- Idd meg! – lökdösöm meg ujjheggyel a kezében tartott kis poharat, ami miatt az kicsit kilögybölődik a kezébe.
- De ennek a szaga olyan, mint az…
- Acetoné?
- Aha… elég cccc… nagyon csíp. Bivalyka lehet. Vagy csak szimplán el akarsz tenni itt mindenkit láb alól?!
- Persze, bevett szándékom. Én egy magyar kém, egy terrorista vagyok aki azért jött ide hozzátok, hogy minden egyetemistát kinyírjon, hogy több bejutási esélye legyen az enyémeknek a New York-i egyetemekre. Ne idegelj! – nevetek fel, majd biccentek egy jókorát. A bevitt pia mennyiségtől picurit koordinálatlannak érzem a mozdulataimat, félek nem állok messze attól, hogy egy-egy bólogatásomat követően lebillenjen a fejem a nyakamról - Bivalyka bezzony. Nem ittál még ilyen ütős piát, erre a nyakamat merném tenni. Na, hörpintsd fel szépen – noszogatom egyre sürgetőbben, mint aki őszintén kíváncsi arra, miként részegedik le valaki a jó öreg, magyar szíverősítő pálinkánktól. Na meg nehogy már pont ez a magát nagyon bevállalósnak és nagyfaszúnak gondoló kölyök akarjon sírva fakadni, amiért egy jó kis páleszt igyekszek leerőszakolni a torkán. Jó, valljuk be én se igazán rajongok érte, három kis kupicától már keresztbe állnak a szemeim, de minimum megfeledkezek arról, hogy kinek a  fia vagyok és hogyan illik viselkednem társaságban.
Fülig érő pofátlan vigyorral lökdösöm egyre közelebb és közelebb a szájához mind a két mancsát, melyek olyan kétségbeesetten szorongatják a feles poharat, hogy félő, összeroppan a kezében. Na, akkor aztán visíthat, ha összekaszabolja a kezét és még rá is ömlik az alkohol.
- Na, idd meg szépen, ne kéresd már úgy magad!
- Idd! Idd!  Idd!  - skandálja az összeröffentett kis társaság körülöttünk, kiknek többsége már réges-régen túljutott az első sokkon, hogy mi magyarok milyen méregerős kis nyálakat vagyunk képesek készíteni. Ohh, nagyon-nagyon sok mindent tudnának tőlünk még tanulni, ha nem is kifejezetten tőlem. Én csak hozom otthonról a jó kis befecskendezett parasztvéremet – mert nem ám, hogy olyan elit lennék, mint az apám, én mentesültem a kékvértől – de ragadt rám ez meg az a baráti társaságom révén. Hát akkor kamatoztassuk itt a megszerzett tudásunkat, ugyebár.
- Két nap múlva ebbe fogod mártogatni a Győri pilóta kekszeket tej helyett – bizonygatom – tudod mit apa?! Iszok veled csak, hogy ne érezd magad annyira egyedül – jókora lendülettel löttyintek ki magamnak is egy adagot, mit érdekel az engem, hogy a fele a márványpadlón köt ki? Majd aki ott hentereg felnyalogatja. Felé fordulva emelem a magasba a poharat.
- Háromra!
És mintha csak egy jelzés lenne a nézőközönségünknek, szinkronban kezdenek egytől háromig számolni, aminek a végén egymásba karolva tudjuk le a gyümölcsös ízű, pofátlanul erős „üdítőt”. Arca elkeseredett grimaszba torzul, s mintha tűz marná a torkát kezd el bagoly módjára huhogni, vigyorogva prüszkölni.
- Jó cucc mi?
- Ijesztő dolgaitok vannak, kezdve ezzel a furcsa mulatós zenével. Csokiba mártogatott túrórúd…
- Túrórudi! A világ legjobb dolga.
- Nem a pálinka az? Előbb azt mondtad.
- Nem… az a második – paskolom meg a hátát, bár még én is köszörülgetem a torkomat a harmadik felesem után – hidd el, úgy bele fogsz jönni, mint foxi az ugatásba.
- Foxi? Mint a róka?
- What does the fox saaaay??? – szirénázva harsanunk fel mindannyian, többek esetében hangos, hahotázó nevetésbe fojtva a végtelenül idétlen dalocska szövegét.
- Annyi pálinkát fogok idehozni nektek, hogy egy életre elegendő lesz! Csak, hogy lássátok, hogy kivel van dolgotok.
- Ja, amúgy már kérdezni akartam – karolja át a nyakamat Tony, nem csekély súlyfeleslegként akaszkodva rám.
- Magamat is alig tudom tartani te!
- Hol hagytad a barátnőcskédet? Nem azt mondtad, hogy jönni fog? Tuuuudod az a nagydumás kisbige.
- Hívta a szükség…
- WC-re ment???
- Mi? – ohh, igen! Mondtam már, hogy ittasan azért elég nagy hülyeségeket tudok beszélni? Ilyenkor elég nehezemre esik tökéletesen meglépni a nyelvek okozta nehézségeket, aminek a végeredménye magyarázkodás vagy épp röhögés lesz. Jelen esetben értetlenkedés és heherészés.
- Ja nem, mármint… a kötelesség! Igen, a kötelesség hívta. Volt még egy kis munkája, de jönni fog.
- Biiiztosan?
- Biiiiztosan. Mondanám ha másként lenne?
- Tudhatom én azt? Nem tudhatom. Na megyek szürcsögök még egy kicsit ebből a zseniális dologból. A csajok már gumimacit áztatnak benne nézd csak – rángatja meg a galléromat.
- Akkor mondd meg nekik, hogy csak ésszel, mert reggel hatkor nem akarok itt látni egy pucsító hátsót se mint a múltkor! – mikor is arra tértem magamhoz, hogy a legtöbb egészen közelről tanulmányozza a padló márványozott erezetét. Hát most na, hülye kérdés lett volna feltenni, hogy „elestééé?” nem?
Épp, hogy fordulok egyet csak, hogy tökéletes házigazdaként másokkal is foglalkozzak, már hallom is felcsendülni az olyan ismerős hangot. Fültől fülig érő vigyorral várom meg, hogy a tömeg kiköpje őt magából, becsapódása pillanatában pedig ide-oda tántorogva próbálom megtartani nem csak a saját, de még az ő testét is.
- Kicsilány, nem megy ám olyan jól az egyensúly. Olyan vagyok, mint egy szélbábú. Nem olyan laza, de a mozgásom hasonlít rá – orrom alatt nevetgélve és kacarászva röhögöm ki önnön jópofaságomat… ja, hogy annyira nem is az? Nem baj, attól még elhihetem.
- De itt vagy nem? A hullácskád remélem megköszönte amiért időt fordítottál rá. Ahogy meg elnézem ezeket… még hajnali ötkor is itt lesznek. Nem maradtatok le semmiről – mert menet közben sikerül felfognom azt is, hogy nem egyedül jött.
- Képzeld – mutatok rá – lepaktáltam az ördöggel. De legalábbis apám egyik emberével. Falaz nekünk sőt! Még takarítani is segít. Nevetséges, hogy én kellettem ahhoz, hogy ezeknek a karótnyelt kétajtós szekrényeknek legyen egy kis élete is az örökös járőrözés és kamerapillázás közben. Sőőőt… - hajolok közelebb hozzá a fülébe sutyorogva – még arra is figyelnek, nehogy valakinek baja essen. De szigorúan a lelkükre kötöttem, hogy nem ülhetnek a kamerákon és neeem tudhatja meg apa, hogy mi minden zajlik itt. Na erre varrjá’ gombot – dalolom spiccesen, talán egyre zavarosabb angollal, ide-oda beleiktatva egy kis otthoni magyarost, hogy még annyira se értse a dolgot mint kellene.
- Biiiblia? – hajolok ki Tara elől, hogy Freud felé sasoljak – odahaza ez nem jönne be. Több ateistát meg pogányt ismerek a körömben, mint vallásost. Vagy pont ez tetszik a csajoknak? „Mondj nekem valami csúnyát: Ószövetség… Még: újtestamentum…” – jóllakott napközis vigyorral képzelem el a jelenetet – ez a Freud….
- Nanámiazhogy! A szivárványon túlra. Húúú remélem megtaláljuk az aranybödönt meg a kis manókat. Neked a manók öregek és szakállasak vagy gyerekek? – pattogok mellette mint egy jól kalibrált csipogósjáték, sürgős bólogatásokkal reagálva a további kérdésekre.
- Minden meglett. Maximálisan, szóval nézd el nekem a lógást – nem vagyok stréber, nem!
- Tyűazannnya! Nem gondoltam, hogy tényleg meghallgatod őket. Majd küldök még valamiiit ütőőős cuccot. És ide a rozsdást meg a mit tudom én milyen bökőt, hogy oda leszel a főszereplőért. Rock opera a cucc de nemám az a nagyáriás nyenyere, amit az operákban tolnak. Ez igazán jó dolog… dob, lüktetés, elektromos gitár. Folyamatos tamtam! Dübörgő zene, a nagykirályunk hatalomra jutását mutatja be. Anyukám, hallanod kell! Rögtön beleszeretsz minden magyarok királyába! De ami a szövegeket illeti az operetteknél, javarészt arról szól, hogy ki milyen szerelmes… a bonviván és a primadonna halálosan, félúton elkezdik ölni egymást mert hú de kis felhőcskék meg vihar gyűlik a fejük fölé. A primadonna átmegy rinyapinába, a hülye pasi meg morog. Tiiiszta sablon. A szubrett és a táncos komikus meg egyengeti a primadonnáék útját, nagyon lelkesek, pozitív karakterek. Általában ők a nagy kedvencek a magyarok körében mert szórakoztatnak – térek egyik műfajról a másikra, elég csapongón. De talán már rég leesett neki is, hogy nem a tisztaságom a jelenlegi erényem.
- Van egy csomó pálinka, kérsz-e?  

Azt hiszem kijelenthetem, hogy imádom Amerikát és rossz helyre születtem, mikor valami létező vagy nem létező nagyobb hatalom elrendelte a földi létjogosultságomat. Jó, igaz, ami igaz, imádom az otthonomat is, de ez valami új, ez valami sokkal szabadabb, nyitottabb és pezsgőbb annál, amit a magyar valóság adott és nyújtani tudott a számomra.
Úgy hiszem, huszonéves egyetemistaként már belefásultam a saját életembe, nem tettem mást, mint az otthonom és az egyetem között ingázva kergettem a saját sorsomat, viseltem magamon apám munkájának béklyóját. A politika rendre beköltözött a nappalinkba, a családom nézetei pedig ilyen-olyan módon a rólam alkotott véleményt is elkezdte idővel negatív leszállópályára állítani a társaim körében. Mintha legalábbis nekem bármi közöm lenne ahhoz, hogy ki melyik párt „kutyája”, kinek a seggébe dugdossa fel a nagy fejét remélve, hogy jelentős haszonra tehet ezáltal szert. Számos alkalommal mondta az öregem, hogy az élet nehéz, amit én szívem szerint kijavítottam volna úgy, hogy „az élet amúgy szar!” Mert tényleg az…
… legalábbis addig a pillanatig, amíg nem nyílik ki előtted a világ.
Új kapcsolatok és barátok. Talán az igaziak még mindig otthon vannak és napi rendszerességgel várják, hogy kapcsolatba lépjek velük, de mindannyian belefáradtunk már az örökös monotonitásba. Sírunk és hisztizünk egymásnak, hogy nincs semminek se folytatása. Egyik napot a másik követi, csak a biztos családi hátterünk van, a szüleink farvizén evezünk az ő céljaik felé ahelyett, hogy mi magunk tennénk le valamit, akármit az asztalra!
A magam ura akarok lenni… egy srác, egy fiatal srác, aki jól érezheti magát a bőrében. Egy srác, aki bulizik az iskola mellett, ahol valljuk be, maximálisan teljesítek tehát egyik se megy a másik rovására. Még. Képes vagyok mérlegelni sőt, egy azon súlyt kapott itt a nagy almában az iskola és a jövőm, valamint a jelenem és a szórakozás. Soha nem billen egyik vagy a másik irányába a kis nyelv. Tudom, hogy hol vannak a határok anélkül, hogy lenne valaki aki igyekszik legjobb tudása szerint egyengetni az utamat és az életemet.
Már csak azt kellene megtanulnom, hogy miként élvezzem úgy ezt a bizonyos új életet, hogy nem kesergek legbelül azon null-huszonnégyben, hogy mi lesz a következő lépésem és tettem – amivel amúgy nagyon is tisztában vagyok – amivel kivívhatnám magammal szemben apám haragját. Mert tudni illik, amilyen jól kijövünk egymással, amilyen remek a viszonyunk, pont annyira tud ijesztő is lenni, mikor azon ritka alkalmak kerülnek előtérbe, hogy feldühítem őt. És nem, nem a pofonfát rángatom, vagy éppen igyekszek elérni azt, hogy több figyelmet szenteljen nekem is a munkája mellett. Ezek az idők már rég elmúltak.
Nem szoktam hozzá ahhoz, hogy ingerültnek, mérgesnek kell látnom őt. Talán pont emiatt rettenek meg tőle, mikor megemeli a hangját, vagy éppen a kezében tartott vaskos könyv egy laza mozdulattal pottyan le az előtte lévő asztalra. Neeem jó dolgok ezek én mondom! Ne ébreszd fel az alvó oroszlánt. Jobb a békesség, mint attól tartani, hogy mikor látom megint tajtékozni.
És ezen kusza, fárasztó gondolatok bosszantottak még azokban a percekben is, mikor ez a hordányi ember berobbant a házunk nappalijába, mostanra pedig már a csillárról is egyetemisták lógnak. Jól szórakoznak. Élvezik az életet úgy, ahogy én talán soha nem fogom, mert az aggodalom arrogáns, pofátlan manóként ücsörög minden állandó jelleggel a vállamon. Rohadjon meg!
Talán az alkohol mámora az, ami segít elfeledtetni a bűneimet, s mire kettőt pislogok, térülök-fordulok már Tara csüng rajtam, mint Petőfi versében a gyermek az édesanyján. Huh, micsoda csodás gondolatok így három pálinka után. Magyar hazafiság vs. én, 1-0.
- Iiiigen, sokakkal együtt ittam….tunk… egyszerre. De csak háárom ilyen kis picike poharacskával – mutatom neki hüvelyk és mutatóujjam között azt a bizonyos „picikét”. Lehet, hogy picike, de az színültig volt, nem mellesleg Atom Anti megirigyelné azt az erőt, ami abban a kis pohárkában leledzik.
- Van még ott, nem dézsmáltam meg mindet. Hagytam neked is. Jó házigazda hírében állok. Keveset iszok, hogy több maradjon a vendégeknek. Jóóó nem is bírom annyira az itókázást mint ezek a vendégek – legyintek feléjük, ki-ki éppen most fojtja bele magát a következő körbe, de akadnak már szép számmal olyanok is, akik a székek háttámláin lógva igyekeznek ezen dimenzióban maradni.
- Piszoár? – első körben ez a legfőbb pont, amin sikerül megakadnom, a férfi illemhely egy jeles képviselőjének említését követően. Az viszont már a gyomromat is haragos erőre buzdítja, mikor sikerül elképzelnem, miként is mesterkedtek ők ketten a férfi pisibudival karöltve, hogy felnyissák és kipeckeljék szerencsétlen hulla száját. Egyáltalán! Ki az az elvetemült idióta, aki élvezi, hogy emberi testeket nyitogat fel, és könyékig túrhat a beltartalmában?
- Javaslom, hogy napoljuk a témát – torok köszörülve, gyaníthatóan egy brokkoli pigmentjeinek élethű mását öltve magamra tetszelgek mellette mindaddig, míg be nem rekeszti a témát és el nem érkezik az én időm!
- Nemnemnem, egyik sem nem, minden nem! Nem talált! Ne lottózz… tudod van az a macsós kinézetű, kigyúrt mamlaszmelák. Magasabb nálam vagy egy fejjel. Kis kecskeszakálla van ami rém hülyén megy át keresztapás körbajuszkába. Első napján egy idétlen, „Fiji” feliratú, narancssárga alapon sárga virágos ingben jött be. Furcsa stílusérzék, én mondom. De mindegy is. Egyezséget kötöttünk, szóval innentől kezdve nem kell attól paráznom, hogy apuci lefüleli a csíntalan rossz kölykének minden bűntettét – diadalittas vigyorral veregetem meg a saját vállamat, néha-néha megpaskolva Tara kézfejét is, ha már ott pihenteti a kis kacsóját. Vigyorom akkor tűnik el a képemről, mikor a tetőről kezd el hadoválni.
- Hoooogymitszeretnélcsinálni? – hadarva értetlenkedek – felmenni a tetőre? Nézz már iderám, hát egyenes talajon nem vagyok képes függőlegesen állni. Romcsi? Mit akarsz te ott romantikázni? Azt úgyis lehet, hogy nem lépsz ismeretlen, veszélyes terepre – nem vagyok biztos benne még most hígagyúként se, hogy ez jó ötlet lenne, de gyanítom, tenni fog ő azért, hogy megváltozzon a véleményem és nem sokkal később én leszek az, aki vigyorogva, hujjogva pörög a villámhárítón.
- Tudod. Én most elképzeltem, ahogy egy bödönben ide-oda rohangálnak a zöldhajú, vörösmanóid. Vagy… vöröshajú zöld manóid? Mi? – bizonytalanodok el nem csak a hallottakban de a kimondottakban is.
- A remény hal meg utoljára – serény vállvonogatással keltem egy rángatózó gyagya gyerek hatását – mhm, elküldtem mert miért ne? Aztán lelked rajta, hogy meghallgatod vagy sem. Tudod, nem sokan vevők ám más nemzetek kultúrájára. Ott van például Erik! A legjobb haverom. Ő soha nem értékelné Amerika kultúráját. Bár… van egyáltalán itt kultúrája az amerikai népnek? Óóóhohóóó igen!!!! Country. Fúúú de utálja a countryt. Jazzről már nem is beszélve – sziporkázok emberek! Csak ki kell mondani a hülyeségemet és képes vagyok saját magamnak megválaszolni. Csak olyat ne hordjak itt össze, aminek köszönhetően két irányból kapok egy-egy izmostól egy csinos kis maflást.
- What what? Mi az a High School Musi…cal…. ? Fogadjunk, hogy valami nyálas csajparádé – mert azért valami rémlik ám, csak éppen kistaknyos kölyök voltam még, amikor a csajok nagyban hadováltak itt az imént említett magas művészeti alkotásról.
- Hát – heherészek nagy zavartan – több tippem is lenne erre a királyi nedűre, de… - vidám, pajkos piszmogással fogom őt kézen, és terelgetem egy kisebb, még nyugisban ücsörgő társaság felé, ahol nagyban kortyolgatják az általam beszerzett, gyümölcsös kis csodát.
- Denenene! – már nyúlnék az üveg után, hogy legyen oly’ kedves és moderálja magát már csak a saját érdekében is, ám mire eltudnám kapni itt a döglött macska reflexeim közepette az üveget – és amennyiben nem nyúlnék el mellette minden bizonnyal behúznék egyet szegény lánynak – már rég nyakalja a piát. Sűrűn pislogva értelmezem aztán az emberbőrbe bújtatott sátáni hangokat.
- Hihijjj, még jó, hogy ilyet isznak! A magyarok faszagyerekek, nem félnek a piától.
- Igazából ilyet is – javítom ki a kanapén terpeszkedőt, miközben kihámozom Tara ujjai közül az üveget – ezt nem így kell inni! Ne légy mohó. És a gumicukorral is óvatosan, mert ha az felszívja hát jaaaaj! Amúgy meg van belőle barackos is ám, az kicsit enyhébb. Bár nem hiszem, hogy pont téged kellene félteni és a lazábbal kezeni.
-Nope! – csapok rá játékosan a kezére – pálinkával nem gurgulázunk! Sírni fog a szád hajnalban gyomormosás közben, szóval menj csak szépen felfele – kezdem el őt az emeleti lépcső felé lökdösni, menet közben kanalazva fel egy üveg bort és pár fél cédulát, üres papírkát, hogy legyen mivel hódoljunk a káros… szenvedélyünknek? Undorító! Ha apám megtudja, a tökömnél fogva akaszt fel valahova.
- Amúgy meg késtél. Szóval ne dirigálj nekem jó? – tenyerem véletlenül – véééletlenüljá! – csúszik rá a csípőjére, ahogy beérem őt, és sürgetőn tessékelem felfelé a lépcsőn – még egy kanyar, aztán jobbra be – mutogatok a barna ajtóra, ami újabb lépcsősort rejt, ezúton ténylegesen a tetőre.
- Nem sűrűn járok erre, szóval… - egy kis csuklás és lám, rossz ajtó – nézd el nekem, ha nem vagyok jó idegenvezető. Hopp, jajj… bocsánat! Akkor a másik jobbra – vigyorgok a nyálcserés, egymás ruhájában tapogatózó párocskára és már húzom is rá kis híján Tara orrára az ajtót.
- A tetőn általában a macskák szirénáznak meg nyekeregnek, nem én. Ők biztos nem tévednének el. Talán ez lesz – bingo! - iiigen ez az - néhány lépcsőfok után pedig el is érjük a Tara által annyira vágyott kis részt. Csak tudnám mi a fenének jöttem én ide fel?!

Apunak nem ez az első hosszabb távon megszervezett útja Amerikába, illik tudni róla. Mint ahogy azt is, hogy hasonlóképpen vélekedik az életéről, mint jómagam: rossz helyre pottyantotta le az a fránya gólya. És ha már ilyen „sanyarú sorsot” szánt neki az élet – jaj szegény, neki is egy elitekkel teli, pénzmágnás családban kell sanyarognia – úgy gondolta, hogy kihoz belőle mindent, amit csak tud, és amivel majd a későbbiekben elégedett lehet. Minél közelebb akarta hozni magához a nyugatot, minél inkább otthon akarta érezni magát Amerikában. És mi, ha nem az a legtökéletesebb útja ennek, mint… kimenni Amerikába?! Zseniális!
Ő is itt járt egyetemre, itt diplomázott le, esett szerelembe, majd tért vissza Magyarországra, hogy feleségül vegye azt a nőt, akit aztán három évre rá elhagyott, pedig sokak állítása szerint igaz szerelem volt az övék. Csak arról nem tudhatott a kutya sem, hogy ez az igaz szerelem alapjáraton csak egy gyerekkori barátság „szövődménye”, ám szíve választottja mindig is az az Amerikai lány lesz, akit az egyetem végeztével ott kellett hagynia. Na, nem ám sokáig, de erre még visszatérünk…
És természetesen volt még egy alkalom, mielőtt követte volna az apját az ország vezetőinek bűvkörében, hogy meglátogatta az államokat. Azt hiszem mindenki tudhatta, hogy miért vert sátrat itt erre a kis időre, hiszen minden összeállt: elvált az elvileg szeretett, de sokkal inkább hozzákényszerített nőtől. Megvette a repjegyet amolyan hadakozva a saját apjának akaratával, mondván „ő ezt nem értheti”. Mit nem értett pontosabban? A szerelmet, hiszen az öreg Morvay egy kényszerházasság áldozataként sínylette meg az élete egy részét. A neki választott menyecske három porontyot potyogtatott ez idő alatt a világra. Egyet a férjétől, kettő lány apjának kiléte mindmáig titok és milliónyi kérdőjel. Annyi biztos, hogy a morcos, köpcös nagyapa egész életében bőszen állította, hogy semmi esetre se az övéi. Ami nem is állhat távol az igazságtól, lévén egy fikarcnyit se hasonlítanak ők hárman egymásra. Áhh, a fenébe is biztosan a postás hozta őket. Mint ahogy engem is, természetesen örökbefogadott porontyot aki soha, egyetlen egy ponton se hasonlított se a feltételezett apára, se pedig a kreolos bőrű kedvesére. Jaaaa mert igen! Ott tartott a sztori, hogy elvált a feleségétől, miután nem érezte boldognak magát és úgy érezte, hogy ezzel Erikának is – asszem’ ezt a nevet emlegették egy időben – csak kellemetlenséget okoz, tehát ez volt a leglogikusabb döntés. Na meg már bocsánat, de ki az a hülye aki a mai világban kényszerházasságban sanyargatja magát?
Nnna, és itt jön képbe az igaz szerelme Harmony, akit az egyetemi évei alatt ismert meg, és aki az én örökbefogadó anyám. Az én életembe is ő hozta be a nyugatot. Hamarabb beszéltem angolul, mint magyarul, a magyar zenét jó ideig hírből se ismertem, bár tény és való, hogy a pop kultúra rádión keresztül sokkal inkább az amerikai slágereket sugározta, mint a mieinket.
Ja igen, és sokakban felmerülhet a kérdés, hogy hol van Harmony? … azt hiszem, itt jönne az, hogy serényen pislogok a föld irányába.
- Öhm… - bár hűen a koromhoz, nagy lelkesedéssel hódolok a képregények alkotta világoknak, legyen szó a Marvel vagy éppen a DC kreálmányairól és szuperhőseiről, most mégis beletelik egy kis időbe, mire felidézem magamban: ki is az a Thor? És, hogy miért is az ő méreteiben szükségeltetik nekem a feleseket méregetni? Őrület!
- Hát, mivel nem hoztam magammal elegendő felespoharat, kényszerből whiskys pohárból hörpintettem egyszer, ezt nem tagadom. De nem öntöttem ám tele, akkor még egészen józan voltam! – gyorsan forgó nyelvvel hadarom el neki, ide-oda kalimpálva, vadul gesztikulálva. Ember legyen a talpán aki ilyenkor képes megérteni, és nem, nem azért mert alapjáraton rémes angolom van. Emlékeztek? Azt mondtam, hogy hamarabb beszéltem az angolt, mint a magyart… egyszerűen hajlamos vagyok keverni a kettőt amiből egy jó nagy adag, vidéki katyvasz lesz.
- De ez kegyes kamu volt ám! Nem szoktam hazudni, cicus! – hajolok közelebb hozzá széles vigyorral. A szám két szélét már-már össze lehetne csípni a tarkómon - csak a magam javára torzítom az igazságot, nehogy bárkinek is bántódása legyen belőle. Mondd csak, milyen cseles vagyok?! – tényleg nem vagyok egy kényem-kedvem szerint füllentő gyerek. Hazudni bűn, ugyebár, jól megtanította nekünk a Harry Potter világának – és szerintem a való világnak is – legutáltabb gonosza, Dolores Umbridge.
- És az nekem miért lesz jó? Azt tudom, hogy én okos vagyok és jobb pillanataimban roppant humoros, amit meg is engedhetek magamnak egy nagy halom színpöpec vizsga után. Na de te? Mi lesz a te kis agyacskáddal? Meg a lelkiismereteddel? – mert én olyan lelkiismeretes diák lennék? A picsába, igen! És nem, nem azért mert első számomra a tanulás, egyszerűen élvezem, ha tanulni kell. Szeretek és jól is tanulok, egyfajta szórakozás számomra is, ha tágíthatom a sötét elmémet.
- Vízszintesbe? – csúszik néhány oktávot felfele a hangom – hogy még ki is lógjon a lábam a korlát mögül? Ennyire nem szükséges neki a magaslati levegő, nem büdös a lábam jó? Ohh! Vagy ezzel akarsz biztosítani a tökéletes „repülés” érzéshez, igaz-e? – azt hiszem nem erre gondolt az imént, de én most szeretném azt hinni jó?! – jól van, jól van, nem vitatkozok. Amennyit iszunk az úgyis felmelegít, szóval még mindig csak az a veszély fenyeget bennünket, hogy lezúgunk onnan, avaaaagy a semmiből kerekedik egy vihar, a villám meg eltéveszti hova kell csapni és mi leszünk a hárítóik. Mert a repüléssel még nem állunk ám jól ebben a világban, erre felhívnám a figyelmed! Meg arra is, hogy elég magas ez a ház! És nem szép halál ám a zuhanás – mert mitől, ha nem ettől félne a legjobban az ember? Végignézni ahogy közelít a föld és nagyon is tisztában van azzal, hogy innen már nincs menekvés, bekapja a horgot, és ripityára törik karja-lába, szétloccsan a feje… na meg ha már ezen szép távozási módszer szóba jött, azért kiegészíteném a halálra égés és a vízbe fulladás kellemetlenségeivel. Már csak az a kérdés, hogy honnan jön ennyi hülyeség belőlem?! De inkább ez, mint belegondolni abba, hogy meddig fogom ölelgetni én a budit az előttem álló egy-két napban.
Már csak emiatt is jó, hogy Tara így vagy úgy, de próbálja terelni a figyelmemet a soknaposság szörnyetegeiről, és ahogy kéri, úgy cuppantom is rá a számat a kézfejére, ha már az imént meglegyintettem azt. Az előbb pont olyan voltam, mint egy zsörtölődő nagyi, miközben próbálja fegyelmezni a kedves onokát, ne egyen annyi édességet. Vagy keverem az anyukákkal és a nagyi tömi ducira a kölköket? Mhm…
- Hát, néhány kanyar szippantyú után talán elég csinosnak fogom ítélni a cserepeket ahhoz, hogy közelebbi romantikus aktust létesítsek velük. Vagy… mivan?! – akadok meg a saját hülyeségemen, s pont mint a filmekben, fejemet megrázva hessegetem ki onnan a sötét gondolataimat – jó ég, inkább nem kellene hagynod, hogy többet igyak vagy csúf szerekkel éljek. Rossz emberré tesz. Mocskos, rossz emberré.
- Most mondjátok már el, hogy mi bajotok nektek a countryval? – komikusan, sértett, hisztis gyerek módjára dobbantok egyet.  Már Erik esetében se tudtam hova tenni azt a hatalmas ellenállást amit az említett műfajnak tulajdonít. Most mi a baj azzal, hogy szeretnek mulatni? Hangosan! Együtt, ide-oda lépőzve, tök jó zenére? Ráadásul annyi jó hangú country énekes van a Földön, mint égen a csillag.
- Akkor már inkább swing, mint jazz – csak mert az egy lightosabb verziója a jazznek, ami miről is szól? Majdnem arról, mint az R&B… képtelenek arra, hogy egy-egy számukat két alkalommal ugyan úgy adják elő. Hülyére csűrnek és csavarnak benne mindent, monoton, egyhangú. A swing kicsit populárisabb.
- Jó’ van anyukám! Legyen jazz, csak mert te is meghallgattad ahogy Oszvald Marika csujjog meg visít és kerepel a színpadon – na, ha egy valakit ki kellene emelnem a színház világából aki kikerget a világból, az ő.
- Milyen csajokról beszélsz? Csak addig vagyok nekik izgi amíg tart a „magyar hatás”, aztán pápuszi szélnek eresztenek. Amúgy meg nem is kifejezetten csajozni jöttem hozzátok, máááár ne is haraguggyá’! – és ahogy ezt kimondom, már vágom is be magunk előtt az ajtót. Azt nem tudom, hogy a látványnak vagy a tömény pia utóhatásának tudható be az, hogy két másodperc alatt kezd el tüzelni a nyakam és az arcom, de lényegtelen is.
- Nem! Őket nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Szóval, de…végülis…ja…lehet, hogy hozzá van szokva, hogy rájuk nyitnak, de… őrizzük meg a békességet jó? – miért talán elharapózott volna? Nem hiszem. Látszólag olyan jól el.voltak.merülve.egymásban., hogy észre se vették, hogy nyílik az ajtó. Rémciki.
Nagyokat pislogva és kamillázva, tájolva nyomom bele a kezébe korábbi zsákmányszerző hadjáratom jeles képviselőit.
- Hát, lesz mivel megtörölgessük a… mhm….az orrunkat – utalok a törlőkendőre – hogy miaz? Jah – nyaknyújtogatás után csak legyintek – úgyis megkapja mindegyiket elektronikusan is, ahogy ismerem a darálóban kötött volna ki. Legalább ez a pompás papírdarab megtudja milyen dolog, ha úgy pusztul el, hogy valami hasznos lett belőle. Húúúúdehasznos!
Felszólítását hallva oda is guggolok mellé, majd onnan kezdek el kagylózni a lent mocorgó, zizegő hangot irányába. Végül van kihez kössem a neszezést.
- Ja, hogy rajta van a neved? – ide-oda csavargatva a nyakam keresem meg a „Scotty” feliratot Tarán – hát, ez sajnos nem nyert. Amúgy biztosíthatlak, hogy nagyobb veszélyben vagyok mellette én, mint, hogy tőlem kellene féltened – na, azt nem mondom, hogy ez teljességében igaz is. De az előbbi állításomat Tara pikk-pakk beigazolja. Döglött macska reflexeim azt se teszik lehetővé, hogy stabilan megálljak, azt pedig főleg nem, hogy becsukjam a szemem, így pont egy szüzike határozottságával és kétségbeesésével bambulva tudatosítom magamban, hogy ez most Scottra licitál. Velem. Na szépek vagyunk, mondhatom! És pont ezzel az értetlenséggel lesek utána, mikor elhúzódik tőlem. Alsó ajkamat rágcsálva toporgok mellette, mint kezdő buzi a gőzben még akkor is, mikor tüzet is kapok a kis vigyorgóhoz.
- Gyöngysor? – akadok meg végül a lényegnél, de legalább sikerül valamit kinyögnöm, mielőtt még teljes analfabétának címezne – jó, de Eriket még nálam is nehezebb meggyőzni. Hidd el én kis Pista vagyok hozzá mérten. Ami jó, azt szeretem de legalábbis beismerem és elhallgatom. De ő!? Csőlátással előre és csak az az igaz amit ő mond. És ami szerinte szar, az szar. Te aztán nem hiteted el vele, hogy nem szar, csak neki nem jön be. Tudod a magyarok amellett, hogy öt percen át folyékonyan és világi választékossággal káromkodnak, pont ilyen mesteriek abban, hogy „amit én azt mondtam az úgy is van!” valamint a nem elfogadásban. Rémes… tényleg rémes.
Végül tisztességesen szívok egy jókorát a feltekert kis csodából, s mellé lépve hajolok előre, hogy a korlátra könyökölve kémlelhessem én is a távolt.
- Megjárja… Pazar egy kilátás. Azért nem egy Budai vár-Citadella-Országház-Lánchíd együttese, de elmegy. Talán tényleg ide fogom felcipelni a csajokat, ha már olyan jó ötletnek látod – cukkolom, pimaszul bökve őt oldalba – amúgy… még nem kérdeztem rá egyszer se, de – biccentek a lent puffogó Scotty irányába. Mind eddig nem éreztem úgy, hogy bármi közöm lenne hozzájuk, de az tagadhatatlan, hogy állandóan birizgált, hogy mi lehet közöttük – volt közöttetek valami komolyabb? Néha úgy érzem mikor ő is ott van, hogy ha valami olyat mondok, kapni fogok tőle egy igazi átszállós maflást. Tudod, szeretek veled lenne, de azt meg nem akarom, hogy valami… bááármi, tudod – mozgatom ide-oda magam előtt kinyitott tenyeremet – gebaszt idézzek elő közöttetek. Meg azt se, hogy utáljon engem. Haragosokra még nincs szükségem, elég ha kezdek belejönni ebbe a pezsgő kis életbe – valaki nyomhatna egy kitüntetést a mellemre! Azért engem se kell félteni, nem mintha olyan „nehezemre esne belejönni a dolgokba”….
- És? - tanulmányozom egy kis ideig, ahogy a papír lassacskán izzik - mi van ebbe a csodaszerben? Még nem láttam se manót, se repkedő elefántokat.

Na jó, azt hiszem, hogy tutira állíthatom, ennek az éjszakának nem lesz jó vége… sőt mi több, baromira nagyon rossz vége lesz és félek… mit félek?! Csökött, illuminált tudatom legmélyén leledző, sokmikro meg makro és nano józan pontocska szinte üvölt az elborult agytekervényeim maradékával, hogy csakugyan fogják vissza magukat, mert ha apu ilyen állapotban fog meglátni, az első géppel küld haza. Na nem mintha otthon kevésbé lennék virgonc. De nekem ma még rendet kell majd raknom! Józannak kell maradnom! Bár azt hiszem, hogy ezzel a „hogyan maradjunk józanok ennyi piás mellett?” kísérlet az én részemről élből bukással zárult. Már az első pillanatban halálra volt ítélve. Szomorú, de igaz történet.
Egyszer… Mind idáig egyetlen egyszer volt szerencsém olyan lehetetlenül betintáznom, hogy a bulit követő második napon is engem keresett a fél ország. Na jó, az bizony csúnya lett volna, hírbemondók szájából hallgatni, hogy a neves politikus fiának nyoma veszet… azt hiszem soha nem tudtam volna apát kiengesztelni és életem végéig adósa lettem volna neki az élet minden területén. Kiegészítésül életfogytiglani szobafogsággal. Most képzeljétek el, ahogy nyolcvan éves totyogós papaként is a szobafogságomat töltöm. Mondjuk akkor már tényleg pelenkázottan lennék az ágyhoz ragasztva, éjjeliszekrényemen egy pohár vízben a kattogós műfogsorommal. De minimum nekem kellett volna két hétig pucolni a budit a saját fogkefémmel! Elvetemült ötletekkel tud ám apu is előrukkolni, ha arról van szó, miként próbálja megnevelni a majdhogynem – amúgy teljesen – nagykorú fiacskáját. Ez utóbbi pedig még egy lazább példa volt.
Mindegy is, a lényeg, hogy Erik és Amanda néhány agyament haverunkkal mindent tűvé tettek és megmozgattak azért, hogy előbányásszanak, ha kell, a föld alól is. A mai napig nem tudták megmondani, hogy mikor és hogyan veszítették nyomomat, de annyi biztos, hogy kedd kora este találtak meg. Ja és a keresést vasárnap hajnalban kezdték. Fél háromkor. Úgy, hogy a buli kettő előtt kezdődött nem sokkal. Emberek, elég volt nekem potom fél óra arra, és úgy szétcsaptam magam, hogy képes lettem volna részecskéimre bomlani és úgy teleportálni egy sokadik dimenzióba. Mondjuk a megalázottságot, ami ezután jött, szívesen elcseréltem volna a megsemmisülés minden létező formájára.
Amandáék hiába kerestek telefonon, a készülék hollétét azóta is sötét homály fedi, pedig ennek már több, mint egy éve. Se a cuccaim között, se a többiek cuccai között nem találták meg. Még ott se, ahonnan én bambáztam elő. Ja, hogy honnan sikerült kihorgászniuk? Három várossal odébb a szomszédom kocsijában ücsörögtem, anyósülésen egy pulival, csomagtartóban két nyírás előtt álló birkával és egy kakassal. Hogy honnan szedtem ezeket az állatokat, az a mai napig vitatott, mint ahogy az is, hogy mit keresett az egyik lábamon gumicsizma, másikon pedig egy lyukas orrú tornacsuka? A lényeg, hogy erősen illuminált állapotomban szarka vagyok!
Erikéknek bő két napjuk volt arra, hogy profi szintre emeljék a színészi tudásukat és úgy hazudjanak, mintha könyvből olvasnák. A mai napig nem akarom elhinni, hogy apu bevette, de egy szó, mint száz, azóta se hozta fel a történteket. Fogalmam sincs, hogy mit mondhattak neki, de azt jól csinálták.
Azóta pedig mintha csak rossz ómen volna, egy balszerencsét hozó legenda, egyikünk se emlegeti fel. Valójában csak azért, mert ott helyben pusztulna ki a nép, ha azok ketten nekiállnának mesélni. Tiszta ciki… veszélyes ám, ha az a kettő rázendít, mert úgy írnak körül egy-egy szituációt, hogy ott egyszerre jön rád a röhögő és a csuklógörcs. Csak hasmenésed ne legyen közben…
Na, az ehhez hasonló agyleépüléstől szeretném megkímélni nem csak magam, de Amerika ránk eső részén leledző legtöbb embert. Asszem’ elkéstem.
- Eeeee – nyöszörgöm kicsit kecskésre véve a dolgot, majd jóllakott napközis vigyorral megrázom a fejem – nem. Mármint igennem! Nem hoztam elég poharat, szóval a nagy része otthon pihen a világ túlsó felén – erre szokás tudtommal azt mondani, hogy „veled is csak egyel többen vagyunk.” És valóban! De ha egyszer bármiből alkalmas arra, hogy sörnyitó legyen, úgy minden mást lehet „feles pohárnak” is használni nem igaz?
- Na! – szemöldökömet ráncolva, dacosan morranok fel, mutatóujjammal felé bökve – nem iszunk ilyen undormányokból! Olyan mintha azt mondtad volna, hogy vérvétel előtt leadott vizeletmintás kis üvegecskékből kellene szopogatnom a piát – grimaszolva, fintorogva, nyelvemet nyújtogatva fejezem ki nemtetszésemet, amint sikerült elképzelnem magát a szituációt és úgy alapjaiban véve az egész jelenetet. Nem kellett volna.
Szerencsére Tarat még van lehetőségem megmenteni a korai pusztulástól, így eltulajdonítom tőle a méregerős löttyöt, hogy ellenkezést nem tűrő határozottsággal tessékeljem őt magam elé, felfele az emeletre. Ha már egyszer annak irányába vágyott korábban.
- Faaaszaaagyeeereeeek – húzóm, nyújtom a végtelenségig, hátha érthetőbb, de legalábbis kiejthetőbb lesz a számára – magyar óra leckéket fogok tartani neked bár, elég sokat hallgattam odahaza, hogy jobban beszélek angolul, mint magyarul. Tiszta gáz, hát hogyan van ez? Hogyan is? Áhh, asszem a faternek meg a muternek tudhatom be, bár… egyik se apa meg anya. Mi van? – bandzsítva összpontosítok arra, hogy mi minden hagyta el imént a számat. Talán mindegy is. Mintha nem lett volna téma, mintha nem számítana, legyintve zárom le.
- Látod milyen gonosz, gyarló elnökeitek vannak, voltak és lesznek nektek? Bááár ami azt illeti a mi pohos kertitörpénk se remekel jobban, szóval ugyan ott tartunk. A két nemzet zseeeeniálisan választ az élükre vezííírt – markomba heherészve, két lépést követően már-már bagolyszerűen huhogva igyekszek elkerülni egy esést, aminek talán csúnya vége is lehetett volna, ha bekövetkezik.
- Most mi bajod? Mindenkinek vannak furcsa szokásai meg perverziói nem? – azért valahol a lelkem mélyén bízok abban, hogy ezt hamar elfogja felejteni – és én is - és nem ezt fogom hallgatni az elkövetkezendő hetekben, hónapokban. „Milán a cserépbaszó… Milán a tetőlovagló.” Fúbaszod!
Letudva az előttünk álló számos akadályt, így a lépcsőket, a csúszós korlátokat, egymásba gabalyodó, ide-oda tekergő párocskát, menet közben beszélve meg Amerika sajátjait, vagy éppen az én otthonom tömegpusztító csodafegyverét, csakhamar –nem, nem hamar! – kikötjük kettős kis ladikunkat a célnál.
Ha a nap folyamán volt valami, ami zavarba hozott, vagy éppen kétségbe ejtett, az semmi volt ahhoz képest, ami most két csuklás között fojtja belém a szót Tara személyében. Nem szép dolog szegény Scottyval így bánni! És persze velem sem, de ez legyen mellékes.
Ám ennek tudata teljesen ki is zökkent néhány perc erejéig a jelenlegi mórikázásból… mintha bő százhúsz másodperc erejéig kiszállna a fejemből az utolsó csepp alkohol is.
Igazság szerint Tara baráti társaságának Scotty az egyetlen képviselője, akivel képtelen vagyok egy húron pendülni. Alapjáraton jófej, szimpatikus srác és a magam részéről semmiféle ellenérzet nincs az irányába. Azt hiszem, képes lennék vele is épp olyan jól elmulatni az időt, ahogy azt Taraval is megteszem, amennyiben neki nem szúrná a szemét a jelenlétem és ne törne elő belőle minden állandó jelleggel a birtoklási vágy. A féltékenység undorító dolog.
- Nnna akkor most egy kis fejtágítás… a mi kis hármasunk odahaza, gyakorlatilag ugyan az, mint a tiétek itt, kicsit felcserélt szerepekkel, kérdéses negyedik személy mellőzésével természetesen. Nincs két egyforma képviselője, de végülis igen… ezek ellenére Erikkel eléggel hasonlítunk egymással, annyi, hogy én nyitottabb vagyok kvázi mindenre. Én jobb szeretek előbb tapasztalni és saját véleményt fogalmazni, mint mások szava alapján ítélni. Ha nekem azt mondaná valaki, hogy a…. bahh – nyögök fel a nagy dirigálás közben, és sűrűn pislogva, kamillázva igyekszek megfeledkezni az előttem egyre aktívabban mocorgó térről. Mert ugyebár az ajtófélfa nem mászik le a falról, mint ahogy a sötétben se izeg-mozog semmi és senki – ha valaki azt bizonygatná nekem, hogy az indie rock önmagában egy borzalmas valami, inkább elővennék néhány számot, hogy magam is elhiggyem, tényleg szar. Én abszolút meggyőzhető vagyok Cicus, csak éppen nem te fogsz meggyőzni arról, hogy a Jazz amúgy űberfasza a beleimben ordító szaxofonnal együtt, amit nem is értem miért nyelnék le?! Hanem a zene és az aktuális pillanat, amikor már ott leszek – kezemmel ide-oda hadonászva magyarázok neki, majd a számhoz emelve a korábban tekert csodát, jó mélyet szívok belőle.
- Nézzed! Nézd – a telefonom meglepő gyorsasággal – kis híján még a tetőről is lehajítom a lendületnek hála – kerül elő a zsebemből, s nagy hévvel pötyögve be az éjszakai Budapestet, itt-ott félreütve a szót, már nyomom is az orra alá guglit, tele a budai és a pesti oldal kivilágított, neves képviselőivel.
- Most mondd, hogy nem gyönyörű! Talán az egyetlen dolog, amit tényleg imádok az országomban. Ezt azért érdemes élőben is látni – büszke vagyok a magyarságomra? Nem tudom. Büszke vagyok az otthonomra? Bizonyos szempontból igen. De igaz ami igaz, gyönyörű helyei vannak, vadregényes tájai, amire érdemes mindenkinek, még nekünk, született magyaroknak is időt szakítani.  
Úgy érzem, hogy a következő nagy slukkra is szükségem van, hogy képes legyek végighallgatni az aggodalmamra adott válaszát.
- Mi van? – kis híján belefulladok a füstbe az utolsó kérdésén, még egy igazán bájos, jó tüdőbetegekére emlékeztető köhögést is le kell küzdenem – nem, nem zavart meg, csak na… láttam szerencsétlennek az arckifejezését. De jól van, hiszek én neked, csak nem vagyok hozzászokva, hogy úgy nézzenek rám, mint a véres rongyra, ha megjelenek valaki társaságában, ne adj isten még jól is érzem vele magam – nevetgéléssel próbálok valamelyest lazítani a pillanatnyi feszültségemen, és már emelem újra a számhoz a cigarettát. A füstje jó mélyen állapodik meg a bensőmben, mikor elkezdi felsorolni az összetevőit. Apám tényleg ki fog nyírni. Meg úgy mindenki más, többek között a biztonsági emberek, ha rájönnek, hogy valamiféle drogszekciót nyitottunk itt kettecskén. Már most érzem, ahogy porrá őrlik a tökeimet.
- Tönkre fogsz engem vágni, hát milyen véleménnyel lesznek így rólam? – fülig érő vigyorral hajolok közelebb hozzá, testem súlyát a korlát teherbírására bízva. Az én lábaim már nem töltenek be olyan nemesi szolgálatot, mint amit igényelnék – lehet nem pálinkával kellett volna alapoznom? – nevetgélve biccentem kicsit félre a fejem, mikor a fülembe sutyorog, majd mélyen beszívva a felém fújt párát, kicsit pofátlanul hajolok előrébb, hogy érinteni tudjam Tara ajkait. Épp csak érintem, nem úgy, ahogy azt ő korábban tette, de azért nyelvem hegyével finoman érintem puha bőrét. Mintha nem is csak a füstöt, a mámort próbálnám ezzel a magaménak tudni, de őt is.
- Mire gondolsz pontosan? Sokféle magyar hatás létezik, de annál is inkább egyéni hatás – duruzsolom. Ujjaim vadul szorítanak rá a korlát hűvös felületére, mintha csak és kizárólag az segíthetne nekem talpon maradni, de legalábbis valamelyest józanul gondolkozni. A vékonyka papírtekercset két ujjam közé igazítom, hogy képes legyek Tara tarkójára simítani és ott finoman, játszadozva markolni a dús tincseibe anélkül, hogy megpörzsölném a hajszálait.
- Szerintem inkább te vagy a főszereplője ezeknek a hatásoknak - egészen lehajolva sutyorgok a nyakának puha bőrére, és egy gonosz kis vigyor kíséretében meg is csípem azt a fogaimmal.
Emberek! Nem kell félni, alapjáraton nem vagyok se perverz - noha néhány perccel ez előtt erre erőteljesen rácáfoltam - se erőszaktevő, csupán szeretem jól érezni magam, amire most minden bizonnyal rá fog segíteni az is, hogy egyre intenzívebbek körülöttem a színek és az illatok, ellenben a hangok rendre tompulnak, csupán a lenti zene mély tamtamja zúg a talpam alatt. Így hát nem marad nekem más, mint Tara kevert, füstölgő csodája, az ő parfümének aromája és a samponjának frissessége.
- Ha ezt Scotty látná, asszem' - nevetek bele nyakszirtjébe, őt nemes egyszerűséggel húzva közelebb magamhoz - tuti kibelezne...öt perce még nem gondoltam, hogy ez izgalmasnak is tűnhet. Ha ma kipurcanok, visszajövök a lelkedért...

Résnyire szűkített szemekkel, vadul, viszont annál is inkább akadozó agytekervényekkel igyekszem összetenni a Tarától hallottakat, mialatt legmélyebbre túrva az emlékeimben, serénykedve próbálok előkotorni amolyan „hátha történt velem ilyen…” eseteket. Zöld szemeim ide-oda pislantgatnak, szám a csücsörítést követően lebiggyedve adja tudtául, hogy nem találtam semmiféle említésre méltót. Mintha csak egy aprócska homokszem akasztotta volna meg azokat a bizonyos – jó ideje amúgy is nehezen forgó kerekeket, s most más se jut, mint értetlen nyekegés, vad kamillázás. És természetesen a mérhetetlen mélységekbe és tovább nyúló homályos sötétség.
- Nem. Még soha ez előtt. Bááár, most, hogy jobban belegondolok, annó a kémia szertárból loptunk vékonyka meg egészen kerek, hosszú csövű lombikokat. Azt mondták, hogy áhh, majd jó lesz ez még valamire. Nem tudják mire, de majd ki lesz találva. Inni tényleg nem ittunk belőle, főleg nem húgy meleg sárga cuccot, ami… fúj… ne légy undorító! – korholom, mintha legalábbis azt mondta volna, hogy nekem szokásom ilyen, és ehhez hasonló dolgokat csinálni - de aztán arra tökéletes volt, hogy valamit párologtassunk benne.  Nem tudom, hogy mit nyúltak le, kitől és honnan, de apám! – kurjantok jókedvűen, már-már összegubancolódó lábakkal bukdácsolva előre – az első olyan ferde éjszakám volt… azt hiszem… amikor messzebb mentünk a piánál. Júj! Tomi apja ne tudd meg, hogyan tajtékzott, mikor a fiacskáját a fecskegatyájánál fogva fellógattuk a kovácsoltvas kerítésre. Úgy világított a fehér valaga, hogy azt két kilométerről leszedte volna egy valamire való mesterlövész is. Az öregének meg ekkorára nőtt az amúgy is görögdinnye méretű feje – mutatom azt a bizonyos méretet – vörös volt az arca, mintha teli torokból üvöltötte volna az örömódát két teljes órán át, fejhangon. „Jézusom mit csinálunk mi az egy szem fiával?! Hát milyen megaláztatás ez! Mit képzelünk mi magunkról!” Az a hülye meg visított mint a választási malac, ficánkolt közben meg rúgkapált, hogy szedjük le onnan, szedjük le! Szerintem azt se tudta, hogy melyik bolygón tartózkodik éppen, bár gyanítom, hogy a lába közötti „bolygói” visszacsúsztak a rejtekükbe, vagy bevágott neki a feszülő gatya, mert ilyen visítást te, én még disznóvágáskor se hallottam.  
Szórakozott nevetgéléssel emlékszek vissza a bizarr képre, amint télnek idején, egy szál kisgatyában bumliztunk házról házra, kertek alján és még mélyebben, kerítéseken átmászva, vagy éppen azok alatt csúszva-mászva, nehogy észrevegyenek bennünket. Mind ezt néma csendben, nehogy „meghalljanak bennünket”. Aztán amikor elértük a házukat, bár ott voltunk mindenki orra előtt, mégis ordítva pisszegtük le a másikat, nehogy észrevegyenek minket. Asszem’ akkor már mindenki tudta, hogy "ezek a hülyék itt vannak, és megint mesterkednek valamiben." Az persze nem érdekelte egyikünket se az ordításból való lebukáson kívül, hogy a friss porhó nem éppen szövetségesi feladatait látta el az oldalunkon. A mezítlábas tappancs nyomok a verandán, libasorosan vezettek egészen a medencéig. Utólag még azt is elmondták, hogy kivehető volt belőle, hogy hányan voltunk, de még a legkisebb bőrkeményedést is leolvashatták a nyomokról. Micsoda nyomolvasó, meg zsaru lett hirtelen mindenki mi?!
A medencénél aztán úgy dobáltuk a seggeseket a vékony jég alatt fodrozódó vízbe, mintha kötelező lett volna. Azt hangoztattuk megállás nélkül, hogy milyen jót tesz a tüdőnek meg a szívnek a hideg víz. Mondjuk azt már akkor se értettem, hogy télen miért van feltöltve a medence, de kedves jó Tomika csak annyit mondott: nem húzták be az üvegházat fölé, hát jött mán’ a jó idő, várták, hogy melegedjen a víz! Gondolta a halál, hogy majd március közepén nyakig érő hóban fogunk gázolni mindahányan. Igaz az is jó hülye, aki márciusban medencében akar hableánykodni.
Aztán mégis nagy egyetértésben, nyaktörő bólogatásokkal értettünk egyet vele, valamint az időjárási körülmények nevetséges mivoltával. Lassan ténylegesen áprilisban fogjuk ünnepelni a karácsonyt? Egyik nap még zöldell minden, másnap fehérbe öltözik a táj és pingvinek, eszkimók meg télapók potyognak az égből. Nem szürreális?
Következő megjegyzéseit, hangos ismétlését hallva ugyan még jókat mulatok én is, de aztán egyről a kettőre áll meg bennem az ütő. Megvetett lábakkal, pislogva bambulok rá. 
- Tessék? Mit te mondasz?! – nyerítek vele együtt fuldokolva, fel-felröfögve, mint valami nagyra nőtt varacskos disznó. Homályosodó látásomnak hála csak nagyon nehezen tudom kivenni azt a bizonyos, billegő kis vörös cserepet, de aztán legyintek is.
- Neeemnem! Nem… Tara te tényleg hülye vagy – ezen a szinten pedig képtelen vagyok abbahagyni a felcsendülő kis heherésző nevetgélést – nem úgy vagyok nyitott mindenre. Arra meg főleg nem – szemeimet dörgölve próbálom nem kikanalazni, vagy éppen a szemgolyóim mögé száműzni a kontaktlencséimet – zenére, más látásmódra és társaik. Hamarabb engedek be idegen és más-más impulzusokat, mint ő. És ebbe nem sorolandó a nemiség kérdése. Én meg a pasik? Egy ágyban? Nem tudnak eléggé megfizetni érte.
- Tádááá, há’ csinimi? Jól meg kell nézned! Majd jössz velem haza egyszer, oszt’ láthatod ezt a díszkivilágítást. Hajh, ne tudd meg milyen pletykák voltak már arról, hogy „nem akarja megfizetni az állam, hogy minden egyszerre ki legyen világítva. Épp elég, ha csak a nagyvezír palotasága kap csudapompát!” Há’ meg az anyja kispicsáját! Ez az egy dolog van abban a kurva országban, ami igazán szép és egyedülálló, nehogy már megtagadják tőle. Aztán látod, csak így maradt. Szerintem ő se gondolta elég komolyan – csiripelve, mint egy felhúzott, túlpörgött kismadár csacsogok neki otthoni hülyeségekről. Ha apám hallaná, egészen biztos, hogy a fejemre húzna egy fazekat és addig püfölné, míg bele nem döglök a fülcsengésbe. Ha jobban belegondolok, az az egy mázlija van apámnak, hogy még nem látott engem igazán részegnek. Csak kicsit spiccesnek, de már akkor is álltak keresztbe a szemei, hogy aztazegetazőegyszemfia?! Jaj!
- Tesééék? – szemeim kis híján kifordulnak az üregükből lencséstül mindenestül – há’ olyan helyen aztán ne járjon a szája ahol nem kéne. Azt meg ja, hát na… lehet, hogy olyan csenevész gizda gyerek vagyok, mint.. amilyennek te is látsz – riszálom meg teljes valómat, ami inkább olyan hatást kelt, mintha egy kötőtűvel piszkálnám éppen a konnektort. Ej, rossz gyerek! – de aztán akkora parasztlengősöket tudok osztogatni, hogy meglepődik az ember – lehet, hogy azt a bizonyos parasztos ütést olykor egy-egy lányos sikongatás követi, miután ripityára törtem néhány bütykömet, vagy éppen a kézfejemet, de ez már részlet kérdés, nem is kell vele foglalkozni. Van aki összetéveszthetné a jókedvű örömujjongással is.
- Na ja, lehet, hogy az ízes magyarságomat kell „előkapni”, mint mást.
Elsőre meg se tudnám fogalmazni, hogy mi történik… „én történek”, mint Milán, aki azóta kedveli Tarát, hogy az a nyomorodott, rühes galamb lefosta a fejét, s mintha csak személye elleni támadás lett volna a figyelemfelhívásom, akkorát lekevert, hogy a füleim már-már helyet cseréltek egymással. Én, mint Milán, aki képes most még a kevert nyavalya ellenére is magához mérten józanul cselekedni, vagy éppen a fejébe szálló csodaszereket használom fel és fordítom az én előnyömre? Mert ezzel lehet takarózni ugye? De az is lehet, hogy ez már tényleg  csak az előbb csavart csoda hatása, mert józan állapotomban vagyok annyira derék és józan gondolkozású, hogy nem ilyen módon állnék dorombolni neki. Asszem’ hamarosan a vigyorgóban fogok kikötni, ha így folytatom.
- Micsi’? Korai lenne nem? – vigyorgok a nyakára, ujjaim játékosan kapaszkodnak a csípőjébe – azok kik? – kérdésem már csak nyüszítem az imént felsorolt személyek kapcsán, hiszen húz, von vissza magához, arra pedig képtelen vagyok, hogy visszakozzak. Kezem lassan felvezetem csípőjéről derekán át a nyakához, ott sepregetve félre a selymes kis hajszálakat, s aprócska puszikat szórva a nyakára, mellkasára, lefelé a melle irányába. Meg se próbálok az értelmes emberek agyszintjén megrekedni. Ha már felkínálta nekem Tara egy kis „szárnyalás” lehetőségét, illik azt megragadni nem? Hát de.
Drakula ugyan még nem vagyok, de azért itt-ott kis pióca módján megszívom bőrének a felületét, majd megcsípve a színesedő kis foltot, a nyakába vigyorgok.
- Jó gyerek vagyok én, hé! – futtában szívok egy újabb slukkot a kis mocsokból, szabad tenyerem pedig megtámaszkodik Tara dereka mellett a hűvös korláton. Ám nem is ez, annál inkább a hangos kurjongatások azok, melyek valamelyest magamhoz térítenek, de koránt sem annyira, hogy el akarjak távolodni bájos partneremtől, kinek lábai közé csúsztatva az enyémet, sasolok el a hajkoronája mellett. Azért látni szeretném a kis zavargók pofázmányát.
- Orgiát nem vállalok, keressetek magatoknak mást erre a célra, skacok!
- Ne csináld már, ne légy ilyen prűd, haver!
- Piát adsz, mindent adsz! Bulit szervezel, nem is akár milyet, de egy ilyen alól kihúznád magad? Nézzzenek oda! Jóóófiú!
- Csak két lábbal a földön járok – de abban nem vagyok biztos, hogy meddig. Egyre furcsábban bizseregnek a tagjaim, bizonyos helyeken pedig ismeretlen eredetű szorítás, forróság önt el. Szinte el se jut a tudatomig, hogy Tara miről hadovál a lentieknek, akik ugyan visszakérdeznek, de csak nyeldesve ingatom a fejem ide-oda.
- Azt hiszem, hogy mégis lemondok a cserépmesterségről... – ekkor már nekem is esik a szitu, hogy a füstölőt rég félrepattintottam, mielőtt még tövig égve hólyagosra sebezné az ujjaimat – a szobrászat jobban tetszik. Szép dolgokat tudnak ám azok faragni… téged ki készített, Cicám? – arcát felém fordítva duruzsolom az ajkának szegletébe, pimasz vigyorral édesgetve egyre közelebb magamhoz, így lopva csókot tőle. Gondolná a fene, hogy ilyen aljas kis görcs vagyok, ha be vagyok állva mi?
Lent még hallom a füttyögéseket a srácoktól, de arra már nem veszem a fáradtságot, hogy utánuk is nézzek, ahogy a halkuló bájcsevejt folytatva eloldalognak.
- Bármit is akartál elérni ezzel a nyavalyával, azt hiszem, hogy … inkább veszélyes vizekre eveztünk vele. Legközelebb azért előre szólj, hogy ne nyakaljak annyi pálinkát – a kiélesedő képek és a homályos derengések folyamat váltják egymást.  A hangok és zajok, a vad lüktetés olykor felerősödik, máskor egészen tompának hat. Míg Tara vonásai kitisztulnak és egy egészen különös, világos, fénylő vibrálást kapnak, addig a környezet elsötétül. És azt hiszem, hogy ezzel együtt a tudatomat is elveszítjük az életem útvesztőjének egyik sarkán. Engem elrontottak! Tara tönkrevágott egyetlen csavart kis vacakkal, s már úgy markolok rá kerekded, tenyereimbe pont beleillő fenekébe, mintha csak kapaszkodóm volna egy ingoványos, meredek leejtőn.
És, hogy mi történik odalent a többiekkel? Halványlila gőzöm sincs, és azt hiszem nem is érdekel, főleg nem azok fényébe, hogy aligha nem pattanásig feszülnek a másik „odalent” a kedélyek.
Még mielőtt bármit tehetnék, meglepetten, de annál is inkább ijedten rezzenek össze, mikor a telefonomba rejtett rockbanda énekese dermesztő hangzavarba kezd. Csak tudnám, hogy mikor tettem vissza a zsebembe a készüléket? Ügyetlenül rebbenek el Taratól, és kínlódom ki a telefont a rejtekéből. Apa.
- Na neeee! Csak ezt ne! Ha felveszem az a baj, ha nem veszem meg az lesz a baj… mi a francért kell ennek mindig a lehető legrosszabbkor keresnie? És különben is ki az a hülye, aki éjfél után keresi a kölykét? Mi van ha az alszik?
- Te meg az alvás, Milán? – hallom meg apu hangját.
- He?! Hát ez hol van? Honnan beszél? – hogy mi a feneség a dologban? Nem a telefont szorongatom, hanem Tara kezét, és senki nem keres…

Nagy sztorizgatásaim egy elveszett, egészen józannak nevezhető pillanatában adódhat, hogy megforduljon a fejemben: én, hogy a bús picsába nem kerültem még egyszer se rács mögé? Ez nekem kész rejtély! És itt nem lehet azt mentőövként emlegetni, hogy az az apám aki, és egy csettintéssel képes lenne elintézni mindennemű kiváltásomat, tisztázásomat. Mindamellett, hogy mélységes szégyent érezne a fiának viselkedését és tetteit követően. Jóég?! Még azt is kinézném belőle, hogy képes lenne bent hagyni egy-két napra csak, hogy tanuljak az esetből. Én meg pisloghatnék ki ténylegesen a vasrudak közül, mire úgy érezné, hogy most már épp eleget bűnhődtem ott bent. Apu nevelési szokásai mindig furcsák, viszont annál hatásosabbak voltak.
Oké, finomítsunk! Mellékesen azért hozzátenném így elöljáróban, hogy soha nem vétettem akkora pokolból elrendeltetett bűnt, hogy azt X év börtönnel kellett volna díjazni. Már amennyiben a túlzott alkoholfogyasztás, vagy illegális csodaszerek, „tündérporok” használata nem számít annak. Márpedig van olyan ami… de sajnálatos módon bűncselekménynek számít. Drogbirtoklásért és azzal való kereskedelemért még senkit nem tüntettek ki, hogy jól csinálja azt, amit csinál. Jó, és ha már eddig kerestem a kibúvókat, most is megjegyezném, – mert miért ne? - hogy ez a kereskedelem inkább a haveri társaságban való „kézről kézre” adogatást jelenti, mint azt, hogy kiállva a Deák térre, zsebre dugott kézzel lassúzunk oda egy arra botorkáló szerencsétlenhez, hogy a fülébe suttogjuk: kell fű? Persze szép számmal vannak abban a leprában ilyenek is, de ránk nem ez volt a jellemző. Mi csodás kis „intim” körben ücsörögtünk a tábortűznél vagy éppen a kollégium, egymás otthonának a padlóján, és csak a szerény baráti társaságunkkal osztottuk meg a zsákmányolt szívni valónkat. Egy-két, há’ huppsz még egy negyedik és sokadik slukk után szívja azt a következő, majd bedobva a közösbe minden tartalékunkat, pöfékeltünk tovább. Semmi kívülállót nem kínáltunk meg, nem számítottunk dílernek – most azért tessék elképzelni; iskolai csini egyenruhában, nyakkendőben és topogós lakkos cipőben add el magad hiteles, szakértő és hozzáértő, kőkemény dílernek, mikor még épp, hogy pelyhedzik a pofádon a kölyökpihe. Elég nevetséges a kép, nemde? De. Amúgy is önzőbbek voltunk mi annál, hogy osztozkodjunk. Mi akartuk jól érezni magunkat, oltári nagy bulikat csapni, ami igen, mint az ím eldalolt kis emlék is mutatja, igazán emlékezetesre sikeredett néha.
Nem sok ember jut el arra a szintre, hogy nagy hahotázva, vidáman kurjongatva, - néhányunk folyamatos csitítgatása mellett - felpakoljunk egy sokadik személyt a kisgatyájánál fogva a kerítésre! Nekünk mégis sikerült, bár voltak olyanok, akik nem élvezték annyira a látványt és a tényét annak, hogy a fiacskájukat megszégyenítettük, ami amúgy nem volt szándékunk, hát hallhatták ők is, együtt röhögtünk vele… csak amikor elkezdett vadul öklendezni és ordítani, hogy „hányni fog, hányni fog!” akkor kapcsoltunk, hogy talán ideje lenne nem fejjel lefelé lógatva hagyni szerencsétlent a hidegben. És különben is, a friss, hideg levegő nem arra van, hogy a hányinger elmulasztását segítse?
Fülig érő vigyorral, fel-felhorkantva figyelem Tarát, amint az kétrét görnyedve csapkodja a térdét. Nem tartom magam egy fokozottan vicces gyereknek, de ez a látvány azért most igencsak dagasztja a mellemet.
- Megalázónak megalázó, de nem ellenkezett. Eleinte legalábbis biztos nem. Az, hogy utána egy hétig felénk se szagolt, az más kérdés. Utólag persze azt mondta, hogy a szülei nem engedték, de jól emlékeztünk mi arra a sértett „mindenki bassza meg!” fejre, amit vágott, mikor lehalásztuk onnan. Jó, lehet, hogy nyomott egy hasast közben a kocsifelhajtó aljában összegyűlő jégen, de – vonok vállat – ez már részletkérdés – mint ahogy az is, hogy azóta se szívesen közösködik velünk a srác, legyen szó cigiről, vagy valami cifrábbról. Ez meg legyen az ő problémája, hogy jobban érzi magát a nyugisabb emberek társaságába, mióta az ominózus eset megtörtént.
- Dudududu – dúdolgatok fejemet ide-oda dobálva, mikor nekiáll dadogni. Azt hiszem, hogy a mai nap is hasonlóan kellemetlenül, furcsán, vagy éppen kifogásolhatóan fog végződni, legalábbis azok alapján amit a pillanatnyi állásból le lehet szűrni. De ezzel majd elég lesz holnap foglalkozni igaz?
- Amúgy nem értem… akkor a jó csajok meg mind leszbikusok? Nem hinném. Péééldául – bökök a levegőbe – Ryan Goslingot minden nő oltári jó pasinak tartja, de nem meleg… Denzel Washington nagy szexi volt az idősebb nők körében, én már csak tudom, rengeteg haver anyja olvadozott rá vagy éppen olvadozik még ma is. Mégse meleg. De az azért hízelgő, hogy annak tartasz, de megnyugtatlak, nem játszok két kapura. Nincs pikk-pakk ide meg oda – ezen megközelítés széles, manóvigyort eredményez, s fejemet ingatva nevetek a markomba – nem is tudom, miből gondoltad, de kikérem magamnak – nincs az a fű, drog és pénzmennyiség, aminek hatására én képes lennék Erikre, vagy bárki más hímnemű emberegyedre rácsatlakozni. Á-á!
Nem sokkal azután, hogy szóban bizonygatom itt a magam igazát a kőheteró mivoltomat illetően, ezt fizikálisan is sikerül demonstrálnom. Jó van na, hát imbolygós a talaj! Ráadásul a közelség is ijesztően szédítő.
- Szegény Scotty lassan csuklani fog. Nem félsz, hogy meggyűlik majd vele a bajod, ha tényleg ráereszted ezeket az észkombájnokat? – heherészve kapaszkodok bele jobban Tarába, mikor billenünk egyet, ujjaim pedig mintha csak nem lennék ura a testemnek, játékosan túrnak mélyebbre a tincsei között, miközben ő a vállamba temeti az arcát. Arra nem vennék mérget, hogy ezt józan pillanatunkban a közeljövőben megtettük volna… de legalábbis ízlésesebben ennél. Annyi biztos, hogy jólesik a közelsége, és ha akarnám se csinálnám máshogy az elmúlt jó néhány percet, vagy ki tudja? Lehet, hogy lassacskán órákká duzzadnak azok a percek?
- Nem kell ahhoz zseninek… lenni – nyelek egy nagyot, s jókora pislogásokkal igyekszek betájolni a vadul kavargó és homályosodó látóteremet – hogy az ember… tudja…. tuuudjaaa, hogy ez a kettő külön-külön is veszélyes. Jó, ti… te talán nem tudtad, hogy a pálinka önmagában is ilyen, de együtt apukám, pusztulat! Apukám! Apukám, hát az megfog engem ölni, ide a rozsdásbökőt – kocogtatom meg a mellkasomat a mutatóujjam hegyével.
- Begerjedni mi? – széles vigyorral bólogatok – lehet megtörtént már?Amúgy meg igenis, légy felelős kis díler és tudasd a felhasználóval, hogy mit hogyan csináljon. Nincs pálesz, van tündérpor. Ha van pálesz, nincs tündérpor, csúnyarossz ahogy együtt viselkednek – és épp annyira veszélyesek, hogy néhány perc elteltével mintegy pánikszerűen kapom elő a vadul csörgő telefonomat, amiről aztán kiderül, hogy…
- Oh, mihja… hehe, bocs, aszittem’ apám - … Tara keze. De akkor hol van a telefonom? Ujjaim fürgén tapogatják végig a zsebeimet kívül-belül, de sehol nincs a ketyere. Na nem, mintha olyan fontos lenne, mivel nem tervezem elhagyni a ház közvetlen környezetét, egészen biztos, hogy elő fog kerülni. Csak épp jó lenne, ha nem kerülne illetéktelen kezekbe, mert szép számmal vannak benne olyan dolgok, amik nem tartoznak másokra. És nem, nem pornó! Vagy mégis? Nemtudom…
- Mmehh? – kapom fel a fejem Statham említésére, s mint egy kisgyerek, aki a kedvenc színészlegendáját keresi a tömegben, át is hajolok a korlát fölött, hogy láthassam – kire gondolsz? Arra csinos fűcsomóra, vagy a medence melletti napozóágyra? – húzódok hátra, mert én csakugyan nem látok erre senkit, ellenben testközelből megtapasztalhatom, milyen kényelmes – kurva kényelmetlen – az a bájos cserépcsalád, akit korábban kinéztem magamnak. Tarkóm hozzákoccan az égetett lapok egyikéhez, na nem mintha most sokat éreznék belőle, de holnap lehet, hogy lesz egy púp a fejemen. Most viszont jóleső nevetés szakad fel belőlem, ami csakhamar el is hal, Tara kérdését követően.
- Hát azt nem tudom. De, hogy holnap dögleni fog tőlem mindenki aki a közelembe jön, az biztos… - mert nincs annál undorítóbb és elviselhetetlenebb, mikor egy több hordónyi alkoholt felhajtó ember mellett ébred az ember. Soha nem is értettem, hogy a filmekben miért hangzik el egy-egy ferde éjszakát követően, hogy „olyan gyönyörű vagy…brühühü”. Biztos nagyon gyönyörű valóságban az az ember, aki bűzlik, mint a cefre, taknya nyála egybefolyik és normális esetben, ha magát nem is hányta össze, de egy-egy répadarab odaszáradt az állához és a szája széléhez, miután a porcelánba kapaszkodott egész hajnalban. Már a puszta gondolattól hányingerem támad.
- Amúgy ugyanezt akartam kérdezni. Mármint… nem azt, hogy én miért vagyok az, hanem, hogy te?... érted … - végét már egészen elhalón motyogom, s amint megérzem követelőző ajkait az enyémen, eleinte kicsit kéretem magam ugyan, de már nyitom is a számat, hogy eleget tegyek a kérésének. Élvezve a hirtelenségét, nyelvem pimasz kis táncot jár az övével, egy pillanatra még az alsó ajkára is rácsípek, mintha csak egy sajátos keringőre hívnám magammal. Csakhogy ebben a keringőkben teljességgel ismeretlenek a taktusok és a lépések, s mire kellően belemelegedhetnék, mintha megcsípnék a fenekét, elhúzódik tőlem. Zihálva, zöldjeimet vadul meresztve próbálom betájolni az arcát, hogy lássam rajta, mi is történik, de lévén jó ideje már annak, hogy nem vagyok tökéletesen ura a testemnek, nem épp az aggodalom vagy értetlenség mivoltjáról tanúskodok. Tenyerem finoman simít a nyakára, onnan fel az arcára, s leheletnyit megemelkedve húzom közelebb magamhoz, hogy ismét csókot lophassak tőle, immáron határozottabban, ellenkezést nem tűrőn. Másik kezem a fenekébe markol, így húzva ölét egészen közel az enyémhez. Képtelen vagyok, és nem is akarom elengedni… és azt hiszem, hogy ha nem jelenne meg mellettünk egy magas, erős alkatú alak, akinek jelenlétét csak a furcsán sötét aurának köszönhetően érzékelem – nevezzük árnyéknak - nem is engedném.
- Khm…. nem akarok semmi jónak az elrontója lenni… úrfi…? – próbálkozik, mikor már Tara nyakát csókolgatva, szívogatva próbálok „mélyebb” kapcsolatot ápolni vele – Milán! – megemelt, csattanó hangjára összerezzenek. Ködös tekintettel bambulok ki az arcomba hulló dús, illatos tincsek közül. Azt hiszem most nem képzelődök, apu egyik embere itt ácsorog mellettem nyakig elegántosfeketefehérben.
- Az édesapád úton van hazafelé.
- Oké, köszönöm – aprót biccentek és már fordulok is vissza Tarához, hogy ismét megcsókoljam.
…..
- Tessééék?! – a csókból egy erőteljesen homlok összekoccanás lesz – aúbaszki, bocsánat... micsoda?! Azt mondtad, hogy... illetve ő azt mondta, hogy csak holnap délután jön – hessegetem le magamról a lánykát, de egy pillanatra se engedem el a kezét, mintha egy mankó, egy biztos pont lenne most a számomra. Aztán mégis Dylan az, aki egy laza mozdulattal ránt fel a cserepekről.
- Jól hallottad, bő két óránk van.
- Józanodni, rendet rakni és mindenkit eltüntetni innen? Kizárt!!! – és azt hiszem ezen a szinten üt be a totális pánik.
- Nekem végem…kakukk, kampec! Karóba húz, felakaszt, levágja a fejem, kiherél…

Megkérdőjelezhető kijelentést teszek akkor, ha azt mondom, hogy valójában az életem első tizennégy éve erős kontrasztját képezi a jelenemnek, ugye? Hihetetlen vagy sem, de egy ijesztően szerény, félénk és csendes kisgyerek voltam, aki inkább talált ki magának képzeletbeli barátokat mint, hogy a korabeliekkel játsszon. Apunak nem csak most, de már akkor is meggyűlt velem a baja, ám sokkal inkább a nehéz kapcsolatteremtésem, örökös pszichés problémáim miatt…
Ugyebár örökbefogadott gyerek vagyok, egészen aprócska kis csomag voltam még, amikor a Morvay család ügyes-bajos életébe behajított a gólya... hát, szegény gólya nagyon eltévedhetett. Sokan vallották úgy, hogy mivel a vér nem köt a családhoz, emiatt minden lehetek, csak Morvay nem, neveljen engem bárki. Micsoda undorító, elitista gondolkozásmód ez, mi? A nagyszüleim emiatt nem is tekintettek unokájukként rám, hiába az egyetlen fiúk volt az, aki a szíve szavára hallgatva magához vett egy anyátlan-apátlan árvát. Nem tisztelték a döntését, nem fogadták el a tényét annak, hogy a feleségével képtelenek a gyerekvállalásra természetes úton. Hiába próbált beszélni a fejükkel, hiába magyarázta el nekik egy debilis személy értelmi szintjére süllyedve, mégis olyan voltam számukra, mint egy betolakodó ufó, aki a Marsról érkezett és a Föld meghódítására készül. Meg se próbáltak szeretni, már-már sértett daccal néztek rám vagy kerültek ki, mind ahányszor apu velem együtt tiszteletét tette náluk. Nem véletlen azt hiszem, hogy bizonyos idő elteltével ezek a „átugrok anyuékhoz!” projektek a részéről elmaradoztak, mígnem teljesen meg is szűntek. Szembement a saját szüleivel, hiszen számára már az első pillanatban a gyermeke, az egyetlen fia voltam.
Én nem élvezhettem azt a fajta nagyszülői gondoskodást, kényeztetést és szeretetet, amit minden velem egyidős kisgyerek a magáénak tudhatott. Pont emiatt, mivel nem volt az a nagyszülői lehetőség, hogy ők vigyázzanak rám, ideje korán kerültem bölcsődei majd óvodai nevelők közé. Nehéz volt velem. Az a fajta kisgyerek voltam, akit ha meglát az ember, annak máris ugrik két oktávot a hangja és elkezd ájuldozva, áradozva affektálni és visongani, hogy milyen hihetetlenül cuki az a kis izé ott a sarokban. Távolról figyeltem a többieket, de nem mentem oda hozzájuk. Inkább voltam az óvónők és dadusok fenekében, mint a kis társaimmal. Inkább kerestem azokat, akik az anyakaraktert jelenthetik akkor, mikor nem voltam a családommal. Kapaszkodni akartam valakibe. Úgy is lehet mondani, hogy még nem álltam készen arra, hogy hosszabb időre elszakadjak az apáméktól, de a szükség ezt a lapot osztotta nekünk. Rendre sírva fakadtam, vagy hányásig hergeltem magam mikor apu otthagyott. Ekkor változtattak álláspontot a nevelők és beültettek a játszadozó többiek közé. Egy ideig, míg a dadusok ott ültek a nyakamban, természetesen figyeltem arra, hogy mivel és hogyan játszanak. Olykor közelebb is araszoltam. Ám amint sarkon fordultak, hogy valami mást is csináljanak, más gyerekkel is foglalkozzanak, én kihúzódtam a puha, szivacsos játékszőnyeg szélére, és ismét az építőkockákban találtam meg a magam örömét. Egyedül.
Sok volt rám a panasz, amiért minden állandó jelleggel a nevelők „szoknyája mögé bújtam”, nem ettem, ha stresszes voltam, sőt, ez esetben rendszerint összehánytam mindent, idővel pedig a gyomromra is ráhúzódott. Igen, fent és lent is jött belőlem minden. Tiszta guszta. Első alkalmakkor úgy gondolták, hogy csak elkaptam valami vírust, ám mire az orvoshoz ért velem apu, már nem volt semmi bajom. Tehát magával értetődő volt, hogy elcsaptam a hasam valamivel. Csakhogy ez ment hosszú-hosszú heteken, hónapokon át, mire úgy döntöttek, hogy gyerek pszichológushoz fordulnak. Ő hívta fel apuék figyelmét arra, hogy még korai volt nekem ez a gyerekek közé szoktatás, aminek próbálkozásáról le is mondtak bő egy évre.
Később az általános iskola se hozott sok jót, ott is a magam kis világában töltöttem el az időt. Egyedül ücsörögtem az első padok valamelyikében, rendre a tanulás kötötte le a figyelmemet, de a szünetekben még csak kísérletet se tettem arra, hogy megismerkedjek a társaimmal. Halk voltam, egészen csendes, motyogós, amivel sokszor még a tanárokat is kihoztam a sodrukból, amiért nem tudták kivenni a beszédemet a duruzsoló diáksereg mellett, mikor órán kérdeztek. Apu számára már-már igazi stresszként élte meg, hogy engem középiskolába kell majd küldeni. Rettegett attól, hogy fel fognak zabálni, hogy tönkre fog vágni az a sok nagy legény, akik bekerülve a kilencedikbe, azt gondolják, hogy övék a világ. Ekkor viszont megtört a jég, s mintha kicseréltek volna, de legalábbis az agyam átmosásra került volna, én voltam nem csak az osztály, de az egész évfolyam hangja. Azt nem mondanám, hogy tele voltam barátokkal, ugyanis megtanultam szelektálni. Ráébredtem, hogy az emberek jönnek-mennek az életünkben, van, aki csak érdekből van mellettünk, mert vagyonos szülők gyerekei vagyunk és szeretik ezt a lehetőséget kihasználni. Teljesen mindegy, hogy ők is hasonló családi háttérrel rendelkeznek. Az érdek kötötte a legtöbbjüket hozzám, hogy megírjam a házi feladatokat és a puskákat a dolgozatokhoz.
Amanda és Erik az egyedüli kis kettős, akik kilencediktől kezdve mellettem vannak mostanáig, és változatlanul legjobb barátai vagyunk egymásnak. Egy középiskola, egy egyetem, három félnótás idióta, akik immáron tizedik éve, hogy egyek… és nem választja el őket még a távolság sem. De, hogy mit fog hozni számunkra a jövő, az bizonytalan, hiszen minél több időt töltök el itt, annál inkább érzem úgy, hogy megtaláltam az otthonomat. Szinte biztos vagyok abban, hogy rossz helyre születtem, és ami számomra igazi boldogságot és szabadságot jelent, az Amerika.
… csak amíg számomra ez szabadságot és lehetőségek milliónyi tárházát jelenti, apunak aligha. Dolgozni jött ide – jó persze én is tanulni, mert azért ez is lényeges! – nem pedig azért, hogy engem felügyeljen, én mégis úgy tépázom az idegeit, ahogy nem szégyellem. Már a kezdetek kezdetén megbeszéltük, hogy bár az egyetem miatt még erőteljesen függök tőle, de felnőtt vagyok, ergo megvan a magamhoz való eszem, tudok mérlegelni, hogy mit miért kell, avagy nem kellene csinálnom…eeeejjjóóóvan, ez tudom most nem így néz ki, de tényleg így van! Eskü! Tisztán emlékszek, az volt az egyik kérése, hogy ne folytassam azt, amit odahaza elkezdtem, mert igen, VIP páholyból nézte végig az iskolatársam szüleinek kifakadását és toporzékolását, mikor a többiekkel felaggattuk őt a kerítésre. De ő volt az is, aki az iskolaigazgatóval egyezségre jutott, nehogy kitegyenek minket az egyetemről csak azért, mert túlzottan… hogy is fogalmazzak? Jól éreztük magunkat a kémia szertárban. Tehát mi a megoldás? Mulass úgy, hogy az öreg nem tud róla! Mert amiről nem tud, az nem fáj. Érted?
Azt hiszem, van egy aprócska probléma, ami az ígéreteimet illeti. Ez a lány itt, Tara még csak véletlenül se kezeskedik azért, hogy jobb fényben tüntessem fel magam az apám előtt, mint korábban. Én pedig az ő hatására azt hiszem lassacskán egyre rosszabbá és rosszabbá válok mind ezt úgy, hogy nagyon is tisztában vagyok a kötelességeimmel. Mi ez, ha nem egy őrült téboly?!
- Nicsak! Furcsa vagy – hajolok közelebb hozzá, résnyire szűkített szemekkel fürkészve az arcát – pedig őt minden nő imádja, nem? Oh, tudom! Nem vagy nő – nevetem el magam – ezt bele mernéd mondani az arcába? Csak, hogy tudja, nem nyerte meg a világ minden nőnemű egyedének a szívét? – mert ki, ha nem ez a „minden nő kedvence Mr.Gosling” lett volna a téma odahaza, mikor színészeket emlegettek a csajok. „Ő a legcukibb, a legjobb színész, a legszexibb pasi”… nekünk, srácoknak meg nem győzött kifordulni a szemünk az üregéből.
- Hát, rá még pasi szemmel is azt mondom, hogy a korához mérten is jól néz ki, na – vallok színt, mert hát mi férfiak miért ne ismerhetnénk el, ha egy másik pasi jól néz ki? Igényes, jó kiállású, figyelemfelkeltő jelenség és társai? Azt hiszem ott kezdődnek a bajok, mikor az utolsó értelmes, de legalábbis „fogjuk rá, hogy józan” gondolataim Denzelhez kötnek, hiszen ezután valóban elszabadul a pokol. Én Tara tenyerével telefonálok az apámmal – tudat alatt asszem’ már tisztában vagyok azzal, hogy hibáztam és úgy el leszek picsázva, ahogy illik – ő pedig Stathamet kergeti, mialatt én mást se látok odalent csak fűcsomókat és a napozóágyakat összehajtogatva a medence mellett. Nem sokkal ezután a cserepek szerkezetét elemezgethetem egészen közelről, vagy Tara szemében az aprócska kis pöttyöket.  Vajon tényleg vannak az íriszében pöttyök, vagy csak én szeretném most, hogy legyenek? És ha teljesen beállva el akarok képzelni, hinni dolgokat, azok tényleg megtörténnek? Mhmm….
- Nekem aztán ő ne csobogjon semmit. De te megtehetnéd helyette – vigyorogva hajolok közelebb hozzá, hogy a jól megérdemelt csókolt lelophassam ajkairól.
Gyors talpaló, avagy útmutató rólam: veszélyes vagyok. Veszélyesen hülye kategóriába sorolva, természetesen, de nekem is van eszem. Tisztelem a szebbik nemet, ergo soha, semmilyen körülmények között nem tenném velük azt, amit nem akarnak. Mint ahogy arra is ügyelek, hogy még ízléses körülmények között történjen meg az aktuális…öhm… aktus?! Ágy, zuhanyzó, mosdó – még ha nem is túl higiénikus – és társai beleférnek az ízléses körülményekbe. Na de, hogy a tetőn?! A cserepeken?! Ha nem is ízléstelen, de kifejezetten extrém. Normális esetben eszembe nem jutna, most mégis ahogy Tara teste teljesen hozzásimul az enyémhez, elveszítve a józan ítélőképességemet, tudat alatt már le is vetkőztetem őt. Nem véletlenül markolnak ujjaim egyre határozottabban a fenekébe, s mintha csak magamba akarnám olvasztani, húzom egyre inkább közelebb magamhoz, mozdulataimban nem kis izgalommal adva a tudtára, hogy nem rajtam fog múlni az, hogy jól érezzük magunkat az elkövetkezendő percekben. Na de, hogy erről milyen véleménnyel lennének azok, akik esetleg fül- és szemtanúi lennének az esetnek, arról nem akarok nyilatkozni. Majd megteszik ők.
És lám, tényleg nem rajtam múlik a dolog, s mire lehetőségem lenne „belemerülni” a dologba, már két lábbal állok a földön, előttem vadul cikázó örvényekkel. Alig látok valamit, baszki!
Beteges pánik uralkodik el rajtam, pedig tudvalevő, hogy nem vagyok egy hisztis, paranoid fajta. Most mégis elveszítem a kontaktust a nyugalommal és a higgadtsággal, amit Tara igyekszik visszahozni az életembe, jelen állás szerint kevesebb, mint több sikerrel.
Csak fél füllel hallom, ahogy a lány kiosztja a feladatot Dylannek, aki a füléhez emelve a tepsi méretű mancsát, már csacsorászik is a többi biztonságival. Fú, apukám mennyivel fogok még jönni nekik, ha ezt túlélem!
- Mivan? – kérdezek vissza kasztrált fejhangon – nem akarlak megütni – hát, hogy a fenébe ütném meg? Talán szükséges lenne, de üsse meg az, akinek két anyja van. Nekem egy sincs, szóval ez bukta.
- Uhh, jó, van jég… van jég a… – mutogatok, kapálózok a lakás felé – a hűtőben – mert hol máshol? Elégedett vigyorral spékelem meg a roppant elmés kijelentésemet, s már futtatom is pillantásomat az ajkára, onnan pedig egyre lejjebb, mígnem…
… szemeim kis híján kiugranak a helyükről, mikor egy jókora, csípősen csattanó maflást kever le nekem. Tenyerem a bizsergő pontra simul, és pislogni is elfelejtek a zavarodottságtól, mikor ellenkezést nem tűrően megcsókol. Ennek elmentek otthonról?
- Bocsánat, én nem akartam. Mármint… nem akartalak megfogdosni, illetve de, de… te is megcsókoltál! Miért nem mondtad, hogy ne csináljak semmit? – magyarázom a bizonyítványomat, mintegy feleslegesen, hiszen csakhamar leesik, hogy mire véljem ezt a bizonyos pofont.
- Whaaaaaat? – nyújtom el kikérve magamnak – nem ütlek meg! Felejtsed el szépen! Inkább gyere – ragadom meg a csuklóját, jókora lendülettel lódulva meg a lépcső felé, ami jelen állás szerint mintha maga a Mount Everest lenne a csúcsról nézve. A lépcsősor legalja vertigosan kezd el megnyúlni és távolodni, miközben a látóterem két szélén lévő dolog nőnek. Undorító egy optikai csalódás ez, én pedig állok elébe! Sietős léptekkel, már-már kettesével szedem a fokokat, fejemben megelevenedő képpel, ahogy Tara lobog mögöttem, mint egy rongybaba a szélben. Mert nem ám, hogy elengedném a kezét.
- Hé, Milán, a srácok most hányták össze a szőnyeget a nappaliban – kapja el egy vörös üstökű srác a karomat, akit jó ideig csak kamillázva elemzek.
- Ki a tököm vagy te? És miért hagytad? Szedjétek a cókmókotokat és húzzatok el, apu két óra és itthon van!
- De azt mondtad, hogy…
- Tök mindegy, hogy mit mondtam! Tünés! Halljátok? – nyomom ki a házimoziban bőgő, vadul lüktető zenét – a bulinak mára vége, ahol volt a bejárat ott lesz a kijárat is! Menjetek, hess!

Ha nem a saját bulimon lennék – vagy nevezzük ezt baráti összejövetelnek vagy minek, ahol sok jó és hülye ember iszik órák óta majd’ egy hektoliternyi pálinkát – minden bizonnyal felhőtlenül érezném magam, és gátlástalanul öntenék fel a garatra, mindezt a régmúlt évek emlékére. Miért is? Mert mind ahányszor én rendezem ezeket a bulikat – nem is tudom, miért nevezem bulinak, mikor nem is bulizunk, igazából csak iszunk, mint a kefekötő és vadbarom módjára hahotázunk egymás pofájába biocefregép üzemmódba kapcsolva – annyiszor kell összekanalaznom a magukat felhőtlenül jól érző, és a házam – apám házának – szolgáltatásait minden jelentős rossz érzés nélkül élvező bolondokat. Mert ugyebár mondtam, hogy van medence, hozhatnak is fürdőgatyát meg fürdőruhát, de nem igazán tudnak úszkálni, mivel víz az nincs benne. Hideg van még csesszenet, minek a víz? Ezek meg mit csinálnak? Ott hánykolódnak a medence kitakarított aljában, bömböltetik a zenéjüket és fennhangon ordítanak egymásnak úgy, hogy ott ülnek két centire egymástól. De legalább jól érzik magukat. Ezt azért nem venném el tőlük. De miért is ne lehetnék egyszer én az a bizonyos bolond, akit össze kell kanalazni? Én is szeretném élvezni az ezzel járó kiváltságokat. Tehát egy szó, mint száz, utálok házigazda lenni, mikor is össze kell kapnom magam, és ha valakinek, hát nekem józannak maradni legalább annyira, hogy még idejében hazapaterolhassak mindenkit. Jó, egy bizonyos szempontot azért nem vettem figyelembe… az a fránya nagy igazság, hogy szeretek házigazda lenni, és rendre túlteljesíteni minden korábbi „összejövetelt”, hogy aztán napokig az én nevemtől legyen hangos az egyetem folyosója, és sorra keressenek meg még soha nem látott arcok is, hogy mikor tartom a következőt? Hogy mikor? Mindig majd! Általában ennyivel szoktam lezárni még a messengeres kérdéseket is, melyek hosszú-hosszú kígyózó sorokban kanyarognak már – némelyik olvasatlanul – a fiókomban. Aztán ha arra adom a fejem, hogy akkor most csapjunk a lovak közé, mindenki kap egy szép kis körüzenetet dátummal, címmel és egy-egy „PS” sorral ellátva. I love you nélkül. Aki megkapja megkapja, aki nem ért valamit annak úgyse válaszolok, kérdezzenek egymástól. Na nem ám, hogy majd órákon át görnyedjek a hülye kérdéseik felett, miszerint „vigyünk valamit?”, „meddig lehet maradni?”. Öcsécském, minden lényeges infó le van írva, a többi számít? Le van írva? Nincs leírva… ergo teljesen lényegtelen. Tégy ahogy az üzenetben szerepel, rosszat már nem teszel. És nem kel nekem kedveskedni meg udvarolgatni, finomkodni, hogy majd ők is hoznak valamit, nehogy már én álljak mindent. Ha hoznál piát, hát hozz, de ne kérdezz. Ha többet akarsz inni akkor meg pláne hozz még pár kanyarnyi rövidet-hosszút-töményet-higítottat-szénsavasat vagy menteset. El fog fogyni.
Na de mi van akkor, ha ez az event, ez a terv nem sikerül? Mi van, ha pont én leszek az, aki a saját házában elsőként veszíti el a kapcsolatot a külvilággal? Mi van, ha majd engem kell összekanalazni valahonnan és akkor kire számíthatok egyáltalán? Mert ha én azt mondom, hogy legkésőbb reggel hétkor mindenkinek takarodó van, hát egészen biztos, hogy még tízkor is a csillárról meg az ajtókilincsekről fognak csüngeni. Velem együtt, természetesen. Szóval asszondomvót, hogy ha már vagyok olyan bolond, hogy megtartok egy-egy ilyen babazsúrt ennek a sok félnótásnak csak azért, hogy később még legyezgethessem az egómat a dicséretüknek hála, akkor vállaljak is felelősséget, ugye? Ugye.
De ma nem fogok mehehe! És, hogy miért nem fogok? Hát azé’, mert már most kurvára szét vagyok csapva, és ezen már nem fog segíteni semmi, max ha kivégeznek. Álá bódóttá!
- Jóóóég, hát úgy sipítasz itt nekem mint valami denevér – tapasztom tenyereimet mindkét fülemre, mikor visítva áll neki tiltakozni a nőiségének kérdését hallva. Szinte hallom, ahogy a tudatom mélyén hangosan ciripel egy tücsök, s szemeimet ide-oda forgatva mintha keresnék valakit, elvigyorodok, amiből csakhamar szórakozott heherészés lesz – atyám, Tara, te tényleg veszélyesen zakkant nőszemély vagy – és ez a zakkantság azt hiszem, hogy fertőző, már, ha nem fertőződtem meg vele korábban annál, mint, hogy megismertük egymást. Soha nem voltam normális, ezt már most leszögezném. És erről mi se árulkodik jobban, mint az a sok millió történet, amit nem is olyan régen elrebegtem neki. Most vissza nem mondanám azokat, de a nyakamat rá, hogy az óriás császárpingvinek legtöbbje visszatekerné nekem a kamerák felvételeit, amennyiben szépen kérném. Bár, nem vagyok benne egészen biztos, hogy szeretném hallani vagy éppen látni, ahogy kifordulva magamból, félkegyelmű kreténként, ordítva röhögöm el szegény lánynak a bájos kis csínytevéseimet. Viszont az is igaz, hogy mióta ismerem Tarát, még veszélyesebb lettem. Ez nem kifejezetten a tetteimben, annál is inkább a gondolataimban nyilvánul meg. De most komolyan, hát kinek jutott volna eszébe kikezdeni egy tetővel és néhány csinos cseréppel? Perverz szatír lettem és ehhez más sem kellett, mint néhány kupicára való pálinka és egy kis tündérporocska, amiről bár elmondta, hogy mit tartalmaz, de most csak annyit mondanék, hogy nevetgélt, perverzport és gerjesztő gázt. De azt sokat! Nagyon nagyon sokat….
Arra azért büszke vagyok, hogy még beálltamban is férfi maradtam. Olyan férfi, aki nem ver nőket még akkor se, ha tisztában van azzal, hogy ez a józanodást segíti elő. De tényleg képes erre akárcsak egyetlen egy füles is?
- Belemerülniiiii? – nyújtom el hullámzó hanggal. Elég murisan hangzik, meg is mosolygom – de hát a jég hideg! – ó, valóban?
És hurrá! Valahogy mégis sikerül erőt vennem magamon, és már szaporázom is a lépteimet lefele a lépcsőn, nyomomban Tarával, aki utánam még egyszer megkísérli a néposzlatást. Na hát ez most pont ellenkezője  Petőfi versszavalásának. Én aztán nem dörrentem most össze a népet, inkább húzzon mindenki haza! Azért erre is lenne egy nem túl szép hasonlatom, de inkább nem teszem… a végén még fejemet venné valaki.
Magára hagyva Tarát a nappaliban, kiürült piás üvegek és elnyűtt, itt-ott megszakadt és összenyomorított papírpoharak között szambázok át a konyhába. Néha megcsúszva egy kisebb adag hányáson, már-már pofán csúszva érkezek a hatalmas helyiség közepén lévő szigethez, ami előtt popcorn hegyek burjánzanak, rajta pedig robbantott csirke mutogatja a maradék részeit, sajtos pizza csorgatja a melegítéstől túlolvadt sajtját az emelvényről. Egyáltalán mit keres két szelet pizza az emelvényen?! Felravatalozták?
Előkotorva az egyik szekrényből egy jókora, emberek elzsákolására is megfelelő kukás zacsit, nagy lendülettel kezdem azt megtölteni mindazzal, ami ki van pakolva a szekrényekre. Komolyan, mint valami bolhapiac. Itt egy üveg pia, ott egy doboz sütemény, amott három doboz még bontatlan popcorn, vagy éppen felirattal el nem látott papírzacskók. Ki tudja, hogy mi lehet bennünk? Talán nem akarom tudni.
Csak akkor hagyom abba a sepregető, kukásember munkáját, mikor Tara megáll mellettem. Bevallom, nehezemre esik betájolni őt, de aztán csak sikerrel járok. Tudok valamit mi?
- Hát, akkor javaslom, hogy Freud és a szőke cicije…. cicája – még a szemeim is elkerekednek a nyelvemre kuszálódó csomó miatt – mormoljanak el értem néhány imát, mert ha ebből apu bármit is látni fog, engem egészen biztos, hogy kiherél… és meg is etet velük!!! – a puszta gondolatba is beleborzongok. Mondtam már, hogy élénkebb fantáziát is eredményez ez a csodaszer? Nem? Most mondom.
- Nem? Ó – fittyed le a szám – mármint, nem azért mert meglesnélek, persze nem tagadom, biztosan meglesnélek, de ruhában azért igazán kényelmetlen pancsolni. Utálom amikor a vizes ruha teljesen rám tapad, cuppog és röfög. És nem olyan ám ez, mint amikor az esőben ázik az ember… ez borzasztó! Mert tudatosan csinálod. És miért csinálsz egyáltalán ilyen borzalmakat tudatosan hmmmm??? – hümmentek hangosan, s mire kettőt pislogok, már a fürdőszobában ácsorgok – ohh, egy kád. Előbb még a mosogató volt mellettem. Azta!!! Ez de fasza, így megnőtt? – teljes elképedéssel bambulok bele a hatalmas kádba, mintha még soha nem láttam volna ilyet.
- Tesssék?! Nem akarok én hulla lenni… de Tara. Te nekrofíliás vagy? Azok vannak rágerjedve a hullákra… há’ mit taperolgatod őket? – gyermekmód csillogó szemekkel nézem végig ahogy elkezdi engedni a vizet, nemlétező, de odaképzelt felszólítására, miszerint le kell vennem a felsőt, már cselekszek is. Nem azt mondom, hogy nem gabalyodok bele mint sündisznó a rágógumiba, de győzedelmi zeneszó csendül két pillanaton belül, angyalok harsonája meg minden, és már feszítek is fél pucéran a lány előtt, mint pók a lucernásban. Mire kimondja, hogy dobjam le a textilt, már ácsorgok mellette fülig érő vigyorral mint egy félkegyelmű, akinek csiklandozzák a talpát. Úgy, hogy rajta áll.
- Így gondoltad? – hajolok be a látómezejébe, hogy láthassa, megtettem amire kért, vagy felszólított – és te? Te nem veszed le? Az úgy nem fair, hogy csak én nudizok. Illetve félnudlizok… nudizok – pillantok le csodás valómra. Épp olyan vagyok, mint egy elcseszett animefigura, akinek csesztek pöpec kis kockákat rajzolni, így hát van neki jó kis széles válla, fogjuk rá, hogy so-so mellizma, és egy tömb kockája hastájon aminek a közepén van egy vonal. Nesze neked kocka emitt meg amott. Két nagy téglalaptömb. Hogy mikor kockásodik ki? Ha megcsinálok ötszáz fekvőtámaszt. Ó! De ha most már olyan francosan jó képzelőerőm van, akkor egy próba erejéig kipattinthatnám magam? Már csak át kellene futtatni a vinyót a fejemben és dűlőre jutni, hogy Arnold Svájcinéger, esetleg Ryan Reynolds, vagy annál is inkább egy szuperhős, Amerika Kapitány izomzatát fogadnám örökbe?
- Leveszem a zoknim is – közlöm vele, így azok már repülnek is a fürdőszoba egy-egy végébe. Na ezek találják majd meg egymást, és belekapaszkodva Tara vállába, megemelem az egyik sáskacsülkömet, hogy a nagylábujjamat beledugjam. Kislányos nyafogás szakad ki belőlem artikulálatlanul – de hát ez hideeg! Tara, hát úgy fognak karcolni a mellbimbóim, hogy átszakítják a pólómat! – mutatok rá a két kis hamisra, egyre nyilvánvalóbban cáfolva meg a korábban hitegetett és bizonyított férfiasságomat. Fázósan csapom karba a karjaimat magam előtt.
- Én nem szállok oda be! De nem ám… kösz, nem kérek belőle… fürödj te hideg vízben, én a meleget pártolom – s mintegy varázsszóra, apa főpingvinje – ahogy Tara hívja – bebassza a  fürdőszoba ajtaját.
- Milán, a vízbe! Most!
- Nem! Én aztán tuti, hogy nem….
- Nem mondom mégegyszer, hát azt akarod, hogy apád ilyen állapotban lásson?
- Miért az jobban nézne ki, ha úgy állnék előtte, mint egy ázott, kivert kutya? Csak úgy mondom, hogy tévedsz hapsikám, mert nem vagyok se kutya, de még csak kivert se!!! Mert TE ezt megakadályoztad! Ugye? – vágom csípőre a kezeimet, számon kérően lesve Tarára. Ő egészen biztos, hogy velem fog egyetérteni… illetve… várjunk csak, hát ő akar engem hidegvízbe fojtani! – én… azthiszem – térek magamhoz, s nyeldesve távolodok el tőlük. Itt senki se fogja az én kétségbeesett pártomat – azt hiszem ideje mennem, mert… miért is?
Azt azért nem lenne szar kitalálni, hogy miként akarok úgy távozni, ha ez a hegyomlás elállja előlem a kijáratot?
- Bocsika – kocogtatom meg a karját – kimehetnék? Plíííííz. Taraaaa ez engem bánt! – visítok mint egy választási malac, pedig az a szerencsétlen fazon hozzám se ér. Azt viszont tudom, hogy mit akar csinálni, és ez baromira nem tetszik.  

Fürdőszobát olyan ellenségesnek, horrorisztikusnak és bizarrnak még nem láttam, mint most. Pedig se egy sírkő, se egy várárok vagy abban pislogó vámpírhordák. Sőt, a zombikat is kihagyták belőle, pedig manapság halomra zabálják fel Amerikát és jószerivel az egész világot. Legalábbis a hollywoodi nagy művek nem kis százalékban szedik bevételüket egy-egy sorozatukból és filmjükből ami a zombi apokalipszisekkel hivatott szórakoztatni az arra vevőket. Mennyi ostoba…
A helyiség amúgy kellemes, bézs és fehér színekben illeg és a jól megszokott férfi dezodor, arcszesz vagy tusfürdő illatát szinte teljesen elnyomja nem csak az alkohol és a fű édeskés illata, de maga a rosszindulat is, ami úgy sugárzik belőle és vele együtt Tarából is, mint hősugárzóból a meleg. Már-már tapintható ez a savanyú, kesernyés aroma, én pedig a nyakamat tenném rá, hogy totálisan meghülyültem, hogy képes vagyok savanyú szagokat tapogatni… Ugyan nem vagyok teljesen képben még saját magammal se nem, hogy a józan eszemmel, ami messzi utakon jár és kaján pofával vigyorog vissza rám, jókora középső ujját lengetve a magasban… de azt azért már most jó előre tudom, hogy mire készül a lány. És nem, nem azért, mert korábban volt lehetősége felvázolni a szomorú sorsomat, hát hol emlékszek én már arra, hogy mi volt percekkel vagy órákkal ez előtt? Azt se tudom, mennyi az idő nem, hogy merre és hova járnak azok a fránya mutatók. Egyszerűen nem vagyok hülye, kapis?!
- Dolgunk – gondolkozok el halálosan komolyan, még a testtartásom is egy elmehibbant medvére hajaz, ahogy az két lábára emelkedve, kinyomott pókhassal próbálja kitalálni, hogy felmásszon a mézért a méhkashoz, vagy inkább fogjon lazacot a folyónál? Én a magam részéről a lazac mellett voksolnék, azt talán még a fürdőkádból is előtudnék bányászni…horgászni.
- Helllóóúúú kád! Milán vagyok Morvayországról… illetve Magyarországról, de nembajjóezígyis – nem egyszerű köszönésemet alaposan elnyújtva, itt-ott tekergetve és csavargatva, kacérkás mosollyal, szemöldökömet fel-le rángatva és vonogatva gusztálom pofás főzőbödönt – az anyja mennyi halászlevet lehetne ebben főzni! – ember nem gondolná, hogy mekkora zabagép vagyok mi? A hülye piszka lábaim szinte szúrják a seggemet mikor sétálok, épp csak, hogy nem húzom velük karóba magam. A bordáim a legkisebb szellőtől is lengedezve kuszálódnak össze, de higgyétek el, ha én leülök egy bográcsban főtt marhapörkölt mellé, hozzácsapva két kiló kovászos uborkát és nokedlit… vagy cvekedlit, hát Isten a máléképű, hit térített tanúm, fel nem állok onnan amíg el nem fogy az utolsó falat is. Minél több annál jobb, minél ízesebb annál jobb és minél többet lehet benne tunkolni a jó fehér kenyérrel, na az az igazi faszaság! Mikor először említettem Erikéknek, hogy kis időre könnyes búcsút kell vegyenek tőlem, mert elhagyva szép hazámat, nyugatra delegál a faterom, mi volt az első? „Ott aztán annyit zabálhatsz amennyit nem szégyellsz!” Mert amúgy ja, amekkora adagot itt adnak, azért az igazán elképesztő. Otthon egy-egy mozifilm alatt dupla nachos menüt kell vennem tripla sajtszósszal – utóbbi időkben megtanultam, hogy magammal hordjam a kedvenc kis műanyag tálkámat és abba nyomatom a szmötyit – hogy elég legyen. Itt mi van??? Három kilós kiszerelésnél kisebbet nem talál az ember. És annyi van belőle a bótban, hogy még el is adnak belőle. Azt hiszem nem csalódnak bennem az otthoniak, ha megtudják, hogy egy egész bevásárlókocsira valónyit elspájzoltam már magamnak, mintha abban óhajtanék fürdeni minden egyes nap, de legalábbis a világ végére készülnék, amiben én fogom biztosítani a rászorulóknak a nachos sajtszószt. Neked van nachosod? De jó, nekem van sajtszószom!
Amúgy ami a kajamennyiséget illeti, szerintem a magyarok erőteljesen hasonlítanak az amcsikhoz. Minden legyen sok, nagy, hatalmas és laktató… mondtam már, hogy hazatértem?
- Csak kérned kell, Csibi! Aztán majd jól megmártózunk ebben a szép… khháááádban..hrrr – odabent a józanabbik felem bilincsbe verve, letapasztott szájjal jókora vasgolyóval a bokáin már visítani tudna a viselkedésem miatt, erre a nyakamat tenném. De mikor, ha ne most legyek hülye? Talán soha, apámnak ez lenne a válasza ebben egészen biztos vagyok. De amiről apucika nem fáj, arról nem tud… illetve amiről apucika nem tud az nem fáj neki. És szeretném, ha ez a továbbiakban is így maradna.
- Melegek mi? Hát én jó hideg leszek ezután. Már most libbbabőrös vagyok pedig még csak rá néztem a vízre. Fúj, szerinted lehetek már most tengeribeteg? Ez hullámzik! Nem akarok halakat etetni.
Az már meg se lep, hogy ezek ketten összeesküdtek ellenem és most együtt akarnak hullámsírba taszajtani. Gyanakvó, vékony réssé szűkített szemekkel nézek egyikről a másikra, mintha csak a piszkos kis terveiket akarnám kiolvasni a mozdulataikból vagy éppen odaképzelt kommunikációjukból. Aljas emberek!
Talán az oldja némiképp a feszültségemet, hogy Tara pont egy teve kecsességével áll neki vetkőzni.
- Úgy van anyukám, ne kímélj! Adjad csak neki – érzem ahogy ég a pofám. Nem viccelek, a mosdó feletti batár nagy tükörből  rám pillantgató képmásom feje olyan vörös mint az a cserép a háztetőn fent a … fent. De nem ám az egész, a szemeim alatt egy-egy fél tenyérnyi foltban, mintha csak zavarba jöttem volna. Namármost ez természetesen elképzelhetetlen, hát olyan gátlástalanul váltam meg a legtöbb ruhámtól valaki előtt, hát nem hinném, hogy pont Tara hozna zavarba a melltartójának látványától. Nem mondom az a cuki kis zokni azért talán képes lenne arcpirító gondolatokat gerjeszteni az agyamban, de két pislogás után csak azt látom ahogy Föld körüli pályára állítja és elhajítja azokat.
- Meg se akartam szólalni, hidd el nekem – vigyorogva, heherészve biccentgetem jobbra-balra a fejem, s már-már egy részeg szatír mozdulataival jelzem, ez azért nem teljesen igaz – mi a baj? – képedek el a káromkodását hallva – látod?! És te ebbe akartál engem belerángatni mi? Hát még mit nem, fagyoskodj csak szépen ott magadnak egyedül – csapom össze a bokáimat, alföldsík melleim és Duna kavics kockáim között téve karba a kezeimet. Pont, mint egy nyurga, sértett kiscserkész.
- Jaj ugyan már! – háborodok fel  s bár elsőre az ivás-nemivás az aminek hangot akarok adni, végül mégse így sikerül – ez a pingvin, e – sózok rá kézfejemmel jókora lendülettel a fazon izomtól duzzadó karjára – egymaga úgy becsap a fürdőkádba, hogy ottmaradok. Amúgy meg a puszta szellőtől mogyoróméretűre zsugorodnak a tökeim, hát még ha oda berombolnék – de mintha csak egy különleges erő hatna rám, nevezzük nevén óriáscsászárpingvinnek, lassacskán elkezdem lopni a távolságot a fal és a fürdőkád között. Mikor már odaérek, akkor tűnik fel, hogy emberünk egyetlen ujjával kezdett el közelebb édesgetni a veszélyes, tisztálkodásra használatos bili felé.
- Ez most komoly? – konyulnak le az ajkaim – nem először?! Hát köszönöm szépen, de attól még én nem vagyok kisegítve, hogy te ilyen veszélyes hobbikat űzöl. Nem először csinálom... – pentyegem fejhangon utánozva el Tarát, hogy aztán „essünk túl rajta” haditervvel lépjek be a valamivel boka fölé érő kacsaúsztatóba. Kurva hideg kacsaúsztatóba, de azt hiszem a tollas-pelyhes kis dodók aligha veszik zokon a hőmérsékletet… ellenben velem.
- Azt a büdös…..picsa! – lábaimat sáska módon emelgetve próbálom elviselhetőbbé tenni a dolgot, há’ mondanom se kell, nem sikerül. A számolás már el se jut hozzám, csupán a kép, ahogy zuhanórepülésben közeledek a lány felé. Arcom hol itt, hol ott ér „Tarát”, néha a mellei közül kapkodom a levegőt, mintha amúgy nem lenne szép halál az ikerpár között kimerülni.
Utálom a hideget mondtam már? Fogsoraim hangos csattanásokkal csapódnak egymáshoz - félve h lerágom róla a maradék rongyot - egyre gyorsabban és gyorsabban.
- Nem röhög! Együtt érez! – mutatok a nagydarabra, aki jól láthatóan betegesen jól érzi magát itt perverzföldön – elég ennyi? Ugye elég ennyi? Én haza akarok menni ez nagyon hideg – vacogok tovább, ahogy lassacskán lehetőségem nyílik arra, hogy eliszkoljak a lánytól. Megkísérlem a létező legmesszebb való elhúzódást, már amennyiben ezt egy fürdőkádban meglehet valósítani, hogy aztán felkapaszkodva annak oldalára, kicsordogáljak a nedves kőre.
- Soha többet…. sohasoha többet nem akarom ezt… - didergek, apró gombóccá kuporodva a csempén.
- Remélem ez remek lecke volt, Milán…
- Persze, hogy az volt – villantom legcsúnyább, leggonoszabb pillantásomat az öltönyösre, aki egy jókora, felmelegített törülközőt hajít rám. Ez idő alatt tenyerét Tara felé nyújtja segítsége jeléül – héjj!!! Ő miért kap különleges bánásmódot? Nesze neked Milán egy törülköző! Milánhoz hozzálehet vágni. De bezzeg mivel láááány őt nem csak be de ki is segítjük a kádból sőőőt! – csapom mindkét tenyeremet az arcomra az ámulattól – még szépen be is kell bugyolálni hát agyamat eldobom! Én meg pusztuljak itt a hideg tócsában mi?
- Amit amúgy magadról csöpögtetsz lefelé, szóval javaslom pattanj fel és törülközz, hamarabb szabadulsz.
- Perszepersze mindig csak hamarabb szabadulok… - hörrögöm, s négykézláb emelkedve, csúszkáló talpakkal kísérlek meg felállni.
- Ne nézzetek így rám, ez nagyon nem vicces! Ti ketten összeesküdtetek ellenem! Hú..úúúú de fázok – mint egy kivert kiskutya húzom össze magamon a jókora, lepelszerű törülközőt, s félrearaszolva tőlük kucorodok be a sarokba a fűtőtest mellé.
- Soha többet nem iszok, és soha többet nem szívok. Nem fogok házibulikat se rendezni, de még olyan mély depresszióba is fogok zuhanni, hogy felhizlalom magam az összes nachos szószommal. Ne is próbálj meg rávenni a későbbi mórikázásokra jó? – mutatok rá Tarára, így hívva fel a figyelmét arra, hogy engem márpedig most komolyan kell venni. Két perc erejéig, hiszen minden bizonnyal azon túl meg is fogok feledkezni erről.
Az ajtón csendülő határozott kopogást követően nyílik a fa.
- Nincs több hely! – morranok, mikor a másik biztonsági bedugja a résen a fejét.
- A legtöbb kölyköt elpateroltuk, és már-már egészen emberi állapotok uralkodnak odalent. Azt kérdezi valamiféle… Freud, hogy maradjanak még, szükség lesz rájuk vagy mehetnek? Thredson kisasszony felé szól a különleges kérdés, haza vigye vagy inkább itt marad éjszakára?
- Én nem adom őt semmiféle hittérítő, szépen néző és bölcselkedő papnövendéknek jó? Mondd meg neki szépen, hogy ééééén üzenem, M.I.L.Á.N – betűzöm – hogy nem megy haza! Itt fog aludni, mától a hadifoglyom! Most pedig mehetsz – pampogásom arra a legmegfelelőbb, hogy áttörölgessem magam a törülközővel – várj! Csinálsz egy-egy jó erős kávét? Vagy valami „üdítőtfrissítőt?”… tudod mit? Ott van apu csodaszere, azt használd. Én már nem bízok a te módszereidben – piszkálom az óriáspingvin mellett didergő lányt. Azt hiszem valamilyen szinten igaznak bizonyult, hogy a hideg fürdő majd jót fog tenni, de jobb lett volna ezt elhanyagolni, hát lefagy a pömpölőm.

Nahát asszondja, hogy… fogalmam sincs, hogy kitől örököltem a lerészegedési szokásaimat, vagy éppen az akkor mutatott személyiségjegyeim legjavát. Apámra háááát… nem igazán mutogathatok, legalábbis ami a genetikai szülőket illeti, hiszen a semminél cirka jóval kevesebbet tudok róluk. Mert biza, annyit se mondtak el nekem, hogy mi fán teremnek, kik azok, mik azok és mit akarnak? Miért passzoltak le? Lepasszoltak egyáltalán vagy valamilyen balesetből kifolyólag, esetleges gyorsan mint a huss elhalálozási szándékukból kellett valami nagy jampinak keresni valami tökkelütöttet, aki örökbe fogad? Jaj, bocs, annyi biztos, hogy bedugtak valami árvaházba, hátha ott több szerencsével járok, de legalábbis aki ideig-óráig a gondomat viselte, ismerte a szabályokat, törvényeket és minden egyéb cifraságot, tudta hova kell rakni a magamfajta potyacsomagokat. Aput annak idején már kérdeztem erről, de nem óhajtott válaszolni. Legalábbis értelmes kereteken belül nem is próbálkozott. Valami furcsa grimasz ült ki a képére, hebegett és habogott valamit nagy idétlenül, majd legyintett, mondván felesleges ezzel foglalkoznom. „Miért is?” – jött tőlem a kérdés, asszem teljesen jogosan, mire a tollát az asztalon lévő papírra csapta, s egyfajta passzív agresszív éllel a hangjában dohogta, hogy boldog, gazdag, színes, jeles életem van. Mégis mi a frászkarikáért akarok én bármit is tudni arról, hogy mi volt korábban? Egyáltalán az én kurva anyámat, hogy felmerült bennem a kérdés, hogy kiféle és miféle vadorzó emberek szörnyszülött kis alienje vagyok én és tudni szeretném, hogy honnan eredeztethetem a gyökereimet. Áhh, nyilván nem tetszett neki a kifakadásom mint ahogy nekem se az övé, szóval öriharisosebocsi felkiáltással én jobbra, ő pedig balra távozott a dolgozószobájából. Csak tudnám mi a térdem kalácsáért nem tudott bent maradni. Na nem, mintha lényeges lenne, félreértés ne essék… egy szó mint száz, a mai napig – felnőttként, huszonöt éves felnőttként baszki! – tök hülye vagyok a felmenőim kérdésében, így ujjal mutogatni se tudok azt illetően, ami az alapkérdésünk is volt. Honnan erednek nekem a hülyeségeim, mikor némiképp több löttyel öntök fel a garatra, mint az szükséges volna. Mert hát, azt nem mondhatom, hogy apám – mármint az örökbefogadó apám, akit tényleg apámként szeretek, hiszen egész életemben ő volt mellettem – volt előttem az ékes példája annak, ami… ami én vagyok. És most lehet serényen elképzelni ahogy idióta csimpánzként mutogatok az egész valómra. Tádááá!
Apu soha nem ivott. Nem tudom, hogy hogyan csinálja – biztosan titokban, a szobájában rejtegetett páncélszekrényben tárolja a kis mocskait – de soha nem láttam őt inni. Ha ivott is csak azért, hogy ne csináljon hülyét se magából, se a munkatársaiból, többi politikusból. Egyfajta tisztelet kortyok voltak azok a pezsgő vagy bor kortyok, melyeket olykor-olykor nagy duzzogva leerőszakolt a torkán. Mint például két évvel ez előtt nyár vége felé, mikor az egész família teljes puccparádéban mórikázott valahol Tokaj szőlő vesszein, a valahányas hegy lábánál. Akkora borászatot, szőlészetet, pincészetet meg minden anyám kínját nem baszott a világ. És ez mit csinált?! Mit? Mikor a fiacskája egymaga sorra csüngött a szőlőlugasokon vagy a kerítésen, már-már bent hempergett az asztalok lábánál és önfeledt kacarászott a saját csuklásán, fintorogva dugdosta a nyelvét a pohárba. Na nem csak, hogy nevetséges de még undorító látványt is nyújtott, szóval kösz szépen apukám, de legalább ezen a téren – is – nyíltan letagadhatlak.
Tehát mi az eredmény? Special vagyok…. Exkluzííív és meg nem ismételhető, parányi kis csoda, aki két korty pálinkától úgy beborul, – és elborul - mint a vadszamár. This is me!
- Hogymiazmi?! – kerekednek a szemeim, majd összevissza kalimpálok a kezeimmel. Nem kevesebb, de legalább mindent beleadok ezekbe a legyezőszerű, karkörzésre hajazó mozdulatokba – aznemaz! Hal lé… jó? Halleves…. mondd akkor így. Paprikás alapú, halmindenséggel teli leves. Tök finom, ha jól van elkészítve – markomba röhögök – bár ez mindenre igaz. Baján képzeljed el tésztával eszik. Méghozzá gyuuufatésztával. Az ilyen vastagocska, kockás alakú… - fennakadó szemekkel nézek bele az övéibe – ahh neked aztán mondhatom mi? Azt se tudod mi az a halászlé nem, hogy Baja meg gyufatészta. Komolyan mondom én neked, Tara, hogy ha ezt túléljük. Ha nem pusztulok meg májkárosodásba vagy apám haragja nem vág földhöz, elviszlek! Hazaviszlek… megmutatom neked a fél országot, hogy tudd miről maradtál le eddig. Na nem ám sokmindenről – rázom a fejem ide-oda – azé’ van néhány… sooook néhány ország amivel szívesebben büszkélkednék, de azé ez se olyan szar. Magyarnak lenni életérzés… sokan azt mondják, hogy nem is vagyok elég magyar – nem tudom megállni a nevetést. Amúgy meg ezen a ponton valahol egyetértek ezekkel a szavakkal. Amilyen pesszimista, egoista „én” központú, öntelt és rosszindulatú a magyar nép, asszem’ már abban se vagyok biztos, hogy engem egyáltalán magyar anya szült.
- Tényleg? – simítanak aztán fedetlen hasamra a kezeim – olyan megtörténhet? – a nagydarab biztonsági ember arcát látva kezdek elkeseredni. Nem sűrűn látom őt ennyire ítélkezőnek vagy éppen jókedvűnek, tehát egy szó, mint száz, iszonyatosan veszélyes állapotban vagyok. Azt nem tudom, hogy a szó szoros értelmében ez most mit takar, de egy-egy csuklást követően megerősödik bennem a gyanú, hogy röhejesnek tökéletesen röhejes vagyok. De ez is én vagyok, he!
Mire aztán kettőt pislogok – bocs, pislognom se kell! – már bent heverészek nyeszlett ladikként himbálózva ide-oda, mintha csak a Magyar tenger oltalmazó hullámait élvezném. Na meg a fenéket! Az más, amikor a tűző napon bent hentereg az ember a húszon x fokos vízben, bambul felfelé a trágyaléből a kék égre majd a messzibe, tökéletesen kivéve a túlsó parton húzódó vidéket és ott tornyozó házak sokaságát. Az egészen kellemes, még ha kismilliárdszor elpaffogja is az ember, hogy „hááát nem egy Adria, de a miénk.” Mert ez is a magyar… örök elégedetlen. Soha semmi nem jó, ami van az kevés, ami van, azt nem becsüljük. Nem kell nekem a Balaton, az csak egy kis pocsolya. Ami amúgy valahol tényleg az sok más vízszörnyeteg mellett, de… valamire jó az is nem?
Fogaimat csattogtatva – nem ám veszett kutya módján, hanem mint egy fázós csontváz – kapaszkodok ki a fürdőkádból, és tompa placcsanással érek földet a már vizes csempén. Beletelik egy kis időbe, míg úgymond képes vagyok emberi gondolatokkal előrukkolni, mely átmegy basáskodásba. Egyiket kiosztom, másikat utasítom, a harmadikra morgok, mint egy sértett macska, aki füstölt lazac helyett csak tonhalkonzervet kapott.
Néhány perc erejéig, hála az itt összegyűlt díszes társaságnak, nem kevésbé a kialakult cidris helyzetnek, még arról is megfeledkezek, hogy mi a feladatunk a józanodáson túlmutatóan. Rendet tenni, már amennyiben nem szállta meg valami égi erő a házat, hogy teljes pompáját visszaállítsa a korábban látott katasztrófa övezetnek.
- Hadifogoly az! Még itt vagy nem? Hajótörött szigeten, szóval mint a sziget nagyura, aszondom’, hogy a foglyom vagy – széles vigyorral, ugrándozó szemöldökkel kacsintgatok a lányra. Hogy is volt a józanodás? Az imént még éreztem, hogy valamicske történt és kezd kiszállni nem csak a tömény alkohol, de vele együtt a szívott tündérpor is a fejemből… mostanra már nem vagyok benne egészen biztos.
- Jóvan, ne dirigálj asszony! Kémia meg korrepetálás és miegyéb – mutatok rá, hasonlóan lobogtatva meg a palástra hajazó törülközőt magamon – menj előre, mindjárt megyek én is – hessegetem, s ha megteszi, cidrizve, vacogva bambázok át a szobámba, hogy megszárítgatva hetyke testemet, tiszta és meleg, de legfőképpen száraz tréningszerű rongyokba varázsoljam magam. Kicibálok valahonnan a szekrény legaljáról egy másik nadrágot, hozzá egy pólót is, hogy legyen mit odaadjak Tarának is, míg a saját cuccai szárasnak. Na de egy valamire azért mégis jó volt ez a fagyos mulatság… különböző foltokat, furcsa fényeket és kis csillagokat már nem látok. És ez jó dolog! Helyette az egyre erősödő hányinger az, ami kelleténél jobban bezavar, de hozzászoktam már, ezt tudom uralni. Ideig óráig legalábbis.
Szerelmetes kiscsikó szökellésekkel indulok el a lépcsőn lefelé, egészen a tiszta előtérig. Számból o-t formálva dugom előre a fejem, s leesett állal nyugtázom a remekül elvégzett munka gyümölcsét.
- Hámia… ezek egy egész takarító gárdát fogadtak fel? Sehol egy hulla, sehol egy elhagyott szaros bugyogó… nincs popcorn a szőnyegbe taposva, nincs felravatalozott csirke – hápogok beérve a konyhába, ahol is megáll bennem az ütő.
- Hejjj! Mi folyik itt vidéken emberek? Mi ez a dörgölőzés meg búgás meg simike ls miegyéb? – szemeim számon kérően fürkészik nem csak Tarát, ó mi több, sokkal inkább a bizti emberünket, aki lányos zavarában oldalog el csapzott verebünktől – tessék, menj öltözz fel – hajítom oda Tarának a hadizsákmányt– ezt pedig én rendezem hapsikám, szóval huss! Még nézzetek körül odakint. A nyakamat rá, hogy itt nem stimmel valami. Ha kinyitom a szekrényt, ki potyog ki belőle? – nyújtogatom a nyakam, ahogy ujjaim belekapaszkodnak a fogódzkodóba. Ám azt kinyitva csak a tiszta tányérok kacsintgatnak rám.
- Oh… meg vagyok hatva – a sokkot kapott császárpingvinünk kezéből úgy kell kihámoznom a kávéval teli kancsót – ezt most elveszem, ha jó leszel te is kapsz, nem kell ennyire vigyázni rá, jó? – bájolgó mosollyal pislogok bele az arcába, mire az határozott biccentéssel áll odébb. Na a pimasz nem ám kihagyná, még vissza is pillant a válla felett, hogy Tarát végigmérje – szemét leveszi róla! Értve vagyok? Áruló bestia! – mutatok rá, nagy lendülettel nyújtva ki a kávés üveget tartó kezemet. Nagy mázli, hogy nem okoz nagyobb katasztrófát néhány kilögybölődő cseppnél, amit sokan egy laza, flegma mozdulattal szoktak a mamuszuk talpával elsityakolni a csempén. Há nem, majd még engedek egy nagy lavór vizet, hogy felmossak mi? Hülye vagyok én?
- Azt nem mondom, hogy jó lesz rád – lesek Tara felé – sőt mi több, úgy fog állni rajtad, mint tehénen a gatya, de a semminél jobb. A vizes cuccaidat majd beteszem szárításra. Addig meg nézzük apu csodalevesét – tépem fel a hűtő ajtaját, amiből egy aprócska, két személyre elegendő levest rejtő fazekat egyensúlyozok elő - Ki nem néznéd belőle, a nyakamat tenném rá, de ennél jobb erőlevest még nem ettél. Pikk-pakk feltölt energiával, de legalábbis embert farag belőled annyira, hogy gondolkozni tudj… talán nem fogsz alig semmiben csábtáncot lejteni a nőhiányban szenvedő bodybuilderek előtt.
A kis fazék a gáztűzhelyre kerül, ami alatt gondosan begyújtok. Tudom, részeg ember ne igazán érintkezzen tűzzel, de mi baj lehet most ebből? Nem mellesleg határozottan érzem, hogy egészen emberi gondolatok kezdenek megszületni a fejemben. Többek között az, hogy nincs itthon tej. Márpedig én rühellem a kávét tej nélkül, de a szükség törvényt bont, ma feketén isszuk.
- Milán, szükség lesz még ránk itt? – jelenik meg a korábban olyan jól szórakozó emberünk, aki testközelből lehetett szemtanúja a fenti hajótörött akciónknak.
- Asszem, nem. Azért tényleg kösz, hogy segítettetek, nélkületek nem ment volna. Ja és ja! A kamerák… a felvételek. Tudod, amit nem muszáj, aaazt nem kell megnézni de főleg nem mutogatni. Maradjunk jóban és ne kotorjatok bele, majd… holnap ránézek én jó?
- Az apáddal minden rendben lesz?
- Hát igen, remélem épségben hazaér…
- Nem így gondoltam.
- Ja-ja ja… persze. Megoldom. Oh, hányszor oldottam már én meg a dolgokat.
- Aham, ezt már hallottam – s mint egy búcsúzóul már fordul is el tőlem, hogy eltűnjön ott, ahonnan korábban érkezett. Szépen vagyunk, és még a leves is elkezdett rotyogni. Hát, jobb felforralni a dolgokat nem? Két kis mély küblibe szedek ki az aranysárga húslevesből, és a konyhaszigetnél lévő bárszékekhez pakolok egyet-egyet. Minden bizonnyal ilyet se sokat volt szerencséje szürcsölgetni Tarának.