Nathan & Felix

Sok embert megviselne egy olyan időzónaváltás, amin lényegében keresztülmentem. Elutazni Japánból Amerikába nem kis út, én mégis energikusnak éreztem magam, amikor leszálltam a gépről. Apámnak hála pedig végképp világsztárnak érezhettem magam, ugyanis egy drága autót küldött értem a reptérre, ami felé tartva kettő gorillaméretű testőr kísért, magam sem tudom miért. Minden bizonnyal azért aggódott, hogy egy csinos fenék, vagy két hosszú láb elvonja a figyelmem, aztán a hazaérkezésem után két hónappal döntök csak úgy, hogy érdemes lenne őket meglátogatni. Mindenesetre elismerő pillantásokkal és talán egy kicsit önelégült mosollyal az arcomon figyeltem, ahogyan szépen lassan szétnyílik a tömeg előttem, az emberek pedig egészen a falhoz húzódnak azért, hogy elférjünk mind a hárman a kocsi felé tartó úton. Elsőkörben kénytelen voltam megállni azt, hogy ne dobáljam magam útközben. Ugyanakkor azért egy kicsit imádkoztam azért, hogy lehetőség szerint ne essek el a sík talajon, mert elég idiótán nézett volna ki a kis akcióm.
Hála az égnek akár egy erdőben is tökéletesen tudok már úgy vonulni, akár egy igazi nemes, épp ezért csak az egom nőtt nagyobbra, amikor a sofőröm úrfinak szólított, majd kinyitotta a nekem rendelt autó ajtaját. Ami mondjuk az ízlésemet illeti... Nem igazán jött be a metalszürke Aston Martin, amit értem küldetett a fater, de el tudom nézni neki ez egyszer azt a stílustalanságot, amit megengedett magának velem szemben. Egyrészt, mert nem lehet mindenki egyszerre kifinomult, modern és kreatív, mint én. Másrészt a korából kifolyólag megértettem, hogy a virágmintás Limo egyszerűen meg sem fordult a fejében.
- Szeretne pihenni? – tette fel végül a sofőr a kérdést, miután beültem, a gorilla squad pedig elkezdte bepakolni a dolgaimat a csomagtartóba, illetve a maradékot egy másik autóba. Ha apám nem szeretné a show-t és a praktikusságra ment volna, akkor minden bizonnyal egy kisbuszt kellett volna értem küldenie. Amúgy is elég sok dologgal léptem le, de vagy kétszer annyival tértem végül haza... Illetve néhány tervvel és egy japán nyelvvizsgával a zsebemben.
- Azt hallottam – szólaltam meg végül, összevont szemöldökökkel – Hogy Sejunie-nak lett egy éttere. Tehát természetes, hogy oda szeretnék menni először.
Azt már mondjuk nem tettem hozzá, hogy a bátyám iránti szeretetem és az ő hiánya mellett természetesen a zabálásra való vágy is ott volt bennem. A repülőutat nagyrészt átaludtam, ami miatt lényegében pár falatnál többet nem tudtam enni. Arról meg már nem is beszéltem, hogy igen érdekelt volna az is, hogy milyen étkeket csinál a testvérem.
Az út nagy része csendben telt, én a telefonomat bújtam és a lejátszási listámat frissítgettem az Apple Musicon. Alapvetően ilyenekkel nem szoktam foglalkozni, még a like funkcióhoz is nagyon sokszor túlságosan lusta vagyok.
- Megérkeztünk, Han úrfi – mondta végül a sofőr, azonban nekem időm sem volt felkapni a fejem, rögtön nyitotta nekem a jobbomon az ajtót az egyik security-s csávó. Egy bólintással, mosolyogva köszöntem meg neki, amit ő az enyémnél mélyebb meghajlással viszonzott. Még megvártam, hogy a cuccaimmal elinduljanak hazafelé, aztán én magam elég határozottan léptem be a határozottan elit réteget megcélzó étterembe.
- Jó napot kívánok, uram! – köszönt udvariasan az egyik pincér, mire én is bólintottam felé és megvártam, hogy folytassa – Van foglalása, vagy odakísérhetem egy asztalhoz?
- Merre találom a konyhát? – tettem fel végül a kérdést, amivel láthatóan összezavartam az itt dolgozót. Megjegyeztem magamnak az esetet, majd említeni fogom Nathnek, hogy feltétlenül olyat keressen a dolgozói körében, aki több sütnivalóval rendelkezik. Sosem hátrány az életben, ha valaki képes értelmezni egy kérdést.
- Oda nem léphet be csak úgy – jelentette ki nekem, mire én csak felszegett állal figyeltem, ahogyan egy kifejezetten csinos munkatársa indul meg néhány jókora tányérral. Nincs is szükségem többé erre a félnótásra.
- Ó dehogynem – jelentettem ki magabiztosan, egy félmosollyal az arcomon – Minőségellenőrzést tartok. És remélem tudja, hogy a legkisebb hibánál be fogom záratni a helyet.
Ez épp elég volt ahhoz, hogy kicselezhessem a férfit és megindulhassak a konyha felé. Már éppen köszöntem volna mindenkinek a kijelentés kíséretében; a főnököt keresem. Ekkor viszont megpillantottam a mérgezett egérként rohangáló és kötekedő testvéremet. Annyira folytak a munkálatok a pultoknál, hogy lényegében senki nem vett észre, pont ezért tudtam észrevétlenül mögé lopózni és elkapni a kezét.
- Meglepetés – mosolyogtam rá rögtön, majd mind két karomat kitárva, az akarata ellenére öleltem magamhoz. Egyáltalán nem volt titok az, hogy hiányzott nekem a testvérem, aki már több éve nem láttam. Ahogy lassan elhúzódtam tőle, egy pillanatig még kapaszkodtam a mutatóujjaiba, amiket úgy úgy lengettem jobbra balra, mintha még mindig kisfiú lennék.
- Van valami, amit úgyis kidobnátok, mert selejt, vagy amit visszahozott egy vendég? Az egész repülőút alatt nem ettem semmmit – egy szuszra hadartam el a mondatomat. Ahhoz már nem volt képem, hogy magamnak teljesen új adagot merjek készíttetni. Abban sem voltam biztos, hogy Nath öröme is akkora felém, mint az enyém felé.

i'm a fancy bitch  | 774 | szeress  

Mindig is reméltem, hogy ha megnyitom a saját éttermemet, akkor kellő sikert fogok vele aratni ahhoz, hogy értelme is legyen annyi pénzt bele ölni. Bár mindenki támogatott, azért nagyapának és apának is akadtak kétségei az ötleteimet illetőleg. Mert az számukra rendben volt, hogy éttermet szeretnék, de ők azt hitték valami olyat fogok nyitni, ahol… nos, több minden van a tányéron ennyi pénzért. Már azt is furcsállották, hogy egy fine dining alapban gondolkozom, hát még mikor megtudták, hogy a koreai konyhával szeretném kombinálni. Ki hallott még ilyenről? Hiszen a koreai ételek nem pont arról híresek, hogy ilyen módban tányérra vihetőek legyenek. Nekem viszont pont ez volt az a csábító kihívás, ami miatt végül kockáztatni mertem. Olyan emberről még úgy sem hallottam, aki ne érdeklődne a keleti konyha iránt. Ha más nem a kínai büféket előszeretettel látogatja. Az elitebb réteg viszont talán nem tartja a legmegfelelőbbnek a tálalást, így emiatt nem is biztos, hogy olyan hamar eszébe jut beülni egy ilyen helyre. Ha viszont a tálalás is szép és az ízek sem a megszokottak, akkor sokkal csalogatóbb a pénzesebb emberek számára. Ehhez persze hozzá jön még az ár is. Minél drágább annál jobb elvet követik úgy is, én pedig ezért az árért igazán minőségi ételeket szeretnék nyújtani.
Bár az eleje elég döcögősen indult, így közeledve az étterem első szülinapjához viszont úgy tűnik, hogy egyre többen fedezik fel és kedvelik meg az általam létrehozott modern helyet és ízvilágot. Most már az emberek előszeretettel rendeztetik meg itt a fogadásaikat vagy egyéb hivatalos találkozójukat. Bevallom, nem kis munkámba került azért, hogy feltornázzam a Goryeo nevét, hogy ne csak a címlapok legalján jelenjen meg hatos betűmérettel. Most viszont ennek iszom a levét, mert ma a szokásosnál is többen vannak. Először nem akartam a foglalásos rendszert bevezetni, mivel nem láttam értelmét, örültem, ha valaki benézett csak úgy és itt ragadt. Most viszont úgy tűnik, hogy nem ártana, mert megugrott az érdeklődők száma. Fő is rendesen a fejem miatta, hogy minden kész legyen időre és minden a lehető legtökéletesebb legyen. Elég egy rossz kritika egy nevesebb embertől és már húzhatom is lefelé a rolót. Természetes hát, ha nincs egy perc nyugtom sem és fel-alá járkálok a konyhába, hogy felügyelet alatt tartsam a séfeimet. Még időben tudjak korrigálni, ha valami rosszul jön ki. Őszintén, jobban örülnék annak, ha csak a pult mögött kéne állnom és fizettetnem, de nem merem még kisebb forgalom mellett sem magára hagyni a konyhát.
Ilyenkor valahogy se lát, se hall üzemmódban működök, míg az utolsó vendég el nem hagyja a termet. Egyedül csak a hibákat veszem észre, de ott a legapróbbakat is. Most is az utolsó percben kaptam ki az egyik pincér kezéből a tányért, még mielőtt a vendég elé rakhatta volna. Valami feltűnt nekem a szemem sarkából és szeretném azt tüzetesebben is megvizsgálni. – Ki díszítette ezt a tálat? – nézek körbe a szakácsaimon, mire nagy nehezen előmerészkedik a bűnös. – Louise, tudhattam volna… A héten már egyszer megbeszéltük, hogy ez így nem mehet ki, hiába gondolod azt, hogy ez még jól néz ki! Nem véletlenül csinálja mindenki ugyanúgy rajtad kívül, a lényeg az egység! Ha nem megy a díszítés, inkább ne csináld. Menj, állj be sütni, Floyd te pedig vedd át a helyét! – adom is ki a parancsokat, majd amint megtörtént a szerepcsere teszem is félre az útból az ételt. Feleslegesen nem pazarlok, majd lesz annak még jó helye. Ezután megyek sorba leellenőrizni a még készülő fogásokat. Sok ember nem érti, miért vagyok ennyire szigorú a dolgozóimmal. Főséfként és tulajként az a dolgom, hogy mindent rendbe tartsak, a rend pedig fegyelmet igényel. Miután besegítettem a frambírozásba az egyik kezdőnél, utána már robogok is vissza a díszítő csapathoz, hogy lássam mindenki jól dolgozik a következő fogáson. Talán úgy tűnhet, hogy egyszerű egésznap ugyanazokat a falatnyi ételeket elkészíteni, koránt sincs így. Főleg, ha a vendégek eltérő időben rendelnek és a végén már össze-vissza készülnek az ételek, amit még egy megadott sorrendben is szokás tálalni, szóval még nem is cserélgethetőek.
Nem kicsit lepődők is meg mikor valaki kezét az enyémen érzem. Ilyenben nem nagyon volt részem még itt, így elég nagy homlok ráncolás közepette fordulok is meg, hogy lássam ki volt ennyire merész. Mikor azonban az öcsémet pillantom meg kissé le is fagyok. Mit keres ő itt? Mármint, tudtam, hogy lassan hazajön, de gondoltam szól előtte. -Lixie?!- Kislányos zavaromat igyekszem is hamar félre rakni és kis késéssel, de viszonzom az ölelését. Rég láttam azt a hülye fejét, szóval ennyit még ő is megérdemel. Viszont most talán nem a legjobb hely és idő erre, szóval már csak ezért sem örülök neki, hogy itt látom. -Hogy jutottál be? – pillantok rá kissé megilletődve, hiszen csak úgy a konyhára berontani civilként… Csak tudjam meg, hogy ki engedte be! – Öhm, persze! Mindjárt kerítünk neked valamit, csak előbb jussunk levegőhöz. – sóhajtok is fel, mert még messze a vége és nekem még holnap egyetemre is kéne mennem. Nem tudom mi volt tőlem a nagyobb hülyeség: hogy egyetemet végzek mellette, vagy az, hogy éjfélig vagyunk nyitva és utána még nekem kell rendbe tenni mindent. Viszont, hogy ne legyünk útba arrébb is húzom és ültetem is le egy szabad bárszékre a saját pultomhoz. -Mit ennél inkább? Mondhatsz olyat is, ami nincs az étlapon, megcsinálom szívesen. – pislogok rá kíváncsian és legszívesebben körbe is faggatnám az útjáról, de akkor nem tudok a többiekre is figyelni.

Ruha ¦ 875 ¦  te kellettél még a nyakamra

Nathan & Felix

Világ életemben jó viszonyt ápoltam a testvéremmel, ennek köszönhetően pedig elég sok barátra is volt szerencsém szert tenni. Neki hála már az oviban felfigyelt rám a többi gyerek. Mivel Nath valamennyivel idősebb nálam, menőnek számítottam középsősként. Mindenki velem akart barátkozni annak érdekében, hogy megismerhessék a tesómat. Ezáltal ők is elmondhatták magukról, hogy lényegében egy iskolással barátkoztak és annak idején ez nagyon nagy presztizskérdés volt. Lényegében ezzel fenyítettük a taknyos kiscsoportba járókat. Hogy én mindezt hogyan éltem meg? Élveztem. Mert sok fiú csak velem akart focizni. Annak idején a lányok kiemelt figyelmét sem élveztem. Nekem nem volt ovis szerelmem, ha engem egy lány megpuszilt, akkor elbőgtem magam. Azóta pedig megtanultam, hogy mi a jó.
Szoros kapcsolat ide vagy oda... Mégsem volt egyszerű most a bátyám elé állni. Jelentős éveket töltöttünk külön olyan életszakaszban, amit más gyerekek a testvérükkel minden szituációban együtt élnek meg. Neki szüksége lett volna rám azért, hogy könnyebben megtalálhassa önmagát. Nekem nehéz volt megemésztenem azt, hogy tinédzser lettem és nyilvánvalóan jól estek volna a nagytestvéri tanácsok, viszont Nathan arra kényszerült, hogy elhagyja az Államokat. Én nem mehettem vele, így az egyetlen dolog amit tehettem érte annyi volt, hogy szurkoltam neki... És közben hagytam a környezetemnek, hogy ők formálják meg azokat a szilárd jellemvonásokat, amikkel érett húsz éves fejjel rendelkezem.
Hogy haragudtam-e rá? Lényegében nem tudtam. Eléggé megértettem azt, hogy a nagytestvéri felelősség nem semmiség neki sem, mellette pedig a saját testi és lelki egészségére, anyáékra és a baráti körére is figyelnie kellett. Emiatt tényleg az egyetlen dolog amit tehettem érte annyi volt, hogy drukkoltam... Meg én a magam részéről sokkal kevésbé voltam elveszett, mint ő. Emiatt könnyen beilleszkedtem a társaságokba, egyáltalán nem szerettem egyedül lenni. Illetve ott volt nekem Rachel is, aki kiegyensúlyozta a mérleget. Ő mutatott nekem erkölcsileg utat, miközben Braylen próbált elrontani...
Ez az egész meg akkor ért tetőpontjára, amikor én döntöttem el, hogy Japánba költöztem egy évre. Teljes szabadságot kaptam, és tényleg csak annyi dolgom volt, hogy eldöntsem: mit akarok kezdeni az életemmel. És hát bőven eleget sikerült gondolkoznom rajta, miközben ugyanakkor volt idő a partikra és a lányokra is. Tehát tökéletesen össze tudtam kötni a kellemeset a hasznossal, aminek következtében igen jól éreztem magam.
Ettől függetlenül én magam is tisztában voltam azzal, hogy elsőként a testvéremet, aztán a családomat, majd Rachelt és Braylent kell üdvözölnöm. Mivel éhes is voltam, így nem igazán volt kérdés, hogy hova ugrok be először... És igencsak élveztem, hogy valóban nagyon hatásosra sikerült a belépőm. Ugyanakkor reménykedtem benne, hogy a repteres ruhám nem annyira nagy szabálysértés – tudom, hogy de – és nem fogják miattam kirúgni a pincért. Majd megpróbálom meggyőzni a bátyámat rögtön azután, hogy elhiszi: tényleg itt vagyok és nem csak a szemei kápráznak.
- Ja én vagyok – kicsit el is nevettem magam a határozatlanságán, ugyanis az előbb volt szerencsém végignézni azt, ahogyan a csapatát igazgatta. Talán egy kicsit büszke is voltam rá, hogy sikerült tényleg rendesen összeszednie magát, de ezt nem mondtam volna meg neki. Mi nem az a fajta testvérpár vagyunk, akik egymásnak nyálaskodva nyalják a másik seggét.
- Megvannak a saját módszereim. Maradjunk annyira, hogy megállíthatatlan voltam – talán egy kicsit túlzás volt bajt kavarni a minőségellenőri poszttal, de Nath majd úgyis megoldja. Persze ettől függetlenül szegény pincérének esélye sem volt elkérni mondjuk az igazolványomat... Az lenne a gáz, hogy ha tényleg várnának egy hasonó ellenőrzést és itt találnának, ahogyan a konyha közepén ölelgetem a tesóm és a kezét szorongatom... Nem nagyon vagyok otthon az itteni dolgokban de az biztos, hogy nem véletlül vannak pincérek, akik külön kezelik a pénzt. Valószínűleg baromira szabálytalan az, ahogyan én most őt fogdosom, de kifejezetten nem érdekel. Nagyon régóta nem találkoztunk már.
- Meddig dolgozol ma? Ha gondolod megvárhatlak – maximum elalszom az irodában. Nem kifejezetten bírom a repüléseket és a fel, illetve leszállás különösen megvisel minden alkalommal. Annak idején, amikor először mentünk Európába nyaralni, órákon keresztül sírtam a felszállás, majd ezt követően a leszállás miatt is.
Engedelmesen lépkedtem Nath után, majd ültem fel a bárszékbe, minden erőlködés nélkül. Jóval magasabb lettem azóta, hogy utojára látott engem, tehát kényelmesen el tudtam helyezkedni. Amúgy meg alig voltam magasabb Rachelnél akkor, amikor utoljára látott.
- Kimchitek van? – kérdeztem tőle nagy szemeket meresztve – Vagy samgyeopsal? Jajangmyeon? Bármit meg tudnék enni, nem volt túl jó a kaja se Japánban, se a gépen.
Mondjuk ehhez az is hozzátartozik, hogy a zöldségek 60%-át nemes egyszerűséggel kiválogatom az ételekből, csak a hambikban vagyok hajlandó ténylegesen mindent megenni. Párolva és főzve sem feltétlenül szeretem őket, ugyanakkor a paprikát pedig csak grillezve vagyok hajlandó megenni. Mondjuk most minden bizonnyal nem igazán lennék válogatós.
- Nekem jó a maradék is, ha sok dolgotok van. Soba tésztán éltem egész évben. Meg sushin és ramenen, szóval lényegében egészen megtanultam értékelni az ételeket – kis mosoly költözött az arcomra, miközben a másik széket kezdtem el finoman nyomkodni a cipőm orrával. Magam sem tudom pontosan miért éreztem magam egy kicsit zavarban.
- Egyébként valamikor ráérsz? Meg kellene ünnepelnünk az étterem megnyitását. Illetve engem is felvettek főiskolára – az egész családot rettegésben tartottam azzal, hogy a főiskolai terveimről nem beszéltem nekik. Nagyrészt borostyánligás egyetemre voltam szánva, ezért kicsit anyáék ki voltak akadva... Pedig még nem tudják, hogy valóban az egyik főiskolai képzését választottam magamnak, amit el is fogok kezdeni a következő félévtől. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy a tesóm lesz az első ember, akinek meg kell tudnia azt, hogy pontosan mit tervezek az életemmel.

i'm a fancy bitch  | 885 | szeress  

Az elmúlt pár évben annyi minden történt, hirtelen felgyorsultak az események. Hihetetlen, hogy eltelt egy újabb év, pedig nem is olyan rég kezdődött. Az öcsémmel is sikeresen elkerültük egymást, hiszen pont addigra jöttem vissza az Államokba, mikor ő elment. Így már nagyon régen csak képről vagy videóról láthattam azt a tökfejét. Meg is lepődőm hát mikor a konyhám közepén találom. Egyáltalán mikor jött és miért nem szólt róla? A kezdeti sokkból felébredve ölelem is meg, majd csak azután veszem szemügyre jobban. -Útközben kifosztottál egy vöröskeresztet, vagy a túrkálóban volt leértékelés? – már egészen el is felejtettem azt, hogy mennyire eltérő a stílusunk. Én mindig is a kifinomultabb és letisztultabb darabokat szerettem, Felixet meg már messziről is kilehetett szúrni. És ez tulajdonképpen most sincs másképp. Talán most visszafogottabb a szokásoshoz képest. -Tudtam, hogy egy biztonságiőrt is felkellett volna vennem. – csóválom is meg a fejem, hiszen, ha ő ilyen könnyűszerrel berontott, akkor bárki betud.
-Hű, hát papíron éjfélig vagyunk, de utána még rendbe kell szedni a konyhát, meg el kell számolni a pénzel és egyéb teendők, szóval…Olyan hajnal környékén szoktam hazaesni zuhanyozni. – vakarom meg a tarkómat. Őszintén nem tudnám megmondani, hogy meddig tart eltakarítani és csak simán bezárni, mert valahogy mindig sikerül túlóráznom. Kicsit fejlesztgetek, kicsit leltározgatok, mindig van valami, ami nem hagy nyugton. Nem véletlen, hogy egy kanapé is megtalálható az irodámba. Már csak egy zuhanyzó kéne. Bár azért érdemes azért hazajárnom, mert úgy legalább rendezettebben és nem kaja szaggal járok be az órákra. – Mondanám, hogy esetleg hamarabb zárunk ma a tiszteletedre, de… Nem nagyon tudom, hogy van e most kimondottan foglalás későbbre. De mindjárt meg is kérdem. – bár mindig nézegetem őket, valahogy sosem jegyzem meg, hogy pontosan ki, hogy foglalt, mert az sosem számított eddig. -Hogy telt az utad? Ugye könnyek nélküli utazás volt? -vigyorodom is el ahogy eszembe jut, hogy régebben ez nem volt olyan könnyű menet. Remélhetőleg mostanra már kellően hozzászokott annyira, hogy ne hiányozzak mellőle a landoláskor. Rég utaztunk már együtt, ki tudja mi maradt vagy mi változott.
-Kimchi? Egy koreai konyhában? Remélem viccnek szántad, persze hogy van! – nevetek fel a kérdésére, hisz egyrészt aranyos, másrészt buta kérdés. Mert tény, hogy nem a legillatosabb savanyúság, azért nálunk is megtalálható egyes ételek miatt. -Na hát olyanokat ne igazán eszik az itteni közönség, de megoldható még az is. Azt viszont furcsának tartom, hogy nem volt jó kaja Japánban. Eddig szeretted a japán konyhát nem? Otthon mindig megetted, ha az volt. – pillantok á értetlenkedve. Hiszen tény, hogy más lehetett az otthoni próbálkozásokhoz képest, de hát azt mondják, hogy minden nép a sajátját főzi a legfinomabbra, akkor nehogy már én jobban értsek a japán konyhához, mint az ott élők. – Kifogytál a pénzből vagy mi? Miért ilyen pár dolláros kajákon éltél? – egészen értetlenkedve hallgatom is a beszámolóját. Hiszen, ha valamilyen csoda folytán el is szórta a költőpénzt, igazán kunyerálhatott volna úgy kb bárkitől is kajára. Legkisebbként amúgy is előnyt élvez a szülőknél és a nagyszülőknél is, hát még ha meghallják, hogy enni szeretne a kuncsorgott pénzből. – Hát itt van egy kis maradék, ami nem mehetett ki a díszítés miatt. Azzal elütheted az éhed, míg készül a te kajád. – megyek is a félre rakott tányér után, hogy az uraság elé rakhassam. -Igazából nem merem feltételezni azt, hogy bármi is tetszene neked az étlapról, de ez hátha megteszi. Édes vörösbab krémleves rizssütivel. Bár nem biztos, hogy jó ötlet meglökni a cukor szintedet, ez hamarabb bejöhet neked, mint bármi más. – azt már meg sem merem tőle kérdezni, hogy ha hozok neki húst akkor egyedül hagyhatom-e a serpenyő mellett vagy a samgyeopsal mellé is kell mellé felügyelet, hogy ne gyújtsa fel a konyhámat.
-Valamikor biztosan, max nem megyek be az egyetemre. Ha egyszer lógok az nem gáz. – vonom meg a vállaimat, és majd csak aztán tudatosul bennem az egész mondata. – Várj, mit mondtál? Hova vettek fel téged? – hitetlenkedve pillantok rá és egészen fel is ébred a figyelmem. -Mégis hova és milyen szakra és hogy? – támaszkorok meg pulton kíváncsi tekintettel. Hát ezt is megéltük? Akkor nem reménytelen gyerek ő sem! – Wow, te aztán tudod bombázni az embert meglepetésekkel! És hogy akarod megünnepelni? Hova menjünk? – bár talán nagyon találgatnom sem kéne, tuti buli, pia és csajok lenne a legkedveltebb megoldása. Én ezekhez viszont már öreg vagyok, így nem bánnám, ha valami csendesebb helyen kötnénk ki, ahol halljuk is egymást. -Rachel tudja már? Vagy anyáék? – faggatom is tovább, de idő közben rá kell ébrednem arra, hogy nem otthon vagyunk és egy pillanatra megint csak el kell szaladnom, hogy rendbe tegyem azt a felfordulást, amit egy összetört tányér okoz. Komolyan, ma tényleg bolondok háza van! – Bocsi, bocsi. Itt vagyok, figyelek, a tiéd vagyok. – sietek is vissza a testvéremhez, amint lerendeztük a csúszást és a takarítást, hogy hallgathassam tovább, amibe belekezdtünk. -Igazából pont múltkor volt eszembe, hogy Rachel még nem is igazán járt a nagyapa bírtokán. Gondoltam elvihetnénk kicsit borozni meg nézegetni. – teszem meg a javaslatot, hogy esetleg mi hárman csak úgy elmehetnénk kirándulni, mint a régi szép időkben, mikor még olyan kis törpék voltak hozzám képest. – Jut is eszembe, te három évvel ezelőtt is ekkora voltál, vagy a sok tészta nyújtott meg most? – mérem is végig, egészen csak most vettem észre azt, hogy emberi magasságban van már az öcsikém.

Ruha ¦ 858 ¦  te kellettél még a nyakamra

Nathan & Felix

Mindig közel álltam a testvéremhez, éppen ezért nem is volt kérdés,hogy őt előbb fogom meglátogatni, mint a tulajdon szüleimet. Kit érdekel jelen helyzetben, hogy miattuk élek most, és az ő nászukból születtem – ebbe mondjuk nem is feltétlenül akarok belegondolni, mert undi – mégiscsak Nathan volt az én másik felem. Persze ő ezt az egészet letagadná, mert valamilyen oknál fogva egyszerűen nem hajlandó felvállalni engem, de nekem bőven elég volt az is, ha ezt ő érezte a lelkében. Hiába viselkedett sokszor ridegen velem, attól még az öccse voltam... És ezzel ő is tisztában volt, csak hozzám képest egy határozottan zárkózott személyiségnek volt mondható. Illetve nehezebben is fejezte ki az érzéseit, mint én. Mindig az volt az elméletem, hogy emiatt lett a középiskolában anno a köcsögök kedvenc boxzsákja.
- Ezt úgy hívják, hogy stílus – némi sértettséggel a hangomban javítottam ki – Meg sem jöttem és már belém állsz? Talán vissza kellene mennem Japánba, ahol a bájos Hitomi örömmel fogadott minden alkalommal, ellentétben veled.
Én a magam részéről sosem tettem másokra felesleges megjegyzéseket. Ebben mondjuk különböztem a bátyámtól, aki mindig jobban tudta, hogy nekem mit kellene tennem, mi számít manapság divatosnak, vagy éppenséggel mit kellene – vagy nem kellene – fogyasztanom annak érdekében, hogy egészséges maradjak. Én ezeket eltűrtem neki, mert a testvéremről van szó, de ettől függetlenül ha én elkezdeném felsorolni a számomra problémás dolgokat másoknak, akkor minden bizonnyal annyira hosszú lenne a lista, hogy sosem érne véget... Illetve sok barátom nem is maradna. Jelen helyzetben pedig nem akartam azt hozzátenni, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki többet tud a divatról, hiszen én járok divathetekre is, és mindig tisztában vagyok az aktuális trendekkel. Ha ezt kimondanám, minden bizonnyal megint be lennék kussoltatva.
- Nem mindenki olyan elhivatott és kitartó, mint én – jegyeztem meg, és még ki is düllesztettem a mellkasomat a szavaimhoz – Én jól forgatom a szavakat.
Azt már nem tettem hozzá, hogy nyilván egy bizonyos intelligenciaszint és bátorság is kell ahhoz, hogy az ember ellenőrzést hazudjon a pincérnek. Szerintem sokan nincsenek tisztában azt, hogy miként mennek a dolgok egy étteremben és én se nagyon értek hozzá. Szimplán csak annyit tudok, amit a bátyám is elmondott, de szerintem az átlag fogyasztót nem érdekli azon kívül semmi, hogy időben megkapja a kajáját és jó íze legyen. Ilyen botor világban élünk mi!
- Nem hangzik túl jól ez a felnőtt élet – igyekeztem elnyomni egy ásítást, miközben helyet foglaltam a ott, ahol ő is mutatta – Rossz belegondolni, hogy rám is ez vár majd. És nem lesz időm a szeretőimre.
Meg mondjuk a húsz plusz órás műszakok és műtétek. Én a magam részéről még nem igazán tudtam eldönteni azt, hogy milyen szakterületen szeretném magam hasznosítani, mint orvos. Azt hiszem talán ez mutatta azt, hogy komolyan gondolom a dolgot. Furcsán hangozhat a dolog, de sokat nem tudok még a szakmáról. Tudtam, hogy miért akarok orvosnak menni és úgy voltam vele, hogy minden mást majd idejében megtanulok. Ennek a szakmának elég sok buktatója van, tehát szerettem volna apránként haladni és megugrani az akadályokat ahelyett, hogy végiggondoltam volna már most a pályámat és főorvosi vagy kórház igazgatói szintre emelném az ambícióimat.
- Miattam nem kell igazából – vontam meg a vállam mosolyogva – Viszont szívesen megvárlak, és akkor majd szólok a sofőrömnek, hogy vigyen haza téged is, mielőtt anyáékhoz betoppanok. Legalább nem neked kell vezetned.
Az étterem pedig elég jó környéken volt, tehát ha kocsival jött, akkor is itt hagyhatta az autót. Elég kemény lenne ha a tulaj kocsiját fel mernék törni. Szerintem senki nem akar egy olyan pert a nyakába, amilyet a mi családunk lenne képes adni.
- Nem vagyok már óvodás, nem kell cikizni! – hangosan fújtattam, amiért a dolgozói előtt akart lejáratni engem. Minden bizonnyal nem ritka eset egy gyerek esetében az, ha nem szeret repülni, a leszállás pedig sosem kellemes érzés, de egészen hozzászoktam már amiatt is, hogy Amerikában is vannak olyan távolságok, amiket másképp egyszerűen lehetetlen megtenni. Braylen pedig szerette a szülinapját mindig máshol ünnepelni, így nem igazán volt választásom... Idővel engem is rászoktatott a dologra.
- Hát – egészen elvörösödött a fülem vége, de aztán folytattam – Elég unalmas volt egy idő után. Nem olyan változatosak az ételeik, mint a koreai vagy amerikai kaják, és túlságosan is könnyűnek tűnnek az itteniek után. Pénzem pedig volt, csak szimplán igyekeztem alkalmazkodni a környezetemhez.
Mégsem élhettem egyedül Japánban, ha már úgy mentem oda. Tehát kerestem magam mellé olyan lakótársakat, akik jó fejek voltak és igyekeztek úgy körbevezetni, hogy azt élvezni tudjam. A köreinkben pedig nehéz jó társaságot találni és egy kicsit jól is esett távol lenni az elvárások világától, amiben eddig éltem.
- Nekem most igazából mindegy, csak kaja legyen – igyekeztem elég hálásan pislogni rá, nehogy a végén még elvegye előlem, amiért válogatok is – Köszönöm az ételt!
Talán túlságosan artikulálva mondtam ki a szavakat, amivel kifiguráztam az egyik szokásunkat, de én szórakoztatónak találtam. Ha most csak ketten lennénk itt, ezt minden bizonnyal üvöltve csináltam volna, de azért mégsem járathatom le a beosztottjai előtt. Egy másik helyzetben és máshol ez tök oké lenne.
- Hé! – két falat között most mégis sikerült hangosabban felszisszennem – Mióta vagy kettőnk közül te az, aki lógni akar, ráadásul pont miattam? Ez nem igazán vall rád. Tönkrementél volna, amióta utoljára találkoztunk?
Én nem tanultam soha rosszul, inkább az átlagos kategóriába voltam sorolható. Nem voltak közepes jegyeim, de messze álltam az osztályelsőtől is. Mivel a szüleim szerették volna, hogy sok lehetőségem legyen, jártam külön tanárokhoz is, de jól puskáztam a dolgozatoknál, ha arra volt szükség. Annyi a számlámra írható talán, hogy nem hagyatkoztam csak erre. És mivel Braylen volt a legjobb barátom, inkább a reál tárgyakból jeleskedtem. A mini énje a fiúnak azt vallotta, hogy a humán tárgyak a lányoknak és a bénáknak valóak, nekünk férfiaknak pedig rendületlenül kell tudnunk számolni... Tehát ebben inkább őt követtem és utólag nem is bántam meg.
- A Columbiára, csak nem az egyetemre, hanem a fősulira – én magam mondjuk megdöbbentőnek találtam, hogy nem néz ki belőlem hasonlót. Mi az istent csinálnék az életben, ha nem továbbtanulnék? Ha élősködnék anyáék nyakán, akkor meg az lenne a baj – Azért csak főiskola, mert nem mehetek rögtön Medical schoolba előképzettség nélkül.
Azt már nem tettem hozzá, hogy Japánban igyekeztem lehetőség szerint bővíteni egy kicsit a portfóliómat egyéb egészségügyi szociális munkákkal. Éppen ezért jártam a gyerekkórházakba meséket olvasni a kicsiknek, és az idősek otthonába beszélgetni az emberekkel a háborúról meg egyéb dolgokról. Így lényegében két legyet ütöttem egy csapásra, mert a nyelvet is tudtam gyakorolni és elég sok papírt sikerült szereznem ahhoz, hogy a jelentkezésem tényleg sikerüljön.
- Nem mondtam el senkinek, mert meglepetésnek szántam. Anyáék azt hiszik, hogy végül nem jutottam semmire és a megállapodásunkat fogom beváltani, de én nem akarok üzleti dolgokat tanulni, ezért keményen gondolkoztam és azt hiszem már kitaláltam, hogy mit szeretnék csinálni.
Sokat segített nekem Japán. Tény és való, hogy elég sokat buliztam meg nőztem ott, de ezt el lehet nézni azért nekem, mert valamilyen szinten ugyanúgy javíthatatlan vagyok. Viszont igyekeztem nem csak a mának élni, ami nem volt túl egyszerű számomra. Szeretek másoknak segíteni, nem vagyok rosszul a vértől és egyéb gusztustalan dolgoktól, és elég jó a lexikális memóriám, könnyen tanulok és kitartó vagyok ha valami nagyon érdekel engem. Viszont talán a hivatásom kiválasztásakor mégis az volt számomra a legfontosabb, hogy a jövőben hasznos tagja lehessek a társadalomnak.
- Semmi baj – mosolyogva nyugtáztam, amikor végül visszatért – Nem kellett volna a munkahelyeden zavarnom, de azt hittem, hogy nem lógsz ennyit a konyhán. Kellene szerezned magad mellé valami segédet, aki odafigyel itt a dolgokra, vagy mi.
Főszakács. Nem jutott eszembe a szó. Elég kemény lehet tulajdonosként ezt a feladatot is ellátni, de azt hiszem a bátyámnak is sok mindent kell még elérnie az életben, amiért keményen meg kell dolgoznia a jövőben.
- Ez jó ötlet! – egészen lelkes lettem tőle – Hoztam egy csomó sakét, legalább azt is megihatnánk. Úgy hiányzott nekem a kis hercegnőm! Még mindig olyan szép, mint régen?
Könnyen dobálóztam ezekkel a szavakkal, mert egyetlen alkalommal sem gondolta a bátyám, vagy Rachel azt, hogy komolyan gondolnám. Én a magam részéről könnyen el tudtam nyomni az érzéseimet a lány iránt, az utóbbi időben meg kifejezetten egyszerűen ment... De csak mert nem láttam. Én már rég beletörődtem, hogy Rachel más pasikkal jár, de Nathanért van oda, én pedig nem fogok egy nőn perlekedni a bátyámmal. Ennyit egyik sem ér. Beértem így a saját barátnőimmel, éppenséggel csak annyi kikötésem volt a dologgal kapcsolatban, hogy más ne nyúljon hozzájuk rajtam kívül. Akkor se, ha hivatásbeliek.
- Biztos nőttem, régen nem voltam túl magas – a mondatom után persze undorító mosoly jelent meg az arcomon – Ha így van az azt is jelenti, hogy vonzóbb lettem.
Persze ezt már csak azért mondtam, hogy meg tudjam botránkoztatni. Hiába volt velem szigorú a bátyám, ennek ellenére egy kicsit én is adtam alá a lovat ezzel kapcsolatban. Egyáltalán nem voltam már olyan ártatlan, mint pár évvel ezelőtt, és talán éppen ezért is tudtam olyan szégyentelenül kijelenteni a következőket:
- A céget szerintem valamelyik első unokatesónk, vagy egy szerencsés aligazgató kapja meg – csak azután folytattam, hogy egy nagy kanállal belapátoltam a levesből, aztán lenyeltem azt – Te séf lettél, én orvos leszek... Nem voltunk hasznosak a családunk számára, de legalább boldog életünk lesz, mert anyáék jobban szeretnek minket annál, hogy valami olyat erőltessenek, amit nem akarunk.

i'm a fancy bitch  | 1 515 | szeress