Mikor közel egy héttel ezelőtt hazaértem egy igencsak hosszúra nyúlt vacsorából lett beszélgetős est után, anyám már rég úgy horkolt, hogy Ruty is az én szobámba menekült a hangoktól, Lunához nem szerettem volna benyitni, úgyhogy mentem én is lefeküdni aludni egy jó hosszú zuhany után, mialatt átgondoltam a napot. Telt az idő, peregtek a napok, én pedig sokáig semmit sem mondtam anyámnak arról, hogy kikkel találkoztam, ami egyébként teljesen normális is lenne, csakhogy a Dávila család más ismerőseimhez képest jobban ismert a mi családunk körében. Szokta is hallani anyám, hogy skypeolok velük, s érdeklődik is irántuk, de inkább nem akar megjelenni a képernyők előtt. Megértő vagyok ezzel. Az ebédlőasztalnál ülök, reggel kilenc környékén majszolom a tojást, mit saját magam sütöttem meg, mikor megcsörren a telefonom. - Buenos días mi amigo!! - kiáltja bele a telefonba Matt kollégám, akinek spanyol tudása közel ennyiben ki is merül, de azért jól esik a szándéka. - Neked is jó reggelt! - köszönök neki és iszok egy kicsit tejből. - Figyelj csak, az a helyzet, hogy az asszon keresztbeszervezett nekem és most nagyon úgy tűnik, hogy nem tudok menni este moziba. Ne haragudj, amigo! - Nem haragszom, persze, miért is haragudnék, van, hogy az élet közbeszól és nem jönnek össze a dolgok. Megnyugtatom afelől, hogy emiatt ne fájjon a szíve, majd ahogy leteszem, anyám hirtelen mellettem terem. - Mégsem mész ma moziba? - szólal fel hirtelen, mire én ugrok egyet. - Anya! Mikor jöttél be a konyhába? - Mindenki a barátnőjével, vagy feleségével van, te meg a kollégákkal próbálsz meg programokat szervezni? - Miért baj, hogy ápolom a jó barátságokat? - folytatom az étkezést, mivel még van egy kicsi a tojásból. - Semmi, de így örökre a nyakamon maradsz! - Tudod, hogy csak azért lakok itt, mert szeretlek - nézek rá tündéri gyermeki szemekkel, de valójában nagyon is fáj, amit mond. Fáj, mert igaza van és mert a nyakán maradtam bárhogy is próbálom ezt megindokolni. - És mi van azzal a lánnyal, akivel egy hete ebédeltél együtt? - Leandra? Vele csak vacsoráztam, mivel a Lionak közbejött valami én meg nem akartam, hogy éhes maradjon és... - Hívd el őt, menjetek el moziba... - vág a szavamba és most nem tudom, hogy parancsol vagy ajánl. - Vagy tán van barátja? -Nem vagyis nem tudom, de tudod, ő Lio és Rico... - mondanám neki, hogy a barátaim húga még mielőtt többet gondolna bele a történetbe, de végül inkább megadom magam, mert jobban járok, illetve végül is tényleg elhívhatnom moziba. Nagyon jó volt vele tölteni a kora estét, közel hajnali két óra volt, mikor hazakísértem őt, majd én is hazajöttem. - Oké, elhívom Leandrát moziba, rendben? Csak légyszíves, ne rágd a fejem mindig ezzel- adom be a derekam, s amint befejezem a reggelit, a szobámba sietek. Írok neki egy üzenetet, amit kitörlök teljes egészében, majd írok még egyet kicsit átfogalmazva, de azt se érzem jónak. Nem tudom, hogy kellene ezt megfogalmaznom, Rutyra nézek könyörgő tekintettel, mire ő rám hasonlóan. Ő mindig is nagyon megértett engem.
Szia Leandra! Tudom, hogy sokat dolgozol és sűrűek a napjaid, de esetleg nem lenne kedved, illetve időd ma este eljönni velem moziba?
Elküldtem. Megint Rutyra nézek, mind aki maga sem hiszi el, hogy megmászta a Himaláját, vagy hogy: Na most mi lesz? Tulajdonképpen mindegy is, mivel majdnem biztosra veszem, hogy nemet mond, ő maga mondta, nehezek a napjai. Az ágyamon hagyom a telefonomat, s kiindulok a szobából, már kint is vagyok a nappaliban, mikor hallom, hogy Ruty nagyon ugat. Mikor visszaérek hozzá, látom, hogy kialszik a telefonom kijelzője. Megnyitom az üzenetet, mint egy ötéves, aki épp a karácsonyi ajándékát csomagolja ki, s mikor meglátom mit kaptam... - Ruty! Este elmegyek Leandrával moziba! Érted ezt, Kishaver?!- csusszanok le hozzá a földre és megdögönyözöm az állatot, aki mintha szintúgy örülne velem együtt. Aztán felmerül a kérdés, hogy hogyan tovább, merthogy erre pont nem számítottam. Újra kell terveznem úgy az egész napomat, de mi tagadás, nem bánom, inkább csak... csak most pánik van.
Tíz perccel később megírtam neki, hogy elmegyek érte, majd azt is megírtuk egymásnak, hogy hova menjek, otthon lesz-e vagy még dolgozna esetleg. Ilyen idegesen ritkán vezettem már és az a vicces, hogy meg vagyok győződve afelől, hogy az egész anyám miatt van, ha ő nem jött volna ezzel a béna dumával, biztosan nekem is eszembe jutott volna Leát elhívni, csak akkor nem lenne bennem ilyen gyomorgörcs. Nem is értem miért... Ez nem egy randi. Lioéknak még nem mondtam, de majd utólag megnyugtatom őket, hogy ne gondolják túl, hacsak nem már rég tudják az alkalmat a húguktól. Most eszembe jut amit Lea mondott legutóbb, hogy szuperninja, vagy ilyen mozdulattal ugrana rá arra valamelyik testvére, aki egy ujjal is hozzá mer érni. De nem lesz baj. Ez nem egy randi. Ahogy megérkezek hozzá, megcsörgetem. Már az is nagy szó, hogy megkaptam a telefonszámát, de az egészen simán ment, megígértem neki, hogy ha bármit keresne Manhattanben, netán New Yorkban, akkor szóljon és elkalauzolom, illetve segítek neki szívesen boldogulni egy másik ország másik városában és ahogy kifejtette nekem, inkább kér tőlem hasonlókat, mintsem a testvéreihez forduljon odahaza. Értelme se lenne annak... Kiszállok az autóból, most hogy belegondolok, egészen olyan érzésem van, mintha valami filmben lennénk és éppen randizni hívnám el A Nőt. Ez hülyeség. Még csak öltönyben sem vagyok, hiszen csak egy mozi, egy baráttal, nem kell ehhez szép ruha, ennek ellenére a szebbik kabátomat vettem fel, csak úgy, mert miért ne. - Szia! Örülök, hogy így alakult és el tudsz jönni - köszönök neki, mikor meglátom. Nem vagyok elkésve, igazából a film, amit Mattel akartam volna megnézni egy Pearl Harborról készült háborús film, amire nem hiszem, hogy boldogan mondana igent, úgyhogy még szurkolok is annak, hogy lekéssük, majd lesz ami lesz alapom, összetett ujjakkal szurkoljak, hogy ne csak kínos, szexjelenetekkel végigtűzdelt túlhumorizált amerikai filmet adjanak. Nem akarok szexjelenetet végignézni Leandrával! Kinyitom neki a kocsim anyósülésének ajtaját, majd beülök a kormányhoz. - Hogy telt a napod? Illetve az egész heted? Egek, mintha csak tegnap lettünk volna az El Porron-ban - szólítom meg, miután megszólal a motor és kihajtunk az útra.
Nem tudom, hogy csinálom, de már reggel kilenckor elegem van a napból. Illetve tudom, nem én csinálom, hanem Shawn, aki úgy gondolta, a legjobban ma azzal segíthetem, ha aláírásgyűjtő körutat rendezek az ügyfeleinél. És én értem, hogy ez fontos, meg minden, de... miért kell ezzel töltenem az egész napom? Miért nem lehet egy nap egyet vagy kettőt lerendezni, miért kell megvárni, hogy nekem tizenöt helyre kelljen mennem? A rohadt new yorki csúcsforgalomban, ami egyébként mint rájöttem az elmúlt hetekben, MINDIG csúcsforgalom. Kivéve hajnali kettőkor, akkor esetleg kevesebben vannak. Bizonyos részeken. Még jó, hogy annyira volt jó fej, hogy azt mondja, taxizhatok a cég számlájára, különben sírva hívtam volna anyukám. Na jó, nem, de közel lettem volna hozzá! Fogalmam sincs, hol vannak ezek a címek, amiket megadott, hogy jutok oda, meg ilyenek, szóval csak az lett volna három óra, mire megtervezem, merre megyek és mivel. Így csak másfél óra volt, mire megcsináltam az útvonaltervet, hogy milyen sorrendben kell mennem ahhoz, hogy a lehető legkevesebbet szívjak vele.
Eközben csörrent meg a telefonom, és láttam meglepetten, hogy Javier az. Vajon megérezte, hogy útvonalterveken agyalok? Elvégre azt ígérte, ha ilyen gondom lenne, hívhatom. Nem tenném, nem igazán, nem akarok a terhére lenni, de aranyos volt tőle. Gabrielt hamarabb zaklatom ilyenekkel, őt mégiscsak... jobban ismerem. Elvileg Javiert is ismerem gyerekkorom óta, de nem vagyok benne biztos, hogy számít, ha nem is emlékszem rá korábbról, mint a legutóbbi találkozásunk. Azóta mondjuk már kikerestem a családi fényképalbumban, és nagyon aranyos, hogy ott vigyorog az ikrek között. Akkoriban sokkal nagyobb kópénak tűnt, mint most, most csak... kedvesnek tűnik. Meg hát az is. És moziba hív. SMS-ben. Hmm... Elgondolkodom pár pillanatra, hogy mégis mi lehet ez, mert már a vacsora közben is többször felejtette rajtam a szemét, mint az kifejezetten baráti, ugyanakkor meg... Ha randira hívna, csak... hívna, nem? Meg nem ilyen utolsó pillanatban. Lehet hogy csak túl sokat panaszkodtam azon, mennyire nem ismerek itt senkit, és hogy milyen furcsa ez az otthoni élet után. Mindegy, ajándék lónak ne nézd a fogát alapon visszaírok neki: „Hahó! De, nagyon szívesen. Mennyire este? 7-8 előtt nem hiszem, hogy el tudnék indulni.”
Ezután visszatérek az útvonal-tervezéshez, aztán mire megbeszéljük üziben a részleteket, már indulhatok is. Odalent fogok egy taxit, és bemondom az első címet... ami egy irodaház. Meg kell harcolnom érte, hogy a fenti recepciós felengedjen, aztán egy fél órát kell várnom, hogy az „igazgató úr” fogadni tudjon... azért a pár nyüves aláírásért. Persze kifelé kedves vagyok, megértő, egyenesen elbűvölő, ahogy kell. Épp ezért küld engem Shawn. Azt senkinek nem kell tudni, hogy utálom minden percét, és időpocsékolásnak érzem. Shawn mondjuk tudja, valamelyik nap kifakadtam neki. Vannak erre szakosodott futárszolgálatok is, az istenért! Mindegy. Ma ez a dolgom. Csinálom, ami a dolgom. Az összes férfival, nővel, tanúzok, ahol kell, és le sem lehetne törölni a bájmosolyt az arcomról. Négyre érek vissza az irodába, iktatom a sok szerződést, nyilatkozatot, megbízást, átruházást, és a többit, amit összeszedtem, aztán végre menekülök is az irodából. Shawn már rég nincs bent, mire végzek.
Otthon aztán megint azzal a problémával találom szembe magam, hogy... mihez is kéne nekem most öltöznöm. Ezúttal nem kiskosztümben megyek, ez biztos, és nem hinném, hogy Javier jobban kiöltözne, mint legutóbb, akármiért is hívott el. Nem is kell mondjuk, épp elég öltönyös ember körül fordulok meg napközben, így estére... valami lazábbra vágyom. Ugyanakkor szeretnék csinos is lenni, mert... mert. Ki ne szeretne csinos lenni? Kezdetnek beugrok a tus alá, és hajat mosok, utána pedig hagyom, hogy a hajam természetesen, a levegőn száradjon, amit egyébként nem gyakran engedek neki. A maga szerteálló göndörségével nem túl professzionális kinézetű, viszont a férfiak értékelik. Én is jobban szeretem így, hát ma így marad. Kiválasztom a kedvenc farmerem, amit mostanság nem sok alkalmam van hordani a sok kosztüm, meg szoknya miatt, hozzá pedig... egy fekete blúzt. Szép kivágással, de ugyanakkor nem is feltűnő, vagy túl sok. Szerintem mozira tökéletes, és ahogy a sminktükröm előtt ülök, rá kell jönnöm, hogy ma a természetes hatásra hajtok. Kihúzom a szemeim, felteszek egy szolid rúzst, de ennyi, nem állok neki levakolni a szeplőket az arcomon, amit egyébként reggelente meg szoktam tenni. Csak egy mozi, nem? Úgyis sötét van, hova cicomázzam ki magam? Még arról sem esett szó, hogy utána ennénk vagy innánk valamit, szóval amennyire tudom, csak mozi.
Pontban a megbeszélt időben megcsörren a telefonom, látom, hogy Javier az, szóval fogom a kabátom, a táskám, és megyek is lefelé. Rámosolyogok, ahogy kiszúrom az egyik kocsi mellett állva, és elindulok felé. – Hahó! Én örülök, hogy gondoltál rám – mondom vidáman a köszöntésére, aztán ahogy kinyitja nekem a kocsiajtót, mellé érve gyorsan felpipiskedek hozzá két puszira, mielőtt beülnék. Elvégre... gyerekkori ismerősök vagyunk, vagy valami olyasmi. Megszoktam. Puszival köszönök az embereknek, akik nem a munkával kapcsolatban ismerőseim. Igazából nem is gondolkodtam rajta, csak reflexből, aztán mikor a szakálla súrolja az ajkaim, akkor jövök rá, hogy hát vele azért nem „szoktam” ezt csinálni. Nos, a jelek szerint mostantól szokom. Rámosolygok, ahogy elhúzódok, aztán tényleg beülök a kocsiba, és bekötöm magam. Csak azért sem fogok utólag zavarba jönni azon, hogy úgy üdvözöltem, mintha az én gyerekkori barátom lenne, és nem a bátyáméké.
- Igen, eléggé elrohant a hét – értek egyet nevetve, mikor azt mondja, mintha tegnap találkoztunk volna. – Mondjuk néha úgy érzem, minden hét elrohan, csak kapkodom a fejem, mikor hétvége jön, hogy ez mikor történt. Egyébként a hetem rohangászósan telt, főleg a mai nap, de semmi, amit ne lehetne kibírni. Gabriel itthon volt két teljes napot, aztán el is tűnt, szóval... eléggé egyedül voltam. És neked? Tisztult már kicsit, mi lesz az új munkaköröd? – kérdezek rá, mert igazából eszembe jutott többször is a héten, mi lehet vele, legutóbb eléggé bizonytalannak tűnt az állásával kapcsolatban. Mármint hogy szeretni fogja-e ezt az új felállást, és hogy egyáltalán pontosan mit fog csinálni. Néha én is így érzek az enyémmel kapcsolatban, de én legalább tudom, merre is tartok, mert előbb-utóbb le fogok szakvizsgázni, és akkor kevesebb lesz az ugráltatós része a dolognak.
Amint meglátom Leandrát megjelenni az ajtóban, egy kicsit (nagyon) zavarba jövök. Egészen eddig egyszer láttam hosszú évek óta és akkor kosztümben volt, most azonban farmerben, szolidabb megjelenésben és minden sokkal, de sokkal természetesebb rajta, így összességében azt kell mondanom: azta! Gyönyörű! Sosem mondom senkinek, legfeljebb a bátyámnak, hogy ha teljesen natúrok a lányok, az nekem jobban tetszik, nem tudok erre okot mondani, viszont közelibbnek érzem őket és örülök, hogy megkapom tőlük azt a tiszteletet és bizalmat, hogy mernek mellettem sokkal inkább önmaguk lenni. Nekem ez többet jelent, mintha egy nő, akivel találkozok maximálisan kisminkelné magát, olyan hajzuhataggal jelenik meg, mint aki most jött volna a legjobb sztárfodrásztól, nem, nekem ez távolságtartást sugall, meglehet rosszul értelmezem a nőket. Bárhogy is legyen, Leandra számomra legalábbis rendkívül természetesnek hat, lehet csinált valamit a hajával, vagy nem kent fel magára olyan sok sminket, de lehetséges, hogy mindössze csak nem kosztümben van, nem értek ehhez, én csak éppen lepadlózok a látványtól. Ha tudná, hogy minden nap gondoltam rá! Eszembe jutott sokszor, hiszen az az este rendkívül jóra sikeredett, új erőt és löketet kaptam a rákövetkező napokra. Még nem igazán tudom, hogyan kellene hozzá viszonyulnom, mennyire vagyunk akárcsak barátok is és így milyen közvetlenséget engedjek meg magamnak vele. Ha valamelyik húgom lenne, biztosan felkapnám és megölelném, majd végül letenném és hallgathatnám, hogy ezt soha többet ne csináljam, mert nem szeretik, vagy gáz. Nem is kell sokat agyalnom, minden megy magától, váltunk két puszit, ezzel én be is azonosítom a viszonyunkat, így már mehet nap, kalibrálva lettem. - Nagyon csinos vagy! Jól áll… minden - morzsolom el szolidan, mikor eltávolodunk a puszi után és próbálom kinyögni, hogy mennyire bejön ez a lazább stílus a kosztüm után, csak nem találom a megfelelő szavakat, így mindössze kezemmel olaszokat megszégyenítve próbálok nem kapkodva végigmutatni a hajától egészen farmeréig. Beülünk az autóba és még egy kicsit azon rágódom magamban, hogy így természetesebb arccal mennyivel jobban megmutatkoznak a vonásai és ezzel együtt egy pillanatra Ricoék arcmimikáik jutnak eszembe. Persze eddig is láttam a közös géneket bennük, de most hirtelen megjelentek az ikrek arcai szemeim előtt. Becsatolom magam, és míg elindulok, meg is töröm a rádió egészen halkra vett dallamait. - Nem jött pont rosszkor a mozi? - nézek rá egy pillanatra, miután megtudom, mennyire kemény napja volt és remélem, nem törölt miattam semmit sem, de biztosan nem, Dáviláék nem olyanok, Lea pedig kifejezetten komolyan veszi a munkáját, legyen az bármilyen munka, ahogyan ő fogalmazott legutóbbi alkalomkor. - Ha még sok ilyen rohangálós napod lesz, nagyon hamar kiismered a várost - teszem hozzá lágy mosollyal, majd indexelve ráhajtok a belső sávra. Gabrielt én még nem igazán tudom hova tenni. Lakótársak, nem rokonok, ha jól tudom, barátok, csak mégis nekem furcsa ebben valami, de ha tényleg ennyire magára hagyja Leát, akkor valószínűleg abszolút lakótárs és barát viszony van köztük. Most van egy kis bűntudatom, hogy miért nem hívtam korábban is már Leát - hiszen gondoltam is rá, csak nem akartam tolakodó lenni - és így nem lett volna talán egyedül, noha amúgy is, mit tudtam volna ebből kihozni? Nappal dolgozik, én is, az meg hogy nézne már ki, hogyha csak esténként találkoznánk vagy nála, vagy egy hotelben, esetleg nálunk? Biztos vagyok benne, hogy megint csupán nekiálltam az önmarcangolásnak és ennek jelenleg nincs semmi értelme, se haszna. - Sokszor vagy egyébként egyedül? Már amennyiben tudsz az elmúlt hónapokból ilyen statisztikát levonni, tudom, hogy még nem vagy olyan régóta New Yorkban - pontosítom magamat, mert időközben rájövök, hogy lehet nem releváns a kérdés. - Ez idáig ugyanazt csinálom, mint eddig, leszámítva, hogy nem az én aláírásom kerül rá a papírra, hanem az új vezetőé, amiatt pedig kis logisztikára van szükség, mivelhogy még tanuló és egyetemi órákra azért be kell mennie, úgyhogy nem olyan gyorsan haladnak a munkák. Én meg tudod, automatikusan nyomnám rá a tollam hegyét a papírra, hogy aztán mehessen a szerződés, döntés, bármilyen ügy tovább és bevezetésre kerülhessen, aztán mindig emlékeztetnem kell magamat, hogy ide nem az én nevem kerül többé. Viszont eddig csak kétszer kellett újranyomtatom valamit. - Nevetek a saját bénaságomon és szándékosan úgy kanyarítom a témát, hogy ne mérgelődés szagú legyen, hanem inkább nevessünk, még ha rajtam is tesszük ezt.
Szerencsére nem akasztja meg őt sem a puszi-puszi, szóval talán nem voltam indokolatlanul túl közvetlen. Csak épp... Nem tudom, hogy miért, de úgy érzem, mintha rég ismernénk egymást. Valahogy... közösnek érzem vele a múltam, mert egy része igenis közös. Ismeri a családom, ismeri a helyeket, ahol felnőttem, most pedig... itt van, ahol én is. És igen, elég magányos így az új környezet, szóval örülök, hogy végre valaki szeretne velem lenni. Legalábbis remélem, hogy szeretne velem lenni, és nem csak lemondhatatlan mozijegye van, és én voltam az utolsó, aki eszébe jutott. Mondjuk akkor is itt lennék. Társaságra vágyom, szórakozásra, kimozdulásra. – Köszönöm – szélesedik ki a mosolyom, ahogy végigmutat kvázi rajtam azzal, hogy minden jól áll. Elég általános bók, de aranyos. Bár valószínűleg akkor is ezt mondaná, ha nem lennék csinos, elvégre illik valami ilyesmit elsütni egy nőnek, ha viszed valahová. Mondjuk azt hiszem, esetében őszinte a dolog. Legalábbis remélem. Úgy látom? Úgy érzem, nem egy odafigyelés nélkül odalökött üres valami volt részéről, ami... jól esik. Tudom, hogy múltkor kicsit zavarta, hogy nagyon irodaiban adtam elő, hiszen beszéltük, ezért gondoltam, hogy nem fogja bánni, ha most kényelmesen érkezem. - Nem, dehogy, pont hogy ez lesz a napom fénypontja, meg úgy a hetemé, igazán – ismerem el, mikor rákérdez, immár a kocsiban ülve, nem-e rosszkor hívott. Ha rosszkor hívott volna, hát mondom, bár ez azért remélem egyértelmű. – A várost nem sokkal ismertem meg jobban, sietnem kellett, taxival mentem mindenhová, időm sem volt nagyon figyelni, merre járok, két hely között csak raktam össze az iratokat – sóhajtok fel, mert azt mondjuk tényleg sajnálom, hogy még mindig ilyen elveszettnek érzem magam itt. Rohadt nagy ez a város. – Szóval még mindig számíthatsz rá, hogy bármikor kétségbeesetten felhívlak, hogy elvesztem – teszem hozzá viccelődve, mert alapvetően nem panaszkodni akartam én. Meg egyáltalán, nem akarom ilyesmivel lehúzni a hangulatot. Ma szórakozunk, elvégre. Kérdésére, hogy sokszor vagyok-e egyedül, elgondolkodom, hogy mennyire is válaszoljak őszintén. Ha nagyon őszinte lennék, az talán már panaszkodásnak számítana, szóval... nagyjából leszek őszinte. – Eddig egy hét volt a legtöbb, amit Gabe egyhuzamban itthon töltött, egyébként pár nap kéthetente. Sokat utazik a munkája miatt, vagy csak úgy kedvtelésből is, eléggé bolyongó lélek. Szóval igen, viszonylag sokat, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ritkán érek haza emberi időben, így ha még itthon is lenne, nem sokat látnám – felelem végül. Még az kéne, hogy azt higgye, a nyakába akarom magam varrni, és emberbaráti kötelessége nekem társaságot biztosítani. Mert nem. De ennek a mainak tényleg nagyon örülök. Elvileg holnapután Gabe is hazajön, aztán itthon lesz valami fotózása, és azt mondta, ha ráérek, vele mehetek, de az még messze van, és nem is tudom, rá fogok-e érni. Plusz amennyire kaotikus, bármikor változhat a program. Vele nevetek azon, hogy csak kétszer kellett még újranyomtatnia valamit, bár őszintén, a mondandója elején eléggé felszökött a szemöldököm. – Oké, de... ez így nem tűnik túl praktikusnak. Azt hittem, azért volt a váltás, mert végre befejezte a tanulmányait, ha lényegében nem változott semmi, akkor miért kellett változtatni a cégnél ilyen random? Mármint... nyilván tudsz igazodni, csak ennek így nem sok értelmét látom a nő részéről – jegyzem meg homlokráncolva, mert nem, nem bírom visszafogni magam, bele kell dumálnom. Mindenbe. Mindig. Khm. Ha a nő vállalta a munkát, kell neki a csini iroda, nagyobb pénz, több felelősség, satöbbi, akkor vállalja a munka rá eső részét is, nem? Mondjuk Javier kedvét nem akarom elvenni, vagy belelovallni valami munkával kapcsolatos elő-depresszióba, szóval valami... vidámabb téma? – Na és mit fogunk nézni? – kérdezem meg, mert ezen már gondolkodtam. Annyira örültem a kimozdulás lehetőségének, hogy mikor beszéltünk, nem is számított, mi lesz az. Most sem igazán számít, de beszélgetési témának jó, ha már épp oda tartunk.
Próbálom nem annyira virítóan kimutatni, hogy majd' szétszakít az öröm, ahogy hallom Leától, hogy ez az alkalom a napja, sőt mit több, a hete fénypontja. Néha poénból ezt megkapom, például, mikor tíz percen át folyamatosan csak a poénjaimat nyomom egy ellazult esti órában, de pont Leandrától hallva ezt a megjegyzést, boldogabban reagálok a vártnál, s ezzel meglepem magamat is. Látom saját vigyoromat a visszapillantó tükörben, mire észbe kapok és a vártál még jobban is visszafogom mosolyomat, majd megköszörülöm a torkomat. - Nem lettél rosszul ilyen utazások közepette? Mikor nem én vezetek és mondjuk olvasni, vagy írni próbálnék a hátsó ülésen menet közben, mindig elkap a hányinger és úgy szállok ki az autóból, mintha megittam volna egy üveg bort egy húzásra. - Szörnyen hangzik ez a rohanás, ráadásul egész nap és még a taxiban sem tudta az utat figyelni... Na én ezt nem bírnám sokáig csinálni az említett kellemetlen mellékhatás miatt. - Ugrásra kész leszek, hívj bármikor is! Kivéve, ha értekezleten vagyok... vagy ha műsort vezetek... de egyébiránt tényleg nagyon szívesen elkalauzollak a városban akár telefonos szolgálattal, akár személyesen. Utóbbi azért jobban hangzik kicsit, nem? - pillantok rá, de csak néhány másodpercig, mivel még véletlenül sem szeretnék balesetet okozni. Leandra pontosan tudja, hogy milyen ez az üzleti élet, van, amikor nem tudunk szabadulni, ám az én állásom még talán így is flexibilisebb, mint az övé. Engem teljesen meglep azzal, hogy milyen sokat van egyedül itt New Yorkban, valamiért úgy képzeltem el, hogy amikor otthon van, többnyire a lakótársa is vele van, együtt reggeliznek, vacsoráznak, de ahogy hallgatom őt, meglepett szemekkel pillantok rá ismételten csak rövid időre. - Már értem, miért nem kellett Lionak külön hotelszobát bérelnie és elmondhatod magadról, hogy te, mint a felnőtté vált kishúga szállásoltad el őt - jegyzem meg és egyre jobban összerakom a képet. Nagyon furcsa érzés lenne, ha Luna is venne magának egy lakást jó messze innen és egyszer csak elmennék hozzá, az ő háztartásában lennék néhány napot... nincs ebben semmi különleges, s mégis az, a pici húgom, aki jelenleg még mindig anyához jár haza, aztán majd egyszer csak érett nő lesz belőle. Talán már most is az, csak nekem kellene ezt megemészteni. Fogalmam sincs, miért Liot hoztam fel válaszként erre, már azonkívül, hogy ez az első, ami bevillant és szerencsére Leandrával eljutottam már addig, ne kelljen megválogatnom a szavaimat. Máskülönben pedig nem is tudom, hogyan máshogyan illett volna reagálnom, vannak, akik még szeretik is az egyedüllétet a nehéz munka mellett, még ha ez a fajta egyedüllét már több a kelleténél. Bárhogy is, Leandra iránt a korkülönbség ellenére is egy velem teljes mértékben egy kategóriában lévő felnőtt nőként gondolok, aki tudja jól, mi az ami neki kell, hogyan akarja élni az életét, mintsem a "tesó" haverjaim kistestvéreként, és egyúttal az én kisebbig húgommal egyidős fiatal nőként kezelném. Ez kétség kívül nagyon furcsa párhuzam, amibe tegnap este gondoltam bele míg nem jött rám az álom. Nehéz úgy bebizonyítanom, hogy nincs semmi gond, vagy negatívum a munkámmal történtékkel, hogy azt egyrészt magam sem hiszem el, másrészt többen sem tartják igazságosnak rám nézve és igen, szívem mélyén velük értek egyet. - Miért nem egyetem után lett belőle vezető? - Költői kérdés, ezzel sugallva, hogy értem, mit furcsáll ennyire. - Nem tudom, mindössze csak tippem van. Elég... hogy is mondjam... Az a cég, sok más hasonló vállalattal együtt nagyon a családi öröklésre hajt és lehet van valami jó indok arra, hogy miért pont most volt erre a váltásra szükség, amit ugyebár velem, mint egy családon kívüli személlyel nem osztanak meg. Fura az egész, de még vezetőként, illetve most már jobbkézként nem voltam, se nem vagyok olyan helyzetben, hogy a felszínes indokot ne fogadjam el és további magyarázatokat kérjek a vezérigazgatótól. Meg hát...- nézek rá belenyugodott, egészen vidám arccal - bármikor eljöhetek onnan. - A lehetőség megvan rá, de egyelőre nem akarnék más hely után nézelődni se a kapcsolatok miatt, se nem azért, mert nem vagyok elszállva, nincs arról szó, hogy ne bírnám élni az életemet, ha nem vagyok vezetői körben. Szerintem pénztárosként is nagyon jól tudnám érezni magam, vagy könyvtárosként, oh igen! Pláne ha élne még szegény apám, mellette szívesen dolgoznék. - Ööööö - mosolyodom el, ahogy a filmre terelődik a téma. - Hát szerintem nem a Pearl Harbor csatáról készült filmet - nézek rá a piros lámpánál leragadva és egy kis reményt még adok magamnak, hogy lehet benne lenne, de nem, már csak azért sem akarnám azt megnézni, mert nem szeretek anyámnak hazudni és ha ő megkérdezi, hogy milyen filmre vittem Leandrát, s ezt válaszolom akkor igazán mélyre kerülnék a szemében. - Mikor néztem a moziműsort, csak ezen ragadt meg a szemem és végül abban maradtam, hogy inkább ketten döntsük el, így nem kötjük magunkat időhöz, illetve biztosan olyat nézünk, amit mindketten szeretnénk. - Kezembe ragadom a telefonomat, hogy gyorsan rákeressek a műsorlistára és útközben is elkezdjünk válogatni a filmek között, csakhogy közben zöldre vált a lámpa, így kénytelen vagyok átnyújtani hirtelen a telefonomat Leandrának. Nincs semmi rejtegetni valóm, felőlem még a képeimet is megnézheti. - Egyébiránt már mindjárt ott vagyunk, öt perc nagyjából ilyen forgalmi viszonyok között. - Nem tévedek. Kicsivel kevesebb mint az említett idő és már pakolok le az autóval egy szabad helyre a mozi, vagyis a bevásárlóközpont parkolójában.
- Nem, szerencsére nem, nem tudtam, hogy ilyen lehet – nézek rá nagy szemekkel, mikor körbeírja, vele mit tesz a sok utazás, ha közben olvas. Nem éltem volna túl a gyerekkorom a srácok mellett, ha nem tudom lekötni valamivel magam, mondjuk egy könyvvel, míg ők egymást marták, fizikálisan vagy verbálisan. Jobb lett, mikor sorra megszerezték a jogsit, és kisírták a kocsit, de azért egytől sosem szabadultam, valaki mindig fuvarozott. – Igen, határozottan – mondom nevetve arra, hogy személyesen jobb elkalauzolódni, bár inkább a felsoroláson nevetek, hogy mennyire is ugrásra készen áll, csak épp annyira mégsem, mert nem állhat abból a napja, hogy ugrásra készen áll. Egy felnőttnek sem. – Szerintem azért meglepődnél, ha tényleg elkezdenélek folyamatosan útbaigazításért hívni – vetítem előre viccelődve. Nem mintha megtenném, alapjáraton nem szívesen kérek segítséget. De nehéz elképzelnem, hogy bárki élvezné, ha mindig hívnám, ha valamerre elkeveredem. Fordított helyzetben én biztos nem élvezném. Már most nem Javiertől, hanem úgy általánosságban értem. Hmm... Most mondjam, hogy nem igazán rajtam múlt, Lio nálunk alszik-e vagy sem? Gabe egy nagy haver az egész világgal, úgyhogy ha nem laknék ott, és tudná, hogy jönnek a srácok, akkor is ajánlgatná nekik a kanapéját. Mit kanapéját? Konkrétan vendégszobája van, ahol Felipe is aludni szokott, ha a városba jön, és nem épp valami nő miatt. Hogy Gabe-nek minek kellett háromszobás lakást kivennie, azt nem igazán tudom, de ha jól ismerem, köze lehet hozzá Bodhi helyigényének. Igen, Gabe az a fajta srác. Plusz nem nagyon költ egyébként, viszont jól keres, így belefér neki. – Valahogy úgy, bár nem igazán történt részemről meghívás, csak úgy... jött. De ez ilyen családi dolog nálunk – vonok kicsit vállat. Nem igazán érzem az enyémnek még a lakást, talán pont azért, mert ilyen sokszor vagyok benne egyedül, és a fene egye meg, hiányzik a családom, Abel konyhából felszűrődő csacsogására kelni... Nem, erre most nem akarok gondolni. Nem vagyok naiv, tudom, hogy mindenhol a pénz, a kapcsolatok, meg a család számít, hogy ki honnan jött, és nem az, mit tett le az asztalra, mit ért el önerőből. Nem vagyok naiv. Idealista már annál inkább, és szeretném, ha az emberek azt az állás töltenék be, amit megérdemeltek, nem amit megfizetnek pénzben, vagy szívességben. Szóval igen, bosszant a helyzete. Jobb neki attól, ha rápörgök, és szidom a rendszert? Nem hiszem, pláne mert érzem, hogy szeretné nagyon vidáman felfogni. Ha pedig ő így szeretné kezelni... lelke rajta. Én zárt ajtók mögött biztos tüzet hánynék. – És... fontolgatod? Mármint komolyan, nem azon a szinten, hogy mondogatod, mikor valaki erőlteti a témát? – kérdezek rá, mert nem tudok teljes mértékben elmenni mellette. Azért nem akkora önkontrollom nincsen. Várakozón nézek rá, mikor lassan válaszol a mit nézünk kérdésre, aztán meg kérdőn, mikor azzal nyit, hogy mit nem nézünk. Furcsa lekommunikálása a dolognak, az biztos... Aztán leesik, miért mondja. – Ó, oké, döntsük el együtt – bólintok rá, és inkább nem megyek bele, hogy... tulajdonképpen én szívesen megnézném a Pearl Harboros filmet. Átveszem, mikor hirtelen a kezembe adja a telefonját, és pörgetni kezdek a filmek között, de őszintén, fogalmam sincs, mi micsoda. Nem vagyok egy nagy filmnéző egyébként, bár Abel miatt a mesékben nagyon naprakész vagyok. Voltam. Egyébként az egyetem, meg most a meló mellett nem igazán van időm arra, hogy otthon legyek abban, mit érdemes nézni, meg mit nem. Aztán leparkolunk, és én még mindig nem tudom a feléről sem, hogy micsoda, szóval visszanyomom Javier kezébe a telefonját, aztán nagy levegőt veszek, és kibököm: - Azt hiszem, most emlékeztetlek, hogy négy bátyám van, azaz ha akartam, ha nem, egész életemben tesztoszteronfilmeket néztem. Megszoksz vagy megszöksz alapon... én szeretem őket. Mindig is a töri volt a kedvenc tárgyam, szeretem a kosztümös filmeket, szóval... én nem bánom, ha a Pearl Harborról szóló filmet nézzük. Bevallom, a legtöbbről gőzöm sincs, amit most adnak. Se az egyetem, se a gyakornoki munka nem az, ami mellett gyakran filmeznék, így nem is tudom, mi mást lenne érdemes megnézni. Szóval... Pearl Harbor? – javaslom. Ott legalább tudom, mire számítsak, és tényleg érdekel is. Apa például háborús dokumentumfilmeket gyűjt, szóval tényleg minden irányból ilyenek ömlöttek rám egész életemben. Valószínűleg ezért is szerettem mindig a történelmet, és találtam könnyűnek az iskolai tananyagot.
Irigylem, amiért tud autókban is tenni-venni, olvasni és írni. Én is sokszor próbáltam, főként gimnáziumban, vagy egyetemistaként, de mindig összefolytak a betűk, a kanyaroknál felfordult a gyomrom és végül imádkoznom kellett, hogy kibírjam a hátralévő utat hányás nélkül, pedig olyan jó lenne végigolvasni egy utat, mostanság úgyis csak este van rá időm, akkor sem mindig mivel van, mikor nagyon fáradt vagyok és csak egy fürdésre telik. Meglehet, ez is egy ok arra, hogy miért szeretek tömegközlekedéssel, vagy gyalog járni. Amikor egyetemen gyalog szerettem volna megtenni Manhattanban egy távot, a szaktársaim őrültnek néztek, pedig nem is olyan sok idő az, alig fél óra alatt le lehet sétálni és közben sokkal jobban megismerhetem a városrészt. Habár nagyon szívesen találkoznék vele bármikor, azért még mindig becsületes és felelősségtudatos embernek tartom magam és hiába, konferenciákról, valamint bizonyos helyzetekben semmilyen módon nem tudnék lelépni. Szerintem ő pontosan tudja, milyen ez a dolog és nem érzi részemről nemakarásnak, kifogásnak, vagy egyéb negatív tényezőnek. - Tényleg meglepődnék, lehet azért, mert túlságosan talpraesettnek tűnsz, pont mint a testvéreid. Valamiért nem tudnálak elképzelni téged például pánikhelyzetben, persze kívánom is neked, hogy sose kerülj olyasmibe, de ha mégis megesne, megpróbálok olyan szuper ninja módra a segítségedre sietni - utalok vissza a testvéreire, igen, az a felvázolt kép nagyon tetszett nekem, főleg, hogy négy fiútesóról lenne szó. Érdekes lehet, hogy random beállítanak a tesók egy másik országból érkezve. Én is néha megjelenek a bátyámnál, vagy feleségénél, épp ki van otthon, de mivel városon belül tartózkodunk, rendszerint csak pár óra, legfeljebb fél nap az egész vendégeskedés. Carmelánál úgyszintén, még turné időszakban is vagy én, vagy anyám locsolja a virágait lakásánál, kérésére már inkább én vagyok a szerencsés a feladatra mivel... én sem akarnám, ha a lakásomban megjelenne anya és első dolga lenne mindent elpakolni, kitakarítani, igen ám, csak aztán semmit sem találunk meg úgy a saját ízlésére rendezte azt a helyet is. Anya, anya, mi lenne velünk nélküle. Igen, kiakasztó ami történt velem a szegényebb felmenőkkel rendelkezők szempontjából is, mint amiben én, vagy bátyám van, de Leandra mérgelődése, valamint együttérzése - ami rettenetesen jól esik - azt mutatja felém, hogy még a neves felmenőkkel rendelkező, pénzes családból származók sem tartják helyesnek a lefokozásomat. Tudom, hogy mindent el lehet adni, hiszen ez a munkám, s azzal is tisztában vagyok, hogy ez az én szempontom. Ha az új fiatal vezetőt kellene védenem, feltehetőleg tudnám az ő szemszögéből is úgy mesélni a történetet, hogy mindenki maximálisan elégedett legyen a megszületett döntéssel. - Nem, egyelőre nem fontolgatom a távozást. Fontosabb nekem, hogy legyen egy biztos, relatíve jól fizető állásom, a kollégákkal jól kijövök, dolgom is akad azért... illetve nagyon kicsesznék ezzel Yenával, az új vezetővel, mert nem feltétlen az ő döntése volt a csere. Jelenleg megfutamodásként tudnám felfogni, ha most a sérelmek miatt eljönnék onnan. - Végén mondom ki a leginkább igazat. Nem akarok megfutamodni, elszaladni, vagy durcogva elvonulni más céghez, ahol szintén nem biztos, hogy olyan lehetőséget kapnék, amilyet ennél a vállalatnál. Szeretném, ha együtt döntenénk el, mit nézünk és örülök, hogy erre nyitott Leandra is. Ő egy nőies nő, akinek ráadásul csak fiú testvérei vannak, szinte biztosra veszem, hogy ha szeretné, akkor is már unná az ilyen elsősorban férfiakat megcélzó filmeket, így már veszem is elő a telefonomat, hogy keressem a moziműsort, jobban mondva venném elé, mivelhogy időközben zöldre vált a lámpa, s ha nem nyomok rá a gázra, hamar dudálások csapnának zenét mögöttünk. Beállok a parkolóba, kicsatolom az övemet és még kiszállás előtt Leandrára nézek, aki egész idő alatt a filmcímeket bogarászta, hogy hátha talált valami neki tetszőt. Magasba szöknek bozontos szemöldökeim, amint megtudom a hatalmas igazságként tálalt valóságot, a férfias filmek iránti viszonyát, s igen, nagyon is meglep vele. - Azt hiszem, megfogtam veled az isten lábát! - Jó, lehet ilyet nőnek nem illik mondani, de közvetlen emberként szerintem megállja most is ez a kijelentés a helyét. - Jó, megbeszéltük. Nem kell sokat győzködnöd - mosolyodom el, mivel nagyon örülök, hogy mégis azt a filmet nézem meg, amit eredetileg akartam, ráadásul pont Leandrával. Komolyan, mekkora az esélye annak, hogy találunk egy velünk ellenkező neműt, akivel közös a származásunk, az érdekeltségünk és még nem unta meg a szövegelésünket? - Mindemellett be kell vallanom, hogy én is egészen nagy történelemguru voltam gimnáziumban. Sőt, San Juanban is! Az is lehet, hogy pont valamelyik ikernek adtam oda anno az Akhilleusz jelmezemet... - Próbálok visszaemlékezni, de mint ahogy Raphaellel sem jutott eszembe, hogy kinek adtam, önerőből most sem fog menni. Kiszállunk az autóból és természetesen ahogy a legtöbb mozi esetében, most is végig kell sétálnunk előbb a teljes plázán. - Voltál már itt? - Gondolom szokott vásárolgatni. - Húgaim szerint elég jó boldog vannak itt viszonylag egy helyen.
Felnevetek arra, hogy majd jön, és szuper ninjaként megment, valahogy tőle aranyosnak találnám, míg a bátyáim, ha ilyeneket mondanak, le akarom őket ütni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy őket egyébként is aránytalanul sokszor le akarom ütni. – Addig jó, míg nem tudod elképzelni. Nagyon spanyol, nagyon gesztikulálós, és nagyon sok fizikai bántalmazásra tett ígéretet tartalmaz a pánik üzemmódom – osztom meg vele még mindig vigyorogva. Mikor igazán pánikolok, az nem egy vidám dolog, és nagyon kreatív káromkodásokat tudok megereszteni, néha mikor utólag mondják, nem is értem, honnan szedtem. Mondjuk valószínűleg valamelyik hímnemű Dávilától. Anyám kimosná a szánkat. – De örülök, ha talpraesettnek tűnök, az a cél, bár lehet, hogy jobban annak tűnök, mint amennyire az vagyok – teszem hozzá, mert az azért kedves megjegyzés volt, még ha nem is feltétlenül érzem sokszor magam annak, pláne itt New Yorkban. Tényleg hülye helyzet, amiben van a munkán belül, bár az övé legalább csak szakmai, az én hülye szituációm szinte teljesen magánéleti. És teljesen magamnak köszönhetem. Míg az övéről nem igazán tehet, de próbálja belőle kihozni a legtöbbet, ami becsülendő, ugyebár. – Na jó, de ha annyira tiltakozik, valószínűleg nem történik meg, még ha nem is ő kérte, azért ártatlannak nem hiszem, hogy ártatlan benne... – biggyesztem le kicsit a szám, mert akkor sem tartom etikusnak a nő részéről a dolgot. Akkor menjen passzív félévre, míg belerázódik, vagy valami, ne más dolgozzon helyette. Aztán felsóhajtok, mert megint csak, semmi közöm hozzá igazából. – De persze értem az indokaid, meg hát a fix állás, jó fizetés nagy úr, valószínűleg én is maradnék. Nem tudom, egyelőre nem igazán vagyok képes magam beleképzelni a helyzetedbe, kis hal vagyok a tengerben a szakmámban. Néhanap még a titkárnő is engem ugráltat, én pedig pattanok, mert át kell vergődnöm most ezen. Gondolom a tiéd is hasonló... át kell küzdened magad ezen az átmeneti korszakon, hogy lásd, akarod-e tovább ezt csinálni – higgasztom le magam szépen, mert az idealista énemnek nem most kéne felszínre törnie. Már ennél is jobban. Kicsit meglepetten felnevetek, mikor azt mondja, megfogta velem az isten lábát, meg úgy egyáltalán, kérdőn nézek rá, nem értem, hogy érti, de aztán belemegy a filmbe, szóval gondolom úgy értette? – Éljen! – mondom megkönnyebbülve, hogy akkor a Pearl Harborban megegyezhetünk, aztán nekiállunk kiszállni az autóból, tovább beszélgetve. – Az tőled volt?! – kérdezem hitetlenkedve. – Lio volt egyik évben az. Aztán Felipe. Aztán... én is – húzom a nyakam kicsit a végére. Nem volt túl valósághű, nagyban át kellett alakítani a ruhát mellrésznél, de én Akhilleusz akartam lenni, oké?! Elég sokan hülyének néztek, de lettem volna én is hercegnő, vagy tündér, vagy cica, mint a többi lány? Unalmas. Plusz azokon túl voltam ovis koromban, és sosem voltam hajlandó kétszer ugyanannak öltözni. Na azért nem mindig férfi karakterként jelentem meg, voltam én Nagy Katalin is. Meg Margaret Thatcher. Ahogy a boltok közt járkálunk, elmerülök kicsit a kirakatozásban, hogy aztán meglepődjek, mikor Javier kérdez valamit. – Nem, nem még nem. Nem vagyok az a nagy vásárlós... Mármint félre ne érts, imádok vásárolni, sose hagyd, hogy rávegyelek egy vásárló körútra, mert minden férfit kiborítok vele. Csak mióta itt vagyok, nem igazán voltam olyan hangulatban, meg hát az egyedül nem is annyira vicces, a barátnőim meg mind San Juanban... Bár pár hét múlva eljön pár meglátogatni, akkor valószínűleg felfedezem ezt az oldalát is New Yorknak – felelek kicsit szórakozottan, ahogy tovább nézelődöm a boltok között. Van néhány, amiről életemben nem hallottam, de ha most nem moziba jöttünk volna, biztosan megnézem, mi van a kirakaton túl. – Mi is ennek a helynek a neve egyébként? – kérdezem, csak hogy tudjam, ha mégis vásárolni támad kedvem hirtelen valamikor.
A pánikrohama saját bevallása szerint nagyon spanyol, minek hallatára elvigyorodom; nagyon gesztikulálós, oh igen, kezd felelevenülni egy otthoni veszekedés, majd folytatja azzal, hogy sok fizikai bántalmazásra tett ígéretet tartalmaz a nyelvezete, hmm, a mosolyom egy kicsit rémültté válik a meglepettségtől, majd pár másodperc után visszakerül a jól megszokott mosoly. Igazából nem tudom, hogy miért lepődök meg ezen, attól eltekintve, hogy nagyon bájos, de mégis el tudom képzelni róla, azt már kevésbé, hogy sokszor kerül ilyen helyzetbe. Ha már felemeli a hangját, legyen is ütős, nem? Beveszek egy kanyart, s újra egyenesben rápillantok. - Nagyon fura lenne, ha azt mondanám, hogy ez tetszik? - Már nem az, hogy pánikol, hanem ahogyan azt teszi remélhetőleg ritka alkalmanként, merthogy valóban elég tudatosnak és talpraesettnek tűnik, akiről se férfinak, se szülő-szívű gondozó jött-mentnek nem az jut eszébe, hogy menten fel kellene őt karolni, mielőtt baja esne. - Nem, én sem gondolnám, hogy foggal-körömmel ellenkezett volna. - Mondok csak ennyit, mert részletesebb verzióhoz el kellene mesélnem a lány történetét, amivel viszont nem szeretném untatni. Mint minden esetben, itt is szemszögek vannak, mindenesetre nagyon jól esik, hogy ennyire mellettem áll, tényleg úgy érzem, hogy ő is kiállna mellettem egy olyan találkozáskor, ami sosem fog megtörténni. - Igen, de azért nem kellene a titkárnőnek így bánnia veled, ügyvéd vagy, még ha most is kezded csupán a pályafutásodat. Ha egy ügyvédi iroda sikeres akar lenni, akkor nem hagyja, hogy az ügyvédei a titkárnőt segítsék ahelyett, hogy a saját munkájukat csiszolnák tökéletesre. - Én nem értek az ügyvédi munkához, teljesen vak vagyok a témában, de azt univerzálisan rossznak tartom, ha valakinek olyan feladatokat kell megoldani, amik nem kapcsolódnak érdemben a munkájához és a tapasztalatszerzéshez. Példának okáért a titkárnőnek való kávéfőzés nem az érdemleges kategóriába tartozik, leszámítva, hogy megismeri a nőt és megtanulja, hogy vele jobb nem sokat érintkezni. És ha már moziba megyünk, csináljunk is úgy, mintha fontos lenne, mit nézünk, ugyanis nekem fogalmam sincs, abban reménykedek, hogy Leandra rábök egy filmre, amit nagyon szeretne már megnézni és én örömmel ülök be arra a filmre vele, bármi is legyen az, nem azért mert bármilyen műfajt szeretek, hanem mert arra utazok, hogy ne számolja a perceket, hogy mikor mehet már haza. Az út alatt kezében van a telefonom, ám nem mond egy címet sem, ami kifejezetten érdekelné és ez kicsit nyugtalanná tesz, majd megérkezünk és megbeszéljük. Nem várt fordulat nekem az, hogy legszívesebben egy világháborús filmet nézne meg, először azt hiszem, hogy csak viccel, de hallgatom szavait és egyre inkább meggyőz afelől, hogy nem, ő teljesen komolyan mondja. Úgy megörülök ennek, mint majom a frissen fejére pottyant banánnak. Látom arcán, hogy furcsállja a isten lába kifejezésemet, nos hát azért, mert még sosem volt ennyi közös pontom egy nővel, mint ahogy a történelem is és ahogy ez is szóba kerül, egyenes út vezet a farsangi jelmezemig, s ha már itt tartok, megkérdezem, nem nekik adtam véletlenül, mivel tudom, hogy egy San Juan-i ismerősömnek adtam, kérdés tehát, hogy kinek. Szinte kipattannak szemeim a helyükről kérdésére, mely egyértelmű válasz, mégsem akarom kezdetben elhinni, hogy valóban megvan a jelmezem gazdája, illetve ebben az esetben gazdái. - Mi? Tényleg Lio kapta meg? - mosolyodok el költői kérdéssel bombázva. - Hála az égnek, akkor lett utóélete és nem a kukában végezte. Rengeteg időn keresztül tökéletesítettem, anyám varrta, én ragasztottam rá a motívumokat és páncélzatot. Még pajzs és dárda is volt hozzá, amiket én faragtam ki fából. - Oh, régi szép emlékek! Szeretnék újra gyerek lenni, kár, hogy nem úgy megy ez. - Hogyhogy te is Akhilleusz és nem mondjuk Heléné? Vagy valamelyik görög istennő, netán Artemisz, vagy Athéné? - Aphroditét szándékosan kihagyom, az meggondolatlan lenne tőlem, vagy úgy általánosságban egy férfitól, akivel nem régóta ismerik egymást. Felkuncogok, ahogy óva int attól, hogy ne engedjem rá egy várásló körútra, a hangsúly, ahogyan ezt mondja viccesebb persze, mint a jelentéstartalma, de tetszett ez a kijelentése. - Biztosan itt is hamarosan kialakul a baráti köröd, még ha sok a munkád is. A kollégákkal, ügyfelekkel egyébként jól kijössz? A titkárnőn kívül... - Igen, mondta, hogy mi a helyzet a munkahelyen, de most azért általánosságban kérdezem. - A főnököd jó fej? - Annak ellenére, hogy össze-vissza ugráltatja, de hát ahogy ő is mondja, pályakezdő és "még fiatal vagy, neked bírnod kell". - East River Plaza. Szerintem egészen jó hely, jobban szeretem, mint a belvárosiakat. Igaz, nekem Manhattan teljes egésze belvárosi közegnek számít... - vonok vállat, de szerintem tudja, hogy hogyan értem. Manhattan északkeleti csücskében vagyunk, már nem annyira hatalmas felhőkarcolók vesznek minket körül és a fák is nagyobb hangsúlyt kapnak az utcákon. - Itt fel. - kapom el karját finoman, hogy tegyünk egy éles kanyart a mozgólépcsőkhöz.
Mikor rákérdez, nagyon fura lenne-e, ha tetszene neki a pánik-üzemmódom, nevetve megcsóválom a fejem. – Nem tudod, miről beszélsz. Bár ha előbb nem is, majd nyáron az esküvő környékén megtapasztalod. Olyankor mindenki megbolondul a családban, nem múlhat el pánikroham nélkül – figyelmeztetem előre, mire is készüljön. Olyankor még a srácok is hangyásak, Rico az esküvő előtt folyamatosan felriadt éjszakánként azzal, hogy Ginnynél megindult a szülés, pedig akkor még csak hét hónapos terhes volt, és esély sem volt rá. Gyakorlatilag két hétig nem aludt, borzalmasan nézett ki, mire végre kimondták az igent. Én akkoriban egyébként is romokban voltam idegileg, még szedtem az antidepresszánst, szóval... igen, jó lesz a mostani nyár is, pláne hogy nagy felhajtás lesz. Alig várom. Leginkább azért, mert maximum pár nappal előtte leszek majd hajlandó hazautazni. Ó, szóval így érezhette magát, mikor nekiálltam felháborodni a nevében az őt érő igazságtalanságok miatt a munkahelyén. Nem egy rossz érzés, még akkor sem, ha szükségtelen. Mint ahogy valószínűleg az enyém is az volt számára. – Kedves vagy, de... a titkárnő tizenéve ott dolgozik, és lehet, hogy gyakorlottabb jogi esetekben, mint én, ha végzett jogi egyetemet, ha nem. Ismer mindent és mindenkit, akit kell. Szóval... igen, ugrok, ha megkér valamire, mert a titkárnőkkel jóban kell lenni, ha jót akar magának az ember. Ő is segít, mikor én nem tudok valamit, csak hát... igen, néha nem túl szakmai dolgokat csinálok. De ez mindenhol így van kezdetben, nem? Szeretnék már tárgyalóterembe kerülni, de még nem vagyok rá igazán kész, így teszem, amit tudok. Tudom a helyem. Ügyvédbojtár sok rohangál a városban, jó titkárnő kevesebb – zárom le egy sóhajjal. Ezt így Shane meg is mondta, még az első napok egyikén, és értem is a logikát. Szóval csinálom, amit mondanak. Most még. Szerencsére nem fejtegetünk végig ilyen komoly kérdéseket, hamar eljutunk inkább a filmekig, aztán meg a farsangig. – Kukában? Ugyan! Ki tenne olyat?! – nézek rá kicsit megütközve. Ki dob ki egy tök jó jelmezt? – Szerintem még mindig megvan. Nyáron megkereshetjük, ha gondolod – ajánlom fel. Nem tudom, lesz-e hol aludnia, de nálunk van hely, szóval ha nem valami más rokonát akarja meglátogatni, alhat a házban, akkor meg már nem túl nagy lépés onnan megkeresni a jelmezét. Hogy a repülőgépre hogy viszi fel, az már megint egy másik kérdés... – Pff... És abban mi a pláne, ha mint lány, lánynak öltözöm? Plusz a srácok menőn néztek ki benne, és én is akartam. Sosem voltam fiús lány, a sok báty ellenére, de legalább jelmezes szituációkban kiélhettem magam. Voltam valamiért vasutas is, az már nem emlékszem, hogy jött, de... Heléné meg istennők sosem szerepeltek a repertoárban. Idősebb koromban Nagy Katalin inkább. Meg Margaret Thatcher – mesélem, ha már így eszembe jutottak. Ez volt a két utolsó Halloween jelmezem. Ki fog itt alakulni a baráti köröm? Nem igazán úgy érzem... Már csak azért sem, mert nem igazán járok olyan helyekre, ahol kialakulhatna. A munkahelyen rendesek, de mindenki minimum tíz, tizenöt évvel idősebb mint én, a másik két ügyvédbojtárt kivéve. Ők meg... nem tudom. Velük nem igazán vagyunk egy hullámhosszon. – Persze, alapvetően kijövök én mindenkivel. De a barátkozás... kicsit más. Felnőtt korban nehezebb, nem? Vagy neked lettek felnőtt korban olyan barátaid, akik nem csak azért a barátaid, mert össze vagytok zárva bizonyos szituációkban? El vagyok a munkatársakkal, de nem hívnám el egyiket sem vásárolgatni. Vagy akár moziba, azt hiszem. Lehet, hogy ez később változik, de egyelőre még itt tartok – vonok vállat, beszéd közben még mindig a kirakatokat nézegetve, meg hát más embereket kerülgetve. Elég tömött a hely. – Shane? Vannak jó és rossz pillanatai. Tipikus ügyvéd, azt meg tudom kezelni, volt benne részem életem során. De nem mondanám jó fejnek, nem – mélázok el Shane jófejsége fölött. Na már most ha azt kérdezte volna, hogy jó pasi-e... azon nem kéne ennyit gondolkodnom. De szerencsére nem kérdez ilyeneket. - Igen, jó helynek tűnik. Szerencsére kifelé menet minden zárva lesz, biztonságban leszünk – mondom viccelődve, még mindig elmerülve a kirakatokban, most épp egy fehérnemű üzletében, mikor Javier másfelé irányít. Elszakítom a tekintetem a boltokról, és rámosolygok, mielőtt fellépnénk a mozgólépcsőre, és innentől kezdve inkább nem is nézem a kirakatokat, fölösleges. – Na és mik a terveid a hétvégére? Ez most onnan jutott eszembe, hogy én épp elhatároztam, hogy jövök, és vásárolok kicsit – fordulok felé a mozgólépcsőn kicsit, és felfedezem, hogy így egyforma magasak vagyunk, ami egy furcsa élmény, tekintve hogy egyébként sokkal magasabb, mint én. Feláll a haja. Mosolyogva odanyúlok, és megigazítom kicsit, aztán előre is fordulok gyorsan, mert felérünk, és le kell lépni a lépcsőről. Pár lépés után kicsit lelassítok, hogy megint átvehesse a vezetést, nem tudom, merre megyünk. Hagyom, hogy ő vegye a jegyeket, de cserébe ragaszkodom hozzá, hogy én vegyek inni, meg nasit, szerintem ez így fair. Elvégre még kocsival is hurcolász, szóval... ez a minimum.
Még nem állt össze a fejemben, hogy milyen is lesz a nyári esküvő, és hogy a teljes Dávila családdal fogom tölteni a gyönyörű eseményt, de hát az még annyira távol van, hogy feleslegen is rajta törnöm a fejemet. Ami fix, az a repülőjegy, mégpedig egyenesen „haza”. Leandra szavaira egyből Raphael esküvője villan be, ahol talán a legnyugodtabb ember díját az én drága egyedüli bátyám érdemelte ki, pedig ő volt a vőlegény. Anyám volt a legizgatottabb addig a napig, aztán végigsírta a ceremóniát és időnként még a lagzin is pityergett örömében. - Majd a lagzin mindenki kiheveri a pánikrohamokat. Nálatok is igen hangos és nagy módú szokott lenni egy lagzi, nem? - Persze kinél nem az? Biztosan vannak visszafogott esküvők is, melynek szintúgy megvan a varázsa, de én most egy igazi puerto ricoi mulatozásra vágyom a régi barátaimmal, úgyhogy nagyon várom már a nyarat. - Igen? – hallgatom válaszát. Mondanám neki, hogy mindenhol először nem túl szakmai dolgokat végeztetnek az új, pályakezdő kollégákkal, de ez hazugság lenne, mivel ismerem néhány kollégám történetét, más helyzeteknél éppen hogy a mély vízbe lökik be az új tagot, aki vagy helytáll és mindent nagyon rövid időn belül megtanul, vagy nem alkalmas a munkára. - Cégek, illetve munkahelyek válogatják, hogy milyen elv szerint működnek, bár én nem tudom, hogy milyenek az ügyvédi irodák, de érthető, ha az új ügyvédeknek adnak felfutási időt és szerintem kell is, én ezt jónak tartom. - Ezzel nincs is gond, amíg a régi kollégák emberien bánnak az újakkal. - Benne lennék! - mosolyodom el és akaratlanul is többek képzelek bele a szavaiba. Először is nem azt mondja, hogy „megkeresem és majd elhozom”, hanem többes számban beszél, és nem is kérem vissza a jelmezemet, én azt már nekik adtam, ellenben akkor ez egy meghívás hozzájuk, bárhogy is nézem. Nagyon jól esik, hogy ennyire közel enged magához. Hallgatom, hogy miknek öltözött már be, a vasutasra rá pillantok, hogy elképzeljem őt vasutasként, de csak a régi húszadik századi vasutas ruhák jelennek meg szemeim előtt és hát megmosolyogtat a fantáziakép, természetesen csakis jó indulatból. Biztosan az is jól állt neki. - És végül melyikkel tudtál jobban azonosulni? Az orosz cárnővel, vagy az egykori angol miniszterelnökkel? - Bugyuta kérdésnek tűnhet, de nem! Ez igenis fontos, mivel sok mindent el tud árulni Learól. Jó-jó, értem én, csak egy farsang, vagy Halloween volt… Közben beérünk az épületbe és újabb gondolatok felé kalandozunk el, ahogy elhaladunk a boltok mellett. Részemről megállhatunk vásárolni, nem mondom, hogy férfias álmaim közé tartozik, de türelmes ember vagyok és szerintem még toleráns is, gond nélkül viselném, ha lázba jönne, mondjuk a mellettünk lévő farmereket áruló bolt kínálatától. Ezek biztosan nagyon divatosak, én nem igazán értek hozzájuk. - Sokkal nehezebb - bólintok a legjobban egyetértve vele. Felnőtt korban, ha egy ember nyit a másik felé, rögtön zaklatásnak veszi, vagy túlgondolja, bármi ilyesmi. Ha meg az ember tényleg dobogó szívvel közeledne a másikhoz, ilyen korban rendszerint foglaltak már az emberek. Nem mindenki, természetesen, például itt vagyok én, illetve jómagam. - Én is abban a helyzetben vagyok, hogy főként az új kollégák, ügyfelek jelentik számomra a friss kapcsolatokat, akik közül csak néhánnyal ápolok baráti való viszonyt. A barátaim nagy részét az egyetemi köröm fennmaradó hányada adja még mindig. - Kicsit átmegyek személyeskedésbe, de valamennyire pont ez is volta a célom. Furcsa belegondolni, de emlékeztetnem kell magamat mindig, hogy Leanda korosztálya nem kifejezetten az én korosztályommal egyezik meg, aminek nem kell értelmet keríteni, de ha úgy vesszük, én az ő korában még nagyban az egyetemi padokat koptattam és a folytonos tanulás mellett rengeteg időt töltöttem a barátokkal. Lehet ebből is látszik, hogy hozzá képest kissé későn érő típus vagyok. Visszakanyarodva a munkához, érdeklődöm a főnöke iránt, mégis csak jobban meghatározó személy, mint a titkárnő. Nem tudtam, hogy Shane-nek hívják, de ezt is megtanultam most, mint ahogyan azt, hogy végül is ez a Shane egy jó ügyvéd, aki nem jó fej, de mégis kezelhető, ez a trió nem hangzik rosszul összességében, na meg Lea tényleg rutinosan tudja már kezelni az ügyvéd férfiakat, ezt vakon ki merem állítani. - Nehogy azt hidd, hogy minden zárva lesz – csóválom a fejem. – Olyan nyitvatartási idők vannak itt, hogy agyam eldobom. A gyorséttermek, edzőtermek és egyéb szolgáltatások jócskán vonzzák az éjjeli baglyokat is. Még tekepálya is van itt! Sőt, ha jól tudom a nyugati szárnyban még minigolf klub is helyet kapott. – Régen jobban bírtam az éjszakai életet, simán bementem dolgozni egy egész éjszakai parti után, most azért legkésőbb kettő-három felé szeretnék aludni térni pusztán személyes kényelmem miatt. - Nem gondolkodtam még a hétvégén, úgyhogy viszonylag szabadnak mondanám - felelem, míg haladunk felfelé a mozgólépcsőn, s visszatekintek arra az üzletre, amit nagyon nézett. Hm, szerintem igazán kellemetlenül érezném magam mellette egy női fehérneműszalonban. - Szeretnéd, ha elkísérnélek? - fordulok vissza felé és folytatom a gondolatomat, mert a kérdésében kissé ezen kérdést hallottam meg. - El sem hiszed, mennyire kényelmes így - utalok arra, hogy végre egyenesen nézhetek, merthogy általában lefelé kell tekintenem, hogy az emberek többségének szemébe pillanthassak. Ezúttal lágy, kissé tán érzéki mosollyal, s tekintettel nézek rá, miközben ő megigazítja szél borzolta hajamat. Leandra valóban gyönyörű nő! Minden jónak hamar vége szakad, most azért, mert felérünk az emeletre, ahol jobbra egyből a mozi van. A levegőben már érezhető a popcorn illata. Nem kérdés, hogy én szeretném fizetni a dolgokat, ha már elhívtam így hirtelen, ez a minimum, de máskülönben is megtenném. Szerencsére már nem okoz gondot a pénz hiánya, de persze ha szeretné a nasit fizetni, nem erőlködök ellene. Fontosabb, hogy ő is jól érezze magát és ne ilyen butaság miatt szúrja őt a bűntudat. - Hello! Két jegyet szeretnék a Pearl Harbor filmre - mondom a jegypénztárosnak, aki gyorsan kiadja a jegyeket fizetés után. A két jegy sarkait a fogam közé helyezem, amíg szükségem van mindkét kezemre, hogy eltegyem a pénztárcámat. - Milyen nasit szeretnél? - kérdezem közben, a szavakra persze a két jegy kiesik fogaim közül, de időben a mellkasomhoz kapok, hogy megmentsem őket a földre zuhanástól.
- Úgy érted, majd a lagzin mindenki annyit iszik, hogy elfelejtse a pánikrohamokat? – kérdezem nevetve, mert nagyjából ez fog történni. Juan esküvőjén 19 voltam, és életemben nem voltam még annyira részeg. Szerencsére drága bátyáim akkor sem hagyták abba az őrzésem, DE nagyon jót szórakoztak a leitatásomon. Szemetek. Életem legtöbb kompromittáló videója azon a lakodalmon készült. Míg azok léteznek, nem törhetek politikai babérokra soha. Nem mintha tervezném. De annyira gázok. – Ó igen, asztalon táncolás, engem valamiért valaki mindig a vállára kap, és összességében, csak azért nem hívják ki ránk a rendőrséget, mert okosan városon kívüli helyszínt szoktunk választani. – Még Rico „szűk körű” villám esküvője is nagy port kavart, pedig tényleg csak a család volt ott. Ami nagy. Próbálom Javierrel megértetni a cégnél betöltött szerepem, de nehéz, mert tényleg nem igazán egyszerűen körbehatárolható. Egyszerre vagyok szakember, és egyszerre vagyok betanult munkás. Egyszerre vagyok asszisztens, és egyszerre vagyok ügyvéd, még ha nem is vagyok ügyvéd. De ezt mégis hogy fogalmazzam meg? – Azt hiszem, itt kell kiemelnem, hogy... nem vagyok még ügyvéd. Csak jogász. Ügyvéd bojtár. Ahhoz, hogy ügyvédnek hívhassam magam, még évek állnak előttem, aminek a végén ott lesz egy szakvizsga, vagy kettő, attól függően, hogyan szakosodom. Aztán be kell kerülnöm a kamarába. Egyelőre csak egy nagyon túlképzett... szakmai asszisztens vagyok, azt hiszem. Vagy valami olyasminek számítok – próbálkozom meg a dolog megmagyarázásával. Nekem annyira természetesen jön ennek a világnak az ismerete, ebben nőttem fel, nehéz másoknak körülírni dolgokat. Azt hiszem, most talán sikerült. Remélem. Arra a kérdésére, hogy melyik jelmezemmel tudtam a legjobban azonosulni, felnevetek, mert valahogy kicsit abszurd, hogy bármelyikkel is igazán tudjak. Pláne tizenévesen. – Hű... a promiszkuitásáról elhíresült cárnő vagy a Vaslady? Nem tudom, teljesen azonosulni egyikkel nem tudnék. De mindkettő erős kezű példakép. Furcsa lenne, ha azt mondanám, hogy talán azt éreztem a leginkább magaménak, mikor Frida Kahlonak öltöztem, amint az önarcképét festi? – kérdezem, mert lehet, hogy furcsa, de akkor is így volt. Büszke voltam arra a jelmezre. Mondjuk sokan nem értették, de... akkor is. Elgondolkodom, nekem miért nincsenek nagyon barátaim egyetemista koromból, aztán rájövök, hogy valószínűleg azért, mert két félévnél többet egy csoporttal sem jártam egyszerre, az első évben teherbe estem, utána pedig... volt amit levelezőn végeztem, volt amit nem, de többnyire depressziós voltam, ami nem a legjobb állapot a barátságok kialakítására. – Nekem főként még gimiből maradtak barátaim, egyetem alatt valahogy... nem volt rá idő – vonok kicsit vállat, mintha nem lenne benne semmi extra. Nem szoktam róla beszélni, nem fogok róla beszélni, egyáltalán nem olyan téma, amit érintenünk kéne. Senkivel. Beszéljünk inkább boltokról, meg hétvégi tervekről, az biztonságosabb téma. - Ajjaj akkor majd igyekszem kifelé is visszafogni magam – csóválom meg a fejem vigyorogva, mikor előadja, mi minden van még itt nyitva éjjel. Honnan tudja? Gyakran jár tekézni éjfélkor? Lehetséges. Meglepetten nézek rá, mikor felajánlja, hogy elkísér vásárolni, mert eszembe sem jutott igazából. – Jajj, nem ezért mondtam ám! Csak rájöttem, hogy hétvége jön, és gondoltam rákérdezek, mit csinálsz, nem vásárolni akartalak elrángatni – magyarázom gyorsan, azt ne higgye. Nem akarok ráakaszkodni, kicsit így is hülyén érzem magam, amiért szinte rávetettem magam a lehetőségre, hogy mozizzunk, és már előadtam, hogy mennyire magányos vagyok. - Nos... elkezdhetek tizenöt centis magassarkúkat hordani, ha találkozunk. Vagy keresünk mindig egy lépcsőt. Esetleg beszélgethetünk ülve – mondom viccelődve, mikor megjegyzi, mennyivel kényelmesebb egy szinten. Egyébként igaza van, én sem szeretek felfelé meredni. De hát ha ott fenn van?! Így szemtől szemben még cukibb pasi, egyébként. Veszélyes közelről. Lehetne hosszabb is a mozgólépcső, az arckifejezés, amivel néz... valamilyen. De nem hosszabb a mozgólépcső, a pillanat oda, mi pedig mozizunk. Hurrá, mozizunk! – Ide is adhattad volna, nem szaladtam volna el vele – heccelem, azt figyelve, ahogy a jegyeinket harapdálva pakolászik, miközben a büfé felé tartunk, aztán majdnem el is ejti őket. A mentőakción azért kuncogok egy sort. – Popcorn, meg valami... édes. Szétnézek, mi van – felelek azért a kérdésére is, aztán míg sorban állunk, kiválasztok egy csomag csokiba mártott mandulát a kukorica, meg a kóla mellé. Úgy tudom, hosszú film lesz. Megszerzünk mindent, letelepedünk az üres hátsó sor közepén, aztán mielőtt kezdődne a film, még gyorsan elszaladok mosdóba, pont a hosszúsága miatt, Javierre hagyva a minden cuccunkat. Már a reklámok mennek, mikor visszaérek, és bár még nem maradtam le semmiről, azért gyorsan lehuppanok a székemre. – Mennyire idegesít, ha beszélek közben? Csak kérdezem. Van akit megőrjít, van aki engem őrjít meg. Valószínűleg ki fogok akadni minden történelmi pontatlanságon – sutyorgom, közel hajolva hozzá, szemem a vásznon tartva.
- Valahogy úgy, igen... - Bár nekem még nem volt esküvőm, de már voltam másén, nem is egyszer. Mondhatni elég jó esküvőjáró vagyok és alapvetően az a tapasztalatom, hogy mikor már mindenki a lagzinál tart, megy az evés-ivás, akkor már látszik, hogy minden úgy alakult, ahogyan kellett, onnantól már nehéz bármit is elrontani, na meg igen, az alkoholtól sokkal lazábbak az emberek. Főleg a szülők. - Oh, igen, el tudom képzelni. Raphael esküvője sem volt semmi. Bátyám nem győzte mondogatni, hogy nem akar nagy esküvőt, se durrantó lagzit, de csak sikerült úgy megszervezni, hogy ne legyen kicsit sem visszafogott. - Nekem az a tapasztalatom, hogy hiába Amerika egy hatalmas buliország - egyesek szerint -, odahaza még így is sokkal jobban tolerálják a nagy mulatozásokat, beleértve a rendőrséget is, szóval szerintem ha nem ott lett volna Juan lagzija, hanem Amerikában, akkor lehet tényleg nem úszták volna meg könnyen, ami véleményem szerint felháborító, mivel mégis csak esküvőről beszélünk. Habár azért egy hatalmas ügyvédi famíliáról van szó, szerintem esélyük sem lenne ellenük a rendőröknek és nem csak a pénzük miatt, hanem mert jók a munkájukban. - Aha, már világos. - Leandra egy ügyvédbojtár. Értem én, mindenkinek meg kell másznia a lépcsőfokokat és a nehéz szakmák bizony nem egy foknyira vannak tőlünk a csúcsok. Mint az orvoslás, vagyis én ahhoz tudom hasonlítani ilyen téren, s minkét szakma - sok másikkal együtt - szerintem nagyon becsülendő. Nálam a farsangok nem csupán a beöltözésről szóltak, imádtam azt játszani, hogy amikor jelmezben voltam, megpróbáltam azonosulni a jellemmel, amennyiben tudtam. Persze nem feltétlenül arra gondolok, hogy mikor öt évesen kutyának öltöztem - visszagondolna, akkor nem voltam nagyon ihlet gazdag még -, akkor egész végig ugatva voltam hajlandó válaszolni a kérdésekre és anyám szerint négykézláb akartam közlekedni még az óvodába is, amit nem engedtek nekem és úgy sírtam, hogy elfolyt az arcomon az arcfesték. Legalábbis elvileg, nekem csak emlékképek vannak csupán, de az eset szájhagyományként jó messze terjedt már, hála a családunk nagy beszélőkéjének. Szóval igen, én igyekszem nagyon azonosulni velük, Akhilleusszal pedig annyira sikerült, hogy tesóm máig azt hiszi, hogy a reinkarnációja vagyok. Kár, hogy a gének nem öröklődnek. - Nem azt a szót használnám, hogy furcsa, inkább elvont, amit valaki tud értékelni, míg más nem. Én nagyon szeretem az elvont dolgokat, úgyhogy engem lenyűgöztél a válasszal. Szép hosszú barátságai lehetnek, hogy még tartja a gimis barátaival a jó viszonyt, ez rendkívül jó lehet. Mindazonáltal érzem rajta, hogy nem rajong valamiért, s bár nem tudom, hogy pontosan mi lehet a gond, jobbnak látom nem boncolni a témát és nem fecsegni róla, mert nem akarom, hogy rossz kedve legyen. Elmosolyodom, ahogy hirtelen mentegetőzni kezd. Nagyon aranyosnak találom. - Más terveid voltak? - mosolygom rá, miközben felfelé haladunk a mozgólépcsőn. Nem erőltetek semmit, de remélem, ha valamit kieszelt és pont a társaságomban, akkor nem lesz szégyellős elmondani, mivel nagyon nyitott vagyok rá. - De amúgy nincs gondom a vásárlással sem, két húgom van, úgyhogy elhiheted, hogy szakképzetten tudom hordani a szatyrokat. - Igazi jó férfi vagyok a vásárlásnál, olyan, aki nem panaszkodik csak leül egy helyre és elvan, míg a nő - legyen az barát, testvér, anya, vagy szerelem - azt nem mondja, hogy indulás, s azzal a lendülettel át is veszem én az öt dobozt. Elnevetem magam a magassarkús felajánlásra, ilyen figyelmes nővel még nem találkoztam, mi tagadás. Az előző barátnőm százötvenhét centi magas volt, bár ezt az információ semmit sem jelent. - Hogy lehetséges a járás tizenöt centis magassarkúban? De most komolyan kérdezem... - Ezt sosem értettem. - De köszönöm, hogy ilyen figyelmes vagy! - Még ha viccnek is szánta, én értékelem, mint ahogy még hosszú időn keresztül képes lennék elidőzni így vele, esetleg derekát átkarolva, amit majdnem meg is teszek, csak aztán... felérünk. Mindig ez történik velem! Mire elhatároznám magam, pont megzavarnak! - Túl könnyű lett volna - felelem a jegyes incidensem után. Ha vannak női dolgok, nos, ez most amolyan férfi dolog volt tőlem, nem kell megérteni. - Az nagyon jól néz ki! - nézek arra a csokis mandulás istenségre, amit kiválaszt és hát természetesen nekem is ki kell próbálnom. - Még egy ugyanilyen lesz, amit a Hölgy kért, csak spritetal - mondom a srácnak, akinek úgy pörög a keze, ahogy én szoktam a tollat pörgetni az irodában, csak ő menőbben néz ki. Aztán igazából minden megy a maga módján, meglepően könnyedén, mármint ami Leandrát illeti. Lehet nem látszik rajtam, de egészen feszült voltam mindvégig, míg ki nem ment a mosdóba. Nem rossz értelemben, inkább olyan izgulósan, hiszen bár ez nem egy randi, kezdem azt érezni, hogy jó lenne, ha mégis az lenne, csak nem érzem magam elég... összeszedettnek ahhoz, mert valljuk be, ultragáz lenne annak kikiáltani azután, hogy tudja, lemondta a kollégám ezt a mozit. Nem tudom, milyen embernek gondol engem Lea, eddig ugyebár nem nagyon ismert, csak a bátyjai mesélhettek rólam, ami miatt jogosan temethetném is magam. Zavar, hogy újra azt érzem, mint ezelőtt sokszor hasonló szituációknál: megfelelési kényszert. Tudom, hogy rossz, tudom, hogy nem szabadna, de sosem tudok tőle megválni. Mikor meglátom Leát feltűnni, megpróbálok úgy kényelmesedni, mintha teljesen laza lennék. Na nem ám elfekszek trehány módon, eszemben sincs, csak próbálok nem karót nyelt ideges üzletembernek mutatkozni még itt is, mert ennél azért sokkal lazább embernek gondolom magam. - Semennyire! - Borzasztóan. Nagyon szokott idegesíteni, ha beszélnek film közben, mégis egyből rávágom magamhoz képest is meglepő színészi tehetséggel, mivel most mit mondhatnék? Lehet ő fogja izgalmassá tenni a filmet vele. - Azokon én is. Remélem azért nem idegesítjük fel magunkat rajta. - Ebben a pillanatban kezdődik el a film, s én egy jó nagy adag pattogatott kukoricát nyomok a számba ezzel egy időben. Nos ami azt illeti, természetesen borzasztó a film és ez nagyjából fél óra után körvonalazódik. Pontatlan, ráadásul pont a lényeges részeket ferdítik és nyújtják el rendezői butaságokkal. Ég a pofám, hogy egy ilyen rossz filmre hoztam el Leandrát, végig nagyon kellemetlenül érzem magam, de legalább a nasik elfogynak. Bár én nem vagyok egy film közben beszélő típus, a film után éppen annyira hevesen tudok kicsattanni. - Leandra... ne haragudj - pislogok magam elé, mikor felkapcsolják a lámpákat. - Ez tényleg szörnyű volt! Jézusom! Hogy lehet egy ennyire ütős történelmi eseményt elrontani? - Szerintem otthon felhívom a bátyámat és ezt mind elújságolom neki, aztán felhívom Mattot, a kollégámat, hogy neki is kipanaszkodjam magam, de szerintem most legszívesebben elfelejteném ezt a pár órát, amíg moziban voltam. Természetesen csak azt, amíg a film ment, ez előtte lévőket semmiképpen. - Engesztelésképpen nem iszunk meg valamit? - Igen, egész film alatt azon törtem a fejemet, hogy mivel hozhatnám jóvá ezt az alkalmat és arra jutottam, hogy ha már eredetileg is feszült voltam, aztán utána a film amúgy is felidegesített minket, jól esne nekünk. - Egy kis teraszos koktélozásban benne vagy? - Főleg azért is, mert szeretném, ha meg tudnék nyílni Leanak, természetesen miattam szeretném az iszogatást, nem pedig azért, hogy leitassam őt. A közelben lévő teraszos hely nem pont olyan, mint amiben múltkor voltunk, sőt, ez nagyon hangulatos hely néhány pálmafával - ugyan csak cserepekben, de hát ez nem trópus.
Szélesen elmosolyodom, ahogy furcsa helyett elvontnak bélyegzi a Frida jelmezem, és hát valahol igaza van. Bár ha Fridából indulunk ki, akkor inkább szürrealistának mondanám, de nem és nem fogok még jobban belemenni a témába, legalábbis nem ebbe a felébe. Különben sem nagyon szeretik mások az ilyen okoskodó vicceket, és maradjunk inkább abban, hogy lenyűgöztem a válasszal, ne menjünk át abba a szakaszba, ahol kínossá teszem. Mert hogy hajlamos vagyok rá, egyébként. – És te? Ha már itt tartunk. Melyik jelmezeddel tudtál a legjobban azonosulni? – dobom vissza a kérdést, mert alapvetően tényleg egy érdekes téma. Akkor is, ha míg fel nem tette a kérdést, én soha nem gondoltam bele a magam részéről. De Javier szeret olyan kérdéseket feltenni, amit más nem, és az biztos, hogy nem unatkozom a társaságában. Nem teljesen értem, mit kérdez azzal, hogy más terveim voltak-e, mert… Nem voltak terveim. És most akkor azt szeretné, ha elhoznám magammal vásárolni? Mármint… miért? Bizonytalanul nézek rá kicsit, aztán csak összekaparok valami választ. – Hát nem tudom, nagy általánosságban, ha elhívok valakit valahová, akkor igyekszem olyan programot szervezni, amit mindketten élvezünk. Nem hiszem, hogy egy vásárlás ezt tudná hozni, nem? Mármint… Akkor már inkább biliárdozzunk? – utalok arra, hogy azt mondta, itt az is van. Ha szeretne velem lenni, azt… nem bánom. Cseppet sem. Azt hiszem, sikerült kicsit ki is pirulnom ettől az egész témától. De az biztos, hogy nem ráncigálnám magammal boltról boltra, mint közös program. Nagyon hülyén érezném tőle magam, akármilyen szakképzetten hordja is a szatyrokat. Felnevetek én is, ahogy ő is a viccelődésemre, mert hát legalább célt értem vele, és hát a saját poénomon ciki nevetni, míg ő nem teszi. Aztán komolyan megkérdezi, hogy lehet tizenöt centis sarokban járni, én meg vállat vonok. – Nagyon jó egyensúlyérzékkel, és lehetőleg valaki olyanba karolva, aki stabilan áll a lábán. Nem gyakran élek vele egyébként – ismerem el. Maximum mikor hivatalos kezdtem lenni bálokra odahaza, meg ilyesmi. Előtte napokig gyakorlok benne, hogy rendesen menjen, mert bár a mindennapokban is magassarkúban járok, azért tíz centi fölé ritkán megyek. – Milyen magas is vagy, ha már itt tartunk? – mérem végig, mert elgondolkodom rajta, hogy lehet, hogy még tizenöt centis sarokkal is kicsi lennék. A mostani öt centis sarkammal óriásnak tűnik, pedig nő létemre nem vagyok pici a magam 165 cm-ével. A filmre viszonylag simán bejutunk, még ha elég sokan is vannak így péntek este, kerülgetjük a párokat, családokat, baráti társaságokat. A Pearl Harbort annyira sokan nem akarják látni, hogy miért, azt nem tudom, gondolom mert háborús? Remélem azért, mert háborús, és nem azért, mert rossz. Mondjuk annak is megvan a varázsa… Merthogy mint kiderül, elég rossz. Történelmileg sem helyes, ami duplán, triplán idegesít, mert hát csak történelem alapszakon diplomáztam jogi előtt. Erről a korszakról írtam egy évfolyamdolgozatomat is. Mit ne mondjak, semmi románc nem volt benne, mégis ötös lett, szóval lehet el kéne küldenem szeretettel a forgatókönyvírónak. Aztán mikor végre vége, én pedig a nasim utolsó falatjait rágcsálom, Javier olyan őszinte elszörnyedéssel kezd szabadkozni a film miatt, hogy nem bírom ki, elnevetem magam, még a székről is majdnem ledőlök. Jól esik a sok mérgelődés után, amúgy. – Kérj is bocsánatot, biztosan te írtad és rendezted – jegyzem meg piszkálódva, mikor sikerül lenyelnem megfulladás nélkül a mandulát a számból. Veszek pár mély levegőt, hogy lenyugodjak, mielőtt meginnám az utolsó korty kólám. Közben nyugisan ülök a fenekemen, ellenben a kifelé tóduló többi emberrel, és pontosan ezért. Nem szeretem, ha eltaposnak. – Egyébként ehhez aztán használhattak volna valami kitalált eseményt is, ennyi erővel, aztán úgy romantikáznak, ahogy nem szégyellnek, de ezzel a címmel ez a film… érthetetlen – csóválom meg a fejem, gondolatban még mindig a filmnél járva. Ha nem erőltették volna Pearl Harbor tematikát, meg valami értelmesebb karaktereket raknak bele, még akár jó is lehetett volna. De nem volt. Lassan elül a tömeg, szóval kezdem összeszedni a cuccaim, eközben kérdez rá Javier, megiszunk-e valamit, mire kicsit felé fordulok. – Hát engesztelned éppen nem kell semmiért, de a koktélokat kifejezetten szeretem, meg nem is sietek haza. Neked nem lesz gond, hogy vezetned kell utána? – kérdezek rá, mert az igyunk meg valamit, és koktélozás felütésre nekem alkohol ugrik be, ami egy ilyen hosszú és zagyva film után még jól is esne. Meg úgy egyáltalán, legutóbb is olyan jót beszélgettünk, hogy alig akartam hazamenni, szóval… tőlem igazából még alkoholmentes is lehet az a koktél. Amúgy sem vagyok egy nagy alkohol-fogyasztó. Közben azért szedelőzködünk, és megindulunk kifelé, megint csak Javierre hagyom, hogy mutassa az utat, mert sosem jártam még itt, és kicsit egyébként sem erősségem a tájékozódás. Ezt mondjuk már mondtam neki, épp ezért hívhatnám fel elvileg bármikor szabadon, hogy a térképem legyen. Ahogy a koktéljaink felé tartunk, útközben még alaposabban megtárgyaljuk a film hibáit, hiányosságait, bár már inkább nevetve, mint bosszankodva rajta, ami szerintem még mindig a jobbik véglet. Lehet, hogy a film nem volt nagy szám, de jól érzem magam, ami bőven több, mint amit otthon a lakásban egyedül ücsörögve tudtam volna produkálni. Furcsa, mert ha Javier csak úgy odajött volna hozzám valahol, hogy ő barátkozni szeretne, nem hiszem, hogy nyitott lettem volna rá. És nem azért, mert ne lenne szimpatikus, hanem mert furcsának éreztem volna egy idegentől. A bátyáim gyerekkori barátjától nem furcsa, hanem aranyos és kedves. Javier aranyos és kedves. Belegondolva pedig de hülye dolog lett volna tőlem elutasítani, csak mert nem tudok róla semmit, holott így, hogy tudok róla dolgokat… Ugyanakkor ha nem tudnék semmit, honnan venném, hogy nem valami pszichopata?! Tessék, gratulálnom kell a bátyáimnak, elérték a hosszú évek alatt, hogy ne akarjak idegenekkel ismerkedni. Nem fogok gratulálni, még komolyan vennék, és büszkék lennének magukra. A teraszon, ahová Javier vezet kellemes az atmoszféra, tényleg az a fajta, ahová leülve az ember szívesen elfogyaszt ezt-azt, el is foglalunk egy kis kétszemélyes asztalt, én pedig rendelek magamnak egy Paradise koktélt extra ananásszal, mert… szeretem. – Mennyire ciki így felnőtt fejjel bevallani, hogy a legtöbb koktélt a benne lévő gyümölcsök miatt iszom? – kérdezem meg mosolyogva, ahogy egyedül maradunk, miközben becsukom, és visszarakom az asztalra a itallapot.
- Akhilleusszal - vágom rá, hiszen mégsem mondhatom azt, hogy egy kutyajelmezzel. A görög hős az épp elég király és nem mellesleg igazat is mondok. Nagyon szerettem például trójaiakat ölni, de sokkal jobban bejött az a dolog, mikor beleszeretek egy trójai hercegnőbe, csak ez sosem történt meg, pedig az első lány, aki megtetszett, felé úgy akartam közeledni, hogy megkértem, legyen Briszéisz a farsangon, de csak hülyének nézett és egy jó darabig nem állt szóba velem, én pedig nem értettem, hol rontottam el. Ahogy látom, nem ment át a szolid viccelődésem, de lehet csak rosszul közelítettem meg a dolgot, vagy szimplán ezt most nem kellett volna úgy ahogy van. Mindenesetre helyeslek, mivel tényleg jobb program számomra egy biliárdozás, mintsem egy vásárlás esetén csomagtartónak lenni. - A billiárd tényleg jobban hangzik - mosolyodom el őszintén. Nagyra becsülöm azokat a nőket, akik képesek kellően magassarkú cipőt viselni és abban úgy járni, mintha misem lenne egyszerűbb. Szerintem egyébként nagyon nőies viselet, természetesen nekem teljesen mindegy, hogy milyen cipőben vannak a nők, de azt be kell ismernem, hogy rendkívül elegánssá teszi őket. Mármint az ízléses darabok, merthogy láttam már egy-két érdekeset is, ami leginkább tornacipő alakja volt csak rápakoltak még tíz centi tűsarkat. - Vicces belegondolni, hogy én még telitalppal sem mindig állok stabilan, mivel a saját lábamban is képes vagyunk időnként megbotlani, előfordult már, bár azt hiszem, most a te értelmezésedben még mindig a stabil kategóriába tartozok, szóval, ha igényt tartasz rám, nyugodtan belém karolhatsz. Mint például az esküvőn - teszem hozzá, mivel nem akarok nagyon tolakodónak tűnni sem és hirtelen az esküvő jutott eszembe. - Egy méter kilencven, ha kihúzom magam, de ha nagyon pontos akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy általánosságban egy méter nyolcvankilenc, mert egy kicsit görnyedt vagyok. - Általában a kerekített számot mondom, hiszen rövidebb és egy centi ide vagy oda nem sokat számít már. Beülünk a filmre, az utolsó percekben érkezik vissza Leandra, amitől azon kezdek el gondolkodni, hogy ez a pontosság szándékosan van belé kódolva. A film sajnos ritka rossz, ha úgy vesszük, hogy ez egy egészen izgalmas történelmi esemény, amiről már csak dokumentumfilmet is megéri forgatni és garantáltan az sem lesz rossz, de a túl sok rendezői fordulat miatt egy kicsit elveszik a lényeg. Márpedig ez egy háború, nem egy szappanopera és a románc javára nem kellene ferdíteni a megtörtént eseményeket. Persze az is lehet, hogy csak nekem, illetőleg nekünk volt túl nagy elvárásunk és a cím miatt egyből arra számítottunk, hogy pontosan lekövetik a valós események, de végtére is ez egy megrendezett film és ha nagyon tüzetesen vizsgálnám a film végén felugró szövegeket és a stáblistát, lehet kiderülne, hogy a valós eseményen alapuló filmek nyelvtanilag is magukba foglalják, hogy lényegében azt dobálnak ki a valóságból, amit akarnak, s az én bajom, ha nekem ez nem tetszik. Valahol igazuk van, de... az a helyzet, hogy nekem ez így akkor sem tetszett és látom Leandrán, hogy neki sem. Utóbbi pedig jobban zavar, mivel jó élményt akartam volna neki ezzel. Nem tudom, hogy részvétemet fejezzem ki, vagy bocsánatot kérjek, amiért ezt át kellett élnie, végül utóbbit teszem meg. - Biztosíthatlak, hogy nem én voltam az elkövető - nevetek vele. Annyira jó látni őt egy ilyen rossz élmény után is ennyire felszabadultan nevetni. Jól esik a szívemnek és a szememnek egyaránt. - Igen, szerintem is. Ezt a filmet a címével és az előzetesével rontották el. - Nem mindegy ugyanis, hogy milyen célközönséget szólít meg és próbál elérni egy előzetessel. Én mondhatni ebben a szakmában is dolgozom, így ezen baki külön elszomorít. Időközben ürül a terem, úgyhogy elkezdek én is készülődni, ám ezzel együtt nem szeretném, ha vége lenne az esténknek. - Ha neked nem gond, hogy nem fogok vezetni, hanem más módon jutunk haza, akkor nekem sem probléma. Az autóért meg visszajövök holnap, megoldható. - Mivel hétvége van, ez potenciális forgatókönyv számomra. Hívok egy taxit és ugyanolyan gyorsan otthon leszünk, mintha én vezetnék. Fogom az üressé vált üdítős dobozt, illetve a pattogatott kukorica megüresedett kartonpapírját, amit már szépen össze is hajtottam, majd kifelé menet bedobom őket az első kukába. - A folyosó végén van a földszinten - mondom, hogy mire számítson. A kirakatokat már így is nehezebben tudjuk megtekinteni, mivel a boltok fele bezárt, itt pedig nem adnak annyira a díszes kirakatok mutogatására az este közepén. Szeretem átbeszélni a filmet megnézés után, így igen jó hangulatban telik a bárhoz vezető út. A mozgólépcsőn lefelé én a megszokott módon engedem magam elé Leandrát, ez azonban súlyos hiba, merthogy így jócskán megnő az amúgy sem kevés magasságbeli különbség kettőnk között. Elmosolyodom, ahogy nagyon lefelé kell néznem rá. - Ez így nem jó! - azzal lépek kettőt, hogy elé kerüljek és újra egy szintben legyünk. - Sokkal jobb. - Biztos csak a led fényektől csillognak szemeim... Helyet foglalunk a cserepes pálmafákkal kirakott macskaköves placcon. Vannak náddal fonott székek és párnás hosszabb padok is. A hangulatvilágítás lámpafüzérek adják, mondanom sem kell, nagyon hangulatos a hely. Én egy Aperol Spritzt kérek Leandra után. - Egyáltalán nem ciki. Én is nagyon szeretem a gyümölcsös koktélokat, ezután feltehetőleg egy Summer fresht fogok inni. Na meg... a koktélokat tipikusan női italoknak mondják, én pedig bolondulok értük, szóval hogyha az egyik ciki dolog, ez még inkább, bár nem teljesen értek egyet ezzel. - Örülök, hogy jó időnk van. Nincs túl meleg, de hideg sem, kellemes alkalmat fogtunk ki. Legalább ez összejön, ha a film hagyott maga után kivetnivalókat. Egy kicsit hagyom, hogy beálljon a csönd. Nem az a kínos csend, inkább csak hallgatjuk a halk zenét és én végigvezetem tekintetemet a bár szegmensein, majd kissé távolabb is, a tengerpartot vizsgálva. Nem olyan egzotikus ez a part, mint például Puerto Ricon, de azért tengerpart és azoknak mindig megvan a hangulata. Meghitten, teljesen ellazulva nézek vissza Leandrára. Hogy mondjam el neki, hogy gyönyörű? Mármint újra, mert hiszen így indítottam és nem akarom bombázni ezzel, mert az idegesítő lehet. Már megint mindent túlbonyolítok, érzem, úgyhogy inkább iszok a koktélomból. - Örülök, hogy itt vagy és hogy eljöttél - mondom végül egy meghitt halvány mosollyal kezeimet az asztalon pihentetve.
- Tényleg? – kérdezek vissza mosolyogva, bár gondolom tényleg, így megerősítésre nem várok, csak úgy jött a kérdés. – Akkor már biztos, hogy előkerítjük azt a jelmezt, amint lesz rá alkalom – erősítem meg a dolgot, mert bár már az előbb is komolyan gondoltam, így azért megint kicsit más. Még jó, hogy anya mániákusan elrak mindent. Még jó, hogy erre van elég hely a padláson... Abelnek is kábé azért veszünk dolgokat, mert tetszenek, és nem azért, mert szüksége lenne rá, a bátyáimról maradt rá elég. Abel meg szereti is őket, odáig meg vissza van tőle, mikor valamelyik nagybátyja elképed azon, hogy már olyan nagy, hogy ez a póló, vagy az a nadrág jó neki, és mondanak valami totál kamu, de nagyon szórakoztató történetet arról, mit is élt meg velük az a ruhadarab. Na jó, erre nem kéne gondolnom, honvágyam támadt, meg... a kis lurkó is hiányzik. Holnap felhívom őket. Meg a jelek szerint... jövök biliárdozni? – Na várj... Most tényleg elmegyünk biliárdozni, vagy rosszul értettem ezt az egész beszélgetést? – kérdezek rá a biztonság kedvéért, mert őszintén... lehet, hogy félreértettem mindent. Fogjuk rá arra, hogy hosszú volt a hét, a nap, a... minden. Na jó, mikor elhívott a moziba, nem igazán tudtam, hogy ez most csak valami baráti dolog, vagy randi. Mivel valaki helyett hozott, mert az lemondta, és egyáltalán, nem gondoltam volna, hogy randira hívna, elhatároztam, hogy úgy kezelem, mint egy nem randit. Aztán itt tartok, olyanokat mond, amiket vehetnék flörtnek, vagy érthetem úgy, hogy ő az a nagyon barátkozós fajta, és megint nem tudom, mit gondoljak. Tetszem neki, úgy érzem, ahogy rám néz, rajtam felejti néha a tekintetét, ahogy viselkedik körülöttem. Ugyanakkor az is lehet, hogy mindent félreértek. Kedvelem, jól érzem magam vele, nem akarom elrontani, kényelmetlenné tenni ezt az egészet, szóval... várok. Magam sem tudom, mire. – Ó, az esküvőn nem lehet rajtam olyan magas sarok. Hát hogy táncolnék akkor? Oda kényelmes lábbeli kell – viccelem el a témát, hogy majd az esküvőn belé karolhatok. Nem mintha ellenemre lenne az ötlet. – Na, neked biztosan nem kell segítséget kérned soha, ha a felső polcról akarsz levenni valamit – mosolyodom el szélesen, ahogy elmondja, milyen magas. Pár centivel minden férfi rokonom fölé magasodik, pedig már köztük is aprónak tűnünk anyuval. Szerencsére a filmmel kapcsolatos csalódást nekem hamar elmossa, hogy nem kell visszafognom magam azzal kapcsolatban, mennyire nem volt jó, hanem Javier is már azzal kezdi, hogy bocsánatot kér érte. Amin csak... nevetni tudok. Szerencsére ő is becsatlakozik, inkább, mint hogy ezen stresszeljen. – Igen... Csak a hozzánk hasonló történelemkedvelő balekokat csapták be ezzel – sóhajtok fel teátrálisan, mintha egyébként akkora gond lett volna. Mert nem. Ez is egy varázsa a mozinak, néha valami furát kell végigülnöd, amit otthon kikapcsolnál. Legalább van mihez hasonlítani, ha valami jó, nem igaz? Plusz igazából a moziban a társaság a lényeg, meg a közös élmény, az meg... nem függ attól, milyen a film. Sőt, néha nagyobb az élmény, ha vacak a film. Van min közösen szörnyülködni, mint ahogy mi is tesszük most, meg tesszük majd, akárhányszor feljön ez a film. – Nem, persze, nem gond – mondom neki, azzal kapcsolatban, hogy ha koktélozunk, nem vezet haza. Ez az opció nekem eszembe sem jutott, pedig... logikus. Mondjuk én vagyok az, aki ha otthon ilyen gond volt, elég volt füttyentenem egyet, és valaki loholt értem kocsival. Az előnye a sok férfi rokonnak... Itt meg még annyira nem álltam neki éjszakai életet élni, hogy felmerüljön ilyesmi, és hozzászokjak. A mozgólépcsőn lefelé már egyáltalán nem jön ki jól a magasságkülönbségünk, nem is nagyon fordulok hátra felé, mert az... furcsán nézne ki, csak a vállam felett nézek rá fel, ahogy beszélgetünk. Ez valószínűleg neki sem kényelmes, mert hamar megelőz, és lejjebb megy inkább kicsit, bár megint nem sokáig élvezhetem, annyira azért nem hosszú a mozgólépcső. – Megjegyeztük, felfelé én megyek elől, lefelé te – rakom pár pillanatra az egyik kezem a vállára mosolyogva, kihasználva, hogy könnyedén megtehetem. Nem mintha hozzá kéne érnem, csak... Nem tudom. Jött. Mint ahogy a film előtt a haja megigazítása is. Nem tudom, hogy a közös gyökerek miatt, vagy mert alapból ilyen a személyisége, a kisugárzása, de kényelmesen érzem magam vele. A beszélgetés is könnyen jön, és mondjuk Gabe-bel, vagy Shane-nel ellentétben nem szekál halálra, ami... felüdülés. De tényleg. Nem az első alkalmat hagyja ki, mikor lenne alkalma piszkálni kicsit, a környezetemben, családomban lévők meg is tennék, de ő csak kedves. És nem mintha bajom lenne azzal, hogy mások meg piszkálnak, hozzá vagyok szokva, ebben nőttem fel, én magam is csinálom, mégis valahogy jól esik, hogy ő nem teszi. – Hát nem mondom, egy Pink Lady, vagy Pink Pony koktélon meglepődnék részedről, de egyébként szerintem semmi baj nincs azzal, ha egy férfi szereti a koktélokat. Finomak. Ebbe is nemi megkülönböztetést keverni annyira... felesleges – vonok kicsit vállat. Tőlem ihat pink koktélt is, nem vonnék le messzemenő következtetéseket, nem azért mondtam. De abban igaza van, hogy a férfiak az ismeretségi körömben nem igazán koktéloznak. Nos... Nem tudják, mit hagynak ki. Miután kihozzák a koktéljainkat, beáll egy kis csend, de nem bánom, kellemes zene szól, lágy, pont kellemes szellő fúj idekint, a koktélom pedig finom, szóval mindenféle ideges késztetés nélkül kortyolgatom, és lazulok el. Mikor aztán Javier mégis megszólal, elmosolyodom, és kicsit visszább fordulok felé, mert a nagy nézelődésben kicsit elkalandoztam. – Én is örülök, hogy eszedbe jutottam, és elhívtál. Nem tudom, ki mondta vissza a programot, de én biztosan jól jártam – felelek, mindkét könyökömmel az asztalra támaszkodva. – Máskor se fogd vissza magad, ha ilyesmi történne.
Elég keszekuszán forrta ki magát az a lehetőség, hogy a hévégén tényleg legyen még egy programom Leandrával, aminek én személy szerint nagyon örülnék, ahogy a vásárlással sem lenne egyáltalán gondom, de hogyha már szóba jött ez a verzió, nyilvánvalóan sokkal jobban kecsegtet. - Hát figyelj, ami engem illet, nagyon szívesen benne vagyok a biliárdozásban, úgyhogy ha neked lesz kedved és időd rá, én a magam részéről komolyan gondoltam. - Kicsit komolyabbá válik a hangom, de egyáltalán nem szűnik meg benne a jókedv. Mindössze csak azt szeretném, hogy ne legyenek benne kétségek és tisztában legyen a szándékaimmal. Ami mellesleg érdekes dolog, mivel én sem vagyok teljesen biztos abban, hogy mivel mit akarok elérni. Pontosabban, de, teljesen világos, csak még furcsa megfogalmazni saját magamnak is, ami főként annak köszönhető, hogy a bátyai gyermekkorom legjobb barátaim. Mit is érzek pontosan iránta? Nagyon szimpatikus, gyönyörű nő, ami alapvetően még semmit sem jelentene, de az bizony már elég egyértelmű tény, hogy az új-első találkozásunk óta nem telik el nap, vagy napszak, hogy ne gondoljak rá. Talán ezt ő még nem is sejti, mint ahogyan azt sem, hogy a Carmelanak tegnap átadott dalok egyike pont róla szólt, egy számomra még elérhetetlen nőről, de közben pedig mégis itt van velem és a dal azzal a sorokkal ér véget, hogy a férfi rájön, az egyetlen hátráltató tényező saját maga. Mivel tudtam, hogy a húgomé lesz a dal előzetes megbeszélések által, ezért a női és férfi nemet felcseréltem egy egyszerű áthúzással. Ez tényleg nem egy randi, nem annak indult, viszont szerintem ebben az esetben nem elég csak a tényeket nézni. Tudom, hogy más helyett hívtam el, de ez talán érthető, ha egy háborús filmet akar egy férfi megnézni, viszont az is sokat elárul, hogy a második személy, aki eszembe jutott az egyből, az kétségtelenül Leandra volt. Én úgy gondolom, hogy a számtalan jövőbeli program, amire előre utalunk, sok mindent elárul. Itt a közeljövőben a billiárd, távolibban az esküvő és valahogy mindig arra lyukadunk ki, hogy együtt fogunk mutatkozni. Talán barátként, talán már nem. Igen, sokat tanakodtam azon, hogy milyenek lennénk mi együtt, ám ezúttal nem tudtam kés körvonalakkal sem megjósolni. Voltak lányok, akikkel első ránézésre is teljesen hasonlítottunk és mégsem alakultak jól a dolgok. Leandrával nem érzem magam ellentétnek, de annyira rokonléleknek sem, ami talán egy szuper kombináció, ám még a nem_randi előtt megfogadtam magamnak, hogy elengedem ezt az analizáló témát, nem fogok rágódni azon, hogy milyenek lennénk együtt, felesleges. Szeretném ezt most csak úgy szívből csinálni, a jövő pedig ennek tükrében alakul a maga módján. Örülök, hogy a fiúknak nem kell azon gondolkodniuk, hogy mennyire legyen magas a cipőnk talpa. Igazat adok bólogatással Leanak, majd elárulom, milyen magas vagyok. - Hát nem, sőt, el tudod képzelni a napjaimat, általában én veszek le mindenkinek mindent a magasabb polcokról. - Az irodában, a boltokban, otthon és bárhol szívesen segítek hasonló nehéz helyzetekben másoknak. A szörnyű film után szeretnék még egy kis időt Leandrával tölteni, mégpedig azért, mivel a film közben szinte csak ülni tudtunk egymás mellett. Mattal ennyi találkozás bőven elég lett volna, hisz kollégák vagyunk,látjuk eleget egymást, vele a filmen lett volna a hangsúly, ellenben Leaval. Még akkor is úgy gondolom, hogy a koktélozás egy jó lehetőség, hogyha ezzel taxit kell hívnom. A mozgólépcsőn lefelé sokkal inkább a mosolygás és a vicces helyzet a jellemző, amit a köztünk fellépő nagy magasságkülönbség okoz, ezt felismerve gyorsan orvosolom a helyzetet és megelőzöm, talán ez kevésbé illetlen, mint mögé magasodni. - Így van - helyeslek az egyezségre. Az utolsó métereken beszélgetésünk közepette szinte már természetesnek érzem, hogy vállamra teszi kezét, ezzel egy időben pedig én derekán érintem meg arra a szűk néhány másodpercre, amíg le nem kell lépnem a mozgó felületről. Utólag fogom fel igazán, hogy hol érintettem meg. Nem igazán ragadok le ezen, csak magamat is megleptem, mennyire közvetlen helyzetben voltunk, rápillantok kifelé haladva, de nem látom rajta, hogy zavarná, sőt. És most ennek tudatában igazán boldog vagyok. Kiérünk az igencsak mesés teraszra, s helyet foglalunk. Egészen kis asztalok vannak, úgyhogy nem kerülök tőle távol azzal sem, ha vele szembe ülök le. Szeretem látni az emberek arcát, így gyakran választom ezt a lehetőséget. Nem tartom a koktélokat feltétlenül női italnak, de felnevetek a válaszán, mivel teljes mértékben egyet kell értenem vele. - Bátran kijelenthetem, fogalmam sincs, milyen az a Pink Lady, vagy Pink Pony. - Ennyire nagy koktélos azért nem vagyok. - Szerintem is felesleges. Na meg ha úgy vesszük, ott van a Vesper Martini, ami pedig egy igazán karakteres férfias koktél. - És tényleg nagyon finom a maga karakterisztikájával, nem csoda, hogy James Bondhoz kötik. Sokszor nem is a koktélban lévő alkohol lazít el, hanem a hely hangulata, így van ez most is, jól esik néhány percre csendben lenni és csak nézelődni, nézni ki a fejemből, vagy Leandrán pihentetni tekintetemet. Most már nincs bennem az a kellemetlen izgulás, vagy stressz, ami a találkozásunk elején volt, noha már a mozi után sem volt annyira jellemző. Biztosra veszem, hogy minél jobban megismerem Leandrát, annál kevésbé lesz ez jellemző. - Matt, a kollégám jött volna velem. Tulajdonképpen ez egy elég semmilyen nap lett volna eredetileg, csak beültünk volna az autóba, majd a moziba, a film után pedig egyből jöttünk is volna el - mesélem el neki az eredeti tervet, nem magyarázkodok, szimplán csak beszélgetek vele. Kinyújtom a kezemet az asztalon tenyérrel felfelé. Szeretném megfogni a kezét, nem titkolok szándékaimat, ugyanakkor nem is erőltetem, hogy márpedig én meg akarom fogni a kezét. Az ő döntése, ő választása, hogy meg akarja-e fogni, a reakciója pedig elég erős visszajelzést ad majd nekem. - Ahhoz kétség sem fér, hogy mennyivel jobban jártam én is így. Főleg, hogy amúgy is szerettelek volna valamilyen találkozásra elhívni, mivel úgy tűnik, nagyobb nyomot hagytál bennem a legutóbbi alkalomkor, mint azt akkor gondoltam volna. - Én már nem rejtek el semmit, nem csak Leandra elől, hanem magam elől sem, ez utóbbi pedig nehezebb. Harminckét évesen már foglalkoznom kell a jövőmmel, ám ezúttal nem szeretném ezt tenni, inkább csak jól akarom érezni magam, vele, vagyis nagyon boldog lennék, ha vele tehetném, a jövő pedig úgyis alakul majd valahogyan. Nem hiszem, hogy a testvéreivel megromlana a kapcsolatom az érzéseim miatt.
Szerencsére annyira mégsem értettem félre a beszélgetésünket, vagy ha mégis, akkor ennek ellenére épp elértem, hogy billiárdozni menjünk holnap. – Én is szívesen benne vagyok, bár előre jelezném, hogy nem vagyok egy őstehetség, és hajlamos vagyok puffogni, ha nem jön valami össze. A családom egybehangzó véleménye szerint szórakoztató látvány, szóval talán nem megyek az agyadra a végére. Mikor érsz rá? Délután, este? Meg… nem igazán tudom, hová érdemes menni – ismerem el. Tényleg nem igazán érzem még otthon magam ebben a városban, olyan… lehetetlen feladatnak tűnik. San Juan lakossága négyszázezer körül mozog. New Yorké kilenc millió körül. Csak belegondolok, és feladom, hogy valaha kiismerjem magam ezen a helyem, mert az eszemmel úgy érzem, lehetetlen. Ha itt születtem volna, akkor talán, de így huszonöt évesen ideköltözve… egyelőre tényleg örülök, ha munkába menet nem keveredek el. És ha épp Gabe nincs a városban, ami az esetek 80%-a, akkor nem is igazán van kivel felfedeznem a dolgokat. Egyedül meg… Nem tudom. Akkor inkább dolgozom, azt mindig van mit, vagy tanulok. - Ó, a hétköznapi hősök, akik nem viselnek köpenyt – jegyzem meg viccelődve, ahogy még a filmre menet azt mondja, a magassága miatt mindenhol potenciális fenti polcról levevő. El tudom képzelni, mert ha együtt lennénk valahol, és valami magasan lévő dolgot akarnék elérni, én sem állnék neki sámlit keríteni, hanem megkérném rá, hogy ugyan legyen már olyan kedves. És úgy gondolom, hogy ő az a fajta, aki még csak nem is bánja, mert tényleg kedves. És jól nevelt. Sok hülyeséget lehet mondani a bátyáimra, de ők is jólneveltek, ez ilyen puerto ricoi dolog. Legalábbis tapasztalataim szerint. Lehet, hogy nagyon él arra ez az asszonynak otthon, a konyhában a helye mentalitás, de cserébe megbecsülik a nőket. Szeretnek enni, gondolom. Plusz anya akkorát tud ütni a fakanállal, hogy Rico fején tört már el… Az is segít a jólneveltségben. Na már most én nem emlékszem Javier édesanyjára, de ha hasonlít a miénkre, akkor nem csoda, hogy ilyen jól sikerült fia van. Már amilyen mélységben ennyi idő alatt meg tudom ítélni. Amennyire könnyen jön, és természetesnek érzem, ahogy én megérintem, szinte gondolkodás nélkül, annyira nem érzem természetesnek, mikor a keze a derekamra csúszik. Nem is természetellenes, nem úgy értem, hanem… nem egy semmitmondó érintésnek érzem. Nem megszokott. Váratlan. De egy pillanatra sem kellemetlen vagy kelletlen. Viszont amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan megy is, ahogy korábban az a pillantás is, és… Mikor izgultam így utoljára valami miatt? Nem is igazán emlékszem. Nem rosszféle izgalom ez, hanem várakozásteljes, azt hiszem. Az a fajta, amitől valamiféle feszültség költözik belém, valami melegség, amitől mosolyognom kell, amitől kicsit elakad a szavam. Szerencsére Javier sem annyira erőlteti a dolgot, bár nem is ülünk kukán egymás mellett a megérkezés után sem, csak valahogy… elcsitul a beszélgetés szép lassan. Természetesnek tűnik, nem kínosnak, vagy erőltetett csendnek. És igen, részemről várakozásteljes. Aztán újra megszólal, méghozzá azzal, hogy örül, hogy itt vagyok, bennem pedig erősödik ez az egész érzés, mert… Vajon ebből a témából szeretne kihozni valamit? Vagy csak csevegünk? Az eddig az arcán nyugvó tekintetem elkapja a mozdulat, ahogy felfelé fordítva közelebb csúsztatja az asztalon a kezét. Annyira nem egy céltalan testtartásnak tűnik, hogy igazából amilyen feltűnésmentes, annyira egyértelmű. Pont olyan távol van a keze, hogy csak ki kell nyújtanom a jobbom, ahogy az asztalon könyökök. Kicsit bizonytalanul végigfuttatom az ujjaim a tenyerén, aztán a torkomban dobogó szívvel a kezére simítom a magamét. – Mégis vártál egy ilyen apropóra, hogy elhívj. Nem volt egyértelmű, hogy én is jól éreztem magam legutóbb? – kérdezem halkan, a kezeinkről felnézve rá. A hangulatvilágítás miatt annyira tisztán nem látom, de ahhoz épp eléggé, hogy tudjam, hogy… örülök az érintésének. A tekintetének. Annak, amit mond. Fogalmam sincs, miért annyira más ez most, randikon általában nyugodt és összeszedett vagyok, talán mert tudom, mire megy ki a dolog, tudom, hogy mindketten azért vagyunk ott, mert tetszünk egymásnak, és adunk neki egy esélyt. Javier… nem így indult. Csak egy kedves srácként, a bátyám barátjaként, akivel valahogy együtt ragadtunk egy estére. Ahol jól éreztem magam, mindenféle elvárások, meg „mi lenne ha”-k nélkül. Aztán a meghívást sem tudtam elhelyezni, de úgy nézett ki, megint csak barátként találkozunk. Most pedig mégsem. Kicsit hullámvasútnak érzem, ami nem panasz, mindig is szerettem őket. Csak általában hamar kiderül, mit akarnak tőlem a férfiak, elég egyszerű megmondani, aztán vagy viszonzom a dolgot, vagy nem. Javiernél… annyira nem volt egyértelmű a dolog. Eddig? Nem tudom. – És… a mai este kisebb, vagy nagyobb nyomot hagy benned, mint gondoltad volna? – lopom el a megfogalmazását, mert nem is tudom, hogy máshogy kérdezzem meg, mit is szeretne ettől. Mással nyilvánvaló, hová tart egy randi. Vele még az sem biztos, hogy ez most randinak számít, ez pedig óvatossá tesz.
- Szerintem méltó ellenfelei leszünk egymásnak, én sem a billiárd tehetségemről vagyok híres, még úgy sem, hogy jó néhány játék van már mögöttem. A dartsban viszont verhetetlen vagyok, nem hiába az a sok irodai munka - nevetem el magam, majd a lényegre térek. - Nehezen tudnám elképzelni, hogy az agyamra menj, ezt most minden témában értem. Mi lenne, ha délután öt körül találkoznánk? Addigra utána érdeklődöm egy specialistától, hogy melyik helyre érdemes menni. - Nem szeretem például a zsúfolt helyeket és az itteni billiárd tud zsúfolt lenni. Én sem mondanám magam, hogy teljesen otthonosan mozgok a városban, a napi, heti szinten látogatott helyeket és útvonalakat jól tudom, de New York egy olyan város, amit szerintem nem is lehet jól kiismerni, ellentétben San Juannal. Éppen ezért biztos vagyok abban, hogy sosem fogom magamat otthon érezni itt New Yorkban. Egyszerűen lehetetlen. A magasságom egy olyan dolog, amit sosem tudok letagadni és mindig szerepet játszik helytől és időtől függetlenül az életemben. Szerényen mosolyodom el, mikor hétköznapi hősnek nevez, pedig ez igazán semmiség a részemről. Ami az érintést és ebből adódóan azt a pillantást illeti, nem azért szakítom meg egyszer sem, mivel rádöbbenek, hogy mindezek közben milyen érzések kavarognak bennem, hanem a helyzet hozza úgy, hogyha nem akarom megnézni közelről a földet, akkor oda kell figyelnem a lépéseimre. Nem is nagyon leplezem, hogy igazán kedvemre van a közelsége, s ahogy felmérem, őt sem zavarja. Ez kétségkívül egy igazán pozitív és ösztönző visszajelzés számomra, ami még inkább arra késztet, hogy ne féljek annyira kezdeményezni. Sosem voltam az a személy, aki könnyen ki tudta volna mutatni a szándékait, az érzéseit noha igen, de az a nagy áttörés nekem nagyon nehéz meglépni. Ehhez jól jön talán egy kis alkohol, természetesen nem túlságosan sok, csak éppen annyi, hogy felbátorodjak. Olyan vicces, hogy ez nem egy randinak indult, holott már a kezdetekor is éreztem, hogy talán arra hajaz. Így utólag… simán hívhattam volna annak, beismerhettem volna nem csak magamnak, hanem neki is. Már mindegy, annyira nem haragudhatok magamra, mert tény, hogy az nem rám vallana. Most vagyok azon a ponton, hogy Leandra már nem a testvérei húga számomra, hanem ő Leandra, akinek nem mellesleg ismerem a testvéreit is. Hogyha ránézek, egyszerre látom a múltamat, hiszen emlékek kapcsolódnak részben hozzá is, Puerto Ricohoz is, illetve a jövőmet, elvégre itt vagyunk, New Yorkban élünk és… bármi megeshet, de talán, ami fontosabb: nem érzem, hogy bármi akadályozna minket abban, hogy együtt legyünk. Meglehet, a két család között nem mindig voltak szép pillanatok, de ez miért kellene, hogy így is maradjon? Valahogy összeáll minden, én megnyugszom és nem érzem magamban fékező, vagy aggódó érzést, ellenben izgalmat annál inkább, merthogy szeretném tudni, hogy hogyan gondol rám. Kinyújtom kezemet teljesen egyértelmű módon. Nem szoktam ilyen tartással megfogni a női barátaim kezét. Nem hiszem, hogy ő hallaná, de én kezdek megbolondulni a heves szívdobogásomtól, míg ő kezdetben bizonytalanul nyúl tenyereimhez. Aztán megfogja a kezem, az én ujjaim pedig rásimulnak az övéire visszafogott, ám nagyon boldog arccal. - Vártam, igen. Egyértelmű volt, csak… tudod, ahogy te is mondtad, hogy nem szeretnél hirtelen elárasztani üzenetekkel, ezzel én sem voltam másképp, beleértve a találkozásokat is - utalok vissza arra, hogy Lea is bevallotta nekem még a moziba menet, hogy nem akart azért mindig hívogatni, ha idegenvezetőre volt szüksége. - Kezdetben nagyon bátortalan vagyok azokkal a nőkkel, akik másoknál jobban nyomot hagynak bennem. - Nem beszélek hangosan, sőt. Sosem szégyelltem annyira a gyengeségeimet, hogy eltitkoljam azokat, mint ahogy most is nyíltan bevallom Leának nem csak azt, hogy a kezetek nehezen mennek nekem, hanem azt is, hogy mélyebb érzéseket táplálok iránta. Kérdésére kedves mosolyt engedek arcomra, kezeinkre pillantok, két hüvelykujjammal simítok Leandra selymes kezén egyet, gyengéden. Tökéletesen teszi fel a kérdést, erre esélytelen nem abszolút egyértelmű választ adnak, amitől pedig elbizonytalanodás nélkül tudok választ adni rá. - Sokkal nagyobb nyomot hagy bennem. És… nem a borzasztó film miatt - nevetek fel röviden, mivel újra végig gondolom a nap történéseit. Meg lehet adni valaminek a módját, a mostani pillanat is igencsak meghitt, de nem érzem bajnak, hogyha lazábbra hagyom még egy olyan beszélgetést is, amilyen ez. - Mint mondtam, tényleg nem randira készültem, de azóta egyértelműbb lett számomra sok minden, úgyhogy szeretném megkérdezni… Nem fejeznénk be ezt az alkalmat úgy, mint egy randi? - Izgulok a válasza miatt, viszont nem félek tőle, ez pedig egy elég fontos dolog. Természetesen szomorú lennék, ha nemet mondana, de legalább én kimondtam már az érzéseimet és a szándékaimat is, így a válasza után nem lesz bennem tovább kérdőjel, tudni fogom, hogyan tekint rám, én pedig nem fogom még egy éjszakát eltölteni gyomorgöccsel amiatt, hogy miért nem mondom csak simán el neki azt, hogy mennyire tetszik nekem.
Szeretném azt mondani, hogy van bármi olyan sport, amiben verhetetlen vagyok, de nem lenne igazam. Négy bátyám van, mind elég atletikus, szemetek és jók mindenben, az pedig, hogy győzni hagyjunk bárkit is a családon belül, genetikailag ki lehet belőlünk kódolva. Még a következő generációt is csak nagy kínok között nem gázoljuk le néha, már ha eszünkbe kapunk játék közben. Mindannyian versengő személyiségek vagyunk, na, pláne ha egymásról van szó. Ehhez képest mondjuk én nem sok energiát fektettem sosem abba, hogy elsajátítsam ezeket a sportokat, vagy játékokat, mindig volt jobb dolgom, ha pedig rá került a sor, egyszerűen csak nyerni szerettem volna. Anélkül, hogy dolgoztam volna érte. Tudom, el vagyok kényeztetve, mint a fene. – Akkor dartsra nem hívlak ki, nem vagyok a legnagylelkűbb vesztes – fintorgok viccelődve, bár azért, ha nem a testvéreimről van szó, alapvetően nem viselkedem úgy, mint egy ötéves. Mások ellen tudok veszíteni, ellenük nem. Elméletben tudok mások ellen veszíteni, nem tesztelném. Akaratlanul is széles mosolyra húzódik a szám, mikor azt mondja, nehezen tudja elképzelni, amint az agyára megyek. Nos… ez azért lehet, mert még nem ismer jobban, és különben is, még rajtam az újdonság varázsa. De ezt inkább nem mondom ki hangosan, majd rájön, ha esetleg annyit találkozunk, ha meg nem, hát minek ijesztgessem? – Nekem jó, persze. Felveszel megint, vagy eligazítasz holnap telefonon, hogy jutok oda? – kérdezek rá, mert nem akarnám feltételezni, hogy furikázik velem, ugyanakkor nekem nincs kocsim, azt tudja, és nem is ismerem olyan jól ki magam a városban, szóval ígyis, úgyis valamilyen módon segítenie kell, ha nem akarja, hogy biliárd helyett a város különböző pontjain kóboroljak őt keresve. Jó, ennyire nem vagyok életképtelen. De csináltam már magamnak fél órás útból másfél órásat, a segítség elkél. Aztán valahogy mikor megfogja a kezem, az egész este átértékelődik, valami más lesz belőle, hirtelen randizunk, és már meg is beszéltük a következőt, és… Nem mintha bánnám. Csak kicsit zsong a fejem, még ha jó értelemben is. Mikor párhuzamot von aközött, hogy én nem hívtam útbaigazításért, és aközött, hogy ő nem hívott el hamarabb valahová, kicsit megrázom a fejem, de csak halkan szúrom közbe: - Azért a kettő nem ugyanaz. – Mert hogy nem. Ha én nyaggatom, az… kihasználás, igazából, pláne hogy nem vagyunk (még?) olyan kapcsolatban, hogy ez valami kölcsönös, kéz kezet mos dolog legyen. Ha ő keres, az… más. Mert akkor egyértelmű lett volna, miért teszi. Már ha egyértelművé teszi. De erre igazából meg is adja a választ, nem tette volna, még akkor sem, ha keres, mert bátortalan a nőkkel, akik… nyomot hagynak benne. Lesütöm a tekintetem, ahogy erre megint elmosolyodom, mert valahogy aranyos kifejezés, de nem akarok úgy tűnni, mintha rajta szórakoznék. Mert nem. Egyáltalán nem. – És mi kell ahhoz, hogy ez a bátortalanság elpárologjon? – kérdezek rá, kicsit megszorítva a kezét, ami az enyém fogja. Most nem tűnik annyira bátortalannak. És mégis, még nem világos, mit szeretne ebből kihozni. Ezért is puhatolózom tovább, a jelek szerint jó irányba, mert megsimogatja a kezem, és röviden felnevet, ahogy a filmet emlegeti. – Azért ne vegyük el annak sem az érdemeit, emlékezetes volt – jegyzem meg viccelődve én is. Nem mondhatom, hogy ha majd később visszaemlékszem erre az estére, nem fogom tudni, mit néztünk, mert az biztos, hogy bevésődött, az élmény része lett. Együtt látni egy rossz filmet néha meghatározóbb, mint együtt látni egy jót. Végül pedig rákérdez, vehetnénk-e ezt a mai estét randinak, én pedig kicsit félrebillentett fejjel rámosolygok. – Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltam bizonytalan azzal kapcsolatban, hogy miért is hívtál el… De ha már ilyen őszinték vagyunk, elmondom, hogy így is, úgy is örültem neki. Örülök neki – mondom halkan, mert valahogy az egész hangulathoz a halk szavak, nevetések illenek. Amit csak mi hallunk. Most rajtam a sor, hogy megsimogassam a kezét, most először kicsit megfigyelve a kézfejét, az ujjait… - Mi történt volna másképp, ha már randiként is kezdjük? Annyival másabb lett volna? Vagy csak a vége lesz így annyival másabb? – felpillantva rá, próbálom komolyan feltenni a kérdést, de leginkább csak évődök, kíváncsi vagyok, mit mond erre. Mert egyrészt nem akarom, hogy zavarban legyen velem, másrészt meg… aranyos. Azt jelenti, számít neki, mit gondolok róla. – Ez most azt jelenti, hogy holnap pedig következik is a második randink? – kérdezek rá, mikor eszembe jut, hogy nekünk tulajdonképpen terveink vannak már a következő napra is, amik most eléggé más értelmet nyernek. Vagy nagyon kínos lesz, ha valamit elszúrunk ennek az estének a végén.
Létezik olyan fogalom, hogy office-sport. Nálunk legalábbis a cégnél naponta kerül elő ez a kifejezés, kell időnként egy kis feltöltődés, amikor csak az jár a fejünkben, hogy eltaláljuk a tábla közepét. Egyébiránt még a lifthez való rohanás és más igyekezet is akár sportnak tekinthető, ha szűkös az idő, még a nagy vezetőknek is illene szedniük a lábukat. Van aki nem teszi, engem viszont nem úgy neveltek, hogy ne vegyem a fáradtságot. Nem vagyok én angol, se nem koreai... Akaratlanul is elmosolyodom a gondolattól, hogy esetleg úgy bánnék vele, mint a húgaimmal tenném ilyen helyzetben: elsőre fuvarozom őket, másodjára pedig telefonos elérhető szolgálatot biztosítok nekik, csak hogy maguk is megtalálják ezek után a megfelelő utakat és ők is fejlődjenek kicsit térképismeretből - a kirándulások okozta ártalom ez nekem -, de Leandával egy kicsit más a helyzet. Elsősorban azért, mivel semmi értelme nem lenne telefonos segítségként közreműködnöm, amikor én is pont oda megyek, ahová ő, ugyanabban az időpontban. - Felveszlek, mindkettőnknek egyszerűbb így. - Érződik hangomon, hogy nem azért döntöttem így, mert tenyeremen akarom hordozni, szimplán csak elkerüljük azokat az esetlegesen felmerülő problémákat, hogy hol találkozzunk és ki mikor érne oda. Jobban belegondolva nem hiszem, hogy az alkohol hatása miatt sikerült ennyire megnyílnom, lehet köze sem volt hozzá, hanem én álltam a sarkamra, ami egyébként szép ahhoz képest, hogy a múltamban mennyire nehezen tudtam őszintén megnyílni már az elején valakinek. Kicsit azt érzem, hogy nincs veszítenivalóm, mégis mi baj történhetne? Nem úgy ismerem Leandrát, mint aki kinevetne ezért, bár zokon sem venném talán, ha megtenné. Lehet nem is sejti, hogy mennyire nehéz kimondani egy-két dolgot, feltárni az, aki valójában vagyok, s ehhez egészen biztosan a média is hozzájárult. Mindenki csak azt látja, hogy mennyire otthonosan mozgok akár színpadon, akár stúdiókban, kamerák előtt, lehet sokan nem is sejtik, hogy az, aki én vagyok a képeket csupán félig az igazi Javier. Önmagam tudok lenni, ez tény, de mégis a felszínt elzárom egy palásttal a személyem belsőbb rétegeitől. Önvédelmi reakció, ami feltehetőleg minden médiaszereplőnél megvan. Végig is vezetem a tekintetemet az embereken, eddig nem gondoltam arra, hogy bárki is felismerne, mindenesetre nem úgy tűnik, mintha nagyon szemeznének velem, ez pedig megnyugtató. - Idő... főként. Együtt töltött idő másokkal, Veled. - nézek mélyen szemébe, hangom akár egy estimesét olvasó ember hangja is lehetne, annyira lágy és érzéki, de mégis van benne valami, a témát meghazudtoló határozottság. Nem kellett gondolkodnom, hogy választ adja kérdésére. - Valóban - helyeslek nevetve a filmet újra szóba hozva, adta magát, hogy megemlítsem és el is értem a várt hatást vele, mint látom, Leandránál is. Át tudom érezni mindazt amit válaszként mond nekem. Igen, talán a legutóbbi találkozásunk miatt is benne volt a levegőben, hogy mi lenne, ha ez a nap nem csak annyi lenne, amennyinek indul, vagy aminek elsőre kinéz. Az is lehet, hogy jobban örült volna, ha erős hangon felhívom, hogy jöjjön el velem randizni, de még mindig tartom magam ahhoz, hogy nem biztos, hogy jó megoldás lett volna a részemről. Egyrészt azért nem, mert az nem én vagyok, másrészt pedig... nem lennék úgy talán egy különleges személy. Vagy pont úgy lettem volna? Abban nincs semmi... kiszámíthatatlanság, nincsenek kérdések, izgalmak. Abban az esetben randin lettünk volna és kész, pont, aztán majd kiderülne, hogy jól érezzük magunkat együtt vagy sem. Nem... ez nagyon távol áll tőlem. Mindazonáltal tényleg bennem is volt valami, ami elültette a gondolatot a fejemben és emlékeztetnem kellett magamat, hogy ez nem egy randi. - Szerintem az égvilágon semmi. Legfeljebb tudatalatti elvárások lettek volna bennünk, hogy eleget tegyünk egy jó randinak, pontosabban a részemről ez várható lett volna. - Jól esik, ahogy végigsimít kezemen. Érzem, hogy fokozatosan szűnnek meg a testemben lévő görcsök. - Még ha én úgy indítottam volna is a napot, ha ma randizni viszlek, feltehetőleg akkor sem közöltem volna ezt veled teljesen nyíltan. Ne kérdezd, miért, nem tudom, egyszerűen csak jobbnak találom, ha nincs előre kimondva. - Lehet fura vagyok, vagy az is lehet, hogy teljesen megért. Tudom, hogy vannak olyanok, akik nem szeretik a kérdőjeleket, pontosan szeretik tudni, hogy mi fog történni az elkövetkező napon, még nem ismerem annyira Leat, hogy tudjam ő melyik és a kérdéseiből sem tudom egyelőre eldönteni, hogy zavarja-e az, hogy nem lett az elején kimondva, vagy pont, hogy tetszik így neki. Bárhogy is, a múltat nem tudom megváltoztatni és azt érzem, hogy meghazudtolnám önmagamat, hogy nem így tettem volna. - Azt jelentse? - mosolyodom el kedvesem, szerelmes szemekkel nézve Leát, s pár fokkal oldalra döntve a fejemet. Tudja, hogy én mit szeretnék, most már csak az a kérdés, hogy ő mit szeretne. Ketten vagyunk, mindkettőnk véleménye és érzései számítanak, s egyáltalán nem csak az én reszortom eldönteni, hogy mi legyen holnap.
Kezdőlap
~ 
~ 
~ 
~ 