- Mit? - Nézegetem magam a tükörben, a fürdőszobában, anyám hangját hallom, ahogy kiált. - Jó, megyek már!
Még egy utolsót igazítok az ing gallérján, mert az minduntalan fel akar hajtódni hátul. A konyhába érve veszem észre, hogy valahogy kicsit más a környezet. A szemüvegem!
Gyűlölöm a kontaktlencsét. És pont nem érdekel, hogyan nézek ki szemüvegben. Felmarkolom a kabátomat és a kocsinkba vágódom. Még nincs sajátom, anya megengedte, hogy elvigyem az övét. Ha Hazellel vagyok, mindig odaadja. Most pedig úgy terveztem, hogy nem egyedül fogok rostokolni a múzeumban, ahol éppen az egyik kiállítás az, ami foglalkoztat, legfőképpen Hazel miatt. A jogsim!
Kocsi vissza, kulcsot azért kikapom és visszarongyolok, meg sem hallom, mit kérdez anyu, a táskámban keresem az átkozott iratot. Egy kéz kerül a látóterembe, ráfókuszálok.
- Igen, ezt kerestem! Köszi! - Köszönet puszi az arcára, aztán már kint vagyok, de még eljut, hogy nélküle a fejemet is elhagynám. Nem, nem hagynám el, mert akkor nem tudnám, hogy elhagytam.
Nem sokkal később már Hazelék előtt vagyok és várakozom a kocsi mellett állva. Mindig szeretek pontos lenni, mivel én is utálok várakozni. Fázok, még mindig nem az én időjárásom, még a kesztyűt is felvettem, a bolondos, kötött sapkámmal együtt. És? Meleg!
- Szia! - Egyből mosolyra áll a szám, ahogy megjelenik és kinyitom neki a hátsó ülések ajtaját, hogy beszállhasson.
- Kicsit tötyörögni fogunk, nagy a forgalom - becsukom az ajtót és a volán mögé ülök.
- Képzeld! Meghosszabbították a gyakornoki szerződésem! - Nem tartogatom magamban a hírt, eddig szinte mindenkinek elújságoltam!
- Veled mi újság? - Nézek a visszapillantóba, mikor pirosra vált a lámpa.

~ ★ ~

Laza lófarokba fogom a hajam, néhányszor átfésülöm az ujjaimmal, kósza tincsek után kutatva. Csak remélni tudom, hogy nem áll szanaszét a koronám, nem súgnak majd össze a hátam mögött az emberek. Bár mostanában eszük ágában sincs susmorogni. Sokkal inkább fenn hangon a tudtomra adni, ha valami nem tetszik nekik. Nem tudom, mi történt a világgal, de nagyon rossz irányba halad.
Lucy ma a szüleimnél vendégeskedik, a nap végeztével veszem fel, úgyhogy meg kell kérnem Isaac-et, hogy a szüleim házához vigyen majd. Apa annak idején – amikor a fejembe vettem, hogy elköltözöm -  ragaszkodott ahhoz, hogy saját sofőrt fizessen nekem, de én sosem voltam az a fajta lány, aki elvárja, hogy ide-oda cipeljék a hátsóját. Végül csak azért mentem bele, mert megsajnáltam egy kedves férfit a munkahelyemen és lehetőséget akartam neki adni, kicsit több pénzt kereshessen. Csalódnom kellett és itt be is fejeződött a sofőr dolog.  
Izgatottan botorkáltam le a lépcsőn, igaz csak az első emeletről kell, de a botomat szétnyitva igyekeztem épségben leérni. Általában Lucy-ra hagyatkozom, okos ő, hamar kiigazodott a lépcsőházon is, szóval nincs okom félni, de most magam vagyok.
Az utcára érve arcon csap a hideg, még szerencse, hogy jól felöltöztem. Isaac hangját is hamarabb hallom meg, a szél szinte minden illatot és zsivajt felém sodor. Azt gondolom, hogy mindjárt az ajtóban állt meg, az esetek többségén talál parkolóhelyet, rögtön a bejáratnál és mivel nem siet a segítségemre, gyanítom, ez most is így van.
-Szia Isaac! – Köszöntöm vidám, széles mosollyal és beügyeskedem magam a hátsó ülésre. Egyelőre még nem kérdeztem meg, miért mindig hátra ültet. Talán csak nem akarja, hogy beledumáljak a vezetésébe. Pedig azt leszámítva, hogy néha beverem a fejem az ablakba, egész jól csinálja.
-Nem baj, egész nap ráérek. Lucy a szüleimnél van, amíg nem felejtem el, kérlek majd náluk tegyél ki, ha végeztünk. – Azt nem mondtam pontosan mikor megyek érte, de nem bánják, hogy náluk van. Agyon kényeztetik, bár tudják, hogy nem szabadna. Ritkán, nagyon ritkán hagyom náluk, de ma kivételt tettem.
-Nahát, gratulálok. Büszke vagyok rád. Mennyi ideig? – Kérdezem kíváncsian, szeretem, hogy gyakorlatilag mindent megoszt velem. Konkrétan nem mindent, jó, ez túlzás, de azért szívesen beszél magáról, meg arról a különös világról, amiben él.
-Én tök jól vagyok, egy kicsit fáradt, érzem az év végét. Májusig ki kell bírnom, aztán pihenek valamelyik puccos hajó fedélzetén. – Sosem dicsekedtem a családi vagyonnal, de a nyár az nyár. Az ember olyankor mindent megenged magának. - Nagyon fel vagy dobódva. Csak ennyi az egész? A hosszabbítás? – Közelebb húzódom hozzá, a két ülés közé dugom fejem, pont, mint Lucy szokta, ha a szüleim autójában közlekedünk.

~ ★ ~

Baaaszuuuusss! Ahogy meglátom egyedül Hazelt, máris nyargalok a kocsi mellől hozzá.
- Azt hittem, Lucyt is hozod, azért is jöttem kocsival. Hadd élvezze ő is a száguldást!
Hagyom, hogy belém karoljon, s úgy megyünk a kocsihoz, ahol így előre ültetem, lévén nem kell még egy társat maga mellé vennie.
- Ez esetben mérd meg majd a súlyát is - jegyzem meg sejtelmesen. Úgy agyondédelgetik a szerencsétlen kutyát, hogy szerintem, ha náluk lenne, már csak gurulni tudna. Amivel nem túl sok segítség lenne Hazelnek. El is  nevetem magam. - Rendben! Haza is hozlak benneteket, ha nem terveztek ott maradni, vagy másfelé kóborolni utána.
Veszettül nem zavar, hogy Hazel nem lát. Akkor igen, amikor Lucy örömében pont úgy áll be elém, hogy iszonyatosan hasra esem benne, mert nem akarok se rá, se Hazelre esni. Nem tudom, hogy csak velem csinálja-e. Tény, hogy nagyon rajongok Lucyért.
- Most egy év! - Nagyon büszke vagyok erre, mert általában nem szoktak ennyi időre szerződés kötni. Nagyon válogatósak. Elbízni azonban nem akarom magam. Pedig jó ideje már az egyik nagy álom projektbe vettek be, én meg úgy lubickolok benne, mint az aranyhalacska a medencében.
- Az hajtós - bólintok. Nyamvadt bácsika, hogy nem néz hátra a biciklin, mielőtt átmegy! Leengedem az ablakot, miután megúszta, hogy velem utazzon végig.
- Bácsika! Nem viszem magammal, de ha ennyire akar matrica lenni, akkor legközelebb se nézzen hátra, mielőtt átteker az úton! - Nem csak én szólok be neki, hanem a szemközti is. Szerintem részeg. Szuper.
- Merre tervezed a hasad süttetését? - Pillantok rá oldalt. A vagyona sem zavar, a saját kis világomban annyira jól elvagyok, és alapvetően sem foglalkozok más anyagi helyzetével.
- Igen! Mi más? - Nézek rá megint. - Talán tudsz valamit rólam, amit én nem? - Vigyorgok rá.
Nem találok egyből parkolót, így suttogom magamban az összes kamit, hogy legyen szíves már egy közeli helyet, mire visszakanyorodunk.
- Ééés vaaannn hellly!!! - Köszi kamik, köszi-köszi!
Kipattanok a kocsiból, majd kisegítem Hazelt is.
- Azt mondták, van hangos vezető is, nagyon szuper a kiállítás. Ééés... nem kell sorba állnunk, megvan a belépőjegy is! - Megvettem előre, hogy ne kelljen most sorba állni. Modernek ebben is, elég lesz majd a mobilomat odanyomni a készülékhez és máris mehetünk majd be!
- Én is kíváncsi vagyok, mit mondanak! - Kiválasztok egy japán vezetőt és a... nem nem dugom a fülembe, kiveszek két csomagot, egyet kibontok Hazelnek. - Akarod, hogy vadúj legyen a füldugód? Átirányítom neked rá. - Megfogom a kézfejét és úgy helyezem a tenyerébe a dugót, hogy beletegye, ha akarja.

~ ★ ~