Épp a hűtőt ellenőrzöm, és azon vagyok, hogy minden szükséges dolgot könnyen látható és elérhető helyen hagyjak, amikor a csengő megszólal. Őszintén szólva ez az új és gyönyörű konyha néha még mindig rejtély a számomra is, a házzal együtt, mintha egy labirintusban élnénk. Pedig itt vagyunk már pár hete. És ugyanúgy imádom, ahogy az első percben, csak hát az én eddigi, gyufásdoboznyi lakásom után ehhez időbe telik hozzászokni. Szerencsére a bejáratig vezető utat már nem tévesztem el, így sietve megyek is ajtót nyitni az érkezőnek.
- Szia! Te biztos Lilyan vagy – üdvözlöm a lányt mosolyogva, és hamar hátra is lépek, hogy be tudjon jönni mellettem. - Nora Weston – nyújtom felé a kezem bemutatkozásképpen. - De szólíts csak nyugodtan Norának – teszem hozzá gyorsan, mielőtt esetleg Miss vagy Ms. Weston-ozni kezdene. Nem tűnik sokkal fiatalabbnak tőlem, úgyhogy bátorkodom máris barátságosabb hangot megütni. Végül is épp a lányomat készülök rábízni pár órára, szóval őszintén remélem, hogy hamar meg tudjuk találni a közös hangot. Az az igazság, hogy nem sokszor tettem ilyet az elmúlt években. Mindig igyekeztem úgy intézni a dolgaimat, hogy ne legyen rá szükség. Persze amikor Charlotte kicsi volt, én meg pultosként dolgoztam, a szüleimre pedig még nemigen számíthattam, nem volt más választásom, mint bébiszittert fogadni. De a későbbiekben folyton azon voltam, hogy a lehető legtöbb időt a lányommal tölthessek, a munkát és az ügyes-bajos dolgaimat pedig akkor intézzem, amikor óvodában, iskolában, különórákon van, vagy a barátnőinél időzik. Sürgős esetekben pedig anyámat azért többnyire sikerült riadóztatnom. De most más a helyzet. Olyan sok értelemben más, hogy szinte beleszédülök. Az elmúlt egy évem másról sem szólt, mint a folytonos változásról, meg néha a teljes katasztrófáról. Chris felbukkanása, a fivéreim... a baba... most ez a költözés is... és miután nemrégiben hosszú-hosszú, végtelennek tűnő idő után végre sikerült lediplomáznom, rögtön egy állásajánlatot is kaptam, amit nem utasíthattam vissza. Tisztában vagyok vele, hogy az én állapotomban, öt hónapos terhesen, rendőrként és kriminológusként dolgozni egy hírszerző egységnél kicsit rizikós és merész dolog, de ha most nem élek ezzel a lehetőséggel, akkor félő, hogy később már nem lesz több esélyem ilyen jól elhelyezkedni. Harminckét éves vagyok, kilenc éve halasztgatom a dolgot, hogy a karrierem építésére fókuszáljak, mindig egyedül Charlotte volt az első, de most már muszáj kicsit másképpen kezelni a dolgaimat, és változtatnom. Hiszen már nem vagyok egyedül, már nem az enyém a felelősség száz százaléka. Úgy érzem, meg kell tanulnom kicsit kiengedni az irányítást a kezemből, már ami a csemetéim felügyeletét és nevelését illeti, mert ez egyedül már sok lenne nekem.
Lilyant, mint gyerekfelvigyázót a legjobb ajánlásokkal említették nekem, kiemelve, hogy jó családból származik, a jogi egyetemen tanul, és teljességgel megbízhatok benne, ezért most igyekszem is ezt tenni. Tulajdonképpen még nem találkoztunk, nem is beszéltünk, egy barátnőm, aki szintén édesanya, szervezte le ezt a találkát nekem. Ha nem lennék időszűkében, valószínűleg egy gyors interjúval kezdeném, de miután anyám – aki az új munkába állásom kezdete óta rendszeresen vigyázott Charliera, ha az apja nem volt elérhető – tegnap késő este szólt csak, hogy a mai nap neki nem jó, így nem volt más választásom, mint ilyen gyors megoldást választani.
- Lily... Szólíthatlak így? Köszönöm, hogy ilyen váratlanul is elvállaltad a felvigyázást! Gyere, máris bemutatlak Charlotte-nak, a lányomnak – intek, hogy jöjjön csak, aztán azzal a lendülettel majdnem neki is vezetem szegényt egy útban hagyott doboznak. – Hoppá! Bocsánat, erről megfeledkeztem – tolom félre a kartont. Egy-két órája hoztam le odafentről, az egyik, átmeneti raktárnak kijelölt szobából, ahol jelenleg még a többi kacatomat tartom. A lakásból áthozott néhány csecsebecsénket rejti, főleg személyes tárgyak, apróságok, amelyeknek szerettem volna ma helyet találni a házban, de végül mégsem maradt rá időm.
- Néhány hete költöztünk, és még mindig van pár dolog, ami várja, hogy elpakolásszam – magyarázom meg röviden egy legyintéssel. A ház berendezésével igazából nekem személyesen nem volt sok feladatom, de a saját kincseimet, úgy tűnik, egy örökkévalóság elrendezgetnem.
Miközben felfelé tartunk az emeletre, Charlie szobája felé, ahol röpke fél órával ezelőtt még nagyban rajzolgatott a kishölgy, az egyik kezem ösztönösen simul a pocakomra, amely most már, ha nem is túl szembeötlően, de határozottan észrevehetően kerekedik.

Nora & Lilyan

Hosszú volt a tegnap este. Hajnali 5 volt mire hazaértem és egyből bedőltem az ágyba, úgy ahogy voltam. Ez mind meg is látszott reggel, amikor az ébresztő megszólalt. Hatalmas karikák éktelenkedtek a szemem alatt a sminkem kissé elkenődött és a hajam is össze-vissza állt a fejem tetején. Egy hideg zuhanyért rohantam a fürdőbe, hogy egy kis életet leheljek magamba. Nem sikerült. Hányingerem volt, húzott a fejem és a karikák se tűntek el a szemem alól. A sminklemosóval letöröltem a tegnapi maradványokat és egy farmernadrág, póló kombinációt választottam ahhoz, hogy tökéletes benyomást keltsek. A cipőt felhúzva már indultam is a metróállomásra, mert szerettem volna kivételesen pontos lenni. Kellett ez a meló, mert a pultos állásom alatt most rezgett a léc. Mostanában nem túl sokat voltam bent és akkor is elkéredzkedtem, amikor én lettem volna a soros. Ez a nő és a családja pedig rettenetesen gazdagok voltak és elég jó pénzt kínáltak azért, hogy néha napján vigyázzak a lányukra. Nem nagy kunszt. Nem volt már elvileg kicsi a lány szóval jól elleszünk.
A telefonom segítségével próbáltam megtalálni a pontos címet a kertvárosban, de leragadtam pár hatalmas és gyönyörű kertes háznál. Lélegzetelállító volt a környék és minden pontja arról ordított, hogy itt bizony jó módú emberek laknak.
Pár szájtátás után megtaláltam a címet és miután ott is kicsodálkoztam magamat csengetek. Baromira nem voltam odavaló a viseltes farmeremben és egyszínű pólómban, a koszos tornacipőmben és a kócos hajammal. Ez teljes bizonyosságok is nyert, amikor a fogadóm szélesre tárta előttem az ajtót. Basszameg….
-Szép napot! Igen Lilyan McCoy!- mutatkoztam be azért az udvariasság végett és csak mosolyogva bólintottam, amikor közölte, hogy nyugodtan szólítsam Norának.
- Nora.- ízlelgettem a nevet. Hogy a picsába lehet ennyire tökéletes valaki? Végigmértem tetőtől talpig az élére vasalt ruháját, a tiszta cipőjét, a haját, ami olyan mintha most esett volna ki a fodrásztól és a gyönyörű sminkjét, ami nem volt hivalkodó mégis kiemelte gyönyörű vonalait. Minden lányban ott van a vágy, hogy egyszer ő is ilyen kifinomult hölgy legyen, de én valahogy nem tudnám magamat elképzelni ilyen tökéletesnek. Már attól ódzkodom, amikor anyámék rám erőltetnek egy koktélruhát vagy egy magassarkút. Én valószínűleg mindig a tornacipős lány leszek.
-Tökéletes! Én köszönöm, hogy engem választottak pedig biztos vagyok benne, hogy több jelentkező is akad a munkára. – vigyorodtam el miközben szemeimet a magas plafonra emeltem ezzel is jelezve, hogy arra gondolok, hogy megtehetnék, hogy valami gazdag család lányát választják ki a lányuk felvigyázására. Na az olyan bele illene ebbe a képbe. Követtem Norát zokszó nélkül de a szemeim még mindig a plafont vizslatták aminek eredményeképpen majdnem felborultam egy random dobozban. Megtántorodtam és ezzel legalább visszarázódtam a jelen világba. Sose voltam még ekkora és ilyen gyönyörű házban.
-Igazán szép az otthonotok… elnézést az otthonuk Nora.- hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy tegezzem vagy magázzam. Az arca fiatalos és a mosolya is valami olyan rejtett vadságról árulkodott, hogy egy másodpercre elhittem, hogy akár még barátok is lehetnénk. De a külcsín és ez a ház nem arról árulkodott, hogy tegeznem kéne.
-Tudom nem illik a fiatalabbnak megkérdeznie, de mivel remélem, hogy sokat fogunk találkozni esetleg tegeződhetünk?- kérdeztem meg miközben a lépcsőn felfelé tartva megakadt a szemem pár családi fotón. Ők is ugyanolyan kibaszott tökéletesek, mint Nora. Kezdett feszéjezni a dolog. Majd mikor a lépcsőn felfelé menet megakadt a szemem a hasát simogató kezén akaratlanul is megforgattam a szememet. Hát persze, és úton van a következő tökéletesség.  
-Lehet már tudni a nemét?- egy mosolyt megengedtem a nő felé és csak reménykedtem abban, hogy nem felszedett pár kilót, vagy most reggelizett, mert akkor már az elején nagyon beégetem magam.

El kell ismernem, kicsit izgulok, de melyik felelősségteljes anya ne izgulna, amikor a gyerekét épp egy vadidegenre készül rábízni? De Lily-ről szerencsére csak csupa jót hallottam, Charlotte pedig már nem annyira kicsi, ma-holnap tölti a kilencet, okos lány, és sosincs vele semmi komolyabb gond, tudom, hogy jól meglesznek.
Kedvesen mosolyogva fogadom a fiatal nőt, elsőre nagyon is szimpatikusnak tűnik. Hálálkodik, hogy rá esett a választásunk, amire csak biccentek egy aprót, és inkább nem térek ki arra, hogy ez mennyire hirtelen döntés volt.
- Köszönöm, nagyon kedves vagy – felelem, amikor a házat dicséri, de legszívesebben bólogatva értenék vele egyet, és mondanám, hogy igen, tényleg gyönyörű, akárcsak egy igazi palota, ezek a tágas terek, meg a faburkolat, és ha még látnád a kertet! De ez borzasztóan nagyképűen hangozna, hiszen Lily mit sem tud arról, hogy szinte fél életemet egy akkora lakásban töltöttem, amelyik simán elférne itt bármelyik szobában, és számomra is legalább annyira újdonság és lenyűgöző ez a ház, mint neki. Már épp szeretném megkérni, hogy inkább tegezzen, amikor ő kérdez rá a témára, és szélesen elmosolyodom.
- Persze, örülnék neki, szerintem is úgy lenne a legjobb – értek egyet bólogatva, miközben már felfelé tartunk a lépcsőn. Látom, hogy Lily pillantása megakad a családi képeinken. Még nincs sok belőlük. Vagyis rólam és Charlie-ról van több közös is, de mivel Chris csak egy éve lépett be az életünkbe, hármunkról eddig egyelőre csak néhány olyan készült, amit ide kitehettem, de egyértelműen azok kerültek fel először a falra.
- Ő Chris, Charlotte apja – bökök az egyik közelebbi családi fotóra, ezzel is választ adva egy meg nem fogalmazott kérdésre. Nem hiszem, hogy ma sok esélyük lenne összefutni, de ha ez esetleg mégis megtörténne, Lily így hamar képbe kerülhet.
Ahogy a pocakom kerekedik, úgy válik egyre ösztönösebbé és mindinkább önkéntelenné a mozdulat, amivel a hasamra simítom a tenyeremet. Szeretem az érzést, hogy már kézzel tapintható bizonyíték is van a bennem növögető kis életre.
- Öhm, még nem tudjuk biztosra, ahhoz egy kicsit még várnunk kell. De az is lehet, hogy végül inkább megvárjuk a világra jöttét, hadd legyen meglepetés – válaszolom meg Lily kérdését. Közben már meg is érkezünk az első emeletre, a második ajtó Charlotte-é. A kis hölgy éppen az ágya közepén ül, körülötte temérdek félig telefirkált papír, előtte szintén egy rajz, aminek megalkotásába igencsak belemélyedt. Azt hiszem, egy tájkép készül. Korához képest egyébként nagyon is tehetséges. A művészi vénáját azonban egész biztos, hogy nem tőlem örökölte. Megkopogtatom a nyitva hagyott ajtót, hogy felhívjam magunkra a figyelmet, mire felemeli a fejét, és rögtön elmosolyodik, ahogy meglát, azután pedig kíváncsi pillantást vet a jövevényre.
- Kincsem, szeretnélek bemutatni valakinek: ő itt Lily – mondom, és közben beljebb sétálok, hogy a bébiszitter is be tudjon lépni mellettem. - Ő fog vigyázni rád, amíg dolgozom – teszem hozzá, mire a lánykám azonnal félresöpri a munkáit, lecsusszan az ágyról, közelebb sétál, és kissé talán szégyenlős mosollyal, de igencsak illemtudóan a kezét nyújtja Lilynek.
- Szia! Én Charlotte vagyok, de anya mindig Charlienak szólít, apa pedig Lottienak – mutatkozik be, és muszáj elmosolyodnom ezen az összefoglalón. - Te szeretsz rajzolni? - kérdezi meg Lilytől. Megvárom, amíg váltanak pár szót, hadd ismerkedjenek, viszont az idő szorít, és még tisztáznom kell egy két dolgot Lilyannel, ezért végül közbeszólok.
- Később megbeszélitek a többit, most megmutatnám még Lilynek a konyhát, rendben? Korábban csináltam lasagne-t ebédre, csak ki kell venni a hűtőből, és megmelegíteni – magyarázom, miközben már irányítom is Lily-t vissza le a földszintre, a konyha felé. - Szeretnélek megkérni rá, délután majd emlékeztesd Charlie-t, hogy ne feledkezzen meg a leckéről sem. Muszáj minden nap egy kicsit olvasnia, mert mindjárt itt az iskolakezdés, és kaptak egy-két házi olvasmányt a nyárra, aminek muszáj a végére érnie szeptemberig – sóhajtok, mert kicsit sajnálom a lánykámat, hogy még a nyári szünete sem teljesen szabad, de épp hogy csak sikerült felzárkóznia a suliban a többiekhez, nem szeretném, hogy az új iskolaévet is hátránnyal indítsa. De egyébként olvasgatni tud a kertben is, a hűvösben ilyenkor nagyon kellemes, főleg egy kis limonádéval, amiből szintén van előre lehűtve a számukra.
- A wifit nyugodtan használhatod egyébként. A jelszó a hűtőn, és felírtam oda neked néhány telefonszámot is vészhelyzet esetére, köztük az enyémet, és Chris-ét, meg a bátyámét, Jake-ét. Ő orvos, szóval ha gond van, és bennünket valamiért nem tudnál időben elérni, őt is nyugodtan hívhatod – magyarázom, majd meg is mutatom neki a kifüggesztett jegyzeteimet. Bár tudom, hogy a nagytesó nem gyerekgyógyász, hanem idegsebész, de így is biztos vagyok benne, hogy ő a legmegfelelőbb személy, akit értesíteni érdemes, ha bármi olyan probléma történne.