A pult előtt állva körmölök, Piros meg minduntalan el akarja kapni a ceruzát.
- Piros! Megmondtam, hogy ez nem... áh, nem hiszem el - nem tudok rá haragudni, inkább elnevetem magam, ahogy végül úgy csap rá az íróeszközre, hogy megcsúszik a papíron, nyomot hagyva. - Nem mennél inkább a babák közé, bújkálni? Úgyis ma raktam vissza, mert reggel megint leverted, ahogy mögéjük másztál.
Ezt napi rendszerességgel megcsinálja, a legkisebb helyre passzírozva be magát, közben elfelejtkezik arról, hogy a babák mozgóképesek, ergo leesnek. Ő meg meglepődött, ártatlan arccal néz rám, mikor odamegyek. Mintha most történne először.
Csak a húgom miatt vagyok a boltban. Kell a kis vagyon kiegészítő, és nem hinném, hogy máshol elnéznék, amikor reggel felhívom őket, ma offoltam magam. Mert rohamom volt például.
Ezért, ahogy és amit lehet, besegítek neki, noha ezt az üzletet nem nekem találták ki. Nem hiszek a természetfeletti cuccokban, dolgokban és halálra idegesít Nora azzal, amikor jön nekem, hogy lát valakit rajtam, meg rontást küldtek rám. Egyszer találtam erre úgy válaszolni, hogy ja, igen, az biztos te voltál, amire nagyon megsértődött. Fel akart mondani, amit nem bántam volna, mert legalább békén hagyott volna, csakhogy a legjobban ő ért ezekhez a holmikhoz, én csak pakolom, meg rendelem. Talán egy cigány tarot landolt nálam, miután már többször a lábam elé esett a polcról, akkor Nora fogta és a kezembe nyomta, hogy ezt másnak már nem adhatja el, mert ez a csomag rám várt, az enyém. Őszintén? Kinevettem, de hazavittem. Pár hónap után bontottam ki, s kezdtem vele szórakozni és a mai napig nem értem, mi a fenét kell vele csinálni, de jól elszórakozok vele.
Ahogy elrakom az elszámolást, a szemem sarkából látom, hogy egy baba megint leesik. Mázli, hogy szövet az egész. A polchoz sétálok és felnézek. Piros meg ártatlan, nagy szemekkel rám. A fekete bundája és orra, tappancsa miatt csak a sárga szemei látszanak.
- Ne add az ártatlant, hogy nem tudtad - Lehajolok a babáért és visszateszem, miközben meghallom Piros nyávogását. - Tessék, most már nem lát senki. Vagyis, te nem látod őket. Kár, hogy a farkad lelóg, te, bestia - húzgálom meg direkt a farka végét óvatosan, mire nyávogva bevonja. Fél perc múlva úgyis le fog lógni, de azért meg kell neki sértődnie.

So no one told you life
was gonna be this way

Kigombolom a kosztümkabátom gombjait, ahogy végre elhagyom az irodát, mert úgy érzem, megfulladok. Egy dolog a sok közül, amit nem képzeltem bele a new yorki áloméletembe, az ez a tömeg, a fojtogatóan magas épületek, a sok beton... Sokszor érzem úgy, hogy elmenekülnék kicsit valahová, ahol... csend van. És nem csak azért, mert a négy fal között vagyok, mint a lakásban, hanem azért, mert alapból csend van. Alapvetően nincs bajom a pörgéssel, de az otthoni életem után kell egy kis idő, míg... felveszem a tempót agyban. A földalattit sem szeretem különösebben. Múltkor valami perverz nekem dörgölődzött, miközben mély nyögésekkel arról érdeklődött, nekem is jó-e. Hát nem volt jó. Tökön vágtam a táskámmal, és leszálltam két megállóval hamarabb, míg ő levegőért kapkodott, de azért annyira nem éreztem magamat győztesnek. Szóval most... sokat gyalogolok inkább. Így kapta el a tekintetem pár napja ez a kis ezoterikus üzlet, ahová most épp belépek.
Megcsap az a tipikus illat, ami ezeket a helyeket jellemzi, és ami a nagymamám házában is terjengett, akárhányszor meglátogattuk. Valahogy... megnyugszom tőle kicsit. Elveszek a sorok között, megvizsgálok minden terméket, pedig alapvetően konkrét céllal jöttem, de nem sietek igazából. Épp egy adag... nem tudom. Talán woodoo babát vizsgálgatok, kicsit előrébb hajolva, hogy lássak, mikor valami a nyakláncom után kap, én meg nem túl összeszedetten kicsit felsikkantok, és hátrébb ugrok. Mire a babák nagyja lezúg a polcról, egy fekete árnyék pedig kiugrik onnan, elsuhan akármerre, én meg fennakadok egy adag álomfogóban, még mindig nagyon értetlenül. Egy pár másodpercig próbálok kiszabadulni, de úgy érzem, csak rosszabbá teszem a helyzetet. Magamban átkozom a hülye fejem, hogy ma pont kiengedett hajjal kellett jönnöm, ráadásul még csak ki sem vasaltam, szóval nagyon sok minden beleragadhat. Mint a példa is mutatja. Mikor már a lábam környékén lévő szobrokat is majdnem felborítom a nagy próbálkozásban, inkább megállok, beletörődve a sorsomba. – Segítség? – kérem-kérdezem bizonytalanul, halkan, mert elég volt egyszer felsikkantani, nem akarom folytatni, köszönöm szépen. Csak... megijedtem. Azért magamban kitartóan remélem, hogy nem valami patkány volt, mert akkor utólag is kiakadok. Viszont nem tűnt patkánynak. Az nem kapott volna a nyakláncom után, és nem is ugrik akkorát, meg nem is akkora, meg nem is fekete... Macska volt, ugye? Fekete macska, csak hogy passzoljon a helyhez. Ki kéne írniuk, vagy valami, hogy akármikor előugorhat valahonnan egy.

A medálokat minden egyes alkalommal megnézegetem, mikor megérkeznek. Mivel nem kézzel akarom összetapickolni, egy vékony textilkesztyűt veszek fel és úgy rendezem el. Mint általában mindennel. Furcsa érzés, ha éppen hozzájuk érek. Megszólal a csengő, fel sem nézek, fel sem állok, úgy szólalok meg.
- Szép jó napot! Fáradjon beljebb! Ha valamiben segíthetek, a pultnál vagyok jobbra - merthogy a hang is furcsán terjed. Amit viszont szeretek, hogy nem az a sötét zug, amit általában feltételezne az ember. Minden napfény és világosság betér ide.
A sikkantásra megállok a mozdulatban és figyelek.
- Minden rendben? - nézek fel, aztán lehúzom a kesztyűimet.
A zaj nem arról árulkodik, így felállok és elindulok ... hova máshova?
- Piros, már megint kistartoltál! Tudhatnád, hogy ide nézelődni jönnek, nem alvókuckó! - De beszélhetek én a fekete tömegnek, aki inkább berobog az irodába, a szék alá. Legalábbis oda szokott berohanni, ha megijed.
A zaj viszont folytatódik és nem túl kellemesen.
- Megyek! - Nagyon rosszra gondolok, már minden lebeg a szemem előtt, mikor meglátom a látványt. Önkéntelenül kiszalad egy kuncogás belőlem, de máris odalépek hozzá.
- Kapaszkodjon belém, megtartom - nyújtom felé a kezem, egyáltalán nem visszafojtva a mosolygást, elég szélesen teszem.
- Minden rendben van? - kicsit magam felé rántom, hogy az irány meglegyen és ne csússzon el. Nekem sem lenne szerencsés elesnem, mert ha beverem a fejem, az rám hozza a világsötétséget és egy újabb hetet, heteket a kórházban, míg megfigyelnek. Egyszer történt velem s a frászt hoztam mindenkire, miközben csak bazsalyogtam a sok drogtól, amit belém toltak.
- Most már oké, megvan. Aaazt hiszem, jobb, ha kicsit leül, míg a lábremegés, ha van, alább hagy. Megkínálhatom teával, kárpótlásul? - Körbenézek azért.
- Ó, a babáknál volt? - Már megint mindegyik a földön van. Azt hiszem, ki kell találni most már valamit rá. Inkább henteregjen piros a kasszánál és úgy kelljen arrébb tolni a hátsóját, de ez...

So no one told you life
was gonna be this way

Mozdulatlanná dermedek inkább, mikor meghallom, hogy valaki jönni fog, mert addig sem teszem rosszabbá a helyzetet. Mikor megjelenik a látóteremben a férfi, és kinevet, csak felsóhajtok, mert... megértem. Tényleg. Lehet, hogy később én is nevetni fogok rajta, jelenleg még dübörög a szívem, és ki szeretnék szabadulni. Belekapaszkodok, ha már felajánlotta, ahogy óvatosan kigabalyodok az álomfogók közül a segítségével. Még a hajam többsége is megmarad. – Igen, köszönöm, persze, csak megijedtem, aztán meg... fennakadtam. Nem akartam kárt tenni semmiben, remélem minden egyben – nézek magam mögé, ahol be voltam ragadva, de úgy tűnik, hogy egész békésen lengedeznek már az álomfogók, és a szobrok is egyben maradtak a lábamnál, még csak fel sem dőlt egy sem. A babák elég szomorú látványt nyújtanak a földön, de ahhoz eskü semmi közöm, még csak hozzájuk sem értem.
Mikor teát ajánl, észbe kapok, és elengedem gyorsan, mert eddig kábé úgy szorongattam, mintha az életem múlna rajta. Pedig nem. A lábam sem remeg... annyira. Jó, tényleg megijedtem, de mindjárt megnyugszom. – Azt hiszem... élek az ajánlattal – bólintok rá kicsit bizonytalanul, mert nem tudom, mennyire volt valós a felajánlás. Remélem az volt, mert most jól esne... leülni. Meg egy kis tea, ha már így említette. Ahogy rákérdez a babákra, akaratlanul is az ezek szerint felelőtlenül hosszú és lógós nyakláncomhoz nyúlok, rátekerve az ujjaimra babrálok vele egy sort. – Igen... Valószínűleg felingerelte a nyakláncom. Macska volt, ugye? Talán akkor is az lesz a legjobb, ha azt mondja, hogy macska volt, ha nem volt az. Egy polcról előugró macskával meg tudok birkózni. – Bármi egyéb... Nem igazán tenne most nekem jót lelkileg. Tegnapelőtt majdnem leégettem a lakást, most ez, talán nem kellene eljönnöm az irodából. Ironikus módon ott vagyok a jelek szerint a legnagyobb biztonságban, még ha agyon is dolgoztatnak. Legalább a kanapék kényelmesek, szóval... miért is ne? Közben követem oda, ahol reményeim szerint leülhetek, és amint hellyel kínál, le is huppanok. – Alapvetően nem vagyok ennyire ijedős, csak... nem számítottam rá – jegyzem meg, mert... csak. Nem vagyok egy ideggyenge virágszál. Tényleg. És utólag belegondolva, ha valahol, hát ebben a boltban számíthattam volna ilyesmire.

A sóhajtásra észbe kapok, nem kellett volna azért kinevetni.
- Sajnálom, nem állt szándékomban kinevetni. A látvány ... - közben már odalépek és segítek kibogozódni az álomcsapdából, és magamhoz vonom, hogy meg is tartsam, mert láthatóan elvesztette az egyensúlyát. Az a szerencse, hogy mindent erősen rögzítünk. Kivéve, amik a polcokon vannak és a földre helyezve. Meg is látszik, a polc tartalmán legalábbis.
- Nem a maga hibája, ha itt most összetört volna valami. Piros hajlandó bealudni, aztán megijed és elrohan. Ezért is tettünk ki jelzést róla, és hogy állandó őrzőnk, nehogy meglepjünk valakit ezzel.
Bár lehet, hogy egy fekete plüssmacska, ölében felirattal, hogy bent garázdálkodom ám a boltban, elsikkadhat a többi mütyür között. - Majd elrendezzük, ne aggódjon miatta.
Azonnal elengedem, ahogy látom, gyorsan elenged. Nem szeretném, ha rosszat feltételezne, és láthatóan meg tud állni a lábán.
Hogy kér teát, bólintok.
A nyakláncára tekintek, ahogy elkezdi babrálni, majd meg is említi.
- Már mindent értek. Csak úgy, nem szokott azért megijedni, megszokta, ha kinyitja a szemét, éppen valaki nézi. De ez, valóban incselkedő volt számára - tekintek a medálra újfent. - Mindent szeret, ami lóg is mozog. Még egy hasonló esetben szokott így parádézni. Ha uborkát teszünk a háta mögé és azután megfordul - mosolyodom el, miközben már a pihenő helyek felé haladunk.
- Vagyis igen, macska volt. Piros a neve. Szeret itt lenni, hát nem raktuk haza a szűrét.
Erre megjelenik Benji, a fekete, nagyobb méretű labrador, aki már messzebbről figyelte a jelenetet, de mivel nem én voltam bajban, csak készenléten várakozott a pult mögül, s csak most jön elő. Nincs rajta a hám. Tisztes távolságban leül és úgy figyel minket.
- Ő pedig Benji. Ha szeretné megsimogatni, elég, ha felé nyújtja a kezét és idejön. Nem bánt. Hozom a teát.
Felállok és egy nagyobb csészébe, aminek az űrtartalma felér egy bögréjével, forró, kész teát engedek a szamovárból, s mellé helyezek mindent, a citrom is friss, nem pedig tasakos lé.
- Sajnos hiába tesszük ki a jelzést, eléggé elveszik a többi között - felelem a szamovár mellől. - Még a fotó is eltűnik, vagy beleolvad a pénztár gép előtt a többi holmik közé. Ezek szerint először van itt? - Egy tálcát keresek, mert nem akarom, hogy mindent pont akkor borítsak elé, mikor az asztalra teszem a teát.
- Igazi orosz szamovártea - helyezem elé. - Van fekete és gyümölcstea is. Gondoltam, most az earl grey jót fog tenni, egy kis citromfű van benne.
Nem ülök le, hagyom majd pihenni.
- Van kifejezett holmi, ami miatt betért? - Érdeklődöm, s csak ekkor tekintem meg jobban.

So no one told you life
was gonna be this way

Kicsit meglepődök rajta, hogy felfigyelt a sóhajomra, de lehet, hogy kicsit hangosra sikerült. – Ó nem, nem azért, inkább magamnak szólt – hárítom a sajnálkozását, mert igazán, azt is megérteném, ha egyenesen kiröhögne. A nevetése meglehetősen... kedves. Nem olyan gonosz, egyszerűen csak... Hát igen, el tudom képzelni, milyen látvány lehetek. Gabe, na ő ki fog röhögni, ha elmesélem neki. Lehet, hogy nem fogom. – Nem láttam, eléggé figyelemfelkeltő itt minden, valószínűleg nem pont az kapta el a tekintetem – ismerem el. Nem igazán szoktam megállni egy üzlet ajtajában belépés után, és alaposan szemügyre venni mindent még onnan, mielőtt nekiindulnék közelebbről szétnézni. Egyszerűen csak belevágok, és nézelődöm, aztán ha nem találok valamit, amit egyébként keresek, akkor kérdezek. Amúgy meg szeretek sietség nélkül nézelődni, pláne egy ilyen üzletben, ahol van is mit.
Megkönnyebbülten elmosolyodok, ahogy megerősít abban, hogy macska volt, még ha feketének is rémli, így kicsit furcsának találom a Piros nevet. – Lehet, hogy tényleg felelőtlen volt részemről ilyen érdekes nyakláncot választani a reggel – nevetek fel kicsit, és abba inkább nem is megyek bele, hogy nem csak a macskáknak a figyelmét vonta rám a mai nap folyamán, hanem mondjuk olyan férfiakét is, akiknek a figyelmét nem feltétlenül szeretném magamon tudni. Még egy kontra indok a nyakláncviselés ellen. Csak hát szeretem őket, és van vagy száz, magányosak nélkülem. – Ezzel az uborka dologgal a bátyáim is szórakoztak az otthoni macskáinkkal... Párszáz alkalom, és már meg sem ijedtek – teszem hozzá viccelődve. Négy fiútestvér mellett nem volt szükség arra, hogy én magam keverjem a bajt otthon, elég volt hátradőlve nevetnem a hülyeségeiken. Például ahogy a macskákkal szórakoztak.
Miután leülök, és az ölembe fektetem a táskám, kinyújtom Benji felé a kezem, aki nagy boldogan, farkcsóválva ide is jön. – Hát szervusz, te jóképű fiú. Gyönyörű vagy, remélem mondják neked elégszer – gügyögöm neki halkan, míg a teára várok, és mint mindig, most is az az érzésem, hogy a kutya teljesen jól érti, amit mondok, mert nagyon elégedetten hagyja, hogy simogassam. Felnézek a kutyasimogatásból, ahogy az eladó hozzám szól, bár a simogatást azért nem hagyom abba. – Igen, nem messze dolgozom, már egy ideje szemezek az üzlettel, de most jöttem be először. Mindenesetre az biztos, hogy emlékezetes első alkalom lett – mosolygok rá, jelezve, hogy ezt nem negatív értelemben gondolom, és hogy nincs semmi baj azzal, ami történt. Mert nincs. Az első ijedtség után, persze. – Hű-ha – nézek arra, amerről jött, mikor bejelenti a szamovár teát, és valóban, ott is áll a szamovár, a maga impozáns formájában. És én még teának merem nevezni, amit a vízforralóval csinálok... – Van valami orosz családi vonatkozása, vagy csak személyes érdeklődés a teakultúrájuk felé? – kérdezem érdeklődve, ahogy kézbe veszem az egyik bögrét, és az arcomhoz emelem, hogy beszívhassam a tea illatát. – Hmm... isteni illata van – jegyzem meg, bár nem kortyolok egyelőre bele, mert azt hiszem, az fájna. Nem szeretnék még egy ilyet hozzáadni a mai bénázásaim listájához. Viszont már csak a kezemnek is jól esik a meleg. Persze csak az egyiknek, a másikkal még mindig Benjit simogatom. – Illatgyertyáért, és álomfogóért néztem be. Az utóbbi engem már megfogott, szóval álmok terén is biztos hatásos... – Közben a táskámra támasztom a bögrét, hogy kicsit fogasát tudjak rajta váltani, de a kutyát se kelljen elengednem.

A nevetésem inkább mosolyra vált, ahogy odalépek segíteni.
- Az, meglehet. Sok minden van itt, ami eltereli a figyelmet. És nem a maga hibája.
Ránézek az említett nyakláncra.
- Ugyan, dehogyis! Jól áll - állapítom meg, minden mellékzönge nélkül. Az egyszerűség híve vagyok, de a szépet azt szeretem.
- Igen? Jó tudni. De addig is, hát bocsi Piros, de fenomenális látvány, ahogy ugrik egyet, amint meglátod - pillantok az iroda felé, ahová láttam nyargalni. - Nem vagyok kegyetlen, se állatkínzó, nem teszem vele sokszor, nem szeretném, ha szívinfarktust kapna.
- Benjinek is nagy rajongó tábora van. És amint látom, egyből megkedvelte magát - kevesknek megy oda ilyen hamar, noha jeleztem neki, hogy odamehet. Élvezkedik is, szereti, ha foglalkoznak vele, s meg is érdemli. Ha ő nincs... ha nekem ne lenne bajom, akkor is rajonganék Benjiért, mindenhogyan.
- Á, értem. Na, igen, az ezo megnevezés sokakat visszariaszt, mert valami boszit várnak, meg a bolttulajt, aki rájuk néz, és máris a veséjükbe lát, a jövőjükkel együtt - nevetem el magam, figyelmen kívül hagyva Sophie pillantását. Mindig azzal jön, hogy valaki van rajtam, vagy körülöttem. És mindig faggat, mikor olvastam utoljára Tarot-kártyát. Fogalmam sincs, hogyan kell használni, így csak pakolgatom, meg nézegetem. Mert tényleg szépen vannak megfestve a lapok. Kézzel festett, egyedi.
- Sajnálom az ijedelmet. Piros néha... nagyon macska.
A szamovárokra tekintek, miközben leülök, tisztes távolságban a vendég asztalához, előtte a helyre mutatok.
- Szabad? Otthon volt ez a két szamovár, azt hittük mi is, családi örökség, aztán kiderült, apám orosz kollegái lepték meg, külön-külön egy szamovárral. Apám tanított meg, hogyan kell készíteni benne a teát. Egészen más, mint egy teaházi. Kicsit módosítottunk a használatán, hogy mindig legyen friss tea és ne lórugás legyen a vége. Ez lett belőle.
- Örülök. Ha tejet vagy tejszínt szeretne bele, a tej lehűti kicsit. Ha nem tett bele citromot. A kettő együtt érdekes egyveleget ad.
Az, hogy az álomfogó megfogta, önkéntelenül elmosolyodom, kis híján elnevetem magam.
- Ez igaz. Vannak gyertyáink, az megszámlálhatatlan formában, színben és illatban. És többféle álomfogóink, attól függ, mekkorát szeretne.
A tekintetem megakad azon, hogy szinte Benjihez nőtt, Benji pedig élvezi.
- Benji nagyon megkedvelte. - tény, hogy segítő kutya, de ha nem muszáj, akkor kis simogatás, kis vígasztalás másoknak és aztán elvonul. Most meg.
- A gyertyákat jobb, ha idehozom, Benjivel csak ismerkedjenek tovább. Milyen méretben és illatban gondolkodott? Vagy rám bízza?
Valahogy mindig ráérzek, illatokban mi menne az embereknek akkor. Illóolajban is, pedig attól teljesen fejfájást tudok kapni, pedig a füstölő enyhe, almás-fahéjas illata, most is terjeng, némi Paolo Santo, citromos illatával.

So no one told you life
was gonna be this way

- Senkié, azt hiszem. Lehet, hogy a sors akarta így, ha már ezoterikus témájú az üzlet... – jegyzem meg viccelődve. Elég sok körülmény közrejátszott ebben a kis balesetben, de egyik sem rosszindulatú, nem is lett belőle semmi gond, így aztán nevetni rajta valahogy természetesen jön. Inkább, mint háborogni. – Nos, köszönöm. Pirosnak is tetszett – lengetem meg halkan felnevetve a nyakláncom, mikor tiltakozik, hogy nem volt felelőtlen részemről a nyakláncválasztás. Igazság szerint tényleg nem jellemző úgy öltözni reggelente, hogy vajon találkozom-e kíváncsi macskákkal. Nem is hiszem, hogy lesz. Ettől függetlenül viccelődni el lehet vele, azt hiszem. – Igen, zseniális, ahogy minden alkalommal vagy három méter magasra felszökkennek, és pánikolva figyelik az uborkát... – ismerem el vigyorogva, mert hát tényleg az. Mi is dőltünk otthon a nevetéstől, még apa is, pedig ő nem az a fajta, aki értékeli az ilyen humort. De mikor öt macska közé bedobsz egy uborkát, és mint valami dominóelv egyesével észreveszik és pattannak... a könnyem csorgott a nevetéstől.
Lelkesen vakargatom Benji nyakát, ő pedig felvetett fejjel, lehunyt szemmel élvezi, és legszívesebben meg is ölelném. Jajj, szörnyen hiányoznak az otthoni kutyáink... Szabályos kutyahiányom van, legutóbb mikor Gabe itthon volt, és Bodhit is hazahozta, megengedtem, hogy velem aludjon az ágyban. Ennyire állat-hiányom van. – Nem csoda, jó vágású kutyafiú. Biztos bomlanak érte – felelem mosolyogva arra, hogy Benjinek nagy rajongótábora van, és meg is értem. Én is csatlakozom. – Szóra sem érdemes, csak pillanatnyi ijedtség volt. Egyébként engem pont az ezo része csalogatott be. Az abuelám erősen hitt az ezoterikus dolgokban, szóval a gyerekkorom elég sok ilyet magában foglalt. Belépve az illatoktól úgy éreztem, az ő házába kerültem – mesélem, kicsit szórakozottan, mert elmerültem a kutyázásban. Ez van, tőlem ez a kutya csak akkor szabadul, ha szabad akaratából itt hagy.
Csak bólintok egy mosollyal, mikor rákérdez, leülhet-e nem messze tőlem, és ahogy a kérdés, a válasz is merő illem. Elvégre ez az ő boltja, oda ül, ahová szeretne. – Sosem ittam még szamovárban készült teát, szóval kíváncsi vagyok – ismerem el, még mindig be-belélegezve a tea illatát. Megnyugtat és felfrissít a citrom miatt egyszerre, jó kombinációnak tűnik. – Ó, nem, köszönöm, üresen szeretném megpróbálni, hogy tényleg a tea ízét érezzem, ne az ízesítőket – hárítom az ajánlatát a tejre vagy tejszínre, mert hát egyébként is üresen iszom a teám, kivéve ha meg vagyok fázva, akkor rakok bele mézet. Szeretem a teát, és a teaíz miatt iszom.
Mivel meleg a tea, kicsit még visszateszem a tálcára, hogy két kézzel kutyázhassak, amit szerintem Benji is értékel, én meg tovább motyogok neki kedveskedő hülyeségeket. A kutyák a gyengéim, ez van. Meglepődve nézek fel, mikor azt mondja, majd idehozza a gyertyákat, mert eszembe sem jutott, hogy majd így kiszolgál, de valamilyen szinten igaza van, ő tudja, merre van, én pedig... kutyázni szeretnék. – Bármi, ami elfedi, hogy egy kis baleset miatt, most füstszagú a lakás. Mondjuk épp ezért legyen valami nyugtató hatása is, hátha nem rakják ki akkor a szűröm... – viccelődök. Egyébként ráhagyom az illatot, mert bár vannak, amiket preferálok, azért válogatósnak nem mondanám magam. A füstszagnál meg bármi jobb. Tényleg.

Elmosolyodom a viccen. Nagyon kedves tőle, hogy nem háborog és inkább tréfával üti el. Ismét a nyakláncra pillantok, majd biccentek válaszul a köszönömre. Tényleg jól áll neki.
- Igen - nevetem el magam. Piros még be is kancsalít hozzá, mikor befókuszálja és kitágulnak a pupillái. Ezt csak sokadjára vettük észre, mikor pont velünk szemben látta meg az uborkát.
- Még a macskák is - Piroson kívül is. - Szeret közösségben lenni, az sem bánja, ha a gyerekek nyúzzák. Odakap a fejével, ha valami már fáj, de sosem bántaná őket, inkább elmegy olyankor. De a legjobban a cipőkön szeret heverni.
Ezzel csak akkor van a baj, ha valamien szeánszot tartanak a lányok, ahová cipő nélkül illik belépni. Benji megvárja, míg mindenki bemegy, aztán szép kényelmesen ráfekszik a cipőkre. A probléma nem csak abból fakad, hogy meglapítja őket, hanem, hogy fel nem kelne, ha vége a szeánsznak és az emberek felvennék a cipőiket. Vannak már trükkök, amikkel sikerült ezt megelőznünk.
A szélesebb mosoly mosolyra változik. Megértővé és némileg vágyakozássá. Nincsenek meg az emlékeim, vagy legalábbis nem emlékszem a nagyszüleimre. Húgom és a szüleim mutattk képet róluk, és hogy hatalmas hátsó kertjük volt, gyümölcsössel, amely számomra a dzsungelt jelentette és órákig képesek voltunk eljátszani a húgommal nyaranta. Még rólam is van egy fénykép, ahogy az egyik fán ücsörgök és esszük a körtét a húgommal. De még így sem emlékszem.
- Kedves emlék lehet - én meg igazán gondolhatnám azt, hogy az emberek a hitük miatt jönnek ide, s nem csak valami tárgyért. S ezt tiszteletben érdemes tartanom.
- Például mikben hitt? - Érdeklődöm. Mert egy terv máris fogalmazódik bennem. A gyertyákkal kapcsolatban.
- Sokan szeretik. Egészen más íze van, mint egy simán felforralt vízből készült nedűnek.
Hagyom élvezkedni a tea illatában, közben Benjire pillantok továbbra is, aki a mennyekben érzi magát. Most a foglalkozzanak vele időszaka van. - Persze - korrigálom magam azonnal az ajánlattal, ne érezze erőszaknak a tej, tejszín kínálatát.
Annyira belemerül Benjibe, hogy jobbnak látom, élvezkedjenek kettesben, addig összeválogatok egy gyertyaválogatást, amiből kedvére kiválaszthat illatokat.
- Ó, értem - állok meg és cinkosan nézek össze vele. - A piritóssal jártam így. Még ki is gyulladt a piritó. Egészen... érdekes látvány - a szagról nem is beszélve, mert fém, égett műanyag szag volt a házban  jó ideig. - Jó ötlet. Megnézem, mivel lehetne elaltatni a kedélyeket - görgetem tovább a viccet.
Benji meg? Szerintem, ha nem lenne a feje ott, ahol, most tócsává terülve lenne a padlón. Szinte teljesen ellazult.
Tálcára pakolok fel a gyertyákból, üvegpohárban, pohár nélküli, gömb, henger, kicsi, nagy, még nagyobb, formás, mintás, amit csak el lehet képzelni. Ilyenkor mindig elcsodálkozolom, mennyi féle gyertya van. De... ezt mintha egyszer már megállapítottam volna. És erre emlékezni, s hogy rájövök, emlékszek, jó érzés. Visszajöhetnének a korábbi emlékeim is.
- Tessék - szantálfa, paolo santo, levendula, kávé, jázmin, mangó, barack, erdei gyümölcs, verbéna és... a többi hirtelen nem jut eszembe, mikből tettem a tálcára, amely elég nagy méretű, hogy elférjen rajta minden.
- A szag fedésére, eltávolítására a kávé nagyon jó és.. a szantálfa, és a paolo santo. - mutatok a megfelelő gyertyákra, s ha nem zavarja, leülök ismét az asztalhoz. Akkor már nagyobb bajban lennék, ha azért kéne gyertyát hoznom, mert wicca szertartáshoz vagy más, pogány rituáléhoz kellene. Nem csak, mert nem hiszek bennük, hanem mert... tényleg nem tudom.

So no one told you life
was gonna be this way

- Igen? Nos... akkor jobb, ha magamon tartom a cipőm – mondom viccelődve, mikor megtudom, hogy az új szerelmem szeret cipőkön heverészni. – Ez egyébként sem lenne túl kényelmes, hidd el. Még hordani sem az – osztom meg sutyorogva Benjivel, nehogy azt higgye, sajnálom tőle. Mert nem. A családunkban mindig is nagy becsben voltak tartva az állatok, éppen csak egy asztalnál nem ettek velünk. Akármit is főztünk, mindig nekik is csurrant-cseppent ez-az, és az ágyaik is kényelmesebbek voltak, mint némelyik kanapénk. Az állat családtag, legyen az kutya, macska, vagy nyúl, legalábbis nekünk ezek voltak. A srácok gyűjteményét inkább nem számolom, pókok, gyíkok, giliszták, csigák sosem maradhattak sokáig a házban, örök hálám érte anyának. Mikor az eladó rákérdez, miben hitt abuela Mińa, felpillantok kicsit a kutyázásból, de aztán vissza is térek hozzá, ahogy próbálom felidézni. – Főként a természet erejében, gyógynövényekkel kúrálta minden baját, amiket ő maga szedett, sokszor elkísértük, aztán felaggattuk őket kiszáradni, vagy egyből balzsamokat, kivonatokat csináltunk belőlük. Hitt a gondolatok erejében, abban hogy ha másnak rosszat kívánsz, a saját fejedre hozol bajt. A szeretteink szellemeiben. Álomfejtésben. Sok általános babonában... Kilencvenhárom éves koráig élt, egészségesen mint a makk, szóval valamit jól csinálhatott – mosolygok keserédesen, ahogy Mińára gondolok. Annyira más volt, mint bárki a családomból, mindig csodáltam. Mégsem tudnék úgy hinni, mint ő.
Megkönnyebbülten elvigyorodok, mikor érteni látszik a problémám, sőt, járt már hasonlóan. – Nos, nálam a sütő épp nem gyulladt ki, de a muffinok szénné égtek, szó szerint. Kíváncsiságból szétszedtem egyet, és... csak szén – sóhajtok fel. Azóta sem mertem főzni vagy sütni semmit, pedig már visszaraktam a füstérzékelőkbe az elemeket. – A lakótársam, aki egyben a főbérlőm is, nincs sokat itthon, de holnapután elvileg jön, a lakás viszont még mindig bűzlik. – Még jó, hogy a bátyám legjobb barátja, különben szerintem kirakná a fenekem. Így mondjuk viszonylag biztonságban érzem a helyem, de ettől függetlenül kinézem belőle, hogy ezt életem végégi hallgatni fogom. Mikor aztán az eladó srác visszatér egy tálcányi gyertyával, kicsit kikerekedett szemmel nézek a választékra, és elgondolkodom azon, mennyi minden lehet, ha ezek azok, amiket kiválogatott. – Hű... mennyi – mondom, ahogy Benjit elengedve elkezdem felvenni és körbeszagolgatni a gyertyákat. Öt után úgy érzem, semmit nem és mindent érzek. – Elég nagy a tér... Érdemes két félét égetni mondjuk több helyen, vagy egyfélét? A kávét és a paolo santót szeretem, a szantálfa nekem kicsit túl férfias – jegyzem meg, még mindig a gyertyákat szagolgatva. Egy hatalmas paolo santo illatút már mondjuk félreraktam, az biztosan jön. A gyümölcsösöket túl édesnek találom. Egy idő után tüsszögni kezdek, szóval inkább lerakom a gyertyákat, és a tea után nyúlok. Ami belekortyolva... – Hmm... ez tényleg nagyon finom így. Sokkal... lágyabb, vagy nem tudom, hogy mondjam.

- Egy idő múlva, lehet, arra is ráfeküdni így. Onnantól aztán nincs menekvés - nevetem el röviden magam. A nevetésem mosollyá szelídül, ahogy látom sutyorogni Benjivel. Benji pedig szereti az ilyet, véleményem szerint már csak beszélni nem tud.
- Elmehetne kutya suttogónak. Benjit le sem lehet majd robbantani magáról - mosollyal a képemen mondom, minden neheztelés nélkül. Benji, talán azért, mert a nap huszonnégy órájában velem van, fontos részét képezi az életemnek. Mégis, talán ő még jobban tud bennem olvasni, mint akár én benne, vagy magamban. Furcsa.
Csak a szemem sarkából látom Sophie fejét felbukkanni. Hallgatózik, de ugyanakkor az arcomra fókuszál. Úgy teszek, mint aki nem vette észre. Már csak azért is, mert elgondolkodtatnak szavai az előttem ülőnek.
- Azt hiszem... fontos a hit. Biztos sokszor kapott így megerősítéseket, ami erősítette benne a hitet. Kilencvenhárom? - Csodálkozom el, elismerően. - Nagyon szép kor. - Maga hisz ezekben? - Kíváncsian tekintek rá. Nem tudom, miként higgyek bennük. Saját emlékeim sincsenek. Vagyis vannak, csak el vagyok vágva tőlük. Valahogy így mondta az orvos.
Szélesen elmosolyodom, mit is talált a muffin belsejében.
- Ezzel az ismerettel azt hiszem, nehéz fegyverzetet kell bevetni. Holnapután? - Gondolkodom el. Annyi idő talán elég kiszellőztetéssel együtt. - Vannak virágvizeink, hátha van még - talán levendula? Igen, az talán jó lesz. A tálcára kerül egy virágvíz is, levendula.
- A gyertya olyan itt, mint a cukor. Elég kelendő. Egy helyiségbe elég egy, az égetési időtartam is fontos. Érdemes legalább tizenkét órán át égetni. Persze, ha elmegy, otthonró, vagy hosszabb ideig nincs a szobában akkor oltsa el. - figyelem, ahogy a gyertyákkal ismerkedik. Nekem néha komoly fejfájásom van a füstölőktől, néha gondolkodom, nem lenne-e jobb, ha inkább nem dolgoznék itt. Aztán rájövök, jó itt nekem. Van munkám és a családomnak segítek ezzel. A tüsszögésre elmosolyodom, majd a pénztárgéphez megyek, útközben Benji fejét megsimogatom, aki követ ugyan a tekintetével, de teljesen átadta magát a simogatás nélküli élvezetnek, ahogy tovább pihen a kedves vásárlón a feje.
- Férfias? Érdekes, ezt még sosem mondták. - meg fogom majd szagolgatni a szantálfát megint, hátha csak nem figyeltem oda.
- A kávébab segít, de inkább őrőlten tettem a pultra, hamarabb hat. Semlegesíti az illatokat az orrban és újfent kezdheti a kört. - a kis tálkát elé teszem, majd visszaülök.
Figyelem az arcát, ahogy a teát élvezi. Bólintok.
- A víz ugyan sem nem csapvíz, sem nem palackozott, a szamovár szűrője lágyítja a vizet, így hozza ki a tealevélből ezt az aromát és a víznek az érzetét.
Mit ne mondjak, ezért a teáért jobban odavagyok, mint bármelyik másikért. S a betérő vendégeknek is a kedvence lett.
- Kávé, paolo santo - bólintok, s megkeresem a tálcán a legjobbakat s elé helyezem.
- Ezek jók, a kávé kifejezetten a kellemetlen illatokat veszi el, ez a gyertya végképp. Ha elégette a kávésat, utána érdemes meggyújtani a másikat.
Emlékszem Sophie mit mesélt az utóbbiról, s rám, bevallom, a frászt hozta. Még hogy megtisztít a rossz energiáktól! A villámcsapás! Na, az rossz energia. Főleg, ha eltalál.
- Érdemes a szekrényeket is kinyitni, oda is beférkőzhetett a füst, így szellőztetéssel együtt abból is kiveszi. Nem mondom, hogy teljesen elmegy az illat, de legalább átveszi és elég jól semlegesíti. - minek áruljak zsákbamacskát? Egyáltalán nem azért mondom, mert tartanék attól, hogy visszajön akkor reklamálni. Egyszerűen meg sem fordul a fejemben, hogy valótlant mondjak. S nem azért, mert tartanék attól, hogy elfelejtem.

So no one told you life
was gonna be this way

- Azt szabad. Csak engem ne hagyjon ki a buliból – jegyzem meg vigyorogva. Ha én is ott lehetek, mikor kisajátítja a cipőm, az mindjárt más, az azt jelenti, hogy közben simogathatom, szóval én teljesen benne vagyok. – Valószínűleg érzi rajtam, hogy hiányoznak a saját állataim, és meg akar vigasztalni. A kutyák ennyire szuperek. Igaz? Ti vagytok a világ legérzékenyebb és legokosabb lényei. Bizony. A macskák is jó fejek, de valljuk be, kicsit önzőek – tárgyalom meg a végét megint Benjinek célozva, aki nagyban csóválja a farkát, szóval szerintem egyetért. Szeretem a macskákat, tényleg, de egy kutya feltétel nélküli szeretetéhez nincs fogható. Nos, talán egy gyereké, de... az teljesen más.
Mińa maga volt a csoda, számomra legalábbis. Ő volt az első nagyszülőm, akinek emlékszem az elvesztésére, és érzelmileg is felfogtam. Még mindig nem tudok szomorúság nélkül rá gondolni. – Én... nem igazán. Kicsit, talán. Azon a szinten, hogy... reálisan nem hiszem, hogy egy álomfogó elűzi a rémálmaim, de mi van ha mégis, és ártani meg nem árthat. Ez hitnek számít? – kérdezek vissza, ugyan legyen már szíves belőni nekem, hogy hiszek-e ezekben vagy sem, mert én magam nem tudom. Azt tudom, hogy a nagyi mélyen hitt ezekben, és én felnéztem rá, mintaként tekintettem rá. Nehéz mintaként látni valakit úgy, ha egyáltalán nem hiszünk abban, amiben ő, így azt hiszem, valahol hiszek, csak a „modern” neveltetésem és felfogásom nem igazán engedi.
- Hmm... Nem tudom. Mert akkor is kiakad, ha „elnőiesítem” a lakást, ezt konkrétan megtiltotta, szóval lehet, hogy a virágillat sok lenne szegénykémnek – csóválom meg a fejem. A férfiak hülyék. És férfiak alatt most a családom tagjait értem leginkább, mert őket ismerem olyan szinten, hogy ilyet kijelenthessek róluk. – Szóval nem muszáj egyszerre tizenkét órát? Csak mert olyan az életben nincs, hogy én egyhuzamban tizenkét órát töltsek a lakásban – nézek rá kérdőn. Értem én, hogy sokat kell égetni, de dolgoznom is kell, nem vehetek ki szabadságot azzal az indokkal, hogy illatossá kell varázsolnom a lakásom, bocsi. Shane az arcát kaparná. – Lehet, hogy csak számomra. Talán valamelyik férfi rokonomra emlékeztet, nem tudom... – visszakozok kicsit, mikor azt mondja, még senki nem bélyegezte férfiasnak a szantálfát. Hát nekem nagyon az, de lehet, hogy csak apa miatt. – Ó, köszönöm. Nem is tudtam. Vajon ha ilyet teszek ki otthon, az is segít? – szagolgatom meg a kávédarát óvatosan. Nem szeretek tüsszögni, alapvetően.
Tovább kortyolgatom a szamovárral készült teát, és azon gondolkodom, vajon mennyire lenne bonyolult ilyesmit beszerezni, de aztán rájövök, hogy nem vagyok annyit otthon, és nem is teázom annyit, hogy érdemes legyen ilyesmin gondolkodnom. Plusz kapom a lakásillatosítási tanácsokat, szóval inkább arra koncentrálok. – Erre nem is gondoltam, pedig logikus... A sütőben a szagtól már nagy nehezen megszabadultam legalább – nézem elgondolkodva, amit elém pakolt, aztán felnézek rá, és csak rákérdezek: - Nem találkoztunk mi már valahol? Olyan... ismerős. Mióta elment teáért, ezen agyalok, és valamiért... zeneszámok ugranak be? – A vége kicsit bizonytalanra sikerül, mert elég hülyének érzem magam miatta. Tudom, hogy szép hangja van. Honnan tudom?

- Nem fogja, ebben egészen nyugodt lehet. Azért azt megnézem, hogyan imádkozza le róla, ha mégis kell a cipője.
Vagy valami mást,  gondolom. Benji nagyon érzékeny az emberek érzelmeire, legalábbis úgy vettem észre. Nem csak azt érzékeli, ha kezdek rosszul lenni, és még jóval előtte szól. Az fizika. Ez érzelem. És olyan szeretettel csüng a vásárlón, mintha maga lenne a karácsonyfa számára.
- És önfejűek. Igaz, Piros? - Közben a macska is elősomfordoltált és bár kíváncsian lesett felénk, úgy tűnik, továbbmegy. Aztán megáll és körözni kezd a lábaink között. - Tudod, hogy rólad van szó, igaz? - Aztán sértetten továbbáll, amire csak sóhajtok. - Meg is sértődött.
Érzékelem a szomorúságot, Benji is, dörgöli is a fejét a tenyere alá. Neki vannak emlékei legalább. Valahogy mégsem tudok szomorkodni. Tényleg az emlékeink halmaza vagyunk, vagy nélküle is érünk valamit? Nem tudom még mindig megmondani, mint ahogy azt sem, hogy én melyik igazi vagyok. Nem ismerem a baleset előtti Tomot, hiába beszél ról az egész családom. Csak a mostanit ismerem, így nincs összehasonlítási alapom.
- Nem tudom. Ha úgy véli, ez hit, akkor az hit. A hiszem, ha látom elven létezem - hogy csak azért, mert nem emlékszem? Nem tudom. A jelen jó. De hogy a hit ehhez hogyan kapcsolódik? Nem hiszek például a Tarotban. Sem a kristályokban. Mégis, amit kaptam csomagot, azt szeretem nézegetni és gondolkodni felette.
- Ó, értem - értem meg a kérdés forrását. Az illatok sokkal fontosabbak, mint hinnénk.
- Nem muszáj. Az szakaszokban történő gyertyázás is ugyanúgy dolgozik - erre azért Sophie nézne, de azt pl füstölőnél kötötte az orromra, meg a palo santonál, hogy nem, nem szabad eloltani. Erre aztán végképp nem tudtam mit mondani. A hit... nem, azt azért nem mondom, hogy csodákra képes. Nem értek ezekhez.
- Az meglehet. És kérem, ne mentegetőzzön. Mindenkinek más ugrik be illatokról, másra emlékezik. Ha ön szerint ez, akkor nyilvánvalóan ez.
- Kávédara? Igen. Meg illatosított gyertya. A füstőlő talán annyira nem. Pár nap még így is szükséges, hogy a bevett illat eltűnjön.
Piros közben visszaólálkodik és néz rám a nagy szemekkel. Hátrébb húzódom és az ölemre mutatok, mire kisebb kelletés után felugrik és összegömbölyödik az ölemben, dorombolva. Azért az asztal másik felénél ülőt nézegeti, direkt úgy fordult. Simogatni kezdem a fejét, s vakarni a fülét. Benji úgy tesz, mint aki nem is látja.
Még a gyertyákba vagyok elmerülve, és Piros simogatásába. Meglepetten pillantok rá.
- Elnézést? - hirtelen nem tudom hova tenni a kérdést. Nem vagyok híres énekes. Viszont.. énekelek.
- Hacsak nem jár bárokba. Kifejezetten egybe, mostanában. - Hagyom, hogy végiggondolja, addig Piros fülét vakargatom, aki azt sem tudja, hogy csavarja a fejét elégedett élvezkedéssel a megfelelő irányba.

So no one told you life
was gonna be this way

Akaratlanul is felkuncogok, ahogy Piros tudatta velünk, hogy mindent lát és hall, ért, itt van, és amúgy menjünk a fenébe. Ez macska nyelven nekem nagyjából ennyit jelentett. Felhívta magára a figyelmünk, hogy aztán faképnél hagyhasson minket. Imádom a macskákat is, de totál másképp, mint a kutyákat. A kutyák a szerelmeim. A macskák a legjobb barátaim. Nagyjából így tudnék különbséget tenni a kettő állatfajjal való viszonyomról. Egyik nélkül sem élet az élet, de sajnos nekem most ez jutott. Más kutyáján-macskáján kell élősködnöm, amikor csak lehet. – Mindig tudják, ha róluk van szó. Szerintem teljesen értik minden szavunk – jegyzek meg csak ennyit, vigyorogva.
- Alapvetően én is, elég realista vagyok, de... akkor mondjuk úgy, hogy nosztalgikusan gondolok ezekre. Megnyugtatják a lelkem – jutok erre a végre. Nem mondanám hitnek, mert nem az. De lelkileg mégis szükségem van rá. Összeköt emlékekkel, amik kedvesek számomra. – Akkor jó, mert különben éjszaka kellene gyertyákat égetnem, és el nem tudom mondani, mennyire nem szeretnék megint arra kelni, hogy füstriadó van, vagy ami rosszabb, tűzriadó – mondom viccelődve, mikor megnyugtat, hogy nem muszáj egyhuzamban égetnem a gyertyákat. Nem tudnék elaludni úgy, hogy égnek a gyertyák. – Nekem az, az biztos – értek egyet, hangsúlyozva a nekem szót. Nekem a szantálfa férfiasnak érződik. Ha egyszer hazautazok, meg fogom nézni apa arcszeszének az összetevőit, hogy jól gondolom-e, hogy miatta érzem így. Mosolyogva figyelem, ahogy Piros visszatér körünkbe, és ha nem Benji simogatásával, vagy teaivással lenne lekötve a kezem, nekiállnék játszani a nyakláncommal, csak hogy magamhoz csábítsam. Igen, az a fajta vagyok, aki azt akarja, hogy MINDEN állat rá figyeljen. Meg úgy általában mindenki, legkisebb gyerek szindrómám van. – Rakok ki kávédarát is. Bármit, ami segíthet – sóhajtok fel. Pár nap az éppen elég szűkös ahhoz, hogy több mindennel is próbálkozzak, hátha gyorsítja a dolgot.
Látom, hogy megleptem a kérdéssel, de tényleg azóta ez kattog az agyam hátuljában, hogy jobban megnéztem. Egyébként sem az a felejthető arcú pasi, a szemei egyenesen... Szóval emlékszem rá, csak nem tudom, honnan. Mikor aztán bárt emleget, belegondolok, és végül a homlokomra csapok. - A Campbell, vagy hogy hívták. Hangulatos hely, hatalmas üvegablakkal a bárpult mögött. Már emlékszem. Nem szokásom bárokba járni, amúgy... Bár járhatnék – nézek rá felvont szemöldökkel. Nem nézek ki nagykorúnak? Személyit kellett volna mutatnom? – Kétszer is hallottam ott énekelni. Szép hangja van. Hogy jön össze a bárokban való éneklés és az ezoterikus boltban való eladóság? – érdeklődöm, kicsit félrehajtott fejjel, miközben lerakom a kiürült bögrém, és visszatérek Benji két kézzel való simogatásához, mert azt hiszem, a homlokcsapásommal felzaklattam valahogy.

- Ezzel egyetértek - nézek továbbra is Piros után. Szépen el tud feleselni a kasszánál a vevőkkel is, ha olyanja van.
- Nem szükséges szabadkoznia. - nyugtatom meg. - Szeretnék olyan hittel bírni, mint a nagyanyja - sokkal jobban átvergődtem volna talán mindazt, amin keresztül mentem? Nem tudom. Az is lehet, hogy így jobb. - Az jó érzés - bólintok. Lehet. Nekem ez hiánycikk.
Szerette a nagyanyját, ez érzékelhető. S éppen ezért, úgy vélem, nem feszegetem tovább a kérdést, hagyom elhalni, eltelni az idővel. Az én nagynéném lehet ilyen. Még Dél-Amerikába is elrángatott egy sámánhoz, hogy visszahozza az emlékeimet és nem mellesleg kirángasson az önnyomoromból, amit elkezdtem magam köré kreálni. S ha így vesszük, akkor mégis volt valami hatása. Ha nem is jöttek vissza az emlékek, a magabiztosságom meglett, hogy tudok így élni. Képes vagyok rá.
- Azt nem is ajánlanám. Veszélyes és ahogy mondja, akár tűz is lehet belőle - bólintok.
Az egyik, amit mindig kihangsúlyozunk, hogy őrizetlenül sose hagyjanak gyertyát. Ebbe az alvás is beletartozik, hiszen nincs, aki figyelje.
Biccentek arra, hogy a szantálfa neki férfias. Ha neki ebbe a kategóriába tartozik, semmi jogom ezzel ellenkezni. Legfőképpen azért, mert nem akarok.
- Egy próbát megér - kávédara viszonylag könnyen előállítható, és hátha az is segít.

Nem igazán tudom követni a hirtelen jött témaváltást, ezért meglepődök. S inkább visszakérdezek, nehogy félreértés legyen belőle. Bárokban pedig énekeltem, legalábbis most már csak egyben, ahol elfogadták, Benji mellettem van, akár van kedvük, akár nincs. Előtte az állatorvossal és a kutyakiképzővel is megbeszéltem, mert nem szeretném Benjit kitenni olyannak, ami számára nem megfelelő. Aggódnom felesleges volt. Benji szinte teljesen ellazul ettől a zenétől, élvezettel hallgatja. Azt nem mondom, hogy belehorkol, mert tudja, hogy dolgozik, ellazul, inkább így fejezném ki magamat.
- Igen, a The Campbell. Ó, igen? - Mosolyodom el zavartan. Nem azért, mert nem örülnék. - Kellemes meglepetés. - csak elpirulok. Elég látványosan. - Köszönöm.
Rákönyökölök az államra, mielőtt válaszolnék.
- Ez a bolt a testvéremé. S úgy döntöttem, kisegítem - valójában azért dolgozom itt, hogy annyira ne haljak éhen, mert a bárokban éneklés egyáltalán nem kifizetődő, de jobb, mint a semmi.
Elakadok. Nem tudom, visszakérdezhetek-e, hogy ő mivel foglalkozik. Nem kívánom kényelmetlen helyzetbe hozni.

So no one told you life
was gonna be this way

- Ugye?! Én is – mosolyodom el, ahogy azt mondja, szeretne olyan hitet, mint nagyié. Én is szeretnék, sokkal kiegyensúlyozottabb volt, mint bárki, akit életem során ismertem. Hogy ez most a hite miatt volt, vagy egyébként is egy olyan személyiség volt, azt már sosem fogom megtudni, de ha olyan személyiség volt úgy magától, akkor igazán örökölhettem volna belőle valamennyit. De nem, mi a fáma szerint nagyapa temperamentumát kellett, hogy örököljük. Ezért próbálok hamarabb szétverni egy füstjelzőt, mint kivenni belőle az elemet. – Igen... most azt hiszem, egy darabig elég óvatos leszek ezzel kapcsolatban – sóhajtok fel. Hogy eddig miért nem voltam óvatos ezzel kapcsolatban, azt ne kérdezze meg senki, de mostantól szerintem le sem ülök, ha sütök valamit, nem hogy leheveredjek az ágyamra egy jogszabály-gyűjteménnyel a kezemben. Gyertyát meg még teljesen ébren is óvatosan fogok égetni, az is biztos.
Azt hiszem, kicsit sikerül zavarba hoznom azzal, hogy dicsérem, vagy úgy egyáltalán, az egész témával, nem tudom. Mindenesetre épp elég világos az üzlet ahhoz, hogy kiszúrjam, hogy elpirult, ami... aranyos. Mostanság csak ügyvédek vesznek körül, akiknek olyan vastag a bőr a képükön, hogy szerintem fizikailag képtelenek elpirulni. Plusz általában természetesnek vesznek mindenféle dicséretet. És még azt mondják, a sebészeknek van isten-komplexusuk... – De tényleg. Voltam úgy ott, hogy nem énekelt, de feleannyira sem élveztem az egész légkört – teszem hozzá, mikor megköszöni, azt ne higgye, hogy ez valami üres bók volt részemről. Mert nem, tényleg szerettem hallgatni. Nem véletlen, hogy emlékszem rá, hiába láttam, hallottam csak kétszer. Azért itt a new yorki tömegben ki kell valamivel tűnni, hogy megjegyezzen valakit az ember. Mondjuk ezután a találkozás után is megjegyezném, mert... kedves volt. És a kutyája miatt. Szerelmes vagyok a kutyájába. – Áá, így értem. Kicsit csodálkoztam is, mert a szavai alapján annyira nem ezoterika hívő. Bár lehet, hogy túl messzemenő következtetéseket vontam le, elnézést – visszakozok kicsit, mert tulajdonképpen semmi közöm hozzá. Tulajdonképpen mennem kéne már. Erre a gondolatra mondjuk akaratlanul is lebiggyesztem az alsó ajkam, ahogy lenézek Benjire, mert nem akarom itt hagyni. – Igazán mennem kéne, de azt hiszem, menthetetlenül beleszerettem a kutyájába. Szörnyű az elválás – sóhajtok színpadiasan, mire Benji szomorú szemeket mereszt rám, mintha egyetértene. Vagy csak mert megállt a kezem a simogatásban, és csak tartom a buksiján.

- Igen - mosolyodom el. Persze, jönnek azzal, hogy egy ilyen baleset után mindenki megváltozik, mert átgondolja élete értelmét és létezéséét is. Csakhogy nem nincs min, és nincs mire visszatekinteni, mert nem emlékszem. Ennyire rossz lett volna az előző része az életemnek? Amit felvettem, mint jellemvonás, hogy hagyom megtörténni a dolgokat, ahogy azoknak lenniük kell. Az érzelmek csalóka dolgok, s csodálkozok néha embereken, hogy kis szavakon hogy fel tudnak paprikázódni. A nyugodt jelzőt kapom meg általában. De a hit? Azt hiszem a velem szemben ülő nagymamája valóban rendelkezett ezzel.
- Egy ideig biztosan túl aggódja. Aztán majd jobb lesz - nyugtatom meg. Talán nem kéne, de szerintem tényleg sok mindent túlaggódnak az emberek. Én nem tudom, talán inkább csak az utóhatással kapcsolatban aggódom túl. Így megértem őt is. Nem szeretne ebből bajt.

Az a pirulás nagyon beindult, a zavarommal együtt. Inkább beletámasztom a fejem a tenyerembe, hogy legalább egy része ne látszódjon.
- Nagyon köszönöm. Örülök, hogy ilyen jó élményt tudtam hozni... vinni oda - simogatni kezdem Pirost, aki nagyon nagy dorombolásba csap. - Szeretek énekelni - és az az időszak, az a stílus, azt nagyon szeretem.
- Valóban nem vagyok - kuncogok fel. - A testvéremnek szüksége volt segítségre, s úgy gondoltam, boldogíthatjuk egymást itt. Nincs miért elnézést kérnie. Ez a véleménye, meglátása, s joga van mindehhez, s ahhoz is, hogy kimondja.
- Benji is így gondolja - pillantok Benjire. Ha nyolc szíve lenne, az is kevés lenne, hogy szeressen. Imádnivaló feketeség. - De bármikor szívesen látja. Mint ahogy a közeli parkban is, minden reggel s este - nem, egyáltalán nem az fordul meg a fejemben, mint másoknak szokás. Benji nagy közkedvenc tud lenni, s igényli is, hogy foglalkozzanak vele. Én meg nem tudok vele annyit foglalkozni. S hiába jól megnevelt eb, azért eléggé társaság kedvelő, látom rajta. Ezért is választottam ilyen helyet, remélve, hogy mindig éri új inger, mint ahogy engem is.
- Maradjon csak, becsomagolom őket, addig is élvezheti Benji társaságát. Még egy teát addig? - Tekintek rá kérdőn. A csomagolás és pakolás is nagyon jó gyakorlás arra, hogy a mozgást és a koordinációt gyakoroljam. A tálcára pakolom, amit kiválasztott, s a pulthoz lépek. A zsibvásárt kedvelik itt a vásárlók, a pult mögötti, kassza oldal viszont az én területem. Ott pedig üresség és rend van, helyet adva az éppen aktuális tennivalónak.
A pultra pakolom a holmikat, majd pedig az álomcsapdákhoz megyek, s leveszem, amelyikben olyan nagyon lelkesen kapaszkodott. Először azt fogom becsomagolni, aztán jönnek a gyertyák.
- Itt is vannak - sétálok vissza a két csomaggal. - Hozzak táskát, vagy van önnél?
A második, laposabb csomagot is elé helyezem.
- Ez pedig a ház ajándéka - nem csak a kis balesetért, amiből neki nagyobb baja lehetett. Sophie figyelmeztetett ilyenkor, hogy azt adjam oda, mert az az övé, s eljött érte. Így cselekszem hát most is. Noha nem, nem igazán értem, miként lehet ez.

So no one told you life
was gonna be this way

- Az hallatszik. Vagyis hát... szeretem azt hinni, hogy aki így tud énekelni, az szereti is – jegyzem meg mosolyogva. Én sajnos apa hangját örököltem, és bár anya gyönyörűen énekel, én maradok a dudorászásnál, leginkább a zuhany alatt. Lehetőleg senki se hallja. Abelnek néha énekeltem, mert attól elhallgatott, de azt nem épp jókedvemből tettem... Szerintem ő sem jókedvéből hallgatott el, hanem inkább elaludt, csak ne kelljen tovább hallgatnia. Szóval semmiképp nem vagyok az a bárban éneklésre alkalmas fajta, lényeg a lényeg. Mondjuk egy ezo boltban sem lennék nagypályás. Semmire nem vagyok jó ügyvédkedésen kívül, ebbe születtem bele. – Áhh... így már értem. A család sok mindenre rá tudja venni az embert – bólintok rá, mert így már tényleg világos, mit keres itt. Ő eladó egy boltban, aminek a validitásában kételkedik, én szülői nyomásra megszültem egy gyereket, akit nem akartam. Kinek mi a keresztje. Jó, most gonosz vagyok, Abel édes srác, nem bánom, hogy megszültem. Amíg biztonságban van anyáékkal San Juanban.
Mivel el szeretném hinni, el is hiszem, hogy Benji is belém szeretett, nagy is a kísértés, hogy osztott felügyeletet kérjek rá, vagy valami hasonló. Persze mivel egy saját kutya sem férne sajnos bele az életembe, ez sem passzolna. Kár. Tényleg imádom, de valószínűleg épp eléggé jó dolga van a gazdájával. Pedig mennyi cipőm van, amin alhatna kedvére... – Nos... Nem gyakran járok semmilyen parkba, nem sok szabadidőm van, de ha néha sikerül emberi időben elszabadulnom, majd benézek ide, hátha szerencsém lesz – mondom kicsit sajnálkozva, mert nem akarok olyasmit ígérni, amit tudom, hogy nem fogok tudni tartani. Alapvetően tényleg nem nagyon van időm, hacsak nem este nyolc után sétáltatja a kutyáját, amit meg nem hiszek. A parkok olyankor már a szatírokéi. – Ó, nem köszönöm, pillanatnyilag szükségem van mindkét kezemre – hárítom a teakínálását, miközben búcsúzóul extra lelkesen kezdem Benjit simogatni. A táskámba teszem, és hazaviszem. Nem, nem lehet. Kár. Nagyon kár.
Elsutyorgom Benjinek, hogy mennem kell, de egyáltalán nem miatta, ha rajta múlna, örökké maradnék, és egyébként is, csodálatos. Ebből ránt ki az eladó srác, akinek még mindig nem tudom a nevét, mikor megkérdezi, van-e nálam táska. Van nálam? Ööö... – Van, azt hiszem – túrok bele fél kézzel a retikülömbe, és egy kis kotorászás után előkapom a bevásárlótáskám. – Van, igen – erősítem meg a korábbi válaszom, aztán kicsit értetlenül nézek a „ház ajándékára”, majd az ajándékozóra is. – Igazán nem szükséges, nem történt baj, és különben is már Benji rég kárpótolt. És a tea is. Meg a beszélgetés. Az idejét is itt raboltam nem tudom, meddig – szabadkozok, mert furcsának érzem, hogy még ő ad ajándékot, mikor összességében én voltam a béna, és idetelepedtem a nyakára nem tudom, mennyi időre. És a kutyája elrablását is tervezgetem. Amiért közben azért bűntudatom van, mert hát ha az én kutyám lenne, és valaki az ellopását tervezné, nem szeretném az illetőt. Erre ajándékot adna.

Újfent mosolygok, zavarban vagyok némileg. Holott nem kéne, tudom. Valószínűleg a hely is hozzátesz, hogy megfelelő hangulatba kerülök, s ehhez még hozzáadódik a zenész kollegák tudása is. Zongorázni még nem merek, ahhoz még nincs meg a kellő fejlődés, így maradt az ének. Felkerestem, kutattam az összes lehetséges akkori kor dalát és énekét. Valahol titkon azt reméltem, hogy segít majd emlékezni. Ám a legelső alkalom után, mikor az izgalom elmúlt és elővehette volna magát az emlékezés lehetősége, csak üres zaj vonult a fejemben, ahogy belemerültem a dalba és a hangzásba. Semmi. Talán lehet, jobb is így. Így megmarad kedvencnek a korszak, nem pedig azzal szembesülök közben, hogy emlékeim visszajöttek és azok egyáltalán nem a legkellemesebbek.
- Ez így van - bólintok én is, határozottan. Tudom, hogy jót akarnak, néha viszont elég félresikerült eredmények lettek belőle, mégsem tudtam haragudni rájuk. S hamar megtanultam olyan téren lábra állni, hogy mit akarok és mit nem. Ez itt jó, még ha nem is hiszek benne. Vannak itt, akik igen, s vannak itt szakértőbbek, mint én. Nekem csak a kasszára kell ügyelnem és a vevőknek segítenem. Sokat segített abban, hogy ne zárkózzak el végül, s képes legyek nyitni mások felé, még ha nem is magán értelemben.
- A lehetőségeket soroltam, ha esetleg úgy alakulna, máshol, máshogy és máskor van szabad ideje és Benji társaságára vágyik. S itt is megtalálja, igen - mosolyodom el újfent. Ha több lehetőségből van választani, nagyobb az esélye is, hogy összefuthatnak. Habár a véletlen egybeesés hívei ezen vitatkoznának. Jó társaságot szeretek keríteni másoknak, mint ahogy hangulatot is. Lehet, ez az egy megvolt a baleset előtt is, velem volt.
Elnevetem magam a hárításra.
- Ilyen kedves hárítást még nem hallottam. Ezt többször szeretném hallani - mosolygom, rejtetten sugallva talán, hogy máskor is szívesen látom, s nem feltétlenül teára, noha arra alapvetően  meghívnám, hanem Benjizésre, mert ahogy látom, Benji szíve éppen ellopódni készül, látni a fején, hogy teljes eufóriában élvezi a simogatást.
Megvárom, míg megkeresi a táskát, ha nincs, akkor majd beleteszem a bolti táskába, el fog férni benne és el is bírja. A kérdés és a látvány a lázas keresgélésre, mintha a húgom látnám. Néha azt várom, hogy egy kész menüt vagy egy egész házat ránt elő a kis méretű retiküljéből, mert amit kipakol addig is a keresésben, háromszor akkor kupac, mint a táska maga.
A szabadkozásra mosollyal válaszolok és a táskája felé nyúl a kezem.
- Belerakom őket - az álomcsapdát is, ha odaadja a táskáját, hogy beletegyem. - Itt nem számolunk az idővel. Ez a  hely is azért van, ha valaki beszélgetésre vágyik, akkor legyen alkalma és lehetősége.
Sofie nagyon szeret ideülni pár vendéggel, míg megiszik egy teát, vannak, akik ezért jönnek ide csak és köszönetképpen vásárolnak valamit. Sopfie elmehetnek agyturkásznak is, látható a változás a bejövetel és az elmenetel között. Pozitív értelemben.
- Kártyával, vagy készpénzzel lesz a fizetés? - a fizetés után a blokkot is átadom neki.
- Tessék, a blokk. Érdemes megőrizni, minden hónapban van tombola, s már ezért is megéri erre venni az utat, a blokkot bemutatva, a rajta lévő számmal, vagyis... annak egyezésével lehet átvenni a nyereményt. Benji nem lesz a kisorsolásra kerülő nyeremények között, ez a rossz hír, a jó hír az, hogy bármikor szívesen látja, kétlábú barátjával együtt - gazdája nem vagyok, ahhoz a kezdetektől fogva sokkal szorosabb a kapcsolatunk. És én is szívesen látom, jól éreztem magam a vele való beszélgetés közben.

So no one told you life
was gonna be this way

Na jó, hát én eléggé furcsán érezném magam, ha ezek után elkezdenék feltűnögetni ott, ahol Ő kutyát sétáltat, még akkor is, ha imádom azt a kutyát. És Ő is szimpatikus. Mégis, követni egy férfi időbeosztását, akivel csak egyszer beszéltem… Nem épp nőknek ajánlott viselkedésforma. Anya egyenesen megbotránkozna, bár úgysem mondanám el neki. Meg úgysem teszem meg. Ide viszont visszajöhetek, miért ne? És ha többször beszéltünk, akkor esetleg… De nem szaladok előre. – Megjegyeztem – mosolygok rá Benji gazdájára, akiről egyébként nem gondolom, hogy valami pszichopata gyilkos lenne, mégis, óvatosságra neveltek. Akinek ilyen kedves szemei vannak, meg olyan hangon énekel, mint ő, az nem lehet egy rossz ember, nem? Meg hát Benji. Benjinél jobb jóembrségi bizonyítvány nem kell. Halkan felnevetek azon, hogy kedvesnek titulálja a teahárításom, és viccelődve válaszolok: - Nos, ügyvédpalánta lennék, a munkaköri leírásomba tartozik, hogy tudom forgatni a szavakat. – Arról nem is beszélve, hogy anyán kívül a családban mindenki szintén ügyvéd, szóval ha akartam, ha nem, ragadt rám a fogalmazási módszerük. Mint otthon is előadtam, nem is tudnék más lenni, mint ügyvéd, egész életemben erre treníroztak, még ha nem is direkt.
Átadom neki a bevásárlótáskám, ahogy felajánlja, hogy belepakol, mert addig is tovább simogathatom két kézzel Benjit, de azért figyelek ám rá is, nem csak a kutyájára. – Tényleg olyan kicsit, mint a nagyinál – csóválom meg mosolyogva a fejem, ahogy azt mondja, pont arra van a bolt, hogy kicsit lehessen itt beszélgetni, és igen, ez megint a nagyira emlékeztet, mert nála is mindig kicsit megállt az idő. Mikor annyi éves az ember, mint ő volt, már nem igazán siet sehová, nem az óra szerint éli az életét, hanem aszerint, hogyan szeretné. A nagyival egyszerre repültek a napok, és volt valami furcsa időtlen bája. Lehet, hogy ez a hely is ilyen. Most hirtelen nem is tudnám megmondani, mennyit voltam itt. Tíz percet? Húszat? Két órát? Igazából bármelyiket lehetségesnek érzem. Kivéve, hogy az ingyen volt. Bár a hangulat itt is, gondolom. – Kártyával – felelek a kérdésére, miközben megint elengedem Benjit, és immár fel is állok, hogy a kasszához mehessek a kártyámmal. Átveszem a blokkot, és a telipakolt táskám, miközben érdeklődve hallgatom, amit mond, a blokkot pedig gondosan elteszem a tárcámba. Benji a lábam mellett ül, na jó, igazából az egyik lábamon, de teljesen elnézem neki, mert így szabad kezemmel lenyúlva simogathatom még a buksiját. – Ez szomorú, bár soha nem is venném el valakitől a legjobb barátját. Meg én magam sem adnám fel tombolának az enyém, szóval azért érthető. Még egyszer köszönök minden segítséget, meg hogy kis időt tölthettem Benjivel. És a felajánlást is, hogy meglátogathatom, valószínűleg élni fogok a lehetőséggel – mosolygok rá a férfire, akinek még mindig nem tudom a nevét, de azt hiszem, már nem is fogom megtudni, megmarad a rejtély a következő alkalomra. Még lehajolok, meglapogatom kicsit Benjit, tőle is elköszönök, aztán a vállamra vetem a táskáim, és elindulok kifelé. – Viszlát! – köszönök még a vállam felett hátranézve, egy mosoly kíséretében, ahogy kilépek az üzlet ajtaján. Tényleg ideje begyújtanom azokkal az illatgyertyákkal a lakásban, szóval a nem is olyan rövid kitérő után szedem a lábaim hazáig.

Mosolyogva bólintok vissza. Nem erőltetem, s egy olyan ajánlat, hogy ide bármikor jöhet, a kezébe adja azt a szabadságot, hogy jön, amikor akar, minden nyomás nélkül.
Meglepett jókedvvel tekintek rá.
- Ezt éppen nem gondoltam volna, s oda bizony elkél – bólintok mosollyal. Az ügyvédekről, jogászokról nekem csak jó véleményem van, mert az embert keresem bennük, s eddig mindig megtaláltam. A munka az egy ruha, amit felvesz az ember és ennyi. Mögötte ott az ember.
Megértően mosolygok rá. Kedveli nagymamáját, s emlékszik rá, emlékeket ébreszt benne. Látni rajta, milyen érzésekkel viseltetik iránta. Talán ezekért is járok ide. Mások emlékeiért, ha már nekem nincs.
- Rendben – kártyára álítom a fizetést, s a blokkhoz teszem az igazoló papírt. Nem kerüli el a figyelmem, hogy Benji bizony levakarhatatlan róla. Megkedvelte.
- A barátokra vigyázunk. De ahogy látom, Benji számára már megvan a főnyeremény – mosolygok Benjire, aki számára még mindig csak a vendég létezik.
- A legnagyobb örömmel, s szívesen – mosolygok vissza rá. Egyedien gyönyörű a mosolya, remélem, mindvégig vele marad, mert ez nagyon ő.
Benji hálásan néz felfelé rá és élvezi, ahogy megkapja a szeretgetést, amin csak mosolyogni tudok.
- Szép napot kívánok! Mielőbbi viszont látásra!
Még figyelek pár léptet, ahogy eltűnik az utca forgatagában, majd odaguggolok Benjihez, játszva a fülével.
- Teljesen belehabarodtál, ne is tagadd – csak néz rám, majd ki az ajtón. - Ááá, tudtam én – felállok, megvakarom a füle tövét, mire Benji visszamegy a polchoz, még egyet szaglászni, s az élet halad tovább, ahogy újfent megszólal a bolt csengője, jelezve, vendég érkezett.