Blayze & Archie

"but today I smile. even though it hurts, I smile."

Ha megadatott volna számomra az a választási lehetőség, hogy pontosan miért is akarom rosszul érezni magamat, ezer százalékig előbb választok egy két napig tartó bitang szörnyű másnapot, mint azt, ami ténylegesen történt. Nem állítom, hogy ne próbáltam volna rásegíteni arra is, hogy valóban a másnapjaim miatt fájjon a fejem és akarjam az egész napot ágyban tölteni. Viszont kifejezetten szánalmasan éreztem volna magamat, ha nem teszek mást az iváson és az önsajnálaton kívül, amikor még csak nem is a saját otthonomban hajtom álomra a fejemet. Nem csak nekem magamnak kellett minden reggel a tükörbe néznem és azt látnom, hogy a szemeim alatt sötétlő karikák is egyre inkább igyekeznek a külvilág számára is bemutatni, hány álmatlan éjszakát töltöttem már el Kaidennél, hanem ő és a lakótársai is ugyanolyan gyakorisággal találhatták szembe magukat a fejemmel. Én pedig annak ellenére is megpróbáltam úgy csinálni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, hogy nyilvánvalóan nem volt.
Akkor nem lennék New Yorkban, egy egyetemi haverom kanapéján, aki szánalomból, vagy a fene nagy felelősségérzete miatt próbál belém lelket önteni. Elmondtam Kainak, ami történt, hiszen nem tudtam volna megmagyarázni neki, hogy pontosan hol is szereztem a sérüléseim, vagy mit keresek a városban. Az, hogy konkrét tervem legyen és kezdjek is valamit magammal, amíg itt vagyok és átgondolom mindazt, ami történt, amit megtudtam és ami miatt már soha nem lesz ugyanolyan az életem, mint korábban, már csak később jött. Mindennel akartam foglalkozni, csak egyetlen egy dologgal nem. Pontosabban egyetlen egy emberrel nem.
- Merre? - Kaiden kérdése pontosan akkor talál be, amikor én a kabátomat veszem fel. Magam sem tudom, hogy meg akartam-e úszni azt, hogy elkapjon, mielőtt elmegyek, vagy valójában szerettem volna leülni vele és megbeszélni, hogy mit kellene csinálnom. Utóbbi viszont már nem egyszer történt meg, amióta nála vagyok, így jelenleg csak össze kellett szednem magam és megtenni.
- Layvel találkozunk. Szülinapja volt. - Én pedig seggfej módjára képes voltam úgy kezelni őt, mint más az egy éjszakás kalandját és egészen addig figyelmen kívül hagyni őt, amíg már képtelenség volt tovább húzni.
- Add át neki, hogy boldog születésnapot. - Bólintással reagáltam a kérésre, majd még néhány szót váltottunk, de végül megszakítottam a kis szeánszot, tekintve hogy időre kellett ott lennem. A tegnapi nap és a ma eltelt idő valamely pontján leellenőriztem már, hogy pontosan mennyi időt is fog igénybe venni, hogy megtaláljam Blayze-t az új címen, amit el is küldött nekem. Viszont ha már ígéretet tettem, nem akartam rögtön belerondítani azzal, hogy esetleg megvárakoztatom őt.
Simán megtehette volna, hogy miután ajtót nyit nekem előbb egyszerűen beszól, majd az orromra vágja azt. Meg is érdemeltem volna, azután, ahogyan viselkedtem vele. Testvéreknek neveltek bennünket, függetlenül attól, hogy az én esetemben mi a teljes igazság, én pedig figyelmen kívül hagytam ezt, mert önző módon azt vártam az egyedül töltött idő alatt, hogy könnyebb lesz. Hülyének éreztem magam, amiért képes voltam fennakadni azon, hogy sosem tudtam a teljes igazságot és voltak olyan napok is, amikor haragudtam a nagyszüleimre, amiért képesek voltak elszólni magukat. Elvesztettem a szüleimet, utána pedig elvették tőlem azt is, hogy őket sajátjaimként próbáljam gyászolni. Nem akartam tudni, hogy engem örökbe fogadtak és utáltam a tényt, hogy kiderült, még annak ellenére is, hogy valószínűleg tényleg csak véletlen volt.
Én viszont reménykedtem abban, hogy ha már a találkozóba beleegyezett, akkor tényleg hajlandó lesz eltölteni velem egy kis időt. Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy a városban van a kiscsaj is, akit Lay a legjobb barátjának mond, de jobban belegondolva nem bántam túlságosan. Össze voltak nőve, mint hülye gyerek nyelve a jégcsappal és ha már én nem, de legalább ő ott volt mellette. Magam sem tudom hogyan kellene kezelnem a helyzetet, mert nem akartam felhozni a balesetet. Viszont pontosan azért, mert én eddig kerültem őt, kénytelenek leszünk majd beszélni róla.
A botanikus kert látogatása pontosan olyasmi volt, amit egyszerre akartam figyelemelterelésként felhasználni és egyszerre megpróbálni megajándékozni valahogyan az öcsémet, tekintve, hogy bár pénznek nem voltunk híján családi szinten, de az otthonunk és minden, ami eddig a miénk volt, Sydneyben maradt pár ruhán és a legfontosabb használati tárgyainkon kívül.
Viszonylag gyanakodva ellenőriztem le a címet, ahová megérkeztem, mivel Kaiden lakása után nagyon más élmény volt látni azt a házat, ahol remélhetőleg megtalálom Lay-t. Sosem tartottam viszont magamat félénknek, vagy férfiatlannak, így határozott léptekkel indultam meg a bejárati ajtó felé, amely mellett könnyű volt megtalálni a csengőt, amire rögvest rá is nyomtam a tenyerem és néhány másodpercig hallgattam, ahogyan a házban visszhangzik a jelzés. Aztán pedig vártam, amíg ki nem tárult előttem az ajtó, az öcsémmel mögötte és nem száz százalékos magabiztosággal de kitártam a karjaim, hogy megölelhessük egymást. - Szia, öcskös. - Nem sikerült elővennem a legvidámabb hangnemet, de pofátlanság lett volna, ha úgy teszek, mintha minden rendben lenne. - Mehetünk? - kérdőn pislogok rá és veszem szemügyre a megjelenését, miután vagy megölelt, vagy sem. - Adnak neked eleget enni, vagy vegánokkal élsz itt? - Megpróbálkoztam egy nem túl korrekt viccel, de a vak is látta volna - aki ismeri az öcsémet -, hogy fogyott, amióta utoljára láttam őt.

⋈ | 817 | öltözet

A tegnapi és a mai nap folyamán is többször elővettem a telefonomat, hogy megnézhessem az üzeneteimet. Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy a dolgok velem most tényleg megtörténnek, vagy lényegében csak álmodok. Amikor ma reggel felébredtem, első dolgom volt ellenőrizni az üzeneteimet, hiszen minél inkább közeledtem a bátyámmal megbeszélt időponthoz, annál hihetetlenebbnek tűnt az, hogy tényleg felköszöntött a születésnapomon. Én megpróbáltam őt megkeresni a korábbiakban, de egyszerűen sehol sem találtam, így az ajándéka már hosszú hónapok óta a polcomon pihent. Nem vettem neki túl nagy dolgokat, szimplán csak olyanokat, amikre minden esetben szüksége lenne és némi édességet, mert ha valaki, akkor én pontosan tudtam, hogy mennyit jelenthet neki most a boldogság legkisebb szikrája is.
Otthon a szülinapunkat anyáékkal sokáig ünnepeltük. Általában ilyenkor mind a ketten ágyba kaptuk a reggelit, és szépen felöltözött a család annak a tiszteletére, aki egy évvel öregebb lett. Általában ezek a napok pontosan azé az emberé voltak, akinek születésnapja volt. Az egész család azt csinálta, amit ő szeret, abban az étteremben ebédeltünk, ami az illető kedvence volt. Este együtt néztük meg a kedvenc filmjét, aztán pedig mindenki nyugovóra tért és folytatódott tovább az életünk.
Egyértelművé vált az utóbbi egy év alatt, hogy ez gyökeresen meg fog változni. Archie nem hagyta, hogy megajándékozzam őt, éppen ezért nem is számítottam arra, hogy ő bármivel készülni fog nekem. Nem mondom azt, hogy idővel kevésbé hiányzott nekem, szimplán csak hozzászoktam a fájdalomhoz. Alice jó volt abban, hogy felvidítson és mindent elfelejtsek amikor vele voltam… Ez viszont mindig csak ideiglenes segítség volt számomra. Egyetlen ember képes ugyanazt érezni amit én, neki pedig arra volt szüksége, hogy távol maradjon tőlem. Ez nekem fájdalmat okozott és kezdetben még dühös is voltam miatta, de aztán idővel megértettem a bátyámat. Kettőnk közül minden szempontból ő volt nálam az erősebb, de vannak olyan terhek, amikkel az emberek nem tudnak csak úgy megbirkózni… Neki pedig arra volt szüksége, hogy tőlem távol legyen ahhoz, hogy egyáltalán elkezdhesse összeszedni magát.
Sokáig tanakodtam mindennek ellenére is azon, hogy mit kellene felvennem. Nem igazán tudtam, hogy hova megyünk, viszont ezúttal én is észrevettem azt, hogy jó pár kilót leadtam az elmúlt egy évben. Ezt a magam részéről természetesnek gondolkoztam, mivel nagyon sok új társaságba kerültem be, és most nem is volt mellettem egy támogató család, akik bátoríthattak volna az ismerkedésben… Egyedül Lizzie tett hasonló dolgokat, de ennek ellenére nagyon stresszes volt mindent előröl kezdenem. Mégis eldöntöttem, hogy én addig egyszerűen nem vagyok hajlandó hazamenni, amíg nem bizonyosodtam meg arról, hogy Archie már boldogan tud élni nélkülem… És a mai nap talán ezt meg tudom tenni. Hiányzik Ausztrália, ezzel pedig a legjobb barátom is minden bizonnyal így van. Ha nem kezdtem volna meg az évet ebben az iskolában, akkor biztosan haza tudnék még menni, de egyelőre mindez lehetetlennek tűnt.
A tekintetem lassan azokra a ruhákra vándorolt, amiket Braytől kaptam, mert neki valamilyen okból kifolyólag nem voltak jók. Ezek kivétel nélkül sötét darabok voltak, én pedig úgy képzeltem el, hogy ha hasonlókat veszek fel, akkor biztosan erősebbnek tűnök majd Archie szemében, mint amilyen valójában voltam. Leginkább a kabáttól reméltem ezt, amit én magamtól sosem mertem volna hordani, mert egyszerűen nem illett hozzám, de most valamiért mégis úgy éreztem, hogy kifejezetten jól mutat rajtam.
Már a cipőmbe bújtam bele, amikor meghallottam a csengőt. Egészen gyorsan kezdett verni a szívem, így fél lábon ugráltam oda a kanapéhoz, ahova letettem az Archie-nak vásárolt dolgokat, aztán hasonló mutatványokat követve kerültem vissza az előszobába. Kapkodva vettem magamra a cipőmet, igazítottam meg még egyszer a kabátot magamon, fésültem át párszor a homlokomat eltakaró tincseket. Tartottam tőle, hogy ha meglátom, akkor majd egyszerűen elsírom magam, vagy rosszabb esetben tényleg csak egy álomnak bizonyul ez az egész és kénytelen leszek felébredni mielőtt egyáltalán megpillanthatnám az arcát. Egészen összeszorult a torkom, amikor a kilincs felé nyúltam, és az a pár pillanat, amíg kinyílt az ajtó, pontosan annyi időnek tűnt, mint a külön töltött egy év. Viszont rég nem érzett megkönnyebbülés töltött el, amikor ténylegesen ott volt az ajtó mögött. Rengeteg mindent tudtam volna mondani neki… Talán helyénvaló lett volna kiabálni, elmondani, hogy mennyire aggódtam érte, de végül minden egyes gondolatom a fejemben maradt, a szavaim a torkomra forrtak, én pedig egyszerűen közelebb léptem hozzá, hogy megölelhessem őt. Mert ebben a pillanatban is attól féltem, hogy majd eltűnik és másodjára még fájdalmasabb lesz őt elveszíteni, mint először.
- Szia – egészen halkan nyögtem ki a szót már akkor, amikor a fejemet a vállának döntöttem és igyekeztem belekapaszkodni a ruháiba. Tényleg nem sok hiányzott ahhoz, hogy a helyszínen elsírjam magam, hiszen Archie egyben van… És bár nem volt túl meggyőző a mosolya, de ennek ellenére is próbálkozott. Lassan távolabb húzódtam tőle, de még mindig nem mertem ránézni, mert erősen igyekeztem visszaszorítani a kis cseppeket, amik ki akartak szökni a szemeimből.
- Ez a tiéd – az egyszínű fekete zacskót a kezébe nyomtam és rámarkoltattam az ujjait – Nem túl nagy dolog, de neked is volt szülinapod. Még a nyáron vettem őket.
A táskában pedig lényegében pár pengető volt, azok a húrok, amiket használt, illetve Lizzie segített választani neki egy krémet, mert a gitározásból mindig igénybe voltak véve a kezei. Ezen felül már csak bónuszként volt ott a kis koalás plüsskulcstartó, hogy valami az otthonunkra emlékeztesse… Ha már készen áll arra, hogy fájdalom nélkül tudjon a Sydney-ben töltött éveinkre gondolni. A csokit nem igazán gondolom ajándéknak ezek mellett, de fontosnak találtam, hogy ha már tortát nem tudtam szerezni neki, akkor legalább ennyit odarakjak neki.
- Mehetünk igen – gyorsan el is indultam, de aztán inkább bevártam őt – Hova megyünk? Azt nem mondtad el.
Mert minden bizonnyal meglepetésnek szánta a dolgot. Hiába éltünk itt már jó ideje, ennek ellenére nem tudtuk azt, hogy a másik pontosan milyen helyekre jár a másik. Talán ezt még rendbe tudjuk hozni… Érdekesnek tűnt az egész helyzet, mivel bennem ezen a ponton már nem maradtak tüskék a bátyám irányába. Az számított, hogy jól van és talán nem akar egy örök életre elzárkózni tőlem.
- Szerintem te többet fogytál, mint én – nem igazán szerettem a súlyomról beszélni soha sem – Pedig Kai a lakótársad, aki az egész világot megeszi.
Egyszerűbb ezt a helyzetet úgy kezelni, mintha komolyan vennénk azt, hogy a másikból mennyit vett ki a szüleink halála. Biztos vagyok benne, hogy mind a kettőnknek voltak olyan sebei, amit túlságosan korai lenne újra feltépni.
- Nem akarsz enni valamit, mielőtt elmennénk arra a helyre? Vagy oda tudunk rendelni? Mert akkor talán bebizonyíthatjuk egymásnak, hogy nem lettünk vegánok – én is igyekeztem megejteni felé egy vérszegény kis mosolyt, hogy ne érezze magát ennyire nyomorultul azok miatt, amik, megtörténtek. És azok miatt sem, amin mi már nem tudunk változtatni, maximum továbblépni a dolgokon.

1 092 szó || ruha || ◤ kr ◥

Blayze & Archie

"but today I smile. even though it hurts, I smile."

A szüleim határozottan nem lennének rám büszkék. Az idősebb gyerekeknek nem úgy kell viselkedniük a kisebbekkel, mint ahogyan én tettem Layvel. Mindenki másképp dolgozza fel a veszteséget, de mivel Lay meg én magunkra maradtunk, valószínűleg nem kellett volna úgy ellöknöm magamtól, ahogyan tettem. Nem kellett magyarázni nekem, hogy ezzel alapból tisztában legyek. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy nevetséges amit érzek és csinálok, de mindig jobb és egyszerűbb volt visszatérni abba a nemtörődömségbe, ami attól is megmentett, hogy a balesetre gondoljak. Nem voltam jól - talán még most sem vagyok -, és azzal is tisztában voltam, hogy ezt mindenki tudja körülöttem, mert Kai lakótársai legyenek akármilyen kedves emberek is, az ilyesmi még a hülyéknek is feltűnik.
Talán pont az fájt az egészben, hogy mindenki sajnált. Nem akartam, hogy úgy nézzenek rám az emberek, mint akit szánni kell. Nem volt szükségem a vállveregetésükre és a szánakozó pillantásukra. Ha elfogadtam azt a tényt, hogy nem csak elveszítettem azokat az embereket, akik felneveltek, hanem azoknak sem kellettem, akik eredetileg akartak engem, csak még szomorúbbá vált az egész. A családomon kívül egyedül Kaiden volt az, aki tudott mindent. Eredetileg vele sem akartam megosztani mindent, mert előre tudtam, hogy az ő csendes, de annál inkább a szíve mélyéről jövő támogatásától is csak még rosszabbul fogom érezni magamat... Aztán egyszerűen kibukott belőlem minden.
Rengeteg elhamarkodott döntést hoztam az elmúlt hónapokban, de Lay felköszöntése a születésnapján száz százalékig nem volt az. Ha nem tettem volna, akkor tényleg én magam kértem volna a korbácsot a Sorstól, hogy büntessen meg, amiért ennyire rossz testvér vagyok. Az, hogy pontosan milyen programot csinálunk közösen, már egy teljesen másik kérdés volt. Tudtam, hogy haragudni fog rám, de azt nem, hogy mennyire. Számítottam a visszautasítására is, de mondhatni azt már a születésemtől kezdve meg kellett volna tudnom szokni. Végül is egy év hosszú idő, én meg épp elég rosszat tettem, hogy megutáltassam magamat az öcsémmel. Viszont ha örökké csak erre gondoltam volna, akkor valószínűleg Kainak nem mindenféle kocsmából kellett volna összeszednie, hanem a városban létező összes híd mindegyikéről legalább egyszer.
Már azzal is egyfajta megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, hogy egyáltalán megöleltük egymást és úgy simogattam meg Lay tarkóját, mint amikor kicsi korában tettem, hogy ne sírjon. - Á... É... - Pislogva veszem tudomásul, hogy míg az előbb teljesen üres volt a kezem, most már az öcsém által kezembe nyomott zacskót markolászom, a pillantásom pedig a kezeimről Blayze-re emelem. - Köszönöm, hogy gondoltál rám - jelentem ki elszorult torokkal, amit meg is köszörülök, hogy ne tűnjek bénának, mert mégiscsak én vagyok az idősebb, szóval automatikusan nekem kell a menőbbnek lennem, aki példát mutathat Laynek.
Nem a tárgybeli ajándékokat tekintettem jelen helyzetben a legfontosabbnak, de egy pillanat erejéig belepislogtam a zacskó tartalmába, amiből az öcsém hangja zökkentett ki és az, hogy készen volt elindulni, így hát én is követtem őt. Néhány lépéssel behoztam a lemaradást, aztán az övéihez igazítottam a lépteim. - Arra gondoltam, hogy csinálhatnánk több dolgot is. Ha van kedved - rásiklott a szemem, miközben beszéltem, de rájöttem, hogy ezzel nem válaszoltam meg a kérdését, szóval egy közepesen határozott mosollyal egybekövetve a következőt közöltem vele: - Leginkább az van, hogy meglepetésnek akartam szánni, de lehet hogy semmi kedved hozzá, szóval... Ahogy néztem, nincs olyan messze innen. Habár nem tudom, hogy ilyenkor egyáltalán mit lehet ott megnézni, de azt írták nyitva vannak. - Sosem voltam olyan módon ennek a rajongója - mármint annak, hogy botanikus kertbe járkáljak -, hogy tudjam mit láthatunk, ha ma odamegyünk. Ezt a részét tulajdonképp Layre bíztam volna, én csak vele akartam tölteni az időt. - De mehetünk játékterembe is. - Ott lehetőségem lenne odaadni azokat a hirtelen felindulásból választott ajándékutalványokat, amik mindenféle videojátékokra, meg számítógépes dolgokra voltak érvényesek. Egy elég menő gamer fejhallgatón kívül más konkrétat nem mertem neki venni, azt is csak azért, mert egyik este valaki olyannal ittam együtt, aki olyan helyen dolgozik... Mindegy is.
- Ja... Megevett mindent előlem - nevetéssel próbálom olyan irányba terelni ezt a témát, ahol nem érzem úgy, hogy saját magamat szívattam meg, amiért felhoztam. - Kai mostanában sokat dolgozik, szóval nem ettünk annyit együtt. - De ez ugyanúgy igaz Blayze-re és rám is, ha együtt töltöttünk volna ezt az időt, akkor minden másképp alakult volna. Még az is, hogy mennyit eszünk, holott apróságnak tűnik.
- Hát... pffhh... - Nem azért reagáltam így, mert felháborított a kérdés, hanem mert most ütött fejbe, hogy megint mennyire nem terveztem el ezt az egészet. - Ötletem sincs, hogy lehet-e oda rendelni. Botanikus kertbe akartam menni veled. - Ezen a ponton vetek rá egy nem túl határozott pillantást. - És most le is lőttem. - Felemeltem a kezemet, hogy megvakarjam a tarkómat, aztán újra visszaejtettem azt magam mellé.
- Viszont ha éhes vagy, menjünk enni. - Ezúttal gyors bólintással egyeztem bele abba, amit mondott. - De neked kell megmondanod, hogy hová, mert én még soha nem jártam ezen a környéken. - És egy icike-picikét talán azt kívántam, hogy legyen akkora szerencsénk, hogy egyszer ne kelljen a város két végéből összeszednünk egymást, hanem legyünk megint egy fedél alatt. Huszonöt év ide vagy oda, hiába vagyok én kész az életre egyedül, ha az öcsémnek még támogatásra van szüksége. Különösen azután, hogy elveszítettük a szüleinket.
- Szóval akikkel laksz... - Ebbe akkor kezdtem csak bele, amikor végül eldőlt, hogy mit akarunk csinálni és hova megyünk, ha már megyünk valahová. - Kaiden mondta. De... Milyenek? - Azzal tisztában voltam, hogy a legjobb barátja is vele van, aminek örültem, mert a kiscsaj hiába egy óvodás, de néha nagyon kemény tud lenni. Már-már félelmetes. - Nem a kiscsajra gondolok. - Fürkésző, kíváncsi pillantásom pár másodpercig az öcsémre villan, aztán velünk szembe, abba az irányba, amerre tartunk. Megfogom Lay vállait és közelebb húzom magamhoz, el annak a lehetősége elől, hogy egy passzív-agresszívan közeledő negyvenes futó csávó egyszerűen gyökér módon neki menjen.

⋈ | 950 | öltözet

Soha nem voltam képes arra, hogy valakire ténylegesen tartósan megharagudni. Könnyű volt arra gondolni, hogy mennyire mérges vagyok a testvéremre még azért is, mert eltűnt és semmit sem tudtam volna. Ugyanakkor nem vagyok én magam sem szent és azért is haragudtam rá, mert otthagyott egyedül és képtelen voltam sokáig folytatni a mindennapjaim anélkül, hogy ne aggódjak érte. Emellett nehezedett rám a szüleink elvesztésének a súlya is… Én pedig próbáltam lehetőség szerint nem megőrülni attól a nyomástól, amit a nyakamba kaptam ezzel. Sokat segített az, hogy Alice velem volt, de ugyanakkor nehéz volt például azzal kezdeni valamit, hogy egy csomó új emberrel meg kellett ismerkednem. Ebben sosem voltam túl jó, most pedig így vagy úgy, de magamra maradtam ezzel. És féltem ettől az egésztől.
Az, hogy találkozni fogok Archie-val a születésnapomon, egyáltalán nem volt kérdés. Már csak azért sem, mert képtelen lettem volna magam sokáig kéretni, viszont ugyanakkor nem gondolom azt, hogy egy rossz év képes lenne kitörölni tizennyolc jót. Ugyanakkor mivel nem csak én éltem át azt a tragédiát, ami velünk történt, nem csak én veszítettem el a családomat, lényegében nem is volt nagyon más választásom. Minden bizonnyal az ő fájdalma is nagy volt, ha azt látta az egyetlen megoldásnak, hogy eltaszít magától minket. Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon tettem-e valami rosszat, de erre nem most fogok rákérdezni, mert értékeltem azt, hogy kapcsolatba lépett velem és nem hagyott egyedül a születésnapomon. Ez azt jelentette, hogy talán még mindig fontos vagyok neki.
- Neked is szülinapod volt – finoman vontam meg a vállam – Sajnálom, hogy előbb nem adhattam oda.
Kicsit kellemetlenül éreztem magam ettől, de igyekeztem nem túl bűntudatosan pislogni rá. Én egyáltalán nem éreztem volna attól magam többnek vagy erősebbnek, ha nyomást gyakorolhattam másokra, sokkal inkább gyengeségnek tartottam azt, ha valaki annyira képtelen volt kijönni saját magával, hogy másokat bántott miatta. Még nekem is ment a nyilvánvaló hibáim ellenére, akkor másoknak is sikerülhet ez. Éppen ezért sem akartam húzni Archie idejét, mert eddig képtelenek voltunk úgy viselkedni egymással, mint régen… Viszont egyre inkább szomjaztam azokra a pillanatokra, amik az emlékeimben éltek.
- Menjünk oda – azt már nem tettem hozzá, hogy mivel ismer, bízok a választásában és abban, hogy olyan helyre fog vinni, ahol jól érzem magam – Utána mehetünk játékterembe is. Jó lenne, mert az utóbbi időben csak LOL-oztam.
Archie pontosan tudta, hogy milyen érzéseket vált ki belőlem az a bizonyos játék. Egyszerűen nem bírtam idegekkel, és mindig káromkodtam, amikor mondjuk otthon elment az internet, vagy valami miatt laggolt a gép és büntetést kaptam. Viszont a cégnél nagyon szeretik a többiek, én pedig szívesen játszottam csapatban… De jó lenne, ha néha mondjuk akár a Pub G-vel, vagy akár egy CS Go-val játszanánk, nem pedig csak a hülye LOL-t tolnánk egész nap, orrvérzésig.
- Akkor majd ennünk kell valamit együtt – amúgy is régen volt már arra példa, hogy bármit csináltunk volna. Nem néztem rá, amikor folytattam a mondatom – Nem akarlak úgy hazaengedni, hogy nem ettél.
Eléggé aggasztott az, hogy mennyire lefogyott, és ez volt az oka annak, hogy pontosan miért nem voltam képes rá a továbbiakban haragudni. Ebben a helyzetben egyáltalán nem én voltam az egyetlen áldozat, ő ugyanúgy elszenvedett egy traumát. Még, ha a nagyi mindent el is rontott azzal, amit mondott, akkor is úgy gondoltam, hogy nehéz lehet magad mögött hagyni egy olyan életet, amit korábban éltél. Én pedig arra szerettem volna rádöbbenteni, hogy nem kell ezt megtennie.
- Akkor végig egyedül voltál? – a fejemet csóválva torpantam meg és igyekeztem nem túl bután nézni rá – Miért Archie? Miért nem kerestél meg előbb? Én ettem volna veled.
Össze kellett préselnem az ajkaim és erősen pislogtam párat, mert nem akartam magam elsírni az egész helyzet miatt. Alapvetően az utóbbi időben gyengének és jelentéktelennek éreztem magam a sok sírás miatt, általában úgy tudtam az egész helyzetet feldolgozni, hogy leveleket írtam a szüleinknek, de pontosan tudtam, hogy ez nem az elengedést fogja segíteni, hanem csak mélyebbre ránt a saját depressziómban.
- Nem tudom mit mondott neked a nagyi, de attól függetlenül mi már csak egymásra számíthatunk az életben – magam sem tudom, hogy pontosan miért vágok a fejéhez ilyen közhelyes bölcsességeket – Ne akarj mindent egyedül megoldani, ha én is itt vagyok. Ha még egyszer elhagysz, akkor tényleg meg fogok rád haragudni.
Próbáltam mérgesen nézni rá, de nem igazán tudom, hogy mennyire jött össze. Mivel egyáltalán nem az utcán kellett volna ezt a dolgot megbeszélnünk, inkább újra megszaporáztam a lépteimet és előre bámultam. Éreztem, hogy a kis akcióm miatt a füleim vége vörösödni kezdett. Kínosan éreztem magam, de az utca nagyjából üres volt, szóval most legalább nem egy tömeg előtt égettem be magam.
- Jó, menjünk oda. Valamit biztos szállítanak ki. Lefogadom, hogy a dolgozók is szoktak ételt rendelni – maximum majd a portáig visszasétálunk és megesszük azt, amit rendeltünk. Bár, mivel elég korán van, szerintem bőven lesz időnk akár arra is, hogy utána beugorjunk valahova, meg az sem kizárt, hogy ott találunk majd valami ehetőt.
- Túlzottan nem vagyok éhes – kicsit megvontam a vállam. Mostanában sosem voltam – Te ettél mielőtt eljöttél?
Számomra ez tényleg fontos kérdés volt, mert tartottam tőle, hogy ő is hasonlóan étkezik most, mint én. Emiatt pedig mindenképpen meg akartam előzni azt, hogy üres gyomorral feküdjön majd le aludni, mert különben rosszul érezném magam tőle.
- Egyikkel sem fogok örök barátságot kötni szerintem, de kedvesek – határozottan így gondoltam. Ettől függetlenül Jonah-val muszáj volt kijönnöm, mivel Alice nagybátyja, Henry meg Hailee pedig nem voltak az életemben olyan fontos kapcsolódási pont, amibe mindenképpen bele kellett volna kapaszkodnom. Tehát lényegében abban a házban egyetlen személy számított nekem igazán és ez elég volt ahhoz, hogy megerőltessem magam és megpróbáljak kijönni mindenki mással is. Bár mivel alapvetően kompromisszumképes személy vagyok, lényegében nem nagyon voltak konfliktusok a házban, mert én mindenbe belementem, amit a többiek akartak.
Picit meg kellett kapaszkodnom Archie karjában, mert sikerült megbotlanom, amikor közelebb húzott magához. Valószínűleg számított rá, mert soha nem a jó koordinációs képességeimről voltam híres, de ez esetben képes voltam kicsit megmosolyogni a helyzetet, annyira normálisnak éreztem ezt az egészet.
- Szerzünk majd valami torta szerűt? – tettem fel egy valóban fontos kérdést, mivel neki is volt szülinapja és minden bizonnyal nem kapott tortát senkitől – Képzeld el, összebarátkoztam egy fiúval, aki annyi édességet eszik, hogy instant cukorbeteg leszel már attól is, hogy nézed. Vele szoktam játszani mostanában. És a te lakótársaid milyenek?
Valamennyit ismertem belőlük, de nem volt lehetőségem több időt együtt tölteni velük, mert Lizzie hamar elköltöztetett engem Kaiden mellől. Alapvetően érdekelt az, hogy kikkel találkozott itt.

1 063 szó || ruha || ◤ kr ◥

Blayze & Archie

"but today I smile. even though it hurts, I smile."

Nem igazán volt kinek elmondanom, de egy ideje rohadtul dühös voltam a világra. Ez az érzés pedig pillanatok alatt úgy lobbant fel bennem, amikor megpillantottam az öcsémet, mintha takarékról felvinnénk a gázt teljes kapacitásra. Mérges voltam, amiért az élet elvett tőle olyan embereket, akikre még éveken át kellett volna támaszkodnia és akik fele annyi dolgot sem tanítottak még meg neki, amennyit akkor szerettek volna, amikor első alkalommal a kezükbe fogták őt. Összeszorult a torkom, amikor megpróbáltam belegondolni, hogy mit érezhettek akkor a szüleink és egyszerre éreztem magamat szerencsétlennek is, hiszen akármennyire jó emberek voltak, akik felneveltek, állandóan az jutott eszembe, hogy mégis volt, aki feladta ezt az érzést, nem akart maga mellett tudni és inkább megszabadult tőlem. Nem azért ültem repülőre és jöttem el Sydneyből mert bárkinek is fájdalmat akartam okozni. Sokkal inkább nekem fájt minden.
Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy nem én vagyok az egyetlen ember a világon, akinek problémája van az életben, nem csak az én életemben történnek szerencsétlenségek és így is hálásnak kellene lennem, amiért eddig olyan életem volt, amilyen. Szimplán csak nehéz volt egy ilyen tragédia után előre gondolkodni, mert ugyanakkor esélye lett volna annak is, hogy én sem élem túl. Akármennyire elkerülhetetlen számunkra a halál, azért nem ugyanaz a tudatában lenni a jelenségben és testközelből megtapasztalni az egészet.
Rendszeresen jártak a fejemben ilyen és ehhez hasonló gondolatok, amikor épp nem arra gondoltam, hogy mennyire elcseszett testvére vagyok a kisöcsémnek, aki olyan dolgokkal nincs tisztában, amelyek alapvetően megváltoztathatják a kapcsolatunkat. Jobb szerettem volna, ha tényleg elveszítem az emlékeimet, de nem csak a balesetről, hanem arról is, ami utána volt. Részben azért is jöttem New Yorkba, hogy mindentől megszabaduljak, de az emlékeim csak nem akartak engem nyugton hagyni, egy ponton túl pedig már szimplán szembe kellett néznem a saját felelőtlenségemmel, amivel hátra hagytam az öcsémet és a nagyszüleimet.
- Ne sajnáld, most is ugyanolyan jó lesz. Köszönöm még egyszer. - Mosolyogva emeltem meg a kezemet és raktam azt Lay vállára. Nem akartam neki azzal jönni, hogy nem kellett volna rám költenie a pénzét, mert mindketten tudjuk, hogy részben honnan volt neki az és fájdalmas lett volna elkezdeni olyasmiről beszélni, amit valószínűleg egyikünk sem dolgozott még fel rendesen. Ha nekem voltak még miatta rémálmaim, akkor valószínűleg az öcsémnek is.
- Amúgy sem mindig voltam a városban, de gondolom ez feltűnt. - A mondatom második felét már sokkal halkabban mondtam ki, mert elfogott a bűntudat, ami soha ezelőtt nem fordult elő, de az is igaz, hogy eddig nem is találkoztunk Layvel. Ezért volt könnyű lelépnem, ezért volt könnyű ignorálnom az üzeneteit, mert nem volt előttem az a srác, aki mostantól anyátlanul és apátlanul kell, hogy felnőjön. Ha csak belegondoltam ebbe, még egy fokkal szerencsétlenebbnek éreztem magamat.
- Akkor most már egyáltalán nem is mondhatod azt, hogy rossz volt. - Nem akartam komolyan behajtani rajta ezt a dolgot, de otthon Sydneyben minden helyzetben én voltam az, aki olyan dolgot volt képes mondani, ami feldobta a hangulatot, ez pedig nem veszett ki belőlem, baleset ide vagy oda. - Én benne vagyok. Mit lenne kedved játszani? - Számomra sem volt idegen a videojátékok világa, de kettőnk közül igenis Lay volt ebben a járatosabb. Míg ő azzal kapcsolatban bízott az ítélőképességemben, hogy hová viszem a szülinapja alkalmából, addig én a játékok terén mertem volna rábízni magamat vakon is.
- Jó, ehetünk majd valamit, ha te is éhes vagy. - Részben bántam, hogy felhoztam a dolgot, mert nagyon is tisztában voltam vele, hogy az öcsém sosem volt az a típus, aki tudna hízni, a nagy különbséget pedig talán csak azért láttam rajta, mert rég találkoztunk utoljára, de van egy pont amikor már tényleg elkezd aggódni az ember, hiába ismeri Lay genetikai adottságait. Furcsa volt belegondolni, hogy én talán azért tudok könnyebben felszedni pár kilót, mert a szüleinknek köze sincs egymáshoz.
- Nem feltétlenül. Sok új embert is megismertem. - Ha pedig valaki tudna mesélni az újabban felvett alkoholfogyasztási szokásaimról, akkor itt lennénk egészen estig, annyi mindent lehetne mesélni erről. De talán jobb is, hogy nem sokkolom tovább szerencsétlen gyereket ilyen és ehhez hasonló sztorikkal. A további kérdéseire azonban nem tudok rögtön válaszolni. Mindig képes voltam minden szituációból kidumálni magamat és most mégis a torkomra forrnak a szavak. Csak álltam ott, zsebre dugott kezekkel és kerültem Lay pillantását. - Kellett egy kis idő... - Mire? Mi számít kicsinek? Elég volt egyáltalán? És ért valamit? Minden szavam egyéb kérdéseket vet fel, én pedig hirtelen rájövök, hogy tartok tőle, hogy mi mindennel szembesíthet még a tizenéves öcsém. - Mostantól ehetünk majd többet együtt, ha te is szeretnél. - Sosem kételkedtem Layben és a szeretetében, ugyanakkor teljesen megértettem volna, ha most nagyon haragudna rám és nem tudna nekem megbocsátani egy jó ideig.
- Neked... Mennyit mondtak el neked, Lay? - Ha mindennel tisztában lenne, amivel én is, valószínűleg könnyebb lenne ez az egész. Annyira igyekszem visszapislogni a könnyeimet, hogy szinte a fiú után kell iramodnom, amikor ő megszaporázza a lépteit, nehogy lemaradjak. - Tudom, hogy nem te tehetsz az egészről, de időre volt szükségem. Nem ez volt a legjobb megoldás és ne haragudj, hogy nem kerestelek. - Ezzel a bocsánatkéréssel - és legalább még három másikkal - igazán tartoztam már neki. Persze nem volt kötelező, hogy elfogadja, én mégis reménykedtem valamennyire.
- Király. - Ha más nem is igazán tudott felvidítani, Lay beleegyezése a programunkba mégis megtette. - Ha nem vagy éhes, akkor mehetünk enni utána is. A járkálás után amúgy is jó lesz. - Addigra remélhetőleg sikerül is megbeszélnünk néhány dolgot, ami után még lesz kedvünk enni. Nehéz volt meglépnem ezt a lépést, de nem szerettem volna a továbbiakban ellökni őt magamtól - hacsak ő nem akart távolságot tartani. A korábbi szavai viszont reményt adtak azzal kapcsolatban, hogy nem utál nagyon. - Nem ettem, mert túl későn keltem fel és nem volt már rá időm, de nem vészes.
- De legalább vigyáztak rád eddig. - Ezért határozottan hálás is voltam. Még az is megfordult a fejemben, hogy meg kellene látogatnom őket és valamilyen formában köszönetet mondani. - Valamikor haza kellene majd mennünk. - A szemem sarkában néztem Lay felé, de a dolgot komolyan gondoltam. Túl hirtelen hagytuk ott mindketten a nagyszüleinket - vagy inkább az ő nagyszüleit -, és egyébként sem tudtunk volna úgy csinálni, mintha itt teljesen új életet tudnánk kezdeni. Nem csak egymásra kellene vigyáznunk, hanem rájuk is, amit az utóbbi időben nem tettünk meg túlságosan. Viszont ahogyan az öcsémet elhúzom a futó elől, úgy szép lassan tehetünk további lépéseket is és hamarosan talán azt is ki tudjuk találni, hogy hogyan éljük tovább az életünket. Megmosolyogtat az, ahogyan Lay megbotlik, mert rengeteg ismerős emléket idéz fel, de csak szorosabban fogom őt, hogy ne essen orra és figyelek rá, hogy csak akkor engedjem el, amikor már biztos lábakon áll.
- Szerezhetünk simán. Hol találkoztál ilyen srácokkal? -  Egyáltalán nem a számonkérés volt a cél, szimplán érdekelt a dolog, ez pedig a hangsúlyomból is kiérződött. Amikor azonban ő feltette a kérdését, kénytelen voltam megköszörülni a torkomat. - Igazából elég rendesek. A terhes csaj például egészen jól főz, de túl sokat helyet foglalt el, mármint a cuccaival. Amúgy sem foglalhattam örökre a kanapét ott náluk, Kai elég rendes volt, hogy befogadott. - Ha már itt tartunk, nem is csak rólam van szó, mert Layt is Kai karolta fel legelőször. - Emlékszel Ninára? - Felvont szemöldökökkel fordítottam a fejemet Blayze felé, aztán pedig igyekeztem minél nyugodtabb hangon folytatni. - Vele lakom.

⋈ | 1212 | öltözet

A szüleim határozottan olyan emberek voltak, akik egyáltalán nem arra vágytak, hogy mi Archie-val dörzsöltté váljunk az évek során. Ezzel valamennyire együtt tudtam érteni, és összességében tisztában voltam azzal, hogy a nagyszüleim nevelhették olyanná anyát és apát, hogy végül békés, szorgalmas, törvénytisztelő állampolgárok legyenek.
Az eddigi életem folyamán egyszer sem történt meg velem az, hogy mondjuk mindezt meg akartam volna cáfolni. Talán úgy is mondhatjuk, hogy egyetértettem azokkal, akik felneveltek, azonban az egész életem és minden, amiben valaha hittem egyszerűen képlékennyé vált. Ezek után találkoztam Braylennel, akinek egyes magyarázatai a Napnál is világosabban festették le előttem azt, hogy mit csináltam egész életemben rosszul. Mi van akkor, ha mondjuk tényleg nem azzal kellene töltenem az időm, hogy kedves akarok lenni mindenkivel, hogy nem leszek mérges azért, mert feldobtak az osztálytársaim az igazgatónak, amiért feltörtem a wifi-t és megosztottam velük? Talán technikussá váltam emiatt a suliban, talán lett egy jó gyakornoki állásom egy vállalatnál, de ez összességében nem volt elég ahhoz, hogy a jövőben akár egyedül is életben tudjak maradni. Miután Archie már nem volt az életem része, rájöttem arra, hogy amit a szüleim és a családom úgy gondoltak, hogy aranyos bennem, az valójában csak a mimózákra valló viselkedés. Mulya és esetlen vagyok, ami miatt kedvesnek tűnik, de összességében nem a szerencsétlenség, hanem a szerencse kísér engem. Mert már rég nem lennék életben, ha a családom nem vigyázott volna rám.
Talán a változásra már teljesen képtelen vagyok azok után, hogy Archie megkeresett engem. Nem tehetek róla, de valójában csak részben sértettségtől kérettem magam, miután felköszöntött. A másik oldalról inkább voltam bizonytalan, mint mondjuk dühös rá. Végső soron elmondhatom magamról, hogy féltem, mert már jó ideje nem beszéltünk ahhoz, hogy akár meg is szakadhasson közöttünk a kapcsolat. Összességében nem tudtam, hogy mit szeretne tőlem, de ettől függetlenül egyszerre éreztem egy kis dühöt keveredve bizonytalansággal és hiányérzettel. Féltem attól, hogy mi van, ha mégsem jön el, vagy esetleg kínos lesz vele találkozni, de már akkor is tudtam, hogy igazából annyira nem is haragszom rá, amikor elkezdtem magam kéretni a születésnapomon.
Összességében igazam is lett, mivel amint megpillantottam őt, hirtelen úgy éreztem magam, mintha az elmúlt időszakban zajló mosolyszünet egyálalán meg sem történt volna. Nem állítom, hogy azonnal mosolyogni tudtam rá, de az orrára sem akartam csapni az ajtót, ami már egy fokkal jobb volt.
- Remélem, hogy idén már tudunk majd együtt ünnepelni – egészen halkan jegyeztem meg ezt, mert egyáltalán nem akartam a bátyámat megbántani. Tisztában vagyok vele, hogy ez az egész nem csak nekem nehéz, hanem neki is bőven vannak gondjai a kialakult helyzettel. Valószínűleg azért van itt, mert már tartani akarja velem a kapcsolatot, nekem pedig nem abban kellene megerősítenem, hogy ezzel kapcsolatban meggondolja magát a jövőben. Összességében csak arra tudtam gondolni, hogy talán most már végre tényleg minden rendben lehet és ez valamennyire boldoggá tett.
- Hát – magam sem tudtam, hogy hogyan kellene most megfogalmaznom a gondolataimat – Feltűnhetett volna, de azért elfoglalt voltam az itteni teendők miatt. Ráadásul Alice hamar megtalált és intézett nekem egy új lakóhelyet itt.
Nem mentem bele abba, hogy New York elég nagy város, szóval onnantól kezdve, hogy már nem éltünk együtt, egyáltalán nem volt könnyű arra figyelnem, hogy ő hol van, vagy hol nincs. A social media platformjaimat meg sokáig egyáltalán nem nyitottam meg, mivel képtelen voltam azt nézni, ahogyan a régi barátaim és anya meg apa ismerősei a részvétüket nyilvánítják nekem. Nem álltam készen rá, és frusztrált a dolog, de közben azt is tudtam, hogy nincs jogom haragudni rájuk. Jót akarnak nekem és kedvesek, én mégis ingerült vagyok miattuk. A nap végén én voltam a gonosz gyerek így vagy úgy, ráadásul attól is féltem, hogy megkeresném a bátyámat és újabb falakba ütköznék nála.
- Csak azért is azt fogom mondani – jelentettem ki szárazon, de mégis nagy szemekkel néztem rá – Nekem is lettek új barátaim. Az egyikük megtanított rossz dolgokat mondani.
Nem voltam benne biztos, hogy Archie úgy gondolná, hogy érdemes támogatnia a barátságomat Braylennel, de ettől függetlenül letagadhatatlanul jóban lettünk azzal a fiúval, aki ráadásul érdekes dolgokat is mutatott nekem a világból. Mondjuk azt a fontos információt, hogy valaki berakott a szekrényben teljes egészében el akartam titkolni.
- Ismerek egy jó internetkávézót – nem hoztam fel azt, hogy Yebi mutatta nekem, mert rögtön két barátot is emlegetni kegyetlenség lett volna az után, hogy mi egyáltalán nem tudtunk minőségi időt eltölteni. Talán mást a szenvedése örömmel töltött volna el, de én egyáltalán nem akartam szadista eszközökkel bocsánatra kényszeríteni a bátyámat. Talán mondhatom azt, hogy mindenki követ el hibákat, és ő neki is összesen annyi bűne van, hogy ezt megtette. Nem az volt a célom, hogy elveszítsem és megszégyenítsem őt.
- Éhes vagyok – jelentettem ki olyan határozottsággal, mintha tényleg meg tudnék enni egy teljes svédasztalnyi mennyiségű ételt. A valóság azonban az volt, hogy nem ettem túl jól, bár ez soha életemben nem volt túl jellemző rám. Szóval összességében talán sikerült magam alatt elvágni a fát, de hajlandó voltam úgy csinálni, mintha kívánnám az ételt, ha Archie-t ezáltal meg tudtam etetni. Ő sem nézett ki túl jól most.
- Akkor ezek szerint sikerült beilleszkedned – ezt lényegében csak megállapítottam, mint a következő mondatot is – Bár ez nem különösebben lep meg.
Archie világ életében olyan ember volt, akit nagyon szeretett gyakorlatilag mindenki. Pontosan tudtam, hogy milyen jó kapcsolatot ápol másokkal, ezért örültem neki, hogy itt New Yorkban is találkozott olyanokkal, akik mellett talán nem gondolt annyit anyára és apára. Ennek ellenére mégis szomorú voltam, hogy mennyi perc ment el felettünk, amit együtt tölthettünk volna, de ezt rögtön meg is bántam, miután ismét kitért az időre. Nekem az a dolgom, hogy megpróbáljam átélni azt a fájdalmat, amit esetlegesen ő is érzett. Éppen ezért az egyetlen dolog egy suta bólintás volt, amire képes voltam az étkezéssel kapcsolatos megjegyzésére. Szerettem volna vele lenni, és talán itt van annak az ideje, hogy ne az elvesztegetett időn bánkódjak, hanem a jövőbe tekintsek, hiszen talán most kaptuk vissza egymást.
- Nekem? – talán nagyobb szemekkel néztem rá, mint valami ártatlan bárányka, de ezt betudtam annak, hogy határozottan nem voltam felkészülve a kérdésére – A mama és a papa? Mindent elmondtak.
Tudtam, hogy talán nem fejtettem ki rendesen a dolgot, mivel a minden most elég sok dolgot foglal magába. Ugyanakkor nem akartam olyan dolgokat szavakba önteni, amiket én sem éreztem mérvadónak. Ezáltal talán Archie is tudja, hogy mennyi mindenre kíváncsi, viszont mégis kegyetlennek éreztem volna így lógva hagyni őt. Kettőnk közül még így is ő volt az, aki többet veszített.
- Megértem – sóhajtottam fel halkan, de nem néztem rá – Mindenki máshogy dolgozza fel a tragédiákat.
Önző dolog lett volna a fejéhez vágni, hogy nekem meg összetartásra lett volna szükségem, ezért hasonló meg sem fordult a fejemben. Senki sem értette meg jobban a fájdalmát nála, emiatt egyáltalán nincs ahhoz jogom, hogy különbül kezeljem a sajátomét. Ezen a ponton teljesen felesleges volt összemérni azt, hogy kinek szarabb, mivel valószínűleg mind a kettőnknek teljességgel elviselhetetlen volt a saját bőrében lenni. Én tudom. Ki tudhatná mindezt még nálam is jobban?
- És te nem vagy éhes? – a névmást különösen megnyomtam a mondatban – Tudod… Talán az én szülinapomat ünnepeljük, de a tiéd meg elmaradt. Nem kell, hogy minden rólam szóljon. Tarthatjuk közösen a mai napot.

- Ne haragudj, de egyáltalán nem úgy nézel ki, mintha nem lenne vészes a tény, hogy étkezéseket hagysz ki – egészen nyugodt hangon közöltem vele a tényt, miközben kettőt rápislogtam, majd megpróbáltam utánozni Braylen hanglejtését, miközben a következőt mondtam neki – Hazafelé veszünk valami vacsorát és látni akarom később, hogy megetted.
Talán ez egy jobb mód arra, hogy fenn tudjuk tartani a kapcsolatot a jövőben. Összességében furcsa lenne most arról beszélgetni, hogy mennyire jól éreztük magunkat, aztán pedig úgy viselkedni mintha mi sem történt volna. Nem voltam benne biztos, hogy könnyű felvenni a fonalat, tehát jó lenne szimplán csak tiszta lappal indítani.
Válaszolni akartam neki, de a saját botladozásom miatt a torkomra forrott a szó. Muszáj volt megkapaszkodnom a karjában annak érdekében, hogy lehetőség szerint ne arccal szántsam fel a betont, közben pedig egy kicsit mérges voltam a futó személyre. Amúgy sem jó dolog betonon futni, ezek után meg főleg képtelen vagyok megérteni minden motivációját. Hiszen miatta majdnem elesetem!
- Valóban haza kellene mennünk – jobb későn, mint soha, nem felejtettem el azt, hogy miről volt szó – A nagyiék eléggé aggódnak érted. Legalább letudnál egy csomó kellemetlen kört és utána lényegesen könnyebb lenne.
Nem állítom, hogy én a pozitivitás bűvkörében éltem a mindennapjaim, mert akkor elég rendesen hazudnék. Ugyanakkor arra próbáltam odafigyelni, hogy lehetőség szerint ne omoljak össze. Ha velem vagy Archie-val történik valami, akkor a nagyiék teljesen ki fognak készülni, és jelen helyzetben nem takaródzhatunk azzal, hogy ők már így is leéltek egy életöltőnyit. Biztosan nem tudnának békésen eltávozni, ha nem lennénk rendben… Én pedig igyekeztem kisöpörni ezeket a gondolatokat a fejemből, mielőtt elsírnám magam. Nem arra van most szükségünk, hogy bármelyikünk könnyeket ejtsen, szerintem még egyikünk sem áll rá készen.
- Feltörtem az iskola wifijét. Yebi szülei pedig véletlenül egy céget vezetnek és úgy gondolták, hogy náluk van a helyem gyakornokként – csak finoman vontam meg a vállam és hallgattam az ő beszámolóját, amibe egészen belemerültem. Emellett nem számítottam se a kátyúra, ami valósággal kicsavarta a bokám, se egy olyan információra, amit megosztott velem – Nina… Az a Nina?
Kedvem lett volna felpofozni saját magam, mivel nem ismerek másik Ninát. Ettől függetlenül csak a földön terpeszkedve, lehorzsolt tenyérrel ültem és bámultam, hatalmas szemekkel.
- És te csak úgy együtt tudsz vele élni? – először erre lettem volna kíváncsi, aztán érdekelt volna az, hogy egyáltalán ők ketten hogyan találtak egymásra – Szereted még?

1 567 szó || ruha || ◤ kr ◥

Blayze & Archie

"but today I smile. even though it hurts, I smile."

Többségében olyan emberek között éltem le az éltemet, akik maguk is rendelkeztek egy testvérrel. Ki idősebbel, ki fiatalabbal, de függetlenül attól, hogy ki született meg előbb, szerintem minden testvér érez némi felelősséget a másik iránt és meg akarja védeni a saját vérét. Csak azért mert a gyásztól egy szívtelen dög voltam a saját öcsémmel és nem vettem fel vele a kapcsolatot, még nem jelenti, hogy ne törődtem volna vele, vagy megszűnt volna a szeretetem iránta. Igazából érdekeltek a sztorijai a kis barátnőjéről és arról, hogy éppen mit tanult a suliban, vagy hogy mi a kedvenc játéka éppen. Cserébe én is meséltem volna neki arról, hogy mennyibe kerül a legújabb gitár, amibe épp szerelmes lettem, vagy hogy épp tervezek meggazdagodni abból, hogy egyébként egy naplopó zenész vagyok csak. Volt idő, amikor csak azért mert megismertem más kellemetlen élményeit ezzel kapcsolatban, én is elhittem, hogy a családom büszkébb lenne rám, ha más pályát választok és valami "hasznosnak" szentelem az életemet. Utólag persze rájöttem, hogy sosem kértek volna tőlem olyasmitől, amitől később boldogtalanná válnék. De hiába a felismerés, ha közben az élet közben azt gondolta, hogy nemes egyszerűséggel arcon röhög és még gyomorszájon is vág. Nincs már kinek megköszönnöm, hogy olyan jó volt hozzám. Vagy hogy annak ellenére is saját fiaként nevelt fel, hogy ha szigorúan a biológiát nézzük, nem is az ő fiuk vagyok. Ezért pedig azt hiszem csak egy dolog van, amit tehetek. Az pedig nem más, mint hogy mostantól megpróbálok a Lay számára létező legjobb testvér lenni. Persze csak ha hajlandó ezt elfogadni tőlem.
- Szeretném, ha együtt ünnepelnénk majd. - Bólintva erősítettem rá a dologra. - A szülinapokat és az ünnepeket is. - Nem hiszek az újévi fogadalmakban, mert mondani mindent lehet, attól nem válik valósággá, amíg nem cselekszünk. Ezek a mostani ígéretek az öcsémnek viszont valami sokkal nagyobb részét képezték és pontosan ezért tartani is akartam magamat hozzájuk. Ha a saját fájdalmamból indulok ki, és hozzáadom Lay életkorát, ugyanannyi szörnyűségen vagyunk túl, neki pedig még nehezebb lehetett megbarátkozni az új körülményekkel. Nem leszek ignoráns faszkalap, aki ilyen vagy olyan módon ratifikálja a saját fájdalmát, miközben eltekint mindenki másétól. Ha valamire megtanított az elmúlt időszak, akkor az az, hogy ismerjem be a hibáimat és ha hibáknak tartom őket, egyszerűen próbáljak meg jobb lenni náluk. - Ha itt maradunk nyárra, akkor most nekem lesz jégkrém tortám és nem neked. Mindenben neked kell majd tipped adnod, mert sosem volt még nyáron szülinapom. - Amikor először megérkeztem, csomó olyan dolog volt, amivel nehéz volt megbarátkoznom, mint például a mérföld a kilométerek helyett, vagy az hogy mindent bögrével mérnek és történetesen az is, hogy az évszakok itt másképp alakulnak. Ez utóbbi pedig kezdetben a ruhatáramon is megmutatkozott.
- Persze. Nem is gondoltam, hogy csak ezzel foglalkozol. - Megköszörültem a torkomat, miközben a cipőm orrát figyeltem néhány lépésen keresztül. Van abban valami, hogy nem érdemlem meg Lay érdeklődését és figyelmét, ha én sem adom neki ezeket. - Akkor ti már jártok? - Szórakozottan próbáltam feltenni a kérdést. Nem csodálkoztam volna, ha igen a válasza, mert a vak is látta, hogy az ő kötelékük azért olyan szoros, mert jobban szeretik egymást barátoknál, egyszerűen csak lehet, hogy nem voltak még elég idősek ahhoz, hogy felismerjék ezt. De most, hogy tudtam, hogy a kiscsaj képes volt átutazni a fél világot az öcsémért, kicsit talán még irigyeltem is őket, amiért ennyire ragaszkodnak egymáshoz és nem félnek a következményektől.
- Hé... - Hasonlóan tágra nyílt szemekkel pislogtam én is rá, miközben próbáltam feldolgozni a viselkedést, amit korábban sosem tanúsított felém. Végül valami nevetésféle tört ki belőlem, ami egészen addig nem maradt abba, amíg a kezemet a tarkómhoz emeltem és meg nem vakartam azt. - Szeretnél még valami olyat mondani nekem, amit ezek az új barátok tanítottak neked? - Nyilván nem fogom a fejemet homokba dugni és álomvilágban sem élek. Tudom, hogy Layre nem csak a jó dolgokkal hatottunk eddig sem és hogy a többi ember sem mindig csak pozitív dolgokra fogja őt tanítani, de ez a mostani viselkedése annyira meglepett, hogy képtelen voltam feldolgozni a rendelkezésre álló néhány másodpercben.
- Menjünk oda. Mivel játszanál most leginkább? Van valami olyan, amiről esetleg lemaradtam? - Kettőnk közül ő volt járatosabb a környéken, tehát sokkal egyszerűbb volt rá bízni magamat. Amúgy is az a mai nap mottója, hogy ez a nap Blayze-ről szól, tehát ahová ő szeretne menni, oda szeretnék menni én is. Ilyen egyszerű. - Hm, oké... Az internetkávézóban csinálnak kaját? Vagy van ötleted étteremre is? Oda menjünk, ahová te szeretnél. - Még ha kissé kellemetlen is volt, ahogyan egymással udvariaskodni próbáltunk, szükség volt erre a néhány kellemetlen körre - főleg nekem. Ez már így is jócskán megtanított arra, hogy többet ne merjek lemaradni az öcsém életének bármely pontjáról, mert engem harapnak seggbe később a döntéseim. És valljuk be, elég szar érzés.
- Ami azt illeti Kai-al lógtam a legtöbbet. - Őt pedig nem kell bemutatnom Laynek. - Zenészeket ismertem meg és olyanokat, akik szeretik a zenét. - De az ilyesfajta társaság otthon is mindig vonzott. Ettől függetlenül nem pótolták az olyan embereket, mint Lay. Pontosabban csak őt, mert ő az egyetlen testvérem, ez pedig sosem változik meg. Nyilván úgy éreztem magamat, mint aki magyarázkodik, de mást sem akartam tenni, mióta ajtót nyitott. Még ha tudtam is, hogy minden joga megvan visszautasítani, szerettem volna, ha így vagy úgy, de legalább annyira képes nekem megbocsátani, hogy ne teljen el több idő úgy, hogy nem kommunikálunk. Száz százalékos megbocsátásban még így sem tudtam reménykedni.
- Mindent? Mi az a mindent? - Nem tudom, hogy pusztán a témától éreztem, hogy kiver a víz, vagy inkább attól, hogy nem tudtam mit takar pontosan az a minden, amit Lay emlegetett.
Egy ideig csendben néztem őt, és azon vívódtam, hogy mit kellene neki mondanom. Ha elég okos vagyok, akkor valószínűleg csak elfogadom a jóindulatát és nem kötök bele, amikor így is alig akarta beadni nekem a derekát - jogosan. De sosem vallottam magamat túl okosnak, és most sem erről tanúskodtak a szavaim. - Nem kell ennyire megértőnek lenned velem, Lay. Tudom, hogy elcsesztem. - Megtorpantam, miközben ezeket a szavakat kimondtam. - Megbántottalak és ott hagytalak, amikor szükséged volt rám. Nem kell úgy csinálnod, mintha ez rendben lenne. Nyugodtan kiabálj velem, és mondd meg hogy mennyire haragszol rám. - Nem tudtam elképzelni, hogy ennyi idősen annyira felnőtt a saját érzéseihez hogy tényleg ne érezzen akár csak egy kicsi frusztrációt velem kapcsolatban. De talán az én elképzelésem volt hibás, amiért az öcsémtől vártam fejmosást, amikor a szüleimtől kaptam azt mindig. - Inkább mondd el, hogy mennyire utálsz most, jó? Ne tartsd magadban. - Nincs értelme gyűjtögetni az érzéseinket és palackba zárni őket, mert annál inkább fájni fognak, ha egyszer újra rájuk találunk.
- Tudom, hogy idő lesz ezt rendbe hoznom, de próbálkozni fogok. - Ez is része volt a korábbi ígéretemnek, amit nem féltem újra meg újra megismételni. Elvégre pont az volt a cél, hogy az öcsém higgyen nekem és adjon egy esélyt bizonyítani.
- De, mondtam, hogy ha te ennél, akkor együnk együtt. Csatlakozom én is hozzád. - Csak egy bólintás fért még bele, mielőtt Lay folytatta volna, én pedig elmosolyodtam a szavaira. Furcsa érzés volt, mert magam sem tudom mikor sikerült utoljára ennyire őszintére a szám sarkainak görbülete. - De megérdemled, hogy a tiéd legyen ez a nap... - már épp folytatni akartam és erősködni, hogy ez igenis csak az ő napja legyen és majd az én szülinapomra kitalálunk valami mást. A pillantása azonban belém folytotta a szót. A szavai pedig egészen padlóra küldtek. Mikor nőtt fel az öcsém ennyire és miért nem vettem észre? Pontosítok... Tudom, miért nem vettem észre, amitől csak még meglepőbb az egész.
- Hát én... - Kinyitom a számat, hogy befejezzem, de magam sem tudom mivel tehetném azt meg. Nincs értelmes magyarázatom vagy ellenvetésem, ezért jobbnak látom hallgatni, s végül a számat is becsukom. - Jó, akkor vegyünk majd. - Most tényleg úgy éreztem magamat, mintha nem is én lennék az idősebb. Ugyanakkor abban is hiszek, hogy a bölcsesség nem az életkor velejárója, tehát az öcsém teljesen jogosan gondolkodik így és ez csak a neveléséről és annak minőségéről árulja el, hogy mennyire jók voltak a szüleink, amíg éltek.
A kettőnk dinamikája ugyanakkor visszabillent az otthoni irányba, amint a futó elhaladt mellettünk. - Jól vagy, ugye? - Szerencsés volt, amiért nem esett el, és valljuk be, elkaptam volna a futó nyakát, még mielőtt nagy vidám elkocog és befordul az egyik sarkon, ha Laynek komoly baja esik. Sosem volt az a fajta srác, akiből az ember kinézi, hogy egy karcolás nélkül megúszik egy esést. Valószínűleg ezért reagált rá mindenki ösztönösen úgy, hogy meg akarta védeni.
- Aggódnak értem? - Magam sem tudom miért ez ragadott meg leginkább a szavaiban. Miközben adtam magamnak pár másodperc gondolkodási időt, biztosítottam azt, hogy az öcsém megáll a saját lábain és még a kabátot is megigazgattam rajta. - Engem annyira nem köt semmilyen konkrét időpont, szóval találunk majd egy időpontot, ami neked is jó. Meg amikor van szabad hely. - Nem gondoltam, hogy New Yorkból olyan lehetetlen lenne hazajutni Sydneybe, mert fordított esetben is a vízummal volt a legtöbb gond, de valljuk be most jóval több körülmény szabotálhatta a kis utunkat, amire fel kellett készülnünk. Általában mindig azok a dolgok sülnek el jól, amit nem is terveznek meg, mi meg pont egy hosszú utat beszéltünk meg. Csak rosszul alakulhattak a dolgok.
- Blayze... - Magamat is megleptem, amiért a teljes nevét használtam, de talán a kikerekedő szemeim még inkább erről árulkodtak. - Nem vagy semmi - nevetem el végül magamat, miközben finoman megpaskolom a hátát. - Mekkora sztori, hogy még munkát is kaptál miatta. Béna lehetett a korábbi informatikusuk. - Bezzeg az én öcsém ugyebár. De a csínytevés ide vagy oda, attól még tényleg büszke vagyok rá. Ő a családunk azon tagja, aki bebizonyítja, hogy attól is lehet hasznos dolgokat csinálni, hogy nem hagyja el túl gyakran a szobáját, vagy épp órákig tudja bámulni a számítógépe képernyőjét.
Felszisszenek, amikor nem sikerül újra időben elkapnom őt és az aszfalton landol. Ráadásul azt sem tudom eldönteni, hogy azért van-e amit mondtam, vagy mert egyszerűen rosszak az utak. Leguggolok mellé, hogy jobban szemügyre tudjam venni a sérüléseit, miközben a kérdéseit hallgatom. - Aha. Nem tudtam, hogy ő lesz az, mert nem ő mutatta meg a lakást. Mid fáj? - Úgy kérdeztem rá az állapotára, mintha mindig is erről beszélgettünk volna. A kezemet nyújtottam felé, hogy fel tudjam őt húzni. - Még mindig jobb, hogy én élek vele, mintha valaki teljesen ismeretlen költözik oda hozzá... - A gondolata is felháborított, hogy Nina akár egy másik férfival is megoszthatná a lakását - sőt a magánéletét is -, még ha nem si volt jogom hozzá, hogy aggódjak érte. - Egyébként nem ismert fel, amikor először összefutottunk. - Aláírom, hogy nem néztem ki akkoriban valami jól és van, hogy én sem tudok azonosítani embereket reggelente, de nem gondolom, hogy Nina azért nem ismert meg, mert annyit ivott volna előző éjszaka, mint amennyit én kibírok még úgy, hogy ne vigyenek be egy gyomormosásra.
Az öcsém újabb kérdése annyira meglep, hogy kicsit talán túlságosan is erősen fogok rá a könyökére, amikor segítek neki felállni. - Én... - nagyot nyelek, miközben adok magamnak további pár másodpercet. Nina nem olyan lány, akit olyan könnyedén el lehetne felejteni, és bár rendszeresen gondoltam rá, de évek teltek el azóta, hogy utoljára hittem volna benne, hogy mi még valaha találkozhatunk. És most tessék, nem csupán egy városban voltunk, hanem együtt is élünk. Még ha nem is abban az értelemben, amiben réges rég gondoltam volna, hogy fogunk, akármilyen nyálasan hangzik, hogy ennyire előre terveztem akkoriban. - Szerintem sosem fog nekem megbocsátani annyira, hogy elmondjam neki, hogy mit érzek vele kapcsolatban. - De ez már egyfajta vallomás, hogy igenis érzek valamit. - Szerintem egy olyan lányt, mint Nina nem lehet nem szeretni. - Talán ez volt a legközelebbi válasz ahhoz, amit valójában éreztem. Ninába csak beleszeretni lehet, elfelejteni sohasem.
- Csinálni kellene valamit a kezeddel. Fájni fog, ha most nem mossuk ki legalább belőle a koszt. - Óvatosan vettem a sajátjaimba az öcsém kezeit. - Kisbolt nincs a közelben? Vagy egy gyógyszertár? - Akkor én is nyugodtabb lennék. Egy közös étkezés közben pedig előbb el tudjuk intézni a kezét és folytatni is tudjuk egymás felzárkóztatását az elmúlt hónapokból. Azt már most tudom, hogy olyan híreket, mint hogy kivel lakom, nem szabad csak úgy, elővigyázatlanul közölnöm.

⋈ | 2024 | öltözet