Már sötét van az egész épületben, csupán a folyosón éjszaka is megszokott, a minimális tájékozódást segítő fények égnek, ami az utcáról nézve gyenge hangulatvilágításnak tűnhet. Apám irodájába lépve a sötétséget megbontva felkapcsolom a lámpát. Az asztalán kezdek kutakodni; elvileg itt kell lennie annak a mappának, ami a holnaputáni tárgyalásra kelleni fog. Holnap egészen biztos nem lesz időm bejönni érte, másra nem bíznám rá, ezért inkább még késő este felkapom a szükséges iratokat, hogy meglegyenek. Az asztalon nem találom, de szerencsére a legfelső fiókban rálelek a mappára, amin a nevem virít. Ide szóltam, hogy írják rá, így legalább nem kell mindegyiket egyesével átnézni, hanem teljesen egyértelmű. Hónom alá csapom az iratokat, körbenézek, leoltom a villanyt, tovább pedig nem időzom feleslegesen. A földszinten távozásnál intek az éjszakai ügyeletes recepciósnak, az épület előtt beszállok éjfekete négykerekűmbe, hogy aztán végre elindulhassak haza.
New York városa még éjszaka is forgalmas; leginkább a taxik és a turisták miatt, de nem egy Uber és Lyft autó vár az úttest szélén utasaikra. Az ilyenkor is tetőző csúcsot leginkább a gyalogosok okozzák - mint mindig. Figyelmen kívül hagyják a piros jelzést, bámészkodnak, mindenfelé nézelődnek, a telefonjukat nyomkodják, és csak mennek, mint a mérgezett egerek. Tolakodnak egymás mögött, akik kisebb csoportokba verődtek, próbálják nem elveszíteni egymást, de ekkora forgatagban ez szinte lehetetlen. A figyelmetlen gyalogosoknak hála az autósok gyakran elveszítik a türelmüket, ez pedig szüntelen dudálásban nyilvánul meg. Ez főleg Manhattan belvárosi részére igaz, leginkább a Times Square környékére. Amikor már a harmadik zöldön nem jut át előttem, csupán egy autó, én is elveszítem a türelmemet. Szabad kezemmel rátenyerelek a dudára. A következő váltásnál végre átjutok a kereszteződésen és sikerült lefordulni egy kevésbé forgalmas utcába.
Bő negyed óra ácsorgás, várakozással gyakran megszakított haladás után már csak egy sarok választ el a mélygarázstól, ami ahhoz az épülethez tartozik, ahol a lakásom is van. A közelség tudata szinte érezhetően jótékony hatással van rám. Eddigi feszült testtartásomon engedek, az ülésen lejjebb csúszok, egyik könyökömet az ablakban támasztom meg. Az utolsó piros lámpánál a zenét megszakítva csörren meg a kihangosítón keresztül a telefonom. Ránézek a műszerfal melletti kijelzőre. Összevonom a szemöldökömet, amikor meglátom a nevet. Mégis mi a francot akarhat ilyenkor Dave? Egy darabig habozok, de végül felveszem.
- Biztos engem akartál hívni? - kérdezem mélyet sóhajtva. Amikor egy kedves női hang szólal meg a vonal túlsó végén értetlenül hallgatom eleinte, aztán kitisztul a kép: az öcsém leitta magát a sárga földig. Legszívesebben lecsapnám a telefont, vagy csak szimplán rávágnám, hogy nem, nem tudnék elmenni érte. Véleményem szerint megérdemelné, hogy otthagyjam, de végül igennel válaszolok a kérdésre. Amíg még nem vált a lámpa, beírom a navigációba az említett címet. Nincs messze, csak pár sarokra, de pont a másik irányba. Amikor zöldre vált a lámpa, a záróvonalat figyelmen kívül hagyva fordulok vissza arra, amerről jöttem. Pár perc múlva már látom is a bár bejárata fölött világító feliratot, amin a hely neve látható. Lehúzódok az első szabad helyre, a lebujba belépve pedig egyből kiszúrom a pultnál félig ülő, félig fetengő öcsémet. Elönt a méreg, amiért nekem kell a seggét kihúznom ebből a helyzetből. Felnőtt ember, oldja már meg a saját életét. Ráadásul nem vagyunk azok a testvérek, akik jóban, rosszban egymás mellett vannak. A pultos lánynak jelzem, hogy velem beszélt nemrég telefonon, ő pedig köszönés gyanánt a számlát dugja az orrom alá. Felvont szemöldökkel nézek rá egy darabig, aztán a világról semmit nem tudó öcsémre sandítok. Végül előveszem a bankkártyámat, amivel gyorsan megtörténik a fizetés.
- Szedd össze magad, nem foglak ölben kivinni - rázom fel a részeg testvéremet. Még sosem láttam ilyen állapotban, és nem is vártam volna, hogy én fogom egyszer valahonnan így összeszedni. De amit mondtam, komolyan gondoltam. Ha nem szedi össze magát, akkor itt fogja tölteni az éjszakát. Elindulok kifele a kocsi irányába. Amikor utolért, kinyitom az egyik hátsó ajtót, hogy be tudjon szállni, aztán végre mehessünk innen.

Nem éppen így képzeltem el a nap befejezését; nem terveztem semmit csinálni igazából, ami kivételesnek számít, hiszen ritka az olyan pillanat az életemben, amikor az agyam nem pörög legalább kétszáz százalékon. Még a kimerültség, a fáradtság sem szokott ebben megakadályozni - ha koncentrálni kell, az alól nincs kibúvó. Az évek alatt megszoktam ezt, ebben nőttem fel, ilyen az apám habitusa, ilyen a körülöttem lévő emberek attitűdje, ilyenek az én hétköznapjaim. Ma estére a nyugodt vacsorán és egy pohár whiskyn kívül nem terveztem semmit. Alapvetően váratlanul szoktak érni Dave hívásai, hacsak nem céges dolgokkal kapcsolatban keres, de jelenleg kétlem. Ezért is lepődöm meg annyira, amikor a neve felvillan a kijelzőn. Biztos vagyok benne, hogy téves, nem engem akart tárcsázni, de a vonal túlsó végén a megszokott férfi hang helyett egy idegen nő hangját hallom. A hölgy gyors felvilágosítást ad az öcsém állapotáról, akit legszívesebben ott hagynék a saját nyomorában, ehelyett viszont tájékoztatom a nőt, hogy megyek az említett címre.
A bár távolról nézve sem az a hely, ahova bármikor betenném a lábamat magamtól - a helyzet most mégis arra kényszerít, hogy megtegyem ezt a lépést. Arcon csap a fülledt, füstös levegő. A lélekszámból egyértelműen látszik: itt a záróra. A pulthoz érve futólag pillantok az öcsémre, mielőtt egyenlíteném a felhalmozott tételek miatti tartozását, hogy aztán minél hamarabb mehessünk végre innen.
- Persze - vetem oda cinikusan, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve előhúzom a zsebemből a telefonomat, felnyitom a kamerát, és az állapotát kihasználva gyorsan készítek róla egy fotót. - Már megérte - sóhajtok egyet, majd intek a pult mögött álló, az egész jelenetet szemtanúként elszenvedő nőnek, aztán elindulok a kijárat felé. Érdekes lesz holnap szembesíteni a mai állapotával, mert egészen biztos nem hagyom ki ezt a lehetőséget, hogy az orra alá dörgöljem. Egyébként pedig öröm látni ilyen körülmények között. Hol a hideg profizmus, amit annyira megszokhattunk tőled, David? Elcsúszott, engem pedig ez elégedettséggel tölt el.
Kinyitom az egyik hátsó ajtót, hogy be tudjon kecmeregni a kocsiba, de jelenleg véges a türelmem, úgyhogy ha nem teszi be magát gyorsan, akkor tőlem futhat is az autó mellett. Amint bent van az ülésen, becsukom mögötte az ajtót, majd én is beülök a négykerekűbe. Amint kényelmesen elhelyezkedem a volán mögött, hátra fordulok hozzá.
- Ha bepiszkolod, te takarítod ki - nézek rá komolyan, várok pár pillanatot, hogy eljusson az agyáig az információ, csak ezután fordulok előre. A kocsimat nagy becsben tartom, sosincs rajta egy folt se, rendszeresen van kitakarítva, fényezve, polírozva. Ha bemocskolja az ülést, ő fogja kitisztítani. A hogyanja nem érdekel. Indítom a motort, miután pedig meggyőződöm róla, hogy nem jön senki, elindulok Dave lakása irányába.
- Remek ötlet - pillantok rá futólag a szemem sarkából. - A mostani állapotodhoz illik a lépcsőház - bólintok elismerően a felvetésre. Dől belőle az alkohol szaga, a ruhája bűzlik a bárban terjengő füsttől, a nyelve akadozik. Ennek ellenére a következő saroknál lefordulok jobbra, a következőnél ismét jobbra, és az irányt a saját lakásom felé veszem. Semmi kedvem cseverészni vele, de be nem állna a szája. Éppen elég, hogy én hülye, a nyakamba akasztottam a koloncot, még hallgatnom is kell, amíg haza nem érünk. Amikor viszont véleményem szerint egyenesen valótlanságot állít, ahelyett, hogy lassítanék az előttünk lévő piros lámpa miatt, erősen és hirtelen fékezek, szándékosan azért, hogy előre bukjon; legközelebb már nem fogja elfelejteni bekötni magát. Önelégült vigyor terpeszkedik arcomon, ahogy végignézek az ittas öcsémem. Eddig is egy kész szerencsétlenségnek hittem, ezután sem vélekedem róla másként.
- Találtál egy nőt, aki engedte, hogy hozzá érj? - kérdezem cinikusan. Hihetetlen mesének tűnik, de kíváncsian várom a részleteket, ha már olyan beszédes kedvében van. Most kivételesen szórakoztatna, ha tovább folytatná az ostobaságait. Közben a lakásomhoz érünk nagyjából tíz percen belül. Beállok a mélygarázsba, leparkolok a bérelt helyemre és leállítom a motort. Felkapom a zakómat és a dossziékat az anyós ülésről, aztán kiszállok. Kinyitom a hátsó ajtót és arrébb állok, hogy ha pofára esne, miközben kikászálódik, ne rántson magával.
- Igyekezz, mert nem szándékozom itt éjszakázni - sürgetem egy kicsit Dave-et.

- Le - válaszolom tömören az öcsém ostoba kérdésére. Szándékomban áll az orra alá dörgölni ezt a jelenetet, amikor már tiszta lesz a feje, ráadásul az egómnak is imponál, hogy láthatom - sőt, meg is örökíthetem - egy esendő, tőle szokatlan pillanatban. A pesztrálása soha nem volt rajta a bakancslistámon, ez a része annyira nem a kedvemre való, de vannak olyan dolgok, amikért áldozatokat kell hozni. Ez a fénykép pedig megér minden egyes ilyen áldozatot. Még ilyenkor, amikor az öcsém szinte a padlón van is pörög bennem a kettőnk között folyamatosan ott lapuló versenyszellem.
Egy percig sem szándékozom tovább időzni ezen a kellemetlen helyen, ami leginkább egy utolsó lebujra hasonlít - a szagok és a berendezések alapján egyaránt. A vendégkörről nem is beszélve. Az ajtó mellett ácsorgó férfi, aki inkább ténfereg, mint áll, az ajtónyitástól olyannyira megijed, hogy a mellette, már csak a falon támaszkodó haverjára dől, így majdnem mindketten a padlón végzik. Remélem, Dave nem most akar szeretetszolgálatosdit játszani, mert egészen biztosan nem várom meg, ha előbújik belőle a kisangyal. Egyenesen a közelben parkoló kocsihoz indulok, Dave-et beparancsolom a hátsó ülésre, aztán indítom az autót, és hamar a New York-i, még éjszaka is nagy forgalomban találjuk magunkat, amit persze az öcsém biztosan képtelen felfogni ilyen ködös aggyal. Figyelmeztetem, amennyiben bármilyen foltot ejt a nemrég tisztított bőrön, legyen az bármilyen kicsi, halvány, elenyésző, az ő reszortja lesz kitakarítani. A kocsimra kényes vagyok, nem szeretem, ha akár egy folt is van bárhol, nem véletlen takaríttatom ki hetente kívül és belül is.
- Azt látom - jegyzem meg cinikusan a visszapillantóban az öcsémre nézve, aki épp az ujját emeli a magasba. Ő valószínűleg úgy érzékeli, hogy nincs akkora gáz, de a szemei keresztbe állnak, a nyelve akad, ráadásul bűzlik, mint egy alkoholista. Talán nem is olyan rossz ötlet egy kis levegőt beengedni az utastérbe, ezért az oldalamon lévő gombokra egyszerre nyomok rá, így mind a négy ablak lejjebb kúszik egy kicsit. Hadd legyen csak némi kereszthuzat, legalább nem lesz annyira feltűnő az öcsém magából árasztott bűze. Hiába a légmozgás, amikor előre hajol, telibe kapom az alkohol jellegzetes szagát, de a felvezetés egészen eltereli a gondolataimat erről.
- Belőled indulok ki, pont ezért lepődtem meg ennyire - vágok vissza szinte azonnal a gúnyos kommentárra. Jelen esetben szívesen hallgatnám tovább, mert érdekelnek a részletek. Komolyan mondja, amit mond, vagy csak annyira részeg, hogy illúziói vannak az apaságról? Ha az igazat mondja, akkor viszont érdekesnek tűnik a sztori. Soha nem voltunk azok a testvérek, akik megosztják egymással a magánéletük apró-cseprő részleteit, ilyen mélységekbe pedig még aztán tényleg sose mentünk. Valóban lenne egy gyereke? Bekerülhetett egy nő a képbe, akivel komolyra fordultak a dolgai? Csak mélyet sóhajtok, de nem faggatózom, mert az nem rám vall. Általában nem érdekelnek a dolgai, de a jelen szituáció kicsit elgondolkodtató; mindig vágytam családra, viszont tudom, hogy nem fér bele az életembe. Az anyagiakon kívül nem tudnék megadni sem egy nőnek, sem egy gyereknek mást, amire vágynak; nem lennék ott a gyerek első lépéseinél, az első szavainál, ha beteg lenne, ha lázas lenne, nem lennének közös hétvégék, nem járnánk meccsekre, nem tudnám megtanítani focizni vagy baseballozni, nem tudnék ott lenni az iskolai fellépésein, a versenyein, nem tudnánk úgy venni egy kiskutyát, hogy aztán közösen felneveljük. A munkámmal és a karrieremmel olyan életet választottam magamnak, amiből ezek kimaradnak, pedig néha jó lenne nem a csöndre és a sötétségbe burkolt lakásba hazamenni.
Időközben megérkezünk, lekanyarodom a mélygarázsba, ahol a szokásos helyemre parkolok. Az anyósülésen lévő holmim felkapom, kiszállok, aztán kinyitom az egyik hátsó ajtót is, hogy Dave ki tudjon kászálódni és végre ne nyomja a bőr ülésemet. Türelmetlenül dobolok az ajtón, amíg hol ebbe, hol abba akad bele, mint egy igazi szerencsétlen. Lassan legszívesebben saját kezeimmel rángatnám ki onnan, de végre a lábai a földre érnek és nagy nehezen kimászik az autóból. Becsukom az ajtót és éppen indulnék, amikor a szintén nemrég leparkolt nő felé kezd meggondolatlan megjegyzéseket dobálni. Szemöldökömet ráncolva pillantok az öcsémre. Ezt tényleg nem vártam volna tőle.
- Jó éjt, Mrs. Harper - intek a nő felé egy barátságosnak szánt mosollyal, aki bátortalanul viszonozza, aztán eltűnik a lift felé. Amint csukódik a felvonó ajtaja, Dave felé fordulok. - Befejezted végre? - kérdezem kissé ingerülten. - Gyerekes vagy és szánalmas, nevetségesen viselkedsz. - Mélyet sóhajtok, aztán hátat fordítok neki és a lift irányába indulok. - Gyere mielőtt meggondolom magam - szólok hátra a vállam fölött, aztán benyomom a hívó gombot. - Az egyik jó hír, hogy nem adom el egyik szervedet sem - pillantok rá a szemem sarkából. - A másik jó hír, hogy nem az utcán fogsz éjszakázni. - A lift a mondat végére ér elénk. Üres, ezért egyből beszállok, majd megnyomom a “PH” jelzésű gombot. A felvonó gyorsan halad felele, sehol nem állunk meg. Amikor megérkezünk, halk csilingelés jelzi: ez a mi emeletünk. Pontosabban, az enyém. Egy számomra kis, egy átlag ember számára viszont hatalmas előtérbe érünk, ahol két fotel, egy kanapé, dohányzóasztal és pár dísztárgy van csupán; oldalra pillantva viszont a hatalmas padlótól plafonig terjedő üvegablakokon keresztül az éjszaka is nappali fényárban úszó Manhattan terül el előttünk. Mielőtt beljebb mennénk, Dave elé állok és közlök vele néhány szabályt.
- Nem nyúlsz semmihez, csak nézel, és azt is megkérdezed. Nem játszótér, nem kezdesz el semmit nyomogatni, programozni, kipróbálni. A hűtőben nem kotorászol, ha valami kell, akkor szólsz és kérsz. Az egyik vendégszobában alhatsz, de nem csinálsz rendetlenséget, különben takarítasz magad után. Világos, vagy írjam le? - kérdezem, mert biztosra akarok menni, hogy felfogta ezt a néhány alapvető dolgot. Nem tudom, tiszta-e annyira a feje, hogy megértse, vagy legalább megpróbálja megérteni, amikre kértem, de még mindig nincs késő visszafordulni, és inkább kitenni valamelyik sarokra, ha hozza a mélygarázsban bemutatott formáját.

Grayson and Dave

Nem igazán tudom hová tenni, hogy Gray fotózgat, mintha örök emléket akarna rólam, meg ezekről a pillanatokról. Nekem nem tűnik olyan szuper fontosnak mindezt megörökíteni. Bár... Igazából szerintem őt kellene fotózni, meg videózni, mert holnapra sajnos tuti nem sokra fogok emlékezni ezekből a percekből, meg amúgy is érdekesebb lenne szerintem kívülről látni magunkat, tisztábban látni az unott, frusztrált képét, ahogy asszisztál nekem ehhez a zülléshez. Tutira nagyon utálja a helyzetet, meg engem is. Az utóbbi persze nem újdonság. De valószínűleg legalább annyira élvezném az orra alá dörgölni, milyen jó nagytesó volt, és gondoskodott rólam, mint ahogy én is meg fogom kapni ugyanebből a saját verzióját. Aucs...  Valójában úgy érzem, meg fogja találni a módját, hogy ezt behajtsa majd rajtam. Na mindegy.
Egyelőre ezek a gondolatok most amúgy is túl soknak bizonyulnak az elnehezült fejembe, miközben minden igyekezetemmel próbálok arra koncentrálni, hogy mély levegőket vegyek a kocsi hátsó ülésén, és a korábbi szavaimat tartva ne rókázzak be. Mert amíg az egyik pillanatban jól vagyok, vagyis úgy tűnik, hogy jól, addig bármelyik kanyar hozhat magával egy váratlan fordulatot, és minden borulhat. Mármint bennem. Kifelé. Ha nem volna ez elég egyértelmű. Graynek szerintem az, legalábbis ezt olvasom le a szkeptikus ábrázatáról. Feltételezem, csak azért kockáztatja meg, hogy esetleg bemocskolhatom a drága autóját, mert élvezné, ha velem takaríttathatná ki.
- Jó, hát nem kell ennyire meglepődnöd. Sem aggódnod, ezen a téren nem szoktak gondjaim lenni. Csak tudod, ezek általában ilyen páros tevékenységek, amihez nem kell társaság meg közönség, ezért nem szoktam meghívót küldeni neked, hogy megbizonyosodhass róla és megnyugodhass, hogy minden oké... - magyarázom a bátyónak enyhén összeakadó nyelvvel, mégis vigyorogva, a vállamat vonogatva. Nem mintha az ő női ügyeiről többet tudna a világ. Ha van neki egyáltalán olyanja. A francba, az is lehet, hogy férfi ügyei vannak. Honnan tudhatnám? Ebben a témában is ugyanolyan magának való, mint minden másban.
Megérkezünk valahová... egy mélygarázsnak tűnik, de jelenleg nem tudnám megmondani, hogy jártam-e már itt valaha. Valószínűleg józanon sem tudnám, hiszen minden ilyen garázs egyforma, nem igaz? Falak, oszlopok, autók. Gyenge világítás, kocsiszag... horrorfilmekbe illő környezet. Pont alkalmas arra, hogy az idősebb Connor eladja a szerveimet, már csak azért sem érzem feleslegesnek megemlíteni, hogy jelenleg nem kaszálna rajtuk sokat. Persze a nagytesó cseppet sem értékeli a humoromat.
- Pff... Te meg mint egy százöt éves vénség – fújok egyet, aztán széttárom a karomat, és elnevetem magam. Hát ez van. Inkább vagyok gyerekes és nevetséges, mint olyan kicseszett karót nyelt, mint ő. Nem is értem, hogy tud kényelmesen ülni, miközben a karó egyik vége konkrétan kilóg a seggéből. Mindenesetre nem lehet kellemes. Na de nem most készítenék erről ismeretterjesztő dokumentumot, vagy tényfeltáró nyomozást, miután közölte, hogy nem hagy az utcán éjszakázni. Úgy sejtem, hamar meggondolná magát.
- Arany szíved van, Gray. Nem tudom, létezik-e olyan, hogy legjobb bátyj díj, de ha igen, holnap első dolgom lesz téged benevezni... - motyogom magam elé, miközben követem őt a liftbe, majd a patyolat tiszta, korszerű kórházi műtöket megszégyenítően steril lakásába.
- Nyomogatni és kipróbálni? - kérdezek vissza a monológja végén. - Tényleg gyereknek nézel – sóhajtok. Oké, hogy kicsit kótyagos a fejem, de azért még értek a szép szóból. – Nem kell leírni, nyugi. Bemosakodás nélkül amúgy sem mernék hozzányúlni semmihez... - tartom fel védekezően a két kezem. – Azon a dohányzóasztalon tuti műteni is lehetne... De ha már a hűtőben kotorászás tilos, és mindenről kérelmet kell benyújtani, van esetleg egy söröd? Jah, nem, bocs, olyat te gondolom nem iszol. Az a „pórnépnek” való. Egy pohár whisky is megteszi igazából... És akár koccinthatnál is velem az örömhírre, hogy van egy majdnem tizenkilenc éves unokahúgod... - vetem fel az ötletet, és felvont szemöldökkel várom a feleletét az ajánlatra.

Egyszerűen itt hagyhatnám, hadd szenvedjen a saját nyomorán. Már a telefonhívásnál is meg lett volna rá az esélyem, hogy nemet mondjak, vagy csak simán kinyomjam a csilingelő hangú nőszemélyt. Ehelyett az éjszaka közepén minden ellenérzetemet félretéve próbálom összekaparni az öcsémet és valahogy életképes formába hozni legalább annyira, hogy a kocsiig ne kelljen magam után húznom - mert ha kéne, akkor itt hagynám. A számomra dicső, számára talán holnap visszaemlékezve már keserves és kínos pillanatot megörökítem, mert ilyen állapotban látva őt az évek alatt eddig is erősen bennem tomboló versenyszellem, megfelelési kényszer, bizonyítási vágy és az a hatalmas akarás, hogy jobb legyek, ha csak egy kicsit is, de bebizonyosodni és beteljesedni látszik.
A kocsiban a lakásomig vezető úton igyekszem a kátyúkat kerülgetni, a lehető legkevesebb úthibán áthajtani, mert nem szeretném, ha összepiszkolná a bőr kárpitot - éppen elég foltot ejt rajta már csupán a puszta jelenlétével is. Ha pár évvel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy a részeg öcsémet fogom egy este a saját lakásomba cibálni egy utcai padon - vagy árokban - töltött éjszakától megmentve, száz százalék, hogy kiröhögöm; a kapcsolatunk nem éppen közeli, se nem bensőséges, igazi testvéri köteléknek pedig aztán egyáltalán nem nevezhető.
- Ki mondta, hogy aggódom? - kérdezek vissza felvont szemöldökkel, a visszapillantóból nézek hátra a szétcsúszott öcsémre, akinek a nyelve is nehezen pörög. A nőügyeire aztán tényleg nem vagyok kíváncsi, de egy kicsit talán a sors iróniája a helyzet: pont a család fekete báránya hozott össze úgy gyereket úgy, hogy nem is tud róla. Ki másnak sikerült volna ez? Patricia sem az a fajta és én sem vagyok. - Túlgondolod a dolgot - vágok grimaszt tekintetemet az útra szegezve, amikor az el nem küldött meghívóról beszél. Miért kell egyáltalán ilyet felhozni? Ekkora őrültséget még ilyen állapotban sem vártam volna el tőle. De sajnos az őrült alakításainak sorozata nem ér véget ennyivel. A parkolóban az egyik szintúgy nemrég megérkezett lakót szemeli ki áldozatául, aki mit sem sejtve száll ki a kocsiból. A nő pillantása az öcsémre siklik, ami teljesen érthető, hiszen nem minden nap lát az ember ilyen állapotban valakit. A másodperc töredéke elég az öcsémnek az ingerült és szükségtelen kirohanáshoz. Mély lélegzetvétellel nyugtatom le magam, mielőtt állcsúcson verném, aztán a saját kezemmel dobnám ki az utcára. Nem akarok ennél is nagyobb jelenetet rendezni, így megvárom, amíg a nő elballag a lift felé, megvárja a felvonót és eltűnik a lassan záródó ajtók mögött. Csak ezután osztom ki Dave-et, de szeretném a lehető legrövidebbre zárni a témát, ezért a piszkálódásra már nem reagálok semmit. Fogom magam és a lift felé veszem az irányt. Ha Dave jön, akkor jön, ha nem, az sem érdekel különösebben; unszolni nem fogom, annyira azért nem jó társaság. Csendben, szótlanul utazunk felfelé a legfelsőbb emeletig, ahol halk csilingelés jelzi utunk végét. Mielőtt beljebb engedném, közlök vele néhány szerintem egészen egyszerű szabályt, amit ha betart, nem lesz konfliktus.
- Helyes - válaszolom, röviden, amikor úgy érzem, megértette a feltételeket. - Egyrészt nem iszol ma már többet, másrészt nem haverkodunk - közlöm a puszta tényeket, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy a gyereket hozta fel ürügynek egy újabb pohár kiürítésére. - Attól, hogy egy éjszakát itt töltesz, nem leszünk jóban, nem koccintunk együtt semmire, és nem jópofizunk - világosítom fel szárazon a jelen helyzet kivételességét figyelembe véve.
A fejemmel intek, hogy kövessen beljebb. A hatalmas nappalin áthaladva egy lépcsőhöz érünk, amin én gond nélkül haladok fel, Dave-ről viszont már nem vagyok ennyire meggyőződve, de a hálószobákhoz sajnos erre vezet az út. Az emeletre felérve bevárom őt, aztán az egyik szobába benyitva magam elé engedem. - Remélem, megfelel. - Az ágy gondosan bevetve, mint mindig; az egész padlót beborító szőnyeg olyan tiszta, mintha vadonatúj lenne; sehol egy porszem, az üveglapos éjjeliszekrényen egyetlen látható folt sincs. Minden tiszta és rendes, akárcsak a lakás bármely pontja. - Ott - mutatok a szoba túlfelén lévő ajtóra - találod a fürdőszobát. Ha kell valami, akkor szólj...  

Grayson and Dave

Elismerem, ez az este nem úgy alakult, mint ahogy terveztem. Nem mintha valóban terveztem volna bármit is. Illetve ha mégis lett volna bármi elképzelésem reggel a napom befejezéséről, hát arra mostanra a legkevésbé sem emlékszem. Mintha az már egy másik élet lett volna. Néhány óra telt el azóta csupán, de úgy kirántották a lábam alól a talajt időközben, hogy igazából már azt sem tudom ki vagyok. És ez bárcsak holmi üres frázis lenne! De nem az, és nem is csak az elfogyasztott töméntelen mennyiségű alkohol hatása. Amiből valahogy mégsem sikerül annyit innom, hogy legalább részben helyükre kerüljenek a dolgok a fejemben. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni a tényeket. Van egy lányom. Egy felnőtt korú lányom. Akinek a létezése is titok volt eddig előttem. A saját vérem. Odakint élt a nagyvilágban, egy másik család neve alatt. Még csak nem is sejtettem. Hogy történhetett ez meg? Éppen velem. Sok dolog miatt lehetek hálás apámnak. És legalább ugyanennyi okból vagyok, illetve voltam rá dühös, vagy épp vetem meg bizonyos nézeteit. Aztán most kiderült, az alma nem esett messze a fájától. Jobban hasonlítok rá, mint gondoltam. Vagy mint valaha akartam. Ettől meg persze valamiért még dühösebb vagyok rá. Vele együtt az egész világra. A sorsra, ami egyértelműen gúnyt űz belőlem. Olyan érzésem van, mintha mindenki rajtam röhögne a hátam mögött. Kezdve Isabel állítólagos szüleivel, az egész családjukkal, akik mind tudták az igazat. Próbálom alkohollal kimosni magamból ezt a keserűséget, de nem megy. Talán menne, ha nem kéne máris félbehagynom az erre irányuló kísérletemet. Grayson csak besétál az ő higgadt, hűvös stílusával, és vége is a mókának. Vagyis ezt várná tőlem, de nekem koránt sincs még kedvem, sem hangulatom takarodót fújni, vagy akárcsak példát véve róla komolyabbra venni a figurát. Ezzel amúgy is túl kedvesen fogalmaztam. Ő nem komoly, sokkal inkább karót nyelt. A nap 24 órájában. Nem is értem. Tényleg sosem lazít? Soha egy percre sem? Nem kényelmetlen folyton azzal a karóval a seggében járni-kelni? Csoda, hogy ülni még tud. De így is olyan lehangoló alak. A nőügyeimmel ugrat – ha ezt lehet egyáltalán ugratásnak venni, de értékeljük, hogy próbálkozik - miközben tőle, illetve róla még sosem hallottam, hogy lett volna valakije. Bárki, akit bemutatott volna a családnak. Ha lehetne, tuti a munkáját venné el feleségül. Nem kell sok idő, elég úgy húsz perc is, hogy még így, ittasan is ráeszméljek, miért is irritál folyton annyira a puszta létezése is.

- Nem haverkodunk. Persze, igazad van. Bocs. Pár pillanatra majdnem el is felejtettem, hogy egy munkamániás, érzéketlen robot vagy – ingatom a fejemet. Úgy döntök, nem vagyok elég józan ahhoz, hogy ezen most fennakadjak. Ilyen és kész.

- Szuper - bólogatok a szobára, ágyra, fürdőre... mindenre. Minden nagyon kényelmes. És steril. Nem tudom eldönteni, hogy egy drága hotelre, vagy egy rideg kórházi szobára hajaz-e inkább. Valahol a kettő között. De nem panaszkodom, eszemben sincs, természetesen jól elleszek én itt.

- Azért mielőtt még visszavonulnál nagy lelkesen a remetebarlangodba, áruld már el nekem, hogyan csinálod? Mi a titkod, drága bátyám? - ejtem ki az utóbbi szavakat erősen artikulálva és hangsúlyozva. - Hogy csinálod, hogy minden ennyire hidegen hagy? Kábé tíz másodperce közöltem, hogy van egy felnőttkorú unokahúgod, és még csak meg sem rezzentél. Ha van ehhez a “leszarom-attitűdhöz” egy jó kézikönyved, kölcsönkérném, hátha én is tanulok valamit belőle. Csak mert én fél napja nem tudom megemészteni, továbblépni az iménti híren, pedig akkor talán még az alvás is összejöhetne ma éjjel ebben a szép katonásan megvetett ágyban - bökök hátrafelé a vállam felett az említett bútordarabra.

A mai este címe lehetne “Jó tett helyébe jót ne várj”. Erről persze előre halvány fogalmam sem volt még, amikor magam mögött hagytam az irodát, beültem a kocsiba és abban a tudatban hajtottam ki a mélygarázsból, hogy nyugodtan elfogyasztom a vacsorámat, amit Martha nemrég készíthetett be a hűtőbe, aztán a holnapi napomat fejben megtervezve forró zuhanyt veszek, aztán ledőlök aludni. Nem a mai este az első, amikor a terveim felborulnak, de nem jellemző, hogy pont az öcsém miatt alakulnak másképp a dolgok. Egyszerűbb, kényelmesebb lett volna magára hagyni, ráadásul csak púp a hátam közepén, ami most végképp nem hiányzik, de mégis összekapartam, kivakartam abból a kócerájból és ugyan az idegeimen táncolt, de nem raktam ki az első sikátornál. Pedig a csábítás nagy volt. Mérhetetlen türelmes és nyugodtságot magamra erőltetve furikáztam el a lakásomig. Sok jót nem vártam tőle, de a garázsban előadott jelenetre tényleg nem számítottam még tőle sem. Szánalmas, nevetséges, ráadásul folyamatosan dől belőle az alkohol bűze. Kíváncsi leszek, holnap miként fog visszatekinteni a mai elcsúszására.
A lakásba fölérve azonnal szigorú szabályokat fektetek le, amit csakis magának köszönhet. Még talán egy gyereknek sem kéne ennyire a szájába rágni mindent, de Dave esetében nem lehet elég biztosra menni - pláne ilyen állapotban. Nem szeretném, ha bármiben is kárt tenne, a viszonyunkra és a jelenlegi helyzetre való tekintetre alapozva viszont kinézem belőle. Szinte látom rajta, hogy borzalmasan zavarja a környezet tisztasága és rendezettsége, a luxus és az extra kényelem, amit a lakás nyújt. Számára ez nyilvánvalóan hivalkodó, túlzó és sznob. Ha akarná sem tudná letagadni, mit gondol, ehhez pedig még csak meg sem kell szólalnia. Még szerencse, hogy nem pont az ő véleményére fogok adni.
A tárlatvezetést egészen a minimumra szorítom, semmi kedvem nincs minden szobába bevinni és a legapróbb részletekig megmutatni neki a lakásom zugait. Egyrészt semmi köze hozzá, másrészt csak itt alszik, aztán reggel mehet is, amerre akar. Az emeleten megmutatom neki a szobát, ahol alhat és a kényelemre sem lesz panasza. Tovább nem is pazarolnám rá az időmet, ha nem tenné a további megjegyzéseket, amikkel normál esetben pillanatok alatt ki tudna hozni a sodromból - mondjuk már alapból a létezése elég bosszantó -, de most nem tudom felhúzni magam rajta.
- És a te titkod? Milyen és mennyi szakirodalmat kell ahhoz olvasni, hogy valaki ekkora seggfej legyen? Vagy ez csak úgy magától jön? - kérdezek vissza egészen egyszerűen, a vállamat megvonva. Nem emelem fel a hangom, nem hagyom, hogy felhergeljen. - Az egy dolog, hogy te nem tudod magad túltenni rajta. Én mit kezdjek vele? Lepjen meg, hogy fűvel-fával összefeküdtél évekkel ezelőtt? - tárom szét a karjaimat. - Mit vársz, mit mondjak, David? Nem esett messze az alma a fájától. - Ebben a tekintetben pont olyan, mint apánk. Zabigyerek balkézről. - Remélem, nem rád hasonlít - adom meg a kegyelemdöfést a mai estére, aztán sarkon fordulok és magára hagyom. - Jó éjt - szólok vissza a vállam fölött, majd mielőtt még a saját hálószobám felé venném az irányt, a konyhába indulok. Amióta elindultam az irodából, azon kattogok, Martha mit főzhetett. Bőven sok volt mára az öcsémből, ezt ki kell aludnom majd, de jobban fog esni vacsora után.

Grayson and Dave

Ahogy az este halad előre, talán az is csoda, hogy még járni tudok, vagy hogy a saját nevemre emlékszem... Ugyanakkor szinte fáj, hogy legalább pár órára nem tudom bekapcsolni a “felejtés” gombot. Igazából sosem ment. Afganisztánból hazatérve sem, pedig akkor egy időben mit nem adtam volna érte. És ez kurvára nem fair, hogy nem tudom elérni azt a szintet, miközben naponta találkozhatok a traumatológián olyanokkal, akiknek ez simán megy. A saját lábukon, vagy mentő által bekísérve érkeznek a mattrészeg seggfejek, a drogos barmok, akik a világukról sem tudnak... Bocs, persze ilyeneket még csak mondanom sem lenne szabad, hisz ők a pácienseim. De most leszarom. Menekülnék a valóság elől, csak egy kis időre, és helyette mit kapok? Szent Grayson Connort, aki mint egy páncélos lovag, érkezik a megmentésemre. Ahh, milyen jó nekem, hogy ilyen drága, kedves, csupaszív bátyám van. Mi is lenne velem nélküle?  

Olyan mélyen fuldoklom a keserűségben és haragban – ami valójában nem is ellene irányul, inkább az egész világ ellen, de most csak ő van itt – hogy csak akkor jövök rá, mekkora hálátlan pöcs vagyok, amikor azt a fejemre olvassa. Aztán angolosan távozik. Ez annyira rávall. Csak nézem a hűlt helyét percekig, és fokozatosan lazítok az ökölbe szorított karjaimon, amelyeket azóta tartok ilyen görcsösen, hogy kimondta mindazt, amit én magam is gondoltam korábban. Olyan vagyok, mint apánk. Csináltam egy zabigyereket, akiről nem is tudtam. Én magam is abban reménykedem, hogy legalább Isabel nem rám ütött. Főleg mert én sosem akartam apára hasonlítani. De mégis... annak ellenére, hogy igazak, baromira fájnak Grayson szavai. Akkor sem küldhetett volna jobban padlóra, ha az öklével intéz el egy KO-val. Leroskadok az ágyra, arcomat a tenyerembe temetem. Komolyan, mit ártott az a szegény lány a világnak, hogy én lettem az apja? Szerencse, hogy van neki egy tartalék faterja, nem igaz? Haha! De a Marquináknak valószínűleg igaza volt, hogy nem árulták el nekem az igazat. Nem lettem volna jó apa. Most sem gondolom, hogy az lehetnék, így, harmincas fejjel sem. Nemhogy tiniként. Fiúnak és testvérnek is csapnivaló vagyok... nem mintha Gray megkönnyítené ezt nekem. De most valóban igaza volt. Akármilyen rossz is a viszonyunk, de eljött értem, hazahozott, kockáztatva, hogy telerókázom a szupertiszta kocsiját vagy lakását. Én meg csak szemétkedtem vele. Hatalmasat sóhajtok, aztán megindulok, hogy megkeressem. Remélem, hogy még nem tette el magát holnapra, bár lehet, mindketten jobban járnánk, ha aludnánk erre egyet, mielőtt újra egymáshoz szólnánk. Csak hát nem hiszem, hogy az most menne amúgy sem. Egyelőre biztos nem. De végül meg is találom őt a konyhában. Két karomat a levegőbe emelve jelzem rögtön, hogy békével jöttem, úgy sétálok beljebb.

- Csak annyit akarok mondani, hogy igazad volt. Egy seggfej vagyok. - Leeresztem a karomat, és tisztes távolságban megállok. - Tudom, hogy nem kedvelsz, hogy sosem kedveltél, és őszintén... megértem. - Ha tetszik, ha nem, ez az igazság. Azt hiszem, az állandó emlékeztetője vagyok számára annak, hogy az apánk félrelépett, megcsalta a betegeskedő édesanyját, aztán fekete bárányként kerültem a családba, akinek sok baromságot elnéztek, újra és újra, amíg be nem vonultam a seregbe, miközben Grayson-nel szemben mindig magasak voltak az elvárások. És ő is magasra teszi a lécet azóta is. Mindent megtesz a családi cégért, miközben én többnyire csak élem a saját életemet. - Ennek ellenére mégis eljöttél értem, és nem hagytál az utcán fagyoskodni, vagy egy lépcsőházban éjszakázni, én meg egy idióta voltam, szóval csak... sajnálom. És tudd, hogy a látszat ellenére nagyon is hálás vagyok. Csak ennyit akartam - bólintok, hogy ez volna a végszó, és már fordulok is meg, hogy visszakodródjak a nekem kijelölt szobába. Aztán mégis megtorpanok. Egy-két szóra még muszáj visszalépnem. - Azért egy dologban tévedsz: Nem feküdtem le fűvel-fával. Csak egy komoly kapcsolatom volt tizenévesen. Szerettem Stellát. Talán még te is emlékszel rá. Majdnem egy évig együtt voltunk, és sosem értettem, miért szakított velem olyan hirtelen az az évzáró sulibál után. Aztán... a végzős évben már be sem iratkozott, az a hír járta, hogy másik városba költöztek a családjával. Sejtelmem sem volt róla, hogy a gyerekemet várja. Sem hogy... belehalt a szülésbe. Jobbat érdemelt... Én... Miattam halt meg... - ingatom a fejemet, és ahogy az utóbbi mondat elhagyja a számat, lerogyok a legközelebbi székre a konyhapult mellett. Fogalmam sincs, mennyit is vedeltem ma este, mégis a saját lábamon távoztam a bárból, de ettől a felismeréstől, és hogy hangosan is kimondtam, végül minden erőm elszállt.

Váratlanul ért a telefon, amikor is egy fiatal nő közölte, hogy össze kell szednem a részeg öcsémet egy lebujból, aki még arra is képtelen, hogy felnőtt férfi módjára viselkedjen. Gyerekesnek gondolom a ma esti akcióját, aminek az értelmét felesleges is kutatni, mert valószínűleg nincs. Váratlanul ért az állapot, amiben az öcsémet találtam a bárban, mivel még nem láttam ennyire szétcsúszva. Szintén váratlanul ért a kocsiban és a mélygarázsban tanúsított viselkedése, de nem csalódtam benne; hozta azt a szintet, amiért nem illik bele a családunkba, amiért nem értem, apánk miért foglalkozik vele, már amikor foglalkozik.
Nem várok tőle hálát, amiért felhoztam a lakásomba és nem az utcán hagytam. Nem kell köszönetet mondania, beszélgetni sem akarok vele, ehhez képest egyik szó követi a másikat, nekem pedig óriási önuralmat kell gyakorolnom, hogy ne guruljon el a gyógyszerem. Nem kiabálok vele, nem emelem fel a hangom, nem hergelem bele magam az ő hülyeségeibe. Provokálhat, ha akar, de ezt a játszmát nem ő fogja megnyerni. Egyébként sem sokat adok a véleményére, a mostani állapotában meg pláne nem. A részemről lezártnak tekintem a beszélgetést, de még mielőtt lefeküdnék, teszek egy kitérőt a konyhába. A mai nap sem igazán volt időm enni, a házvezetőnőm, Martha pedig a lelkemre kötötte, hogy legalább esténként nézzek be a hűtőbe, miután hazaérek. Nem kellett sokáig győzködnie, miután néhányszor belekóstoltam a főztjébe. Nincs olyan, amit ne tudna elkészíteni tökéletesen ez a nő, legyen az olasz, japán, mexikói, francia, vagy bármi egyéb. A mai este az egyik kedvencemmel, egy hatalmas tál narancsos kacsával találom szemben magam, amikor kinyitom a hűtőt. A pultra pakolok és szedek belőle egy adagot és gyorsan beteszem a mikróba. A csengő jelzi, hogy a kacsa és a zöldségek ehető hőmérsékletűek. A nappaliban pontot tettem a mai társalgás végére, de az öcsém nem hagyja annyiban. Lustán fordulok felé, derekammal a pultnak támaszkodom abban reménykedve, hogy csak jó éjszakát akar kívánni, ehelyett viszont igazat ad nekem a korábbi kijelentésemmel kapcsolatban. Meglep, de az az érzésem, ez csak a felvezetése valaminek, amihez tényleg fáradt vagyok. Türelmesen hallgatom végig a nem várt hálálkodást, amire csak bólintok. Tényleg nagyon részeg lehet... Éppen a tányér fölé hajolok, amikor David még visszafordul egy utolsó passzusra. Lassan kikezdi a türelmemet a szüntelen beszédével, de amiket most közöl, még engem is elgondolkodtatnak. Sok mindent más fényben világít meg, ha valóban igazak a szavai. Hirtelen nem is tudok mit mondani, a ránk telepedett csend egyre hosszabbra nyúlik, amíg végül már engem is nyomasztani kezd.
- Egyél, ez jól fog esni – tolom elé a kacsát, magamnak pedig előveszek egy másik tányért, amire egy újabb adagot szedek. Mindkettőnknek veszek elő evőeszközöket, és amint megmelegszik a vacsorám, leülök az öcsém mellé. – Nem miattad halt meg. Ezt senki nem láthatta előre – csóválom meg a fejem David korábbi szavaira. – Egy seggfej vagy, de ez nem a te hibád – egészítem ki magma, mielőtt azt hinné, hirtelen barátok lettünk. Nem kedvelem, valószínűleg sosem fogom, a véleményem évek óta nem változott róla. Mindig is fekete báránynak gondoltam, aki nem illik a családunkba, nem érdemes a Connor névre. Csak egy balkézről született gyerek, aki valamilyen módon mégis apánk szárnyai alatt végezte, amiért neki érezhetően a kisujját sem kellett mozdítania a nővérünkkel és velem ellentétben. Sok dolgot elront, sok tettével nem értek egyet, lényegében egyikkel sem, de a nő halála nem az ő hibája. Nehezemre esik kimondani ezeket a szavakat, más helyzetben talán szó szerinti fizikai fájdalmat okozna, de most könnyebben osztom meg vele a gondolataimat. – Egyébként emlékszem rá – jegyzem meg két falat között. – Kifejezetten csinos volt – bólintok elismerően. – Már akkor sem értettem, mit akart tőled. Amúgy hogy hívják? – kérdezem az öcsém felé fordulva. – Mármint a lányt… a lányod – tisztázom a félreértések elkerülése végett, mert ki tudja, az véralkoholszintje nem akadályozza-e meg a legegyszerűbb dolgok felfogásában is.

Grayson and Dave

Jól elcsesztem a dolgokat. A mai estét is, meg úgy nagyjából a fél életemet. A másik felét meg mások cseszték el nekem – bakker, mondhatni szó szerint, de ebbe inkább ne is menjünk bele. Anyám akármilyen is volt, mégis csak az anyám volt, és már nincs közöttünk, én pedig nem szeretek rossz szájízzel visszaemlékezni rá. Nem akarok újra arra gondolni, hogy esetleg tehettem volna többet érte, hogy valahogy megmenthettem volna. Viszont a viszonyomat a még élő családtagjaimmal még helyre hozhatnám. Ha a leghalványabb fogalmam is lenne róla, hogy hogyan. Talán csak meg kellene elégednem azzal, hogy legalább megtűrnek, ez a maximum, amit kihozhatok a helyzetemből, és ennyi. De ha egyetlen normális családi kapcsolatot sem tudok felmutatni, akkor mégis hogy a jó életben lehetnék bárki apja? És hogy történhetett ez meg? Az én életemben a dolgok nagyon ellentétesen működnek, mint ahogy várnánk. És néha úgy érzem, hogy értelmetlen egyáltalán próbálkoznom is, mert jobb nem lesz. A mai nap során meg még inkább így éreztem. És ezt a temérdek ital sem tudta tompítani.

Azt azért elismerem, Grayson a felbukkanásával alaposan meglepett. Vette a fáradtságot, eljött értem, és még a számlámat is rendezte. Én meg megint csak elbasztam mindent, mert egy baromként viselkedtem, rajta vezettem le a keserűségemet, a haragomat, pedig kivételesen jófej volt - magához képest. Nem érdemelte meg azt, ahogy beszéltem vele, ez tény. Azt hiszem, tudat alatt csak provokálni akartam, hogy felhúzzam, és még inkább kitölthessem rajta az indulataimat. Örülök, hogy nem volt vevő rá. Sejtem, hogy már a háta közepére se kíván, és örülne, ha legalább ma már nem kéne többet látnia a képemet, és nem szándékozom már sokáig bolygatni a nyugalmát, de mielőtt eltennénk magunkat holnapra, még muszáj elnézést kérnem. Ez a minimum.  

Unott tekintettel fordul felém, amint megérkezem utána a konyhába, de látom az arcán a meglepettséget, mikor elmondom neki, amit akarok. Úgy sejtem, nem ezt várta. Főleg a korábbi jelenet után nem. Mindegy, elmondtam, amit akartam, és tűnnék is el már a francba, de azért még kikívánkozik belőlem pár szó. Sokszor voltam felelőtlen az életben, a seregbe belépni sem egy tudatos, megfontolt döntés volt, de ez... Ebbe úgy érzem, nem volt semmi beleszólásom, minden jogomtól megfosztottak, de még csak nem is ez bánt a legjobban, hanem hogy felelősnek érzem magam Stella haláláért.  Mire ezt képes vagyok megfogalmazni, már tényleg úgy érzem, mintha kirántanák a lábam alól a talajt, teljesen összeomlok. Csak leroskadok az egyik konyhaszékre, magam elé meredve. Aztán a látóterembe kerül egy tányérnyi étel. Értetlen meglepettséggel nézek fel a bátyámra. Most komolyan kajával kínál? A történtek után? Ami azt illeti... annyi whiskey után valóban nem ártana ennem is valamit. Kézbe veszem az elém tett villát, de csak azután szúrom fel rá az első falatot, hogy Gray kiszed magának egy újabb adagot, és mellém telepedve ő is enni kezd. Aztán a kacsa félúton lefelé majdnem meg is akad, annyira megdöbbentenek a szavai. Persze a rákövetkező kijelentésével már nem hazudtolja meg magát. Kínomban röviden, de mégis kissé szórakozottan fel is nevetek. Nem tudom megállni, amikor így kihangsúlyozza, hogy seggfej vagyok. És még ennek ellenére is, magához képest ritka jófejnek tűnik. Szinte látom rajta, mennyire meg kell erőltetnie magát, és mennyire nehezére esik, hogy rendes legyen velem, de mégis megteszi. Nahát! Szánalmasabbnak tűnhetek kívülről, mint gondoltam. Azért az mégis csak jelenthet valamit, ha éppen ő ártatlannak lát engem ebben a szituációban. De nem akarok hozzáfűzni most semmit a kijelentéseihez. Ezeket a dolgokat még emésztenem kell magamban.

- Isabel. Isabel Marquina. Az a híres, nemrég visszavonult teniszező, Joaquin Marquina az apja. Mármint... - Meg kell állnom egy pillanatra, mély levegőt venni, és fél kézzel megdörzsölni az arcomat, mielőtt folytatom. - Ő nevelte. A nagynénje és annak férje a saját lányukként nevelték fel. A mai napig ő sem tudta az igazságot. Ha ma nem szenved balesetet, és nem derül ki, hogy egyik szülője sem tud neki vért adni, valószínűleg sosem tudtuk volna meg. Isabel egyértelműen jobban járt volna – ingatom a fejemet. Egy-két pillanatig csak turkálom az ételt magam előtt a villával, aztán megeszek egy újabb falatot. Kicsit nehezen találom az étvágyam, pedig az étel ritka finom.

- Ezt a bejárónőd készítette? Baromi jó - közlöm nemes egyszerűséggel. Azt a legvadabb álmaimban sem feltételezném, hogy Grayson tud és szokott magára főzni, főleg nem ilyen finomat, de hát franc tudja. Elég kevés fogalmam van róla, hogy mivel tölti azt a kábé napi fél órát, amikor épp nem az irodában robotol.

- Te arról tudtál, hogy... - kicsit leteszem a villát, a bátyám felé fordulok, és próbálnék nem túl közönségesen fogalmazni, úgyhogy néhány pillanatig még keresem a megfelelő szavakat - apánknak új barátnője van? Távolról láttam őket csak a minap az irodaház előtt, de... a nő szerintem nálam is fiatalabb... - ráncolom enyhén a homlokom. Az egész szitu valahogy kínos és furcsa. Mintha a faternak a múltkori szívroham miatt valamiféle kapuzárási pánikja lenne.  

Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy az éjszaka közepén, úton hazafelé valaki azzal hív, hogy szedjem össze az öcsémet, aki hulla részegre itta magát és csak csodával határos módon nem csinál maga alá. Szívesen hagytam volna ott a saját nyomorában, de az éves jótékonysági keretet kimerítve mégis betuszkoltam a hátsó ülésre és egy darabban elfurikáztam a lakásomhoz. A megjegyzései, a provokáció leperegnek rólam, se energiám, se kedvem nincs foglalkozni vele. Remélhetőleg reggelre már hűlt helyét sem találom, mire én felkelek, ha mégis, akkor páros lábbal fogom kirúgdosni és az eszébe vésetni, hogy ez egyszeri alkalom volt, ne szokjon hozzá. Ettől még nem leszünk jó testvérek, nem fogunk együtt eljárni szórakozni, nem lesz közös vasárnapi ebéd, nem járunk együtt templomba vagy moziba.
Ahogy ránézek, a legerősebb dolog, amit érzek jelen pillanatban a szánalom. Jobban szánom most, mint amennyire utálom, ezért még egy kis vacsorával is megkínálom. Na meg azért, hátha segít felszívni az alkoholt és nem hány össze mindent, különben még az éjszaka közepén fogom kitenni innen. Nem tudom mire vélni ezt a hirtelen őszinteségi rohamot, nincs a homlokomra írva sem, hogy lelkisegély, sem hogy lelki szemetesláda. Ha egy kicsit is ismerne, akkor nem osztana meg velem ilyen dolgokat, normál esetben nem is érdekelne a magánélete, ahogy semmi más sem vele kapcsolatban. Mégis úgy érzem, ebben a helyzetben muszáj valamit válaszolnom. Tényleg úgy gondolom, nem az ő hibája volt a nő halála. Nem lőtte le, nem szúrta le, nem lökte busz alá, nem fojtotta meg… Sajnálatos baleset, ami történt, de nem kéne magát ostoroznia érte. Valószínűleg, ha kijózanodik, átértékeli majd ő is és kevesebb bűntudatot fog érezni. Legalábbis remélem, mert ezt még egyszer nem vagyok hajlandó végighallgatni.
- Házvezető - javítom ki az öcsémet, mert a bejárónő titulust degradálónak találom. Martha jóformán közelebb áll hozzám, mint a családtagjaim - többet is látom általában -, szóval minden tiszteletet megérdemel.
Apánk életének új szereplője említésére az étvágyam is szinte elmegy. Leteszem a tányérra a villát és mielőtt válaszolnék veszek egy mély levegőt, elszámolok magamban ötig, hogy lenyugtassam magam.
- Tudtam - válaszolom nemes egyszerűséggel. - És jóval fiatalabb nálad - teszem hozzá zárójelben, mielőtt bekapnék egy újabb falatot. - Egyébként annyira nem új, már pár hete láttam a folyosón… És az sem annyira új neki, hogy olyan öreg fószerral áll össze, aki kis túlzással a nagyapja lehetne - folytatom a megállapítások sorait, és úgy döntök, beavatom Davidet a részletekbe. - Eddig négyszer ment férjhez, az elsőt leszámítva az összes idősebb fickó volt. Rövid házasságok, a leghosszabb is másfél évig tartott. Szívroham, stroke, rák… Az összes elpatkolt, ő meg boldogan élvezte a végrendeletek utáni hasznot. Nem hinném, hogy nagyon kesergett. - Kis szünet és egy újabb falat után folytatom. - Rá akarok állítani valakit. Pénteken lesz találkozóm Matt Russoval miatta. - Matthew megbízható magánnyomozó, talán a legjobb a városban. Pillanatokon belül megszerez bármi információt, amire szükségem lehet. Eddig a munkám során kértem a segítségét alkalmanként, de most úgy vélem, jobban teszem, ha erről a nőről tudunk meg minél többet, minél hamarabb, mielőtt még ő lesz az új Mrs. Connor.

Grayson and Dave

Az, hogy itt ülünk egymás mellett Graysonnal, és viszonylag nyugodtan falatozgatunk a konyhapultjánál, annyira ritka dolog, hogy még sosem fordult elő. Sem az, hogy a lakásában vagyok, sem az, hogy együtt kajálunk ketteskén, pláne nem ilyen - törékeny - békességben. Őszintén szólva már arra sem emlékszem, mikor ültünk egyszerre egy asztalhoz egy családi vacsora erejéig. Azt hiszem, miután kinőttünk a kamaszkorból, Gray, Trisha és én is főiskolára mentünk, és mindenki elkezdte élni a maga kis életét, mint fellélegeztünk, hogy a - csupán - látszólagos családi idillnek végre vége. Mégis kit akartunk becsapni? Ha épp nem is vágtunk szidalmakat egymás fejéhez, mert annál több udvariasság és jómodor szorult belénk, hála apánk nevelésének, és szigorú elvárásainak, akkor is minimum gyilkos pillantásokat küldtünk egymás felé a tányérjaink felett. Mármint a bátyám és én. Mert Trisha sosem volt velem ennyire ellenséges. Ellenkezőleg. Mindig próbált hidat képezni közöttünk, békítőként eljárni, nem sok sikerrel. A fatert pedig mintha sosem érdekelték volna igazán ezek a dolgok. Persze vele is megvoltak a vitáim, főleg tini koromban, meg a haditengerészet előtt, de sosem próbált meg közöttünk igazságot tenni, vagy elrendezni a kettőnk viszonyát. Valószínűleg jobb is így, mert számomra nyilvánvaló, kinek a pártját fogta volna, és attól csak még inkább kirekesztve éreztem volna magamat ebben a családban. Ilyen gondolatok között mondjuk elég szánalmasnak érzem magam, amin nem segít a ma este során elfogyasztott temérdek mennyiségű whisky, sem a tény, hogy ma “apa lettem”.

- Házvezető, persze, bocs - bólintok, ügyelve rá, hogy ne forgassam a szemeimet, mert a bejárónő kifejezést mintha direkt zokon vette volna. Most lepődjek meg azon, hogy a házvezetőnőjét is jobban kedveli, mint a saját öccsét? Hát tőlem aztán! Amúgy is, mit tudhatok én erről? Hozzám csak egy takarítónő jár heti egyszer, a kaját megoldom magam is egy-egy egyszerűbb recepttel, vagy esetleg rendelek. Lehet, ha rám is főzne valaki néha, én is védelmezőbbé válnék az illetővel.

Ha már ilyen jól elvagyunk egymás mellett, és Gray ilyen ritka jófej, amilyen valószínűleg soha többé nem lesz velem, úgy döntök, kihasználom az alkalmat, és felhozom a témát, ami már pár napja foglalkoztat. Konkrétan, hogy apánknak nyilvánvalóan új barátnője van. Mire a bátyám van olyan kedves, hogy be is avat mindabba, amire ezzel kapcsolatban már rájött. Azt hiszem, a szám is nyitva felejtem, míg őt hallgatom, azt meg mondanom sem kell, hogy az étvágyam teljesen elmegy. Eltolom magamtól a tányért, aztán néhány pillanatig csak bámulok magam elé, miután befejezi a mondandóját. Bár nagyjából már kijózanodtam, azért még mindig nem forognak olyan olajozottan a fogaskerekek a fejemben, mint szoktak, nem egyszerű felfognom mindazt, ami elhangzott. De ennek persze nem csak az alkohol az oka.

- Szóval azt mondod... - a fejemet ingatom, be sem fejezve a mondatot. Kimondani sem akarom. - Mi a terved? Ha Russo talál valami használhatót a nő ellen, csak úgy a fater elé állsz az infókkal? Vagy... a nőt akarod elijeszteni? Na, és ha nem talál semmit? - Lássuk be, az is egy lehetőség. Amiket felsorolt, nem biztos, hogy elég ok, hogy meggyőzze apánkat arról, hogy ez a nőszemély nem hozzá való. Az öreg most egyértelműen nem a fejével gondolkodik, mert akkor alapból le sem állt volna olyannal, aki akár az unokája is lehetne, és sokszorosan megözvegyült. A nő meg látszólag elég tapasztalt ezen a téren, elképzelhető, hogy megtanult óvatos lenni, és nem hagyni maga után nyomokat. Leszámítva, hogy a sokadig férjét fogyasztja. De akárhogy is, mindenképpen gyanús, és meg kell szabadulnunk tőle, mielőtt baj lesz.

- Mindenesetre bármi is a terv, meg kell találnunk a módját, hogy apát... megkíméljük... amennyire csak lehet... Még mindig csak lábadozik a szívroham után, nem tenne jót neki... Ha beszélni akarsz vele, ott akarok lenni én is. – Csak így lennék nyugodt, hogy nem lesz újra rosszul. Vagy ha mégis, ott lennék, hogy segítsek. Ez a szitu, úgy ahogy van, kínos és kellemetlen. Biztos vagyok benne, hogy Graysonnak is, habár ő egyelőre elég tárgyilagosan és gyakorlatiasan áll hozzá, ahogy látom. Már le is tervezte a találkozót a magánnyomozóval. Miért is nem vagyok meglepve? Mély levegőt veszek, majd ismét közelebb húzom magamhoz a tányért, és kézbe veszem a villát.
- Trish tud már róla? - kérdezem csak úgy mellékesen, mielőtt a számba tennék egy újabb falatot. Hármunk közül a nővérünk ért ahhoz a legjobban, hogy apát valamiről meggyőzze, jobb belátásra térítse. Nem csak őt, bármelyikünket.

Az utolsó alkalom, amikor így ültünk egy asztalnál, talán egy családi vacsora volt, ahova természetesen egyikünk sem jókedvéből ment, hanem mert muszáj volt. Mert volna bármelyikünk is ellentmondani apánknak akkoriban?! A hangulat most valamivel nyugodtabb, nem érzem azt minden másodpercben, hogy bevernék neki egy párat. Lenne más, akivel szívesebben tölteném el az estémet, de a sors most másképp gondolta. Fáradt vagyok a vitához, a veszekedéshez, a sérelmek felsorolásához, ráadásul az öcsém részeg, holnapra amúgy sem sokra emlékezne valószínűleg. Még engem is meglepő nyugodtsággal osztom meg vele a vacsorámat, amit Martha a mai nap folyamán bekészített a hűtőbe. Mindkettőnkre ráfér egy pár falat; én nem vittem ma túlzásba az evést, David pedig később még hálás lesz, amiért volt minek felszívnia egy kicsit azt a töménytelen mennyiségű alkoholt, amit magába borított. Valószínűleg engem is megviselne, ha ennyi idő után kiderülne, hogy van egy felnőtt lányom, akinek a létezéséről eddig nem tudtam, de akkor sem süllyednék le erre a szintre. Sok dologban különbözünk, most már ezt is a listához írhatom.
Apánk párválasztása mindkettőnket meglepett. Az öreg egyértelműen nem a fejével gondolkodott, amikor letette a voksát a fiatal, látszatra több helyen műanyag nő mellett, aki már egyébként sokadik, idősebb férjét fogyasztja el. A vagyonát nem a munkájával kereste, de ez apánknak is egyértelműnek kéne lennie. Mivel rá nem jellemző módon képtelen tisztán látni, a kezembe vettem az irányítást, és azonnal megbíztam Matt Russo-t, hogy szedjen össze minden mocskot a nőről, amit csak tud. Természetesen azon kívül, amit az ember akkor is megtalál, ha csak felüti az internetet. Nem hinném, hogy a nőnek a gazdag, öreg fickók valóban az esetei, legfeljebb a pénztárcájuk vastagsága, ami vonzza őt. Az eddigi sorsok tudatában muszáj valahogy eltakarítani ezt a nőt a képből, különben még ki tudja, mi várna apánkra. Egyértelműen ő sem él örökké, balesetek is bármikor történhetnek, a korából adódóan az egészségi állapota sem olyan, mint fiatal korában, de ha bármi történne vele, nem kerülhet minden annak a nőnek a kezeibe. Remélhetőleg, jó sokáig még nem is kell ezen aggódnunk, de amióta ez a perszóna kivetette a hálóját apánkra, sosem tudhatjuk, mit hoz a holnap. Kezdem azt gondolni, hogy a szívroham sem volt a véletlen műve.
- Találni fog - biztosítom róla az öcsémet. Matthew mindig talál valamit, ha akar. És most nem csak ő akarja nagyon, hanem én is. Biztos vagyok benne, hogy megdolgozik a pénzéért és értékes információval fog szolgálni holnap, amit felhasználhatunk a jövőben, csak okosan kell megtenni a következő lépésünket. - Eszem ágában sincs! - Fakadok ki felháborodva, amiért annyira hülyének néz David, hogy az apánk elé állok mindazzal, amit a háta mögött gyűjtöttem össze. Hamar rendezem a vonásaimat és lenyugtatom magam. - Eddig sem látott tisztán, ha elé tolok mindent, csak védeni fogja. - Ráadásul még a végén én ütöm meg a bokámat. Apánk egész biztosan megosztaná szíve új választottjával az egészet, aki talán még gyorsabban is cselekedne emiatt. Nem kockáztathatok ekkorát. - Rebeccára kell ráijeszteni. Ha elég nyomós az indok, fogadok, hogy azonnal lelép - vonom meg a vállam az elméletemet felvázolva, amiben igazából én sem vagyok száz százalékig biztos. David kérdésére nem válaszolok azonnal, ami már önmagában is válasz. Kár lenne tagadni a nyilvánvalót, Trish semmiről sem tud. Megcsóválom a fejem és eszem egy falatot, mielőtt magyarázatot adnék.
- Ha tudna róla, megpróbált volna lebeszélni. Nincs kedvem még vele is harcolni amiatt a…. - elharapom a mondat végét, még mielőtt olyan hanyá el a számat, amit normál esetben nem mondanék ki. - Szóval nem, nem tud róla. Majd beavatom, ha találkoztam Russoval, és lesz mivel meggyőzni őt is róla, hogy meg kell szabadulni Rebeccától - jelentem ki egyszerűen és folytatom a vacsorámat.

Grayson and Dave

Ha azt mondom, hogy ez a nap túúúúl hosszú volt, még az is enyhe kifejezés az elmúlt huszonpár órára. Hajnalban úgy indultam dolgozni, mint bármikor máskor, aztán két műtét között kiderült, hogy van egy felnőtt korú lányom, akinek mellékesen meg kellett mentenem az életét. És végül annyira leittam magam valahol egy kocsmában, hogy arra már most is csak halványan emlékszem, hogyan kerültem a drágalátós bátyám lakására. És akkor most még a házvezetőnője(!) kacsáját - vagy liba? Fene tudja már - eszegetve minden erőmmel, és maradék éber agysejtemmel azon vagyok, hogy felfogjam mindazt, amit Grayson apánk új barátnőjéről mond. Barátnője. Hát nem vicces? F*szom tudja hány éve nem tudok felmutatni egy épkézláb, tartós kapcsolatot sem, de a faternek, aki legalább... Mennyi is? Hetven éves? Neki barátnője van. Nem mintha sajnálnám tőle a boldogságot. Azt mindenki megérdemli. Még Grayson is. Tényleg... neki vajon van valakije? Féloldalasan felskubizok rá. Kétlem. Mégis ki tudná elviselni hosszútávon a komor ábrázatát? A házvezetőnőjén kívül. Sóhajtok. Ki kellene már aludnom magamat. Túl fáradt és elcseszett vagyok én ma már ehhez a beszélgetéshez.

- Ha te mondod – vonok vállat. Mondjuk Matt Russo képességeiben nem is kételkedem. Tudom, hogy az egyik legjobb magánnyomozó a városban. Ha a nőnek van rejtegetni valója, ő biztos megtalálja. Csak ez az egész ügy már kicsit sok nekem mára. - Látod, ebben igazad van. Jobb, ha a fater nem tudja a részleteket, csak ha tényleg muszáj - bólogatok. Örülök, hogy legalább ebben egyetértünk. Rebecca szándékai egész biztosan nem ártatlanok, apánknak meg nincs szüksége még több bonyodalomra, főleg így a szívroham után, szóval a legjobb verzió az lenne, ha az a nő szépen csendben eltűnne az életéből.  

- Azért légy óvatos. Az ilyenektől bármi kitelik – jegyzem meg, mielőtt egy újabb falat kacsát a számhoz emelnék. A nő a sokadik férjét fogyasztja, és egyáltalán nem biztos, hogy minden alkalommal véletlenül, önhibáján kívül özvegyült meg (sőt, mindketten tudjuk, hogy erre elég kicsi az esély), ahogy az sem, hogy az exei voltak az egyedüli áldozatai. Mármint, oké, ne rohanjunk ennyire előre a dolgokkal, ne legyen igazam! De az óvatosság akkor sem árthat. Graysonnal talán nem vagyunk a legjobb testvérek, de azért nem szeretném, hogy bajba kerüljön.

Eltüntetem a vacsorám maradékát is, aztán fogom a tányéromat, evőeszközöket, és bepakolom a mosogatógépbe. Csak hogy ne mondhassa Gray, hogy mocskot hagyok magam után.
- Kösz a kaját... meg a többit. Igyekszem reggel mielőbb elkotródni - emelem az egyik karomat a homlokomhoz egy laza szalutálásra, aztán egy szó nélkül visszavonulok a számomra kijelölt vendégszobába, ahol egész hamar ki is dőlök néhány órára.