ismerek. Elfolytok magamban egy nevetést. Senki nem mondta, hogy könnyű lesz gyereket nevelni, de arra sem készítettek fel igazán, hogy egy óra alvásért a vesémet is képes lennék eladni.
- ígérem aludni is hagylak majd... nem áll szándékomban leplezni, hogy mire is vágyom igazán, bár az még kérdéses, hogy Benji végre hagy-e egy kis időt kettőnknek. Lehet, hogy megint hisztis hangulatban lesz, aztán a forró hangulatnak máris annyi és óránként válthatjuk egymást a gyerekszoba irányába. Remélem nem így lesz. Kérdését hallva ismét úrrá lesz rajtam a feszültség, utálok hazudni neki. Rámosolygok, mintha csak ezzel próbálnám megnyugtatni mindkettőnket, lehet, hogy most nincs minden rendben, de ígérem, hogy úgy lesz. Helyet foglalok az ölében, mindkét kezemmel átkarolom a nyakát és ujjbegyeimmel a szőke fürtöket morzsolgatom.
- Van egy nagyon kényes ügy, amivel egyelőre fogalmam sincs mihez kezdjek... miközben beszélek tekintetem az arcvonásairól a park fái felé irányítom. Valami belső hang azt súgja, hogy tudja nem mondok neki igazat, mégsem tehetem meg, hogy őszinte legyek vele. Még nem.
- De megoldom. pillantok vissza rá és bizakodó mosollyal koronázom meg a mondatomat. Megoldom, tudom, hogy így lesz és abban a pillanatban a szöszi bánni fogja még azt, hogy megszületett. Ebben biztos lehet.
- Nektek milyen napotok volt? Hogy viselkedett Benji? próbálom elterelni magamról a témát, jó lett volna, ha az egész napot együtt tudom tölteni a családommal.

Én általában mindig tudtam és tudnék is valami válasszal előrukkolni igazából bármire, de az évek megtanítottak arra, hogy valamire az a legjobb reakció, hogy befogom a pofám, mint ahogy az öreg nénik meséinél is a buszokon, vagy apám folytonos hülyeségeinél is, mikor azt ecseteli, hogy mit mondott tegnap Trump a TV-ben, holott engem marhára nem érdekelne és hát ez is egy ilyen helyzet, ugyanis Natalienak nem tudnék mást mondani, csak ismételni önmagam, miszerint "nem tudunk mindig csak az anyjára támaszkodni". Jelen esetben így is-úgyis anyám van otthon gyerekkel és mivel eldöntjük, hogy nem szaladunk haza, vállaljuk a kockázatokat.
Tudom jól, hogy fáradt. Natalie egy kibaszottul erős nő, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy neki ne lenne szüksége olykor kikapcsolódásra és erre rendszerint én emlékeztettem mindig az évek alatt. Jobban törődök az ő egészségével, mint a sajátoméval, ez kétségtelen, de most az a fő, hogy egy kicsit jól érezzük magunkat kettesben együtt nyugalomban, legalább mialatt relatíve romantikusan megünnepeljük az egy éves házasságunkat. És ha már itt tartunk, lehet kreatívabb is lehettem volna az ajándék terén, de már mindegy, meg fog lepődni Natalie, már ezt is elintéztem, cserébe pedig kap egy csókot oda, amit épp elérek, valahová az orra és az orcája közti völgyébe, miközben hátulról támadva magamhoz ölelem. Az arcomat simogatja, mire ellep a férfias büszkeség amiért reggel megborotválkoztam és erre a napra kulturáltan jöttem el, nem pedig mint valami se nem szakállas, se nem megborotvált alien.  
Ha hangosan nem is nevet, testének rezzenéseiből érzem, hogy belül igenis nevet a szar poénomon. Csak ezért csináltam, bevallom.
- Annyira nem muszáj, nyugodtan kínozz a csodatesteddel, nem fogok érte haragudni! - És már látom is lelki szemeim előtt, hogy fekszek az ágyban, várom, hogy Natalie lefürödjön, ki besétál egy falatka hálóingben, aztán... na de vissza a kora délutáni jelenbe, feldobok egy kérdést, mi amennyire egyszerű és házastársak között normális kérdés, az én esetemben egy kísérlet, vagy valami hasonló, hogy esetleg meg tudhatok-e többet az ügyvédi dolgairól, a mosoly annyira nem biztató, mint normális esetben, habár nem kizárt, hogy mindent túlaggódok és túlkomplikálok. Leülök a padra, Natalie pedig az ölembe.
Jól esik szívemnek, hogy nem rendezi el a kérdést egy szimpla igennel, hanem bevallja, hogy tényleg van valami, ami aggasztja. Annyira szívesen segítenék neki valahogy, de nem igazán folyhatok be az ügyekbe, mikben ő részt vesz és nulla szakértelemmel nehezen is tudnék bármi érdemlegeset tenni, így hát az évek alatt rendszerint magánszféraként kezeltük a másik munkáját.
- Mindig megoldod, csak nem mindegy, milyen áron. Ha úgy érzed, hogy már sok lenne, legyen szó az egészségedről, vagy a biztonságodról, nem kínos fiatal anyaként nemet mondanod - mondok komoly tekintettel, miközben kisimítom hajtincsét a szeméből, melyet akkor fújt oda a szellő, amikor visszanézett rám. - Ezt most ne úgy értsd, mintha neheztelnél azért, mert idegileg megterhelő munkába hajszolod magad, de ilyen téren úgy érzem, már nem tudok vigyázni rád, holott jól tudod, hogy nekem Te és Benji vagy az első... - Mennyire szeretném, ha még az ügyvédi munkájába is belelógna a kezem, már ami a feleségem védelmét illeti, én magam ügyvédnek, vagy jogi emberkének sose mennék, nem az én műfajom, akár jó lennék benne, akár nem, szerintem utóbbi.
Huncutan elvigyorodom, mikor a délelőttünkkel kapcsolatban kérdez és hirtelen azt se tudom, hogy elmeséljek neki mindent, vagy inkább ne, mert jobban járunk mi fiúk. Persze úgyis kiderül, Natalie előtt mindig lebukunk.
- Valahányszor kifújtam az orromat, akkorát nevetett rajtam. Már majdnem zokon vettem. Egyébként csináltunk sütit, csokisat, oh hát nagyon élvezte, bele is tüsszentett a lisztbe és tiszta fehér lett. Szóval jah, majd lepődj meg a sütin is otthon, jó? - Közben rájöttem, hogy amúgy ezt se akartam volna elmondani, de már mindegy, kicsúszott.

Aston & Natalie

Nincs ganéjmentes házasság.

Ügyvédként megtanultam megbízni az emberekben, még akkor is, ha egy-egy szituációban szinte lehetetlen küldetés. A magán életben, viszont ez a bizalom kiépítése nem megy olyan könnyen, főleg ha olyan emberekről beszélünk, mint anyósom. Ami a munkában előnyöm az a saját életemben hatalmas hiányosságom, mert tudom, hogy többet veszíthetek egy esetleges tárgyalásnál. Nem véletlen, hogy annak idején, Astonnal is évekig kerülgettük egymást, ahogyan az sem, hogy szintén éveket vártunk arra, hogy előrébb lépjünk a kapcsolatunkban. Pedig benne megbízom, az életem a kezébe adnám. Meg is tettem.  Abban reménykedem, hogy még neki is van némi bizalma irányomban. Most is csak azért nem rohanok azonnal haza a fiamhoz, mert szeretnék esélyt adni Miles nagyinak is, bármennyire nehezemre is esik. Aston miatt.
Szükségem van most arra, hogy kicsit kettesben legyek vele, hogy elterelje a gondolataimat a mindennapi problémákról, kell, hogy végre kicsit csak ketten legyünk, hogy felidézzük azokat az időszakokat, amikor tényleg csak így volt. Félreértés ne essék, imádom a családunkat, Benjit, de nőként és feleségként szükségem van arra, hogy csak a férjemmel legyek, mellette minden probléma semmiségnek tűnik és még akkor is képes megnyugtatni, amikor fogalma sincs arról, hogy mi a gond. Tudom, hogy csak idő kérdése és vagy ráébred magától, hogy valami nagyon nincs rendben, van egyszer csak fel fognak tűnni neki a hazugságaim és az igencsak megcsappant családi kassza de remélem, hogy addig még van egy kis időnk, idő arra, hogy éreztessem még mindig mennyire szeretem és hogy ezen semmi nem tud változtatni.
- Messze áll ez a test a csodától. kuncogok ismételten, de azért baromira jó érzés, hogy ilyen véleménnyel van rólam. Pontosan tudja, hogy a hiúságomnál talán csak a szívem nagyobb, bár néha ez sem teljesen nyilvánvaló. Nőként, természetesen velem is előfordul néha, hogy azon agyalok, vajon mit csinál, kivel van, hiszen megannyi gyönyörű nővel találkozik nap mint nap, és biztos vagyok abban, hogy sokukat nem kellene hosszú ideig fűzögetni. Aston  iszonyatosan jó pasi, csak ezzel néha nincs tisztában. Aztán minden  pillanatban, amikor ilyen gondolatok kavarognak a fejemben, mintha csak sejtené, haza jön és olyan tekintettel néz végig rajtam, ami minden kétséget azonnal kiver a fejemből.
Hirtelen késztetést érzek arra, hogy mindent őszintén elmeséljek neki, de tudom, hogy ezt nem tehetem, még nem. Ismerve őt, biztos, hogy szeretne beleavatkozni a dologba és addig jó, amíg távol tudom tartani ettől a zűrös ügytől. Sajnos az Ezrához fűződő érthetetlen barátsága miatt már így is sokkal jobban benne, mint kellene. Fogalmam sincs, hogy mennyi az igazság abból amit Deny mond, de nem akarom megkockáztatni, hogy tényleg a banda kezére adja a férjem. Azt soha nem fogom engedni.
Kényelembe helyezem magam az ölében, fejem a vállának döntöm és némán hallgatom őt. Egy pillanatra lecsukom a  szemem és átadom magam annak a nyugalomnak, amit a jelenléte nyújt számomra, elképzelem, hogy minden rendben van és őszintén szeretném, ha úgy is lenne.
Szavai hallatán ismét őszinte mosolyra húzódnak ajkaim, szavakkal el sem tudom mondani, hogy mennyire szeretem ezt a férfit és hogy mennyi mindent megtennék azért, hogy biztonságban tudjam. Tudom, hogyha velem valami szörnyű dolog történne, ő mindent megtenne azért, hogy Benji mindent megkapjon amire szüksége van,
- Nekem ti vagytok a legfontosabbak Aston és mindent megteszek azért, hogy biztonságban legyetek. Még ha ebbe bele is rokkanok... emelem fel a fejem, hogy belenézhessek azokba a gyönyörű szemekbe. - Tudod, hogy természetemből adódóan én nem tudom feladni. Bármennyire is lehetetlen ez az ügy, én megoldom. Ígérem. hallgatok el és csak némán bámulom  tovább a tóban úszkáló kacsákat. Szeretném elmondani, kiönteni neki a szívem, de nem tehetem, és az évfordulónkat nem is fogom elrontani ezzel. Végre hosszú idő után először kettesben vagyunk. Szorosabban  simulok hozzá és arcom a vállgödrébe temetem. Hálás vagyok, amiért végre valami másról beszélünk. Mosollyal az arcomon hallgatom végig a meséjét, szeretem amikor beszél, szeretem ahogyan a gyerekünkről beszél. Jó apa.
- Csokis süti? Hmm... nyelek egy hatalmasat. - ígérem nagyon meg fogok lepődni. nevetek fel hangosan. - Sikerült ebédet adnod neki? mostanában eléggé keveset eszik Benji, ami minden bizonnyal annak köszönhető, hogy bújnak a fogacskák. Legalábbis remélem, hogy annak és nem lesz olyan válogatós, mint az anyukája.
- Arra gondoltam, hogy a következő időszakban elutazhatnánk valahová, csak egyetlen napra. Kettesben. Komolyan mondom, hogy szívesen végig aludnék huszonnégy órát melletted. egy napnál hosszabb ideig úgysem bírnánk ki a gyerek nélkül, de azt hiszem, hogy annyira már szükségünk is van. Nekem mindenképp.      

Natalie a saját testével sosem volt kibékülve, amit nem értettem, hogy miért, mikor abszolút semmi baj nincs vele, egészséges, normális alkata van, szerintem nincs túlsúlya, se felesleges kilói, de mivel ő nagyon ellenkezik velem, így már nem is merem mondani, hogy nekem jobban bejön, ha van rajta mit fognom. Na nem azt mondom, hogy egészségtelen életmódot folytasson , de... najó, inkább hagyjuk, mert ebből soha sehogy sem tudok kijönni nyertesen és ezen sorsomat már elfogadtam, szóval viták és szócsaták érvpattogásai helyett csak megforgatom szemeimet enyhén megrázva fejemet, ebből is tudja, mi a véleményem, mindig is tudta.
Ezen a padon én képes lennék elaludni, de nem vagyok álmos, legfeljebb egy kicsit fáradt, ami lehetséges, hogy inkább az idő miatt van, merthogy ma nem mentem dolgozni, otthon voltam Benjivel, ellentétben Natalieval, akinek egyre inkább különlegesebb ügye lehet, ahogy én vélem felfedezni a dolgait, s igen, puhatolózok egy kicsit, bár nem erőltetem ezúttal sem, hogy avasson be.
Nem szoktam szentimentális lenni, de ezúttal egy kicsit megpróbálkozok vele. Előfordul időnként, hogy elgyengülök és minden érzelmet egyszerre rázúdítok a feleségemre, most azért visszafogottabb vagyok, ám így is érzem, ahogy hozzám búj és talán egy kicsit lazulni kezd.
- Azzal nem segítesz, ha belerokkansz, úgyhogy az ne legyen opció a megoldásra, oké? - simítok végig arcán, amit időközben felemelt, hogy egymás szemeibe nézhessünk. Megcsókolom tovább cirógatva orcáját. - Tudom! Meg fogod oldani, beleroppanás nélkül. Én hiszem, hogy képes vagy rá. - Őszintén mondom, nem csak mert férjként támogatnom kell őt, motiválnom és éltetnem, ami egyrészről meg is történik és szándékomban is áll, azonban én ismerem őt a legjobban, nekem bárki elhiheti, hogy nem jó vele kikezdeni. Néha még nekem se jó vele kikezdenem, ez egy valóságtartalmú poén.
Nem szándékozok jobban belemenni a munkájába, hiszen nagyon örülök, hogy őszinte volt velem és mindezt a néhány apróságot nyugodtan tudtuk megbeszélni, mikor nagyobb veszekedés is kitörtetett volna. Nekem ennyi elég, én már ideiglenesen nyugodt vagyok azzal, hogy most az ölemben tudhatom. Benji biztosan nagyon jól érezni magát itt a parkban, le se vennék szemeit a kacsákról, mondjuk az anyja se tudja, ahogy elnézem. Elmosolyodom. Natalie azt mondogatja, hogy a fiúnk tiszta apja, szerintem ez nem így van. Rengeteg vonását örökölte az anyjától és sok közös tulajdonságuk van már most.
- Csokis gyümölcsös. - javítom ki, s azt hiszem már tudja, hogy melyik süteményre gondolok pontosan, azt egyébként ő is szereti, nem vallotta be, hogy sokat evett belőle - az alakjára hivatkozva -, de én láttam rajta, hogy mikor egyedül volt a konyhában, akkor azért jócskán csipegetett belőle.
- Óóó, hogyne. Meg a malacoknak is - felelem tragikomikus hanggal, Natalie nagyon jól tudja, hogy megy ez, a kaja fele Benji szájában, a másik fele meg a földön. - Nagyon rászokott arra, hogy megfogja a tányérját és úgy ahogy van ledobja a földre, szóval szikszalaggal leragasztottam a műanyagtányért a kis asztalára. Volt is hiszti, hogy innentől nem tudja kiborítani a földre. Aztán természetesen nekem is ellett ennem és csak aztán volt hajlandó ő is, közel fél óra szenvedés után pedig meguntam és rájöttem, hogy nem is éhes, szóval... izgalmas percek voltak. - Mint amikor le kell fogni a beteget, hogy maradjon már nyugton míg kicserélik a ruháját. Konkrétan krokodilharcokról beszélünk.
Felnevetek, ahogy ő is emlegeti a huszonnégy órás alvást, de lehet azért tartom ennyire viccesnek, mert nagyon testközelinek érzem.
- Nem látom akadályát - utalok elsősorban a munkámra, mert ez a fő korlátozó tényező, még Natalie állása is jóval flexibilisebb, mint az enyém, pedig ő ügyvéd, én meg csak mentős vagyok. Egészségügy, csak a baj van vele...
- Jövőre meg elmehetnénk síelni is a hegyekbe. Tudsz még egyáltalán síelni? - nézek rá enyhe grimasszal, mert közbe rájöttem, hogy nagyon rég voltunk már, lehet utoljára gimiben, vagy egyetemi időszakunk alatt.

Aston & Natalie

Nincs ganéjmentes házasság.

Késztetést érzek arra, hogy teljesen őszinte legyek a férjemmel. Tudom, hogy a kezdeti idegesség után megértené, hogy mit miért teszek, eddig is minden alkalommal teljes vállszélességgel kiállt mellettem, még ha nem is értett egyet azzal amit éppen csinálok. Hatalmas szerencsém van. Ebben az esetben viszont, félek teljesen őszintén elmondani neki a zsarolás részleteit, mert túlságosan érintett a dologban, és attól félnék, hogy valamilyen őrültséget csinál. Szeretném, ha a videofelvétel titok maradna és az ő személye sem kerülne célkeresztbe. Megoldom. Legalábbis nagyon igyekszem majd arra, hogy az életünk visszatérjen a normális medrébe, de előbb el kell intéznem Denyt, nagyon rossz emberrel húzott ujjat.
Az igazság az, hogy mind a férjem, mint a kisfiam sokkal jobb életet érdemelnének annál, ami általam jut nekik. Benji még kicsi, neki az a fontos, hogy a napi szükségleteiben ne legyen hiány és a szülei szeressék őt és egymást, ebben egyáltalán nincs hiba, viszont rettegek, hogy ahogyan nő, majd egyre inkább érintett lesz a dolgokban, én ezt pedig nem hagyhatom. Nem mondom ki hangosan a gondolataimat, mert tudom, hogy Aston nagyon csalódott lenne, ha megint azt kezdeném ecsetelni neki, hogy nálam sokkal jobb feleséget érdemelne. Ő nem így gondolja, én pedig nem tudok elég hálás lenni azért a végtelen türelemért és szerelemért amit kapok tőle. Nap mint nap.
Hálásan simítok végig arcának vonásain. Talán fogalma sincs arról, hogy a szavainak mekkora ereje van, hogy új erőt ad nekem általuk. Mindig amikor egyáltalán megfordul a sikertelenség gondolata a fejemben, ő a legnagyobb támaszom, az erőm és a hitem.
- Rendben! Ígérem, hogy mire pontot sikerül tennem az ügy végére, nem leszek mentálisan zokni. Lopok gyors csókot ajkairól, mielőtt fejem a vállának támasztva engedem, hogy a nyugalom és az a mérhetetlen szeretet amit érzek iránta eluralkodjon rajtam. Most megengedhetem magamnak, hogy elérzékenyüljek és hálát adjak azért, ami nekem jutott, mert sokszor érzem azt, hogy mindezt a jót meg sem érdemlem. Erős nő vagyok, mindig az voltam és ez a jövőben sem fog változni, de azért szeretem érezni, hogy van mellettem egy erős férfi, akinek
megnyugtató ölelésében lehetek egy gyönge nő.
Örülök, hogy témát váltottunk, szeretek a mindennapjainkról beszélni, főleg akkor, amikor az ilyen dolgokból kimaradok, miközben beszél végig mosolygok, lelki szemeim előtt megjelenik az említett jelent, Benji mosolygós arca, Aston, amint éppen a sütemény tésztáját kavargatja.
- ÚÚ, a kedvencem! bár sosem vallanám be, de ebből a süteményből képes lennék megenni az összeset, ha nem stresszelnék folyamatosan azon, hogy a végére jobban hasonlítanék egy tehénhez, mint önmagamhoz. - Ezek szerint nem volt unalmas délelőttötök kuncogok, fejem még mindig a vállának támasztva. Igen, abban is szerencsém van, hogy Aston képes olyasmikre, mint süteményt készíteni, mert az én főzős tudományom még mindig csekély. Igaz, a kezdetin állapotokhoz képest sokat fejlődtem, például már nem égetem oda a csirkét és a férjem kedvenc ételeit is eltudom készíteni, de a szakácstudományom még mindig igencsak csekély. Pedig próbálkozom, de úgy tűnik, hogy ez a tipikus háziasszony szerep, a főzéssel egyszerűen nem nekem való.
- Makacs gyerek. Fogalmam sincs, hogy kitől örökölhette. nevetek fel jóízűen miközben elképzelem az előbb említett jelenetet. Velem is eljátszotta már néhányszor a gyerek, és még csak most bújnak a fogacskái, még annyira kicsi, hihetetlen, hogy máris ennyire makacs és önállóságra törekvő. - Ugye tudod, hogy ez csak rosszabb lesz, ahogyan telnek majd az évek? Kettőnk makacssága és kitartása azt hiszem benne megsokszorozódott. Nem tudom, hogy egy-két év múlva majd ki fog nevelni kit. Nem bánom, hogy Benji örökölte tőlünk ezeket a tulajdonságokat, mert tudom, hogy így az életben nem lesz előtte akadály semmi, ha igazán akarja majd. Azt viszont remélem, hogy annyira őszinte ember lesz, mint az apja, legalább olyan hatalmas szívvel és lélekkel.
- Beszélek majd anyával. Gondolj bele, legalább huszonnégy óra gyereksírás és kakis pelenka nélkül, csak veled. Tudod, hogy szeretek anyának lenni, de azért....erre már nagy szükségem van. mert az elmúlt fél év igencsak megterhelő volt számomra, hozzászokni ahhoz, hogy anya lettem, megbarátkozni a testem változásával, helyt állni anyaként, feleségként és ügyvédként is, mindezek mellett pedig vérbosszút fontolgatni a nőszemély ellen, akinek a kezében egy egész életet tönkretehető bizonyíték van. Jó lesz kicsit elszabadulni a mindennapok gondjaitól és csak azzal az emberrel foglalkozni, aki ilyen szerelemmel képes a karjaiban fogni még ennyi hosszú év után is.
- Hát nem is tudom...arra sem emlékszem, hogy mikor volt síléc a lábamon utoljára. Viszont Benji biztosan élvezné a havat, nekünk meg körülötte kell majd ugrálnunk, mint a normális hétköznapokban. Csodálatos lesz. kuncogok a gondolatra. Szeretnék minél több élményt és emléket adni a fiamnak, hogy igazán boldog és kiegyensúlyozott gyerekkora legyen, még akkor is, ha ez olyan áldozatokkal jár, mint mondjuk az alvás megvonás. Kiegyenesedem ültömben, hogy Aston szemeibe nézhessek.
- Kössünk alkut. Ettől a naptól fogva, minden hónapban szentelünk magunknak egy napot. Nevezzük mondjuk randi napnak. Amikor csak kettőnkről szól minden és olyan dolgokat csinálhatunk, amiket régen, vagy amiket már nagyon régóta szeretnénk megtenni, de volt rá lehetőségünk. Egyetlen nap minden hónapban. Benne vagy? azt hiszem ettől nem leszünk kevésbé jó szülők és ezek az alkalmak tökéletesek lesznek arra, hogy csak egymással törődjünk, mert a házasságunknak szüksége van erre. Nekem szükségem van rá.     

Tizenéves koromban még elhittem, hogyha valaki azt mondja, "ígérem, hogy...", akkor el is hittem, hogy az úgy lesz és pont, aztán jöttek a csalódások és utólag rá kellett jönnöm, hogy teljesen felesleges bármit ígérnünk a szó szoros értelmében, mert csak szarabbul fogjuk érezni magunkat, amikor kiderül, hogy hát nem jött össze. Ettől függetlenül nem gondolnám, hogy butaság is kimondani ezt az amúgy sokat jelentő szót, mert az embert ott abban a pillanatban rendesen meg tudja nyugtatni, mint ahogy a jelentés is inkább jelenti azt, hogy "mindent megteszek, hogy...", mintsem hogy száz százalékos valószínűséggel be is fog következi a megígért dolog, ami esetünkben Natalie végkimerülését és egészségét képviseli. Valamivel nyugodtabb arccal nézek rá és fogadom csókját, mint előtte, szerintem nem kellenek ide több szó, csak rontana a pillanaton.  
- Benji mellett? Esélytelen - felelem egy sóhaj közepette, ami inkább kedves és jókedvű, mintsem gondterhelt. Még mindig könnyebb a gyereknevelés, mint napi sok órán át az életmentés, mondjuk azt is hallottam már, hogy aki így gondolja, az valamit nagyon rosszul csinál. Hát azért remélem nem vagyok olyan szar apa, legalábbis annyira nem lehetek, mint például az én apám, akiről kiskoromból főleg annyi emlékem van, hogy egyrészt nem szabadott bemenni a hálószobájába, másrészt meg mindig földig szidott és üvöltött velem minden apró baromságomért négy évesen is, nyolc évesen is, meg még tizennyolc közel is.
- Először azt hittem, olyan makacs, mint én, de... aztán meggyőzött, hogy ezt tőled örökölte - felelek magam sem tudom miért a költői kérdésre, ami még csak nem is kérdés, de azzal azért nem mondok nagy újdonságot, hogy bár én is makacs vagyok egy bizonyos mértékben, Natalie nálam jóval túltesz ebben. Ez néha rossz tulajdonság, de attól függ hogy nézzük, az én szememben a makacs ember nem feltétlenül negatív személy, attól függ, hogy mihez ragaszkodik annyira, Natalienál pedig ez annyiban merül ki, hogy céltudatos és önmagáért és mindazokért, amiket és akiket magáénak érez küzdő személyiség.
- Bátram ki merem állítani, hogy a fiam már most jobb emberré tett és ilyen módon születésétől fogva nevel engem is, nem csak én őt. - Mosolygok, de itt egyben azt is meg kellene említenem, hogy Natalie is ennyi erővel az évek során nagy nevelő hatással volt rám, szerintem mellette sokkal jobban felnőttem és a jó útra terelődtem, ezáltal jóval többet kaptam tőle, mint a saját szüleimtől, de ezt most nem mondom ki, mert túlságosan zavarba jönnék.
Nem gondolnám, hogy kifejezetten Benji miatt volt az utóbbi időben kevés időnk egymásra, kár lenne ezt Benjire fogni. Inkább a munka, vagy valami más, ami miatt görcsben voltam - és egy kicsit még vagyok is, de a beszélgetésünk során Natalie kellően megnyugtatott - az, amely messzebb sodort kettőnket mentálisan, viszont a havi egy nap közösen nem hangzik rosszul legyen bármilyen okunk rá.
- Oké. És jah, tudom, "Anya vagy, de feleség is" - ismétlem a szavait, amit oly sokszor hangoztat és nekem, mint férfi ember ez duplán kecsegtető. Ráadásul, hiába nem szeretjük hangoztatni, de mégis csak az az igazság, hogy Benjamin érkezése meglepett minket, hiába lehet, hogy pár hónappal később amúgy is önként teherbe ejtettem volna Nataliet, de ezt már sosem tudjuk meg.
- Hát gimiben biztosan. Mikor az osztállyal mentünk téli kirándulásra, mindig a legjobb barátnőddel együtt síeltél, emlékszel? Fogalmam sincs már, hogy hívják. És egyik alkalommal ugyanannál a faháznál ettünk, leültünk hozzátok Ezrával, aztán kihozták a kajákat és te nagyon nem azt kaptad, amit vártál, úgyhogy cseréltünk. Aztán este meg átjöttetek a mi szobánkba és közösen ittunk. Rémlik ez még neked? - Sztori idő van. Mikor, ha nem most? Máig nem tudom, hogy azon az éjszakán megcsókoltam-e Nataliet vagy sem, de egy ágyban ébredtünk. Aztán a síelős kirándulás után megint, hát mondjuk úgy, hogy éltünk a magunk életét.
- Én benne, persze, de szerinted mikor lesz az első olyan, amikor huszonnyolc, harmincadikán észbe kapunk, hogy még nem ejtettük meg ezt a bizonyos "randi napot", de baromira elfoglaltak leszünk a maradék párban is, szóval megegyezünk, hogy "majd bepótoljuk következő hónapban"? - Őszintén? Magunkat ismerve a jelentől számított második hónapban már csúszni fog ez a nap, de ne legyen igazam, mindössze csak egy megérzés.
Érzem, hogy már Natalienak sem teljesen kényelmes az ülőhelyzet, nekem sem, hiába nem nehéz nő, úgyhogy felállok, vele együtt természetesen.
- Megyünk enni? - kérdezem nyújtózás közben, aztán rájövök, hogy ez még mindig az ő meglepetése. - Na baszki. Tehát nah, megyünk célirányosan sétálni a tó túloldalára? - javítom magam nem kis iróniával és komikummal, amivel saját bénaságomat cikizem ki... de amúgy is, tökmindegy, megbeszéltük, hogy meg fog lepődni, én meg még mindig az az Aston vagyok, akinek igent mondott, szóval nincs ebben semmi különös.

Aston & Natalie

Nincs ganéjmentes házasság.

Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy elmondjak mindent részletesen Astonnak, eddig is minden nehéz pillanatban ott voltunk egymás mellett, de nem akarom elrontani ezt a pillanatot. Arról nem is beszélve, hogy őt ismerve, biztos nem lenne képes szépen ülni a fenekén, kimaradni a dologból és hagyni, hogy én intézzem el a dolgot, a saját módszereimmel.
Hálás vagyok amiért, további kérdezősködés helyett inkább témát vált ezáltal kicsit sikerül is elterelni a gondolataimat.
Bár Benji baba nem tervezett gyerek, mégis Ő a legnagyobb boldogság, ami történhetett velünk. A gyereknevelés mindkettőnknek nagy kihívás, újdonság, és nem biztos, hogy mindig jól csináljuk, de azt senki nem veheti el tőlünk, hogy próbálkozunk és a kis pelenkásért mindent megtennénk.
Szeretném játszani a sértettet, de nem bírom ki, hogy ne nevessek fel szavait hallva.
- Na, azért makacsságért neked sem kell a szomszédba menni. bár tény és való, hogy az én önfejűségem néha minden határon túllép. Próbálhatnám szép szavakkal jellemezni magam, de teljesen fölösleges, főleg a férjem előtt, hiszen nála jobban senki nem ismer, ő pedig még a gimi alatta ebbe az önfejű, céltudatos, akaratos és hisztis lányba szeretett bele. Tudom, hogy nem könnyű velem, és az az igazság, hogy sokan nem is bírnák a természetem, nem véletlen, hogy nincs túl sok barátom, Aston viszont mindig is tökéletesen kezelte a megnyilvánulásaimat. A türelme, a hatalmas szeretet ami benne van, a kedvessége és kitartása mind-mind arra ösztönöknek folyamatosan, hogy jobb ember legyek, hogy ne csak magamnak, hanem neki is megfeleljek. Bár gyarló módon, nagyon sokszor bukom el, de ő minden alkalommal ott van mellettem, segít és én újra és újra szerelembe esek. Mert őt nem lehet nem szeretni.
Miközben beszél felidéződik bennem az a bizonyos kirándulás, legalábbis azok a pillanatok, amikre emlékszem belőle.
- Hogy lehetne elfelejteni? Másnap amikor egy ágyban ébredtünk egész nap próbáltalak kerülni, mert semmire nem emlékeztem. Mondjuk azóta sem. nevetgélek a saját hülyeségeimen. Annyira buták voltunk és milyen régen volt már a gimi. Talán jobb, is hogy abban a négy évben csak kerülgettük egymást, mert mire végre kimondtuk egymásnak, hogy mit is érzünk valójában sokkal komolyabban állhattunk egymás mellett. Már amennyire komoly lehet egy tizennyolc éves fiatal ilyen helyzetben. - Elmehetnénk oda. Te emlékszel a hely nevére? mert nekem már fogalmam sincs, hogy hol is voltunk pontosan, de az még rémlik, hogy gyönyörű volt. - Vállalod, hogy újra megtanítasz síelni? Nem biztos, hogy most is menne.
Nagyon-nagyon régen, apa volt az, aki megtanított ilyesmire, síelni, korcsolyázni, teniszezni, táncolni. Nagyon szerettem őt, általa lett szebb a gyerekkorom, amit sajnos most már beárnyékol a titok, amit a halálos ágyán elmondott és amivel azóta is együtt kell élnem.
Szeretném, ha kicsit több időnk jutna egymásra, nem csak egy lopott csók a nappaliban miközben Benjit ringatjuk felváltva, vagy fáradtan beesés egymás mellé az ágyba, hiányzik az, hogy kicsit csak ketten legyünk és a figyelmünket kizárólag egymásnak szenteljük. Felsóhajtok. Annyira igaza van, hiszen magunkat ismerve simán lehet, hogy megfeledkezünk a randi napról, vagy az utolsó utáni pillanatban fog eszünkbe jutni.
- Ezer százalék, hogy lesz ilyen alkalom. Talán túl sokszor is, de azért adjunk neki egy esélyt. nem tudok az ő nevében nyilatkozni, de a magam részéről elmondhatom, hogy nem szeretném, ha kihűlne a házasságunk, nem akarom, hogy hónapokkal vagy évekkel később már csak a napi rutin és a kisfiúnk tartson össze minket. Ébren akarom tartani azt a bizonyos lángot, még ha ez olykor igazán nagy feladat is. Nem akarom, hogy elfelejtsük, hogy miért vagyunk együtt és miért szerettünk egymásba. Mert még mindig ugyanazok az emberek vagyunk, csak kicsit idősebben, kicsit több élet tapasztalattal és gonddal, de Ő számomra még mindig az a férfi, akit négy éven keresztül kerülgettem, akinek egy mosolya melengeti a szívem és akiért mindent megtennék. Sőt, mostanra már sokkal több ennél.
Megigazítom a kabátom szegélyét amikor ismét a saját lábaimon állok, már kezdtek elgémberedni a végtagjaim, úgyhogy hálásan mosolygok a férjemre. Belefeledkeztünk a pillanatba.
- Persze, sétáljunk! kulcsolom össze ujjainkat és vigyorogva sétálok mellette abba az irányba amerre menni szeretne.
- Nem tudnád felhívni anyádat? Csak most az egyszer a mai nap folyamán, hogy tudjuk minden rendben van. Utána ígérem nem hozom szóba többet a dolgot. nem akarok túlságosan aggodalmas lenni, vagy paranoiás, de muszáj tudnom, hogy minden rendben van hogy nyugodtan koncentrálhassak tovább a férjemre, anélkül, hogy az anyján és a kisfiamon járna az eszem folyamatosan.     

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz - felelem nagyjából öt másodpercig komoly tekintettel, amit a hitelesség miatt még el is veszek róla, de aztán a vigyor előtör nálam is. Ezek mind lefutott témák kettőnk között, egyikünket sem kell bemutatni a másiknak, a makacsságunkat pedig rendkívül jól ismerjük. Sodort már minket bajba, a kapcsolatunkat is majdnem porig rombolta, úgyhogy tényleg egészen ismert ezen oldalunk, sajnos azt kell mondanom, túlságosan is, de addig jó, amíg csak poénkodunk róla, ami egyúttal azt is jelenti, hogy elfogadtuk egymást így.
- Nyugi, biztos, hogy nem taperoltalak le... nagyon. Reggel még meg voltam győződve afelől, hogy nem csináltunk semmit sem, ami visszagondolva elég unalmasan hangzik, de mindegy, aztán ahogy napközben még csak nem is néztél rá, egyre jobban elhittem, hogy talán mégis nagyon durva dolog történt este, amiért állatira haragszol rám. - És íme a sok-sok alkalomból egyik, amik miatt nem mertem jobban közeledni Natalie felé, szóval ne is csodálkozzunk, hogy kellett vagy négy éve, meg a felnőttkor határának súrolása ahhoz, hogy végre megmondjam neki a tutit. Gimiben voltunk, végzős bálon. Lehet verekedtem is előtte. Volt egy igencsak verekedős korszakom, amikor rendszerint sebesen mentem haza, aztán persze kinőttem és mostanság már ez nem jellemző rám, jó Ezra kivételével, de ő néha nagyon ütni való. Arra a napra sem vagyok büszke, szívesen elfelejteném.
- Dehogy emlékszem - nevetek fel. - Ezt most úgy kérdezted, mintha nem én lennék az, aki rendszerint két órán át káromkodik, mert elfelejtette a hatvanezer jelszava közül pont azt, ami mindig éppen kell. - Nem sokan néznék ki belőlem, de nagyon szar a memóriám, lehet mert sok dolgot akarok csinálni egyszerre és nem vagyok ehhez nő. Feledékenységem miatt történt meg, hogy egy szeretkező párt zavartam meg a kopogásommal a lakásszerződéses pasas helyett. - Azt vállalom persze, meg a kórházba szállítást is, ha valamelyikünknek eltörik a bokája. - Egyáltalán nem vagyok biztos, hogy nekem megy még a síelés, de feltörekvő lelkes személyiség vagyok. - Egyébként bevallom, hogy nekem a felvonók a kedvenceim, gimiben is képes voltam hat kört megtenni Ezrával, mert addig is csak ülni kellett és másnaposan ez az üldögélős program nekünk kifejezetten bejött, bámultuk a tájat és mindenkinek a tanyálásán jót nevettünk egy-egy sörrel a kezünkben. - Ezt akkor biztosan nem vallottam volna be a csajoknak, de tényleg így volt, lusták voltunk meg még barmok is és mégis szép volt a világ. Persze, drogokkal mindenhogy szép a világ...
Hogy is ne mennék bele a havi egyszeri közös napba, azt nem tudom, hogyan fogjuk még kivitelezni, de az elképzelések igencsak kecsegtetőek, valamint hősiesek a részünkről.
- Kettőt is - csókolom meg ismételten, majd már felállok vele együtt. Nem csak azért, mert kezdek éhes lenni, hanem mert ha elzsibbadnak lábaim akkor jó hosszú ideig nem fogok tudni semerre sem lépni. Miközben elindulunk a tó túlpartja felé, előveszem telefonomat Natalie kérdésére.  
- Felhívhatom. - Mindkettőnk legalább megnyugszik, ha tudja mi a helyzet otthon. Tárcsázom a számot, eltelik vagy négy pittyegés, ami alatt szerintem mindketten jócskán feszültté válunk, de aztán megszólal benne anyám.
- Igen?
- Én vagyok! Minden rendben otthon? - közben kihangosítom a telefont, hogy Natalie is halljon mindent.
- Jah, minden rendben. Miért? Nem a randidon kellene lenned?
- Évforduló és ott vagyok, csak fel akartunk hívni. - A többesszámra érezhetően összekaparja magát, megköszörüli a torkát. Natalie előtt mindig a jó anyát akarja játszani, szóval innentől megválogatja a szavait, hogy ne olyan kamionos stílusa legyen, mint egyébként velem és a családdal szokott lenni.
- Nemrég ébredt fel, most fogunk enni, aztán kiviszem játszani a kertbe. Jó sokat aludt! - Valamiért úgy hiszem, hogy még örül is, hogy sokat aludt, ellenben otthon meg kell néznünk mindent, hogy megbizonyosodjunk afelől, hogy semmihez sem nyúlt anyám, de ezt sem akarnám mondani Natalienak, mert van elég baja anyámmal, majd én körbenézek és ha lopna bármit is, lerendezzem anyámmal. Ráér akkor összeveszni.
- Jól van, csak a kertbe menjenek!
- Na csáó! - Azzal kinyomja, mielőtt én megtenném. Anyám fura, mindig is az volt és most is kicsit nyugtalannak érzem magam, de végül is nem mondott semmit, amit kifogásolhatnék, lehet csak a stílusa a felháborító.
- Hát elvileg minden rendben otthon - teszem el a telefonomat, s megtorpanok egy pillanatra, hogy ismét magamhoz húzzam Nataliet. - Ne görcsölj, jó? Egy kicsit bízz benne... - adok egy csókot ajkaira, majd tovább sétálunk az étteremhez. Esküszöm várom, hogy milyen színészi produkciót fog nyújtani az ajtóban, mikor meglepődik az ajándékán.  

Aston & Natalie

Nincs ganéjmentes házasság.

Azt hiszem a legfőbb erőssége a kapcsoltunknak az az, hogy el fogadtuk egymást és néha tudunk nevetni a rossz tulajdonságainkon. Mindkettőnk számára fontos a humor, legfőképp Aston az, aki mindent elkövet azért, hogy egy poénnal feldobjon a legrosszabb napomon is. Ezért pedig nem tudok elég hálás lenni neki. Meg úgy összességében semmiért, amit az elmúlt közel egy évtized során kaptam tőle. Hangosan nem szoktam mondogatni, mert tudom, hogy ő nem szereti és másképp gondolja, de rengetegszer megérdemeltem volna, hogy faképnél hagyjon. Ő a legjobb ember akit ismerek és bármennyire is küzdök soha nem fogom azt érezni, hogy elég jó vagyok neki. Úgyhogy hálás vagyok mindenért, amit tőle kaptam és még kaphatok.
- Arra nem gondoltál, hogy azért duzzogtam mert nem taperoltál le? nevetek jóízűen. Az igazság az, hogy már magam sem tudom milyen bajom volt akkor, bár őszintén, magamat ismerve egyáltalán nem kell indok ahhoz, hogy duzzogjak. Ez a nőknél amúgy is genetikailag kódolva van, nálam pedig azt hiszem a fogantatásom pillanatában mindez sokszorozódott. Természetesen neki soha nem vallanám be, de mivel úgy ismer mint a tenyerét minden bizonnyal nem mondanék semmi újat neki, maximum megjegyezné, hogy végre észrevettem magam.
- Ha lenne valami rendszer abban ahogyan jelszókat alkotsz, akkor nem lenne gondod. nyomok egy puszit arcának hozzám közelebb lévő oldalára. - Akkor majd keresünk valami jó kis síparadicsomot a közelben. mert ezen az apróságon nem fogunk fennakadni.
– Remélem azért a kórházat sikerül elkerülni. még mindig intenzíven él bennem az az időszak amikor kórházban voltam és nem Benji születésére gondolok. - Tudod mit? Akkor ti Benjivel felvonózhattok egész nap én meg végre kialszom magam. nevetek fel jóízűen. Persze, nem szándékozom lemaradni semmilyen élményről az alvás miatt, de azért a gondolat ott pattog a fejemben. Milyen kellemes pihenés lenne.
Hálásan pillantok Astonra miközben az anyja számát tárcsázza. Tényleg nagyon próbálok nem idegeskedni, de megnyugtatna, ha hallanám, hogy minden rendben van és anyósom kézben tartja a dolgokat. Már amennyire kitelik tőle. Ha nem Aston lenne az, akit megbántok azzal, hogy rohanok haza a gyerekhez, akkor már régen otthon lennék, de szeretnék egy esélyt adni Miles mamának, mert ha ő nem is, de a fia megérdemli.
- Hello... szólok bele a beszélgetésbe, hogy ne legyen az, hogy bunkó vagyok. - Az ebéd a hűtőben van. Melegítsd fel neki, de vigyázz, hogy ne legyen túl forró. Ha nem akarja megenni akkor adhatsz neki valami mást, de ne édességet. sajnálom oké? Nem bírom ki, hogy ne lássam el instrukciókkal az inkompetens anyósomat. Mondjuk, ha már arról van szó, anyámnak is szoktam instrukciókat adni, pedig ő tisztességgel felnevelt engem. Ez van, ilyen vagyok én...nem tudok hallgatni.
- A sapkája ott van a fogas alatti kis szekrényben, a világos zöld, dinós az a játszó sapija... és folytatnám, de a vonal megszakad. Tényleg nincs más választásom csak megbízni benne és reménykedni, hogy a ház és a gyerek is kitűnő állapotban lesz mire haza érünk.
- Tudod, hogy igyekszem! viszonozom gyengéd csókját és próbálok a jelenben maradni, élvezni minden pillanatot amit kettesben tölthetek a férjemmel és nem idegeskedni.

A tőlem telhető legnagyobb színészi képességem elővéve játszom a meglepettet az étterem előtt. Bár őszintén szólva, tényleg gyönyörű hely, hangulatos, és nem utolsó sorban a kaja is isteni volt. Észre sem vettem mennyire éhes vagyok addig a pillanatig amíg meg nem éreztem a barbecue-s borda isteni illatát. Viszont minden jónak vége szakad egyszer, bár reményeim szerint az évfordulónk otthon is fog folytatódni, a halószobában, amikor is Astonnak lehetősége lesz kicsomagolni az ajándékát abból a bizonyos vörös ruhácskából amit csak erre az alkalomra tartogattam már egy ideje a fehérneműs fiókban. Mivel külön autóval érkeztünk így a parkolóban elválnak útjaink, a kormány mögött végre ismét megengedhetem magamnak, hogy aggodalmaskodjak azért, hogy órák óta nem hallottam semmit a fiamról. Bár a baleset óta óvatosan vezetek, későre jött el az a pillanat, hogy ismét el mertem indulni egyedül autóval, de azért most a megszokottnál kissé gyorsabban haladok, hogy megtegyem a Central Park és az otthonunk közötti távolságot. Néhány perccel Aston előtt hajtok fel a feljáróra, de nem megyek be nélküle, mosolyogva várom, hogy megérkezzen.
- Ha szerencsénk van anyád kifárasztotta annyira Benjit, hogy egy kis tejecske után minden gond nélkül sikerül elaltatni. Tudod...a te meglepetésed még hátra van. lépek hozzá közelebb amint ő is leparkol, hogy csókot nyomjak ajkaira és, hogy szavaimat rajta kívül még véletlenül se fülelje fel más.
- Akkor mehetünk?     

- Ezt most komolyan mondod? - pislogok rá, mint akibe most állt bele a kés, ezzel pedig meg is válaszolom, hogy hát tényleg nem gondoltam arra, vagyis én veszettül meg voltam győződve az ellenkezőjéről, vagyis gondolom, mert már rég volt és a mostani cselekedeteimre sem tudok mindig racionális okokat mondani, érvelni a nagyon régi önmagam mellett meg egyenesen képtelenség számomra. Mit tudjam én már, hogy mi volt.
- Hát de ha lenne rendszer, akkor meg kitalálhatják. Nem az a lényege, hogy logikátlan legyen? - Egyébként ebben neki adok igazat, mert ugyan ki akarna az én életemben turkálni, egyszerű ember vagyok egyszerű - oké, egy esetet kivéve - gondokkal, szóval nagyon nem tudnak tőlem sokat elvenni, csak olyan értékeket, amikkel ők nem lesznek gazdagabbak.
Ami fura, hogy Natalie többet volt kórházban mint én, vagyis betegen, sérülten. Én napi szinten többször is megfordulok ott, de hála istennek nagy bajom ritkán volt a gyerekkora végtagtörésen kívül, ami miatt be kellett volna feküdnöm. Lehet ez a sors iróniája is, mint ahogy a tejgyárosok nem igazán isznak tejet, a húsüzemesek meg többnyire vegetáriánusok, nos hát én meg minden nap kórházban vagyok, úgyhogy nem is kell igénybe vennem a helyi szolgáltatásokat.
- Az jó síelés lesz úgy - nevetek és röstellem magam, de... - Baromira élvezném. Már nem azt, hogy apa-fia programként fel-le megyünk a hegyen és Benji nagyjából két forduló után úgy bealudna a ringatózástól, hogy békés és csöndes napom lenne egyedül a gondolataimmal, hanem hogy mindannyian tényleg pihennénk és nem sokkal fáradtabban érnénk haza, mint ahogy elindultunk. De azért jó lenne már mozogni is valamit... - Nem vagyok elhízott, tulajdonképpen izmaim is vannak, de nem sportolok úgy rendesen rendszeresen, amikor kiizzadom a beleimet is és alig tudok levegőt kapni. Futni járok, ha úgy érzem, hogy valami nagyon felcseszett és kell fél óra valami, amin le tudom vezetni a feszültséget és a bokszzsák helyett én kilométerekkel tudom ezt le.
Ezen ne múljon semmi, hívom anyámat, hiszen engem is érdekel, hogy mi van otthon és ha kiderülne, hogy valami nagyon nincs rendben és emiatt haza kell mennünk, ahelyett, hogy enni mennénk, akkor nagyon le  fogom cseszni anyámat.
Mikor Natalie közbeszól és elmondja, hogy hogyan kell etetni a gyereket, én úgy elmosolyodom, hogy kész csoda amiért nem röhögök bele a hívásba. Nem adok se Natnak se anyámnak ebben igazat, nem védem egyiküket sem, mert normális a helyzet, de tudom, hogy most anyám odahaza milyen fejet vág. Ha egy valamit nem bír elviselni, akkor az az irányítás. Ha valaki meg akarja mondani neki, mit hogy csináljon, garantáltan veszekedés a vége és ez csak a jobbik eset, mivel gyakran ott tesz az illetőnek keresztbe, ahol csak tud. Natalie pedig elég kivételes eset, mivel neki nem árthat kedve szerint, ahhoz előbb az rajtam kellene átgázolnia, amit nem akar.
- Hát persze, Diane! Ne aggódj - válaszol anyám feltehetőleg pont az előbbiek miatt olyan kedvesen, én meg még mindig azon vagyok, hogy ne röhögjek fel hangosan. Biztosan néhány csúnya szót elmorzsol magában ezután.
- Tudom - nevetek fel már hangosan, mikor véget ért a hívás. - Engedd el, menjünk inkább. - Átkarolom és örülök, hogy a szél megfújja a gallyakat, mert megkordul a hasam, amit lehet még így is meghall Natalie.

Néhány kanyar után már elveszítem autóját a manhattani forgalomban, szóval megyek a saját egyébként egészen gyors tempómmal és majd otthon találkozunk. Minden ehhez hasonló alkalommal, így hát most is eszembe jut a balesete és az azt követő kritikus napok, úgyhogy kicsit talán idegesen is megyek haza azontúl, hogy aggódom, mi lesz Natalie és anyám találkozásából. Natnak biztos, hogy valami nem fog tetszeni, de ezt most el kellene majd engednie, mint ahogy én sem feltétlen úgy öltöztetem Benjit, ahogy ő azt akarná és mi is veszekszünk néha emiatt, merthogy nekem mindegy az, ami neki nem. De nem csak a ruhákról van szó, szinte bármiről, anyám meg nála ötezerszer nemtörődömebb. Áthajtok Queensbe és a hídon hívom fel anyámat, hogy jelezzem neki, megyünk haza, bármit csinál, készüljön fel a találkozásra. Persze ezzel magamat is becsapom, mert így nem tudom nyakon csípni ha valami nem kívánatos dolgot tesz, például cigizik Benji mellett - ha még mindig a kertben vannak akkor ez rendkívül esélyes -, de ha cigaretta szagú lesz Benji, úgyis lebukott. Mindegy. Natalienak nem akarom elmondani, hogy riadóztatom anyámat, kicsit hajt az is, hogy bebizonyíthassam neki, néha-néha időnként rá is lehet számítani.
Hazaérek és meglepetten fordulok be a kertbe, hiszen Natalie autója már ott van.
- Értem, hogy ideges vagy, de tudod mit gondolok a száguldozásról - mondom neki, miközben becsukom a kocsim ajtaját és le is zárom egy csipogással. Nem lecseszésképpen mondom, de... vagyis de, annak szánom, nem akarom megismételni a pár évvel ezelőttit, csak mert nem tud parancsolni a jobb lábának mikor idegesen ül az autóban. Nem kell mondania, tudom, hogy az.
- Vagy nagyon lefárasztotta, vagy cseppet sem. - El tudom képzelni azt is, hogy csak ült egy cigarettával a teraszon és nézte ahogy Benji elnézi a neki berakott mesét. - De remélem az előbbi - mosolyodom el kissé buján, mert emlékszem még az ajándékomra. Néhány másodpercnyi csókolózást követően aztán úgy vagyok vele, hogy essünk túl Natalie és anyám találkozásán.  
- Menjünk, de kérlek próbálj meg nem kiakadni minden szarságán, majd ha elmegy, kipanaszkodhatod magam nekem, jó? - Karolom át derekát még mielőtt az ajtóhoz érnénk.

Aston & Natalie

Nincs ganéjmentes házasság.

- Komolyan hát! Ott feküdtem melletted, te pedig egyszerűen az oldaladra fordult és horkoltál. Csúnya dolog. nem titkolom, hogy mennyire szórakoztat most ez a szituáció, halkan nevetgélek megdöbbent arckifejezését látva. Semmi jelentősége nincs már a tini korunkban elkövetett vagy nem elkövetett gaztetteknek, a lényeg az, hogy összeszedte minden bátorságát a végén és most van egy gyönyörű családunk. Csak ez számít, semmi más.
Mégis ki akarhatná feltörni éppen az ő jelszavait? Viszont jobbnak látom ebbe a témába nem belemenni úgyhogy csak legyintek és rá hagyom az egészet, úgysem fog változtatni a szokásán, és amúgy is férfi: szeret mindent túlbonyolítani. Majd hallgatom tovább a szentek emlegetését miközben a laptop előtt ül és éppen nincs hozzáférése valamihez, ami abban a percben nagyon fontos neki.
- Lehet, hogy te hamarabb bealudnál, mint Benji. A fiad egyszerűen fáradhatatlan. nem is értem, hogy honnan van benne ennyi energia, és mi lesz később, amikor már képes lesz mászni és tipegni? Felváltva rohanhatunk majd utána mindenhova. - Szeretném, ha minél több élményt tudnánk adni Benjinek. Bár most még nagyon kicsi, nem fog rá emlékezni, de a későbbiekben is szeretném, ha lenne módunk arra, hogy megmutassuk neki milyen csodás az élet. én nagyon sokat utaztam a szüleimmel, mindig gondoskodtak arról, hogy évente egyszer-kétszer néhány napra az egész család elutazzon. Szerettem azokat a kirándulásokat, kamasz koromban, pedig kifejezetten hatalmas élmény volt, amikor először engedtek el a barátaimmal. Olyan szülő akarok lenni, mint amilyen nekem is volt. Illetve...olyan anya. Apám tetteire nem vagyok büszke, bár kislányként, kiskamaszként és még fiatal felnőttként is ő volt a példaképem.
- A megfelelő mennyiségű mozgáshoz egyébként vannak ötleteim...hidd el, nagyon sok és igen, már közel egy évtizede vagyunk együtt én pedig még mindig ugyanúgy vágyom rá, mint a legelején, számomra még mindig ő az a férfi, aki képes fellobbantani bennem a vágyakozást és a szerelmet.

Talán egy kicsivel gyorsabban hajtok a megengedettnél, hogy minél gyorsabban haza érjek és végre meggyőződjek arról, hogy minden rendben van a fiunkkal. Talán túlságosan aggódom és tudom, hogy Aston miatt meg kell bíznom az anyósomban, de egyszerűen nem megy. Nem tudok szemet hunyni afelett, hogy milyen anyja is volt ő gyerekeinek, hogy miken kellett keresztül mennie Astonnak és milyen szétesett fiatal felnőtt lett Sahika. Talán Aston is ugyanúgy élne a mai napig, ha nem áll le időben. Viszont nem akarok képmutató lenni, mert éppenséggel az én életemben is vannak olyan dolgok amik kifogásolhatóak, amik Aston szerint nem helyesek és amitől szeretne megvédeni engem is és a gyereket is. Pedig soha nem keverném bajba egyiküket sem, sőt...most is azon vagyok, hogy Aston kimaradjon a dolgokból és örökre megsemmisíthessem azt a felvételt. Türelmesen várakozok a feljárón amíg a férjem is megérkezik, abban a pillanatban ahogy kiszáll az autóból az arcára van írva, hogy mennyire nem tetszik neki, hogy túl gyorsan hajtottam. Lesütöm a tekintetem. Pontosan tudom, hogy azon a bizonyos estén a poklok poklát járta meg, amikor majdnem meghaltam a kezei között, tudom, hogy mennyire megviselték a történtek.
- Ne haragudj tudom, hogy aggódik így is eleget, alig barátkozott meg annak a gondolatával, hogy újra vezetni kezdtem. Bocsánatkérő pillantásokkal nézek rá ujjaimmal végigsimítok arcának vonásain. Nem ismerek még egy embert, akibe annyi szeretet van, mint benne.
- Bárhogyan is Aston Miles, addig ma nem engedlek aludni, amíg át nem veszed az ajándékod suttogom a szavakat ajkaira a csókunk után.
- Megpróbálok civilizáltan viselkedni sóhajtok fel. Talán el sem tudja képzelni, hogy a mai nap folyamán mennyire vissza fogtam magam, pedig legszívesebben már abban a percben haza rohantam volna, amikor megtudtam kire bízta rá a gyereket. De nem tettem, mert bizonyítani akartam Astonnak és esélyt adni az anyjának, csakis azért, hogy őt boldoggá tegyem.
- Megjöttünk! kiáltok amikor végre átlépek a lakásunk küszöbén. Gyorsan kilépek a cipőmből, és indulok a kert irányába. Elméletileg itt kellene lenniük.
- Benji...kicsikém, megjöttünk. a kert azonban üres. A járóka, a kint elszórt játékok és némi cigarettacsikk árulkodik arról, hogy itt lehettek, de most egy árva lelket sem látok. - Nincsenek kint nem mondom, hogy most a vérnyomásom az egekben, de ezt biztosan látja. Az egyáltalán meg sem lep már, hogy még arra sem volt képes, hogy letakarítsa Benji után az etetőszéket.
- Lehet a gyerek szobában vannak...ugye?     

Benji születésével egy újabb közös pont lett köztem és Natalie között, egy olyan valaki, aki mindkettőnk számára ugyanannyira fontos, mindketten szívből szeretjük és nem kell tartanom afelől, hogy ez valaha meg fog változni. Ez jó érzés. Végre egy ember, egy kisfiú aki Natalie kezében is ugyanannyira biztonságban van, mint az enyémben, ez a gondolat őrülten hangzik, de baszki, nem sok ilyen eset van. Vegyük a húgom példáját, holt biztos, hogy sztesszelek azok minden alkalomkor, hogy Natalie és közte mennyire csak felszínes a viszonyt, és ha egyik nap még minden rendben volt köztük, lehet mire felkelek, már egymásnak esnek, mert egyébként tökre nem kedvelik egymást. Ide sorolhatnám anyám esetét is, akivel ha minden rendben lenne, most nem kellene ilyen hamar hazamennünk. Tudom én, hogy szar minden, de tényleg muszáj lesz megbíznunk benne előbb, vagy inkább utóbb, hiszen ha én bíznék benne, nem kellene biztonsági hívást intéznem útközben. Nagyon érdekelne, hogy mit csinálhat Benjivel a tudtunk nélkül, de bevállalom, hogy inkább ne tudjam meg, mintsem, hogy Natalie előtt rajtakapjuk valamin, amivel örökké elvágná magát nálunk. Nem feltétlenül helyesen cselekszem most, de olykor a szívem hajt, nem az eszem.
Meg vagyok győződve afelől, hogy én leszek a gyorsabb, így mikor meglátom, hogy Natalie előbb ért haza, zokon veszem. Nem azért, mert zavarja az önbecsülésemet, hanem mert már egyszer csúnyán pórul járt és nem kérünk ebből repetát. Bocsánatkérésére nem reagálok, nem mondom, hogy nem haragszom rá, mert de és ezt jobb, ha ő is érzi, de már mindegy, megérkezett biztonságban, elengedem a dolgot.
- Addig nem is fogok tudni aludni - nyilvánítom ki ezt az igazságot és legszívesebben egy csettintéssel előreugranék pár órát. Melyik férfi ne tenné?
Érdekes hallani, hogy Natalie igyekszik civilizáltan viselkedni, mikor az egész nő másról sem híres csak a normális, kulturált szokásairól, de bólintok egyet és nem fejtem ki, hogy szerintem emiatt azért annyira nem kell majd aggódnia még úgy sem, hogy a beszélgetés túloldalán anyám áll. Hozzátenném, már anyám is sokkal kulturáltabb, mint mondjuk tíz-húsz éve volt, de vannak dolgok, amiket sosem fog tudni lemosni magáról.
Belépünk és most egy kicsit gyomorgörccsel nyitok be a saját házunkba. Natalie előre megy, szerintem észre sem veszi, mennyire gyorsan akarja megtalálni a gyereket, én azért leveszem a kabátot, meg a táskát is ledobom. Mire beérek a nappaliba, Natalie már a kertből jön visszafelé. Elkomolyodik az arcom egy pillanatra, bár alapvetően nem is volt kőbe vésve, hogy a kertben kell tartózkodniuk. Próbálok optimista lenni.
- Lehet. Megnézem. Addig nézz szét lent - felelem Nataliehoz képest ádáz nyugalommal, de egyébként én is ideges vagyok, csak azt mentős higgadtsággal rejtem el. Elindulok felfelé, nem kiáltok fel, mert jobban szeretnék már rajtaütésre játszani, mintsem előre jelezni, hogy jövök, amennyiben fent vannak.
Felérve már kevésbé tudom eltitkolni, hogy ideges vagyok, halkan, de szaporán lépek végig a szobákon, benézek ahová nem látom egyből, hogy nincsenek ott. A fürdő üres, a mi szobánk üres. Megyek tovább, jön a gyerekszoba, aminek ajtaja csukva van. Határozottan, már-már mérgesen nyitok be, ám azonnal megtorpanok, amit elém tárul a látvány. Meghökkent szemekkel pillantok körbe, s anyámra, izmaim elernyednek, szemeimben boldog csillogás ébred.
Anyám a kiságy mellett ül a földön, lágyan simogatja dohányszagú kezével Benji arcát, aki mosolyogva alszik el. Talán már alszik is. Én is elmosolyodom, élvezem a látványt, amit az anyám és a fia meghitt képe áraszt. Anya mosolyogva rám néz, nekem pedig teljességgel fogalmam sincs, hogy mit érzek, de talán most először büszke és hálás vagyok rá. Igen, anyámra.
Nem szólalunk meg, mivel azzal csak felébresztenénk Benjit, a csöndet ellenben Natalie kétségbeesett hangja töri meg, hiszen nem találja lent a gyereket. Megfordulok, kisietek a szobából, hogy minél előbb Nat útját keresztezzem.
- Ne hangoskodj! - mosolyogva karolom át csípőjét a lépcsőnél. - Minden rendben, Benji alszik. Anyám elaltatta - nézek rá idillikusan, de ha nem hiszi, járjon utána.

Aston & Natalie

Nincs ganéjmentes házasság.

A kapcsolatunkat hat nagyon fontos állomásra tudnám felosztani. Az első, és talán legfontosabb az a megismerkedésünk napja. A gimi legelső napján, amikor hónom alatt a könyvekkel, tekintetemmel az ajtó számozásokat figyelve, kicsit izgulva kerestem az osztályomat, figyelmetlenségből belé ütköztem a férfi mosdó előtt. Én még fel sem fogtam igazán, hogy mi történt, ő máris leguggolt, hogy összeszedje nekem a szétszóródott könyveket és füzeteket. Néhány rövid mondat után együtt folytattuk tovább az utunkat az osztályteremig. Lassan egy évtizede tartó kalandunk ott kezdődött, bár akkor még egyikünknek sem volt a leghalványabb fogalma sem arról, hogy szerelmesek leszünk. Második mérföldköve az életünknek, az a bizonyos végzős bál volt, amikor végre összeszedte minden bátorságát és kimondta azt, amire négy éven keresztül vártam. Ma is tisztán emlékszem arra az estére, a verekedésre, a vallomására, az első csókunkra és mindenre ami azután következett. Szinte álomszerű évek követték egymást, bevallom néha hiányoznak azok a pillanatok, amikor csak egymással foglalkoztunk és a legnagyobb gondunk az volt, hogy hogyan mutassuk be egymást a szüleinknek. Aztán a rózsaszín buborék kidurrant és eljött az a pillanat, amikor úgy éreztem visszavonulót kell fújnom, harmadik lépcsőfoka kapcsolatunknak az a bizonyos szakítás, ami egy évet elvett a közös életünkből, de ami kellett, hogy tisztán tudjunk gondolkodni. Fájdalmasan hosszú tizenkét hónap volt, ami ugyanakkor segített felnőtté válni és a hiánya keltett űr biztosított abban, hogy fél ember vagyok, ha ő nincs mellettem. Egy örökkévalóságnak tűnő év után elérkeztünk a negyedik mérföldkőhöz, ami stabil alapja a máig tartó viszonyunknak, újra szerelembe estem. Senki nem tudhatja, mit tartogat számára a jövő, abban viszont biztos vagyok, hogy nekem mellette a helyem, olyan szerves része lett a mindennapjaimnak, hogyha egyszer már nem lenne, az olyan érzést keltene bennem, mintha kitépnék a szívemet. Ezért mentem hozzá feleségül és ezért jelent mindennél többet számomra, hogy most már saját családunk. Egy kisfiú, akiért mindketten képesek lennénk bármeddig elmenni, kapcsolatunk még aprócska gyümölcse, aki még oly keveset tud, mégis rengeteget ad.
Ahhoz, hogy most itt legyünk, együtt, házasságunk első évét ünnepelve szükség volt ahhoz, hogy a külső tényezők mellett leküzdjem saját magam is. Mellette megtanultam sokkal elfogadóbbnak lenni, és bár még mai napig kiráz a hideg, ha szüleivel vagy a húgával kell találkoznom megtanultam együtt élni a tudattal, hogy ők is az életünk részei. Hatalmas önmegtartóztatás és akarat kellett ehhez, ahogyan ahhoz is, hogy nem rohantam haza azonnal amikor megtudtam ki is a mai bébicsősz. Nem bízom az anyósomban, talán soha nem is fogok, de mivel Aston fontos számomra így ezúttal is lenyeltem a békát és bizalmat szavaztam neki. Minden erőfeszítésem ellenére azért izgatottan várom már azt a pillanatot, hogy ismét magamhoz öleljem a gyerekem és megbizonyosodjam arról, hogy egyetlen haja szála sem görbült meg a távollétünk alatt. Úgy rontok be a házba, mint egy faltörő kos, azonnal a kertbe rohanok, hogy végre lássam a fiam.
Kétségbeesett pillantással mérem végig Astont, szinte már könyörgök tekintetemmel, hogy találja meg a gyerekünket. Tudom, hogy nem szabadna azonnal a legrosszabbra gondolni, de nekem azért mégis minden eshetőség megfordul a fejemben. Bólintok és miközben figyelem az emeleten eltűnő alakját mély levegőt veszek és próbálom megnyugtatni magam. Biztosan minden rendben van, csak én lihegem túl a dolgot. Nem olyan nagy ez a lakás, hogy elvesszen benne egy kisfiú és egy felnőtt nő, de azért minden apró zugot végig nézek. A nappalit, a konyhát, a földszinti kis WC-t, és újra kinézek a kertbe, de sehol nem látom őket. Ha akár egy percre is kivitte a bejárati ajtón Benjit, biztos lehet abban, hogy soha többé be nem teheti ide a lábát.
Szinte már hisztirohamot kapva indulok az emelet irányába, amikor Aston meglehetősen nyugodt és mosolygós arcával találom szembe magam. Kérdő pillantással mérem végig.
- Alszik? hitetlenkedve ismétlem meg, amit mondott. - Minden rendben vele? nem tehetek róla, akaratlanul is végig fut agytekervényeimen, hogy milyen módszerekkel érhette el nála ezt az állapotot, és sajnálom de az első három helyen a listámon nem az esti mese, az altató dal és a ringatás szerepel.
- Megyek és adok neki egy puszit. simítok végig arcvonásain, örülök, hogy ilyen nyugodtnak és mosolygósnak látom, tudom, hogy legbelül ő is végig idegesedte a randinkat. - Benjinek és nem anyádnak. helyesbítek a kijelentésemen. - Addig menj és csinálj egy kávét anyádnak, hogy minél hamarabb lelépjen. Még mindig terveim vannak veled. csapok rá fenekére, majd kettesével szedem felfele a lépcsőfokokat. Kissé még mindig idegesen, de az előbbi állapotomhoz képest sokkal nyugodtabban nyomom le a gyerekszoba ajtajának kilincsét. Óvatosan, szinte már tapogatózva lépek be a szobába és bármennyire is utálom ezt a helyzetet, mosolyognom kell. A fiam, olyan édesen alszik, hogy még levegőt venni is félek mellette, nehogy felébredjen. Hátrafogom a hajam, hogy nehogy megcsiklandozzam véletlenül az arcocskáját miközben behajolok az ágyikóba, hogy puszit nyomjak a homlokára. Amikor alszik olyan, mint egy kis angyal. Mutató ujjammal az ajtó irányba intek, hogy anyósomnak nyilvánvalóvá legyen, hogy hol kell kimenni és néhány másodpercnyi gyönyörködés után én is követem őt. Csak a folyosón szólalok meg ismét.
- Szeretnél egy kávét? az illem azt diktálja, hogy meginvitáljam legalább erre, bár nem szívesen pazarolom rá azokat a perceket, amikor kettesben lehetnék a férjemmel, de nem vagyok bunkó. Még vele sem. Tudom, hogy ő legalább annyira nem kedvel engem, mint amennyire én őt, de Aston miatt kölcsönösen el kell viselnünk egymást. Legalábbis neki nincs más választása, mert ha nem hülye, tisztában van azzal, hogy egy esetleges vita kapcsán a fia engem választana. Lerúgom lábamról a cipőt és végre kibújtatom magam a kabátból mielőtt belépnék a nappaliba, bár már teljesen mindegy, mert össze jártam az egész lakást a koszos cipőmmel, holnap kezdhetem a napot takarítással. Miközben próbálom letakarítani az etetőszékről az ebéd maradványait segélykérő pillantással nézek a férjemre, jó lenne, ha mondana valamit, mert én az anyjával nem találok közös beszélgetési pontot. Azokra a kérdéseket, amik a fejemben vannak, -mint például, mosott kezet mielőtt ételt adott a gyerek szájába – jobbnak látom nem feltenni, úgyhogy kezemben a műanyag tányérral sétálok a konyhába, majd átkarolva Astont, hallgatok.    

Nem azt mondom, hogy biztosan nagyon példás magatartást folytatott anyám, míg itthon voltam, de tekintve, hogy semmit sem tudok tenni az ellen, hogy mi történt szigorúan múltidőben, míg mi évfordulónkat ünnepeltük, így inkább adok esélyt arra, hogy a benyomás jó legyen. Mikor eljöttem otthonról, anyámat hátrahagyva Benjivel, természetesen beszéltem anyámmal, noha azt nem tudtam, hogy mennyire vette a lapot azzal kapcsolatban, hogy ez itt most arról fog szólni, hogy ha nem is megszerettesse magát Natalieval és velem, de bizonyítson. Nem érdekel, hogy otthon mit szív, hogyan beszél, miket művel, viszont a gyerekem mellett viselkedjen normálisan és ha ez sikerül neki, akkor nem fogom tőle eltiltani a gyerekemet. Elsősorban azért voltam és vagyok is ennyi bizakodó, mivel ezt az egészet ő kezdeményezte, ő akart vigyázni Benjire és bizonyítani nekem és Natalienak is, hiába baromira nem kedveli a feleségemet. És mikor megpillantottam őt és a gyerekemet békésen egy szobában, bizony elöntött a büszkeség. Egész életemben úgy nőttem fel, hogy ami más családoknak alap dolog, az nálunk nagy küzdelem árán érhető csak el. Míg mások közösen ebédelnek vasárnaponként, addig nálunk gyakran vasárnapi ebéd sem volt sokszor, hanem mindenki evett amit akart abban a butikban, ahol kedve volt. Szóval igen, nekem ez a kép, ahogy anyám altatja Benjit többet jelent sok mindennél, hiszen ha már nekem nem sok ilyenben volt részem, legalább a gyerekemnek legyen valami hasonló emléke a nagymamájával. Elfogult lehetek talán, azonban tényleg látom anyám szemeiben, mikor visszanéz rám, hogy boldog, amiért sikerült neki nem csak Benjit elaltatnia, de engem is boldoggá, kicsit büszkévé tennie.
Meghallom Natalie lépteit, mire felé indulok meg lefelé a lépcsőn. Mondom neki, hogy ne hangoskodjon és hogy minden rendben van.
- Igen - felelem és bólintok egyszerre mindkét kérdésére és megfogom lágyan a kezét, amivel talán arra ösztönözhetem, hogy ne menjen fel, persze magam is jól tudom, hogy lehetetlen küldetés. - Oké - suttogom mosolyogva a puszi hallatára, na meg a helyesbítésre, azonban most nem teljesen tudom pozitívan értelmezni a szexajánlatot. Értem, hogy hogyan szánja és ki ne akarná, hogy az anyósa lelépjen, de ez a seggen csapás és siettetés az előbbi idilli állapotomat megbontja.
Felrakok egy kávét. Elég aggódó vagyok anyámék miatt, nem tudom, mi történik odafent és sajnos mindig joggal aggódok, ha róluk van szó, egyrészt mert most anyámnak is fontos, hogy megfeleljen nem csak nekem, de Natnak is és félek, hogy ha Nat nem lesz kedves vele, az egész eddig elért pozitívum szertefoszlik, másrészt pedig világos, hogy anyám nehezen bírja ki Nat parancsolgatását és ilyenkor hamar képes nem túl jó személyiséggé változni és nekem jelenleg baromira hiányozna az a normális anyám, akit épp most kaptam meg.

- Minden rendben volt itthon? - kérdem anyámtól, aki egyből leül a konyhaasztalhoz, igyekszik nem Nataliera nézni, míg letörli az etetőt.
- Minden. Ő nem borította magára az állólámpát, mint te félévesen. - Csak forgatom szemeimet, de valamiért elmosolyodom, mert tényleg velem minden baj megtörtént anyámon kívül is. Na meg nem csak velem, hanem húgommal és az egész családommal is, úgyhogy ezek nem újdonságok.
- Elmentetek valahová? - Tudom, hogy Nat oldalát is ez fúrja.
- Sétáltunk egy kört az utcában. - Őszinte. Kértem, hogy ne menjenek, igaz, bár egy kör babakocsis sétától még nem dől össze a világ, gondolom én. Meg legalább elmondta az igazat és nem sunnyogja el, ami úgyis kiderülne.
Lefő a kávé, mind a három, úgyhogy az asztalra helyezem őket, anyámnak egyet, elém, meg Nat általam kijelölt széke elé az övét.  
- Milyen volt a randi?
- Évforduló.
- Akkor az - vonja meg a vállát. Mintha csak a húgomat látnám.
- Jól éreztük magunkat. Enni voltunk, azelőtt pedig sétáltunk egyet a parkban. - Azt nem is említem, hogy Natalie tiszta ideg volt végig.