Már éppen indulnék haza, mikor az öcsém végre méltóztatik befáradni az irodába és aláírni azokat a papírokat, amiket még apánk hagyott itt reggel. Egész nap az asztalomon díszelgett a termetes kupac, a több példányos dokumentumok halmaza. Meghagytam a titkárnőmnek, hogy hívja fel David-et, mert alá kell írnia papírokat, méghozzá elég sürgősen - hátha a sürgős jelző elég indok ahhoz, hogy ne várasson egész nap -, de természetesen egész nap várhattam arra, hogy megjelenjen. Csak most képes idetolni a képét, amikor az iroda már üres. Megfordult a fejemben, hogy hagyom a fenébe az egészet, majd holnap foglalkozom vele. Ha eddig nem jött, ezután sem fog. Aztán láss csodát, mégis! Se kedvem, se energiám nincs jópofizni vele, szóval csak szó nélkül tolom elé a mappákat, amikben megtalálja a papírokat. Addig összepakolom a dolgaimat, szólok Debbie-nek, aki még mindig az asztala felett görnyed, hogy menjen haza, majd holnap, friss fejjel folytassa inkább. Nem tudom, mi tart ilyen sokáig néhány aláíráson, de David látszólag nem sieti el a dolgot, ami kezd kicsit bosszantani. Amint méltóztatik az utolsó oldalt is aláfirkantani, a dossziékat egy kupacba félreteszem. Holnap reggel valakivel átvitetem apánkhoz, ma már az öreg sem fog ezekkel foglalkozni. Kitessékelem az öcsémet az irodából, aztán a lifttel a garázs felé távozom. A parkoló is szinte teljesen üres, az enyémen kívül csak egy autót látok itt, egy fekete sportkocsit, de embert nem. Már messziről megnyomom a gombot és pittyegéssel adja tudtomra a kocsi, hogy nyitva áll. Bepakolok a csomagtartóba, de mielőtt beülnék, egy ismeretlen hang szólít meg közvetlen közelről.
- Grayson Connor? - kérdezi a férfi a hátam mögül. Egyik kezem már a kilincsen pihen, amikor automatikusan visszafordulok. Az ismeretlen a köztünk lévő két lépésnyi távolságot egy szempillantás alatt átszeli, nekem pedig semmi időm nincs felmérni a helyzetet. Csak akkor veszem észre a kezében tartott kést, amikor már túl késő. A férfi addig sétál, míg a pengét egyenesen a hasam közepébe mártja. A fájdalom csak pillanatokkal később jut el az agyamig, mire kirántja belőlem a kést és ismét szúr. A második döfés után mintha többet időzne, de végül kitépi a kést, taszít egyet rajtam, aztán egyszerűen hátat fordítva távozik. Háttal a kocsinak dőlök, végigcsúszom az ajtón és a földön landolok. Értetlenül pislogva szorítom a kezeimet véráztatta ingemre. A rám jellemző higgadtság, önuralom, fegyelmezettség most csírájában sem mutatkozik. Levegőért kapkodva pánikolok. Miértekre keresek választ, okokat próbálok kitalálni, de közben nem hagy nyugodni a gondolat, hogy egyedül vagyok egy mélygarázsban. A hideg, fémes fájdalom hirtelen lesz úrrá minden porcikámon, amit a félelem csak felerősít. Tompa vagyok, nem tudok tiszta fejjel gondolkodni. Ki kell valahogy jutnom, segítséget kell szereznem, különben meghalok. Kiráz a hideg, ahogy a zakóm belső zsebébe nyúlok a telefonomért. A büszkeségemet félretéve nyomombe a kettes gyorshívót. A látásom kezd egyre homályosabb lenni, a fejem elnehezül. Fázom, a sebemet sem tudom szorítani, minden erőm kezd kiszállni belőlem. Abban sem vagyok biztos, hogy a kettes gombot nyomtam meg, de rányomok a zöld gombra. Ez az egyetlen esélyem arra, hogy kijussak innen. Hallom, ahogy kicseng egyet, aztán még egyet a vonal túloldalán a másik telefon. Hirtelen álmosság tör rám, a szemhéjaim elnehezednek, a fejem érezhetően lebicsaklik, de már nincs erőm felemelni.

Gray and Dave

Grayson Connor tagadhatatlanul az egyik legjobb ügyvéd a városban, talán az országban, emellett az üzleti érzéke is nyilvánvalóan rendben van, hisz a nővérünk segítségével a családi vállalkozás élén is kiválóan feltalálja magát, és bár fogalmam sincs, hányas IQ-val rendelkezik, de elvileg okos. Nagyon okos. Aztán néhány dolog valahogy mégsem fér a fejébe. Számomra abszolút érthetetlen módon nem képes felfogni, hogy hiába üzenget nekem egész nap a titkárnőjével, vagy próbál a kedves Debbie óránként elérni telefonon, a műszakom lejárta előtt akkor sem leszek képes felugrani az irodába, hogy aláírjam nekik azokat a nyavalyás papírokat. Mondjuk, ha reggel még azelőtt szóltak volna, hogy elindultam a kórházba, még tehettem volna egy gyors kitérőt, de sajnos, nagy szomorúságomra, nincsenek szuperhős képességeim, hogy két műtét között átsuhanhatnék egy villanással a Connor Biotech Inc-hez. Bár a bátyám részéről ez talán egy örökletes betegség, családi vonás lehet, mert ebben a kérdésben apám is hasonlóan vélekedik: sokszor úgy tűnik, mindketten úgy kezelik a sebészi munkámat, mintha csak valami hobbi lenne. Egy furcsa hóbort, amiről majd leszokom, aztán egyszer csak behúzott farokkal kuncsorgok majd náluk irodai munkáért. Ezt viszont én nem tudom sehogy sem felfogni. Graynek talán megy, hogy egyszerre végezzen két munkát, legyen ügyvéd és üzletember egy személyben, de nekem ez meghaladja a képességeimet. Én a nap 24 órájában orvos vagyok. Amúgy is Patricia a mezőgazdász a családban, miért nem elég, ha ő kézben tartja a dolgokat a cégnél? De szerintem ahogy öregszenek, ez már csak rosszabb lesz, jobb nem.

- Szép estét, Deborah! - kacsintok az épp távozni készülő titkárnőre, és a mosolyából látom, hogy neki ennyi már elég is, hogy megbocsássa nekem, amiért rám várva túlóráznia kellett. Bevallom, emiatt kicsit bűntudatom is támad, de mivel nem jelzett nálam időben, a napomat semmiképp sem tudtam volna már átszervezni.
- Jó estét, David. A bátyja az irodájában várja, kicsit már türelmetlen...
- Mikor nem az? – legyintek, ahogy elhaladok a nő mellett, és búcsúzóul még küldök felé egy mosolyt, de Grayson irodájának ajtajához érve megtorpanok. Mély levegőt veszek, majd nagyot sóhajtok, így készülve fel az örökké komor és elégedetlen ábrázatának látványára, amit már több mint húsz éve rendszeresen ragaszt fel az arcára a kedvemért. - Szia - üdvözlöm röviden, egyszerűen, ahogy belépek, aztán a szavaknak innentől nincs helye köztünk. Aláírást körmölök vagy negyedóráig folyamatosan, szünet nélkül, néha egy-egy szöveget gyorsan át is futva, csak hogy képben legyek a lényegről, aztán egy ugyanolyan laza mozdulattal vissza is tolom elé a papírhalmokat, ahogy tőle kaptam, és bár szeretném még megkérdezni tőle, hogy Matt Russotól van-e már bármi használható infója, de végül nem teszem. Túl fáradt vagyok - és láthatóan ő is – ahhoz, hogy akár csak megpróbáljunk értelmes beszélgetésbe kezdeni, úgyhogy inkább nem erőltetem. Talán majd kipuhatolom nála a dolgot holnap üzenetben. Valamiért írott formában sokkal elviselhetőbb, úgyhogy ez így be is vált nálunk, ha valamit akarunk egymástól.

- Élmény volt, mint mindig, bátyó - biccentek felé, utalva a kellemes csevegésünkre, ezzel egyidejűleg búcsúzva is tőle, aztán csendben kisétálok a már kihalttá vált irodaházból. Az épület alatt parkolok, ahová lifttel jutok le, aztán hamar be is pattanok az ezüst színű Honda Accordomba, és a szemem sarkából még látom, hogy Grayson is épp leérkezik, de én már kifelé kanyarodom. Az első szemafornál rostokolok már a piros lámpánál, közvetlenül az épület mellett, amikor csörög a telefonom, és látom, hogy ő hív.

- Azt ne mondd, hogy van még egy köteg aláírni való, amiről megfeledkeztél - szólok bele a készülékbe megjátszott bosszankodással, de válasz nem érkezik. Megnézem a kijelzőt, hogy biztos ő hívott-e. - Grayson? - Még mindig semmi. A lámpa közben zöldre vált, indulnom kéne... bár az utca kihalt, szóval legalább senki nem dudál a s*ggembe, hogy haladjak már. Hirtelen döntéssel hátramenetbe teszem a kocsit, aztán visszakanyarodok a parkolóba. Nem tudom, mi a frászt akar még, de egyszerűbb, ha személyesen megkérdezem, amíg mindketten itt vagyunk. Épp begördülnék a rámpán belülre a bejáratnál, amikor kifelé rohanva valaki nekiütközik a szélvédőmnek. Fél pillanat, míg regisztrálom, hogy az illető mindkét keze csupa vér, és egyikben vörösen csillanó kés van.  

- Mi a...?! - Rosszat sejtek, a gyomrom bukfencezik a látványtól, és tudom, hogy azonnal cselekednem kell, nem tétovázhatok. Kipattanok a járműből, mielőtt ő visszanyerhetné az ütközéstől elveszített egyensúlyát, és miközben felé lépek, a pillantásom futólag arrafelé vetődik, ahol legutoljára láttam a bátyámat. A földön hever, mozdulatlanul, kezéből félig kicsúszott a telefonja. - Mit művelt? - rontok neki a másiknak, és két határozott ütéssel a földre küldöm, aztán rohanok Graysonhoz, és szinte csúszva térdelek le mellette.

- Gray! Hé! Térj magadhoz! Nehogy el merj aludni, tesó! - pofozgatom röviden az arcát, de aztán már a sérüléseit próbálom felmérni. - A kurva élet! - hagyja el a számat a káromkodás. Súlyos. Látszólag nagyon súlyos. Ezt kurvára nem hiszem el! Először a fater, aztán Isabel, és most ő haldoklik a kezeim között. El vagyunk átkozva? Talán csak én. Hisz anyám is így halt meg, segítségre várva, a karomban. - Ne aludj el! Ne aludj el! - ismételgetem, miközben kibontom az ingét. Két szúrás. Az egyik az oldalába ment, az kevésbé veszélyes, de a másik... Túl sok a vér. Rászorítom az egyik kezem az utóbbira, közben szabad kézzel már tárcsázom a 911-et, és szinte gépies hangon jelentem, ami történt. Az idegen férfi a kocsim előtt még mindig eszméletlen. Legszívesebben odamennék, és még párszor a fejét a betonba verném. De észnél kell lennem.

- Már úton van a segítség - közlöm biztatásul Graysonnal. Azt mondták, tíz perc. Félő, hogy nem érnek ide időben. - Gray, figyelj rám! - Az egyik kezét a hasa közepén levő seb fölé irányítom. - Ezt szorítsd ide. Mindjárt visszajövök, addig szorítanod kell. Hallasz? - Csak miután megbizonyosodom róla, hogy legalább valamennyire magánál van, és megpróbálkozik a feladattal, pattanok fel, és rohanok a Hondámhoz az orvosi táskámért. Aztán ugyanolyan tempóban futok vissza is. Ellenőrzöm, hogy tartja-e még magát, aztán gyors ütemben nekikezdek az oldalsó sebe ellátásának. Ha legalább az egyiken csökkenteni tudom a vérzés mennyiségét, már azzal is nyerhetek neki egy kis időt.

Egész nap természetesen hiába vártam David érkezésére, a kórházi teendői fontosabbak voltak neki. Soha nem fogom megérteni, hogy lehet ennyire kevés érzéke az üzlethez. Nem egy helyen vannak kötelességei, a kórházon kívül is teljesíteni kéne a határidős teendőit és a rá eső feladatokat, de ha néhány aláírást sem képes időben megejteni, akkor mégis mit várunk tőle? Sosem tartozott teljesen közénk, sosem kedveltem, az ilyen húzásaival pedig csak tovább feszíti a húrt. Lenne jobb dolgom is, mint rá várni az irodában, de végszóra végül megérkezik. Se kedvem, se energiám vele beszélgetni, így csak biccentek neki, amikor belép a helyiségbe. Nemes egyszerűséggel elé tolom a kupacot, amit még a nap folyamán alá kellett volna írnia, elé gurítok egy tollat, ha nem lenne nála, ameddig pedig ő nagy kegyesen odabiggyeszti a nevét a lapok aljára, én indulásra kész állapotba hozom magam. Amint az utolsó oldallal is végez, összerendezem a papírokat, egy kupacban elhelyezem az asztal sarkában és végre magam mögött hagyom az irodámat.
A parkolóban a szemem sarkából látom távozni a szürke Hondát, de nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget. Ha David végre elhúzott, az számomra csak egy gonddal kevesebbet jelent. Sietős léptekkel közelítem meg a saját autómat. Napközben George szokott fuvarozni, ha egyik helyről a másikra kell mennem valami miatt, de este jobb szeretek magam hazavezetni, ahogy reggel szintén a saját kocsimat preferálom. Fáradtan dobom be a csomagtartóba a személyes dolgaimat és már épp beülnék a vezető oldali ülésre, amikor egy idegen szólít meg. Váratlanul, hirtelen támad rám a nagydarab fickó. Határozott mozdulatokkal, erősen, habozás nélkül szúr mindkét alkalommal. Egyszer az oldalamat találja el, másodjára, ha tippelnem kéne, a gyomromba mártja a pengét. Az agyam néhány pillanatra leblokkol. Értetlenül állok a helyzettel szemben. Rajtunk kívül senkit nem látok a parkolóban már, így elkeserítő, sötét gondolatként átfut az agyamon, hogy itt fogok meghalni. Erőtlenül csúszom le a földre háttal a kocsinak, amikor a pasas taszít rajtam egyet, majd angolosan távozik. Kezemet a hasamra szorítom, de nem tudok annyi erőt kifejteni, amennyit szeretnék. A gondolatok egymás után pörögnek át az agyamon, de hirtelen nem tudom, mit csináljak. A nyilalló, hideg, éles fájdalom lebénít egy időre. Végül nagy nehezen összeszedem magam annyira, hogy előkapjam a telefonomat és benyomjam a kettes gyorshívót. Már nincs erőm a készüléket a fülemhez emelni, a földre ejtem, fejemet a kocsi ajtajának támasztom és minden erőmmel próbálom nyitva tartani a szemeimet. Hirtelen álmosság lesz rajtam úrrá, olyan fáradtság és tompaság, amivel még nem találkoztam. Hallom a vonal túlsó végén David hangját, de képtelen vagyok válaszolni. Másodpercek, talán percek is eltelnek, mire újabb zaj üti meg a fülem. Hangos csattanás és fékcsikorgás vonja magára a figyelmem. A szemeim kipattannak és keresem a hang forrását. A kitartásom csupán pillanatokig tart, ismét erőt vesz rajtam a kábultság. Tehetetlenül ülök az autó előtt, amíg David hangját egész közelről meg nem hallom. Az ütögetés megteszi a hatását, kinyitom a szemeimet és tekintetemmel követem az övét, egészen a sebekig. De az is lehet, hogy csak magától lebicsaklik a fejem, nem tudom, minden kezd elhomályosodni.
Úton a segítség, remek. Remélem, fekete zsákot is hoznak magukkal.
Nyöszörgő hangot adok ki, amikor a hasam közepén lévő sebre szorítja a kezemet az öcsém. Fáj, rohadtul fáj. Amint elengedi a kezem, a szorítás veszít az erejéből, de igyekszem valamennyire tartani magam.
- Ha még egyszer, megpofozol… - szólalok meg erőtlenül, elnyújtott hangon, mikor ismét mellém guggol. Kell néhány mély levegőt vennem, mielőtt folytatni tudnám. - Eltöröm a kezed - figyelmeztetem a jövőre tekintve, mivel mindketten tudjuk, hogy mostani állapotomban ez teljességgel lehetetlen. Épphogy befejezem, erős köhögésre késztető érzésem támad. Erőtlenül kezdek köhögni, a szabad kezemet mégis reflexből a szám elé emelem. Amikor leengedem, akkor látom meg tenyeremben a vércseppeket. - A kurva élet - idézem Davidet korábbról.

Gray and Dave

Grayson máris túl sok vért veszített, a két nagy szúrt seben keresztül villámgyorsan vérzik el. Látszólag a szemeit is alig tudja nyitva tartani, közel áll ahhoz, hogy elveszítse az eszméletét. Azt nem engedhetem. Amíg magánál van, könnyebb nyomon követni az állapotát, észrevenni, és időben reagálni, ha valami történik. Ha elájulna, akkor kezdhetnék csak igazán aggódni. A mozdulataim, a tetteim ösztönösek, teszem, ami sok év alatt berögzült, illetve az Afganisztánban szerzett tapasztalat is nagyon jól jön ahhoz, hogy ne fagyjak le a látványtól, hogy végig észnél legyek, és mindenre időben reagáljak. Igyekszem Grayt ébren tartani, persze a módszereim nem igazán tetszenek neki. A fenyegetőzésére muszáj elmosolyodnom. Az jó jel, ha még erre is van ereje.

- Azt szeretném én látni! - felelem kihívóan. - Tudod, ha nem kérsz a segítségemből, nem engem kellett volna hívnod, tesó - teszem hozzá, szándékosan provokálva. Kötekedjen csak, ha jól esik... illetve, ha ez segít neki még egy kicsit észnél maradnia. - Ellenkező esetben viszont el kell viselned a módszereimet... - vonok vállat lazán. Vagyis legalább próbálok úgy tenni, mint akit nem vet szét az ideg és az aggódás. Bár egyértelmű, hogy ő maga is tisztában van már vele, mekkora a baj. Erre utal az is, hogy káromkodik, ami szinte a sérti a fülemet, mert ilyenre eddig talán még sosem történt példa. Miután elhúzza a kezét a sebhelyről, amit eddig a kérésemre leszorított, gyors ütemben igyekszem ellátni, csökkenteni a vérzést, ehhez azonban el kell szorítanom a vágás szélét, ami cseppet sem kellemes. Amint ez megtörténik, fecskendőt veszek elő, és egy kisebb adag fájdalomcsillapítót kap.  

- Mi történt, Gray? - kérdezek rá, miközben a tűt a karjába szúrom, részben azért, hogy továbbra is szóval tartsam, de persze tényleg szeretném tudni, és most, hogy a vérzés valamelyest csillapodott, legalább már tudnék is figyelni a szavaira. - Mármint a nyilvánvalón kívül - tekintetem a támadója felé irányul. A pasas még mindig mozdulatlanul fekszik. A második ütésemet a nyakára mértem, amivel egy időre elkábítottam, de nem lehet tudni, mikor tér magához. Esélyes, hogy csak percek kérdése. - Mondott valamit? Miért tette? - Nem vagyok rendőr, de elsőre nem tűnik szimpla rablásnak. Akkor elvitte volna a bátyám telefonját is, vagy egyenesen a slusszkulcsát veszi el, és a kocsijával menekült volna. Érthetetlen. Vagy talán valamelyik ügye miatt akarták elhallgattatni? Egyáltalán lehet köze bármi olyan ügyhöz egy gazdaságjogi ügyvédnek?

A kevésbé vérző sebet is épp elkezdeném ellátni, amikor a szemem sarkából mozgást érzékelek. A fickó kezd magához térni ugyan, de még kába, a mozdulatai vontatottak... És abban a pillanatban a szirénák hangja is felcsendül a közelben. A rendőrök és a mentők szinte egyszerre futnak be, szerencsére, mert így nem kell magára hagynom Graysont annak érdekében, hogy laposra verjem a késelőt, és visszaküldjem a földre. Bilincsben viszik el, ez a mázlija. Vinnének engem is, tanúvallomást tenni, de végül beleegyeznek, hogy Gray mellett maradjak, és később köszönjek be az őrsre. Viszont meghagyom nekik Debbie telefonszámát, akitől majd elkérhetik a parkoló kamerái által rögzített videót. Én pedig a mentősökkel együtt pattanok be a mentőbe. Míg az egyikük, Winters, elvégzi a szükséges ellenőrzéseket és vizsgálatokat a bátyámon, én a kórházat hívom, és értesítem Monique nővért is a történtekről, illetve utasítom, hogy készítsék elő az egyik műtőt nekünk. A műszakom nemrég lejárt, és a saját testvéremet egyedül amúgy sem operálhatnám, de ott kell lennem. Még akkor is, ha legfeljebb csak asszisztálni tudok ahhoz, hogy megmentsük.  
- Még egy kicsit tartson ki, Grayson, perceken belül megérkezünk a kórházhoz - közli biztatásul a bátyámmal a mentőslány, miközben felhelyezi rá a monitorozáshoz szükséges eszközöket.  

Nem igaz, hogy a fájdalom csak később tudatosul az emberben. A metsző, hideg érzés azonnal átjárja minden porcikámat, amint a penge találkozik a bőrömmel. Intenzív, heves és rémisztő. Még sosem voltam ennyire megrémülve valamitől. A munkám miatt ért már egy-két fenyegetés, de mivel nem a büntetőjog a szakterületem, ezért nem jellemző a mindennapjaimra a megfélemlítés vagy zsarolás. Az a néhány rosszindulatú ígéret pedig még soha nem került beváltásra. Most mégis úgy gondolom, ez csak azért történhet meg, mert beletenyereltem valamibe, amibe nem szabadott volna.

Az öcsémet volt legkézenfekvőbb tárcsáznom, és akármennyire is idegesít a jelenléte, a szakértelme megnyugtat. Én is tudom, hogy ébren kell maradnom, de egyre nehezebben megy. Olyan álmosság tört rám, amit eddig még nem éreztem és pillanatról pillanatra erősebb a késztetés, hogy lehunyjam a szemeimet csak egy rövid időre. David is észleli ezt és eléggé éberré pofoz ahhoz, hogy tudtára adjam a módszere egyáltalán nem tetszik. Tudom, most teljesen rá vagyok utalva ebben a helyzetben, normál esetben viszont tényleg nem hagynám annyiban ezt. Hálám jeléül holnap - ha lesz holnap - megadom neki a tartozásom. Már épp válaszolnék, amikor erős köhögési késztetés lesz úrrá rajtam. Az eddig valamelyest elszorított sebemet elengedem és a kezem a szám elé emelem. A számból előbukkanó vér nem enged semmi jóra következtetni. Nem vagyok orvos, de azt még én is tudom, hogy ez nem jó jel. A kézfejemmel letörlöm a szám sarkából a vért, amikor David a hastájékon lévő sebet veszi kezelésbe. Összeszorított fogakkal vetem hátra a fejemet a kocsi ajtajának. Próbálok úrrá lenni magamon, de a fájdalom erősebb most, mint a saját önkontrollom. Felnyögök, ahogy ott matat és még levegőt is alig veszek, amíg abba nem hagyja.

- Mi a…? - kérdezem automatikusan, amikor meglátom a kezében a fecskendőt, de mire befejezném, már érzem a szúrást, ami elenyésző a többi fájdalomhoz képest. - Nem… Nem tudom… - csóválom a fejem erőtlenül. Nehezen jönnek a szavak, nagyon száraz a torkom. - Nem. - A fickó minden szó nélkül esett nekem. Előttem termett, a kezében volt már a kés és szúrt. Magyarázat nélkül, hidegvérrel. Vagy csak nem emlékszem, hogy mondott-e valamit. Ködös az egész és nem tudok gondolkodni. Teljesen elveszítem az időérzékemet. Talán percek múlva hallom meg a szirénát és a szemem sarkából halványan, homályosan, de látom a villogó fényeket. Az eddig stabilnak vélt helyzetemből kimozdítanak, vízszintes helyzetbe kerülök és idegenek kezdenek sürgölődni körülöttem. A fájdalom sokkal enyhébb, a fejem zúg. A két mentőtiszt szavai lassított felvételként, alig hallhatóan jutnak el hozzám. Nehezen fogadom be a külvilág ingereit, az egyetlen, amit stabilan érzékelek, a plafonon világító lámpák vakító fénye. Egy maszk kerül az arcomra, amitől sokkal egyszerűbb a légzés, a karomon ismét apró szúrást érzek. A következő pillanatban már tolnak valamerre. Mire ismét észbe kapok, egy autó belsejében, egy mentőautó belsejében találom magam. Hallom a szirénát, valamelyest a sebességünket is érzékelem, de még mindig kába és gyenge vagyok. A fájdalom már csupán minimális, így a fejem is kicsit tisztább. A kátyúk és bukkanók tesznek róla, hogy észnél maradjak. Tisztább fejjel gondolkodni is nehezebb, és akkor bevillan! A komolytalannak tűnő fenyegetőzés, a tükörsima homlokán feltűnően kidagadó ér, az arcát elöntő lilás-vöröses árnyalatok, az arcomba tartott mutatóujj. Tudtam, hogy veszélyes az a nő, de arra nem gondoltam, hogy rám is az lehet. A szemeim kipattannak és kapkodva próbálom levenni az arcomról a maszkot, de hirtelen nehezebben kapok levegőt. Mintha más töltené ki az oxigénnek fenntartott folyosót a mellkasomban, aztán megérzem a fémes ízt a számban. Magatehetetlenül fekszem és kapkodok levegőért. Minden próbálkozásom sikertelennek bizonyul. Nem adom fel, ahogy általában semmit. Érzem a közeledő kudarcot, az egyre közeledő sötétséget, ami aztán szép lassan rám is telepszik. A testem elfárad, nem tudja tartani a lépést. A fölém hajoló arcok elhomályosodnak, a zajok elhalkulnak, a levegő is lehűl. Az érzékeim eltompulnak, aztán megszűnnek, míg végül csak a hideg, sötét, magányos semmi marad.

Gray and Dave

Nem éppen hálás feladat egy tizenkét órás műszak után egy elhagyott, homályos parkolóban küzdeni a bátyám életéért, bár tény, hogy az adrenalin beütött abban a pillanatban, ahogy a támadója a szélvédőmön kötött ki. Így jelenleg baromi messze vagyok attól, hogy belealudnék a teendőkbe, vagy a fáradtság bármilyen jele megmutatkozzon rajtam. Teszem, amit csak itt helyben megtehetek, hogy csökkentsem a vérzés mennyiségét, hogy beszéltessem, megakadályozzam abban, hogy beájuljon, a fájdalomcsillapítót is amiatt kapja, hogy képes legyen tovább küzdeni, én pedig még a kocsim előtt heverő fickót is félig szemmel tartom, de így is meglehetősen tehetetlennek érzem magam. Mert itt helyben csak keveset tehetek, magára hagyni pedig véletlenül sem fogom Graysont.

Ahogy a fecskendőt eltávolítom a karjából, és felpillantok az arcára, illetve az arca előtt tartott tenyerére, akkor veszem csak észre, hogy vért köhögött fel. Ettől pedig még inkább elfog az aggodalom, mert ez cseppet sem jó jel. Nem kizárt, hogy az egyik szúrás a tüdejét is érte, vagy valahonnan vér került a légutakba. Hiába próbálom én külsőleg csökkenteni a vérzést, ha belül valahol súlyos belső vérzése van, ami sajnos gyorsan nagy károkat okozhat. Félő, ha nem jutunk el időben a kórházba, hamarosan nem kap majd rendesen levegőt, aztán...

Idegesen ellenőrzöm az időt a telefonomon, de mielőtt pánikszerűen úgy dönthetnék, hogy magam fuvarozom el a kórházig, végre befut a segítség. A rendőröknek egyelőre abszolút semmi hasznosat nem tudok mondani, de nem is akarom, hogy feltartsanak, ezért megkapják Gray asszisztensének elérhetőségét, én pedig pattanok is be a mentőkocsiba. A bátyám közben hol velünk van, hol meg... nem igazán tudom, mintha kezdené kicsit elveszíteni a kapcsolatot a külvilággal, egyre kábább. Az oxigénmaszk és az infúzió először úgy tűnik, segít, de aztán hirtelen történik valami. Az egyik pillanatban mintha mondani próbálna valamit, a másikban pedig már fuldoklik.

- Intubálni kell! Azonnal! - utasítom Winterst, és szerencsére elég gyors és gyakorlott mozdulatokkal teszi a dolgát, mert kevés választ el tőle, hogy kitépjek mindent a kezéből, és magam csináljam. Az idősebb Connor közben teljesen elveszíti az eszméletét, de az intubálásnak hála szerencsére hamar ismét levegő jut a tüdejébe. Ezután azonban olyasmi történik, amire, azt hiszem, tényleg nem voltam felkészülve. Mielőtt egyáltalán feleszmélhetnénk, megkönnyebbülhetnénk, hogy Gray újra lélegzik, még ha csak segítséggel is, a monitor sípolni kezd, azt jelezve, hogy leállt a szíve. Winters kezei foglaltak, nem is várok egy pillanatot sem arra, hogy tehessen valamit, magam veszem kézbe az irányítást, és kapom le a szemközti polcról a defibrillátort. Szinte robotként teszem a dolgom, ösztönösen, nem sokat gondolkodva. Töltés egyszer. Semmi eredmény. Néhány pillanat múlva újra... De csak harmadikra sikerül visszahoznom őt. És abban a pillanatban futunk be a kórház felhajtójára. Egyszerre többen rohannak felénk, talán annak köszönhetően, hogy előtte már jeleztem az érkezésünket. Átveszik Grayt tőlem, de én sem maradok le túlságosan mögöttük. A műtők előtt Burke próbál feltartóztatni, de ahogy találkozik a tekintetünk, végül megadóan bólint, és csupán arra figyelmeztet, hogy ne legyek láb alatt, ne akadályozzam őt a munkájában, hagyjam, hogy tegye a dolgát. Részemről rendben, szóval amint erre rábólintok, már rohanunk is bemosakodni.


Másnap délelőtt...
Az előző éjjel felért egy rémálommal, bár a tényleges álmoknak sikerült messzire elkerülniük, tekintve, hogy nem sokat aludtam. A műtét jól sikerült, ám így is muszáj volt Gray-t átmenetileg mesterséges kómába helyezniük egy időre, én pedig csak ültem mellette az intenzíven, amíg Patricia le nem váltott. A következő műszakom reggel hatkor kezdődött volna, de az osztályvezető ragaszkodott hozzá, hogy ezt a napot kivegyem. Nem örültem neki, de így legalább volt lehetőségem eljutni rendőrségre is tanúvallomást tenni; persze mint kiderült, nem tudtam semmi olyat mondani, amit ne láttak volna már a felvételeken is. Arról azonban továbbra sem tudnak semmit, hogy a fickó miért tette, amit tett.

Féltizenegy körül érkezem vissza a kórházba, kezemben egy nagy pohár erős feketével. A pultnál rögtön közlik, hogy Gray-t már nem tartják kómában, ezért hamarosan felébredhet. Igyekszem is vissza hozzá, hogy mellette legyek, amikor magához tér, bár kicsit tartok tőle, hogy - legyenek ezek a székek akármilyen kényelmetlenek - ha sokáig ücsörgök itt, el fogok bóbiskolni a kimerültségtől.

A félelem tagadhatatlanul átjárja minden porcikámat. Kérdések kavarognak a fejemben, de én sem tudom kibogozni a saját gondolataimat. Annyira homályos és megfoghatatlan minden; nem csak a gondolataim, hanem a környezetem is. Egyre nehezebben fogom fel, mi történik körülöttem pontosan, a realitás és a képzelet határa kezd elmosódni. Az egyetlen, ami nagyon valóságosan érződik, az a fájdalom. Fáj az oldalam, fáj a levegővétel, fáj minden apró mozdulat, az öcsém minden érintése, de annyira kába vagyok, hogy ellenkezni sincs már erőm. Örülnék, ha vége lenne, csak a kimenetel aggaszt. Nem egy parkolóban terveztem meghalni David mellett.

Percek telhetnek el, mire fekvő helyzetben találom magam a mentőautóban. A maszk segíti a légzésemet, viszont egyre tompább vagyok. Hiába múlik a fájdalom, ne kapok erőre. Jóformán magatehetetlennek érzem magam. Soha nem kerültem még ennyire kiszolgáltatott helyzetbe, és csak egyetlen név ugrik be hirtelen, akit felelősségre lehetne vonni. Rebecca szavait üres fenyegetőzésnek fogtam fel. Óriási hibát követtem el, amikor figyelmen kívül hagytam a nő ígéreteit. Korábban már eltette láb alól azt, aki útban volt neki. Miért is gondoltam, hogy velem másképp lesz? Szólni akarok Davidnek róla, próbálom levenni az arcomról a maszkot, hogy szóhoz juthassak. Viszont még mielőtt megtehetném, levegőért kezdek kapkodni. Fáradtan küzdök az oxigénért hiába. Mielőtt még a szavak kibukhatnának belőlem, tompa sötétségbe borul körülöttem minden és mindenki, a szirénák elhallgatnak, már a New Yorkra jellemző kátyúk miatti zörgést sem érzem.

Másnap…

Az ébredés pillanatai nagyon nehezek. Mintha ragasztó tartaná ott a szemhéjamat. Amikor végre sikerül elég erőt gyűjtenem kinyitni a szemeimet, csak vékony résen keresztül nézem a fejem feletti fehérséget. Szinte fáj odanézni, ezért elfordítom a fejem. Hol vagyok, és mi ez a vakító fény? Nyöszörögve emelném a karomat az arcom elé, de félúton mozdulat közben ledermedek. Hasító fájdalom járja át mindenem ettől a nem túl komplikált mozdulatsortól is. Fogaimat összeszorítva grimaszolok, hangok egyelőre nem igazán jönnek ki belőlem. A fájdalom nem szűnik akkor sem, amikor visszafekszem az eredeti pozícióba, de pont elég löketet adott ahhoz, hogy végre magamhoz térjek. Lassan nézek végig a körülöttem lévő dolgokon; magamon egy fehér takarót látok, velem szemben a falra felszerelve tévé, mellettem mindenféle gépek és David. Kezd összeállni a kép. A fájdalom a késszúrások következménye, most pedig kórházban vagyok. Bosszant ez a kényszerhelyzet. Szabadulnék innen minél előbb, nekem erre nincs időm.

- David… - szólok oda az öcsémnek az elképzeltnél jóval határozatlanabb hangon. A torkom száraz és kapar. Próbálom ülőhelyzetbe tornázni magam, de túl gyenge vagyok és a fájdalom ismét belém hasít. Utálom, hogy ennyire gyengének lát az öcsém, utálom az itteni szagot, ezt az ágyat, a kórtermet, mindent. Az ágy melletti asztalon látok egy pohár vizet. Érte nyúlnék, de még ez sem megy. Dühösen fordulok vissza a hátamra és pislogok a plafonra. - Mikor mehetek már el innen? Dolgom van, nem érek én erre rá - puffogok hangosan. Én is jól tudom, hogy most félre kéne tennem mindent, mert már ettől a két mondattól elfáradtam, de én nem az az ember vagyok, aki megengedheti magának a pihenést. Az ilyen luxus nekem nem jár.

Gray and Dave

Az előző este kész katasztrófa volt. Ott helyben, mikor az ember épp egy családtagja életéért küzd, a vérében ázva, talán bele sem gondol igazán, mi is történt pontosan. Hogy ezzel az addig viszonylag nyugodt életük teljesen felborulhat. Csak akkor érzem át annak teljes súlyát, hogy valaki szándékosan rá támadt egy szerettemre, és el akarta venni az életét, amikor a rendőrségen szembesítenek ezzel. Mindent részletesen el kell mesélnem, mert bármi, amire emlékszem, akár hasznos is lehet, közben pedig - és utána is - kérdésekkel halmoznak el. Kérdésekkel, amik aztán aggodalommal töltenek el. Ismerem-e a támadót, láttam-e már korábban valaha? Mondott-e valamit, beszéltünk-e? Van-e bármiféle ötletem, hogy miért támadt a bátyámra? Grayson kapott-e fenyegető üzeneteket? Van-e bárki, aki tudomásom szerint ártani akarna neki? Lehet-e összefüggés a tegnapi támadás és aközött, ami apánkkal történt pár hónapja? Hisz miután megbizonyosodtunk róla, hogy a szívrohamát nagy valószínűség szerint a vérében talált szer okozta, tettünk feljelentést is, de a nyomozásuk azzal kapcsolatban sem jutott sehová. Meglehetősen nyugtalanító, hogy a kérdések nagy részére nincs válaszom, és még akkor is folyamatosan kattog az agyam ezen az egészen, amikor magam mögött hagyom a kapitányságot, hogy visszatérjek a kórházba. Abban reménykedem, hogy onnan legalább jó híreket kapok, és talán látva, hogy Gray már jobban van, majd kicsit magamra találhatok.

Ő azonban még mélyen alszik, mikor megérkezem hozzá a kórterembe, így csak konstatálom, hogy legalább már kicsit jobb a színe, mint mikor legutoljára láttam, aztán igyekszem a helyzethez mérten kényelembe helyezni magamat mellette az egyik fotelben. Ez tulajdonképpen olyan jól sikerül, hogy a kezemben tartott pohár kávé ellenére - amit még amúgy sem sikerült elkortyolgatnom -, viszonylag hamar el is nyom az álom. Nem ez volt a tervem, de a tegnapi nyugtalan éjszaka után egyértelműen szükségem volt némi pihenésre.

Arra ébredek, hogy a szobában hallható monoton zajok megváltoznak, és Gray a nevemen szólít. Azonnal felemelem a fejem, felegyenesedem kissé, és ujjaim határozottabban szorítanak a kezemben tartott papírpohárra, mielőtt az kicsusszanhatna a kezemből.

- Grayson... Hát élsz... - jegyzem meg egy hamiskás, álmos mosollyal az arcomon. Tekintve, hogy milyen közel volt tegnap ahhoz, hogy végleg elbúcsúzzunk, ez azért elég nagy dolog. De ő egyértelműen nem így látja, mert mintha mi sem történt volna, már indulna is a dolgára. Csak sóhajtok egyet, és rosszallóan csóválom a fejemet, miközben kicsit megemelkedve épp szóra nyitnám a számat, hogy megválaszoljam a kérdéseit, amikor az ajtón belép az egyik kollegina.

- Mr. Connor! A nevem Dr. Burke, örülök, hogy ébren találom - mosolyog kedvesen a vörös hajú doktornő, ahogy közelebb sétál hozzánk. Én pedig csak biccentek a nőnek, és azzal a lendülettel vissza is süllyedek a fotelembe, hogy átadjam neki a szót. Nem dolgozom ma, hivatalosan tegnap este sem, úgyhogy már így is próbára tettem Burke türelmét, szóval a tájékoztatás feladatát meghagyom neki.

- Sajnálom, de még nincs olyan állapotban, hogy távozzon. Ahhoz előbb sokat kell erősödnie. Ha az öccse ezt eddig még nem közölte volna, a mentőben tegnap este megállt a szíve. Ahogy hallottam, csak Dr. Connornak köszönhetjük, hogy még mindig velünk van. Sok vért veszített, a tüdeje is összeomlott, és néhány órán át mesterséges kómában kellett tartanunk, hogy regenerálódni tudjon. Tehát nagyon kérem, egyelőre csak óvatosan mozgolódjon, mert a varratai most még könnyen felszakadhatnak. És próbáljon minél többet pihenni. - A kollegina nagyon kedvesen és türelmesen magyaráz, de mindezt még így is épp elég ijesztő és sokkoló lehet hallani, szóval remélem, legalább kissé észhez téríti Grayt, aki ezután nem akar majd túl gyorsan távozni innen. Míg Burke elmondja, amit kell, én felállok, az éjjeli szekrényhez lépek az ágy mellett, és töltök egy pohár vizet, amit át is adok a bátyámnak, mert úgy látom, hogy szüksége lehet rá. Aztán ha már nincs szükség tovább az asszisztálásomra, visszatelepszem az iménti helyemre. Csak miután a nő távozik, fordulok az idősebb Connor felé a szavaimmal.

- Ha a munka miatt aggódsz, nem kell. Trisha és Debbie tökéletesen kézben tartanak mindent. Hidd el nekem, egy-két napig meglesznek nélküled is. A kérésemre mindenkinek azt mondják, aki a holléted felől érdeklődne, hogy sürgős teendők elszólítottak a városból. A sajtót is leállítottam, mielőtt bármit lehoztak volna. Feltételeztem, nem szeretnéd, hogy kitudódjon, mi történt. - Lehet, hogy alapvetően nem állunk túl közel egymáshoz, de azért már elég jól ismerem őt. Ha majd mégis úgy döntene, hogy nyilvánosságra hozná a történteket, azt valószínűleg a saját módján tenné majd úgy, hogy ő diktálhassa a narratívát.

Gyengén ébredek, kábán pislogok a plafon irányába. A lámpa fehér fénye vakít, de nem ez az egyetlen dolog, ami azonnal bekúszik a fejembe: ez a jellegzetes szag is tudatja velem, hol vagyok. Rengeteg kérdés pörög át hirtelen az agyamon. A fogaskerekek gyorsan beindulnak, mintha szinte egyetlen pillanatra sem álltak volna le, legfeljebb takarékon működtek volna. Lassan fészkelődni kezdek az ágyon, próbálom valami kényelmesebb pozícióba helyezni magam, de azonnal több irányból hasít belém a fájdalom. Mindenem fáj és fáradtnak érzem magam, pedig ki tudja, hány órán át nem voltam magamnál. A szervezetemnek nem volt ideje pihenni, amit meg is érzek. Szokatlanul erőtlen vagyok, ennyire még soha nem éreztem magam rosszul. De még ez sem tarthat vissza attól, hogy megpróbáljak innen kikecmeregni. Hamar feladom a próbálkozást, mivel még az ágy melletti szekrényen lévő pohárért sem tudok odahajolni. Bosszant a helyzet, végtelenül mérges vagyok, amiért ennyire gyenge vagyok. Az öcsémre kell hagyatkozzak, amit ép ésszel egyelőre nehéz felfogni.

- Nagyon úgy tűnik - válaszolom erőtlenül. Tisztán emlékszem az éjszaka történtekre. Emlékszem a mélygarázsra, emlékszem arra, hogy a kocsimhoz mentem, aztán ott volt egy idegen fickó. Nagydarab, az arcát nem láttam. Emlékszem, hogy megközelít, de nem áll, hanem addig jön, amíg egész közel ér hozzám és megszúr. Emlékszem a sokkra és a félelemre, ami akkor elárasztott. Ösztönösen David-et hívtam. Emlékszem a rengeteg vérre, a fájdalomra, hogy akkor is mennyire gyenge voltam. Emlékszem a szirénára, a fényekre, a hordágyra és a mentőautó belsejére. Most meg itt vagyok, képletesen szólva egy ágyhoz kötve. De nekem már azon jár az eszem, hogy mennem kéne, nem feküdhetek itt napokon keresztül. Dolgom van, rengeteg dolgom, amit el kell intéznem, hiszen más nem csinálja meg helyettem.

David nem válaszol, egy kollégája előzi meg. A csinos doktornő felé fordulok, és már a puszta látványtól kicsit jobb kedvem lesz. Türelmesen hallgatom végig a nőt és mosolyogva bólogatok, mint egy kisdiák, de eszem ágában sincs megfogadni a tanácsait. Felnőtt emberként saját felelősségre akkor távozik, amikor akarok, nem? Minden egyes szavát felfogom a helyzet súlyosságát illetően, mégsem hatolnak a lelkemig. Csak az lebeg a szemeim előtt, hogy elhagyjam ezt a kórtermet.

- Ha tudom, hogy ilyen kollégáid vannak, előbb jövök - mosolyodom el a nő távozó sziluettjét figyelve. A jókedvem elszáll, amint kettesben maradunk a kórteremben. Nehezemre esik, de elfogadom a felém nyújtott vizet és még egy köszönömöt is eldörmögök. Apró kortyokat iszok és még ez is nehezen megy, viszont nagyon jól esik megnedvesíteni a torkomat valamivel.

- Helyesen feltételezed - válaszolom némi csend után, aztán megiszom a maradék vizet. Valóban nem hiányzik, hogy apánk esete után még ez is kitudódjon. Így sem látok rá sok esélyt, hogy a végtelenségig titokban tudjuk tartani a támadást. Nincsenek ezzel kapcsolatban illúzióim. - Nincs valami kórházi koktél, amitől hirtelen jobban leszek? Trisha és Debbie nem fognak tudni mindent kézben tartani, és lehet, hogy az irodában a takarítók nem fognak hiányolni, de az ügyfeleim igen. - Komolyan menni akarok. Ha még órákat kell ebben az ágyban eltöltenem, abba beleőrülök. Igazság szerint nem tartok tőle, hogy Trishnek bármi gondja akadna az irodában, Debbie-vel ketten egész biztos boldogulnának… a maguk szintjén. Egyszerűen ki kell szakadnom innen.

Gray and Dave

Graysonnal nagyjából egyidőben kezdek magamhoz térni, és ébredezni, de amíg nekem csak egy aggodalommal és stresszel teli álmatlan éjszakát kellett kipihennem, addig neki egy késelést, illetve a halálból való visszatérést. Amint eléggé észhez térek ahhoz, hogy emlékezzek, hol is vagyok, mi is történt, felegyenesedem, készen arra, hogy a bátyám segítségére legyek, megnyugtassam, beszéljek a fejével, vagy ami kell, de abban a pillanatban Burke is befut. Szerencsére. Valami azt súgja, egy csinos és kedves doktornőtől pár fokkal szívesebben fogadja majd Gray, hogy bizony most maradnia a kell a seggén egy ideig, mert kurvára meghalt tegnap. És vele valóban nem is igazán ellenkezik, ehelyett nagyjából tíz egész percig játssza előtte a szaporán bólogatva egyetértő pedáns kisdiákot. Nem is tudtam, hogy ilyet is tud. Enyhén megemelem a szemöldököm, és elnyomok egy horkantást, a vigyoromat meg inkább a kávés poharam mögé rejtem, amiből két kortyban eltüntetem a tartalma felét. Eléggé kihűlt már amúgy is, szóval felesleges lassan kortyolgatni. Mivel másban egyelőre nincs szükség az asszisztálásomra, amíg ők beszélnek, én vizet töltök Graynek, aztán vissza is ülök a korábban elfoglalt fotelbe.

- Na, igen - nézek magam is a csinos, vörös sebésznő után. - Látnád a neurosebészünket, Dr. Walsht! De a rezidensek között is akad egy-két igazán csinos teremtés - vigyorodom el ismét pár pillanatra. Abban valóban majdnem teljesen biztos vagyok, hogy itt sokkal több bájos arccal, és szemrevaló kolleginával találkozhat, mint a tárgyalóteremben, vagy az üzleti vacsoráin. Bár igazából kétlem, hogy emiatt ezután gyakrabban meglátogatna majd. Az is csoda lesz, ha képesek leszünk itt tartani még egy-két napig. Vagy óráig. Mély levegőt veszek, és a fejemet elégedetlenül csóválva sóhajtok, de közben nagyon igyekszem türelmet erőltetni magamra, mielőtt egy jobb egyenessel intézném el, hogy a seggén maradjon egy kicsit tovább.

- Kórházi koktél? Persze, hogyne! A titkos hozzávaló a PIHENÉS. De ha ez magában nem elég, esetleg szólhatok, hogy szedáljanak le még egy időre. Grayson, komolyan! Ne őrülj már meg! Hallottad Burke-öt. Szinte csoda, hogy még életben vagy. De ez gyorsan változhat, ha nem vagy képes egy kicsit nyugton maradni. Nem akarsz meghalni, ugye? - Tegnap még épp eléggé életben akart maradni ahhoz, hogy képes legyen ENGEM hívni segítségül, úgyhogy hátha maradt annyira esze mára is, hogy ezt logikusan is végiggondolja.

- Figyelj, az ügyfeleid is kibírnak nélküled egy-két napot. Meg aztán később... mondjuk, ha már képes leszel néhány szónál többet is mondani anélkül, hogy légszomj törne rád, esetleg telefonálhatsz párat, és megmondhatod nekik magad is, hogy szálljanak le rólad egy időre. Egyébként... - ismét felkelek a fotelből, közelebb lépek, kihúzom a fiókját, és kiveszem belőle a mobilját, amit aztán az éjjeliszekrény tetejére teszek. - Trish feltöltötte neked éjjel, illetve egy idő után lenémította, mert Russo egy ideig elég kitartóan hívogatott. Még mindig Rebecca miatt nyomoztatsz vele? - nézek a bátyámra érdeklődően felvont szemöldökkel, aztán megint helyet foglalok.

Az ébredés pillanatai nagyon nehezek. Hirtelen annyi inger ér, amit nehéz felfognom, én meg olyan erőtlenül és magatehetetlenül fekszem az idegen ágyban, mint korábban emlékeim szerint sosem. Az agyam azonnal működésbe lép és próbál magyarázatot találni a miértekre, de a megszokottnál nehezebben forognak a kerekek. Amikor végre sikerül nagyjából magamhoz térnem, szép lassan összeáll a kép; bevillannak az előző este képei, a fájdalom, a kés, a rengeteg vér, aztán a mentőautó. Végállomásként itt kötöttem ki, ebben a jódszagú kórteremben. Minden okom megvan a panaszra; a legkisebb mozdulat is fájdalmas, a torkom kapar, mindenem sajog és a levegővétel is nehezemre esik. Még csak most ébredtem, de már sokat kivett belőlem ez a néhány éberen töltött perc. Oldalra fordítom a fejem és az öcsém kelletlen képével találom szemben magam. Este ösztönösen tárcsáztam David számát, de van, ami nem változik; ő az utolsó, akit szeretnék az ágyam mellett látni.
A kettesben töltött percek rövidre zárulnak, amikor egy igen szemrevaló nő lép be hozzánk. Minden jel arra utal, hogy David egyik kollégája a Dr. Burke-ként bemutatkozó nő. Ha egy kicsit jobb állapotban lennék, akkor sokkal többre futná, mint apró bólintásokra, így viszont legalább a látogatását rövidre zárhatjuk. Nem szeretem, ha megmondják, mit csináljak, még akkor sem, ha ilyen szemrevaló az illető, aki szabályokat állít fel. Van egy orvos a családban, és az az érzésem, ő is hasonlóan keretek közé akar majd szorítani az elkövetkező időszakban. Pedáns kisdiák módjára végighallgatom a doktornőt, aztán megkönnyebbülten csukom be a szemeimet egy pillanatra, mikor kilép a szobából. Csinos, csinos, de egy csinos nőnek sem szabad bólogatós kutyaként engedelmeskedni.
Ritkán értek egyet az öcsémmel, de most egy véleményen vagyunk. Nem örülnék, ha a történtek kitudódnának. Apánk esete után már csak ez hiányozna. Viszont akármennyire is helyben hagytak tegnap este, jó szokásomhoz híven nem tudok nyugton maradni. Fáradt vagyok és gyenge, én is érzem, hogy szükségem lenne a pihenésre, de ez olyan luxus, amit nem engedhetek meg magamnak. Legszívesebben már itt sem lennék. Az öcsém szavaira csak sóhajtok és magamban szitkozódom. Nem akarom beismerni, hogy igaza van. Éppen elég megalázó ilyen helyzetben, ennyire kiszolgáltatottan feküdni ebben a kórházi hálóingben, kórházi paplan alatt.
- Egy nap. Maximum kettő - nyögöm ki végül. A pihenést nem nekem találták ki és szerintem amint lehet, telefonon intézni fogom a dolgaimat, akár pár óra múlva is, amikor David egy kicsit magamra hagy. Debbie-vel mindenképp beszélnem kell, ő a naptáramat át tudja rendezni, hogy mindenkinek megfeleljen.
- Ha nem haragszol, nem fogok engedélyt kérni tőled, hogy dolgozhassak - szúrom oda az öcsémnek. Kétségem vannak felőle, hogy ki fogok-e itt bírni egy-két napot, ha már ébredés után pár perccel itt tartunk. Fáradtan sóhajtok és lehunyom a szemeimet, de Russo neve hallatán azonnal éberen fordulok David felé. - Russo hívott? - kérdezem és reflexszerűen a telefonom felé nyúlok, illetve csak nyúlnék, ha nem akadnék meg mozdulat közben a fájdalomtól. Dühösen fekszem vissza a hátamra. Magamra vagyok mérges, amiért még erre sem vagyok képes jelenleg. - Igen. És Rebecca megtudta - húzom el a számat és azonnal eszembe jut a beszélgetésünk. Pontosabban a fenyegetőzése, amit én nem vettem komolyan. - Pár napja bejött hozzám az irodába tajtékozva. Gondolom rájött valahogy, de nagyon nem tetszett neki. Elkezdett fenyegetőzni, aztán kiviharzott… - Akkor nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, de így végiggondolva, talán nem volt véletlen a tegnap esti támadás.

Gray and Dave

Az elmúlt éjszaka és a reggeli események után közel sem érzem kipihentnek magam, mégis hamar kimegy a szememből az álom, és éberré válok, mikor látom, hogy a bátyám végre magához tér. Hát még mikor megismerem azt a jól ismert, elszánt kifejezést az arcán. Sosem volt egyszerű vele, a makacsságával, és még engem tartottak problémásnak! Így, közel a negyvenhez is még mindig én vagyok a család fekete báránya, és ezen már valószínűleg sosem fogok tudni felülkerekedni, de én legalább nem vagyok csökönyös szamár.

A kolléganő felbukkanása oldja kissé a hangulatot, én legalábbis határozottan jól szórakozom Grayson kisdiákos viselkedésén, amilyet talán még sosem láttam tőle. Bár ennek valószínűleg az az oka, hogy már elmúlt tizennyolc éves, amikor én az életükbe léptem, tehát az én szememben ő valójában sosem volt kisdiák. Ám miután Dr. Burke távozik, és Gray valamiféle csodakoktélt várna tőlem, a feszültség hamar visszatér kettőnk közénk. Muszáj emlékeztetnem rá, hogy szó szerint meghalt előző éjjel, és nagy mázlija van, hogy nem maradt úgy. Tudatosítanom kell benne, nem csak orvosként, aki az életéért küzdött, hanem a testvéreként is - bár ez nála lehet, hogy nem sokat nyom a latba -, hogy ha nem vigyáz magára, újra elveszíthetjük őt, ezúttal végleg, amit egyikünk sem akarhat. Hogy végül beleegyezik az egy-két napnyi pihenésbe, valójában sokkal több, mint amit vártam, mert őszinté tartottam tőle, hogy pár órát sem hajlandó nyugton a seggén maradni, ezért megkönnyebbült sóhajjal bólintok rá a “kegyes beleegyezésére”. Igazából még csak észre sem vettem, hogy az aggodalom miatt végig bent tartottam a levegőt. Tényleg nem értem, mit izgulok ennyire, hogy él-e vagy hal, amikor az esetek nagy részében egy kiálhatatlan seggfej.

- Ilyesmit soha nem is várnék... - ingatom a fejem egy szemforgatással. Mégis mikor kért ő tőlem engedélyt bármihez is? És az, hogy majdnem meghalt, vagy hogy nekem hála, végül nem így történt, miért is változtatna bármin is? Magamban nevetek a saját szarkasztikus kérdésemen, majd miután visszaszolgáltatom neki a saját telefonját, újra helyet foglalok a nem kifejezetten kényelmes fotelben az ágya mellett.

Russo hívásai és a Rebeccával kapcsolatos új hírek azonban természetesen gyorsan felkeltik az én érdeklődésemet is, meglepett tekintettel dőlök előrébb. - A nő bement hozzád balhézni? Már kicsit sem kérdéses, hogy van takargatnivalója. Russo talán meg is tudott valamit, lehet emiatt hívogatott. Szólni kellene róluk a rendőrségnek is. Reggel engem is kifaggattak, és most, hogy magadhoz tértél, valószínűleg csak idő kérdése, hogy itt is megjelenjenek a kérdéseikkel - jegyzem meg, futólag az ajtó felé pillantva, majd újra beleiszom a poharamba, és ezzel valójában eltüntetem a kávém maradékát.

- Szóval... szükséged van valamire, bármire ami... kényelmesebbé teheti a következő két napot itt? Hozzak, vagy hozassak be neked valamit otthonról vagy az irodából? - Ahogy mondtam, nem várom el tőle, hogy teljesen megfeledkezzen a munkáról, úgysem tudna. És lehet, hogy tőlem nem szívesen fogad szívességeket, és inkább támaszkodna Debbiere vagy a házvezetőnőjére - mármint sajnos ismerem már ennyire – de én is itt vagyok, jelenleg is kéznél vagyok, ha bármi kellene. Futárnak sem vagyok utolsó. És hiszi vagy sem, nem esik nehezemre intézkedni.

Talán a kényelmetlen ágy az oka, a kellemetlen körülmények, a kórház szag és az öcsém az ágy mellett, de pocsékul érzem magam. A közérzetem rossz, gyenge vagyok, a párna szinte mágnesként vonzza a fejem. Azt érzem, tudnék egy huzamban legalább huszonnégy órát aludni, viszont mindketten tudjuk, hogy ez nem fog megvalósulni. Nem szeretem, sőt, nem tűröm, ha megpróbálják megmondani, mit csináljak. Általában ez az én szerepem. Egyetlen ember van, akitől eltűröm a főnökösködést, akinek legalább a próbálkozásért nem harapom le a fejét. Apánk ez az egy ember. David tudhatná, hogy akármilyen meggyőzően próbál érvelni, fikarcnyi esélye sem lesz bent tartani a kórház falai közt.

Még a csinos doktornő figyelmeztető szavai is kevesek. Eljátszom az engedelmes, szófogadó pácienst, amíg Dr. Walsh ki nem lép a kórteremből. Szükségem van valamire, amitől gyorsan erőre kapok, kipattanhatok innen és felvehetem a saját ruháimat. Ostoba vagyok, hogy az öcsémet környékezem meg ezzel az ötlettel. Már akkor biztosra vehettem volna a szavait, mikor még csak gondolatként fogalmazódtak meg a mondatok a fejemben. Zokon veszem az együttműködés hiányát, de végül beadom a derekam és beleegyezek egy-két nap pihenésbe. Nem örülnék, ha az eset kiderülne és kikerülne a falakon kívülre, akkor csak befolyásolná a munkámat, az üzletet… Jóformán mindent.

Russo nevének említése átmeneti adrenalin löketet ad, amíg a fájdalom ismét le nem bénít. Dühösen zuhanok vissza az ágyba, amiért még arra sem vagyok képes, hogy a saját telefonomért nyúljak. Viszont, ha Russo hívott, akkor mindenképp beszélnem kell vele a lehető leghamarabb. Nem az a fajta ember, aki ok nélkül, szabadidejében szívesen cseveg és felhív egy véletlenszerűen kiválasztott számot névjegyzékből. Jó okkal hívott, én pedig csupa fül leszek, miközben hallgatom az információit. Ha már Russo, akkor ideje beavatni Davidet is a részletekbe. Mindketten sejtjük egy ideje, hogy apánk új ágymelegítőjével valami nem stimmel. A nő túl sokszor özvegyült már meg fiatal kora ellenére.

- A rendőrséget egyelőre kihagynám. Akkor biztos nagyobb ügy lesz belőle, mint hogy itt beszélgetünk most róla. Viszont Russo-val beszélnem kell. Ha megtudott valamit és már biztosan el tud minket vezetni a nőhöz, össze tudja kötni az előző éjszakát Rebeccával, akkor jöhet a rendőrség. - Közben már nézem is a híváslistát és a nem fogadott hívások hosszú sorát. Eszem ágában sincs hamis vallomást tenni, a fejemben nem sikerült nagy kárt tennie annak a fickónak. Ügyvédet fogadok. Lassan Davidre emelem a tekintetem. Kérdőn pillantok rá, aztán felvilágosítom. - Mindketten tudjuk, hogy nem fogok eltölteni itt két napot - közlöm vele egyszerűen a tényeket, aztán mielőtt még Russo-t hívnám, egy másik kontaktot keresek ki. - Neked egyébként ez nem a munkahelyed? - kérdezem az öcsém felé fordulva. - Nem kéne dolgoznod? Betegek körül legyeskedned? Elfoglalnod magad valami hasznossal?

Gray and Dave

Mély levegőt veszek, majd lassan kifújom, és bár a nyelvem hegyén van pár dolog, amit kimondanék, végül mégsem teszem. Másképpen, de mindkettőnknek épp elég kimerítő volt az elmúlt pár óra, felesleges volna most még vitába is szállnom Grayjel. Igyekszem inkább a pozitívumokra koncentrálni; arra, hogy túlélte a támadást - pontosabban visszatért a halálból, de ez részletkérdés -, már jó kezekben van, fel fog épülni. Azt meg, hogy szokás szerint, ilyenkor is a világ egyik legmakacsabb embere, hogy a halál torkában is a munka érdekli a legjobban, és hogy még most is egy hálátlan seggfej, aki szemében valószínűleg örökre a család fekete báránya maradok, és már csak ezért sem kérne a segítségemből, inkább elengedem.  

- Ahogy gondolod. Russo mondanivalóját viszont én is meghallgatnám majd. - Ez az ügy végül is mindannyiunkat érinti, főleg, ha annak a nőnek tényleg köze van a tegnapi támadáshoz. Persze ez egyelőre csak egy sejtés, vagy nevezhetjük megérzésnek is, de valóban elég nagy felhajtás lehet belőle, ha igaz, és ez a “sajtó fülébe” jut. - Megértem, hogy először te szeretnél a végére járni a dolgoknak, elsőkézből értesülni róla, hogy ha mindez összefügg... és hogy nem szeretnéd, ha kitudódnának a történtek, de... én a helyedben nem hagynám ki belőle sokáig a rendőrséget. - A szálak előbb-utóbb úgyis összefutnak, ha úgy van, és nem lenne szerencsés, ha utólag derülne csak ki, hogy információkat tartottunk vissza. De erről most tényleg hiába is vitatkoznék vele, gondolom, az állapotából fakadóan, a szokásosnál is önfejűbb lenne.

Az viszont már szinte meg sem lep, hogy majdnem szó szerint kidob az ajtón, sőt, még azt is sikerül megállnom, hogy ne forgassam a szemeimet. - Elcseréltem a műszakomat, ma nem dolgozom. Bár igazán érdekes, amikor az orvosi tanácsomat kellett volna meghallgatnod, és megfogadnod, kevésbé érdekelt téged, hogy nekem is “ez a munkahelyem” – ingatom a fejemet felvont szemöldökkel, és egy fintorszerű, enyhén gunyoros vigyorral. - De, ami azt illeti, valóban tudnék ennél hasznosabbat is csinálni. Apával és Debbievel találkozom hamarosan a cégben... - tápászkodom fel a kényelmetlen fotelből, és indulok meg a folyosó felé. - Nyugi, tartjuk a frontot! - kacsintok egyet felé, csak mert sejtem, hogy a gondolat is idegesíti, hogy ránk kell bíznia a vállalati teendőket, és a “kívül tágasabb” jellegű megjegyzései után nem tudom megállni, hogy ezt ne dörgöljem kicsit az orra alá. De hát egyébként sincs most más választása, mint mindent ránk hagyni.