- Azt nem mondom, hogy nem leptél meg - vonja fel Jerry a szemöldökét, és úgy mered rám, mint aki felfedezett valami különös, eddig sosem látott új fajt. - Ha nem tudnám biztosra, hogy te állsz velem szemben, azt hinném, valaki leklónozott. - Jaj haver... - forgatom a szemeimet, pedig valahol a lelkem mélyén tisztában vagyok vele, hogy Jerry-nak igaza van. Mikor tettem én ilyesmit utoljára egy nőért? Ha belegondolok, soha. Persze, ott volt Sarah, és előtte is voltak hosszabb-rövidebb kapcsolataim, de egyiküknél sem éreztem ezt a megmagyarázhatatlan belső késztetést arra, amit most tenni készülök. Igen, őket is elvittem vacsorázni, moziba, szórakozni, de valahogy mégis más volt. Ez a mai este - ha kapok némi segítséget - most tényleg, csakugyan másnak ígérkezik. Különlegesnek. Újdonságnak, nem csak Miss Thredsonnak, hanem még nekem is. - Jer, csaknem húsz éve vagy nős, és van három srácod. Ne mondd, hogy te sosem vitted Clare-t sehová. Tudod, hogy megy ez. - Vittem, naná. De ilyen ötlet sosem fordult meg a fejemben. Bár nem rossz, azt el kell ismernem. Csak éppen tőled marha furcsa. Elias Anderson, aki képes még kissé a tilosban is járni, hogy örömet szerezzen egy lánynak. - Kösz Jer, van már pszichiáterem, nem kapsz te ezért külön fizetést - vigyorgom el magam. - Szóval, hajlandó vagy nekem segíteni? Nélküled nem fog menni. Eltelik nagyjából egy perc, amíg a volt kollégám mérlegre rakja a lehet-nem lehet érvek összességét, aztán bólint egyet. Nyert ügyem van. Jerry nem az a típus, aki utána bepánikol, és meggondolja magát. - A legnagyobb srácom azért kerülte el a legmélyebb pöcegödröt, amibe kerülhetett volna, mert Elias Anderson lekapcsolta azt a szemétládát, aki drogcsempészésre akarta rávenni, méghozzá fenyegetéssel. Már akkor mondtam, hogy az adósod vagyok. Szóval vegyük úgy, hogy most itt az alkalom, hogy lerójam a tartozást - veti magát Jerry hátra a székében. - Akkor vegyük át a dolgot. 9-től éjfélig vagyok szolgálatban. Remélem ennyi idő elég lesz. - Persze - bólintok. - Odamegyek, elrendezek mindent, és elmegyek Taráért. Szerintem tíz körül odaérünk. - Jó. Fél 12-ig van időtök, váltás előtt fél órával azért már tűnjetek el. Nem akarok problémát. A legkevésbé magamnak. Éjszaka senki nem jár ott, kivéve persze az őrséget, aki meg én leszek, úgyhogy senki nem fog zavarni benneteket. Tőlem van még szükséged valamire? - Semmire. Csak a kulcsra, és ennyi nekem elég. Ismersz engem, tudod, hogy én ugyanúgy állom a szavamat, ahogy te is. Éjfél előtt fél órával pakolunk, és eltűnünk. Soha senki nem fogja megtudni. Nincs szándékomban bajt hozni a fejedre, és kirúgatni téged a melódból. Nézem Jerry-t, aki némán felkel, majd visszajön, egy apró kulcsot nyomva a kezembe. - Ez a pótkulcs. Senki másnak nincs, csak az őrszemélyzet tagjainak. Mielőtt elmentek, keress meg, és add nekem vissza. Jó szórakozást, haver. Ja, és azt hiszem, ezennel törlesztettem a tartozásomat. - Teljes mértékben, Jer. Köszönöm. Tényleg hálás vagyok. - Megéri, Elias? Belenézek Jerry szemébe. Pontosan értem a kérdést. - Igen. Ezért a lányért minden megéri. Kezet fogunk. Látom a tekintetén, hogy ha nem is mondja, de megértett mindent.
Ha egy nőről van szó, feleslegesen tervezgetsz. Nem számít, hogy mit rendezünk el, mindig jön valami meglepetés vagy fordulat, ami aztán nagy dolgokhoz vezet. Van, hogy egy apróság megváltoztatja az életünket. Hirtelen, amikor a legkevésbé számítunk rá, a sors fordít egyet a keréken, és új irányba indít. Az élet egy nagy meglepetés. Derült égből villámfény, nyakunkba zúdult nyári zápor, váratlanul reánk terített női mosoly. Különös, hogy alig 48 órával ezelőtt még nem így láttam a világot. Sötétnek tűnt, magányosnak, olyan érzésnek, mint amikor az ember fogvacogtató hideg esőben ül egy sáros sírgödör mélyén, elhagyatva, a szabadulás és remény leghalványabb esélye nélkül. Aztán történik valami - egy találkozás, egy pillantás, és a világ felrobban az ember körül. Betör a napfény, a lélekben feltámad valami eltemetettnek, elhamvadtnak hitt tűz, ami hajt előre, és sarkall akár néha őrültségekre is. Tényleg megéri? Igen. Bármi lesz is a vége, ebben a pillanatban kétségem sem férhet hozzá, hogy igen. Az elmúlt egy napban nem kerestem Miss Thredsont, pedig - láss csodát - mielőtt reggel távozott tőlem, telefonszámot cseréltünk. Nem azért nem kerestem, mert nem akartam, mert igencsak viszketett az ujjam a billentyűzet felett, de egyszerűen nem tudtam, hogy mit is írjak neki. Kérdezzem meg, hogy érzi magát? Olyan sablonos, semmitmondó szöveg. Vagy írjam, hogy mennyit gondolok rá? Tudja azt szerintem magától is. És egyébként is, talán jó volt adni némi időt, neki meg nekem is, hogy elrendezzük magunkban azokat a dolgokat, amelyek pár nap alatt egy forgószél sebességével rontottak ránk. Nem elgondolkodni vagy változtatni rajta, hanem tisztába tenni, és elhelyezni a lelkünk megfelelő polcára, vagy akár éppen a kellős közepére. És egyébként is... az az Elias, aki most vagyok, olyan fiatal még, alig két napja született. Hogyan tudna egy újszülött Elias eligazodni az érzelmei és cselekedetei között? Miss Thredson ablakot nyitott nekem egy másik életre, annak lehetőségére, egy újabb világra. Meg kell még tanulnom ebben járni, és csak utána rohanni. Ez elvileg így természetes, ugye? Még akkor is, ha pontosan tudom, hogy ez az új Elias mit szeretne. Ahogy Jerry-nek is mondtam: ezért a lányért bármi megéri. Ma azért persze már adtam magamról életjelet Gyömbér kisasszonynak: megírtam, hogy éjszakai programra készüljön, és azt is, hogy mikor jövök érte. Meg persze a lelkére kötöttem, hogy öltözzön kissé melegebben, és nehogy tűsarkút húzzon a lábára. Nem akartam írni, hogy sportprogramra készüljön, mert hát nem is, vagyis hát nem a szó szoros értelmében véve. Amikor eljött az ideje, elrohantam a tervezett helyre, a pótkulccsal beengedtem magam, elrendeztem mindent, és elégedetten szemléltem a végeredményt. Pont olyan lett, amilyennek képzeltem, a koronát pedig Tara jelenléte fogja feltenni az egészre. Aztán kocsiba vágtam magam, és egyenesen Gyömbér kisasszony felé vettem az irányt. És lám, milyen a sors: a lépcsőházba belépve egyenesen az előző alkalommal elkerült házinénivel találom magam szemközt, aki úgy bámul rám, hogy csodálkozom, amiért a lelkem egésze nem ül ki a homlokomra. Önkéntelenül is elvigyorgom magam a gondolatra, hogy akkor milyen arcot vágott volna, ha rajtakap bennünket Tarával lopakodás közben, de mivel észreveszem, hogy erre a vigyorra hogyan húzódik össze, és ér egymásba a vénasszony jetiszerű szemöldöke, igyekszem a váratlan találkozás okozta örömnek álcázni a jókedvemet. Mindenesetre ahogy elindulok a lépcsőn felfelé, még mindig a hátamban érzem a boszorkány tekintetét, kb úgy, ahogy a hal a szájába akadt horgot, és csodálkozom, amiért ez a pillantás nem lök a fokokon vagy lefelé, vagy felfelé. Rettenetes házisárkány lehet ez a nő! Szerencsére sikeresen elérek Tara ajtajáig, és néhány másodpercig még toporgós táncot járok a lábtörlőn. Figyelem magam: a gyomromban másodpercenként váltják egymást az ideges szorítás, meg azoknak a bizonyos pillangóknak az össze-vissza repkedése. Az utóbbi győz: már a gondolatra, mikor Miss Thredson ajtót nyit, és meglátom az arcát, a szemeit, a lebbenő vörös haját, úgy érzem, hogy ez lesz az elmúlt 24 óra legszebb pillanata. Mint egy valóra vált születésnapi, vagy karácsonyi ajándék, amelyet az ember csak remél, és végül meg is kap. Veszek egy akkora levegőt, mint műugró az elrugaszkodás előtt, aztán felemelem a szabad kezemet, és bekopogok. A másik kezemben egy csokor virágot szorongatok, ajándék gyanánt Gyömbér kisasszonynak. Azt akarom, hogy a ma este tényleg tökéletes legyen, olyan, amelyre mindig emlékezni fog, és úgy hiszem, egy virágcsokor talán jó kezdet ehhez. Bárhogy is nézzük, ez az első, igazi és hivatalos randevúnk. Mert mi az igazság? Hogy kedvelem őt. Nagyon. Boldoggá tesz, megnevettet. Okos, és más. Kicsit őrült, kicsit bolondos, de egyedül az ő mosolya tudja széppé tenni a napomat. Azt szokták mondani, lelket ebben az életben csak egyet kapunk. A szeretet pedig nem más, mint a lelkek lélegzete.
Többbféle másnaposság létezik szerintem. Az egyik amikor az előző napi buli utóhatásait nyögöd, baromira nincs kedved kinyitni a szemeidet, és a kommunikációd is kimerül egy csomó értelmetlen, magánhangzó nélküli zizegésben. Amikor minden porcikád úgy fáj, hogy megmozdulni sincs kedved, és azon morfondírozol, hogy mikor hajtott át rajtad egy konvoj sóderszállító teherautó. Aztán magad mellé nézel az ágyban és ott meglátsz egy - vagy extrém esetben kettő vagy több - pasast, akinek jó lenne tudni felidézni a nevét, de még arra sem emlékszel, hogy milyen az arca. Arra meg aztán végképp nincs esélyed, hogy felidézd mikor szedted össze, vagy ő téged, vagy mégis hogy volt az egész. Miért pont őt, vagy őket és amúgy is mi a picsa történt előző este, és te miért nem emlékszel semmire? Hát azért kisanyám, mert annyi piát döntöttél le a csini kis csókos szádon, ami egy emberes baseball csapatnak is előnyére válna egy-egy bajnoki meccs utáni ünneplés során. Mellé még hozzácsaphatjuk a vicces cigiket vagy a vizipipát és máris ott vagyunk, hogy kicsaptad magad mint Mr Lowert a háromnyolcvan a csűrben. Ez a másnaposság baromira nem jó, mert semmire nem emlékszik az ember. Arra sem ha jó volt, és arra sem, ha csapnivaló.Kimarad az életből jó pár óra és esély sincs arra, hogy felidézzük. Illetve Freud számtalanszor felajánlotta a regressziós hipnózist, amiről nem tudtam eldönteni, hogy komolyan gondolja, vagy hülyéskedik. Szerintem inkább az előbbi, mert van annyira perverz, hogy az én élménybeszámolóim érdekeljék a szexuális életemet illetően. Mondjuk ezeket az eseteket inkább valami fekete luknak nevezném, ami beszippant mindent ami adott este történt. Van az a másnaposság, amikor nem a pia üt ki, hanem a társaság meg a kurva nagy unalom, és annyira fáradt vagy, hogy a buli kellős közepén bealszol. Hogy előfordult e ilyen velem? Hogy a viharba ne! Néha hagytam magam, hogy Blue elrángasson ilyen meditatív szarokra, amikor éppen ilyen korszakát élte. A füstölők tömény szaga, ami úgy kitöltötte az agyamat mint egy rosszabb eresztésű drog, a zene, amit inkább úgy aposztrofálnék, hogy aki ezen az istentelen hangszeren játszik az szerintem utálja az egész emberiséget, de leginkább önmagát, mert ha ettől lassabban játszana már gondolkodnék rajta, hogy él e még egyáltalán.Hosszabb volt az üdvözlés mint az enteknél a gyűrűk urában, és azt sem tudtam eldönteni, hogy milyen nyelven folyik a diskurzus. Szóval bevackoltam magam egy leginkább babzsákra hasonlító ülő alkalmatosságba - utólag tudtam meg, hogy elkövesedett bogárfosszíliák voltak...hurrá!- amin laza négy órát durmoltam. Állítólag ez egy különleges, indie buli volt. Ahha. Valószínű azért ébredtem olyan ópium szagra, hogy kis híjján visszajött a reggelim.Blue-nak amúgy is érdekes dolgai vannak, szerencsére ezt a korszakát már maga mögött tudhatja, szóval eljárhatunk rendes, normális agyaszaggató helyekre, ahol legalább élet van és nem hullák zenélnek. És van az a másnaposság, ó igen, a legszebb mind közül amikor olyan éjszaka van mögötted, aminek minden pillanatát fel tudod idézni, amikor a föld felett lebegsz legalább fél méterrel, és onnan vigyorogsz a világra masszív jókedvedben. Az a másnaposság, amikor még egy rózsaszín felhőn úszkálsz és azt gondolod, hogy ha az érzelem folyékony lenne akkor a kisszívedben fakadt forrás maga lenne az örökkön folyó manna.Persze ez csak részben köszönhető a fergeteges szexnek, amiben részed volt, a másik része kőkemény érzelem, miket elnyomtál magadban, nem engedtél szabadon, vagy legalábbis nagyon meggondoltad kinek engedsz oda bepillantást. Mert bizalmatlan vagy. Nem kicsit, de legalább nagyon. Na ezt az utóbbi másnaposságot éltem én meg amikor reggel egy telefonszám cserét követően baromi zavarodottan vihorászva és nagyon idétlen hülyeségeket hablatyolva elmentem Elias lakásából. Már odakint voltam az utcán, reménykedve, hogy nem lát majd és úgy ugráltam, mint akinek hangyákat pakoltak a farmerjába. Ide-oda cikáztam, megöleltem egy ajtó mellé kipakolt rémesen giccses de édesen vigyorgó keritörpét, arcon csókoltam egy munkába igyekvő aktatáskás faszit, és magamhoz öleltem egy babakocsit toló anyukát. Szerintem aki látott azon gondolkodott, hogy mit szívtam, és bármi is legyen az neki is kell belőle. Legalább egy kis kóstoló.Hát ez bizony a világ legveszélyesebb kábszere, és ha egyszer rákap az ember akkor olyan addikciót okoz, hogy az agyad, a lelked mindenedet leszívja mégsem bánod. Neve is van: Elias Anderson. Mikor hazaértem azt hiszem egy óra megint kimaradt az életemből, mert Linda érkezéséig csak tébláboltam, vigyorogtam én még a mosogatóban hagyott kávéscsészékre is, és eszembe is alig jutott, hogy el kéne őket öblíteni.Volt már kilenc is, vagy talán több, mire Linda befutott és izgatottan dobta le magát a nappaliban. Levegőt venni nem hagyott, szinte rögtön a lényegre tért, hogy ugyan meséljek már. Meg hozott gumicukrot és kólát ha esetleg megint sikeresen hazavágtam volna magam. Na ja, hazavágtam, de most más értelemben. Kerekedett rendesen a szeme mint a házatlan csigának, amikor elmondtam, hogy bizony nem a pia vagy a fű okozta a múlt éjjel a vesztemet, hanem egy lábrogyasztóan jó faszi az ágyban.Azért a gumicukrot felbontottam és miközben csipegettük a rém édes színes gumimacikat én csak pofáztam megállás nélkül, Linda meg egyre szélesebben vigyorgott. - Baszod, szerelmes vagy! -NEM! Hülye vagy? Egy nap után? - Van ilyen. - Ja csak nem velem. Tara Thredson vagyok és két éve tiszta. Ami azt jelenti, hogy kurvára nem leszek és nem vagyok szerelmes...csak…- a felháborodás jogos, csak éppen lassan semmi alapja. És amúgy is. Hogy lenne már valaki szerelmes egy nap után? Mekkora kreténség már. - És ha nem hagyod abba ezt az idétlen vigyorgást, komolyan pofán csaplak! - Vehemens vagy és szerelmes!- köti tovább az ebet a karóhoz. - Figyelmeztetlek, mehetsz egyedül ruhát vásárolni. - Oké, befejeztem! A nap nagy részében követtem Lindát mindenhová. A harmadik üzletnél lekapcsolt az agyam, és azt hiszem már csak megszokásból mászkáltam utána. Néha megnéztem én is egy-egy olyan ruhát, amit az életben nem vennék fel, és elgondolkodtam, rajtam hogy állnának az ilyen nőcisebb darabok, mint amiket Linda is hord. Dél körül beültünk valami gyorskajáldába, és nem nagyon tudom mit ettem, mert valahol egészen máshol jártam fejben.A másnapon. Hogy vajon hova akar Elias vinni, mi az ami olyan nagy meglepetés, hogy egy szót sem árult el róla? Egy ideig gondolkodtam, hogy írok neki, de lusta voltam megkeresni, hogy vajon fenn van valamelyik közösségi oldalon vagy sem….szóval inkább csak egyszerűen eldugtam a farmerom zsebébe a telefonom, és délután megint visszavetettük magunkat Lindával a boltok végtelen sorába. Jellemzően ő négy nagy táskával, temérdek dobozzal távozott, én meg két kisebb szatyorral, amibe volt egy doboz karácsonyi fényfüzér is. Ilyen édes kis medvék voltak rajta, hótcukik ha engem kérdeznek, majd felaggatom az ágyam fölé. Linda szerint giccses, szerintem meg leszarom mit gondol, én sem mondtam, hogy a földig érő lila ruhának amit vett, akkora a dekoltázsa, hogy még a köldökének a kerületét is milliméter pontossággal meg lehetne saccolni. Este buliba mentünk a társasággal. Nem oda ahova a múltkor, bár szerintem esélye sem volt, hogy összefussunk Elias meg én. Diszkrét volt az este alig ittam többet a kelleténél, és még csak rá sem vetettem magam senkire. Micsoda haladás, nem? Azt hiszem hajnal három körül raktak ki a többiek a taxiból, miközben ezerrel dudorászták(értsd: torkuk szakadtából üvöltötték) a Mátrix főcímzenéjét! Komolyan egyesével fogom kiverni a fogaikat. Helyette csak röhögtem és bocsánatot kértem az ablakon kikukucskáló házinénitől a haverjaim miatt….csak a fejét csóválta. Azt hiszem van még pár dobásom mielőtt felmondja az albérletem. Mi van, ez a nő sosem volt fiatal?Lehet már öregen született, tököm tudja.Mindenesetre lassan elkezdhetek új bérlemény után nézelődni. Másnap korán ébredtem, és épp csak kipattantak a szemeim már azon meditáltam, hogy vajon mi lesz az a bizonyos program amiről annyira titokzatos beszélt Elias? Megnéztem a telefonomat. Baszki! Egy üzenet sem volt tőle.Lehet elfelejtette vagy valami. Én ugyan fel nem hívom, hogy te figyu nem ígértél nekem valamit? Szóval magamra rángattam valami melegítőt, meg egy régi Guns and Roses pólót, ami azt hiszem anyáé volt. Dél körül rendeltem kínai kaját, és miközben azt vártam megzörrent a telefonom. Eliastól jött az üzenet. Nem tudtam elolvasni, mert közben a kajám is megjött, szóval eltelt legalább fél óra mire odáig jutottam, hogy a sült tészta majszolása közben olvassam. Éjszakai program? Miafasz? Meg sportosan öltözzek….anyám, ennek a pasasnak nagyobb perverziói vannak mint nekem. Remélem nem a kőbányában készül elásni, vagy betonalapot csinálni belőlem.Nincs egy sorozatgyilkos feje, de sosem lehet tudni. Tűsarkút eszembe sem volt venni. Nem óhajtok befizetni egy bokaficamra az ortopédián. Egész délután és este spanoltam magam az estére. Pörgettem a gondolataimat, de semmi nem jutott eszembe ahova tervez elvinni….remélem nem terepkocogás vagy ilyesmi. Sportos vagyok, de nem ennyire.Mire aztán eljött az este már olyan voltam mint egy speedezett egér. Egy sötétkék Reebook melegítő volt rajtam, a hajam még kiengedve, épp annak a fésülését fejeztem be, amikor kopogtattak. Rekord gyorsasággal téptem fel az ajtót, és amikor megláttam egy hatalmasat sóhajtottam. Aztán a kezében szorongatott csokorra néztem és vigyorogva álltam odébb az ajtóból. - Én öltözzek sportosan, te meg idehozod a fél virágboltot.- nem voltam sértett vagy ilyesmi inkább jókedvű, bár láthatóan azért rettentően izgultam. - Gyere be mielőtt a házinéni jobban megstíröli a formás segged.- nevettem és a fejemmel intettem, hogy lépjen be. Ha megtette akkor becsuktam utána az ajtót és álltam egy darabig őt figyelve. Fura amúgy, mert két napja ismerem, és most van másodszor a lakásomon, ahova amúgy elsőre sem sűrűn hívok faszikat. Meg kéne csókolnom, vagy...elvegyem a virágot, vagy most így mit kéne. Fúbaszki, azért ez gáz. Itt vagyok huszonhárom évesen és para, hogy zavarodottan toporgok egy pasi előtt aki amúgy nagyon bejövős, és nem tudom mit is kellene csinálni. - Van kávé, nemrég főztem. Meg egy kis maradék kínai sült tészta...meg egy fél csomag gumicukor, amiből alig hiányzik és hát…- hadonásztam a kezeimmel össze meg vissza, miközben őt néztem. Az arcát. Tényleg bitang helyes ez a faszi. Adja isten, hogy tényleg ne egy sorozatgyilkos legyen. Kár lenne.
Vicces. Mármint úgy értem, a mi korunkban az ember túl van már néhány, hosszabb-rövidebb ideig tartó kapcsolaton ahhoz, hogy tudja, bizonyos helyzetekben hogyan kell viselkedni a másik nem tagjaival. Ehhez képest Miss Thredson irul-pirul, és elég szétszórtnak tűnik, mikor a csokor virággal belépek hozzá. Nevetni lenne kedvem, nem rajta, hanem inkább vele. Hihetetlenül bájos még zavartságában is, és noha melegítőben van, mégis gyönyörű. Tényleg, még sosem láttam nőt, akinek minden jól állt volna, amit magára húz. Ő viszont üdítő kivétel ebben. Talán igazuk van azoknak akik azt mondják, hogy a szépség nem a külsőségeken és a ruházkodáson múlik, sokkal inkább belülről fakad, és a külső valójában a belső én kivetülése. Gyömbér kisasszonyt nem a ruha szépíti meg, hanem a csillogó szemei, a kipirult arca, a bájosan szerencsétlenkedő tétovázása, az a mosoly a szája sarkában. Azon kapom magam, hogy az előbbi néhány másodpercnyi idegességem úgy tűnik el, mintha soha nem is létezett volna, azok a bizonyos pillangók a gyomromban pedig már nem repkednek, hanem komplett boogie-voogie-t meg swinget járnak. - Ezt neked hoztam - nyújtom át a virágot mosolyogva, bár ezt nyilván elég felesleges volt mondanom. Mégis, ki másnak hoztam volna, csak nem a házinéninek? Az agyunk úgy tűnik eléggé egy rugóra jár, mert mintha csak a gondolataimban olvasna, ő is éppen a házisárkányt emlegeti fel. Amit nem is csodálok, mert a "hölgy" igen figyelemfelkeltő jelenség a morcos ábrázata nélkül is. Nem tudom, van-e külön törvény arra, hogy a hatvan felé járó asszonyok testét egymillió százalék nejlonból készített ruhának kell fednie, a lábukon meg mamuszt és egy olyan harisnyát kell hordani, ami az első oldalon szerepel a "miben ne próbálj meg bankot rabolni" kézikönyv hasábjain. - Ugyan már, hát sajnálsz némi esztétikai élményt Mrs. Sullivantől? - kérdezem aztán felnevetve, mert a főnéni tényleg úgy néz ki, mint a monstrum a Szörny Rt-ből, csak éppen női kivitelben. A testalkat meg a hosszú szőrzet legalábbis simán kipipálva. Egyedül a kék szín hibázik, na de ahogy mondják, nem lehet minden tökéletes. Bezáródik mögöttem az ajtó. Másodjára járok Miss Thredson lakásában, és a néhány nappal ezelőtti elmondása alapján ezzel alighanem rekordernek számítok. Azt mondta, nem szokott ide pasikat felrángatni, engem mégis felhozott azon az éjszakán, és most is itt álldogálok az előszobájában. Igaz, jelenleg nem ő hívott, én jöttem, vagyis hát ő is igent mondott a programra, nekem meg el kellett jönnöm érte... Most persze nem azért jöttem, amiért két nappal ezelőtt, ez a mostani látogatásom most más. Oké, ez így zavaros, de mindegy, a lényeg benne van. Na persze nem mintha bármiféle kifogásom lenne Miss Thredsont meg a vele való szexet illetően, mert az egyszerűen fergeteges. De most tényleg mást szeretnék adni neki. Olyasmit, amiben talán még nem volt része, legalábbis remélhetőleg. Azt mondta, nincs oda a romantikáért, de ez úgy érzem, nem igazán fedi a valóságot. Nem hazudik, nem erről van szó. Csak éppen őt is érte már éppen elég csalódás ahhoz, hogy féljen nyitni mások felé, így inkább elhiteti magával azt, hogy nincs szüksége senkire, legfeljebb egy-két kósza éjszaka erejéig. Az efféle dolgok úgy működnek, hogy az ember addig hajtogatja őket, amíg a végén ő maga is elhiszi. Önszuggesszió. Pedig a romantikával minden nő felé meg lehet találni az utat, és már tegnapelőtt éjjel is, ahogyan hozzám bújt, elfogott az érzés, hogy nekem talán sikerül. Nem akarok úgy betörni az életébe, ahogy egy kommandós, rárúgva az ajtót, és leteperve, inkább hagyom a dolgokat a saját tempójukban - vagy épp az ő tempójában - alakulni. Hogy is tartja a mondás? Lassú víz partot mos. A mi esetünkben ez hatványozottan igaz. - Köszönöm, nem kérek semmit - rázom meg a fejemet. Remélem nem vacsorázott, bár nincs olyan rakott szekér, amire még ne férne. De ezt nem hozom a tudtára, hagy legyen része a meglepetésnek. A kínait viszont szereti, ettől megkönnyebbülök. Kajáról még túlzottan nem sokat beszéltünk, de ezek szerint nem lőttem mellé. Az órámra pillantok. Fél tíz, ha elindulunk, még tíz előtt odaérünk. Van bő másfél óránk, remélem elég lesz, mert nem áll szándékomban bajba keverni Jerry-t azzal, hogy megszegem a szavam. Na meg a ma estét se úgy terveztem, hogy kettesben ücsörgünk majd a rendőrőrsön ha lefülelnek minket, szóval tényleg nem árt tartani az időkorlátokat. - Ha készen állsz, indulhatunk - vetem fel. A sportos ruhát illetően nagyjából összeöltöztünk, csak rajtam a melegítő felett van még egy egyetemi baseball kabát is. Aztán ismét szélesen elmosolyodva megfogom Miss Thredson apró ujjait. - Ne aggódj. Nem fogom veled ma este lefuttatni a maratont, és semmiféle hasonló programot nem terveztem. Feldarabolni és elásni sem foglak majd. De ahhoz amit terveztem, ez a legkényelmesebb ruházat - na meg persze, ahogy az éttermekben van dress code, úgy ott is, ahová indulunk. De ezt majd meglátja, ha ott állunk a helyszínen. - Ígérem, hogy minden erőmmel azon fogok igyekezni, hogy ez az este csodálatos legyen - hajolok oda, és apró csókot nyomok az ajkára. Részemről indulásra készen állok - a többi most már azon múlik, hogy az utolsó pillanatban, mondjuk úgy, hogy képletesen meg ténylegesen is nem a küszöbön állva nem gondolja-e meg magát.
Engem nem lehet olyan könnyen zavarba hozni. De nem ám! Kivéve a meglepetésekkel.Attól padlót fogok. Mármint nem olyan értelemben, hogy csodálkozom, tapsikolok, és sikongatok örömömben, hanem egyszerűen nem tudok mit kezdeni a hirtelenségükkel. Lefagyok mint a Windows a kettes csavarhúzótól. Éppen ezért, akik ismernek, tudják, hogy velem óvatosan kell bánni az ilyesmivel. Napokkal korábban trenírozni kell rá, hogy lesz ám ilyen is, és ne aggódjak, semmi jump scare szaga nem lesz a dolognak vagy ilyesmi, so take it easy. Persze ezzel én nem vagyok cseppet sem megnyugtatva, sőt. Még jobban ráparázok. Nem tudom honnan ered ez a dolog, de amúgy azt hiszem mégis lehet abban valami, hogy Elias elég különleges ember, mert kézzel-lábbal nem tiltakoztam a mai kis akciója miatt, ami meglepetés címszóval futott. Pedig akartam. Illetve volt egy gyenge próbálkozásom, de szex után elmagyarázni bármit valakinek meddő próbálkozás, mert a vér ennyi idő alatt még nálam sem jutott vissza az agyamba. De én meg őt akarom megkímélni, hogy ha mégsem azt a reakciót kapja amit esetleg várna, hogy nem vele van a hiba, hanem én vagyok rosszul programozva gyárilag. Freud egyszer a fejébe vette, hogy az efféle para szerinte megfelelő terápiával gyógyítható, vagy csak simán engem akart kísérleti nyúlnak használni nem tudom, de bő egy hónapig kellett napi három-négy órákat olyan videókat néznem amiben fiatal miss picsák hűdenagyon örömködnek amikor meglepik őket. Már kezdett hányingerem lenni a sok leánykérős meglepetésektől, vagy éppen attól, hogy valaki megkapta álmai kocsiját, vagy egy olyan utazást valami kék homokos, vagy milyen szigetre ahova mindig is vágyott. Volt akinek a tandem ugrás volt az álmai netovábbja….hát nem tudom, menne a rossebb olyan magasra egy repülővel, hogy aztán kiugorjon a kurva nagy semmibe. Még akkor is ha ketten csináljuk. Gyaníthatóan a félelemtől az aktuális faszimról még a saját ejtőernyőjét is lenyúznám annyira kapaszkodnék. Szóval ilyen videókat néztem, és higgyétek el, van az a határ, amikor a “ohhhh my jesusssss!” sikongatásoktól rosszul vagytok, és inkább eljátszátok, hogy örültök, csak ne kelljen több ilyen vidit megnézni. Szóval közöltem Freud-al, hogy elmehet a picsába, grátisznak még be is kaphatja a kisujjamat, de egész nyugodtan, nem hiszek az efféle terápiában, és továbbra sem fogok őszintétlenül vigyorogni, amikor nem tudok mit kezdeni valamivel. Az utolsó meglepetésem Blue-hoz köthető és elég csúfos vége lett. Mi ugye nagyon jó barátnők vagyunk, szóval kitalálta, hogy magára tetováltatja a nevem kezdőbetűjét ami egy kék madáron virít. Blue….értitek...na mindegy. Szóval amikor eljött hozzám, és megmutatta a derekára varratott tetoválást, először csak néztem rá hosszú percekig, hol a tetkót, hol meg az ő vigyorgó arcát, amire egyértelműen kiült a várakozás, hogy “Na?Na? Mondj valamit! Na?” Én meg csak annyit kérdeztem, hogy miben más ez a T.T. faszi, hogy magára varratta a monogramját? Nem….bizony nem jöttem rá, hogy az nem a pasija, hanem én, a legjobb barátnője vagyok. Szóval másodpercek alatt sikerült őt rendesen lelombozni, hogy nem jöttem rá elsőnek, de hát én megmondtam...tudja milyen vagyok. Nem mindig úgy reagálok, ahogyan várják. Képtelen vagyok egy percig is titkolni, ami akkor, adott pillanatban megfordul a fejemben. Persze ennek szerintem megvan az előnye is, mert így senki nem kap álságos reakciót tőlem. Na de térjünk vissza a mai napra és Eliasra. Őszintén én már azt hittem, hogy elfelejtette és meg is fordult a fejemben, hogy ráírok, vagy rácsörgök valami mondvacsinált indokkal, de tényleg hülyén vette volna ki magát. Mintha rá akarnám erőszakolni magam, pedig erről aztán végképp szó sincs. Nagyon titokzatos volt, és volt egy olyan érzésem, hogy készül rá, pont ezért nem keres. Vagy hát ezzel könnyebb volt áltatni magam, mint azzal, hogy szimplán elfelejtette, hogy egy különleges randit ígért nekem. Ez volt az első igazi randink. Fúbaszki, ez azért….de komolyan. Kétszer találkoztam vele, kétszer fergeteges dugás lett a vége, kétszer fogadtam meg, hogy ebből semmi komoly nem lesz….jó a második végén már tudtam, hogy nagyon is adni fogok neki egy esélyt….szóval kétszer, minden kétszer, de még nem voltunk úgy igazán sehol….aminek nem szex lett a vége. Pedig….na jó okés, jó vele az is - de még milyen jó!- csak most már szeretném másképpen is múlatni vele az időt. Megismerni, vagy ilyesmi. Hogy ne kezeljem úgy mint a többi olyat akivel csak addig jutottam, hogy volt pár igazán emlékezetes és nagyon jó numeránk, de nem nagyon érdekelt a családfája. Elveszem tőle a virágot, amit nekem hozott, és hirtelen most jut el az agyamig, hogy vázám sincs...szóval keresnem kell valamit amibe bele tudom tenni. Jobb híjján egy fazékba pakolom bele, ami a pulton virított. Szép ezüst színű fazék volt, szóval még vázának is esztétikus, nekem meg perpillanat ez van. - Köszi….mint látod nem sűrűn szoktam virágot kapni, úgyhogy nem vagyok egy vázafetisiszta, hogy mindenhol ilyen üveg meg porcelán bizbaszok sorakoznak, de ez itt az a fazék, amibe néhanap...ritka alkalmakon, már amikor nem égetem oda, gyümölcslevest csinálok. Télen is. Nagyon szeretem, de csak egy ideje tudom megfőzni. Előtte rengeteg Alice ment a kukába….Alice, tudod mint a Resident-be. Mindegy!- magyarázok mindenféle hülyeséget, mert hát na….ez így tényleg nagyon régen érzett dolog nekem. Az utolsó hosszabb kapcsolatom, ami alaposan padlóra vágott három éve ért véget.Sokáig nyalogattam a sebeimet, mert rajtam kívül szinte mindenki tudta, hogy az össze gólyát végigdugta a Columbián. Azóta meg vagyok olyan amilyen vagyok. És ha Elias nem ilyen kitartó, akkor valószínű most csak egy szép emlék lenne egy újabb bebaszós, füvezős estéről. Így viszont egy lehetőség valami sokkal jobbra. -Mrs Sullivan? Ezt meg honnan szedted? - vonom fel a szemöldököm vigyorogva, mikor rém esztétikusan elrendezgetem a virágcsokromat a fazékban. -A házinénim Mrs Lewis. Bár nem csodálom, hogy nem emlékszel rá, hogy mondtam. Amilyen állapotban akkor este feljöttünk hozzám, jó ha nem tévesztettük el a lakást, és csörtettünk be hozzá. Azt hiszem lett volna sikongatás, ha véletlen beletapostál volna az éjjeli edényébe. Van neki. Komolyan. Én láttam is. Szép lila.- röhögtem el magam prüszkölve, mert emlékszem arra a napra amikor a házinéninél jártam. A lakása egy komplett mauzóleum. A falak meg nem mondom milyen színűek mert az összes kis darabkán valami festmény, gobelin, tökömtudja micsoda van. Nekem olyan avitt. Igaz az enyém meg leginkább egy rendőrségi bűnjelraktárra hasonlít, azzal a különbséggel, hogy nincs semmi felcimkézve. De a kupi nagyjából stimmel. Igaz ma azért szokatlanul nagy a rend, valahol mégis reménykedtem benne, hogy jönni fog ahogyan megígérte. Miután felajánlom neki a fél háztartást, kihagyva a konyhai tisztítószert és az arany nyakláncot a fiókból, azt még hozzácsaphattam volna a kínálathoz….és ő közli, hogy semmit nem kér, csak toporgom ott mint a bagzó macska a heréin, és nem tudom eldönteni, hogy akkor most induljunk, vagy mi legyen. Okés, bevallom, hogy félek. Nem azért mert knyiffant engem a kurva nagy éjszakában, hanem mert ez valami nagyon különleges lesz.Érzem. Az órájára néz, mire félrebillen a fejem. -Időre megyünk?Ugye nem valami zsetonos szabadulószoba vagy ilyesmi?- puhatolózom, bár szerintem esélyem nincs, hogy bármit kiszedjek belőle, de hátha elejt valamit az egészből amire készül, és akkor megtudom hova is tartunk éppen.Helyette csak megfogja a kezem, én meg a másikkal a fekete pufi kabátom után nyúlok. A filmekben ilyen van a menő katonai repülős csávóknak, mint Tom Cruisnak a Top Gun-ban, csak nekem jobbak a melleim mint neki mondjuk. Van valami címer is a karrészén de még nem sikerült megfejtenem milyen istentelen nyelven íródott rajta a szöveg. Scotty szerint kicsi kínai kezek varrogatták fél centes órabérért. Gusztustalan poén, nem is nevettem rajta. -Megnyugtató. Mármit, hogy nem ásol el. Ha mégis meggondolnád magad, akkor tudd, hogy itt hordok két oxigénpalackot vész esetére- tapogattam meg a saját kebleimet, miközben kihúztam egy picit a kezem az övéből, hogy belebújjak a kabátba. Az előszobai komódról egy sötétkék NYU feliratú baseball sapit is vettem fel, és és úgy igazgattam, hogy a lófarokba fogott hajam ki tudjam a csatos részén bújtatni. -Tudom.- mosolyodom el, miközben viszonzom az apró csókot, és még oda is piszézek az orrához. -Szóval Mr Hűdenagyontitokzatos és Mr Ígéremnemáslakel? Indulunk végre vagy itt fog rámgyulladni a sportos szerelésem? Meg rád is.- húztam az előszoba ajtó felé, majd lekattintottam a lámpát, és amikor kinyitottam az ajtót, csak a folyosóról szűrődött be lágy arany fény. Nagyon izgultam, amit elsősorban a féktelen pofázással vezettem le, mint mindig, és csak annyi időre fogtam be a számat, amíg lelopakodtunk anélkül, hogy Mrs Lewist felébresztettük volna. Bár hallatszott az ajtaja mögül a Late Night Show tapsvihara, meg Jimmy sirályvíjjogásra hasnonlító nevetése, de tuti, hogy bealudt rajta az öreglány. Mikor a ház előtt álltunk, még egyszer felnéztem a lakásom sötét ablakaira, aztán vissza Eliasra. -Vezess Neo!- vihorásztam viszonylag visszafogottan, miközben megszorítottam a kezét, és hozzábújtam.
Nézem, ahogy Miss Thredson egy fazékba pakolja a virágokat, és meghallgatom a hozzá fűzött megjegyzését is. Oké, már tudom, legközelebb egy vázával fogom meglepni, mert nem ez volt az utolsó alkalom, amikor virágot hoztam neki. Legalábbis elhatározásom szerint. Az edény meg a csokor nem nagyon illenek össze, kissé olyan, mint egy szürrealista festmény. Egyszer régen Sarah elcipelt egy tárlatra, ott láttam efféle műveket. Némelyikről csak azért tudtam, mit ábrázol, mert mellé volt téve a címe egy kis cédulán. Példának okáért a "Tavaszi csendélet" nevű mázolmányba részemről hamarabb láttam volna bele egy csapat haldokló fókát, mint gyümölcsöket meg zöldségeket. Bár ha belegondolunk, a fókasirató is a csendélet egy válfajába tartozik. Na mindegy, nem számít. Remélem Miss Thredson egyszer majd, mondjuk egy vicces cigi elszívása után nem fog úgy dönteni, hogy kipróbálja, milyen virágokból főzni a levest, vagy ha mégis erre vetemedne, akkor előtte felírja a csokor összetételét, hogy szükség esetén be tudja mutatni a legközelebbi kórház mérgezési osztályán. A Mrs. Sullivan-re tett megjegyzésén csak elvigyorgom magam, és megrázom a fejem. Majd egyszer, alkalomadtán elmondom, miért nevezem így a főnénit. Amúgy tényleg nem jegyeztem meg a nevét, bár ez nem is csoda, mert akkor amire készültünk teljes mértékben lekötötte a figyelmemet, és a fenét se érdekelte a vénasszony keresztlevele vagy anyakönyvi kivonata. Megvárom, amíg Miss Thredson összekészülődik, és mikor orrát az enyémhez dörgöli, derekánál fogva magamhoz húzom. - Nem, ne aggódj. Nincs sportsporgram, se szabadulószoba. Mással készültem. Még nagyjából fél óra, és meglátod - remélem, nem lesz belőle pofára esés se neki, sem nekem. Vannak, akik nem rajonganak a meglepetésekért, egyszerűen azért, mert sokszor a valóság alulmúlja a várakozásokat, és nem mindenki képes jó pofát vágni akkor, amikor csalódnia kell. Olyan ez kicsit, mint a szülinapi ajándék, amikor az ember dobozbontás közben felkészíti magát arra, hogy próbáljon őszintének tűnő örömmel lelkendezni, mintha - teszem azt - élete legnagyobb vágya lett volna az a nokedliszaggató, vagy más haszontalan hülyeség. Tulajdonképpen ilyen téren Gyömbér kisasszony számomra feltérképezetlen terület, mert mi a kettőnk ismeretségét valami teljesen mással indítottuk. Most ezen szeretnék változtatni, így hát csak reménykedhetem, hogy amikor meglátja hová viszem, és mit készítettem elő első randevús meglepetés címszó alatt, nem szájhúzás lesz a vége. Persze, ha igen, azt is elfogadom, csak hát... félő, hogy akkor én lennék az, aki képtelen lenne palástolni a csalódottságát. Becsukódik mögöttünk az ajtó, sötét és néma a lakás, ahogy magunk mögött hagyjuk, és úgy osonunk le a ház elé, mint két bevetésre készülő bankrabló. Bár ha belegondolunk, nem igazán tartom fair-nek a lopakodást, mert hát ez a ház nem apácakolostor, Miss Thredson meg felnőtt nő, akinek joga van saját elgondolása alapján élni az életét. Ehhez pedig a látogatók is hozzátartoznak. Lehet, hogy Mrs. Sullivan valójában marha irigy és féltékeny erre, de sajnálom, részemről az is marad. Nem a zsánereim az idős, szőrös, termetes nők. Bilivel az ágyuk alatt meg aztán végképp nem. A járdán előhalászom zsebemből a slusszkulcsot, aztán Miss Thredson megjegyzésén felnevetek. - Felhívom rá a figyelmedet, hogy Trinity vezette Neo-t, és Neo követte a fehér nyuszit, nem fordítva. De tény, hogy a végcélt én ismerem, szóval ezúttal elnézem a tévedést. Ergo, kászálódjon be, hölgyem - nyitom ki udvariasan a kocsi ajtaját, megvárva, amíg a vörös démon bekecmereg, majd a volán mögé vágom magam, és fél perc múlva besorolok a forgalomba. Bárok, házak, üzletek és más autók suhannak el mellettünk útközben. Szép az idő, pontosan az a fajta, amikor már érezhetően nincs nyoma a fullasztó nyári forróságnak, de még nem harap a hideg annyira, hogy ne lenne kellemetlenül elviselhetetlen, és még nem ígéri a néhány héten belül alighanem bekövetkező valódi őszi esős, kissé nyomasztó napokat. Olyan érzésem van, mintha ma este Jimmy-n kívül még az időjárás is szövetségesem lenne. - Volt egy kollégám a rendőrségen - szólalok meg a csendben. In medias res, egyenesen a közepébe. - Mármint nem közvetlen kollégám, ő a gyilkosságiaknál volt, csak hát néhány ügyben kettőnk ügyosztálya óhatatlanul is összeért. Egyszer egy olyan ügyben hívták helyszínelni, ahol egy egész család volt az áldozat. A gyerekek is- teszem hozzá. Nem cizellálom tovább a dolgot, mert nem akarom megölni a ma este hangulatát. - Ezt egyszerűen soha nem volt képes feldolgozni, és túltenni rajta magát. Leszerelt, azóta biztonsági őrként dolgozik. Ő segített nekem ma este, hogy minden sikerüljön - osztom meg a tényeket Miss Thredsonnal. - Ne aggódj, csak ketten leszünk. Ő nem fog bezavarni - fordítom a fejem Gyömbér kisasszony felé egy könnyed kis mosollyal. Látom az arcán az izgalom és a kíváncsiság elegyét, de csodák csodája, megállja az utat kérdezősködés vagy faggatózás nélkül. Ez pedig olyasmi, amit fel kellene írni. Kéménybe korommal méghozzá. Abban már csak bízni tudok, hogy a szótlanságát a várakozás, és nem a kedvetlenség okozza. Nem telik még fél óra sem, mikor megérkezünk a végcélhoz, és leparkolok a MCU stadionja előtt. Látom, ahogy Gyömbér kisasszony homloka ráncokba szalad, ahogy meglátja az épületet, és igyekszik megfejteni a rejtvényt. Pedig isten uccse', tényleg nem akarom valami esti tréningnek, vagy hasonlónak kitenni. Vannak különleges dolgok, amik különleges helyszíneket kívánnak. Ezért vagyunk itt. Kiszállok, a hátsó ülésről kiveszek egy füles kosarat. Tető van rajta, szóval kíváncsiság ide vagy oda, de Miss Thredson nem láthat bele, hacsak nincsenek röntgenszemei. Ettől viszont a legkevésbé sem félek. - Gyere - nyitom ki a kocsi utasülés felőli ajtaját, és a kezem nyújtom neki. - Kérlek, csak még két percet bírj ki türelemmel, és aztán mindenre fény derül - vezetem jobb felé, amíg el nem érünk egy ajtót, ami úgy rejtőzik bele a betonfalba, hogy ha nem ismerném az utat, ebben a sötétben biztosan nem fedezném fel. Egy perc erejéig elengedem a markomban megbúvó apró ujjakat, amíg a kölcsön kapott kulccsal beengedem magunkat, majd be is zárkózunk. Benn vagyunk a stadionban, az öltözők előtt lévő folyosón. A hely ezen részét nem ismerem, hiszen még sosem jártam ezen a gangon, szóval Jimmy léte - aki memorizáltatta velem a térképet - ezen formában is áldásosnak bizonyul. Csend van körülöttünk, és teljes sötétség, csak a vészkijáratokat jelző táblák foszforeszkálnak zölden a falakon. Ahhoz épp elég, hogy megvilágítsák előttünk az utat. Könnyen megtalálom azt a bejárót, amely a játékosokat egyenesen a pályára vezeti. Ott megállok, és szembe fordulok Gyömbér kisasszonnyal. - Tudom, hogy van ennél jobb, és sokkal tökéletesebb is. Egy étterem, lágy zene, finom vacsora. De én olyasmit szerettem volna, amit nem tehet meg bárki. Valamit, ami különleges. Valamit, ami illik hozzád - mondom, kissé kiszáradt torokkal. Azt hiszem, az izgatottság váltót fut köztünk. Ő már csak kíváncsi, én meg eléggé ráparázok, vajon mit fog szólni egy perc múlva. - Figyelj, csak tudd, hogy semmi nem kötelező. Ha úgy gondolod, hogy nem tetszik, hogy nem akarsz itt lenni, akkor hazaviszlek. Vagy bárhová, ahová menni akarsz. Egy szó nélkül. Rendben? - kérdezem, aztán kitárom a játékos-kifutó dupla ajtaját, és kilépünk a tényleges stadion részbe. Itt kinn már nincs világítás, csak a totális éjszakai sötétség. A lelátók erdejének sziluettje úgy borul komoran ránk, mint a Colosseum falai. Minden sötét, árnyékokba öltözött - azaz mégsem minden. A pálya közepén, a zöld, selymes füvön egy apró folt világít, mint egy meghitt, csendes kis sziget. Egyenesen erre tartunk Miss Thredsonnal, miközben kissé remegő ujjakkal fogom az övéit. Néhány méterre a céltól megállok, és hagyom, hogy szeme és tudata feldolgozza, és felfogja a látványt. - Ezt terveztem mára - szólalok meg halkan. - Csak neked, és nekem - engedem el aztán a kezét, és körbemutatok a sötét stadionban. - Ez vagyok itt én. Ez pedig itt - fordítom az ujjamat ezúttal a meglepetés fényei felé - ez vagy nekem te - hallgatok aztán el. Vannak helyzetek, amikor a szavak helyénvalóak, de ez nem az a szituáció. Amit akartam, azt már elmondtam, és úgy hiszem, ért ő ennyiből is. Most már rajta a sor, hogy mondjon valamit - legyen az bármi.
Fázós vagyok. Nagyon amúgy, mégis, amikor kilépünk az ajtón, valahogyan fel sem tűnik, hogy már jócskán bennejárunk az őszben.Mondjuk New Yorkban amúgy is egészen más az ősz. Óriási metropolisz de van valami rohadtul romantikus az egész színvilágában. Úgy értem ha festő lennék, akkor gyaníthatóan egy óriási palettával a nyakamban mászkálnék, hogy meg tudjam örökíteni. Kicsit bánom is amúgy, hogy semmi érzékem a művészetekhez. A festészet vagy a szobrászat az olyan távol van tőlem mint a színvaktól zöldike.Nem vagyok egy múzeumba járós fajta sem. Egyedül a musical az amiért nagyon meg tudok veszni. Ez még az anyukám öröksége. Vele nagyon sokat jártunk a Broadway-en, és szinte minden nagy musicalt láttam, mégis a Hair viszi nálam a pálmát. És ha már meglepetések, soha nem felejtem el az utolsó közös karácsonyt anyával. Tudta, hogy engem nem könnyű meglepni, hogy igazán őszinte megdöbbentő reakciót váltsanak ki, úgyhogy “duplázott”. Ez nála azt jelentette, hogy első ajándékként mindig valami hülyeséget adott, amin le tudtam vezetni azt a kettyómat, hogy képtelen vagyok a meglepetésekkel mit kezdeni, és másodszorra jött a döbbenet, amikor előkerült az igazi ajándék.Vicces volt a helyzet, és visszagondolva szomorúan bájos. Ekkor márt tudta, hogy meglehet a következő karácsonyt sem éri majd meg. És nem is érte.Szilveszter napján, szakadó hóesésben temettük el Chicagoban. Nekem mégsem szomorúak a karácsonyok, mert szinte hallom a hangját, ahogyan a búskomor fejemet meglátja: “Hé kislány, semmi orrlógatás, hát Pinokkió akarsz te lenni olyan hosszú orral?” Hiányzik anya, meg a bolondozásai, és hiányzik a nevetése. Valahogyan próbálok mindig bolondos és boldog lenni, nem törődni semmivel, csak belevetni magam a nagybetűsbe, elkövetni az összes hibát, amit huszonévesen elkövet az ember, és rájönni mekkora gyökér tudok lenni időnként….aztán szeretnék felnőni az élethez, úgy igazán. És ha besétál a nagy Ő, akkor jól megmarkolni a grabancát és nem ereszteni el soha.Miközben Eliashoz bújok, az jut eszembe, hogy mi van ha ő az? Hogy annyira tiltakozok meg minden, és mi van ha tényleg ő az? Hát őszintén szólva fogalmam sincs, azt sem tudom mit kezdjek az érzéssel, ami rendesen hazavágja a gyomromat. Tudod, a szerelem amúgy olyan mint egy elcseszett gyomorrontás, ami jól esik. Legalábbis egy vodkakőzös pillanatomban állítólag erről magyaráztam Lindának és Blue-nak a női rötyin pár hónappal ezelőtt. Nem hiszem, hogy a legkulturáltabb helyszíne a filozofálásoknak, de szerintem a csajok tisztában vannak azzal, hogy a női wc-n való beszélgetés, és eszmecsere az életünk szerves része, és szinte minden érzelmi felindultságunkat ott vezetjük le. Szóval ezt érzem én is, és ezt éreztem amikor megjelent a lakásom ajtajában. És azt éreztem egész nap, hogy “Bassza meg miért nem keres?” szóval amikor már eljut az ember erre a pontra, akkor ott igenis van valami.Persze én rámordultam Lindára amikor erre próbálta felhívni a figyelmem. Mert nem hiszek az ilyen szerelem első látásra dologban….különben is, nálunk helytállóbb lenne a szerelem első dugásra ha már itt tartunk….de amúgy lehet benne valami. Amikor érzed, hogy passzoltok, és képes lennél érte egy minimálisan felforgatni az életedet.Ezt éreztem én is, csak még nem tudtam hogyan fogok hozzákezdeni.Mármint a felforgatáshoz, mert jelen pillanatban ő csinálja ezt. A kíváncsiságom már határtalan és ezt ő is érzi, és vigyorog….komolyan, hát menten leharapom az orrát. - Cöh, még hogy elnézed! Hát nézd is el béjbi, mert kurvamindegy, hogy a filmben mi volt, most Neo vezeti Trinity-t, mert Trinity baromira nincs képben, hova a picsába mennek, úgyhogy ez pontosan így volt jó. Amúgy meg a Matrix alapkövetelmény, Mr Anderson. Jóvanmá’...jóvanmá’ kászálódok…- nézek vissza még egyszer, kinyújtom rá a nyelvem viccesen, aztán elhelyezkedem, hogy be tudja csukni az ajtót. Elindulunk, és mielőtt még kettőt szólnék, vagy kérdeznék, vagy bármi ő kezd mesélni. Érzem, hogy komoly témáról van szó, de azt is érzem, hogy nem akarja, hogy ez legyen a központi gondolata a ma estének, egyszerűen csak el akarta nekem mesélni. Oldalról nézem őt,majd átnyúlok az ülésen, és innen oldalról megsimogatom az arcát. -Hát reméltem is, hogy nem valami perverz édeshármasba akarsz bedobni az éjszaka közepén, ahol tréningruhás nyuggerek nyomulnak rám.Viccelek! Az utat nézd ne engem!- fordítom vissza a fejét a vezetéshez, aztán én is visszavezetem az ölembe a kezem. Még mindig mocsokmód kíváncsi vagyok, és ez azt hiszem rám is van írva. Jó lenne dumálni, mindenféle hülyeséggel elütni az időt, de azt hiszem valami olyan baromság jár a fejembe, hogy ha beszélek, akkor rám figyel, ha rám figyel, akkor lassabban fogunk menni, és ha lassabban fogunk menni, akkor jóval később tudom meg mi ez a nagy meglepetés amire annyira készült. Én meg már nagyon meg akarom tudni, még akkor is, ha esetleg a nagy reaksön nem éppen olyan lesz amilyenre számít. Na ez az én legnagyobb parám! Hogy készült nekem valamivel, amibe még mást is bevont a tökéletesség kedvéért én meg….fúbaszki egyetlen mondattal össze tudom zúzni az önbecsülését meg minden. Istenemre nem akarom, és trenírozom is magam rendesen arra, hogy ha nem úgy sül el inkább fogjam be a számat. Az MCU előtt állunk meg, és kissé kíváncsian sasolva szállok ki a kocsiból, figyelve a kivilágított stadionhoz tartozó tornyot, ami leginkább egy kurvamagas szétnyirbált pálmafára hasonlít. Elég jellegzetes és elég rémisztő ebben az éjjeli sötétségben. Elias egy kosarat vesz ki a hátsó ülésről, majd megragadja a kezem és még további türelemre int. -Na ne bazz! Ha most azt mondod, hogy megyünk a nagymamához, viszünk neki gumibogyó szörpöt a kosárkádba….szóval ha ez valami Piroska fétis buli, akkor….jóóóó….okés, kibírom. Nem kérdezek semmit, menjünk!- nem tehetek róla, hogy mindenféle hülyeség kavarog a fejemben, mert már tényleg szétvet a kíváncsiság, hogy mégis mi az ami miatt idejöttünk. Tökéletes a sötétség, csak a kinti városi fények ezüstszürke pászmái szöknek be, meg a néhol felvillanó menekülést jelképező zöld lámpácskák kicsit sejtelmes fényei. -Életemben nem jártam még itt. Mármint éjszaka. Gondolom ez így kurvára nem legális. Kulcs ide vagy oda.- súgom oda neki, de az arcomon megjelenő nagy vigyor és a megspékelt huncut kacsintás egyértelműen jelzi a számára, hogy cinkostársak vagyunk, én benne vagyok. Mindenféle őrültségben benne. Vele meg aztán főleg. Mikor végre kijutunk azon a hosszú folyosón, amiben már azt hittem előjön a klausztrofóbiám ebben a sötétben. Aztán megtorpan. Mintha meggondolta volna magát….vagy mégis mi történhetett?Kíváncsian nézem, és hallgatom. Illik hozzám? Itt egy picit meglepődöm. Mi lehet az ami illik hozzám? És semmi sem kötelező….igen tudom, eddig sem volt az, és már éppen mondanám, hogy nem fogom magam meggondolni, bármi is lesz hősiesen állom a sarat, végül kinyitja előtte a a kaput és láthatóvá válik az egész stadion. Kurva nagy sötétség, csak a lelátó kontúrjai, az emelvények fekete árnyékai borulnak ránk….zavarban vagyok. Mit kéne látnom? És akkor….ha lassan is de megpillantom azt a kis imbolygó fényt valahol a gyep közepén a kezdőrúgásnál.Egyre közeledünk hozzá, míg aztán már pár méterről ki tudom venni.Óédesistenem! Szolídan szakad fel bennem valamiféle sóhaj, amikor meglátom ezt a lehetetlenül gyönyörű kis fényből készült piknikszigetet.A hozzá fűzött magyarázatra pedg meg sem tudok szólalni. A szemeim még szokják a látványt. Csak állok ott leforrázva, dermedten, és nem tudom mit mondjak. Komolyan. Cserben hagy a tudományom. -Aztakurvaélet!- sóhajtva, nevetve, könnybelábadt szemmel szakad ki belőlem ez így egyben, és a szám elé kapom a két mancsomat, próbálva zavaromat oldani. -Ugye az most gáz, hogy meg sem tudok szólalni?- nézek Eliasra. Rohadtul meghatódtam, de tényleg. Valahogyan most jutott el és telítődött bennem a gondolat és az érzés, hogy mennyire elzárkóztam a romantikától, de valójában mennyire jól tud esni a kicsi lelkemnek.Ő pedig egyenesen beletalált, bele bizony méghozzá csont nélküli találattal.Állok ott egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyom, és figyelem a fényeket, a szépen elrendezett párnákat, az üvegeket, a plédet….szinte látom ahogyan lelkesen készülődik, hogy meglepjen engem. Féltem a reakciómtól. De már nem félek, mert ez olyasmi, ami nem meglepetés, hanem varázslat. Erre pedig kevesen képesek. -Még soha senki nem tartott engem a fénynek.- jegyzem meg, aztán, hogy ne látszódjon, hogy rohadtul könnyesek a szemeim egyszerűen a nyakába ugrok, és csimpaszkodom, ölelem amennyire csak lehet, amennyire csak hagyja.Baszki, besétált az életembe a nagy Ő és még észre is alig vettem.
Azt mondják, két ember közt a legszebb kapocs, és a legrövidebb út az érintés. És nem, nem csak fizikai kontextusban. Létezik másfajta érintés is. Olyan, amit szemmel nem látható mások számára. Minden érintés nyomot hagy maga után. Minden és mindenki, akihez hozzáérünk, valamilyen módon megváltozik. Pláne, ha valaki úgy érint meg, ahogy még senki más. Mert ilyen érintés csak egyszer van egy életben. Egyszer. És soha többé. És úgy érzem, hogy Miss Thredson pontosan így ér hozzám. Örökre beleég bőrömbe a bőre. Összeforr az enyémmel. Elválaszthatatlanul. És csakugyan megváltoztat, még ha egyikünk sem látja ezt a változást, csak a végeredményével szembesülünk. Soha nem tettem még ilyesmit senkiért, egyetlen nőért sem. Persze, vittem őket is ide-oda, de Tarának valami különlegeset akartam. Valami mást, mert ő is más. Azt hiszem, ez a lényeg. Elmondhatatlanul izgulok, hogy sikerrel jár-e a tervem. Amikor kiszállunk a stadion előtt, már úgy ver a szívem, hogy szerintem egy sima EKG gépet is kiakasztana a felső határnál, a gyomromban meg, ahol eddig úgy lengedeztek a pillangók, mint a lankadt pénisz az őszi szélben, most olyan kergetőzésbe fognak, mintha valaki megsúgta volna nekik, hogy a rock n' roll mégse olyan hülyeség, szóval ropják csak bátran. - Naná, hogy nem legális - súgom vissza a síri csendben Miss Thredsonnak, amikor már a folyosó padlóját koptatja a lábunk, egészen addig amíg meg nem torpanok a pálya felé vivő kapu előtt. Ott egy perc erejéig kidobom a parkolóbóját. Dumálok, és magamban arra gondolok, csak lehet abban valami igazság, hogy a párok egy idő után átveszik egymás szokásait, mert most kb annyit beszélek, mint Gyömbér kisasszony szokott. Na jó, annyit nem tudok, de megközelítem. Ettől meg még a mostani izgalmam közepette is kénytelen vagyok elvigyorogni magam. Nem fűzöm a szót sokáig, nem akarom hogy Tarát szétfeszítse a kíváncsiság, csoda hogy eddig is megállta intenzív faggatózás nélkül a dolgot, és szerintem közel a pont, amikor már nem bírná sokáig. Hát lássuk akkor, hogy betalál-e nála a kis meglepetésem, vagy elkönyvelhetem, hogy bakot lőttem. Mi férfiak elég sajátosan állunk hozzá a romantikához. Vagy nem veszünk róla tudomást - nem macsóságból, hanem csak mert így vagyunk kódolva genetikailag - vagy meg olyan túlzásba visszük, hogy a végén már giccsessé válik. Nehéz megtalálni a középutat, pláne egy olyan srácnak, mint én, egy olyan lány társaságában, mint Miss Thredson, mert eddig mindketten kézzel-lábbal tiltakoztunk az efféle dolgok ellen. Végre kilépünk a sötétbe, egyenesen a meglepetés felé vezetem Gyömbér kisasszonyt, és mikor végre odaérünk, hallom hogyan akad benne a lélegzet. A reakciója viszont utánozhatatlanul Tarás: kiszakad belőle egy ösztönös kis káromkodás, amitől felnevetek, és mikor egy kérdés erejéig felém fordul, két apró könnycseppen keresztül ragyog rám a tekintete úgy, hogy a legszebb gyémánt is csak homályos üvegdarab lehet mellette. - Nem gáz a szótlanság, csak szokatlan - cukkolom, aztán mikor a nyakamba ugrik, megkönnyebbülök. Csak ölelem magamhoz szorosan, boldogan. Fura, nem? Az a tény tesz boldoggá, hogy örömet tudtam szerezni neki. Elmondhatatlanul jó érzés. - Hát, én sem csináltam még ilyesmit még egy lányért sem. És senkit nem tartottam a fényemnek - válaszolom végül, aztán amikor Miss Thredson lefejti a karjait a nyakamból, rámosolygok. - Akkor mit szólnál, ha leülnénk, és közösen elveszítenénk a romantikaszüzességünket? - teszem fel a kérdést, és a plédhez vezetem. Megvárom, amíg leül, aztán én is letelepszem, és végre felnyitom a középre tett kosár tetejét. - Az első éjszakán, amikor a Lokálból hozzád mentünk, emlékeim szerint elmondtad, hogy szereted a kínai kaját. Nem voltam ugyan biztos a dolgomban, mert csak félig voltam józan, de kb fél órával ezelőtt, amikor a konyhádban felajánlottad, már tudtam, hogy jól emlékeztem - pakolom aztán ki a vacsora kellékeit: két doboz kínai csirkés-zöldséges tésztát, egy üveg pezsgőt, meg - lám-lám Miss Thredson, én nem felejtek! - egy doboz epret, még tejszínhabot is mellékelek hozzá. Tudom, hogy egy elegáns étteremben a kiszolgálás is más lenne, első osztályú, de ez így valahogy tetszetősebb. Meghittebb. Talán bátran megkockáztathatom, hogy szerinte is. Pukkan a pezsgő dugója, öntök a gyöngyöző, édes folyadékból mindkettőnk poharába, egye fene, azt is megkockáztatom, hogy bepezsgőzve vezetek hazáig, aztán egy halk csilingelés közepette összekoccintom poharamat az övével. - Nem nagyon tudok tósztokat mondani, nem vagyok a szavak embere - mondom aztán kissé zavarban. - Mire akarsz inni? Jó kettőnkre? Erre az éjszakára? És még további sok éjszakára? - kérdezem. Tőlem aztán a házinénire is ihatunk, mindegy. A lényeg az, hogy vele. Mi ketten, ő meg én. Megvárom, amíg kiválaszt valamit az általam felsoroltak közül, vagy épp előáll egy olyan opcióval, amit én nem említettem, és ha ez megtörténik, beleiszom a pezsgőbe, miközben a pohár pereme fölött folyamatosan Miss Thredson arcát fürkészem. Mindig is gyönyörű volt, de ma még szebb, mint bármikor. Az öröme és az szeme csillogása megszépíti. Elém állhatna egy komplett Miss World választás összes indulója, egyikük se érdekelne. Tara szépsége kenterbe veri bármelyiküket. - Tudod... - kezdek aztán bele némi magyarázkodásba - a párok általában felállítanak egy sorrendet. Előbb megismerik egymást, aztán ágyba bújnak. Mi fordítottunk a sorrenden. Nem is mi lennénk - mosolygok. Ebből is látni, hogy mi is különlegesek vagyunk, és ami köztünk van, szintén az. - Arra gondoltam, hogy ez egy jó alkalom arra, hogy ismerkedjünk. Persze, ismerlek már kívül-belül - vigyorgom el magam kajánul, naná hogy nem hagyom ki ezt a labdát - de többet is tudni szeretnék rólad. Ne persze, nem olyan zsarus-kihallgatós módon, hanem... csak úgy, hogy elmondhatsz, elmesélhetsz bármit, amiről úgy gondolod, hogy el tudod, vagy el szeretnéd mondani. Az életedről, a családodról, bármiről. Ismerni akarlak, Tara Thredson. Úgy, ahogy talán még senki nem ismert téged - suttogom, és beszéd közben hátranyúlok, megtapogatom a zsebemet. Van ott még Miss Thredson számára egy meglepetésem. Mondjuk ez nem olyasmi, amit neki adok, de valójában majd mégis neki fogom adni. Csak ez nem lesz kézzel fogható. De ezt majd csak később, a vacsora végén. Van még időnk.
Őszintén szólva életemben nem voltam még ennyire zavarban.Megvan az a vicc, amikor a kezdő színészt behívják egy meghallgatásra és ő közli, hogy felhúzza magát egy kötélen és a színházterem tetejéről fog szónokolni a nagyérdeműnek a hatás fokozása érdekében. A direktor meg megkérdezi, hogy: - Honnan akar maga szónokolni? Onnan? Hát azt sajnos nem tudom engedélyezni. - És saját felelősségre? - Ja akkor menjen még magasabbra. Na hát azt hiszem én is így voltam most ezzel. Hogy saját felelősségre még magasabbra akartam szárnyalni Eliassal és azt sem bántam volna jelen pillanatban ha lezuhanok, és mindenem ripityára töröm. Képletesen persze. Kíváncsi voltam én egész úton, és gyártottam azért teóriákat bevallom őszintén. Azt hittem ki akar vinni a város szélére a dombtetőre, hogy onnan lássunk le a ködös füstben gomolygó városra. Vagy nem is tudom mit gondoltam még, hogy hova megyünk ebben a hacukában. Igazából ez volt az amivel teljesen bezavart és nem tudtam még csak elgondolni sem, hogy mi lesz a vége, hol fogunk kikötni. Ja, nem legális besurranni az éjszaka közepén egy lezárt stadionba, ehhez nem kell túl sok IQ, hogy rájöjjek magamtól és szélesen vigyorogva figyelem, ahogyan Elias is elmosolyodik. Én ugyan vele megyek, ne aggódjon, ha elkapnak bennünket akkor nagy röhögések közepette vele menekülnék és istenbizony megkísérelném a lehetetlent, hogy a leláncolt kerítésen át megpattanjunk.Kicsi vagyok de hülye és nagyon bátor. Azt is tudtam, hogy ha így lenne és megkérdeznék mit kerestünk ott, nagyon őszintén tudnám azt válaszolni, hogy halvány fingom nincs, én csak mentem a pasi után, aki bevitt.Ne aggódj szivi, majd sütök neked foszlóskalácsba reszelőt! Persze nyilván tudom, hogy azért nem ilyen súlyos a helyzet, de nem akarok a nyakamba eljárást sem emiatt, ugyanakkor az adrenalin, a veszély imádata nem nagyon hagy arra lehetőséget, hogy akár egy minimális mértékben is ellenálljak a csábító gondolatnak, hogy éppen rohadtul tilosban járunk. Én az ilyet nagyon szeretem, és Elias pokoli jó megfigyelő, hogy ezt tudja rólam. Millió kattanásom van, és ez az egyik. Hogy néha nem agyalok azon mennyire nem kellene valamit csinálni, azért is véghezviszem. Minél hajmeresztőbb és minél nagyobb a lebukás esélye, annál valószínűbb, hogy bele fogok menni. Amikor kinyílik előttem a lelátó felé vezető ajtó és meglátom a sötétségen túl azt a kis szigetet, hát istenbizony olvadok mint a szurok negyven fokon.Itt menten. Tócsába.Komolyan, ezt így nekem, és miattam….fúúú. Mondanom kellene valamit, vagy csak megszólalni, ájuldozni….azt rebegni amit a vidiben szoktak a csajok, hogy “oh my jesus, oh my jesus…” de csak egy káromkodásra futja, ami azt hiszem méltán mutatja mennyire tényleg és kuráva sikerült beletalálni az egésszel. Megható. Nagyon, és tényleg. Zavarban is vagyok mint a süni Mrs Lotewsky szőnyegsúroló keféjén, hogy most forgolódjak egy sort, még élvezzem ki a látványt, vagy simán az első nekifutás gondolatával ugorjak a nyakába, és öleljem meg úgy, hogy a szuszt is kinyomom belőle a légzsákjaimmal. Úgy nem nagyon jönnek a szavak, és bevallom, hogy ilyen nem sűrűn fordult elő még velem. Kivéve a vizsgablokk, ami szerintem minden egyetemista és főiskolás rémálma. Amikor tudod, hogy tudod, tudod, hogy készültél, és tényleg nincs semmi akadálya annak, hogy megfelelően előadd magad a vizsgabizottság előtt, de elég egyetlen zavaró tényező és leblokkolsz. Szájzár, hangtalanság, elfelejtesz az anyanyelveden, és valami istentelen hablatyot vágsz le óegyiptomi szankszkrit szlengben. Nem kell nagy dologra gondolni ami ezt kiváltja. Nekem volt olyan, hogy az egyik bizottsági nő hajának színe váltotta ki. Hatalmas nagy bubor volt a fején padlizsán színben. Én meg arra gondoltam, hogy a tököm festeti be ilyenre a haját ötven évesen? És amíg ez pörgött az agyam épen maradt, gondolatoknak fenntartott részében, nem volt hely benne másnak. Szóval nekem nagy parám az amikor cserbenhagy a beszélőkém, de most pontosan ez történik. - Ja, szokatlan. Még a végén kiderül, hogy amíg pislogtál addig kicseréltek egy alakváltóval. Hehe, nem ám. Én én vagyok, csak éppen ez itt…- mutatok a kezemmel előre a kis szigetecske felé, amely annyira gyönyörű, hogy ilyet tényleg csak képeken, vagy filmekben láttam….hogy velem megtörténik, na azt kizártnak tartottam. -....szóval ez itt annyira meseszerű nekem. Tényleg. És ahhhh nem…- végül aztán az apró kis vallomásom után átölelem a nyakát, és a mellkasába temetem az arcom.Nem akarom, hogy lásson itt bőgni, és nagyon küzdök, hogy visszanyeljem a meghatottság könnyeit,de eddig nem vagyok benne elég jó. Minél inkább küzdök annál inkább jönnek azok a fránya könnyek. Mikor aztán azt mondja, hogy nem csinált még soha senki miatt ilyet, meg még senkinek nem mondta, hogy ő a fénye, kicsulik belőlem egy nevetéssel kombinált zokogó hang, a könnyeim meg úgy potyognak mintha valaki csavarná a könnycsatornáimat. - Most nagyon utállak, hogy ezt csinálod velem….látod, látod mit teszel most velem?- nevetgélek, de közben sírok is, mutogatom és törölgetem a kézfejemmel a könnyeimet. Mindjárt abbahagyom, úristen ez már kezd komolyan ijesztő lenni. - Veszítsük, de ígérd meg, hogy óvatos leszel és nem fog fájni.- próbálok visszatalálni magamhoz az előbbi kis érzelgős kitérő után, bár még mindig megmaradt egy minimális szipogás.Lehúzom a cipőmet, és így zokniban tipegek a leterített plédre. Majd letérdelek, és a súlyomat hagyom a sarkamra nehezedni.Kezeimet az ölembe engedem és így nézem végig ahogyan kibontja a pezsgőt, remélve, hogy nem fog homlokon csapni a dugóval, mint három éve Vér, az első közös szilveszteren. Hetekig úgy néztem ki mint Hellboy félszarvú szerelemgyereke, akinek még nem nőttek ki a szarvacskái, de már nagyon ki akarnak. Leveszem a fejemről a baseball sapkát is, és egy mozdulattal a hajgumit is kihúzom, majd megrázom a hajam, és úgy veszem el végül a felém nyújtott poharat. - Hát...arra mindenképpen inni szeretnék, hogy úgy jutottunk be ide, hogy nem kapcsoltak le bennünket. És arra is, hogy ugyanígy jutunk ki. Nem szívesen magyarázkodnék a kollégáknak, és nem szívesen akarnék az asztalomra kinyomtatott stadionbelépőket a te arcmásoddal. Megcsinálnák, hidd el! Tudom, mert én is megcsinálnám.- vigyorgok, aztán elgondolkodva csettintek a nyelvemmel. - Igyunk arra, hogy utálatos módon elérted, hogy úgy bőgjek, ahogy szerintem utoljára öt évesen bőgtem, amikor megkaptam azt a buci fejű babát, aminek az arca úgy nézett ki mintha konstans zabálna egyfolytában és nem nyelné le.- fújtam fel az arcom, olyan hörcsögmód, csücsörítettem, meg bandzsítottam is mert amúgy a baba hót kancsal is volt, de tényleg. Aztán kifújtam a levegőt és folytattam. - Ma napig nem értem mit imádtam rajta annyira. Mert amúgy iszonyú randa volt. Lehet a gyerekek ösztönösen vonzódnak a ronda dolgokhoz, nem tudom.Aztán igyunk arra, hogy megálltam, hogy egész úton nem faggattalak….és igyunk rád, hogy soha többé ne kelljen sötétben lenned, mert most már itt vagyok. De ha még egyszer megríkatsz, komolyan nem állok jót magamért.- fenyegettem meg a poharammal játékosan. Hallgattam a magyarázatot, miközben újra és újra gyönyörködve néztem végig a fényeken.A kis terülj asztalkámon. És mivel nemrég kajáltam, azt hiszem a desszerttel fogom kezdeni. Amíg Elias magyarázott, egyszerűen leraktam magam mellé a poharamat és felemelkedve átnyúltam mellette, hogy kis éhes mosómedve módjára belemásszak a kosárba. - Ahha, kívül belül….jajj de kis viccesek vagyunk.Ki nem hagytad volna mi?- nevetek fel, aztán visszafordulok a kosár felé, hogy kibányásszam belőle az epret meg a tejszínhabot is. Közelebb araszolok hozzá és kettőnk közé pakolom a gyümölcsös dobozt, végül rázni kezdem a tejszínes flakont. - Én szeretem a desszerttel kezdeni. De ezt már úgyis tudod.- öltök nyelvet rá, majd kiemelek egy szem epret, lepattintom a flakon tetején és nyomok rá a habból.A szája felé egyensúlyozom és addig nem fogom elvenni a kezem amíg ki nem nyammogja belőle a gyümölcsöt. Aztán közelebb hajolok és az ott maradt tejszínhabot lenyalogatom a szájáról. Nagy vigyorgások közepette ülök vissza vele szembe, megint térdelve, a sarkamra helyezve újfent a súlyom. Újabb szem epret kotrok ki magamnak, arra is nyomok tisztességes adagot a habból. - Szóval akkor most jön az, hogy meséljek a gyerekkoromról, hogy mi volt a kedvenc játékom, mikor lettem szobatiszta, hogy szeretem e a spenótot és mikor végeztem először önkielégítést?Ilyesmire gondolsz?- tudom, hogy nem csak ilyesmire, de azt is tudja, hogy szeretem a dolgokat néha eltréfálni.Szeretném most is, csakhogy félrenézek, bele a sötétségbe, aztán ide a fénybe...és eszembe jutott amit mondott. Meg az is, hogy olyasmit mondott el ezzel nekem amit talán senkinek. Hogy milyen abban a fénytelenségben élni...én...nekem ezt sosem kellett megtapasztalnom. Az ajkaim közé csusszantom a gyümölcsöt és egy ideig rágcsálom, majd hümmentek egyet. A távolba kémlelő pillantásom visszavezetem rá. Most komoly vagyok, kicsit komolyabb mint eddig. - Szinte minden ünnepet a nagyszüleimnél töltöttem Chicagoban. A mamám odavaló. A nagyapa egy jónevű ügyvédi irodát üzemeltet, amelynek van New Yorkban is kirendeltsége. Szóval, hát eredetileg nem szegény családból jövök, csak ez olyasmi, amiről nem nagyon tud senki, én sem igazán hirdetem.- vonok vállat, aztán lenyelem az eperfalatot és folytatom. - Szóval sok időt töltöttem ott. A szomszédban lakott egy fiú. Toby Lecht-nek hívták. Szerettünk fákra, tetőkre mászni, onnan figyelni a világot….mint két buta gyerek.De hát azok is voltunk. Ő egy évvel volt idősebb nálam. Sötét haja volt, olyan Harry Potteres szemüvege, meg állandóan megfázott hangja. A világon mindenre allergiás volt ami csak létezett. Kilenc voltam, ő meg tíz, amikor kipróbáltuk a cigit és a csókolózást….akkor mindkettőt borzalmas élményként éltem meg. Ő volt az első, egyetlen és igazi barátom, akinek olyasmit is elmeséltem, amit senki másnak. Megígérte, hogy majd New Yorkba fog jönni ha továbbtanul a középsuli után. Ők Wisconsinban éltek a szüleivel és ő is csak alkalmanként járt Chicagoba a nagyszüleihez….szóval tervezgettünk. Végül tizenhat éves volt, amikor egy iskolai lövöldözés során találat érte és meghalt.Mindössze tizenhat.Mai napig pokolian hiányzik, hogy valakivel olyan őszinte legyek amilyen vele voltam. Mert félek, hogy ha megteszem, akkor elveszítem.Szóval ha jobban megnézel rengeteg ember vesz körül, könnyen megtalálom mindenkivel a kapcsolatot, de mindent elviccelek, elpoénkodok, mert nem akarom, hogy többet lássanak belőlem. Nem akarom, hogy bárki hiányozzon.- vonom meg a vállam. Nem sírok, azon már nagyon régen túl vagyok, de most jól esett erről beszélnem. - Tudod….Toby-ról még a mamámnak sem meséltem soha. Te vagy az első, akinek most ezt így elmondtam.Fura de kifejezetten jól esett.- a magam mellett árválkodó pezsgős pohár felé nyúlok, aztán kortyolok belőle. Egészen kiszáradt a torkom. - Na és te?Mi volt az első dolog, amit elvesztettél, ami hiányzik annyira, hogy még mindig hatással van az életedre? Van ilyen?- én is kérdeztem, ahogyan ő az előbb. Tudni akartam mitől zárt ő be ennyire. Mert oka kell legyen, és szerintem az korábbra nyúlik vissza mint az a lövöldözés amiben találat érte.
Van egy olasz közmondás, ami úgy szól, hogy "egyetlen férfi sem fürödhet egy nő könnyeiben". Vagyis, ha valaki számára nem lenne világos, ez azt jelenti, hogy nem tisztességes férfinak, de még csak átlagos férfinak sem tartják azt a hímneműt, aki megríkat egy nőt. Na persze, a könnyek és könnyek közt vannak különbségek. Példának okáért azok miatt, amik most apró kis nevetés kíséretében Miss Thredsonból kiszakadnak, nagyon is férfinak érzem magam, boldognak és büszkének. Persze, van bennem némi félelem, mikor odaérünk az előkészített meglepetéshez, ugyanis Gyömbér kisasszony néhány másodpercre lefagy, és egyik lábáról a másikra álldogál. Visszatartott lélegzettel várom az ítéletet, mert ebben a kis szünetben két lehetőség is benne van: vagy sikerül meghatnom, vagy csak simán megkérdezi tőlem, hogy elment-e az eszem. Nem csak én tudok meglepetést okozni, Miss Thredson egész lénye az, ennél fogva bármely verziót kinézem belőle. Annál nagyobb az örömöm, amikor a nyakamba ugrik, és úgy szorít magához, hogy abból kiérzek mindent, amit szavakkal nem tud, vagy épp nem akar elmondani. Egyszerre kacag és hüppög, ez a kettősség pedig apró kis nevetésre késztet engem. Még hogy nem szereti a romantikát... nagyon is szereti. Csak épp eddig nem találkozott olyannal, aki felébressze benne ezt az érzést. - Utálj csak nyugodtan - vigyorgok, orromat az övének dörgölve - de előbb azért együk meg a vacsorát, ne menjen veszendőbe. Amúgy hé, mikor nem vigyáztam én még rád? - méltatlankodom tréfásan egy sort, majd Gyömbér kisasszonyhoz hasonlóan én is megszabadulok a cipőmtől, és lehuppanunk a pokrócra, a fények kellős közepébe. Akkurátusan csomagolom ki a magunkkal hozott ételt, aztán pukkan a pezsgő, édes, szüreti illattal töltve meg körülöttünk az őszi levegőt. - Szép kis lista! - nevetek prüszkölve, mikor a "mire igyunk" kérdésre Miss Thredson felsorol még néhány opciót, aztán a poharamat az övéhez koccintom, és lenyelek egy kortyot a gyöngyöző italból. Gyömbér kisasszony úgy tűnik, visszanyeri az előbb kis időre elvesztett hangját, mert mesélni kezd a gyerekkori játékáról, én pedig csak vigyorogva csóválom a fejem, mert ilyen nincs, hogy két ember annyira összestimmeljen minden téren, mint ő meg én. - Emlékeim szerint az iskolában láttam néhány ilyen babát, nem csak te bolondultál érte, hanem a lányok úgy összesen. De igazad van, tényleg baromi ronda volt - mosolygok. - Ami engem illet, az én kedvenc játékom sem volt épp szépségdíjas. Akár hiszed, akár nem, de én egy Chucky babáért voltam meghalva. Tudod, a Gyerekjáték filmből. Oké, az enyém csak feleakkora volt, mint a filmbeli, de imádtam. Magammal hurcoltam mindenhová, suliba, az ágyba, a kádba... - vonok vállat. - A mozit ugyan nem láttam, mert anya szerint kicsi voltam hozzá, de a babát nagyon szerettem. Amikor kiderült számomra, hogy az én jófiú babám valójában rosszfiú, egy egész világ tört össze bennem - na igen, meglehetősen csalódott voltam. - Ennek ellenére nem cseréltem le Chuckyt az akkoriban divatos G.I Joe vagy Ninja harci teknős figurára, továbbra is egy sorozatgyilkos baba volt a legjobb haverom. Egészen addig, amíg meg nem hallottam, hogy anya egyszer halkan megjegyezte apának, hogy lehet el kéne engem vinni egy pszichiáterhez, mert az mégsem normális dolog, hogy valaki ennyire vonzódjon ahhoz a vacakhoz úgy, hogy már ismeri a történetét. Apa csak legyintett, hogy majd kinövöm. Igaza lett. A következő karácsonyra már Pókember figurát kértem, anya elmondhatatlan megkönnyebbülésére - fejezem be a történetet, és figyelem Miss Thredsont, aki azonnal az eperre veti magát. - Neked sosem mondták a szüleid, hogy előbb a vacsora, és csak utána jöhet a desszert? - évődöm vele, de engedelmesen tátom ki a számat, amikor felém nyújtja a gyümölcsöt. Édes, akárcsak a csók, amit kapok a vörös démontól, mikor lenyalja ajkaimról a maradék tejszínhabot. Szívesen folytatnám ezt a témát, de most tényleg beszélgetni szeretnék vele, és megismerkedni énjének azzal a részével, amit még nem láttam, és amibe valószínűleg csak kevesen nyernek tényleges betekintést. - Egy pillanat! - kapok a szaván, a mutatóujjamat felemelve. - Erre az önkielégítésre visszatérhetnénk? Ez felettébb érdekel - jegyzem meg fapofával, bár a szám sarkában ott figyel a vigyor, ami aztán le is hervad, meghallva Miss Thredson történetét. Kemény. És igen, jól sejtettem. Gyömbér kisasszonynak is vannak titkai. Kisebb vagy nagyobb pofonok az élettől, amelyek óvatossá tették mindennel, és mindenkivel szemben. - Sajnálom - mondom végül őszintén, mikor befejezi és elhallgat. - Jó srác lehetett. De komolyan. Az életben nehéz igazi barátot találni, és még nehezebb lehet elveszíteni. De tudod... - tűnődöm - ha én valaha meghalnék, biztos örülnék ha valahol a másvilágon hallanám, hogy még ennyi idő múlva is szeretettel emlékeznek rám - nyúlok oda, és megszorítom a kezét. Aztán az ujjaim meg is dermednek az övé körül, mert visszalövi nekem azt a kérdést, amit én is feltettem neki. Erre nem számítottam. Én akartam megismerni őt, de a kérdés elhangzott, és nem csinálhatok úgy, mintha nem is hallottam volna. Kinyitom a számat, hogy feleljek valamit - még fogalmam sincs róla, hogy mit - amikor megszólal a fejemben a vészcsengő. Méghozzá apa hangján szólal meg. (- Ami a családban történik, arról nem beszélhetsz. SOHA, SENKINEK. Megértetted, fiam? - Igen, apa). Aztán ez a hang elmosódik az elmémben, hogy átváltson Crysta, a pszichiáterem hangjába. (- Elias, régen hallgat. Nézze, megértem, ha vannak titkai. Nyilván ezek nehéz titkok. Sajnálom, ha nem osztja meg őket velem, de természetesen nem kényszeríthetem beszédre. Egy tanácsot viszont hagy adjak. Talán egyszer találkozni fog valakivel, akiben majd jobban bízik, mint bennem. Kérem, neki beszéljen arról, amiről nekem nem. Vannak terhek, amiket könnyebb másokkal megosztani, és lehet, hogy ő is jobban fogja érteni magát). Talán Crysta-nak igaza volt. Lehet, hogy Miss Thredson az, akiben úgy bízhatok, mint még senkiben? Lehet, hogy ő lesz az, aki majd megtudja rólam azt, amit nem tud senki sem? Elképzelhető. Egyre inkább úgy érzem, hogy igen. De még nem most. Nem akarom elrontani a szépnek induló estét. És azt hiszem, még nem vagyok képes beszélni erről. Még nem jött el az ideje. - Hogy mit vesztettem? - kérdezek aztán vissza elgondolkodva. A gyerekkoromat. - Igazából mindenkit - bököm ki végül. - Brooklyn külvárosában nőttem fel, tudod, abban a családi házas negyedben, ahol már nincsenek emeletes épületek, csak olyan házak, mint amiket a filmen látsz, tisztes amerikai kisváros címszó alatt. Apa kamaszkoromban halt meg, anyát pedig akkor veszítettem el, miután felvettek az akadémiára. Testvérem nincs, szóval... egyedül vagyok. Azért nem olyan nehéz, mint gondolnád - rázom aztán a fejem, még mielőtt Miss Thredson sajnálkozni kezdene, aztán úgy döntök, én is mesélek neki a múltamból valamit. Olyasmit, amit ELMESÉLHETEK. - Nekem nem volt olyan barátom, mint neked Toby, és hozzám hasonló korú gyerek sem élt a környéken, de volt néhány, nálam pár évvel idősebb srác. Volt egy bandájuk, de velem nem sokat törődtek, pedig én is minden áron Véres Kés csapattag akartam lenni - mosolygom el magam. - Azért nagy néha kegyesen megengedték, hogy velük lógjak, és ezek a fiúk tanítottak meg csókolózni. Nem, nem úgy értem! - kiáltok fel aztán, mikor rájövök, hogy hangozhatott ez a dolog. Félreérthető, plána úgy, hogy amit ki lehet forgatni, vagy félre lehet érteni, azt fix, hogy Miss Thredson félre is fogja. - Cody Boddin-nak hívták a bandavezért, és volt egy nővére. Én olyan tíz éves lehettem ekkor, a srácok tizenkettő körül, a lány meg, Cassy, nagyjából tizennégy. Szóval a srácok úgy döntöttek, közéjük tartozhatok, de ahhoz kell egy beavatási szertartás. Nem tudom, Cassy miért ment bele az egészbe, szerintem brahiból. De mindegy is. Egyik nap elmentünk a játszótérre. Felültettek a korlátra, Cassy meg elém állt, így nagyjából egy magasak voltunk. Azt mondták, hunyjam be a szememet, meg nyissam ki a számat. Megtettem, de fogalmam sem volt róla, miért kell ezt csinálnom. Aztán hallottam, ahogy Cody azt mondta, ahhoz hogy ne legyek olyan kis taknyos, mint amilyen voltam, fel kell nőnöm, szóval Cassy megtanít smárolni. Gondold csak el - vigyorgok szélesen - még jóformán fel sem dolgozom a hallottakat, és ekkora valami hideg, nedves dolog bemászik a számba, minden képzeletet felülmúlóan rettenetes, én húzom hátrafelé a saját nyelvemet, már majdnem lenyelem, de hát minden borzalomnak vége szakad egyszer. -"Na így kell smárolni pubi" - mondja Cassy, én meg magamban arra gondolok, hogy a rossebb, aki rákap erre. Aztán este hazamegyek, apa a fotelban olvas, anya tálalja a vacsorát, közben mellékesen megkérdezi, mit csináltam délután, én meg közlöm férfiasan, büszkén, hogy "smároltam!" Apa majdnem hanyattesik a fotellal, anya leamortizál néhány tányért, mert elejti őket, én meg váltig nem értem, miért jár nekem ezért egy hét szobafogság - nevetek az emléken. - Aztán néhány év múlva az ember persze megváltoztatja azon álláspontját, hogy "én ezt soha többé, senkivel", méghozzá pont Cassy Boddin-nal változtatja meg - teszem hozzá egy kacsintás kíséretében. A vészcsengő a fejemben elhalkul, majd el is hal teljesen. Nem apa, nem beszéltem. Jár a jutalom? - Mikor jöttél rá, hogy szeretnél rendőr lenni? - kérdezem aztán Miss Thredsont, elterelve nyugodtabb és kevésbé veszélyes vizekre a témát, miközben falni kezdem a tésztát. Az eperről lemondok, már csak azért is, mert Gyömbér kisasszony úgy fogja, mint az Oscar-díjasok az aranyszobrot. Vésővel sem lehetne kivenni a kezéből.
Nagyon fecsegős fajta vagyok, ez tény. De nem szeretek túlságosan beszélni magamról úgy igazán és mélyebben. Nincsenek nagy titkok, vagy olyan dolgok, amikről feltétlenül nem szeretnék beszélni, egyszerűen csak megválogatom kivel és mit osztok meg. Jobbára senkivel szinte semmit. A felszínesség jellemez, ami nem egyenlő a hazugsággal vagy a megjátszással, hanem egyszerűbbnek ítélem meg ha a vidámság mögé rejtek el mindent, mert ott nehezebb rátalálni. Freud egyszer azt mondta nekem, hogy igazi rejtőzködő jellem vagyok. Csak a rend kedvéért, ezt nem bóknak szánta. Sokkal inkább valamiféle olyan véleménynek, amivel fel szerette volna hívni a figyelmemet arra, hogy ha ezt a fajta életet élem tovább, akkor nagyjából harminc éves koromra kiégek, utána pedig rághatom a csöpp kis ujjaimat, mert irigykedve nézem majd a kortársaimat, akik szépen sorban, egymás után férjhez mennek, megállapodnak és családot alapítanak. Persze nem gondolom, hogy bármiről lemaradnék csak azért, mert jelen pillanatban nagy kanállal habzsolom az élvezeteket, és egyik jó pasi ágyába be, a másik kevésbé jó pasi ágyából ki. Egyszerűen csak keresem még azt akiért érdemes ezt feladni. Az már mindenképp egy hatalmas előrelépés, hogy létezik olyan faszi New York-ban aki egyetlen perc alatt képes úgy belém fojtani a szót, hogy nem tudom eldönteni, hogy a könnyeimet törölgessem,mert olyan kurvára meg vagyok hatódva, vagy nevessek zavaromban, vagy egyszerűen csak öleljem át, és még egy óra múlva is úgy szorongassam, mint álmos koala az anyját.Nem járok messze a szomorú igazságtól, amikor azt mondom, hogy számtalanszor hallottam már azt srácoktól, hogy a csillagokat is lehoznám...meg hasonló csajozós maszlagokat, de hogy valaki ezt így szinte első randevún megteszi, na azt nem hittem volna. Értem még sosem csináltak ilyesmit. Egy komplett üres stadion a miénk, és bár fogalmam sincs, hogy hogyan csinálta, azt meg még kevésbé, hogy kinek és milyen szívességgel jött azért, hogy ezt kivitelezhesse, de az egyértelműen látszik, hogy készült rá. Nem is keveset. - Hogy mikor nem vigyáztál? Hát...mondjuk tény, hogy vigyáztál. És amíg nem játszok veled titanicost a Manhattan Bridge egyik láncszemén lógva a semmiben, addig azt hiszem elmondható, hogy eddig még mindent láttál. Jah, és benyomva...mármint a titanicozást.- emelem fel a mutatóujjam a levegőbe lendítve, és nevetgélek. Hát igen. Az egy élmény volt Scotty-val. Természetesen mindketten fogadást veszítettünk, és naná, hogy a leghülyébb és egyik legveszélyesebb feladatot kaptuk. Nem tudom mi lett volna, ha egy hirtelen mozdulattól belebucskázok az East Riverbe, mert úszni azt nem tudok...csak mint a fejsze nyél nélkül kábé. Igaz mire Scotty hasonló részegen utánam ugrik...na reggel a kollégák két csodás vizihullát halásztak volna ki felső Manhattan környékén, azt hiszem. A pezsgő, a fények, az egész hangulat magával ragad, ami most itt van. Elias arca pedig valósággal ragyog, amivel engem is rendesen ránt magával, és úgy vigyorgok mint a frissen vixolt alma a polc tetején. Nem is csoda. Mert hé, egy pasi csak miattam képes volt az egész MCU stadiont egyetlen apró kis világító szigetté varázsolni, ahol a sötétségben csak mi ragyogunk középen, mintha az egész világot képesek lennénk kizárni. Bevallom, hogy most szívem szerint ezt is tenném.Nem tudomást venni arról, hogy az élet majd holnaptól ugyanúgy folytatódik, és valószínű kell majd nekem idő, hogy ezt az egészet feldolgozzam, ami most történik. Mert eléri nálam, amit nem sokan tudtak eddig, hogy úgy igazán és őszintén felszabadulok. Persze, nyilván soha nem voltam az a karót nyelt fajta, soha nem voltam az a sarokba bekuckolós, és antiszociális, szájzáras tipus, aki kettőt nem szól senkihez….nem ez valóban nem én vagyok. De most szokatlan tőlem talán, hogy valami olyasmit teszek amit nem hittem volna két nappal ezelőtt, hogy meg fogok. Elbolondozom talán azt, hogy mire igyunk, de minden érzés az arcomra van írva. Hogy oké, bolond vagyok, megvan millió kattanásom, és nem is hiszem, hogy ezeket valaha már kinövöm, szerintem nyugdíjasnak is ekkora dilibogyó leszek, de rám van írva a boldogság, és az öröm amit jelen pillanatban egyetlen személy jelent, aki nekem ezt az estét összehozta. Aki azt mondta, hogy a fénye vagyok….baszki ez még mindig annyira meg tudja markolni a kis dinka lelkemet. Szóval össze-vissza beszélek, és közben nevetgélek, mintha minimum már bent lenne legalább két adag Gondűző, pedig istenbizony ennél józanabb ma már nem leszek. És nem csak a pezsgő fog részegíteni, hanem az ahogyan most itt vagyunk. Ez a fullromantika. Tagadtam idáig, hogy én ezért odavagyok? Naná, foggal-körömmel. És odavagyok érte? Oda bazmeg, nagyon oda. És persze ezt tagadni sem tudom, igaz, ahogyan beszélgetünk, ahogyan elhajlanak mellettünk a fények, ahogyan a feltámadó szél néha megborzolja a tarkómat, ahogyan próbálom elfelejteni, hogy ez csak most van, ma este, talán egy két órára, ahogyan igyekszem kiélvezni minden pillanatát. Prüszkölve röhögök, amikor arról beszél, hogy neki egy kis sorozatgyilkos baba volt a mindene. - Látod, tudtam én, hogy vigyáznom kell veled. Tuti rejtegetsz valami kis ásót, vagy ilyesmit a csomagtartóban, és hazafelé fogsz elásni. Még olyan kis kantáros nadrágod is van, mi? Ki vele, ne tagadd! Pókember! Persze, egyik évben egy gyilkos baba, másik évben már Pókember. Harmadikban mi volt? Freddy Krueger, csakhogy teljes legyen a sorminta?- röhögök még mindig, aztán ujjacskámmal, megpöckölöm az orrát, és kinyújtom a nyelvemet. Na jó, szóval beszéljek magamról. Meg mindenféléről, amiről akarok. Először azt hiszem nem akarom komolyan venni, ahogyan szinte soha semmit nem szoktam, nem csak ezt. Szóval úgy poénkodva sorolok fel mindenfélét, és naná, hogy az egyikbe bele is kapaszkodik, mint a kis zsebcirkáló a gumicsontba. - Háháhááá- nevetgélek ingatva a fejem, majd beharapom az alsó ajkam és lehajtva a fejem laposan pislogok vissza. -Érdekel, mi? Jaaaajjj de kis kíváncsiak vagyunk. Visszatérhetünk, elmesélek én mindent ami érdekel, nem csinálok belőle titkot. Tudom, fura….mert a csajok tagadják, hogy jujj ők nem és soha….egy francokat nem! Én sem vagyok fából, más sincs fából. Szóval jah. De majd erre visszatérünk, jó?- én is eltűntetek az ajkaim között egy eperszemet, aztán kis szünet áll be a beszégetésbe. Mintha hagynám az előbbi évődő jókedvet tovaszállni, és kicsit komolyabb hangnemet megütni. Nem tudom miért ezt cibálom elő a múltam kis mindenes zsákjából. Miért éppen Tobyról mesélek. Arról a fiúról, akiről tulajdonképpen senkinek nem meséltem. Még anyának sem. Nem tudom mit akarok….talán egyszer végre kimondani, kimondani,hogy mennyire ragaszkodtam hozzá, hogy nem csupán a barátom volt, hanem sokkal több. Mikor még ismerkedik az ember a szerelemmel, mikor még nem is tudja mi az. Amikor azt hiszi, hogy összeilleszteni a szánkat, az már maga a szex, amikor azt hisszük, hogy ha megfogjuk a másik kezét akkor abból gyerek is lehet…..amikor gondolunk rá sokszor úgy is, hogy tudjuk, ő már nincs. Valami ilyesmi volt nekem Toby….kisgyerekként az első szerelem, amiről már csak akkor tudtam, hogy az volt, amikor neki nem tudtam elmondani. Nyilván nem ő lett volna az utolsó, de minden szempontból a legemlékezetesebb. -Az volt.- sóhajtok egy hatalmasat, amikor a történetem végén megjegyzi, hogy Toby jó srác volt. A legjobb és még csak nem is tudta magáról. Egyetlen pisszenés nélkül hallgatom végig a történetét. Csak ülök ott, figyelem, a szemeimet le sem veszem róla. Hol a szemeit nézem, hol az arcát, hol az ajkait ahogyan mozog. Hol egyszerűen csak ott vagyok vele, és szinte elmerülök a meséjében. Most jut el amúgy a tudatomig, hogy még soha senkiről nem hallgattam régi történeteket. Mert okés, voltam együtt srácokkal, de úgy annyira az életükbe nem avattak be. Együtt lógtunk, aztán úgy annyi. A jelenük része voltam, de a múltjukat nem nagyon ismertem. Elias pedig mesél, és én különlegesnek érzem magam, hogy egy kis szeletet nekem ajándékoz abból aki volt, ahonnan jött. Kicsit elszomorodom amikor azt mondja, hogy tulajdonképpen egyedül van….és én szeretném azt mondani neki, hogy már nem, hogy már nincs egyedül, mert itt vagyok, és remélem még itt is leszek, legalábbis nem tervezek felszívódni, de végül nem szólalok meg, csak halványan elmosolyodom. Kicsit olyan keserédes ez a mosoly. Mintha a múltja most idehozott volna valami meghittséget, valamit, amit azt hiszem én még soha nem éreztem. És ez határozottan jó. Kortyolok a pezsgőből. Na annál a pontnál hibásnak tűnik ez a kis mozzanat, amikor az édesapjával történt smárolós beszélgetést lezavarta a családi asztalnál, mert prüszkölve köpöm a saját ölemet le, és a röhögésemet alig tudom visszafogni. -Ehhttt….ehhzzzz moohoost elképhhhzeeeelteeemm.- kapkodok levegő után, mert ez valami hatalmas jelenet lehetett. Mekkora nagy más, és milyen rezzenéstelen arccal adhatta elő, mintha csak azt mondta volna, hogy jah semmi csak lepattintottunk két három százalékos sört a haverokkal, meg mellékesen smároltunk egy lánnyal. Anyám! Elias közben a tésztát kezdi falatozni, méghozzá jóízűen. Én meg kicsit előre hajolok, és amikor félúton van a villa az ajkaihoz, lazán lelopom róla az egyik falatkát, majd vigyorogva húzom be a nyakam a vállaim közé és vonom meg. A tésztára ráeszem az epret. Mit vacakoljak, egy helyre megy, nem? -Hmm….ez egy könnyű kérdés. Mindig is rendőr akartam lenni. A mamám profilozó volt a new york-i rendőrségen, East Manhattan-ben. Nagyon jó érzéke volt hozzá, mindenki azt mondta, hogy ennek született. Női sorozatgyilkosokra specializálódott. Volt idő, amikor egy ügy miatt el kellett utaznom Chicagoba a nagyszüleimhez, hogy távol legyek tőle. Egyrészt féltett engem, másrészt meg olyankor jobban tudott dolgozni. Gin tonic piszok sok citrommal. Nem ritkán egy üveggel megivott egy éjszaka ha dolgozott.Attól tudott koncentrálni. Aztán mikor olyan tizenkettő lettem otthagyta a profilozókat. Azt mondta már nem bírta lelkileg, és mert nem akarta, hogy rámenjen az életünk. Átment a laborosokhoz. Tulajdonképpen azt a világot már én is jobban ismerhettem. Ott szerettem bele a kémcsövekbe, és a mindenféle furcsa kütyübe amivel a laborosok dolgoztak. Tetszett, hogy egyetlen darab hajszálból amit a helyszínen találnak mennyi mindent meg lehet állapítani. Szóval egyenes út vezetett ahhoz, hogy laborpatkány legyek.Már tizenöt éves koromtól erre készültem.Mondjuk előtte szerettem volna zongoravirtuóz lenni, bár mai napig béna vagyok benne, aztán volt idő amikor profi pókerjátékosnak készültem...héééé ebben még mindig jó vagyok. Aztán kitaláltam, hogy az ötvenkettes körzetben akarok dolgozni, mint a földönkívülieket kutató titkos csapat tagja, és igen...egy időben gyémántcsiszoló is lenni akartam….még régebben csillámpóni is, de akkor csak négy éves voltam, szóval ez a mentségem.- újabb eper tűnt el az ajkaim között és jóízűen rágcsálva vigyorogtam Eliasra. -És te mi minden akartál lenni, mielőtt fakabát lettél végül?- teszem fel a kérdésem egy hirtelen ötlettől vezérelve, mert érdekel, hogy neki is ennyire színes volt a választék, vagy ő mindig is erre készült.
Mindenkinek vannak titkai, ez alól egyetlen ember se kivétel. Csak éppen a titkok minősége és milyensége változik egyénenként. Van, aki édes nosztalgiával gondol vissza a vele történtekre, kedves vagy ritka pillanatokra, és vannak, akinek a titkai sötétek, nyomasztóak mint az örvény, amely lehúz a mélybe menthetetlenül. Ezek a titkok pedig megölnek - nem, nem fizikailag, hanem sokkal inkább ott mélyen, legbelül. Pedig a megváltáshoz az is elég, ha egyetlenegy valaki tudja az emberről az igazságot. Elég ahhoz, hogy az ember élni tudjon. Elképzelhető, hogy az én számomra Tara Thredson lesz majd az az ember, és talán egy nap elmondom majd neki az igazságot, amit a mai napig rejtegetek még önmagam elől is. De ennek nem itt, és nem most jött el az ideje. Most sokkal jobb és kellemesebb csak üldögélni itt a stadion gyepére terített pléden, a meghitt fények közepette, és könnyed témákról beszélgetni. Jó megismerni Miss Thredson múltjának apró darabkáját, magam elé képzelni, hogy milyen lehetett gyerekként, milyen lehetett a családja körében, és milyen történések formálták olyanná az egyéniségét, mint amilyennek a mostani önmagát ismerem. Éss természetesen én is mesélek magamról, a régi, gyerekkori kis bolondságaimról, azokról az időkről, amikor még nem borult rám a felleg, és a SOHA SENKINEK titok az életemre. A kis sztorim, amit a a kedvenc gyerekkori játékomról mesélek neki elnyeri a tetszését, kitör belőle a nevetés, és bármibe lefogadom, hogy elképzeli a régi Eliast, a nyeszlett, fürtös hajú kissrácot, aki egy sorozatgyilkos babát hurcolt magával hatalmas átéléssel. - Nem, Freddie Krüger nem - rázom aztán a fejem vigyorogva. - Tőle iszonyúan féltem kölyökként. A horrorfilmek is eljutottak persze hozzám, méghozzá az ajtó alja és a parketta teteje alkotta résen keresztül jutottak el, mert a szüleim - nyilván érthető okokból - eltiltottak az élvezetétől. Egy ilyen leskelődés alkalmával találkoztam a rémálmok királyával. Na, innentől kezdve lidércnyomásaim voltak heteken át, és folyamatosan égve hagyott kislámpánál aludtam, mert mindig attól rettegtem, mikor ugrik ki a pengés kezű, égett arcú gyilkos valamelyik sötét sarokból. És igenis, Chucky után átpártoltam Pókemberhez. Akkor már tudtam, hogy rendőr akarok lenni, és ehhez az elhatározáshoz jobban illett egy hős iránti rajongás, mint egy gonosz baba ajnározása. Egyébként ami azt illeti, ha el akarnálak ásni, nem útközben tenném meg. Mégis hol, a városban mindenhol beton van. Ellenben itt... - mutatok körbe, és jót mulatok az arckifejezésen, amit Gyömbér kisasszony vág erre, aztán elhúzom nevetve a fejem, mikor szemtelenül orron pöcköl. Pimasz, gyönyörű kis boszorkány. Amikor heccelődve megjegyzem, hogy az önkielégítésről szóló beszámolóját szívesen meghallgatnám, simán beleegyezik a dologba, persze nem tudom, mennyire gondolja komolyan. Majd alkalomadtán talán egyszer kiderül. Csak ne áldott-vert volna meg a sors ilyen vizuális aggyal! Mert lézerélesen tolakodik az agyamba a kép, ahogy Miss Thredson az ágyon elnyúlva... hogy is fogalmazzak...babrálja magát. Én viszont az a típus vagyok, aki szereti a másikat szaván fogni, szóval egyszer tényleg el fogom vele meséltetni a dolgok mikéntjét. Sőt, talán arra is ráveszem, hogy végignézzem. Irgalmas isten, ezt jobb, ha nem gondolom tovább, mert a puszta képzelgésre úgy érzem, hogy valami jólesően görcsbe szorítja a gyomromat. És most inkább Gyömbér kisasszony mondandójára szeretnék koncentrálni. A szomorú történet, amit elmesél, ki is ragad a pajzán gondolatok közül. Szeretném megvigasztalni, de mégis, mi bölcset lehet ilyenkor mondani a másiknak? Semmi okosság nem jut eszembe. Ezek olyan emlékek, amiket el kell rakni a legszebbek közé. Néha leporolni, elnosztalgiázni felettük, de továbblépni. A gyász nehéz, keserű dolog, de az élet nem áll meg. Mi még itt vagyunk, és élnünk kell a napjainkat. Nem tudom, létezik-e túlvilág, van-e valami azon a megfoghatatlanon túl, amit halál névvel illetünk, de ha igen, akkor azt hiszem, akik eltávoztak, ugyanezt szeretnék. Hogy életben tartsuk az emléküket, de menjünk tovább. Aztán ismét rajtam az elbeszélés sora, és halvány mosollyal a szám sarkában regélem el Miss Thredsonnak azt a régi napot, amikor alaposan kiborítottam anyát meg apát a nagyfiúk kiagyalta beavatási szertartásommal. Hülye helyzet volt, az tény. Ezt pedig megtetézte az, hogy nem értettem, mi vele az őseim problémája. - Hát tényleg nagy volt - bólogatok egyetértően. - Azt hiszem, a szüleim akkori arckifejezésének a leírására nem elég egy normális emberi lény szókincse. Persze, ez ártatlan dolog volt, de tíz évesen tény, hogy még hamvasan fiatal voltam ilyesmihez. Meg ahhoz is, hogy ne legyek olyan idióta, hogy ezt otthon el is meséljem - vonok vállat. - Szóval az én Véres Kés klubtagságom erre az egyetlen estére korlátozódott. Az egy hetes szobafogság után bannoltak a bandából - csóválgatom a fejem jókedvűen. Aztán, hogy a veszélyes kérdések vizéről eltereljem a beszélgetést, felteszem a nagy kérdést Gyömbér kisasszonynak, hogy mikor érezte először a rendőri elhivatottságot. - Azt hiszem, a legjobb részét választottad a munkának - biztatom a vörös démont. - Ahogy az anyukád is, egy idő után. Megterhelő egy idő után mentálisan és lelkileg is a rendőri munka borzalmas részével szembesülni nap, mint nap. A labor... sterilebb - találom meg aztán a megfelelő kifejezést némi habozás után. Nincsenek hullák, nincsenek megrázó esetek, és az életveszély is elkerül. Mint a mellékelt ábra mutatja, én sem bírtam túl sokáig az ezzel járó terheket. Ha nem puffantanak le, nem tudom, vajon még mindig nyomozó lennék-e, megkockáztatom, hogy nem. Embereket menteni mindig nemes hivatás, csak éppen fából faragott lélek kell hozzá. - Csillámpóni? - ragadok meg aztán Tara utolsó szavai egyikénél, és csaknem hanyatt vetem magam a röhögőgörcstől, ami elfog ennek hallatán. - Atyaég... - csuklok még a roham csillapodtával is. Azt hiszem, ez volt az est fénypontja. Időtleg idők óta nem nevettem ilyen jóízűt. - Hát, ami engem illet, én is keresztülmentem a sok bolondságon, ami minden gyerekben ott van, ha felteszik neki a nyugdíjaskor körüli rokonok a nagy kérdést, hogy "mi leszel, ha nagy leszel" - veszem fel én is már megkezdett beszélgetés fonalát. - Akartam lenni kukásember, mozdonyvezető, űrhajós, meg cowboy is. A vadnyugati elképzelésem olyan mértékben gyökerezett, és olyan komolyan vettem, hogy még az óvodai farsangon is tehénpásztornak öltöztem. Még meg is van valahol a fénykép, ami akkor készült. Nem, nem mutatom meg! - szögezem le aztán, mert tudom, hogy Gyömbér kisasszony lelkesen kapna az ötleten, hogy láthassa. Bár ahogy őt ismerem, úgyis el fogja érni, hogy egyszer az orra alá dugjam. - Azt tudom, hogy van rajtam egy "rodeo" feliratú póló, bársonynadrág, meg olyan cipő, aminek fehéren rikít az orra. Tényleg, még sose láttam egy kölyköt se, aki ne rugdalta volna le a cipőjéről a festéket - jegyzem meg, amolyan lábjegyzetként. - Szóval, a derekamon ott van egy műanyag pisztolyöv, műanyag colttal, és a kezemben tartom a cowboykalapot. Egyedül a frizurám nem túl vadnyugati. Körbe volt vágva a hajam, egyenes vonal mentén - mutogatom el a dolgot. - Úgy festettem, mint egy Beatles, vagy mint a régi filmeken a középkori apródok. Aztán hat éves voltam, amikor már biztos voltam benne, hogy én rendőr leszek. És ez már nem csak gyerekes ostobaság volt, hanem határozott szándék. Olyan határozott, ami kitartott egészen a felnőtt koromig - biccentek befejezésképpen. Remélem nem fog elhangozni a kérdés, hogy miért, mert az már abba a kategóriába esik, amit majd egyszer, valahol el fogok mesélni, és ami most még a titok kategóriájába esik. Elnéző vigyorral figyelem, ahogy Miss Thredson orvul lelopja a falatot a villámról, és közben érzem, hogy a szívem a mellkasomban nagyobb fordulatszámra kapcsol. Van még egy kis meglepetésem a számára, amit rejtegetek, és talán most jött el az ideje, hogy át is adjam neki. Persze, ez olyasmi, amit majd hazavisz, és kirak a szekrényre. Igaz, nyilván haza fogja vinni, de csak belül. Talán idővel ez is olyan emlék lesz, amire örömmel és szívesen fog visszagondolni. Szóval... akkor gyerünk, Elias! Állj elő a dologgal, még mielőtt totálisan inadba szalad a bátorságod, aztán majd otthon vered a fejed a falba, hogy lehettél ekkora balfék. Egyszer egy lapra kell feltenni mindent, és azt hiszem, eljött a perc, hogy megkoronázzam a mai estét. Szó nélkül talpra állok, előhúzom a zsebemből a telefonomat. Elindítom a zenelejátszót, aztán a kíváncsi ábrázattal ücsörgő Tara felé nyújtom a kezemet. - Miss Thredson... táncolna velem? - kérdezem, és miközben felcsendülnek a zene akkordjai, kezénél fogva néhány lépéssel arrébb vezetem. Körülöttünk sötétség, vibrálnak a mécsesek fényei, és a kezét fogom annak a lánynak, aki elbűvöl és lenyűgöz az egyéniségével. Nem tudom, mi lesz belőlünk, milyen lesz a közös jövőnk, ha lesz egyáltalán. De bárhogy is, ez az este olyan lesz, amire még a halálos ágyamon is vissza fogok emlékezni.
Azt hiszem itt az ideje beismerni, hogy igenis hajlok a romantikára, és igenis le lehet venni a lábamról, ha a megfelelően időzíti, megfelelően tálalja a megfelelő ember. Hogy miért idegenkedtem tőle eddig? Nem volt mindig így. Anya halála előtt legalábbis nem. Azokban az időkben, amikor még majdhogynem minden rendben volt, még nem. Az egész szerintem ott keresendő amikor először tudatosult bennem, hogy mi nem vagyunk rendes család. Óvodás voltam azt hiszem amikor a pisze orrú pulykatojás képű Gilbert megjegyezte, hogy akinek nincsen meg csak az egyik szülője az csonka családban él. Én meg egyenesen sértésnek vettem, mert elég lekezelően és szomorúan hangzott az, hogy csonka család….mintha az olyan rossz lenne, és mintha arról adott esetben a gyerek vagy gyerekek tehetnének. Én persze dühösen sípcsonton rúgtam, és beleharaptam a felkarjába, mire másnap anyát behívatták az óvodába, hogy a kis Tara Thredson kezelhetetlen. Pedig nem voltam kezelhetetlen csak sértett.Akkor kezdtem először faggatózni az apukámról, akiről anya elég szűkszavúan beszélt.Hogy még azelőtt elment, hogy én megszülettem volna, és tulajdonképpen sajnálja, hogy így alakult, de mindenkinek jobb. Nem értettem hogy lehet jobb?Hogy lehetne jobb az, ha valaki hiányzik az életünkből, ha valakit soha nem ismerhettünk, pedig lehet sok dologban rá hasonlítunk? Aztán tizenegy éves koromig szépen lassan leépítettem magamba a dolgot, és elfogadtam, hogy igenis csonka család vagyunk, hangozzon ez bármilyen szomorúan is. Aztán egy este anya elmesélte a történetüket. Hogy mennyire nagy szerelem volt az övék, hogy mennyire nagyon boldogok voltak és azt, hogy ezt a bolondos oldalamat aputól örökölhettem, meg azt is, hogy olyan romlottan édesen romantikus vagyok. Mert az voltam. Olyan könnyen meg tudtam hatódni filmeken, de még akkor is amikor a reklámokban kisgyerekek tűntek fel….komolyan. Tizennégy éves korom körül úgy viselkedtem, mint egy hormonjain uralkodni képtelen várandós nő a második timeszterben. Persze, mert bennem is dolgoztak rendesen a kialakuló hormonok. Aztán anya azt mesélte, hogy apa elment, és nem fog visszajönni. Valahogyan olyan furcsán kerülte ki azt a kérdést, hogy vajon tudott rólam? Nem kellettem neki, vagy miért ment el? Ez valahogyan megválaszolatlan maradt a számomra. Akkor határoztam el, hogy soha nem leszek szerelmes, hogy rajtam ugyan nem gyalogol át egyetlen faszi sem, és az biztos, hogy ha mégis megteszi beverem az orrát. Vagy megharapom a felkarját mint öt évesen a pisze orrú Gilbertnek...szóval tizenhat évesen jött az elhatározás, melynek a vége persze az lett, hogy hétről hétre másba zúgtam bele de olyan halálosan, hogy arra egyszerűen nincsenek szavak. Anyu minden drámámat végigasszisztálta, a nagy szerelembe eséseket és a nagy szakításokat is….és mindig azt mondta, hogy ezek a dolgok tesznek majd később erőssé, és tapasztaltabbá, hogy ha majd betoppan az életembe az igazi, az aki mellett ott akarok lenni másnap is, és harmadnap is, és akkor is amikor már felkelni sem tudok rendesen az ágyból, és akkor is amikor már marokszám kell szedni a gyógyszereket, akkor is amikor májfoltos kezű öregasszonyként simogatom azt a ráncos öreg arcát….szóval ha az életembe betoppan az a bizonyos igazi, akkor fel tudjam ismerni. Persze azt is mondta anya, hogy néha lopakodva és csendesen jön, szinte észre sem veszem. Aztán egy éve anya elment és magával vitt mindent ami jó volt bennem. Én pedig kifordultam magamból. Belevetettem magam az éjszakába, és tompára ittam magam, vagy éppen befüvezve aludtam valamelyik haver kanapéján, vagy éppen ki tudja hol. Volt, hogy száraz levelekkel a hajamban ébredtem fel az egyik bronxi pályaudvaron és nem emlékszem mi történt. Olyan időszaka volt ez az életemnek, amiből egy napon fel kellett ébredni és visszavenni a tempóból, mikor már a tanulmányaim voltak veszélyben.Meg persze nagyapa is meglátogatott, mert megvoltak az informátorai, akik jelentették, hogy sok lesz már a tombolásból. Egy darabig hagyott, egy darabig elnézte, hogy a gyászt fel kell dolgoznom valahogyan. De azt mondta, amikor én elvesztettem az édesanyámat, ő a lányát veszítette el, és egy szülőnek eltemetni a gyermekét talán mindennél fájdalmasabb, mint fordított esetben, ami alapvetően az élet rendje.Bár nem lettem már olyan amilyen voltam, mint anya halála előtt, de azért csillapodott a dolog.Megértettem, hogy nem csak én gyászolok ebben a családban. Jobban belegondolva azt hiszem a mama most ha látna engem Eliassal mosolyogna, és büszkén bólogatna.Noha azért megjegyezné, hogy sosem hitte volna, hogy egy ilyen pasi felkelti a figyelmem.Tény és való, hogy totál nem az ilyen fickókba volt szokásom a hajhagymámig belezúgni, de az is tény, hogy van benne valami, ami miatt pokoli jó érzés vele együtt lenni. Valami, ami ilyen kis bizsergést vált ki belőlem nagyjából mindenhol a testemben,ami miatt úgy vigyorgok rá egyfolytában, mint egy kosár vadalma. A rögtönzött kis meglepetése, a mécsesek fényei, az egész hely szinte teljesen rabul ejt, és szeretnék hülye lenni, meg szeretném azt mondani, hogy hát menjen a francba, ezt velem nem lehet csinálni, nem lehet csak úgy egyszerűen belesétálni a kis lelkembe, zsebrevágni a szívemet és elsétálni vele nagy örömködve.És ő ezt csinálja. Mindennel, ami most történik, és mindennel amivel szinte percről percre meglep.Hogy erre az estére biztosan emlékezni fogok az fix. Nem volt még faszim akinek Chucky baba volt a kedvenc kabalája, olyan sem, amelyik tíz évesen bejelentette a szüleinek, hogy smárolt...és őszintén olyan faszim sem volt még akinek ilyen lehengerlő a mosolya és a stílusa. Hogy korábban nem ilyenekkel futottam? Ugyanmár! Mit számít ez? - Csillámpóni hát! Ilyen kis rózsaszín meg csillogós sörénnyel. Ne röhögj! Még farkat is akartam növeszteni! Mondom, hogy ne röhögj, négy éves voltam baszki! Számomra akkor a világ hercegnős cukormázas takony volt.- röhögök persze én is vele, mert hát tényleg elég bizarr, hogy mi minden fordult meg akkoriban a fejemben, ami egy pszichológus számára későbbi rejtett perverziók elővetítését is jelenthette volna. - Ohóóóó de bizony megmutatod!Méghozzá az önkielégítős sztoriért cserébe kérem azt a cowboyos képet.- emelem meg az ujjam nevetgélve, mert ezt a látványt semmi pénzért nem hagynám ki. - Már az apródfrizurád megér egy heti röhögést. De ne aggódj, az én két fonatos coffikám mellé pont passzolni fogsz. Van egy kép….úristen, mai napig nem tudom hova tenni. Ilyen kis nyári ruhácska van rajtam, épp csak leér a combomig, mondtam is egyszer anyának, hogy mégis ezt hogyan….ez a japán iskoláslány stílus a pedofilok mennyországa...rózsaszín és fehér kockás, az alján csipkézés. Két oldalt összefonva lófarokba a hajam, térdig felhúzott fehér zokni, a lábamon meg Dorothy-t megszégyenítő piros lakkozott cipő. A látvány azért groteszk, mert tátott szájjal, nagy beleéléssel éneklek valamit….de baszki, nincs fogam. Elől minden második hiányzik. Jéééézus, hogy néztem ki!- nevetek hátravetett fejjel, mert eszembe jut a kép, valahol még meg is van, azt hiszem. Anya imádta valamiért, én meg egyszerűen nem tudtam mit kezdjek vele, mert rémesen festettem rajta. Még jóízűen rágcsálom az egyik villájáról lelopott falatot, amikor Elias feláll, én meg követem a tekintetemmel. Kíváncsian nézem, és szeretném megkérdezni, hogy máris mennünk kell, vagy mi történt? De hallgatok, csak egyszerűen figyelem, hogy a zsebébe nyúl és kiveszi a telefonját. Na baszki ránk hívja a zsarukat. Ez lesz a meglepi. Azért remélem ennyire nem elvetemült. Még a sóhajom is elakad amikor felcsendül a zene és meghallom az ismerős akkordokat. Meg sem tudok szólalni, de tényleg. Csak nézem őt elkerekedő szemekkel, és láthatóan megint meghatottan. A kezét nézem amit felém nyújt, majd belehelyezem a sajátomat, hogy felsegítsen és kissé oldalra lépjünk, nehogy valamit összetapossunk az ennivalókból, poharakból. Mit lehet ilyenkor mondani? Vagy mit szabad? Mi az amivel az ember nem töri meg ezt a varázslatot, mi az ami nem hangzik bután, gyerekesen vagy éppen hülyén egy ilyen helyzetben? Csak nézem őt és a szemeim azt hiszem mindent elárulnak. A dal szövege közénk simul, pont úgy, ahogyan én simulok bele a karjába, hogy táncolni kezdjünk. Olyasmi ez azt hiszem, amit az ember csak egyszer él át életében. Ha szerencsés. Mert van aki sohasem. Hogy én szerencsés vagyok, ahhoz már semmi kétségem. Van valaki, aki a fényének gondol, aki tökéletesnek lát a maga számára.Azt hiszem ez a legkülönlegesebb és legbeszédesebb vallomás amit valaha is kaptam úgy alapvetően. Nem próbálta zavarodottan elmondani, vagy éppen profán egyszerű szavakkal, mégis a legszebben fejezte ki, és ezzel azt hiszem teljesen belelopta magát a szívembe. A szemeimben a könnyek úgy ragyognak mint az apró épp csak megszülető csillagok. Már meg sem próbálom visszapislogni őket. - Most orrba kellene gyűrjelek, a korábbi ígéretemhez tartva magam.- nevetgélek könnyes szemmel, és el is csuklik a hangom. - Annyira de annyira utállak, tudod?- tudja. Tudnia kell, hogy mindez az én számból mit jelent. Pontosan tudnia kell, mert amikor a mellkasába fúrom a fejem, a meleg könnyek eláztatják a kabátját, és nem tudom abbahagyni a nevetéssel vegyes sírást.Valami olyasmit kaptam most tőle ami örök, ami visszavonhatatlan.
Bele akarok szeretni. Úgy ahogyan még senkibe. Bele akarok…. Bele fogok...
Egész eddigi életemben úgy gondoltam magamra mint valami végtelenül szerencsétlen, kifejezetten rossz karma alatt születő balfaszra. Olyan csomó sok minden nem sikerült az életben, de komolyan. Már egészen a kezdetektől fogva úgy éreztem túl sok próbát kell kiállnom a semmiért. Nem volt egyszerű a gyerekkorom sok szempontból sem, de kaptam annyi erőt, hogy az, amiben felnőttem részben minta legyen, részben pedig intő jel. Aztán ott voltam fiatal felnőttnek, magányosan, félig üres zsebbel, egy meglehetősen jó szakmával és hivatástudattal, de az élet valahogy nem engedte, hogy normálisabb sorsom legyen, és felhőtlenebb. Elfogadtam, hogy nekem ez az életem, és feladtam a reményt is, hogy változtassak rajta. Belesüllyedtem a sötétségbe, a problémákba, a morfiumtablettákba, láttam a metamorfózisát annak a fiatal srácnak, aki valaha voltam, ahogy a nyomás hatására istent cserélt a lelke és felfalta az ördög. Szóval, már nem küzdöttem, csak beletörődtem mindenbe. Aztán egyszer csak az emberrel történik valami. Találkozik valakivel, aki kinyitja számára a világot. Valakivel, aki elbűvöli, aki megmutatja, hogy az élet tud szép is lenni. Megmutatja, hogy van értelme minden reggel felkelni, tervezni, mert van kiért. Megmutatja, hogy az élet összes szarsága elviselhető, ha tudom, hogy már nem vagyok egyedül. Így hát, ha jobban belegondolok, én egy igazán szerencsés fickó vagyok. Láttam egyszer egy képet, egy nagyon bölcs gondolatot, hogy a szeretetnek nincs szüksége pénzre, mert a lelkekben lakik. Igaz, ez a szép eszmefuttatás egy olyan ház képe alá volt biggyesztve, amit még Drakula is szentelt vízzel locsolt volna körbe, hogy nyugodtan tudjon aludni, de nem számít, mert a lényeg valójában tényleg igaz. Az én lelkem azóta ébredezik Csipkerózsika-álmából, mióta megismertem Miss Thredsont. Különös változásokat érzek magamban. Elég csak ránéznem Gyömbér kisasszonyra, hogy zsizsegni kezdjek minden porcikámban, a gyomrom hol eltűnik, hol visszatér, csak épp a távollétében valaki pillangók százaival töltötte meg, a fejem pedig olyan kába, mint Bruce Lee-nek, ha akció közben véletlenül fejbe csapják egy nuncsakuval. Szóval, ez így annyira nem hangzik összességében jónak, pedig valójában az. Nagyon is az. Eddig csak léteztem a világon, de most mindenre képes volnék. És nem magamért: hanem érte. Kettőnkért. Vacsorázunk, beszélgetünk, nevetünk. Ezek átlagos, hétköznapi dolgok, gondolná bárki is, hogy csak ennyi kell a boldogsághoz? Az emberek nagy része hírnévre vágyik, vagyonra, és olyasmire, ami úgyis itt marad, amikor valaha távozunk erről a földről. Ha most előttem teremne a mesebeli jótündér, és megkérdezné, mi a szívem vágya, nem mondanék neki mást, csak ezt. Hogy mindez maradhasson így. Maradjon az életemben Miss Thredson, és mindaz az a szépsége az életnek, amit magával hozott. Nevetek, ahogy felemlegeti, hogy neki is van ám gyerekkori cikis fotója, és persze, hogy lecsap az enyémre, miszerint látni akarja. Én pedig vagyok olyan bolond, hogy tényleg meg is fogom mutatni neki. - Akkor cserét ajánlok - vetem fel az ötletet. - Lemondok az önkielégítős történetről. Azt amúgy is jobban szeretem én csinálni neked. Helyette megmutatod a fotódat, és én is az enyémet. Tisztességes ajánlat, nem? - vigyorgok, és mikor Gyömbér kisasszony úgy csap rá a kajámra, mintha neki nem lenne, szó nélkül felkelek a földről. Látom, ahogy meglepve, sőt kicsit meghökkenve néz rám, fogalma sincs, mire készülök. De mikor felhangzanak a dal első akkordjai, Ed Sheeren lágy-szomorkás hangján, egy szó nélkül nyújtja nekem a kezét, hogy kissé arrébb vezessem, és karjamat összezárom rajta, miközben lépegetni kezdünk a zene ütemére, már kétségek nélkül érzem. Érzem, hogy ez a dal róla szól. Ő az a bizonyos lány, aki tökéletes, és akit nem akarok soha elengedni magam mellől. És persze megint potyognak a könnyei, mert ismét sikerült a lelkéig találnom. Hogy vallomás-e ez a dal? Félig-meddig igen. Mert az ember nem lesz ugyan szerelmes alig három nap alatt, de azt érzi, hogy valami elkezdődött. Valami, ami csodálatos, és ami ha beérik, akkor a világ legszebb érzelme lehet. - Csak rajta, ha ez minden vágyad - mosolygok, mikor azt mondja, most az előbbi szavai alapján orrba kéne hogy verjen. Aztán kissé szorítok a két karom fogásán, mert ismerem őt, és neki az ilyesmi olyan, mint a bikának a vörös posztó, és gyanítom, hogy alaposan meg lennék lepve, ha a képem találkozna az öklével. Eléggé lerombolná a ma este romantikáját, szóval inkább sztornózzuk a dolgot. Helyette inkább kedvesen simogatom Miss Thredsont, néha egy apró csókot nyomok a hajára, és mikor a zene utolsó akkordjai is semmivé válnak a levegőben, nagy sóhajjal engedem ki az ölelésemből, és a szemébe nézek. Nem csókolom meg - vannak helyzetek, amihez már nem kell, és nem is lehet többet hozzáadni. Azt hiszem, ez így volt tökéletes. - Fájdalom, de lassan mennünk kell - mondom csendesen. - Éjfélkor váltás, és megígértem, hogy legkésőbb fél 12-kor eltűnünk innen. Nem akarom bajba keverni sem Jerryt, sem magunkat. Pakoljunk - vezetem vissza Gyömbér kisasszonyt kezénél fogva a fényszigethez, aztán alig egy perc alatt minden eltűnik a kosárban. Körbenézek, ne hagyjunk árulkodó nyomot, de jelét sem lehet látni, hogy itt két ember titkon, és illegálisan eltöltött néhány csodálatos órát. Elindulunk visszafelé, ahonnan jöttünk, és mikor megfordítom - immár kívülről - a kulcsot a zárban, olyannak tűnik, mintha pontot tennék valami végére. De ez a pont most mégsem véget, hanem kezdetet jelent. Azt hiszem, ma este loptam be magam Miss Thredson lelkébe - remélem kitéphetetlenül. Leadom a kulcsot Jerrynek, összepacsizom vele, és csakhamar az autómban ülünk. Noha nem mondhatnám, hogy fáztam a stadionban, most mégis jólesik a fűtött utastér. Vagy lehet, hogy csak belülről érzem ezt a jóleső meleget? - Nos, Miss Thredson, kívánja, hogy egyenesen hazaszállítsam? - kérdezem mosolyogva. - Holnap egyetem, és ki kell pihenned magad. De ha szeretnél még menni valahová, abban is benne vagyok. Mondjuk, hogy ma este olyan vagyok, mint a Télapó. Teljesítem minden egyes kívánságodat.
Kezdőlap
