Bell & Maisie

seasons, they will change, life will make you grow

Idegesen gyűrögetem a söröspoharamat, a műanyag kattogva horpad be az ujjaim alatt. A Neon Blue teraszán ülök egy csapat IU-s nyomozó társaságában, és csak kapkodom közöttük a fejemet. Bármennyire is örülök neki, hogy itt lehetek, egy kicsit azért mégiscsak kényelmetlenül érzem magam. Igyekszem tartani velük a lépést, érdeklődve hallgatom a sztorikat, de nem igazán sikerül néhány apró megjegyzésnél többet hozzáfűznöm a beszélgetéshez. Inkább csak csendben figyelek, iszom, amikor ők isznak, és nevetek, amikor ők is nevetnek. Elvégre hiába gondolom magamat a koromhoz képest érettnek, közöttük csak egy gyerek vagyok. Még a sörömet is kissé bátortalanul, enyhe bűntudattal kortyolgatom, pedig elmúltam már 21, és senki nem néz rám ferde szemmel.
Időnként azon kapom magam, hogy a tekintetem túl hosszan időzik Bellamyn, aki épp velem szemben ül. Egészen más így látni, az előadótermen és a munkahelyen kívül, civilben. Sokszor nem is azt figyelem, amit mond, hanem azt, ahogy mondja. Nézem az arcát, a testbeszédét, próbálok képet alkotni arról, hogy milyen ember lehet valójában, ha épp nem tanít és nem dolgozik. Közben akaratlanul is magamat keresem benne. Aztán rájövök, hogy bámulom, és szégyenlősen lesütöm a szemeim. Te jó ég, tényleg tisztára olyan, mintha szerelmes lennék belé. Tudom, hogy mennyire félreérthető a viselkedésem, és azt is, hogy valószínűleg nem csak ő érti félre, hanem az asztalnál mindenki. Avery aggodalmas tekintetéből legalábbis ezt olvasom ki. Ha nem szenvednék ennyire ettől az egésztől, talán valahol még komikusnak is találnám a helyzetet. Annyira szeretném tisztázni a félreértést, mert tök abszurd, hogy bárki is azt feltételezi, hogy úgy akarok közeledni hozzá, még a gondolatba is beleborzongok, de azt hiszem, egyenlőre inkább ez, mint az igazság.
Mikor kettesben maradunk, fokozódik az izgatottságom. Pont annyi alkohol van már bennem, hogy legyen bátorságom nem elszalasztani a lehetőséget arra, hogy ma kivételesen ne csak a munkával foglalkozzunk. Az ismerkedős biliárd az én ötletem, és már az asztalnál vagyunk, mikor szembesülök azzal, hogy mire is vállalkoztam. Mielőtt megragadnám a dákót, nagyokat kortyolok az italomból, amit Bellamyhoz hasonlóan idefele jövet szereztem. Ez már a harmadik söröm, én pedig nem szoktam gyakran inni, szóval határozottan érzem már a hatását. Azt hiszem, most szükségem is lesz rá.
Ő kezd, szóval félreállok, amíg elrendezi a golyókat, és közben azon gondolkodom, hogy oké, ez most kínos, de valahogy olyan… jó is. Bellamy nem is annyira mogorva, mint amilyennek elsőnek tűnt. Kezdetben biztos nagyon az agyára mentem, és hát még mindig elég idegesítő lehetek, de azóta sikerült bekerülnöm közéjük gyakornoknak, és még azt is vállalta, hogy a szakreferensem lesz. Most sem zavart haza, pedig megtehette volna. Nagyrészt valószínűleg csak válaszokat akar tőlem, de talán egy egészen kicsit kedvel is… Én pedig csüngök minden szaván, mert őszintén érdekel az, amit tanít, és abszolút lenyűgöz, hogy mennyi mindent tud, és mennyi mindent élt már át. Ha megtudja, hogy hónapokon keresztül rejtegettem előle az igazságot… biztosan dühös lesz. Egyszer már otthagyott. Semmi garancia nincs rá, hogy nem teszi meg újra.
Összerezzenek, mikor a golyók éles koccanással szétpattannak. A csíkos lila az egyik lyukban landol. Közelebb lépek, hogy szemügyre vegyem a terepet és kitaláljam, hogyan helyezkedjek, melyik golyót célozzam meg. Közben a szemem sarkából pillantok a férfira és lélegzetvisszafojtva várom a kérdését. Azt mondja, hogy az egyértelműt későbbre hagyja, és inkább az után érdeklődik, hogy van-e testvérem. Épp csak egy kicsit könnyebbülök meg. Elvégre, ami késik nem múlik...
A kérdésében rejlő irónia mosolyt csal az arcomra. Ezt akár én is kérdezhetném tőle. Egy pillanatra kacérkodom a gondolattal, hogy letudom egyszerűen annyival a dolgot, hogy nincs. De azzal az elhatározással jöttem ma ide, hogy nem fogok hazudni. Talán nem fogok mindent elmondani… de akkor sem fogok nyíltan hazudni.
- Féltestvéreim vannak. Ha jól tudom, akkor kettő. De lehet több is. Nem igazán ismerem őket - felelem, miközben megkerülöm az asztalt, keresve a megfelelő pozíciót. Baileyt egy kicsit ismerem, legalábbis már találkoztunk. Azt tudom, hogy van egy húga is. De ha én összejöttem, akkor tulajdonképpen simán lehettek mások is. Nem tudom, milyen életet élt a házassága előtt. Vagy a válása után. Vagy a házassága közben, ha már itt tartunk. Vajon mi alapján dönti el, hogy kinek lesz jelen az életében és kinek nem? Keserű szájízt hagy maga után az emlékeztető, hogy egyszer már nem kellettem neki. Belekortyolok a peremen hagyott sörömbe, de nem sokat segít a helyzeten.
Lábujjhegyre emelkedve hasalok fel az asztalra, vigyázva arra, hogy ne érjek az alattam lévő golyókhoz. Azt a kéket célzom meg, amit Bellamy lövése a lyuk peremére sodort. Úgy ütöm el a fehéret, hogy épp csak a szélét lökje meg. A fehér tovább gurul és kissé felbolygatja a többi golyót, de szerencsére csak a kék billen a lyukba. Elégedett szusszanással egyenesedem fel. Persze amíg még ilyen sok golyó van, nem akkora érdem elrakni egyet, de most kell örülnöm, mert amúgy nem vagyok kifejezetten jó ebben a játékban. És most kell kihasználnom, hogy kérdezhetek.
- Van… családod? - bukik ki belőlem kissé esetlenül a kérdés, csakhogy témánál maradjunk. Nyilván van családja, futólag talán említette is már a lányait, de többnyire csak szakmai dolgokról beszélgettünk eddig, a magánéletéről még nem sokat mesélt. Az más kérdés, hogy én sok mindennek utána néztem már vele kapcsolatban. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy hogyan beszél róluk.
- Mármint, hogy házas vagy-e, vannak-e gyerekeid, ilyesmikre gondolok… - pontosítom zavartan. Az csak későn jut eszembe, hogy valami ilyesmit kérdezne az is, aki bele van zúgva, házas-e, meg hasonlók. Kerülöm a tekintetét és zavart arckifejezésemet a poharam mögé rejtem, ahogy a válaszát várva meghúzom a sörömet.

| ⚶

Bell & Maisie

seasons, they will change, life will make you grow

Ha valaha bárki megkérdezné, alapvetően általában jobban kijövök a fiatalabbakkal, mint a velem egykorúakkal. Ennek az egyik oka elég nyilvánvaló: nem ismerek túl sok értelmes velem egykorút. Ezzel nem azt mondom, hogy Én az lennék. De az ember lehet rusnya és gondolhat másokat kellemetlenül rusnyának, nem? A másik fő ok, hogy keveseknek van ideje. A legtöbben eleve nem is dolgoznak már ebben a munkakörben, kevés nyugdíjaskorú nyomozót látni errefelé, mert New York kifogyhatatlannak tűnik lelkes újoncokból, és ha már nem tudja elvégezni a munkáját az ember, finoman beutalják egy nyugdíjas klubba.
A legfontosabb ok mégis az, hogy a fiatalabb generációkban van valami… üdítő. A tény, hogy nincsenek még belefáradva az életbe. Hogy nem állnak feltétlenül mindenhez cinikusan. Hogy van egy olyan nemzedék, akik felállnak a jogaikért, ha kell, az utcára lépnek, és remélnek. Még nem törte őket össze a valóság; és szeretném azt gondolni, hogy nem is fogja. Ha mást nem, a saját lányaim érdekében.
Úgyhogy összességében már csak ezért is szeretek például újoncokat betanítani, vagy legalábbis figyelemmel követni őket. Ha átmenetileg is, de elhiteti velem, hogy lehet máshogy is csinálni a dolgokat, és nem feltétlen kell mindennek összeomlania.
Akkor is, ha kibaszottul öregnek érzem magam mellettük.
A válaszára hümmögök és elhúzom a számat, de nem mondhatnám, hogy különösebben elszégyellném magam a kérdés végett vagy szomorkodni kezdenék. – Értem. Elvált szülők? – kérdem, bár hivatalosan már nem kell válaszolnia, mert az ő köre lejárt. Kering az az általános statisztika, hogy minden házasságra két válás jut. Nem tudom, mennyire igaz, de a tapasztalataimat elnézve, az lehet. Úgyhogy nem lep, és az sem, ha ezek után nem találkozott az egyik szülője, feltételezem az apja, új családjával. Én se nagyon ismertem az én féltestvéreimet. Kettőről tudok, de sose zárnám ki, hogy volt több.
A sörömbe kortyolva figyelem, ahogy elrakja a kéket. Elnézve azt, ahogy az ujját tartja lökés közben, elég bizonytalannak tűnik, úgyhogy alighanem nem kocsmákban nőtt fel, például velem ellentétben. A félkarú rabló, a póker, a biliárd a véredben lesz. No, meg az ivás, természetesen.
– Szép – dicsérem meg azért. Végülis nem volt rossz lövés, és úgy tűnik, mint akire ráfér a bíztatás. Legalábbis elég habogósnak tűnik, mikor felteszi a saját kérdését. Amire először csak a szemöldökömet vonom fel; ezt nemtetszésnek veheti, mert tovább fűzi a mondatot. – Az, hogy van-e feleséged és gyereked, nem feltétlen jelenti azt, hogy családos ember is vagy – hangzik végül a válaszom, legalábbis az első fele. Mielőtt folytatnám, beleiszok a sörömbe, aztán lassan körbejárom az asztalt, hogy a jó pozíciót találjam meg az egyik nehezebb, a sárga csíkos golyó belövéséhez. Közben a hangszórókból felszólal a More than a feeling a Bostontól, és ösztönösen kezdem rá ingatni a fejem.
– Elváltam. Van két… Két lányom. És egy fiam. – Ösztönösen mondtam volna, hogy „két gyerekem”, csak épp az már nem igaz. Nagyjából három hónapja tudom, hogy fiunk lesz, de még mindig nehezen szoktam hozzá a gondolathoz. És azt hiszem nem hazudok nagyot, ha Lilia is kissé összetört. A lányokkal van tapasztalata, nekik főleg rá van szüksége. Egy fiúnak? Nekem sem volt igazán apám, aki taníthatott volna, a saját tapasztalataimra pedig Lilia ép eszének megőrzése érdekében nem kéne hagyatkoznom. Fogalmam sincs, mihez kezdjek a helyzettel.
Még egy kortyot iszok a sörből, mielőtt újra nekiveselkednék az asztalnak. Eszembe jut, hogy talán lehetnék vele engedékenyebb, amúgy se teng túl bennem a bizonyítási vágy, de szeretnék kérdezni. Úgyhogy a jó szögben ütöm meg a golyót, ami aztán előbb a szélnek ütődik, aztán a középső lyukba gurul.
Elégedett sóhajjal egyenesedek fel. A derekam már nem szereti ha sokat hajolok. Maisie-re pillantok, és úgy teszek, mintha eltűnődnék a kérdésen. Szeretném azt kérdezni, „miért érdekel?”, de nem teszem. Még, legalábbis. – Mit szoktál csinálni szabadidődben? Az egyetem mellett folyamatosan az egységnél vagy, de kell hogy legyen valami… Hobbid, nem? – támaszkodom rá a dákóra. – Nem egészséges folyamatosan dolgozni. Hidd el.
Ne arra figyelj, amit csinálok, hanem amit mondok, vagy ilyesmi. Esetleg: „gondolj rám elrettentő példaként”.

  | ⚶

Bell & Maisie

seasons, they will change, life will make you grow

A válaszomhoz fűzött kérdésére a játék szabályainak értelmében nem lennék köteles válaszolni, de szeretnék, hiszen éppen az a lényeg, hogy jobban megismerjük egymást.
- Valami olyasmi, bár igazából soha nem is voltak együtt... Az apám még azelőtt lelépett, hogy megszülettem volna - felelem végül. Nagyon fura érzés harmadik személyben beszélni valakiről, aki itt áll előttem. Annyi mindent vághatnék most a fejéhez, és ő nem is tudná, hogy róla van szó. Azzal persze nem sokra mennék, ha most lényegében a háta mögött beszélném ki. Egyszer szeretném majd hallani az ő oldalát is. Még az enyhe rosszallás is alig érződik a hangomban, csak vállat rántok és kissé bizonytalanul az asztal fölé hajolok, hogy megtámasszam a kézfejemen a dákót és célozzak.
Ha akarnám sem tudnám levakarni a vigyort, ami elterül az arcomon, mikor elrakom az első golyót és Bellamy azt mondja, szép. Valahol még idegesít is, hogy miért érdekel ennyire az elismerése. Én is tudom, hogy ez a lövés nem volt nagy kunszt. De nem is ez számít, hanem a szándék mögötte.
Először nem teljesen értem a válaszát, aztán mégis. Elég ritka, hogy egy korabelinek ne legyen legalább néhány exe, vagy elvétve itt-ott egy gyerek. Ettől még nem lesz valakinek családja. Azt már nem teszem szóvá, hogy ebben az értelemben nem is válaszolt az eredeti kérdésre, hogy akkor most családosnak vallja-e magát, vagy sem. Ez a tény alighanem már önmagában is válasz. Na meg az is, hogy milyen szűkszavú. Vannak azok az apák, akik minden új társaságban előszeretettel kapják elő a telefonjukat, hogy képeket mutogassanak és eldicsekedjenek a világ legszebb gyerekeivel. Úgy érzem, Bellamyból hiányzik ez az ösztön. Nem gondolnám, hogy azért, mert ne lenne oka a büszkeségre. Bailey például nagyon is kedves és okos és szép. Talán csak nem érzi úgy, hogy joga van vele büszkélkedni… Tudom, hogy Bailey-éknek sem volt az az igazi mintaapa. És abból, ahogy válaszol, azt a következtetést vonom le, hogy ez a három gyerek már így is több a kelleténél. Pedig ebben az összegzésben én még csak benne sem vagyok. Gyakran gondolkodom el rajta, hogy lehetséges-e, hogy valójában nem tud rólam, vagy egyszerűen csak nem akar tudni rólam.
Mikor aztán megint ő jön, félreállok, hogy helyet adjak neki. Miközben figyelem, a dákóm végét krétázgatom, mintha értenék is valamennyire a dologhoz. Bellamy mozdulataiból hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ő valóban nem ma kezdte, és hogy minél előrébb haladunk a játékban, valószínűleg annál kiegyenlítetlenebbek lesznek majd az erőviszonyok. A golyó könnyedén a lyukba gurul, én pedig zakatoló szívvel várom, hogy feltegye a következő kérdést, aztán megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Szerencsére még mindig nem bonyolódtunk olyan témába, amiről nehezemre esne beszélni. Az irónián azért keserűen elmosolyodom. Vicces éppen tőle hallani, hogy nem egészséges, ha valaki állandóan dolgozik. Épp elég ideje figyelem ahhoz, hogy tudjam, ő is csak a munkájának él.
- Csak a szokásos dolgok - felelem végül vállat vonva. - Szeretek olvasni, filmeket nézni, zenét hallgatni, meg ilyesmik. Semmi extra.
És egy kicsit sajnálom is, hogy nincs valami menő hobbim, amivel most el tudnék dicsekedni. Eljárhatnék hegyet mászni, vagy játszhatnék hangszeren, valami különlegesen, mondjuk bendzsón, vagy megtanulhatnék egy új nyelvet, csak úgy szórakozásból. Talán majd egyszer.
- Igazából nincs túl sok szabadidőm. Vagy az egyetemen vagyok, vagy az őrsön gyakorlaton, vagy otthon tanulok, vagy dolgozom a kávézóban. Időnként aludni is szoktam - teszem hozzá vigyorogva. Tudom, hogy nem egészséges, de nincs más választásom. Az egyetem fontos, akárcsak a gyakornokoskodás, de valamivel muszáj pénzt is keresnem. A segély és anya kevéske nyugdíja önmagában nem fedezné a költségeinket. Nem tagadom, hogy részben emiatt is döntöttem úgy éppen most, hogy felkeresem őt. Huszonkét évig megúszta, hogy gondoskodnia kelljen rólam. Most viszont, bármennyire is sérti a büszkeségemet, hogy ezt be kell ismernem, szükségem van a segítségére. Elvégre akárhogy is nézzük, felelősséggel tartozik értem. Nem tudom, miért érzem mégis rosszul magam, amiért mindezt a nyakába kell zúdítanom, miközben neki is megvannak a maga bajai…
Helyezkedem a következő lövéshez. Még sok a golyó, és egyenlőre a szerencse is mellettem áll, szóval sikerül elraknom egyet, ami az előző körben épp a lyuk előtt állt meg. Elégedett szusszanással egyenesedem fel, és bár olyan kérdések is vannak a tarsolyomban, amik világokat dönthetnek össze, egyenlőre még csak egy ártalmatlanabbat választok.
- Szereted a munkád? - érdeklődöm kíváncsian. Elvégre mostanában sokat gondolkodom rajta, hogy mivel is kéne majd foglalkoznom, ha elvégeztem az egyetemet. Azt hiszem, hogy szeretnék nyomozó lenni, de még nem vagyok biztos benne. Hogyan lehet az ilyesmit eldönteni? Nem tudom, hogy magamtól vagyok-e ennyire elhivatott, vagy tudat alatt csak miatta választottam ezt az irányt.
- Miért döntöttél úgy, hogy rendőr leszel? - fűzöm végül tovább a szót, figyelmen kívül hagyva, hogy technikailag ez már a második kérdésem. Érdekel a téma, és ez még csak nem is hoz úgy zavarba, mint a korábbi családos kérdés.

| ⚶

Maisie & Bell

seasons, they will change, life will make you grow

– Lehet, hogy jobban jártál így – vonom meg a vállam. Néha én is úgy érzem, hogy sokkal, sokkal jobb lett volna az életünk, ha az apám rögtön azután elhúz a fenébe, hogy anya elmondta neki, terhes velem, nem pedig visszajár évről évre, pénzt meg alvóhelyet kunyerálva, hogy aztán alig tudja eldönteni, engem vagy anyát akar-e verni, és még a húgomat is összehozza. Biztos vagyok benne, hogy ha Lotte apja rendes lett volna, ha legalább egy biztos pontja marad az életben, akkor nem lép arra az útra, amelyikre.
Lehet szidni azokat, akik ott hagyják a gyereküket, de a saját tapasztalataimat elnézve sokszor megváltás ez, nem átok. Mindnekinek. Azt nem tudom mondani, hogy feltétlenül a mi esetünkben is így lenne Liliáékkal. Szeretem azt mondani, hogy azért váltunk el, mert így jobb lesz nekik, hogy nem építenek felesleges reményeket, és hogy tovább léphetnek, de magamban nem tudom tagadni, hogy mennyire nehéz néha visszamenni; pusztán azért, mert tudom, hogy a reményeik hiábavalók. Álltathatom magam néha, de én már rég nem küzdök az alkoholizmussal, vele élek, mint amolyan szégyentelen albérlő, aki mindig késik a számlákkal, de egyszerűen nem tudod kirúgni.
– Szóval semmi olyan, amihez feltétlenül kéne egy másik ember is, mi? – húzódik széles mosolyra a szám az általa listázott hobbikat hallgatva. – Véletlenül se vedd elítélésnek. Az emberi társaság sokszor túlértékelt. Egy könyv se fog megpróbálni beleszólni az életedbe, vagy ha mégis, le tudod rakni az asztalra és figyelmen kívül hagyni. Az emberek nem szokták szeretni. – Nem nevezném magamat különösebben magányos típusnak, mert elvagyok társaságban, ha kell, épp csak a nagy hacacárékat nem bírom; azt viszont tiszteletben tartom, hogy sokszor, főleg azokon a napjaimon, amikor alig bírok saját magammal is meglenni,, az emberek szívesebben elkerülnek. Akadnak olyanok, akik szinte menekülnek az egyedül töltött időtől, általában azért, mert félnek, hogy olyasmivel szembesítik saját magukat, ami összetöri a törékeny önképüket.
Valahogy nem lep meg, hogy Maisie is ilyen. Nem olyan rég ismerem még, és az idő nagy részében csak csendben ül az asztalnál és iktat, de így is feltűnő, hogy nincs baja a csenddel. Általában. Néha egészen olyan érzés, mintha valamit mondani akarna, aztán mindig meggondolná magát. Mindig örülök, mikor így tesz; jó munkaerő, és azt hiszem, ha végül majd esetleg a rendőrségi munka mellett dönt az egyetem után, jó nyomozó is lehet belőle, mert meghallgat és megfigyel, ahelyett, hogy tulok módjára nyomakodna elő a szinte magában lefixált ötleteivel, de ha mégis átlépne egy határt, ha már szembesítene azzal, hogy akar tőlem valamit, kötelességem lenne megszakítani a munkaviszonyát. Vagy legalábbis jó messzire helyeztetni.
Megmosolygom az alvással kapcsolatos megjegyzését. Mindentől függetlenül szimpatikus lány, barátságos, és láthatóan helyén van a munkamorálja. Nem tudom, vajon azért jövök-e ki nehezen az eleve gazdagságba születettekkel, mert én olyan környékről jöttem, ahol az ilyesmiről hallani se nagyon lehet, de mindig elismerésre méltat a szememben valakit, ha megdolgozik az álmaiért.
– Jó vagyok benne – felelem hümmögve a kérdésére. – A létezése tényét, hogy valakinek foglalkozni kell ilyesmivel, mert megtörténik, nem. Erről a kérdésről elég sokáig el lehetne filozofálgatni – lépek oda a sörhöz – , egy kicsit olyan, mint eldönteni egy-egy királyról, jó uralkodó volt-e. A gyerekek kérdezik ezt mindig, mikor tanulnak róluk még alsóban. És aztán jönnek a miértek, mindegy, mi a válaszod. Mindig attól függ, milyen szemszögből nézed. De még ha azt is mondanám, hogy nem szeretem, és itt hagyom, az ilyesmitől nem lehet csak úgy… elsétálni. Aki mást mond, az hazudik. – Számtalanszor elgondolkodtam már azon, hogy mi lenne, ha tényleg itt hagynám. Ha beváltanám a millió ígéretem Liliának és a lányoknak, ha elmennék nyugdíjba, és mondjuk elmennék tanárnak az akadémiára. Már annyira bennem van az üldözés szándéka, hogy képtelennek érzem magam végleg itthagyni. Tudom, hogy így vagy úgy, de visszajönnék. Olyan halálos vonzalom ez, mint amit a lepkék éreznek a fény iránt; a tornácra akasztott csapda élve elégeti őket, talán érzik is, de képtelenek kontrollálni magukat.
Ez két kérdés, biccentem oldalra a fejem a gondolattal. Bár még csak a sörömet szorongatom, és most lépek oda, hogy lőjjek is egyet, nem szólok rá, amiért felrúgja a szabályokat. Elég nagy szembeköpés lenne magammal szemben. – Ma tele vagy mély kérdésekkel, ugye? – kérdezem meg azért egy kicsit piszkálódva, de aztán mélyen felsóhajtok és megvonom a vállam. Nem ez az első, hogy megkapom a kérdést, és minden alkalommal egyre biztosabb vagyok a válaszban, ami egyre terebélyesebb is lesz. – A Bronxban, ahol felnőttem, azon a környéken, két választásod van: vagy a zsaruk törvényének oldalára állsz, vagy az utcáéra. Túl sokat vett el tőlem az utca ahhoz, hogy csatlakozni akarjak hozzá. És a nagynéném is elvert volna a Bibliájával, ha gengszternek állok. Na meg, ilyen fejjel – mutatok az arcbőrömre, jobb híján – legfeljebb valami árja testvériség tagja lehettem volna. A szvasztikát inkább meghagyom a hinduknak.
Mesélhetnék az anyámról, aki meghalt, vagy az apámról, akit megöltek, aztán a bátyámat is, vagy a húgomról, aki egy sikátorban végezte, nem beszélve jó pár barátomról, akiknek nagy részét vagy a temetőben tudom meglátogatni, vagy valamelyik fegyintézetben. De valahogy ez mindig mind kifogásnak tűnik, és ha az ember kérdez, legfeljebb valami morbid érdeklődésből akarja tudni az ilyen részleteket, amit belénk kódoltak. Én is rendelkezem vele, de megosztani nem szeretem őket.
A következő lövésemet szándékosan el akarom véteni, de végül az utolsó pillanatban meggondolom magam. A labda még alig esett bele a hálóba, amikor már megszólalok. – Miért akartál itt maradni? – szegezem neki a kérdés nyugodt hangon. – Avery elvitt volna, és neki is feltehetnéd ezeket a kérdéseket. Spencer még dalba is foglalná őket. Miért maradtál velem?
Miért maradsz mindig velem?

  | ⚶

Bell & Maisie

seasons, they will change, life will make you grow

Azt mondja, hogy talán jobban jártam így, hogy az apám nem volt jelen az életemben, és hiába tudom, hogy még igaza is lehetne, és hogy neki fogalma sincs arról, hogy lényegében saját magáról beszél, azért nekem fáj ezt éppen tőle hallanom. Mintha csak elismerné, hogy helyes döntés volt otthagynia engem, és örülnöm kellene, hogy nem jártam rosszabbul. Ez azonban kizárólag csak a képzeletemben történik így, szóval igazán nincs jogom zokon venni.
- Lehet - felelem halkan, annyiban hagyva a dolgot, de egy kicsit azért összeszorul a torkom. Talán tényleg könnyebb volt egy olyan apával, akitől nem kellett félnem, akiben nem kellett újra és újra csalódnom, aki egyszerűen csak hiányzott. Szabadon formálhattam a fejemben, vágyakozhattam utána, vagy gyűlölhettem, attól függően, hogy éppen mire volt szükségem. De a gondolat, hogy lehetett volna rosszabb, csekély vigasz. Mert lehetett volna jobb is. Sokkal jobb.
Aki most előttem állt, már nem csak a képzeletemben létezett, hanem nagyon is valós és kézzelfogható volt. Érdekes módon nem sokkal tűnt kevésbé elérhetetlennek.
Hónapok óta próbálom Bellamyt összeegyeztetni a fejemben élő, változékony képpel, de az igazság az, hogy nagyon nehezen megy. Mennyivel könnyebb lenne, ha csak simán West nyomozó maradna. West nyomozót egészen kedvelem. Fogalmam sincs, hogy “Apa” iránt hogy érzek. Amilyen izgatottan várom, épp annyira rettegek is a pillanattól, amikor minden kiderül. Ezért is halogattam ilyen sokáig a dolgot.
A válaszomhoz fűzött gondolatait hallva elmosolyodom. Nem számítottam rá, hogy az introvertáltságommal kapcsolatos következtetést fog levonni mindebből. Azt persze eddig is megfigyelhette, hogy jól bírom a magányt és a csendet. Ettől függetlenül nem vallanám magamat különösebben zárkózottnak.
- Társaságban is jól érzem magamat - felelem vállat vonva. - De azt hiszem, csak akkor tudok ténylegesen kikapcsolódni, ha egyedül vagyok. Kapcsolatokat fenntartani már erőfeszítés. Persze ez olyan dolog, amin szívesen dolgozom, de kikapcsolódásnak csak ritka esetben nevezném.
Ez nyilván a társaságtól is függ. Furcsa ezt így megfogalmazni, de jelenleg az életem három legfontosabb szereplője az édesanyám, Bellamy és Bailey. Mindhármuk társasága rettentően kimerítő, mind szellemileg, mind lelkileg. Állandóan ott van bennem az aggodalom, hogy ne szóljam el magam, meg az a soha nem szűnő szorongás, hogy olyasmit titkolok, ami mindent megváltoztat, és hogy a dolgok bármelyik pillanatban kicsúszhatnak a kezeim közül. És én valaki egész más leszek a szemükben, mint aki eddig voltam.
Érdeklődve hallgatom a kérdésemre adott válaszát. Nála valahogy semmi sem csak egy egyszerű igen, vagy nem, de ettől csak érdekesebb vele a beszélgetés. Én bármikor szívesen filozofálok, mégha így egy kicsit jobban oda is kell figyelnem, hogy a megfelelő tanulságot szűrjem le a szavaiból, és hogy megértsem, mire is gondol pontosan. Egy egészen kicsit olyan, mintha… nemis kibújna a kérdés alól, de legalábbis rám bízná, hogy megfejtsem a választ. Szóval arra az ítéletre jutok, hogy nem kifejezetten szereti a munkáját, de már túlságosan a részévé vált ahhoz, hogy mást csináljon. Ez pedig nem egy kifejezetten vonzó jövőkép. De hát én nem ő vagyok.  
- Ezt értem, de a bűnözés így is-úgy is megtörténik. Rendőrként szeretheti az ember éppen azt a munkájában, hogy van lehetősége tenni ellene - felelem, kicsit pozitívabb oldalról megközelítve a kérdést.
- Te pedig tele vagy mély válaszokkal - vigyorodom el a kissé piszkálódó megjegyzésére. - De ha szeretnéd, legközelebb majd azt kérdezem, hogy mi a kedvenc színed.
Ha egyszer már sikerült elraknom a lyukba azt a fránya golyót, nyilvánvalóan kihasználom a lehetőséget, hogy olyat kérdezzek, aminek valami jelentősége is van, és ami fontos a számomra. Azért legalább hálás vagyok, hogy nem teszi szóvá, hogy technikailag ez már a második kérdésem volt.
Sok minden rejtőzik a válasza mögött, aminek fájdalmáról csak arcának legapróbb rezdülése árulkodik. Talán azt is csak én képzelem. Mindenesetre nem nehéz kitalálni, hogy a gyerekkor, amiről beszél, nem lehetett felhőtlen. Eddig fogalmam sem volt róla, hogy milyen körülmények között nőtt fel. Rengeteg újabb kérdés fogalmazódik meg bennem ezzel kapcsolatban. Annyi minden van, amit nem tudok még róla, és ami nagyon is érdekel. Elvégre az ő családja egy kicsit az én családom is lett volna, ha a dolgok másképp alakulnak. Vajon vannak még nagynénik, nagybácsik, nagyszülők, vagy unokatesók, akikről nem tudok? Bailey-vel meglepően hasonlítunk egymásra. Lehetséges, hogy az apai nagyanyám vonásait örököltük? Persze ezek a kérdések most egyáltalán nem képeznek prioritást. Mégis kicsit túl mélyre merülök miattuk a gondolataimban.
- Azért örülök, hogy az… - hogy az apámból nem gengszter lett. Csak egy hajszálon múlik, hogy nem szalad ki a számon hangosan is a gondolat. Aztán észbe kapok.
- ...hogy nem lett belőled gengszter. És hogy a törvényt választottad - vágom ki magam kínosan, aztán megragadom a sörömet és nagyokat kortyolok belőle, azt kívánva, hogy bárcsak elbújhatnék a pohárban. Ahhoz talán nem volt elég ez a nyelvbotlás, hogy különösebben mély következtetéseket vonjon le belőle, de én azért rendesen leizzadok, miközben kivárom a körét. És közben tovább pirulok, mint valami buta kis tini. Jó ég. A golyók összekoccanása úgy ver visszhangot a mellkasomban, mintha valaki az idegszálaimat pengetné. Ezúttal Bell egy pillanatot sem habozik, már lövi is felém a kérdését, én pedig nem tudok se hárítani, se kitérni.
- Még nem akartam hazamenni. A biliárdasztal is épp felszabadult - vonom meg a vállam, de ez már csak egy erőtlen próbálkozás a csúsztatásra, már túl ideges vagyok. A csekély biliárdtudásomból egyébként sem nehéz kitalálni, hogy valószínűleg nem ez volt a fő indok, ami itt tartott.
- Veled szerettem volna beszélgetni - teszem hát hozzá halkan, hogy valami őszintét is mondjak, és tudom, hogy ez nem igazi válasz, ettől csak még hangosabban fog visszhangozni benne a kérdés, hogy miért, miért pont vele, de hirtelen ennyi telik tőlem. Aztán rájövök, hogy itt a vége. Ez az a pillanat, amikor már nem húzhatom tovább a dolgokat, mert ő tudni akarja, hogy miért akaszkodtam rá ennyire. Joga van tudni. Nekem pedig nincs erőm tovább hazudni.
Remélve, hogy egyenlőre megelégszik a válaszommal, felkapom a dákót és elhelyezkedem az asztal mellett. Ellentétben az előző körrel, most nincs jó helyzetem, a golyó, amit megcélzok, csak akkor fog a lyukba kerülni, ha ügyesen megcsavarom. Ahogy az asztal fölé hajolok, megszületik bennem az elhatározás, mintha csak a sorsra bíznám a végső döntést. Ha ezt most csodával határos módon sikerül elraknom, elmondom neki.
Nem habozok sokat, nem készülök rá látványosan, a megérzéseimre hagyatkozva higgadtan célzok, és csak akkor kezd remegni a kezem, amikor a golyó halk koppanással a lyukban landol. Felegyenesedem, izzadt ujjaim görcsösen szorítják a dákót, szívem majd kiugrik a helyéről. Újra és újra elismétlem magamban a kérdésem, de hosszú pillanatokig egyetlen hang sem jön ki a torkomon. Azon a napon, az előadóterem soraiban ülve, amikor először szólított fel… Azóta a nyelvem hegyén van.
- Emlékszel Evelyn Jacksonra? - szalad ki belőlem végül a kérdés, és innen már nincs visszaút. Nem készültem neki nagy vallomással, érzelmes te vagy az apám, én vagyok a lányod jelenettel. Azt nem tudtam volna kimondani. Inkább csak rávezetni szerettem volna.  
- Az édesanyám. Nagyjából 9 hónappal azután születtem, hogy te otthagytad - teszem hozzá magyarázatképp, elszakítva tekintetemet az asztalról, hogy könnybe lábadt szemekkel rá nézhessek. Ezzel már minden szükséges információ a rendelkezésére áll ahhoz, hogy összerakja a képet. Néhány pillanatig még az arcát fürkészem, keresem szemeiben a felismerést, aztán minden homályossá válik a könnyektől, és én nem akarok előtte sírni, sőt, egyáltalán nem akarok előtte lenni. Levegőre van szükségem. Nem gondolkodok tovább, nem várok a válaszra, a dákót kapkodva, remegve az asztalnak támasztom, aztán meg hagyom, hogy éles csattanással elvágódjon a földön. Hirtelen nem tudom, hogy hol vagyok, hogy mit akarok. Levegőt. Minden további nélkül sarkon fordulok, és bizonytalan, de sietős léptekkel keresztül vágok a kocsmán, hogy elérjem a kijáratot.

| ⚶

Maisie & Bell

seasons, they will change, life will make you grow

A bűnözés így is-úgy is megtörténik. Ebben egészen igaza van. És a csillogószemű újoncokkal együtt annak idején én is így gondoltam rá – tehetsz ellene. Lehetsz a hős, aki neked nem volt ott, aki fél kézzel lejjebb nyomja a bűnözési statisztikákat, a másikkal pedig megemeli a GDP-t, és akinek a vérét és verejtékét majd előléptetések hadával tüntetik ki.
Hát a nagy lófaszt.
Nem tudom, hogy a világra való rálátásom, a világ maga vagy én változtam-e nagyobbat az elmúlt két évtizedben, de már semmi sem passzol úgy össze, mint ahogy az elején látni véltem. Vagy talán pont az, hogy akkor még össze-vissza sodródó kirakósdarabok voltak, amiket felkutatni szintén izgalom volt, most pedig, hogy előttem az egész kép, egyszerűen… csalódtam. És nem tudok mit kezdeni magammal.
De az ember nem mondja ezt ki hangosan, ugye? Akkor se, ha legszívesebben minden vigyorgó arcúnak elmondaná az egészet. Csak azért, mert a te lelki világod sötétebb, mint az éjszaka, és annyira kedves is, attól még más napját nem kell tönkre tenned. Talán velük másképp alakul majd. Az ember egyszerre keserű és idióta. Csupa rossz véget látott, de azért hátha most nem így lesz. Ha ezt a reményt elengeded, tényleg nincs miért maradnod; hinned kell abban, hogy legalább néhány történet végződhet jól.
Maisie még fiatal, az a fajta, akit az ember egyszerre irigyel – feletted már rég eljártak az idők és innentől az út csak lefelé vezet – és sajnál. Még rengeteg csalódás kell érje. Az egyik nyilván abból fog fakadni, hogy velem akar beszélgetni. Talán nem sikerült eléggé megismernie a néhányszori találkozásuk alatt, de Bailey biztos nagyon szívesen elregélné neki, hogy mennyire nem éri meg bármiféle hitet bízni felém.
De néha nem csak az a tudatlan és naiv, aki fiatal. Sőt, öregen talán még többször fordul elő, hogy egyszerűen elengeded magad mellett a józan ész sugallatát, mondván, a legegyszerűbb módot választod, nincs neked már időd elmélkedni. Ha nem szögellek le annál a gondolatnál, hogy Maisie nyilván csak nagyon kemény apakomplexussal rendelkezik, azért akar tőlem bármit, talán felismertem volna bizonyos jeleket. Amikor nézett, nem azért nézett, mert tetszett neki, amit lát (amit nem csodálok); felmért és tanulmányozott, ahogy David Attenborough bámulja a Galapagosi óriásteknősöket. Nagyon hasonlít Bailey-re; a szemei, a feje formája, az orra. Van benne valami idegen, de nem annyi, amennyi indokolt volna.
A műanyagpoharamat épp ivásra emeltem volna, hogy az utolsó pár kortyot is ledöntsem (már nem terveztem sokáig maradni), amikor felemlegeti a nevet, ami majdnem olyan régre repít vissza, mint az idealista gondolataim emléke. Ennyi idő távlatából az ember ritkán emlékszik már konkrét arcokra, ha azóta rég elhagyta már őket; inkább benyomások azok, bevillanó képek, mint az a bizonyos „lepereg előttem az élet filmje” pillanat a régebbi drámákban. Egy illatfoszlány, egy nevető arc – a nap túl fényesen süt ahhoz, hogy a száján kívül bármi mást lássak –, korán abbahagyott műszakok és egy lepukkant brooklyni albérlet, ahol talán nőtt a penész a fürdőben, de a világ közepének érződött. Nem olyan emlékek ezek, amikre sóvárogva gondol az ember, nem akarja újra átélni őket, de tagadhatatlanul az élete részei, akárhogy is végződött.
– Én… – Nem tudom mit mondjak, nyilvánvalóan. Az agyam nem hajlandó felfogni azt az információt, amit elé tártak. Kérdezhetné ártatlanul, de a vezetéknevüket elnézve, ez elég nehezen feltételezhető helyzet. Valamiért úgy érzem, tudnom kellett volna, pedig nem volt semmi alapom ezt feltételezni – ki gondolna ilyesmire? A Jackson elég gyakori vezetéknév.
A kezem összeszorul a műanyag pohár körül, a kevés benne maradt sör a szűkülő hely hatására feljebb kúszik, egy kevés ki is ömlik a kezemre és onnan meg se áll a padlóig. Épp úgy csordul úgy, mint Maisie könnyei, amikre valamiért majdnem annyira kevésbé számítottam, mint erre a válaszra. Kissé olyan, mintha ki se mondta volna, a szavai annyira képtelen lecsapódni bennem. Nem szoktam mentegetni magam, de most nem hiszem, hogy a helyzetben bárki máshogy tudna reagálni. Jól.
Van ebben a szituációban bármi jó?
Még mindig azzal küzdök, hogy képtelen vagyok szavakat formálni, amikor Maisie kirohan. A kocsma vendégei nem túl kedves pillantásokat lövelnek felém, alighanem azt gondolva, hogy megbántottam a lányt. Mintha az este folyamán elfogyasztott alkoholmennyiség most ért volna el a fejemig. Eldobom a poharat, aminek a tartalma így végérvényesen a deszkák közé veszik, és az ajtó után sikerül utolérnem a lányt.
– Jackson! – ragadom meg a könyökét. Nem tudom rávenni magam, hogy a keresztnevén szólítsam. Az most túl közelinek tűnik. – Nem rohanhatsz csak úgy el!
Anélkül, hogy felfognám, mit mondasz. Hogy elmondod, mi volt ezzel a szándékod. Hogy hagysz egy kicsit kiborulni. Mindezeket nem mondhatom ki.
– Éjszaka van. Nem szaladgálhatsz egyedül Brooklynban a kocsmák körül. – A lépcsőn felfelé egy kisebb társaság próbál elférni mellettünk, úgyhogy elengedem a lányt, hogy őt követve az utcára lépjek. Mindkettőnknek jót tesz valószínűleg a levegőt, bár elég nehéz rávennem magam, hogy ránézzek. Legszívesebben megcsípném, hogy rájöjjek, tényleg igazi, tényleg kimondta, amit gondolok, és tényleg ugyanazt a nyelvet beszéljük.
Többször nyitom szóra a számat, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy csendben peregnek a könnyei. – Emlékszem rá. Nagyjából – válaszolom meg a kérdését, ami az utolsó dolog volt, amibe még szilárdan tudok kapaszkodni. Vajon az idegességtől liftezik a gyomrom, vagy csak nem tesz jót az én koromban túl sok sört inni? – Régen volt – teszem hozzá, nem akarva, hogy azt higgye, tiszteletlenségből nem emlékszem rá.
Nem mintha számítana. Ha igaz, amit mond… De mit is mond egyáltalán? – Mit akarsz ezzel? – kérdezem aztán halkan, végre rápillantva. Nem tudom, melyikünk nyújt szánalmasabb látványt; bár ő inkább csak szomorút. Szánalmas az én vagyok. – Szerintem… Jobban járnánk, ha figyelmen kívül hagynánk.
Mintha meg se történt volna. Mert ez ilyen egyszerű. Mert ez így működött Markkal is. Nem, nagyon jól tudom, hogy  én nem engedek el csak úgy dolgokat, hogy Maisie-nek joga van ahhoz, amit szeretne, és hogy a lehető legrosszabban reagálok. De nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy másként legyen. Liliáék életét már így is felborítottam; ezzel csak tovább terhelném, és… Mi végre?

  | ⚶

Bell & Maisie

seasons, they will change, life will make you grow

Épp kiérek az ajtón, mikor megragadja a karom. Magyaráz valamit arról, hogy nem rohanhatok csak úgy el, de mindent olyan tompán hallok. A szívem majd kiugrik a helyéről, a fülemben hangosan lüktet a vér.
- Levegőre van szükségem - motyogom magam elé halkan, leszegett fejjel. Elenged, a mellettünk elhaladó társaság kis híján fellök, de megkapaszkodom a korlátban és sietős léptekkel megmászom a hátralévő lépcsőfokokat. Az utcára érve mély lélegzetvételekkel próbálok lenyugodni, legalább annyira, hogy szembe tudjak fordulni vele. Mikor végre sikerül ránéznem, nem látok mást az arcán, csak zavarodottságot. Idegesen várom, hogy mondjon végre valamit, a másodpercek keserves lassúsággal vánszorognak el mellettünk. Fogalmam sincs, hogy mire számítok, vagy hogy mit várok most tőle, csak azt tudom, hogy félek. Szinte észre sem veszem, hogy a könnyeim megállás nélkül potyognak.
- Nagyjából - ismétlem hitetlenkedve a válaszát, mikor végre megtöri a csendet. Az, hogy régen volt, egyáltalán nem mentség. Mégiscsak a gyerekével volt terhes, amikor lelépett! Ahogy a szemébe nézek, hirtelen ér a felismerés, hogy anya tényleg nem jelentett neki semmit, és ez nem kéne, hogy újdonságként hasson, hiszen otthagyta, soha többet nem kereste, és mégis, mintha valaki gyomorszájon vágna, olyan érzés.
- Hogy érted, hogy mit akarok? - pislogok rá értetlenül. Nem tudom, hogy mire gondol. Magyarázatot vár arra, hogy miért mondtam el neki? Nem olyasmi ez, amit az embernek egyszerűen joga van tudni? Nem azért vagyok itt, mert bármi konkrétat akarnék tőle, csak gondoltam jó lenne egymást legalább egy kicsit megismerni. Mikor azonban legközelebb megszólal, levegőt is elfelejtek venni a döbbenettől, csak nézek rá tágra nyílt szemekkel. Beletelik jó pár pillanatba, mire sikerül felfognom, hogy mit is mond. Hagyjuk figyelmen kívül… hogy a lánya vagyok?
Annyira már sikerült megismernem, hogy tudjam, nem egyszerű eset. Azzal is tisztában voltam, hogy már így is épp elég bonyolult a családi helyzete, és hogy a háta közepére sem kíván egy újabb gyereket. De soha nem tűnt kifejezetten… rossz embernek. Talán csak én igyekeztem kétségbeesetten a lehető legjobb színben látni. Számítottam rá, hogy nem fogja túl jól fogadni a dolgot, és hogy időre lesz szüksége ahhoz, hogy megbékéljen a helyzettel. Azt hittem, hogy haragudni fog rám, amiért ilyen sokáig titkoltam előle valami ennyire fontosat. Arra, ami most történik, egyáltalán nem voltam felkészülve. Sokszor eszembe jutott, hogy mi lesz majd, ha egyszerűen nem kellek neki, de az, hogy itt áll előttem és mindenféle kérdés vagy habozás nélkül a szemembe mondja, hogy csináljunk inkább úgy, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz, teljesen váratlanul ér. És elviselhetetlenül fáj.
Olyan elsöprő erővel markol belém a csalódás, hogy beleszédülök. Hátrálok két lépést, hogy megtartsam az egyensúlyom. Neki talán tényleg nem lesz nehéz figyelmen kívül hagynia. Elvégre így is van elég gyereke. Csak egy jelentéktelen, túlbuzgó gyakornok vagyok a szemében. Én viszont húsz évet töltöttem azzal, hogy álmodtam róla, és csak vártam és vártam és vártam. Erre a napra. Most pedig mindennek vége.
Először végtelen kétségbeesés lesz úrrá rajtam. Aztán elönt a harag. Mégis ki járna jobban? Ő meg a családja? Sajnálom, ha kellemetlenséget okoz nekik a létezésem, amiről jelentős részben Bellamy tehet! Az anyámat is ugyanúgy felcsinálta, mint most az ex-feleségét, és értem is ugyanúgy felelősséggel tartozik. Velem még csak nincs is annyi gond, mint egy újszülöttel. A nehezét már megúszta. Csak annyit szerettem volna, hogy néha… néha kicsit beszélgessünk. És hogy esetleg segítsen, hogy ne kerüljek az utcára.
- Ennyi? Ez minden, amit mondani tudsz? Hogy hagyjuk figyelmen kívül, hogy… - szegezem neki a kérdést remegve, torkom összeszorul, de muszáj kimondanom azt a bizonyos szót, csak hogy érezze a súlyát. - ...hogy az apám vagy?
Vádlón nézek fel rá a könnyeim mögül, kezeim ökölbe szorulnak a tehetetlen dühtől. Nem is értem, hogy ezt hogyan képzelte. Hétfőn az őrsön úgy köszönne, mint mindig, "jó reggelt, Jackson", én csinálnám szótlanul a papírmunkát, amit a nyakamba sóz, a többiek pedig pletykálnának tovább arról, hogy biztos szerelmes vagyok belé?
- Azt hittem, hogy… - kezdek bele megtörten, aztán elhal a hangom. Nem tudom, hogy mit hittem. Hogy legalább egy minimális felelősségérzet lesz benne irántam? Hogy legalább egy kicsit azért érdekli, hogy mi van velünk?
- Nem számít. Eddig is megvoltunk nélküled! - vágom a fejéhez gyerekes sértettséggel, de nem akarom, hogy higgyen nekem. Nem akarom, hogy azzal nyugtassa magát, hogy nekünk tényleg jobb nélküle, és hogy ezzel mentesül a felelősség alól. Legalább… legalább valami minimális megbánást muszáj, hogy érezzen.
Az eddig csendesen csordogáló könnyeket most szipogó, kétségbeesett zokogás váltja, ami miatt szánalmasnak érzem magam, de nem tudom megállni. Egy pillanatra megint az a hatéves kislány vagyok, aki színes kiscsákóval a fején várta az apját a szülinapján, és akinek most minden naiv, gyermeteg kis vágyakozását a földbe tiporták.
- Ha-hazatalálok e-egyedül is - nyögöm ki akadozva, ahogy a sírás újra és újra görcsbe rántja a tüdőmet és arra késztet, hogy levegő után kapkodjak. Hátat fordítok neki és az út felé sietek, az alkohol és az idegesség miatt kissé szédelegve. A fejembe lüktető fájdalom hasít a sok sírástól. Valakinek nekiütközöm, halkan elnézést kérek és sietek tovább. Körülöttem minden elmosódott folt, szóval az arcomat törölgetve próbálok megszabadulni a könnyektől, hogy tudjak magamnak fogni egy taxit.  

| ⚶