Onassis Cultural Center
- Két, egymással összefonódott fotont akár két, teljesen ellentétes irányba is el lehet küldeni. - A tanári katedrának döntöm éppen a derekam, úgy  magyarázok, miközben a sötétben csak a kivetítő és projektor világít, és néha az én szemüvegem, ahogy visszatükröződik benne a projektor fénye.
- Én megmérem az egyik foton irányát, míg Önök megmérik a másikat, aztán összehasonlítjuk az eredményeket. Egy rakat lehetőség van, melyik irányt is válasszuk, így azt választjuk, amelyiket csak akarjuk. És ha a méréseink random történnek, a fotonnak halvány gőze sem lesz, melyik irányt is fogjuk mérni. És itt jön be az, amire Einstein utalt. Mégpedig arra a kapcsolatra, miszerint az összefonódott tárgyak kvantumi kapcsolatban állnak egymással, még akkor is, ha fényévek vannak közöttük, ami azt jelenti, ha megmérem az egyiket, voltaképpen a két fotonomat mértem meg, az említett kettőből. Igen? - Látok egy kezet lendülni, annyira vaksötét nincs. - Pontosan.
Ami ez után következik, az a kedvencem. Mert mernek megszólalni, mernek kérdezni, a videót meg is állítom és erősebbre veszem a fényt. Ki is alakulnak a véleményi körök, így a következő alkalomra vitaórát dobok fel, melyben pro és kontra érveket kérek majd felhozni. Az óra pedig olyan gyorsan eltelik, hogy észre sem venni.
Az intézmény titkárságára tartok, Eva küldött egy mailt, megérkezett a belépő, amit már tervezek egy ideje megnézni, mégpedig az öcsémmel. Mivel elsőbbséget élvezek, voltam olyan rendes és Eva részére is rendeltem, a párjának. Nehéz jegyet kapni, s vannak kivételezések, amit nem vagyok rest kihasználni. Mások javára is, hiszen nem tart semmiből plusz jegyet beírni, ha már egyszer lehet.
Meg is írom a jó hírt Javiernek, s hogy áll-e az időpont.

- Biztos minden rendben lesz? - Már megint a kanapén fekszik, reggel megint rosszul volt.
- Jaj már, te bolond, hát persze! Délutánra amúgy is el akarok menni Rose bulijára. Későn jövök.
Nem nádvirágszál és ez csak egy rosszul lét, majd elmúlik.
- Rendben.
Veszem a tárcám és a mobilt, s egy közös puszi után már azon agyalok, mennyire lesz jó a kiállítás. Eve csúsztatta a kezembe, más meghívókkal együtt, ravaszul, onnan tudtam, hogy ő is kér jegyeket, hogy elmehessen a férjével.
Javierrel meg egyenesen élvezet ilyen kiállításokra elmenni. Lelkes, rajong érte, s mindig kapok új infókat. Néha felmerül bennem, miért nem ment még történésznek, vagy régésznek, kamatoztathatná a tudását, s azt dolgozhatna, amiért rajong.
- Szia! - Ahogy meglátom, máris mosolyra áll a szám, s mikor odaérek, kap tőlem egy hatalmas ölelést.
- Kidobtak egész napra, miénk a végtelen idő - mosolygok rá. - Anya, hogy van? - Minden nap hívom, de jobban szeretem látni és aggódom is érte. Mint ahogy családom minden tagjáért.

- Hogyha betalálsz, én esküszöm kiharcolom neked a fizetésemelést! - Röhögök és összefont karokkal állok a darts tábla előtt két lépéssel távolabb, mint Mathew kollégám, aki viszont borzasztóan koncentrál, hogy betaláljon középre, vagy legalábbis egy szép pontot dobjon. Nagyjából egy éve fedeztük fel, hogy milyen stresszcsökkentő hatása tud lenne már csak annak is, ha időnként felállunk az irodaasztalunktól és dobálunk néhányat. Gondolkodtunk, hogy vajon minigolfpályát vagy dartsot szerezzünk ide be, de akkora helyünk nincs, hogy egy minigolf elférjen állandóan, úgyhogy viszonylag hamar eldöntésre került a kérdés.
- Ahhh, haver, közel volt! - veregetem meg a vállát, miután millimétereken múlt csupán az ötven pont. Napi pár dobálgatás meghozza a rutint, még pár év és bajnokságra is mehetnénk némi esélyekkel.
- Mindig ez történik. Fikarcnyi dolgokon múlik a fizetésemelésem - néz rám szomorúan, aztán persze ő is legyint, mert nem vette komolyan. Már amúgy sem én vagyok a főnöke, úgyhogy max ajánlani tudnám őt a jelenlegi felettesünknek. Jelez mobilom, mire visszamegyek asztalomhoz, néhány másodperccel később pedig vigyorral bámulom a képernyőt.
- Mi az? - kérdi, miközben húzza le fehér ingének ujjait Matthew.
- Úgy tűnik, hogy ma megyek kiállításra a bátyámmal.
- Én is akarok a bátyámmal közös programot, de cseszik rám időt szánni. Mindig csak kifogásai vannak, én meg meguntam hívogatni.
Sokan vannak így. Rengetegen csak havonta, félhavonta találkoznak harminc év felett a testvérükkel és nagyon örülök, hogy velünk nem ez a helyzet. Szerintem mi még hatvan évesen is együtt fogunk sakkozni valamelyik parkban, miközben mellettünk futnak fel a fitt fiatalok.
- Na megyek. Holnap találkozunk - köszön el a kolléga, mire felkapom a fejem. Ne hagyjon már egyedül, nem akarok egymagam kisétálni az épületből délután háromkor, mert a végén még megszólnak, hogy miért nem maradok tovább. Nem szeretek ülni tétlenkedve, márpedig mára nincs több dolgom.
- Jövök én is! - összekapom magam, és már zárom is az irodám ajtaját. Haza akarok menni, hogy egyek valami meleg ételt a múzeumlátogatás előtt.

Otthon kicsit kapkodósan veszem a kabátomat, indulnom kellene, mert el fogok késni, mondjuk azt hiszem nem időre megyünk, de nem bízok semmit a véletlenre. Már lépnék ki az ajtón, mikor anyám még utánam kiált.  
- Tessék, ezt add oda a bátyádnak - siet oda hozzám és kezembe nyomna egy becsomagolt doboznyi süteményt.
- De anya, kiállításra megyünk, nem fogjuk tudni végigcipelni magunkkal!
- Áhh, dehogy nem! Csak vidd, majd megoldjátok ti - adja mégis erőltetve a karjaimba, én pedig megtanultam már, hogy ha elsőre nem sikerül meggyőznöm, akkor felesleges tovább vitatkoznom vele. Beteszem az anyósülésre a dobozt és már csak azon reménykedem, hogy le tudok-e parkolni a múzeumnál egészen normális helyen.

Sikerült elérnem, hogy én érkezzek elsőnek, csak merem remélni, hogy jó helyen állok és nem totál a másik oldalon van a főbejárat, s nem kerüljük el egymást. Minden aggodalmam elillan, mikor meglátom a bátyámat közeledni.
- Szervusz! - Keblemre ölelem, megveregetem a hátát, ami már elmaradhatatlan. Ha nem veregetem meg, akkor nem velem találkozik.
- Csak nem rászolgáltál? - kérdem nevetve.
- Oh, anya jól van, vagyis még ugyanúgy viselkedik, mint eddig, úgyhogy nem lehet nagy gond - utalok a sajgó lábára, aztán eszembe is jut - hogy is felejthetném el - a lelkemre kötött sütemény, úgyhogy még mielőtt elindulnánk befelé, a parkoló felé bökök. - Küldött nektek süteményt, szólj rám majd, hogy adjam oda miután kijöttünk, mert különben haza se mernék menni.
A bejárat felé haladva magam elé engedem a bátyámat, hiszen nála vannak a jegyek, ő is küldte át a linket még napokkal ezelőtt, hogy mire számíthatok, én pedig igazából csak annyit tudok, amennyit gyorsat átfutottam munka közben, igaz, nem kellett nagyon meggyőzni, mivel az ismertetőszöveg első pár sora is már megvett magának.
- Nem itt volt múltkor az a csillagászati kiállítás, amire majdnem sikerült volna elmennem nekem is? - Beugranak a képek, de lehet keverem. Sajnos arra nem tudtam elmenni végül, mivel s.o.s. pánik tört ki a cégen belül és ott kellett lennem a kupaktanácson. Máig nagyon bánom.
- Nejed hogy érzi magát? - emlékszem, hogy pár napja megírta volna vagy ő, vagy személyesen a felesége, hogy egy kicsit rosszul volt, remélem nem betegedett le, ebben a náthás időszakban nem nehéz, én is kezdem fújni az orromat.

Onassis Cultural CenterBelemosolygok az ölelésbe, majd viszont veregetem a hátát.
- Nem csak rászolgáltam, de meg is érdemlem - felelek először komoly arccal, majd megvárva a reakcióját, elnevetem magam.
- Megérdemlem, mert a nagyszerű öcsémmel akarok múzeumba menni - veregetem meg a vállát, majd átkarolom.
- Jó hallani - annyit dolgozott értünk, s tudom, ezzel magáért, mindig a mi érdekeinket helyezte előtérbe. Szeretném neki ezt mind viszonozni, amennyire tudom, s még annál is többet.
Megállok a sütire, Javierre nézek.
- Mondd, hogy a csomagtartóba tetted, s nem az ülésre vágtad be. Búcsút mondhatunk neki, mire visszaérünk - kuncogom el magam. Nem csak a látványa isteni, de az íze és illata is, anya minden sütijének.
Elsőnek belépve, körbenézek. Régen voltam már erre, s ha úgy veszem, semmi nem változott, az érzet, a tudás érzete ugyanúgy körbelengi a helyiséget, mint előtte.
- Igen, itt volt - nem fűzöm hozzá, hogy kár volt kihagynia. Láttam rajta, mennyire el akart jönni, s hogy mennyire bánta. Ezzel pont nem fogom cukkolni. A munka nem tud várni. Cserébe vittem neki egy könyvet a kiállításról, bár tudom, az nem ér fel azzal, ha személyesen is ott lett volna.
- Már jobban. Azért is dobott ki. Azt mondta, hogy a barátnőjéhez átruccan, de szerintem... lánybulit tartanak a nappalinkban. Nem vágyok rányitni egy körömfestéses, fiúk kibeszélésébe.
Figyelemmel van a feleségem iránt és ezért is szeretem a családom. Mindenkire odafigyelünk, s támogatjuk szükség esetén. Akár így, akár úgy.
A belépő résznél előveszem a tárcám, kiveszem a két jegyet, s átadva, majd érvényesítés után visszakapva, odaadom Javiernek a belépőjegyét. Elteheti emlékbe is, nagyon vagány a belépő maga is.
- Kivel kezjdük? Heraklész, Akhillész, Odüsszeusz vagy Heléna?
Megállok egy helyen, körbenézve.
- Szerinted hugit is érdekelné a kiállítás? - Nem azért, hogy most rögtön hívjuk meg, ez a kettőnk napja, délutánja, nem osztozom benne mással.
- S veled? Legalább remekel az új főnököd? - Nekem mindegy, ki a főnöke, de amit vele tettek, az még most is felháborít. Sokkal többre képes ennél. És még mindig csodálkozom, miért nem váltott szakmát.

Nem vagyok jártas semennyire sem a házas életben, úgyhogy nem tudhatom, hogy a "kidobtak otthonról" kifejezés pontosan mire szolgál, de Raphael rendszerint akkor szokta használni, ha külön programjuk van a nejével, vagy történetesen a nejének van saját foglalatossága, úgyhogy a bátyám lényegében szabad ember az elkövetkezendő órákban, ez utóbbi is aranyos, én pedig kifejezetten irigylem ezért. Illetve ezért is. Nem semmi ez az ember egyébként, komoly arca hirtelen annyira elbizonytalanít, hogy már-már azt akarom hinni, hogy valami baj van náluk otthon, ami nagyon meglepne. De végül kapcsolok, hogy szerintem csak megint szívatni szeretne, úgyhogy elnevetem magam és láss csodát, ő is velem nevet. Nagyon rafinált!
- Sose tudom, mikor ilyen szépeket mondasz, hogy csak cukkolsz, vagy hízelegsz is - felelem jó öcsi módjára a szemeimet forgatva. Kiskorunkban egyértelműen csak cukkolt, mára már nem tartom ezt ennyire biztosra, de lehet megmaradt ezen szokása.
Mesélek egy kicsit anya állapotáról és hát ebből kifolyólag a süteményt is már most jelzem a bátyámnak, mivel én képes vagyok megfelejtkezni róla a nagy élmények közepette és nem sok kedvem lesz utánamenni, hogy elvigyem hozzájuk a szállítmányt mielőtt megjelennék anya színe előtt.
- Öö, majdnem. - Vagyis nem, nem a csomagtartóba tettem. - De be van dobozolva és még csak nem is terjednek tova az illatok, úgyhogy ne aggódj, senki sem fogja miatta feltörni az autót.
Azért biztos ami biztos, vetek még egy pillantást a kocsim felé mielőtt belépnénk a nagy csarnokba. Már maga az épület is egészen hívogató, de szép belülről is. És akkor a rengeteg szoborról még nem is esett szó. Mielőtt azonban ugranánk néhány ezer évet a történelemben, érdeklődöm az én sógornőm állapota felől, azonban az aggodalmamat gyorsan el is oszlatja. Ha lánybuli lesz, akkor biztosan nincs nagy baja és igen, mi lenne Raphaellel ha most nem lennénk itt... Csak viccelek, biztosan megtalálta volna a maga elfoglaltságát, rosszabb esetben is bemenne kutatni a központba, feltételezem.
- Lehet a tiédet is szívesen kifestenék. Ugye tudod, hogy ez a sors vár rád, ha lesz majd egy lányod, vagy éppenséggel kettő - utalok a mi lánytestvéreinkre, akik szintúgy nagy szeretettel festettek anyának körmöt, s amint azzal végeztek, muszáj volt apáét is kidíszíteni. Majd ha azzal is megvoltak, nos, akkor én és bátyám rendszerint elmenekültünk otthonról.
Gyorsan zsebre teszem a belépőmet, miután a biztonságiaknak is megmutattam és még néhány pillantást is vetettem rá, a dizájnjára, mivel igencsak vonzza a szemet. Kétség kívül elmondható, hogy jó marketingfogás!
- Akhilleusz! Hisz tudod, hogy ő a kedvenc hősöm! Nem véletlenül öltöztem be négy éven keresztül minden farsangon Akhilleusznak. Az más kérdés, hogy azzal a jelmezzel bármelyik másik görög férfit is el tudtam volna játszani, de nekem az a jelmez kifejezetten csak a Trójai háború miatt készült el és harmadik alkalomtól kezdve még sebet is festettem a bokámra, hogy végre mindenki lássa, kinek is öltöztem, de valakinek még így sem esett le... - mérgelődöm az egyébként aranyos emléken és ha anyám nem ragaszkodott volna ahhoz hogy "ne vigyünk el minden butaságot" magunkkal az Egyesült Államokba, akkor biztosan eltettem volna emlékbe a jelmezt. Így viszonyt odaadtam az egyik barátomnak, s remélem, hogy még mindig megvan valahol San Juanban.
- Melyiket? - kérdem reflexből, bár a hangjából érzem valamiért, hogy a kisebbik húgunkra gondol. - Lunát amúgy kérdeztem, hogy lenne-e kedve ma eljönni velünk, de mondta, hogy már programja van és nem akarja lemondani a találkozót. - Megvonom a vállamat, hiszen sokszor látom, hogy mostanság találkozgat valakivel. Megállok egy görög váza előtt és enyhén görnyedt testtartással próbálom megfejteni a rá festett művet.
- Tulajdonképpen igen, persze ezért nem győzi mondogatni, hogy mennyire örül, amiért ott vagyok mellette minden feladatnál. De ügyes, nem aggódom emiatt. Meg tényleg nem lepett meg a pozíciócsere, szerintem pont azért is mutatta be nekem a vezérigazgató még évekkel ezelőtt, hogy mentoráljam, amíg el nem jön az ideje... érted. Egy fiatal, tizenkilenc éves tündéri lányt képzelj el - vázolom fel a helyzetet és magam is meglepődöm azon, hogy én próbálkozom bátyám haragján csillapítani a velem történtek miatt és nem pont fordítva történik ez. Volt már párszor így, kettőnk között is. Nem egyszer én akartam felemelni a hangomat és kiállni a bátyámért, s ő nyugtatott engem, mondván, hogy neki megfelel a kialakult helyzet.

Onassis Cultural Center
Látom az arcán, hogy előszörre elhiszi a komoly arcomból, hogy valóban történt valami rossz. Kihagyni ki nem hagynám ezt az ugratást, legfőképpen, mert összetehetem a két kezem, hogy ilyen nagyszerű parterre akadtam a feleségem személyében.
- Az igazat mondom - teljes meggyőződéssel állítom. Javiert nagyon szeretem, s népes családunk nélkül már egészen máshol lennék. Jó, hogy néha kirángatnak a barlangomból, s megmutatják, milyen is, emberek között lenni. Legfőképpen közöttük.
A majdnemre beszívom a levegőt és kérdőre vonón tekintek rá, a válasza második fele alatt, majd kiengedem a levegőt, megadó sóhajjal. - Kétlem. Anya sütiéjéért tömegverekedés is ki tud alakulni. - Például, otthon.
A nagy térből egyből visszazuhanok a valóság vicces mezejére.
- Azt hiszem, sűrűbben fogok kocogni járni. Addigra már úgyis hajlamos leszek úszógumit növeszteni. Meg különben is. Mind fiú lesz - határozottan állítom, noha tudom, ha lányok is lesznek a siserehadban, őket is ugyanúgy szeretni fogom. A gyerekeim.
- Csak ellenőriztem, meggondoltad-e magad - a mosoly egyből kiül az arcomra az emlékektől. Ahogy próbálta a jelmezt, csak úgy ragyogott, lélekben teljesen átváltozott Achilleusszá. Még ha a köpeny nem is egészen úgy nézett ki, mint egy tóga, és a saru is hibádzott. Lényegtelen volt, ő volt Akhilleusz és kész! - Mert nekik pop és roksztárok meg celebek kellettek. Meg Maria barna copját huzigálni. Az ment.
Tény, hogy tanulni akarásunkkal kilógtunk a korunkból és nem foglalkoztam vele. A cél lebegett a szemem előtt.
Már mondanám, hogy Lunára gondoltam, mikor kimondja a nevét.
- Nem is hívtam volna meg most. Ez most a mi közös programunk - azt szerettem volna, hogy élvezze ki a kiállítást és tudunk olyan dolgokról is beszélgetni, amik csak a fiútesók között szokás. - Szerinted van valakije? - Töprengek el. Szerintem lemaradtam ebben a témában.
- Ne védd őket - felelem kurtán, ám korántsem morcosan. - Úgy lett volna tisztességes, ha úgy kapod meg mentoráltként, hogy tudod, majd ő lesz feletted, vagyis a helyeden. Nem sajnálom senkitől a tudást, ez átverés és kihasználás. A béredet meghagyták azért?
- Nézd, egy korabeli csillagtérkép - mutatok a falra fel. - Ez a Kentaur Csillagkép. A babilóniak MUL.GUD.ALIM néven ismerték. Az Alpha Centauri benne van a tíz legfényesebb csillagok között. A Bumeráng Nebula meg nagyon szép. Az egyik leghidegebb hely az Univerzumban.
Már megint elszállni készülök. Az egyedi gázfelhője magával ragadott az első pillanatban. Csakhogy Javier Achilleuszra kíváncsi. Így leengedem a kezem.
- Mit mondanak Akhilleuszról? - Hajolok a pajzs reprodukcióhoz. Szerintem tuti nem igaz, de nem vagyok se régész, se történész.

A majdnem az végül is egy nem, csak kicsit hosszabban és puhatolózósan megfogalmazva és érzem is a bátyám tekintetét magamon, hiába próbálom kerülni, lehet elég nagy felelőtlenség volt a hátsó ülésen hagyni az egyébként nem túl nagy dobozkát és Raphael kisugárzása szinte olyan, mintha az M4-es fegyveremet hagytam volna ott, amim sosem volt és soha nem is lesz, amíg világ a világ. Egyszer talán elmennék egy lőtérre, de csak hogy átérezzem az első és második világháború nagy csatáit és azt képzeljem, én is éppen most értem földet Normandia partjainál.
- Szerencsére sokan nem tudják, kinek a mije lakozik a dobozba zárva - nyugtatom a bátyámat, nem lesz sem tömegverekedés, se nem háború, ahol fegyverekkel kellene helikopterekből kiugranunk ejtőernyővel a hátunkon.
- Ezt az általad kutatott csillagokból jósoltad meg? Honnan veszed, hogy mind fiú lesz? - Igazából komolyabb kérdés ez tőlem, mint amennyire tűnik, mivel én hiszek valamennyire a jóslatokban, jobban is, mint bátyám, aki inkább a fizikára esküszik. Ki-ki miért, de nagyon szeretek vele lenni, miközben kutat, engem rendívül megnyugtat az égbolt felfedezése, csak aztán meglátom a hatalmas fizikai képzeleteket Raphael füzeteiben és egyből összerándulnak az izmaim. Minden alkalommal elmondom neki, hogy mennyire tisztelem a tudását, hatalmas koponya ő!
- Szerintem nekem már örökké ő marad a kedvenc, már csak az emlékek miatt is. - Rengeteg időt töltöttem apám könyvtárában csak utána kutakodva, hogy megismerjem a történetét és a lehető legjobban át tudjak szellemülni abba a korba és mire vége lett a farsangnak, már azon kaptam magam, hogy nem is a jelmezekért csináltam mindezt, hanem mert egyszerűen lenyűgözött az a kor és a görög hős. Ettől függetlenül meggyőződésem, hogy bármelyik más görög, vagy esetleg római hős testébe szellemültem volna át, ő is könnyen a kedvencemmé válhatott volna. El is kezdtem utánuk érdeklődni és az évek során mást sem láttak rajtam, minthogy könyveket és filmeket bújom.
- Igen... - forgatom szemeimet egyetértően bátyámmal. Ő tényleg meg tud érteni engem, minthogy én is őt, mindketten elég jó tanulók voltunk, amiért sokan irigykedtek. - Most, hogy mondod, tényleg akkoriban kezdett nagyon népszerűvé válni Puerto Ricoban a latin pop. Durva belegondolni, hogy anno még olyanok mellett sétálhattunk el San Juan utcáin, mint Ricky Martin, Don Omar, Daddy Yankee, vagy Luis Fonsi. De tudtad, hogy még Jennifer Lopez is is ricoi felmenőkkel rendelkezik? Végeztem egy kis kutatást, mikor komolyabban is a műsorvezetésbe kezdtem. - Lehet sokan nem hiszik el, hogy a könyvmoly, stréber történelemmániás osztálytársuk mára az MBC-nél dolgozik, de nem célom megmutatni nekik, hogy honnan hova jutottam, én kívánom nekik is a legjobbakat, legyenek a világ bármely pontján, gyerekek voltunk, sokan csináltunk sok butaságot, amin felnőtt fejjel már csak nevetünk.
Vállára teszem rövid ideig a kezem, ezzel is némán köszönve meg, hogy ezt az időt csakis rám szánja, s bár mindig szeretünk a nagy családdal lenni, kellenek ilyen alkalmak is. Éppen mikor azon tanakodom, hogy lehet Luna már nem teljesen szingli, megkapom Raphaeltől is a kérdést.
- Nem tudok róla, de nekem olyan érzésem van, mintha alakulna valami... - Ez a megfelelő és egyben legőszintébb válasz, amit adhatok, ez biztos még valami nagyon új kapcsolati foszlány lehet és Luna szerintem úgyis elmondja majd, ha komolyabbra fordul.
A kiállítás legelső csarnokában egy amfora mellett állok meg és próbálom beazonosítani a rajta lévő művet még mielőtt elolvasnám az alatta lévő magyarázatot. Kíváncsi vagyok, hogy a jelenkor embereit miként fogják bemutatni a jövő emberiségének, lehet fellapozzák az instagramra posztolt képeit, vagy a facebook üzeneteket teszik bele a talán már nem is papíralapú tankönyvbe. Rólunk egészen biztosan, nem fognak vázákat festeni.
- Egyelőre igen, ugyanannyit kapok, mint eddig. - Szerintem így akarják megköszönni mindazt a munkát, amit az utódom tanítására fordítok, de ezt inkább nem mondom ki hangosan bátyámnak. - Amúgy nem védem őket, inkább magamra vagyok mérges, hogy ezt az elején miért nem láttam, mikor szinte egyértelmű volt. Igazság szerint már legalább fél éve nyilvánvaló nekem, hogy be fog következni, ami ugye múlthéten meg is történt. - Akkor mégis miért esett rosszul? Szerintem a helyzet, mikor a főnök a kemény munka ellenére is azt mondja, hogy nem szeretné, ha tovább folytatnám a pozícióban, bárhogy is nézzük, lefokozásként éltem meg. Nem tudtam, hogy ennyire érzékeny vagyok a szakmai kudarcokra, mivel eddig még nem volt ebben részem. Felkapom a fejem, ahogy Raphael a falra mutat.
- Leghidegebb hely? Miért, hány fok van egyébként átlagosan az űrben? Persze tudom, csillagoktól való távolságtól függ, de úgy mégis mennyire hideg az a nagyon hideg? - Engem ezek érdekelnek, hiába nem értek különösen hozzá. Azt már fejembe verte még gimnáziumban Raphael, hogy az abszolút nulla, vagyis nulla kelvinen az atomok és minden rezgése megáll, bár nem tudom, hogy ez mit jelent, csak megtanultam, s ennyi megragadt még fizikából.
- Oh, Akhilleusz nem fázott - nevetek miközben összekötöm a két témát. - Ezen a vázán Akhilleusz és Aiasz éppen kockajátékot játszik a Trójai háború előszobájában. Aiasz a második legnagyobb hősként volt jelen a görögök oldalán, sokak szerint Akhilleuszhoz hasonlóan csak néhány helyen volt sérthető. Legalábbis fizikailag, tudod, hogy ezek a hősök állandóan csak durcogtak... - legyintek kicsit nevetve rajtuk, de nekem jobban tetszenek ilyen "nem tökéletesen", mintsem emberölő szívtelen robotokként.

Onassis Cultural Center
Elmosolyodom. Anyu sütije mennyei, a nejemé is, nála is van repetáért sorba állás, de még ő is elkéri anyu receptjét, s korántsem azért, mert illik. Tudom milyen, mikor nagyon ízlik neki valami és mikor csak úgy... megeszi. Anyu főztjéért és süteményeiért teljesen odáig van.
- Ajánljuk is nekik. A doboz tartalma a miénk.
Mert nem egyedül terveztem enni belőle. Talán még lesz annyi ideje Javiernek, hogy egy kis sütizés belefér.
- Most hogy mondod - vakarom meg borostás állam elgondolkodva. - Ha a Neptun retrográd - aztán nevetve legyintek. - Csak vicceltem. Ha lány lesz, ugyanúgy fogom imádni. És el foglak rángatni horgászni, amint lesznek akkorák, hogy körömfestésre adják a fejüket - mosolygok széles derűvel.
- Azt meghiszem - tekintek rá. - Szerintem nem véletlen, hogy Akhilleusz a kedvenced. - A véletlenekben nem hiszek. Ha már itt tartunk, a reinkarnációban sem, de hogy őt el tudnám képzelni Akhilleuszként, nincs kétségem.
Ricky Martin után elsötétül a kép hírességek ismeretében, hogy Luis Fonsinál halványan derengeni kezdjen valamennyire.
- Igen? Na, ezt nem tudtam. - J Lo ismerete még megvan, főleg, hogy minden bulin tolják a számait. Tolták. És nem minden bulin voltam ott, inkább tanultam, vagy aludtam. Hasznosabbnak tartottam.
- Tudod - gondolkodom el, a távolba meredve. - Ami nekik jó, azt kapták meg, megdolgoztak érte. Mint ahogy mi is azt kaptuk meg, amit magunknak jónak találtunk. - Teljesen megszüntettem a kapcsolataimat az ottani barátaimmal. Amikor kiderült, hogy költözünk, felettébb irigyek lettek, s hogy én lettem a bűnbak, a szégyen, az áruló, az felnyitotta a szemem azzal kapcsolatban, hogy mire is számíthattam volna tőlük. Nem, valóban nem jutottam volna velük oda, ahol most tartok. Gonosz lennék? Rájöttem, nem is voltak barátaim. És akármilyen furcsa is, megnyugtató volt. Nem volt, ami visszatartana, ha csak egy kicsit is.
Csendben mosolygok rá, ahogy a vállamra teszi a kezét, s finoman megérintem a felkarját, viszonzásképpen a köszönetért. Hiszen ahhoz, hogy ketten élvezzük egymás társaságát, ahhoz ő is szükséges és hogy időt szakított rám.
- Hm... - hümmentek. - Majd meglátjuk - nem szoktam beleszólni senki kapcsolatába, de a testvéri féltés (és némileg a báty féltékenysége is, de azt inkább igyekszem legyűrni) bennem van.
- Egyelőre? - Nézek rá hitetlenkedve. - Ajánlom nekik, hogy megtartsák - ebbe sem szólhatok bele, legfeljebb véleményt nyilváníthatok és van, hogy azt is jobb, ha nem teszem meg. Van elég feszültség ezzel kapcsolatban Javierben, nem kell, hogy még az én véleményemet is a vállára pakoljam. Amit tudok tenni, hogy támogatom, s mellette vagyok ebben a kérdésben. Ami majd meg fog oldódni. S ha neki megfelel így, ebben, hiába vagyok a testvére, senki vagyok, hogy megmondjam neki, mit tegyen.
- Sose legyél magadra mérges, Javier - fordulok felé komolyan, s halk, megértő szavakkal beszélek hozzá. - Légy megértő önmagaddal. Jó szándékaid voltak és ez az, ami számít - teszem a vállára a kezem egy rövid ideig, s keresem a tekintetét, bátorítóan. Sose tartson magával kapcsolatban rossz véleményt. Ha önmagát nem kedveli, annál rosszabb nincs a világon. - Nagyszerű ember vagy, Javier. Erre mindig emlékezz - teszem hozzá.
Még mindig a térképet bámulom.
- Mínusz kettő egész hetvenhárom Kelvin fok. Ami úgy mínusz négyszázötvenöt Farenheit. - Szeretem a Nebulákat. Rengeteget elárulnak az univerzumról.
- Egy Kelvin fok, ami mínusz 458 Farenheit. Nanomásodpercek alatt megfagysz, így nem is fog fájni, hogy ennyire fázol.
Elnevetem magam a válaszra. Javier nem is lehet másmilyen. Látni, mennyire odáig van Akhilleuszért.
- Akárcsak az istenek - vigyorgok. - Ebben eléggé emberek voltak. Nem tudom, mennyire lenne idegesítő egy olyan isten, vagy főisten, aki mindig nyájas, kedves, megértő és úgy általában egyáltalán nem tudod felhúzni semmivel és mindenkit hagy tenni, amit megfelelőnek tart.
Nézem a festményt a vázán. Nagyon tetszett Herkules mesében, az egyik kedvencem.
- Szerintem... pont ez vitte előre az egészet a fejlődésben a dolgokat. Azért jó volt látni, hogy például Akhilleuszt mennyire megviselte a barátja halála - és hogy mennyire elvette az eszét. De ha az nincs, talán sosem lett volna Trója ostroma olyan, mint így.

- Ne csak akkor rángass el horgászni, kérlek. Már rég fogtam nagy halat, amivel persze nem dicsekszem. Valamiért az én horgomra sosem akad nagy hal és nem tudom mit csinálok rosszul, de mindig elhiszem, hogy a következő alkalom lesz a fordulópont. - Főként San Juanban horgásztunk sokat kisgyerekként, de időnként Amerikában is elmentünk például sátrazni és horgászni. Az olyan családi programok alkalmával imádtam meg a kempingezést, és amikor lehet világgá lépek egy szál hátizsákkal.
Kérdő pillantást vetek rá, hogy vajon miért érzi a több évezredet áthidaló kémiát köztem és a nagy harcos Akhíleusz között. A vak is látja, hogy imádom az egész ókori mitológiákkal együtt, de tényleg sok oka lehet, hogy pont ő neki öltöztem be, ő választottam kedvencemnek.
Talán kissé szakmai ártalom is, hogy ennyire ismerem a hazai, pontosabban a Puerto Rico-i énekeseket. Régen nem voltam egy két lábon járó sztárlexikon, most sem vagyok egyébként az, de miután első két alkalommal jól beégtem, mikor elkezdtem interjúzgatni, valamint riporterként dolgozni, hamar megtanultam, hogy ha nem szeretnék rág vörössé égni, szükséges meg a hírességek megismerésére. Így hát megtanultam, de összekötöttem ezt a kellemes szórakozással, ugyanis imádok életpályákat megismerni.
- Ez egy nagyon diplomatikus válasz volt - mondom, miközben a tisztelet is érződik a hangomból, nagyon szeretem a bátyámat, mindig felnéztem rá. Ő sosem tudott senkit sem utálni, mindenkinek a legjobbat akarja, én pedig mindig is olyanná akartam válni ilyen téren, mint ő. - Tényleg, és mennyire használod a Dr. Alvarez megnevezést? Hogy szoktak szólítani a diákjaid? - Hiszen mégis csak fiatal, de közben meg akkora koponya, hogy csak na. Én is egyébként Dr. Alvarez is lehetnék, de én egyáltalán nem használom ezt a megnevezést, ha valaki így szólít, megkérem, hogy hívjon csak Javiernek. Kivéve természetesen, ha konferencián előadó vagyok, akkor Dr. Javier Benito Alvareznek hívom magam és a másik családnevemet csak azért nem szoktam kimondani, mert úgyis ott a dián, az idő pedig sürget.
- Egy darabig még biztosan ugyanaz lesz a munkám és a feladatom, illetve a fizetésem is, csak a névjegyemen a nevem alatt lett más írva. Az átállás mindig hosszú és kissé érthetetlen folyamat, de meglátjuk, mit hoz a jövő - felelem és lehetnék sokkal biztatóbb is a munkámat illetően, de nem igazán megy. Elég szerények vagyunk, vagyis bátyám és én biztosan, nem kívánok többet az élettől, mint amennyit ad, ahogy isten is mindig véd engem, nem érzem hát szükségességét vívódni az ismeretlenen.
Hálás tekintettel nézek bátyámra, mert az ő szavai mindig fontosak voltak nekem és jól esik, amiket mond. Néha nagyon is mérges tudok lenni magamra, noha szerencsére hosszútávon sosem, vagyis a régebbi butaságaimért, avagy bűneimért képes vagyok megbocsátani magamnak és ebben nagy szerepe van a családi templomba járásnak.
- Köszönöm, Raphael! - érek hozzá oldalához néhány másodperc erejéig, ezzel reprezentálva egy visszafogott, minimalizált ölelést.
- Ohh… - Tényleg nagyon hideg van az űrben, de azért ez egy kicsit a vártál is durvább. Még egy ok, hogy miért jó nekem a Földön, bár én azt sem tudom elképzelni, hogy milyen rövid időtartam az az egy nanomásodperc. Ezek számomra olyan megfoghatatlan dolgok. A bátyám fizikus, s mégis sokkal elvontabb, mint én, félig művészként. -  Akkor nem dugom ki az ujjamat sem az űrbe. - Nem is lehetne, nyilvánvaló ez számomra is, de valami frappáns megjegyzéssel akartam tudtára adni a széles mosolyom mellett, hogy vettem az adást.
És ha már hideg, az európai mediterrán éghajlaton akkor biztosan nem fáztak annyira, mint az űrhajósok a nagy ruhájukban. - Ilyen görög isten tényleg nincs talán, bár Dionüszosz nem lehet messze tőle, főleg annyi borral és isteni itallal. - Én szeretek minden görög istent a maga módján, de talán a legnehezebben Dionüszoszt lehetett felhúzni. Az ő nevét rendszerint boldogan és elégedetten vehették szájukra a görögök. Érdekes, hogy egy görög váza, mennyire szerteágazó gondolatokat tud ébreszteni az emberekben, vagyis bennem és bátyámban biztosan.
- Igen - egyetértően bólintok. - Így az egész sokkal személyesebbnek és érzelmesebbnek tűnik, mint ahogy szerintem a világon minden az. Nem lehet semmit sem az érzelmektől elvonatkoztatni, hiszen az élőlények mind éreznek valamit. Egy háború során pedig hatalmas mentális hullámok törnek elő az emberből, teljesen mindegy, hogy hányadik században történtek a harcok. - Ismét kissé elrugaszkodok Trójától, de valahogy mindig visszatalálok oda.

Onassis Cultural Center
Próbálom visszatartani a nevetést, de a végére csak elsül el széles vigyor, nagyon széles.
- Csak nehogy cápát fogj. Nem tudnál eldicsekedni, mekkor halat fogtál. Menjünk. Szerinted hova érdemes menni, ahol esély is van nagy halra, nem csak kis ujjnyi csöppségekre? - Hiába vagyok kutató elme, a természet imádata még mindig bennem van. Vadkemping talán a legjobb, amit szeretek.
A kérdő pillantását későn veszem észre, miután rápillantottam, aztán meg el. Visszapillantok rá.
- De most nem? - Tárom szét a kezeim. - Te belül Akhilleusz vagy - ezt határozottan jelentem ki. Hiszek-e ilyenekben? Én nagyon, logika ide meg oda. Vannak dolgok, amiket emberi elmével nem lehet felfogni. Babonás pont nem vagyok, de van benne mégis valamilyen hit, amit nem tudok megmagyarázni. De nem, nem kételkedem benne.
- Ez egy nagyon őszinte válasz volt - ez a véleményem. Mindenki megdolgozik a saját sikeréért. De ugyanúgy a nyomoráért. Ha lehet az előbbit, miért akarnám az utóbbit? És nem, egyszer sem álmodtam a volt barátaimmal, iskolatársaimmal, az ottani házunkról. Mintha éles késsel elvágták volna ezt.
- Hogyan? - A merengésből kérdése ugraszt ki. - Konferenciákon kell. A címekkel való rongyrázás, az megy. - Ezért is jelentkeztem kandidátusi képzésre. Minél előbb túl vagyok ezeken a hacacárékon, annál hamarabb tudok a munkámra figyelni, teljes erőmből. - Professzor úr - aztán összehúzom elgondolkodva a szemeim. - Amire van, hogy néha azt hiszem, a tanáraim egyike van a hátam mögött és megfordulok. És te, Doktor Alvarez? - Tekintek rá félmosollyal. Valójában nagyon szomorú voltam, mikor végül nem maradt ott, ahová valóban való, legalábbis szerintem.
- Nos, ha neked így jó, akkor nekem ehhez egy szavam sem lehet - bólintok határozottan. Mert nem, cseppet sem kívánom rontani a kedvét és elkötelezettségét azzal, amit gondolok az egészről. Egyszer elmondtam, s csak akkor beszélek majd róla, ha változott a véleményem erről. Amiben kötve hiszek, mert többet, jóval, sokkal többet érdemel.
Ugyanakkor magam is hálás vagyok mindig azért, amit kapok az élettől. Amivel már rendelkezem. Megdolgoztam érte, s nem csak én. Anyánk bátorsága és akaratereje nélkül még itt sem tartanánk.
Egy mosollyal válaszolok a köszönetére. S remélem, a szívéig jutottak.
Erre halkan felkuncogok, majd az ökölbe hajtott ujjaimat teszem a szám elé, megtartva a könyökömet a másik felkarommal.
- Ezt most elképzeltem. Már ahogy ott állsz az űrhajó ajtaja előtt és meghozod a döntést.
Dionysos. A jó kis boristen, aki valójában maga a szaturnuszi aranykor, a bölcsesség egyik olyan formája, akiről senki nem gondolná.
- Borban vagyon az igazság. Mámorító érzés lehet - kedvelem a patás istent. Bár tartok attól, hogy én sokkal inkább Kronos volnék, vagy valamelyik Kentaur.
Nézem a csillagtérképet, majd arrébb sétálok, s bár messzebbről kiszúrtam, most már igazán kíváncsi vagyok, valóban jó-e a reprodukció. Az antikytherai szerkezet hű más, mellette pedig egy astrolabe.
- Ezt szeretném egyszer a kezeim közé kapni, az eredetit - teljesen elmerülök a látványukban. És hogy pont Kronosz van a falon, mint isten ábrázolás, sem véletlen. Ez a másik mindenem, s sokat adnék érte, ha valóban megnézhetném egyszer.

Amint kimondom ezt a horgomra adat halat, egy pillanatra én is elgondolkozom, hogy most tényleg halról beszél, vagy a nőkről, pontosabban azok hiányáról, de ez egy nagyon szomorú téma. Mármint mindkettő, mert valamiért engem nem szeretnek a halak, a nők remélem azért igen, csak más horog csalija mindig jobb. Na de mindegy is.
- Nagyon rossz embert kérdezem... - csóválom a fejem. - De arra emlékszem, hogy San Juan mellett nagyon szépeket szoktak fogni. Vagy a honvágy beszél belőlem? - valószínűleg utóbbi, hiszen nehogy már nekünk hazáig kelljen menni csak hogy nagy halra bukkanjunk... Én máig hazámnak tekintem Puerto Ricot, hiába éltem le az életem nagyobb részét itt Amerikában. Anyánk nagyon gondoskodott arról, hogy tudjuk, honnan származunk, főleg a lányok, akiknek nincs sok emléke a Karib-tenger szigetéről, vagy legalábbis amik vannak, azok meglehetősen homályosak.
- Ehh, ez a fránya reinkarnáció - vakarom meg szerényen a tarkómat, mivel sajnos be kell ismernem, hogy sok-sok életemmel ezelőtt tényleg én voltam Akhilleusz. Úgy tűnik, végleg lebuktam. De amúgy jól esik, hogy így gondolta, mert én nagyon felnézek a görög hősre, pont mint bátyámra is. Ha én vagyok Akhilleusz, akkor ő Hektor. Na jó, talán nem, mert tudjuk, hogy mi történt közöttük, de Hektor élete végéig hű volt elveihez, a hazájához és családjához. De vissza talán a jelenbe, az idősebbik Dr. Alvarezhez.
- Köszönöm! - felelem az őszinte válaszára, miközben megérintem valahol az oldalánál, miközben arrébb lépek néhányat.
- Ááá, szóval professzor úr! - Mondjuk ez triviális, csak mivel én Raphaelnek, vagy bátyámnak szólítom őt, sosem fordult meg a fejemben, hogy máshogyan szólítsam. - Háhá, ez aranyos, látom szemeim előtt, hogy megfordulsz, miközben rád szegezik a tekintetüket. Egyszer úgy beülnék az órádra. Vagy ezt már párszor említettem? - szerintem ezt mindig megjegyzem neki, olyannyira, hogy szerintem kezdek amnéziás lenni.
- Mármint hogy én milyen megnevezéseket használok? Hát van itt minden. Az a kedvencem, mikor egyszerre hallom meg kollégámtól az illedelmes Mr. Alvarez megnevezést a telefonban, miközben anyám kiált nekem a konyhából, hogy "Drága jó édes kisfiam, Javika" - kiáltom kicsit túl hangosan is, mert elfelejtem, hogy nem otthon vagyok, mire a körülöttem lévők felém is pillantanak - és kéri, hogy jöjjek már levenni neki egy lábost a legfelső polcról. Na ezekben a pillanatokban nyomok rá a googlere, hogy lakást keressek magamnak, de végül mindig rájövök, hogy imádom ezeket a kétes pillanatokat is. - Miután persze leszidom anyát, hogy ne hangoskodjon már, mert üzleti beszélgetésben vagyok. És ha már megszólítás és kolléga, akkor a munka sem maradhat el. Jól esik, hogy mennyire védelmező bátyó, én is szeretnék hasonló lenni a húgainknak. Az az igazság, hogy tényleg neki van igaza, de ha most megfutamodok a cégnél, akkor még szomorúbb lennék.
- Én pedig azt is elképzelem, ahogyan ott áll az űrhajóban a kis Javier és nagyban dilemmázik, hogy akkor kidugja az ujját vagy sem, miközben mögöttem ott üvöltesz, hogy ne legyek buta és viselkedjek rendesen. - A kíváncsiság nagy hajtóerő, bizony sokszor voltam kíváncsi arra, hogy mi lehet a kút mélyén, így hát beleugrottam, természetesen csak képletesen. Bár nem voltam én sosem az az igazi rossz gyerek, inkább fogalmaznék úgy, hogy csibész. Egy világra nagyon kíváncsi és nagyon érdeklődő csibész, aki a saját élményein tanul.
Követem Raphaelt. Szerintem az emberek fele kétszer olyan gyorsan megteszi ezt a múzeumlátogatást, mint mi, de hát nem is csak azért vagyunk itt, hogy megcsodáljuk a tárgyakat, igaz, főleg az a célunk, de mi Raphaellel mindig elkalandozunk, s kitárgyaljuk az egész világot is. Mint két öregasszony, csak normálisabb verzióban.
- Tyű! Ez olyan, mintha igazi lenne - mondom, de majdnem megkérdeztem, hogy ez igazi-e. - Várj, nem erre mondják véletlenül, hogy ókori számítógép? - Nagyon szeretem az ókort, de mindent még én sem tudok teljesen. Inkább a leírásra pillantok, de lehet a bátyám jobban ért ehhez, mivel hát számítógép és csillagászat egyvelege ez a szerkezet, ami pedig nagyon az ő szakterülete.
- Félelmetes, hogy mire volt képest az ember több ezer évvel ezelőtt is... - csodálkozok el ezen. Csak más volt az akkori technológia, ennyi az egész, de az ember ugyanannyira találékony volt akkor, mint most.