Tae Oh && Riley

Egy férfit megnyerni barátnak sokkal nehezebb, mint egy nőnek udvarolni. A nőkkel könnyebb: ott előre küldheted a testedet, és ez nagyjából elég is. Egy barátnál azonban az értelem és a szív dominál.

- Mit akarsz? – kérdeztem a srácot, fel sem pillantva a papírokból – Komolyan, te buzi vagy? Belémzúgtál, vagy mi? Komolyan, a múltkor azok a kurva üzenetek, most meg már a nyakamra is jársz. Nem akarsz beköltözni esetleg a szobámba?
A végére már elég kétkedve pillantottam az arcára, mivel se röhögést, se választ nem hallottam tőle, ez pedig eléggé furcsa volt a sráctól. Ő tényleg az a fajta, akinek mindenre van valami frappáns válasza, és ebben a helyzetben már kifejezetten vártam a helyeslését és, hogy a következő szavakat ejtse majd ki a száján: ó igen Bébi, csak rád vágyom és arra, hogy hátulról beakaszthassam neked a lompost!
Alapvetően az ember azt gondolná, hogy a Yale egy színvonalas oktatási intézmény, és az orvosi karra kifejezetten büszkék is voltak, rengeteget dicsérték az ottani hallgatók teljesítményét. Ennek pedig kizárólag egy oka lehet... Hogy nem ismerték személyesen ezeket a fasznyakú köcsögöket... Akiket titkon a magam módján kifejezetten kedveltem, csak mivel ők is szerettek rájátszani a habitusukra, én is folyamatosan ezt tettem. Értsd: ők voltak a nagyarcú, elkényeztetett, gazdag kölykök, akik minden forró és nedves lyukba beletömködnék a farkukat, én pedig a hasonlóképpen gazdag, de túlságosan is rideg és sznob paraszt, aki inkább az eszével méreget, nem a faszával. Ettől függetlenül valamiért mégis képesek voltunk teljes harmóniában együtt létezni egy légtérben úgy, hogy a hangulat is kellemes maradjon, de ez nem jelenti azt számomra, hogy holmi haveroknál többek lesznek nekem ők valaha is... Vagy én nekik.
- Mi a gond? – tettem fel végül a kérdést, mert ahogyan az ajtóban tördelte a kezét, hirtelen minden eshetőséget számba vettem – Az istenért Jamie, ülj már le!
Szinte azonnal el is dobtam a kezemben szorongatott papírrengeteget, és a nálam magasabb srác mögé lépdeltem, hogy a vállánál fogva kormányozhassam oda az asztalom elé, majd lenyomhassam az ülőalkalmatosságra. Annyira sápadtnak tűnt, hogy inkább engedtem neki egy pohár vizet, nehogy összeessen nekem itt.
- Szédülsz? Szeretnél valami gyógyszert? Egy teát, vagy kávét? Ennél valamit? – daráltam le neki gyorsan a mondandóm, miközben kikaptam egy üveg mentes vizet a hűtőből és a kezébe nyomtam. Ő csak megrázta a fejét, majd a következő szavakat nyögte ki.
- Beszélnünk kell valamiről.
Én magam is tudtam, hogy az amúgy kölyökkutya természetű sráctól az a mennyiségű komolyság túl sok, ezért gondoltam, hogy valami komoly történhetett vele... Már ami az ő szótárában komolynak számíthat. Biztos voltam benne, hogy a nőügyek ki vannak zárva, mert ez a gyerek még mindig úgy viselkedik, mint valami kangörcsös tinédzser, holott már bőven a 28. életévét tapossa... És igen, itt ugrik a majom a vízbe. Hogy csak egy gyerekként gondolok rá, és egyáltalán nem érzem meg a közöttünk levő, négy év korkülönbséget, főleg nem az ő javára.
- Emlékszel még arra a srácra, aki ott volt a múltkor a fogadáson? Amin fehér helyett pirosban jelentél meg – csak egy bólintással nyugtáztam, amit mondott, és nem vágtam közbe, azzal az információval, hogy nagyjából 100 srác volt ott rajtunk kívül. Azt akartam, hogy folytassa.
- Kim Tae Oh... – idézte fel a nevét, viszonylag könnyen, amikor pontosan tudom, hogy a névmemóriája minden, csak nem jó... – Lie, itt van a kórházban. Pár napja hozták be, feltehetőleg öngyilkos akart lenni.
Én pedig csak bólogattam, mint valami elbaszott, giccses játékkutya az autók motorháztetőjén... Automatikusan átkapcsoltam pszichológusba, mert azt hittem, hogy olyan dologról lesz szó, ami őt bántja, így először fel sem fogtam az említett nevet.
- Tehát akkor – kezdtem fejtegetésbe – Öngyilkosság miatt hozták be, de gondolom túlélte, ha... A kurva életbe!
Egy pillanatra úgy éreztem, hogy kiabáltam, de biztos vagyok benne, hogy sokkal inkább volt fojtott hangom, mert hirtelen felfogtam annak a jelentőségét, amit mondott... Mégis imádkozni kezdtem, hogy a névre ne emlékezzek jól. Biztos vagyok benne, hogy csak félrehallottam.
- Jamie... Ugye NEM Kim Tae Oh nevet említettél? – kérdeztem vissza, a saját tökéletes koreai kiejtésemmel, amire csak lehajtotta a fejét. Egy fenét nem.
- Hol van? Beszélhetek vele? – tettem fel a következő kérdést, pedig most erős késztetést éreztem arra, hogy kirohanjak, de csak nem hagyhatom itt a remegő férfit egymagában, főleg nem úgy, hogy azt sem tudom, hogy Tae Oh egyáltalán magánál van-e. Ő csak átcsúsztatta a kórteremnek a számát ahova átszállították – persze, erről nem is tudhatnék, mert ugye a vip részleg máshogy működik, mint minden más – én pedig csak megpaskolgattam a vállát, majd felsegítettem a székről, és a bőrkanapéra fektettem, felpolcolt lábakkal.
- Megnézem mi van vele... Addig maradj itt, és nyugodj meg, kérlek – paskolgattam meg az arcát, mire ő bólintott. Pontosan tudta, hogy jó barátok vagyunk Tae Oh-val, és ezért is jött el ide szólni. És pont ezen dolgok miatt voltam képes kedvelni a srácokat... Mert komolyan vették a munkájukat, és gondoltak a lelkivilágomra.
Gyorsan be is csuktam magam mögött az ajtót, majd átszeltem a folyosót, hogy a lifttel felmehessek a kórháznak azon részébe, ahol kicsit kényelmesebb körülmények között voltak a betegek, mint a többiek. Először el is állták az utamat az ápolók, miszerint nem engedhetnek be hozzá senkit, de egyetlen megsemmisítő pillantást vetettem rájuk, és a következőket mondtam.
- Ugyan! A barátja vagyok, ráadásul már több éve a itt dolgozom, mint gyakorló pszichológus. Ott bent fekszik egy ember, aki véget akart vetni az életének... Mi a garancia, hogy nem fogja megint megtenni? Talán segíthetek abban, hogy ne veszítsék el a beteget, akiről amúgy nem mondható el, hogy két lábbal, stabilan állna a földön. Ráadásul korábban orvosnak tanult, és egyetlen pillanat alatt lekapcsolhatja magát a gépekről, ha úgy adódik. Akkor mit fognak csinálni? – persze én sem voltam biztos mindabban, mit összehordtam nekik, de végül csak elértem a célom, és félreálltak az utamból, és megálltam a mellkasom előtt összefont kezekkel, az ajtónak dőlve, hogy szemügyre vehessem. Pont nem nézett felém, de nagyon sokat segített a lelkiállapotomon az, hogy egyáltalán magánál volt. Ezért pár aprót koppintottam is az ajtón, hogy jelezzem neki: nincsen egyedül, és ha engedélyt ad rá, akkor bejönnék.
- Szia – köszönten neki végül, majd ellöktem magam az ajtótól, és beljebb sétáltam, behúzva magunk mögött az ajtót – Van kedved beszélgetni, vagy inkább menjek?

Tae Oh && Riley

Egy férfit megnyerni barátnak sokkal nehezebb, mint egy nőnek udvarolni. A nőkkel könnyebb: ott előre küldheted a testedet, és ez nagyjából elég is. Egy barátnál azonban az értelem és a szív dominál.

Nem állíthatom, hogy teljesen jól voltam, miután megkaptam a hívást – geci másnaposan teszem hozzá – hogy be kéne mennem és bár annak ellenére, hogy nem szoktam vasárnap dolgozni, most örülnének neki, ha egy kicsit rendet tudnék rakni az akták és az iratok között... Ami hozzáteszem nem mind az én cuccaimat tartalmazzák, de ettől függetlenül a felelősség ugyanúgy terhel, mint az irodát használó többi pszichológust. Én pedig a munkáltatómat majdnem a jó kurva anyjába küldtem el sikeresen, miközben a kormányra dőlve próbáltam valamennyire ráncba szedni magam... Ami valljuk be nem volt kifejezetten könnyű. Egy szál alsógatyában ültem elől, és amikor hátrapillantottam, szintén egy hiányos öltözetű, szőke hajú lánykát pillantottam meg, aki édesdeden aludt, összekuporodva a kárpiton. Mondjuk legalább annyi haszna határozottan lett ennek a dolognak, hogy nem vitték el a kocsimat – amivel mondhatni mindenhol félve parkolok – nekem meg legalább volt annyi eszem, hogy ittasan nem álltam neki vezetni. Viszont az, hogy az este folyamán pontosan mi történt számomra már valamilyen szinten rejtély volt... Hiszen a lány legalább annyira hiányos öltözékű volt, mint én, de ettől függetlenül nem jelenteném ki azt, hogy bármi történt, ugyanis ahhoz... Túlságosan tiszta volt a kocsi. Persze az is lehet, hogy életem faszságát csináltam meg, és most majd jól rohangálni fog körülöttem egy kicsi szőke ázsiai, de azért ettől függetlenül reménykedek abban, hogy lényegében nem csináltam fel szegény csajt... Egyikünknek sem lenne jó.
Szóval némi könyörgés után végre sikerült felébresztenem, úriember módjára hazavittem – mert ugye munkába csak nem vihetem magammal – gyorsan beszenvedtem magam a kórházba. Persze a kocsiban párszor áttúrtam a hajam, hogy valahogy kinézzen, meg próbáltam az amúgy erőteljesen gyűrött ingemet átsimogattam, aztán pedig megnyugtattam magam, hogy annyira szarul nem nézek ki, mint ahogyan azt hiszem... De. Kurvára. Na mindegy.
A következő sokk, pontosan akkor ért, amikor beléptem az iroda ajtaján és láttam, hogy valóban össze vissza vannak az asztalon a papírok... Viszont hozzátenném, hogy még mindig rohadtul nem én vagyok az egyetlen, aki a helyet hasznája, ettő függetlenül már háromszor jöttem be rendet rakni... Na mindegy.
A harmadik pedig amikor Jamie betámolygott hozzám. Ő velem ellentétben kifejezetten kisimultnak tűnt, amiből arra következtetek, hogy minimum egy, maximum három nőszemélyt neki végül sikerült elkapnia. Mindez persze engem kicsit sem érdekelt, szóval már meg is kezdtem volna a kitessékelését, nem kicsit meglepődve azon, amit végül mondott, meg alapvetően az ábrázata is aggodalommal töltött el. Ha láttam életem folyamán olyan embert, aki 28 évesen is leginkább egy kiskutyára emlékeztette az embert, az minden bizonnyal ő volt... De ettől függetlenül a mostani állapota több volt, mint aggasztó.
És hát... Lehet rám mondani azt, hogy rossz barát vagyok, amiért így képes voltam ott hagyni őt, de az amit mondott, csak még több aggodalmat váltott ki belőlem, és sajnos a fontossági sorrend érvényesült a helyzetben. Mert talán őt megérinti az, hogy Tae Oh idekerült... Korunkbeli, életrevaló srác, aki alapból haldoklik, és ha ez még nem lenne elég elkeserítő, akkor erősen fenn áll a gyanúja annak, hogy öngyilkosságot akart elkövetni. Biztos szar lehetett neki a tény, hogy én kifejezetten jóban vagyok vele, és neki kellett ezt közölnie velem, de ettől függetlenül valahogy képtelen lettem volna most az ő lelkét ápolgatni, mert a tudtam, hogy Tae Oh az, akinek most nagyobb szüksége van rám... És nem is, mint pszichológus jöttem most hozzá, hanem mint barát. Az előbb elhangzott szavaknak köze nem volt a szándékomhoz, csupán vissza kellett élnem a pozíciómmal azért, hogy beengedjenek hozzá. Persze tudtam volna emiatt morogni, de inkább nem tettem, mert neki most pont nem erre van szüksége.
- Ha szarul vagy, maradj fekve – szóltam rá rögtön, miután gondosan betettem magam mögött az ajtót, ezzel jelezve minden kint tartózkodónak, hogy nem kívánok magunk köré bébicsőszöket. Nyilvánvalóan hallottam magam mögött a suttogást az ápolók részéről azzal kapcsolatban, hogy nem kell felügyelet mellém. Nem terveztem igazából megmondani neki, hogy mennyire szarul csinálta, mert én magam sem voltam teljesen tisztában a körülményekkel... Először csak meg akartam hallgatni arról, hogy mit miért tett, nem pedig rögtön elkezdeni ujjal mutogatni rá, hogy márpedig az öngyilkosság rossz dolog. Mivel csak egy információmorzsát sikerült összeszednem másodkézből, nem nagyon akartam a véleményemet alaptalanul felállítani.
- Bármennyire meglepő számodra, nem dilidokiként jöttem – húztam végül oda a székem az ágy mellé, és óvatosan megfogtam az alkarját, hogy segíthessek neki visszafeküdni – Amúgy sem kifejezetten értem el vele sokat nálad soha. Szóval most úgy vagyok itt, mint Riley, egy barátod, akivel együtt szívtál anno anatómián, és akivel közösen bújva a jegyzeteket próbáltál valami tételszerűséget kidolgozni a vizsgákra. Hozzáteszem, hogy ma nem is dolgoznék, de berángattak némi rendezgetésre, szóval teljes mértékben civil látogatást tettem hozzád, csak azoknak kint valamit be kellett adni, hogy egyáltalán beengedjenek hozzád.
Óvatosan ki is söpörtem pár tincset az arcából, miközben igyekeztem valami mosolyszerűt az ábrázatomra applikálni, holott az nem kifejezetten volt könnyű feladat, hiszen nekem is feltűnt, hogy az egykor karamellszínű bőre most mennyire szürkének hat, és az erei egyenesen feketének tűntek az alkarján.
- Amúgy azt sem tudom pontosan, hogy mi történt. Nekem csak annyit mondott az egyik gyakornok srác, hogy öngyilkos akartál lenni valószínűleg, de ennél okosabb ő sem volt Gondolom valami szóbeszéd terjedhetett el a kórházban, de ettől függetlenül én tőled szeretném hallni, hogy mi történt, persze csak akkor ha alkalmas vagy rá. A hogyléted érdekel Tae Oh, nem az, hogy miket terjesztenek rólad. Mert szerintem mind a ketten tisztában vagyunk azzal, hogy te nem akarsz meghalni.
És bár ezt sosem mondta ki nekem, azért vagyok annyira jó megfigyelő, hogy amikor olykor keményen az arcába vágtam az igazságot, akkor észrevettem azokat a pici jeleket, amikre talán mások oda sem figyeltek. A szomorkás kis mosoly, ahogyan egy pillanatra megrepedt az álarca, és kiültek az arcára azok az érzelmek, amik valószínűleg folyamatosan kínozták. Keserűség, szomorúság, hihetetlen mennyiségű félelem, élni akarás... Attól függetlenül, hogy próbált folyamatosan haverkodni és vigyorogni, mintha mi sem lenne természetesebb a helyzetében, pontosan tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy ő bizony nincs jól... Csupán csak hagytam neki elhinni, hogy engem is át tud verni, hogy majd egyszer ténylegesen meg tudjam ejteni vele azt a beszélgetést, amire rászorulna.

Tae Oh && Riley

Egy férfit megnyerni barátnak sokkal nehezebb, mint egy nőnek udvarolni. A nőkkel könnyebb: ott előre küldheted a testedet, és ez nagyjából elég is. Egy barátnál azonban az értelem és a szív dominál.

Kifejezetten elszomorított a tény, hogy egy olyan srác, mint Tae Oh ilyen helyzetbe kerülhet. Én magam is tisztában voltam a száraz tényekkel, amiket az orvosok közöltek még annak idején vele, és talán kijelenthetem azt is, hogy amióta az eszemet tudom, ő ilyen... De ettől függetlenül még fájt a dolog. Hiszen az eddig ismerettségünk alatt csak arra tudtam gondolni, hogy ezt nem érdemelte meg. Kinek járna egyáltalán egy ilyen halál?
Viszont amit én ebből a srácból ismertem meg az egyetemi éveink alatt... Az egyáltalán nem láttatta azt velem, hogy ez járna neki, és ez ennyi volt... De valahol mélyen tudtam, hogy ennek a dolognak talán annyira jó vége nem lehet, és el kéne ezt fogadnom, mégis szomorú voltam, ahogyan helyzet foglaltam ott előtte.
Szomorú voltam, mert folyamatosan az együtt töltött idő pergett a szemeim előtt. Hogy végre találtam valakit, aki talán hozzám hasonló volt, aki felé hatalmas elvárások voltak, akinek nem tündérbogarak a szülei... De ez csak pár felszínes hasonlóság volt közöttünk.
Igazából valamilyen szinten irigykedtem rá, amiért végül elvégezte az orvosit, és volt lehetősége arra, hogy táncoljon... De aztán egyetlen pillanattal később már továbbgondoltam a dolgokat, és rájöttem, hogy ez a szerencsétlen 25 évesen haldoklik és sajnos a hasonló korunk és az ismerettségünk, illetve a sok sznob találkozó miatt, amin együtt szegtük meg a dresszkódot, ha ahhoz volt kedvünk és heves szemforgatások közepette kínlódtuk végig őket... Nos nem szimplán a helyébe tudtam képzelni magam, hanem szenvedtem is mellette... Mert rettegtem attól, hogy el fogok veszíteni egy ilyen jó barátot.
- Persze, hogy azok voltak –bólintottam egy hatalmasat – De azért ismerd be, hogy sokat segítettek az enyémek is neked. Legalább nem kellett bejárnod a pszichós előadásokra, csak pikk-pakk megtanultad a jegyzeteim, és ötösre vizsgáztál a tárgyból.
Persze azért ez nem teljesen volt így, hiszen néhányszor azért betévedt az órákon, és akkor kivétel nélkül mellettem foglalt helyet... Magam sem tudom miért. A kapcsolatunk elején furcsán méregettük egymást,csak amolyan „két gazdag kölyök farkat méreget” formában, de igazából semmi komoly ellentét nem volt közöttünk... Ennek ellenére teljesen véletlenül mindig a mellettem levő helyet célozta meg a hatalmas előadóiban, és azért annyian nem ültünk bent a termekben, hogy nehezére essen más helyet találni. Mindig arra fogta, hogy lusta volt, én pedig bólintottam rá, miközben ezt gondoltam: te igazából kedvelsz... És ettő lényegében bennem is hasonló érzések kezdtek el táplálódni iránta... De no homo.
- Van meló – bólintottam egy aprót – Elkezdtem dolgozni egy pszichiátrián is gyakornokként. Fontos a tapasztalatok gyűjtése, hogy jól teljesítsek, továbbá még a mesterdiplomámat nyúzom de... Eddig úgy néz ki, hogy meg fogok bukni. El tudod ezt hinni?
Csak megcsóváltam a fejem, egy halk sóhaj kíséretében. Mert én nem... Én nem tudtam elhinni, hogy képes voltam inkább dobni az egész eddigi munkámat azért, mert a lelkiismeretem közbeszólt. Konkrétan egy hét van a leadási határidőig, és én már töröltem a pendriveot, és a jegyzeteimet is a kukába dobtam. Szóval azt hiszem jövőre újra kell próbálkoznom, és hát úgy néz ki, hogy csak 26 évesen kapom meg a diplomámat... A jelenlegi helyzetemben nem sokat számít, hiszen 30 éves korom előtt talán nem is tudnék elköltözni, mert sok spórolt pénzem nincs. Minek tennék félre, hogy ha a szüleim konkrétan bármit hajlandóak állni nekem a mai napig?
- Meg fogsz lepődni, de az utóbbi időben hatorozottan sokat pihentem – húztam ki a derekam a széken – A múltkor elmentem Tommyval horgászni... Nos annak az lett a vége, hogy mind a ketten a vízben kötöttünk ki, és nyakig redvásan kellett beülni a kocsiba. Tegnap... Tegnap buliztam. És lényegében ma nem is dolgoznék, csak velem akarják összepakoltatni az irodát... Lényegében így kerültem most ide hozzád. Hallottam, hogy behoztak, és tudni akartam a valós okát, nem pedig azt, amit magyaráznak.
Ez volt az igazság. Ismertem ezt a srácot, még ha soha nem is vette komolyan a terápiákat, amikre beutalták hozzám... A barátom volt. És egy dolgot az elutasító magatartásából le tudtam venni... Mégpedig azt, hogy teljesen tudatánál van, és egyáltalán nem gondolja azt, hogy kezelésre szorulna, ami részben igaz is. Mert egy egészséges 25 éves férfi pontosan olyan dolgokról magyaráz, mint amiket ő hordott össze nekem minden egyes alkalommal, amikor bejött hozzám... Viszont másrészről volt benne egy kis tagadási fázis, amiből arra következtettem, hogy a fájdalmai ellenére sem érzi a betegsége súlyát... De ebben nem voltam teljesen biztos. Tartottam tőle, hogy tökéletesen tisztában van a dologgal, és ezért próbál engem, és másokat is meggyőzni arról, hogy jól van... Mert akkor talán idővel ő is elhiheti... Viszont nem volt olyan állapotban soha, hogy ezt közölhessem vele, mint szakember, és sajnos ebben a helyzetben az érzéseimet, mint barát függetlenítenem kellett, még ha ez számomra megterhelő és nehéz is volt.
Egy pillanatra sem szóltam közbe, amikor végül beszélni kezdett, csak türelmesen vártam, hogy befejezhesse azt, amit elkezdett. Pontosan tudtam, hogy ez a téma számára egyáltalán nem egyszerű, viszont ebben a helyzetben, amiért ténylegesen őszintén meg tudott nyílni nekem, én egyszerűen csak képtelen voltam a helyzeten kívül helyezkedni, és akármennyire szerettem volna, nem tudtam úgy idejönni, mint egy pszichológus... Mert ő csak Tae Oh... a srác, akivel az egyetemen egymás mellett ültünk, azon a kevés órán, amin együtt vettünk részt. És ez volt az a szomorú pillanat számomra, amikor realizáltam, hogy az elejétől kezdve rosszul álltam hozzá. Nem egy pszichológusra lett volna szüksége, hanem olyan valakire, aki hajlandó meghallgatni, és aki előtt mutatkozhat „gyengének”, én pedig erre valamiért teljes mértékben fittyet hánytam.
Viszont tisztában voltam azzal, hogy rajta nem tudok azzal segíteni, ha csak önmagamat savazom, és pont ezért is sóhajtottam fel halkan, és amikor úgy ítéltem meg, hogy mindent elmondott nekem, akkor vettem egy mély levegőt, és kezdtem bele a saját gondolataim feltárásába.
- Először is... Köszönöm, hogy mindezt elmondtad – bólintottam felé egy aprót, és a tekintetem tényleg hálás volt neki. Borzalmas volt az egészet végighallgatni, de örültem, hogy most már tudom, hogy pontosan mi járt a fejében egész eddig – De nem kell magyarázkodnod. Pontosan tudom, hogy nem akartál végezni magaddal. Még a feltételezés is teljes mértékben abszurd. Az ismerettségünk során csak az erős oldaladat mutattad felém, de baromira sütött rólad, hogy élni akarsz.
Pont ezért is szakadt meg érte a szívem minden alkalommal, de inkább a nyelvembe haraptam, és ezt nem tettem hozzá. Tudtam, hogy ha sajnálatomat fejezem ki, vagy valami ahhoz hasonlót nyökögök felé, azzal csak rontani fogok a helyzeten, mert ha valamit, akkor ezt biztosan nem akarta hallani.
- Próbálj egy kicsit feltételes módon gondolkozni most – kulcsoltam össze az ujjaimat a térdeimen, és folytattam – Annyi minden állhat előtted, mert még csak 25 éves vagy. Van egy lehetőséged Tae Oh... Valamit még korábban meséltél nekem anno a legjobb barátodról, és említetted, hogy bár nem a legjobb a viszony köztetek, de egy ideje újra találkoztatok. Megértem, hogy bánt, hogy a szüleid ebben a helyzetben így viselkednek... De nem vagy egyedül. Mert itt van neked a nagybátyád, itt vagyok én... A többi barátod, aki odafigyel rád. És nem utolsó sorban a srác, akinek a veséje megmenthet.
Ezt az utolsó mondatomat kicsit félve mondtam ki, mert teljes mértékben meg tudtam érteni azt, hogy miért utasítja el a veséjét, viszont valamilyen szinten középen álltam, hiszen annak idején én magam is kivizsgáltattam, hátha donorként szolgálhatnék neki, de sajnos nem volt egyezés.
- Viszont egy kicsit lásd az ő oldalát. Meg akart menteni téged. A múltban ki tudja miért nem jöttek össze a dolgok, ezen már ne is rágd magad, de az ember ilyenekkel nem dobálózik csak úgy a levegőbe... Még ha talán haragszik is... Nem tudom, hogy azóta hogyan álltok egymáshoz, de biztos vagyok benne, hogy fájna neki, hogy ha bármi történne veled. Hibásnak érezné magát, mert ott volt a lehetőség és nem tudott élni vele, Tae Oh. Csak egy pillanatra gondolj bele, hogy neki úgy kell majd leélnie egy életet, hogy ott volt a lehetőség, és nem tudott élni vele. Szóval most szépen formáld át a gondolkodásod, és mondogassad sokat magadban a következőket: annyi minden állhat előttem, mert még csak 25 éves vagyok.
Amikor újra lepillantottam, akkor már a kezeim az övét szorongatták, mintha csak ezzel akarnék egy kis erőt csepegtetni belé. Bár a legfontosabb most az volt, hogy észérvekkel tudjak hatni rá.
- Figyelj lehet, hogy azt hiszed, hogy neki könnyen beadod azt a dumát, hogy nem véletlenül van kettő vesénk, mert könnyen tönkremehet a másik... És a műtéti kockázatokról is papolhatsz neki orvosként, de én, mint a személy aki kívül áll, ráadásul egy kórházban gyakorlatozik... Aki halálra ítélteknek próbál némi erőt adni ahhoz, hogy a betegségüket feldolgozzák... Nem fogom bevenni azt, amit mondasz. Mind a ketten tudjuk, hogy ha bármiféle kockázat lépne fel a műtét során, akkor őt mentenék az orvosok. Miért nem vagy egy kicsit önzőbb? Miért nem tudsz eléállni és azt mondani neki, hogy Tao... Kurvára félek, de meg akarom próbálni? Azzal mind a kettőtök helyzetét megkönnyítenéd, mert te nem csak magától a halál tényétől félsz szerintem... Vagy attól, hogy egyedül, magányosan kell meghalnod. Ne degradáld a baráti köröd, inkább becsüld meg őket, amiért most melletted vannak... És reménykedj, hogy a jövőben majd még a szüleid szemére vetheted azt, ahogyan most viselkednek. Hogy te majd bosszúból nem mutatod meg nekik az unokáikat, de azért pár képet elpostázol, hogy fájhasson a szívük. Ha magadért nem vagy képes megtenni, akkor érte tedd meg... Neked úgymond nincs vesztenivalód, de neki van. És lehet, hogy egy életen át az fogja üldözni a rémálmaiban is, hogy tehetett volna érted valamit... De ez nem történt meg. És ezt most nem úgy mondom neked, mint pszichológus... Hanem mint a barátod.
Nagyon komolyan néztem a szemébe, hogy tudja: egyáltalán nem vicceltem az előző szövegelésemmel, és amúgy sem áll érdekemben kifigurázni ezt a helyzetet.
- Adok neked egy feladatot... És minden nap pontban hatkor fel fogok jönni, hogy megkérdezzelek róla, jó? – pillantottam rá, félrebillentett fejjel – Ezt viszont szeretném, ha úgy vennéd, mint egy kezelést. Csakhogy helyrerázzuk a gondolkodásodat.

Tae Oh && Riley

Egy férfit megnyerni barátnak sokkal nehezebb, mint egy nőnek udvarolni. A nőkkel könnyebb: ott előre küldheted a testedet, és ez nagyjából elég is. Egy barátnál azonban az értelem és a szív dominál.

- Ennek örülök – bólintottam egyet arra amit mondott, viszont a homlokomon rögtön felgyűltek azok a kis ráncok, amik minden alkalommal megjelentek ott, ha nagyon gondolkozni akartam valamin. Nem kellett agysebésznek lenni ahhoz, hogy az ember megfejtse, hogy valószínűleg finoman szólva is elég fosul van szerencsétlen, mert szinte színe sem volt annak ellenére, hogy állandóan ugrálták körbe a lányok úgy konkrétan... Mindenhol. Ettől függetlenül meg az, amit az állapotáról hallottam sok mindent engedett gondolni, csak éppen azt nem, hogy jó lenne.
- Figyu – sóhajtottam fel halkan – Nekem nem kell előadnod, hogy rendben vagy. Senki sem lenne rendben a te helyzetedben, sőt... Általában nincsenek rendben az emberek. És mivel félig hivatalosban vagyok itt... Kicsit egyszerűbb lenne, ha nem kéne elemezgetnem azt, hogy mi van most éppen veled akkor sem, ha az nyilvánvaló.
Egyáltalán nem dorgáltam meg, a mondatom végére egy kicsit el is mosolyodtam, ahogyan a térdemen támaszkodva néztem rá. Igazából csak nem akartam, hogy nagylegénykedjen nekem, mert úgyis tudtam, hogy ő fogja húzni a rövidebbet. Párszor már találkoztam ilyesmivel, meg másrészről amúgy is ismertem őt. Soha nem akart gyengének látszani, még akkor sem, ha olyan emberek vették körül, akikkel szemben ezt megengedhette volna magának.
- Édes vagy, ahogyan emlékeztetsz arra, hogy mekkora szarban vagyok veled kapcsolatban – sóhajtottam fel halkan, ahogyan megcsóváltam a fejem – És ha megoldom? Akkor jönni fogsz nekem egy szívességgel, amit majd be is hajtok rajtad, Apukám! Azzal pedig remélem azért tisztában vagy, hogy soha életemben nem akartam rajtad „gyakorolni”.
Attól függetlenül sem, hogy már beteg volt, amikor az Államokba jött. Valahol a szívem mélyén mindig reménykedtem abban, hogy talál majd egy normális vesét magának, amivel kitarthat huzamosabb ideig... Mert még mindig jobb negyven évesen úgy hátrahagyni az életet magad mögött, hogy legalább belekóstolhattál egy kicsit. És bár velem is történtek szar dolgok, ettől függetlenül nem akartam meghalni. Én magam totálisan be lennék tojva, ha egyik napról a másikra kiderülne, hogy félrediagnosztizáltak, és egy rohadt szerven múlik az életem, ő pedig évek óta ebben van... Szóval tartottam tőle, hogy nem leszek képes megoldani, de valahol mélyen csak szerettem volna, hogy most az egyszer valami gusztustalan, cukormázas tündérmesévé változzon az élete és megmeneküljön. Mert nekem is fájt a helyzet, még ha igyekeztem is valamennyire kívül állni a dologból, ami az ő esetében nagyon nehéz volt.
- Igazából... Csak nem adtam le egy beadandót, ami miatt nem tudtam záróvizsgázni, szóval csúszok – vontam meg a vállam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga – Lehet meglepődnél azon, hogy mostanában milyen dolgokat művelek a tanulás helyett.
Mondjuk igazából semmit sem tettem, amit eddig nem... De az tény, hogy a tegnapi félresikerült parti nem volt betervezve, és valószínűleg ha egy kicsit jobban lenne, már megjegyezte volna, hogy kicsit csapzott vagyok, és... Biztos van oka a dolognak. Pont ezért is aggasztott az egész helyzet még jobban.
- Nem fogom belőled írni a diplomamunkámat! – hüledeztem egy sort azon, amit mondott – Nekem nem egy tökéletes klinikai eset vagy, hanem egy barátom, szóval nem fogom erre kihasználni az egész dolgot. Ha meggyógyulsz, akkor majd megírom belőled, de a szenvedésedből én nem fogok nyerészkedni magamnak...
Nem is tudom hogyan gondolta, az egész helyzet még viccnek is rossz és morbid. Talán el sem hiszi azt, hogy valóban fontos nekem, mint barát, és részben neki hála az, hogy a szociális életem nem egy bebábozódott hernyóéval egyenlő, mert annak idején még ő mutatott be az orvosisoknak, akikkel a mai napig elég jó viszonyban vagyok.
- Nyilvánvalóan szalajtották az illetőt – csóváltam meg a fejem – Mondjuk első körben utána kellett volna néznie annak, hogy mi van veled, vagy ha erre nincs lehetősége, akkor megkérdezni téged a dologról. Csak úgy senki nem róhat fel neked semmit, mert azzal pont az ellenkező hatást lehet elérni egy csomó páciensnél. Ki volt az? Jelenteni kéne az igazgatónál, hogy ilyesmi történt, mert csinálhat bajt még az ipse.
Gondolok itt arra, hogy ha tényleg összeakad valakivel, aki súlyos depresszióval küzd, azt akár meg is ölheti. Csak ugye baromi sok olyan ember van, aki alkalmatlan erre a szakmára is, és azt hiszik, hogy mi valamifajta megmondóemberek meg messiások vagyunk, holott kurvára nem. Másrészről meg emberünk eléggé átment személyeskedésbe is, aminek a miértjeit egyáltalán nem értem. Nem az anyja vagy apja Tae Ohnak, meg egy 25 éves emberen amúgy is mit kell nevelni?
- Tegyük fel, hogy a te opciód fog beválni – dőltem hátra a széken, megkeresve a tekintetét – Nem fogadod el a veséjét, és ő életben marad. Igazából itt két út van előtte: idővel vagy továbblép, és lesz egy boldog élete, vagy nem. Ha az utóbbi következik be, akkor valószínűleg rövid időn belül belehülyülne a dologba és vagy menne utánad, vagy boldogtalan lenne. Szóval megmentenéd az életét, de lehet ezzel egy kicsit rosszat is tennél vele, mert ha tényleg meg akarja próbálni a műtétet, akkor elveszed tőle azt a lehetőséget, hogy békére leljen, bármilyen kimenetele lenne a dolognak.
Nem akartam felhozni neki, hogy ha bármi történne, akkor minden bizonnyal az állapota miatt nem ő lenne az, akinek a javára döntenének az orvosok, mert nem érdekem most forgatni benne a kést. Csupán csak rá akarom ébreszteni arra, hogy ez egy olyan dolog, amiről egyikőjük sem dönthet egyedül.
- Kérdezd meg őt, hogy mit szeretne – adtam meg azt a választ, amit ebben a helyzetben helyesnek véltem – Ne magadért tedd, hanem érte. Szomorú ezt így kimondani, de ezen az ügyön te... Igazából kisebbet veszítenél. Mert vagy összejön a műtét, vagy nem, de szar lesz neki úgy leélni az életét, hogy kínozni fogja a lelkiismerete. És ha jelen állapotodban igent mondana a beavatkozásra, akkor minden bizonnyal nem tudná feldolgozni azt, hogy csak úgy eltűnj. Én ezt gondolom. Készítsd fel magad arra, hogy ha legközelebb találkoztok, akkor megbeszéld vele a dolgokat, mert nincs időd halogatni.
Óvatosan nyúltam oda az arcához, hogy letörölgethessem az időközben kicsordult könnycseppjeit. Jelen esetben el sem tudtam képzelni, hogy milyen nehéz lehet neki... Szerintem erre senki sem képes, amíg bele nem kerül a dologba.
- Gondolkozz egy kicsit a dolgon, én pedig majd... Betuszkollak valahova az időbeosztásomba, és bejövök hozzád holnap is. Úgy érzem itt nagyobb szükség lesz rám, mint a többi helyen – egy halk sóhaj kíséretében döntöttem el, hogy beszélni fogok az igazgatóval, hogy ne engedjenek már be mindenféle idiótát hozzá, akik csak baszogatni tudják. Inkább itt maradok két órával tovább, de tudnom kell azt, hogy rendben van kezelve pszichológiai szempontok alapján is.