– ...szóval nem találtunk tolmácsot, de egy másik körzetből előkerítették Wu járőrt, aki értette a kantonit, alig tíz percbe tellett odaérnie, de közben a srác szétizzadta mindenét, nem tűnt épp egy terrorista nagyágyúnak. Elhadarta a korábbiakat Wu-nak is, az meg annyira röhögött, hogy percekig nem tudtuk kiszedni belőle, mi történik. Aztán kiderült, hogy a srác, Jiang Yu, egyetemista Hong Kongban, de annyira berúgott, hogy összekeverte a konténert a szobájával, és csak két nap múlva ébredt fel, addigra meg már hajón volt ide, New Yorkba. Annyira részeg volt, hogy észre se vette, hogy áthajózta a fél óceánt. – Önmagában az, amit mondok, talán nem olyan vicces, de én már szinte megállíthatatlanul nevetek, főleg az emlékek végett. Ha járőr vagy New Yorkban, az igen sok vicces történetet generál; akkor is, ha csak néhány évig vagy az. Akkor és ott úgy érzed, hogy a világ megérett a pusztulásra – ezt egyébként módszeresen a sejtjeid közé építik az évek –, de utólag tele vagy hasonló szürreális sztorikkal.
Mondjuk annyira azért nem vicces, mint amennyire Spencer ezt előadja, az imént kortyolt söre ugyanis a következő pillanatban az orrán fut ki, és nem tudom, mi a jobb, ez a látvány, vagy az, ahogy utána bekönnyezik a szeme a maró érzéstől. Nem csak én nevetem ki, a sörpad másik oldalán ülő Yvette és minden bizonnyal a velem szemben ülő Riley is.
– Faszfej – vágja hozzám két hörgés között Spencer, és minden bizonnyal sértően hatna, ha érdekelne, meg ha nem vigyorogna közben vöröslő fejjel.
Mindennek ellenére sem mi vagyunk a leghangosabb asztaltársaság, és némi decens gátat szabva a röhögésnek, veszek néhány pillanatot, hogy körülnézzek. A teraszon ülünk a Blue Neon nevezetű hely hátsó udvarán, ami neve sugallatával ellentétben szerencsére nem bár volt, hanem kocsma, abból is a zsaru-fajta. Ha jól tippeltem, bár nem ismertem mindenkit a környező körzetekben, a legtöbben maguk is egyenruhások voltak. Annak idején ide is elég sokat jártunk Markékkal, bár azóta új, második generációs menedzsment van, és meg is hozták azokat a kötelező újításokat, mint wifi, lampionok, meg fúziós kaja, jelentsen az bármit. Az ember nem enni megy egy kocsmába; ettől függetlenül tény, hogy kellemes volt a hangulata, és nem olyan lepukkant, mint régebben. Yvette is ezért javasolta ezt, hogy beüljünk meginni egy-egy sört, miután sikerült kézre kerítenünk a bankrablókat, akiket anno az a két franciakanadai szerencsétlen vett üldözőbe, és akiknél Riley fordított.
Ő is ezért volt itt; amolyan kései jutalom. Már ha a tény nem lenne elég, hogy sikerült bekéredzkednie gyakornoknak Yvette mellé, aki a profilozással foglalkozott. Én abban sem voltam biztos, hogy elmúlt 21; na nem arról van szó, hogy akik ekörül az asztal körül ülnek, soha ne ittak volna a legális korhatár előtt, de a mi foglalkozásunkkal nyilvánosan mégse erősíthetjük a rosszat, ugye?
Először nem akartam jönni. Nem Riley miatt, csak fáradt voltam, és nem tudtam, mennyire bírok megmaradni "egy-két" sörnél; próbáltam összeszedni magam, és megint leállni a töményről. A sör amolyan... nikotin-tapasz. Nem használ sokat, de kevésbé ártalmas. Ebben tudtam kontrollt tartani. Főleg társaságban; valahogy ha mások is voltak körülöttem, sosem volt olyan heves a vágy innom. A gond az volt, hogy legtöbbször nem voltak körülöttem.
Még mindig fel-fel nevetek, amikor hirtelen a semmiből előtántorog Borelli, aki az imént lépett le, hogy kiválassza, melyik növényre érdemes hányni. Valódi férfi módjára képtelen volt nemet mondani Spencer kihívására, miszerint keverje a töményeket. Egyébként is egészen húzott szemhéjak mögül nézett a világra (amitől olyan feje volt, mint egy állandóan drogos japán turistának), de most majdnem biztos voltam benne, hogy csukott szemmel közlekedik. Felmutatta a mutatóujját,  rátehénkedve az asztalra, és szólásra nyitotta a száját... Majd két perc múlva meg is szólal: – Mindenkit hazavezetek!
Ezzel pedig megindult a női mosdó irányába, mint egy flippergolyó, mindennek és mindenkinek nekitámolyogva.
Spencer, aki eddigre nagyrészt összeszedte magát, kiisza a söre maradékát (gondolom nem zavarja, hogy ha nem más orrlyukából jön ki, csak a sajátjából), és úgy vágja az asztalhoz a műanyag poharat, mintha korsó volna. – Megyek, összeszedem.
Ezzel megindult utána. Yvette csak sóhajtott, és mint egyedüli, valóban józan tag, kicsúszott a pad szélére. – Én meg őt szedem össze... Jó buli volt, de azt hiszem, ideje hazamenni. Riley, szeretnéd, hogy hazavigyelek?
Nem tudom, rosszul láttam-e a fényektől, de mintha kérdő és szinte aggódó pillantást vetett volna rám. Mint a kiskutyák szoktak, mikor látják, hogy a gazdi távozni készül, és őket nem viszi magával. – Majd hazaviszem – mondom, mielőtt válaszolni tudnék. – Azt mondta, lenne még pár kérdése az egyik tanulmányával kapcsolatban, csak... közben felszabadult a biliárd asztal. – Amiben, egyébként, egészen jó vagyok. Sőt, kifejezetten. Lényegében csak fizika az egész, az pedig mindig jól ment. Yvette kétkedő arccal pillant rám, és először már majdnem megsértődöm, amiért azt feltételezi, illetlen okokból ajánlom fel a dolgot (én nem Spencer vagyok!), aztán rájövök, hogy a félig teli söröspoharamat figyeli. Ez már a negyedik. – Taxival. Nem kocsival.
Yvette vet még egy kérdő pillantást Riley-ra, szinte menekülésre nyújtva neki egy végső esélyt,aztán elbúcsúzik. Még látom a tömegen át, ahogy szó szerint nyakon csípi a két részeg idiótát, és kiterelgeti őket, mint tyúkanyó a kiscsibéit.
– Szóval így, hogy a teljes IU-s élményt megkaptad – fordulok vissza Riley-hoz, laza kézmozdulattal mutatva az egész kocsmára – , még mindig úgy gondolod, hogy ez a legjobb, ahol pszichológiahallgatóként lehetsz?
Már hónapok óta osztja meg az idejét az egyetem és lótifuti kulimunkák mellett (még a kapitány asszisztense is rá bízza a saját dolgait), így valamiért úgy éreztem, tartozom neki annyival, hogy belemegyek, leszek a "szakreferense" vagy mi a csudája a beadandóihoz. Ezek végett egy rakás kérdést tett fel, olyan sokat, hogy egyszer meg is kérdeztem tőle, nem-e a Belső Ügyosztálynak dolgozik, azért hallgat ki.
A korábbi, már-már fájdalmasan sokáig húzódó vigyor helyett halványabb mosollyal iszom ki a söröm negyedét, és figyelem a barnás lé mozgását, ahogy lötyögtetem. Már kezd szorítani a hólyagom, de lusta vagyok felállni, egyelőre. – Tudod... a legtöbb korodbeli egyetemista nem nála kétszer idősebbek között szokta tölteni a péntek estéjét.

Sunsets, sunrises

Livin' the dream, watchin' the leaves

Bellamy & Riley

Mintha a kifordult volna a világ a sarkaiból. Csak ülök itt és kapkodom a fejem, igyekszem követni a történéseket, az elhangzó sztorikat, nevetek, közbeszúrok egy-egy röpke kis megjegyzést, de.. de valahogy olyan furcsa az egész. Azt nem mondom, hogy kínos, bár egy egészen picit mégis mintha az volna. Elvégre.. itt ülök néhány felnőttel, akik tulajdonképpen a főnökeim, ráadásul az egyik közülük a tulajdon apám és úgy teszek, mintha ez teljesen normális lenne. Oké, azt nem vitatom, tök megtisztelő, hogy itt ülhetek a köreikben, elvégre melyik gyakornok mondhatja el magáról, hogy a nagyágyúkkal ült be sörözni? Hogy jutalomként, amiért volt egy egészen aprócska kis köze az ügyhöz, nem csak egy vállveregetést és egy képzeletbeli piros pontot kap, hanem elhívják sörözni. Amikor Yvette felajánlotta a dolgot, köpni nyelni nem tudtam, de hát hülye lennék nem elfogadni. Bár eleinte azért töprengtem rajta, hogy mégiscsak lemondom a dolgot, hiszen ha jobban belegondolunk, van ám ennek az egésznek egy egészen kicsi, mégis kínos oldala. Az első néhány korty legurításáig valóban feszengve ültem az asztalnál és habár azt azért nem mondom, hogy én lettem a fesztelenség mintaszobra, de nem hiába mondják, hogy az alkohol bátorságot ad. Annyira bátor mondjuk egy korsó sör után sem leszek, hogy beleszóljak a nagyok beszélgetésébe, de nekem éppen elég volt, hogy itt lehetek, hogy velük együtt nevethetek. A többi meg majd jön magától.
Mondjuk azért, amikor Yvette is távozóra fogja a dolgot, egy pillanatra kétségbe esek. Nem tudnám egészen pontosan elmondani, hogy miért is, de.. Lehet csak alapból érzem kínosan magam, ha Bellamy társaságában vagyok, hiszen már egy ideje húzódik közöttünk ez az egész és fogalmam sincsen, meddig nyúlik ez az egész, mikor fog elpattanni, kiderülni az igazság. Minél tovább húzom, annál biztosabb leszek a dolgomban, de annál kellemetlenebb lesz Bellamy számára, hogy jó néhány hónapig titkoltam előle egy ilyen horderejű dolgot.
Már éppen szóra nyitnám a számat, amikor Bellamy válaszol helyettem. Mondandója végén bólintok egyet.
- Jól mondja, szóval köszönöm a felajánlott lehetőséget, de még amúgy is van néhány kortyom ebből - emelem meg a poharamat, aminek az alján még három ujjnyi lötyög a második korsó sörömből. Határozott mosollyal bólintok Yvette menekülésként felajánlott kérdő pillantását látva, egy apró kacaj is kiszalad. - Nyugi, elég nagylány vagyok már, hogy megmondjam, ha nem volna kedvem maradni - biztosítom őt újfent, ne aggódjon, tényleg megmondanám, ha nem szeretnék itt maradni a férfival. Követem hát a távolodó nő alakját, egy sóhajtós-nevetéssel nyugtázva, ahogyan elcsípi a másik kettőt.
- El kellene riasszon, hogy a csapat a nehezebb napokon is összetart? - válaszolok csípőből, fejemmel abba az irányba bökve, ahol az előbb Yvette elcsípte a srácokat. Pimasz mosoly ül a szám sarkában, hiszem tudom jól, hogy a munkájuk jóval nehezebb, mint két részeg csapattárs összevadászása és hazaszállítása, de a két korsónyi sör adott már annyi bátorságot, hogy lazábbra, szurkálódósabbra vegyem a figurát. - Keményebb fából faragtak ám azért, minthogy az orrból kispriccelő sör eltántorítson. Amúgy meg jó látni, hogy egy csapat tényleg csapat, jóban-rosszban, nem csak a munka során - azért csak jön egy komoly válasz is, mielőtt felhajtanám a söröm maradékát. Egyébként meg már neki is mondtam, hogy egyelőre feltérképezek, ismerkedek és ez nem jelenti azt, hogy itt is maradok.
- Persze. A legtöbb korombeli egyetemista hallgathatatlan zenékre csápol ilyenkor a heringparti kellős közepén - megborzongok és egy grimasszal toldom meg a szavaimat. Sosem voltam az a bulizós típus. - Elég kínos lenne, ha péntek este is sulis dolgokkal nyaggatnálak, igaz? - fűzöm is tovább a szót, nem kell firtatni, miért is itt ücsörgök a barátaimmal való együttlét helyett. - Mit szólnál, ha kihívnálak egy ismerkedős biliárd partira? Aki belövi a golyót, kérdezhet valami személyesebb jellegűt a másiktól - nesze neked bátorság! Alkarjaimra támaszkodva hajolok kicsit közelebb, arcomra finom ívű, mégis kissé piszkálódó mosoly húzódik. Máskor nem igazán lenne ilyen jellegű "beszélgetésre" alkalmunk, mert alapjáraton az eseteiről szoktam kérdezgetni, úgyhogy muszáj vagyok kihasználni a helyzetet, ha már kettesben maradtunk és a biliárd asztal is felszabadulni látszik.

Nem kerülte el a figyelmem az, hogy Riley nagyjából egyetlen szót sem szólt egész este, de nem hiszem, hogy azért, mert ne figyelt volna, vagy ne lett volna olyasmi, amit szívesen megjegyzett volna; azt hiszem, egy kicsit meg volt szeppenve. Megértettem; halványan, de emlékszem az első néhány hétre-hónapra, mikor új közegbe, új egységbe kerültem, előbb a frissen kapott járőregyenruhában Bronxba, aztán Brooklynba, aztán a nyomozók közé, ahol egy rövid időt eltöltve a gazdasági bűnügyek osztályán előbb a gyilkosságiakhoz kerültem, aztán Mark közbenjárásának hála a mostani helyemre. Nem tudom, a „mai fiatalok” hogy vélekednek, mert a nagyjuk igencsak szemtelen egy kis taknyos, de régen eléggé kicsinek érezte ilyenkor magát az ember. Aztán telt az idő, és rájött, hogy a nagymúltúság, a professzionalizmus és a látszólagos tudás mögött igazából pont ugyanolyan elveszett, érdektelen pöcs mindenki, aki röhögve ecc-pecceli ki, melyik választást tolja a többiek orra alá.
Előbb-utóbb Riley is ráérez majd erre, akkor pedig sokkal nagyobb magabiztossággal szól majd bele a dolgokba. Addig nincs más megoldás, külön oda kell figyelni arra, hogy érezze, valóban van helye szólni, különben kuka marad.
– Ne gondolj már ilyen rosszakat! – biccentem oldalra a fejem még utoljára Yvette-re pillantva. Tudom, hogy más körülmények között talán még… furán félreérthető is lenne az, hogy ketten maradunk itt, én pedig felajánlom, hogy hazakísérem. Nem vagyok ostoba, nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy a leggyakoribb keresések a korombeliek között a különböző pornóoldalakon két kategóriába sorolhatóak általában; „MILF” vagy „teen”. Azt, hogy személy szerint őszintén undorít a gondolat, Yvette aligha tudhatja biztosra. Bár valahol azért mégiscsak nevetséges, hogy ilyeneket feltételez. Riley olyan, mintha… Nem is tudom. Nem a lányom lenne, de valami hasonló korú női rokonom. Nincs nagy korkülönbség közte meg Bailey között, és igazából meglepően hasonlítanak is.
Ezt viszont Riley aligha tudhatja. És az elmúlt hetek-hónapok ellenére, még mindig nem vagyok meggyőzve arról, hogy az érdeklődése irántam pusztán szakmai. Ahhoz túl sokszor kapom azon, hogy bámul.
– Nem. De sokan szívesebben látják, ha az, akire a közösségük biztonságát bízzák, nem ugyanaz, mint aki sört prüszköl elő az orrából… vagy lehány egy adag hortenziát – vigyorgom. Igazából általában szeretjük elfelejteni, hogy nem csak mi vagyunk összetett lények, akiknek lehet több éle is. Az például a legtöbbeknek igen nagy fordulópontot jelent az életükben, mikor ráeszmélnek, hogy a szüleik pont annyira nem tudnak semmit biztosra, mint Ők. – Csak óvatosan a francia liberalista eszmékkel, ha nem vigyázol, még két sör, és a La Marseillaise-t fogod énekelni teli torokból.
Habár a hangom továbbra is joviális, azért az elmém hátuljában, valahol a megivott négy söröm jótékony paplana alatt, ott van Yvette árulásának ténye. Biztos voltam benne, hogy ő jelent a belügyeseknek; és bár valahol megértem, hogy mindezt amolyan állampolgári kötelességből teszi… Belém lett nevelve az összetartás. Soha nem szúrnék mást hátba. Ez sokszor elég rosszul jön.
– Hát, te jobban tudod, mint én – vonom meg a vállam, belekortyolva a sörömbe. Jártam egyetemre, de csak esti szakra, és már elmúltam harminc. Az azért nem ugyanaz az élmény, bár halvány emlékeim vannak azért arról, Lilia pontosan mennyire élvezte az egyetemi évei elejét, még Bailey előtt. Elvégre, ennek köszönhetően találkoztunk. – De elfogadom az igazad. Csúnya dolog kor alapján skatulyázni, ugye?
A kérdésére csak megvonom a vállam. – A legtöbb péntek estémnél még így is izgalmasabb. – De azért valahol örülök, hogy nem a valódi ügymegbeszélés mellett döntött, mert bár messze vagyok a berúgástól, azért azt érzem, hogy sokkal könnyebben tudna szóra bírni akár olyan dolgokkal kapcsolatban is, amit nem biztos, hogy követendő példának kéne leróni.
– Ismerkedős? – vonom fel a szemöldököm, aztán grimaszba torzul az arcom, de nem azért, mert rá akarnék grimaszolni, csak próbálok visszanyelni egy adag gázt. Arcbaböfögni azért mégsem kéne. Ahogy sokszor, az agyam hátuljában megcsendül ugyan a vészharang, de túl sokat ittam ahhoz, hogy némi kellemetlen búgásnál többet jelentsen számomra. Nehezen behatárolható mozdulattal biccentek, aztán egy húzásra kiiszom a söröm maradékát, és az asztalhoz csapom. Csapnám, ha nem műanyag lenne, ami így alig koppan.
– Benne vagyok.
Azért mielőtt elfoglalnánk a biliárdasztalt, még szerzek magamnak egy újratöltést, amit egy ízlelgetős korty után le is teszek a zöld filccel borított asztal széles peremére. Az előző játékosok nem épp tökéletes-illő állapotban hagyták itt nekünk, de egy ilyen helyen örülni kell, hogy nem taccsoltak oda. Úgyhogy magamhoz veszem a kezdeményezést, hogy jó helyre tereljem a golyókat. – Tudom, hogy általában a hölgyeké az elsőbbség, de azt is mondják, hogy tiszteld az idősebbet, ugye? – vigyorgok rá, miközben pozícióba helyezkedem a lökéshez. Igazából majdnem mindegy, mert igazán szerencsétlennek kell lenni ahhoz, hogy az első ütésnél, mikor minden labda együtt van, legalább egyet ne rakj el. Úgyhogy most arra próbálok hajtani, hogy csak egy guruljon be a lyukba; ráhajolok az asztalra, amitől egy kissé egyenesebben is állok, a középső ujjammal a mutatóujjam mögé támasztok, hogy az és a hüvelykujjam közé támasztva a dákót biztosan, remegés nélkül tudjak ütni egyet.
Az elől lévő sárga egyes golyóra célzok, de egy kissé jobbra viszem, hogy a csíkos lilára több erő érkezzen. És ez így is történik; a csíkos a középső zsákban landol, a sima kék viszont megáll még előtte, a többi labda pedig csak némileg mozdul el az eredeti helyétől. Felegyenesedem, félig azért, hogy átadjam a helyet Riley-nak, félig pedig azért, hogy feltegyem a kérdésem. – Ebbe nem gondoltam bele – mondom aztán. – Mármint, hogy most kérdeznem kell… Azt hiszem, az egyértelműt későbbre hagyom. – Ami az lenne, hogy még mindig azt mondja, csakis a szakmai okokból akart hozzánk jönni gyakornoknak? Letámasztom a földre a dákó végét és kissé rátámaszkodom. – Van testvéred?

Sunsets, sunrises

Livin' the dream, watchin' the leaves