– …Chase tehát azok közé tartozik, akik produkálták azt a hármast, amelyet figyelmeztető jeleknek szoktak hívni gyermekekként, miszerint potenciálisan sorozatgyilkos hajlamaik lehetnek: ágybavizelés az indokolt kornál tovább, kisállatokkal való kegyetlenkedés és pirománia. Mégis fontos kihangsúlyozni, hogy ez nem feltétlenül jellemző minden esetre, és nem minden jellemezhető alanyból lesz végül sorozatgyilkos. Általában van egy meghatározó fordulat még fiatalkorukban, amely sokkhatásként éri őket – magyarázom széles mozdulatokkal a nagyrészt meglepően csendes és figyelmét felém fordító teremnek. A fények le vannak oltva, csak a kivetítő fénye árasztja el a termet kékes izzással, én pedig a vászon szélén állok, kezemben a távirányítóval. Lapozok egyet a képek között, hogy egy régi, fekete-fehér kép tűnjön fel egy ápolatlan külsejű, soványarcú, viszonylag fiatal férfiról. A bíróságon kísérik a törvényszolgák, ő pedig a kezére tetovált pentagrammát mutogatja a fotósoknak. – Richard Ramirez, aki 1984 és 1985 között támadott meg nőket, gyakran időseket, a Los Angeles-San Francisco körzetben, például gyermekként rajongott az unokatestvéréért, aki vietnámi veterán és ex-kommandós volt a különleges haderőknél. Ez az unokatestvére mutatott a háborúból való visszatérését követően nemi erőszakról, válogatott kegyetlenségekről és holttestekről felkavaró felvételeket az alig tizenkét esztendős Ramireznek, majd a szeme láttára lőtte fejbe a feleségét, valószínűleg tovább súlyosbítva az egyébként is befolyásolható és erőszakra hajló fiú elméjének állapotát. Az előadóterem Colosseum-szerűen magasodó padsorainak tetején egy kéz lendül a magasba, de már azelőtt megszólal a viszonylag fiatal fiú hangja, hogy biccentenék felé. – Őt hívták Éjszakai Vadásznak, ugye? – A média valóban ezt a nevet aggatta rá – bólintok. Az itt lévők mindegyike (leszámítva az egyik nyomozótársamat az IU-tól, Spencert, a professzort, meg néhány érdeklődő tanárt) túl fiatal ahhoz, hogy akkoriban életben lehetett volna, nem hogy emlékezzen a tömeghisztériára, amit egy-egy hasonló ügy keltett. – De általában jobb nem emlegetni. Sok sorozatgyilkos amolyan hírességként gondol magára, amiért a tévébe kerül és jól hangzó nevekkel riogathatja a tömegeket még a börtönön túlról is. Jobb nem megadni nekik ezt az örömöt. – De megesik, hogy folyamatban lévő ügyek alatt az elkövető ingerelése érdekében olyan nevet aggatnak rá, amely direkt provokáló, ugye? – Ezt már az egyik első padsorból kérdezi egy női hang. Azt hiszem, másodéves kriminológia szakos, aki néhányszor maradni szokott kérdezősködni tőlem vagy a kollégáktól. Azt hiszem, Jean a neve. – Igen, valóban ki szoktuk néha így ugrasztani a nyulat a bokorból, hogy úgy mondjam, Jean – biccentek, a lány pedig jól láthatóan nagyon elégedett, amiért tudom a nevét. – Sajnos megesik, hogy ilyen ügyekben túl jól megszervezett tettekről esik szó, ahol nincs kapaszkodó, és nem tehetünk mást, mint várunk, hátha a következő áldozatnál majd vét több hibát, és lesz min elindulnunk. Az efféle, sokszor mentálisan sérült, nehéz gyermekkorral bíró személyek személyes kielégülést találnak a tettben, még ha nem is feltétlenül közösülnek az áldozattal. Sokszor tévhitekben élnek, például hogy átok ül rajtuk, vagy hogy valamelyik belső szervük rosszul működik, és ezt csupán rituális gyilkosságokkal orvosolhatják. Az utolsó padsorokban halk kacarászás támad, ahogy az egyik fiú minden bizonnyal fergeteges választékossággal figurázza ki az „elmebetegséget”. Nem hibáztatom, egykor én is csak megvetni és kinevetni tudtam az effélét. Azóta viszont láttam pár dolgot. – Maga szerint mi lehet az oka annak, hogy nálunk a világ bármely más pontjánál több sorozatgyilkosról készült feljegyzés? Szerencsére nem vagyok tanár, úgyhogy megtehetem, hogy mindkét kezemet összekulcsoljam a tarkómon, és fintorogva bámuljak fel a plafonra. Igazából annyira nem nyűgöz le a sorozatgyilkosok elméjének működése, a pszichológia diplomám ellenére sem, nekem egyszerűen túl érthetetlen. Egész eddig nem is kellett soha ehhez hasonlóval foglalkoznom, mert általában vaklármának bizonyultak az ügyek, bár egyszer felkértek külsős szakértőnek egy washingtoni ügyben. És persze, most néhány hete lezártuk az „Ismétlő Jack” ügyet, amelyről kiderült, hogy egy sorozatgyilkos-rajongó skizofrénről volt szó, aki megpróbált felérni a „nagyokhoz”. Tele volt vele a tévé, de azt nem nevezném igazi sorozatgyilkosnak. A jelenlétem mindössze annyival magyarázandó, hogy Spencerrel együtt vettem már részt több FBI-képzésen is, többek között egy olyanon is, amely a sorozatgyilkosok felismeréséről és módszereik kiderítéséről szólt. Biztos, ami biztos. – Jó kérdés. Fogalmam sincs. Optimista szemlélettel talán azt mondanám, hogy nincs több nálunk, mint máshol, egyszerűen kevés a miénkhez fogható méretű és népsűrűségű ország, amely megfelelő módszerekkel tudná felderíteni az ügyeket, majd ezt hajlandó is lenne a világ elé tárni. – Éljen a USA! – Hallatszik a hátsó sorokból, amire nagyrészt nevetgélés a reakció. A keserű élen én sem tudok nem felvállalni egy félmosolyt. – Mindazonáltal, hozzátenném, hogy sok esetben csupán vaklármáról van szó, és nem tradicionális értelemben vett sorozatgyilkosokról. Véletlen egybeesések vagy személyes célzatú gyilkosság-sorozatok, amik merőben különböznek. – A tökéletes gyilkosság? Poirot mód? – Igen, olyasmi. Meg akarom ölni A-t és B-t, mert személyes ügyem volt velük, de nem akarom, hogy rájöjjenek, én voltam, ezért előbb megölöm C-t, D-t, aztán A-t, E-t, B-t, és végül F-et, hogy ne legyen gyanús, majd eltűnök. Talán megpróbálom ráfogni valami sátánista rituáléra az egészet, nyomokat hagyok a helyszínen, amik félrevezetőek. – Kicsit sok gyilkosság ez két emberért. Megvonom a vállam. – Egy gyilkosság is sok egy egészséges ember számára – értek egyet vele. A legelső kérdést feltevő fiú jelentkezik ismét. – Akkor is ez történt, amikor megölték a társát? Az a sok félrevezető gyilkosság? Azt is sorozatgyilkosnak hitték, ugye? Meghűl a vér az ereimben, mert valahogy nem számítottam itt és most erre a kérdésre, holott teljesen logikus. Szerencsére mielőtt túl feltűnővé válna a csend és megpillanthatnák a hidegen gyöngyöző izzadtságot a halántékomon, két tenyér csattan össze. – Nos, azt hiszem, sajnos az óra végére értünk – lép oda mellém Yao professzor, a tantárgyfelelős, aki eredendően is meg szokott hívni minket az előadására. A villanyok felkapcsolódnak, és az elkeseredett ciccegés így lehet mind az óra végének javára írni, mind a hirtelen fényére. Én mindig ebben a teremben aludtam a legjobbakat, mikor ide jártam. – Akinek van kérdése, az nyugodtan tegye fel majd nekem a fogadóórán, vagy esetleg elküldheti e-mailben az Intelligence Unit saját címére… Nem figyelek már oda, inkább a laptopomhoz lépek, hogy lassan becsukjam a diavetítő ablakot és leállítsam a gépet. A terem hangos zsivajjal telik meg, ahogy a diákok (akik nem csak a Columbiáról érkeztek, hanem egy csoport talán a CUNY-ról) összeszedik a cuccaikat és a két kijárat felé indulnak, minden bizonnyal egy következő előadásra. Váltok még pár szót Spencerrel, akit máris megrohan pár érdeklődő (ő tartotta az előadás Bundy-ról szóló részét, a nagyágyú), miszerint majd később találkozunk, majd még az egyik nagydumás srác lép oda mellém, érdeklődve, hogy tudok-e mutatni pár képet majd a legutóbbi ügyről. A srác ugyan valóban nagydumás és sportoló is, de valóban érdeklődik a kriminológia iránt, úgyhogy megígérem neki, hogy rám írhat Facebookon, és majd megiszunk egy sört. Ezek után kisietek a teremből, átvergődöm magam a diákok között, és nem törődöm azzal, hogy a nevemet vélem kihallani mögülem. Már rajtam van a kabátom, és igazából semmi másra nem vágyom, mint végre egy cigarettára. Általában nem okoz gondot kibírni nélküle két órát, de ez a végső kérdés egy kicsit betett, úgyhogy szapora léptekkel sietek ki a nagy előadóból, át a tágas és világos előcsarnokon, aztán már szaporán szedem is a lépcsőket. De megint hallom a nevemet. Felpillantok az égre, elátkozok mindenkit, aki csak odafent a vesztemet kívánhatja. – Helló – pillantok fel a lányra, várakozásteljes nyugalommal, ahogy lassan megfordulok. Tara az, tudom, mert már bemutatkozott néhány előadással ezelőtt. Az összesen láttam, ami azt illeti, és majdnem az összeset követően akadt is néhány kérdése, ami miatt feltétlenül itt kellett maradnom. Valóban érdeklődött, de megütött valami különös érzés, hogy nem csak a válaszaim érdeklik, hanem az is, hogy kitől kapja. Nem vagyok teljesen hülye, és jártam egyetemre. Tudom például, hogy Jean néha megpróbál egyedül maradni velem, mikor Spencer meg én elmegyünk sörözni valahová néhány hallgatóval; elvégre, bárhogy próbálja leplezni, az a kérdés, hogy házas vagyok-e, nem tartozik a témához. Azt mégsem olvashatom a fejére, hogy túl fiatal nekem és az apja lehetnék, mert jól tudom, hogy ha más körülmények között találkoznánk, nem érdekelne. Így egyszerűen… fura. Általában nem Tara szokott az egyetlen lenni, aki kérdezősködni akar, de ő az egyetlen, aki most utánam is sietett, amitől egy csipetnyi rossz érzésem támad. – Remélem, hogy nem autogrammért jöttél, mert azt én adom el az eBayen – jegyzem meg könnyed szórakozottsággal. Az egyik zsebemből előveszem a dobozomat, ki egy szálat, és már rá is gyújtok. Szerintem öt méternél távolabb vagyok már az egyetem épületétől, meg a portás is itt cigizik néhány lépéssel odébb, úgyhogy nem törődöm vele túlzottan. – Segíthetek valamiben? Jegyet nem tőlem kapsz, úgyhogy lehet, hogy feleslegesen szaladgálsz.
Már egy fél órája csak nézem a pasast, hallom is a hangját, de csak néhány mondat jut el értelmesen hozzám. Egész idő alatt azt a bizonyos levelet látom magam előtt amit anya megírt, de soha nem adott postára. A címzettje az a Bellamy West volt, aki most elmélyülten, bár kicsit talán fáradtan magyaráz. Próbálom összerakni a levél tartalmát a vizuális képpel ami éppen előttem van. A számban egy sárga-piros agyonrágott szívószál, még délről, amikor Carol és én kajálni voltunk nem messze az egyetemi főépülettől. Na igen, Carol. Neki köszönhetem, hogy idegenlégiósként bejutottam ezekre az előadásokra, mivelhogy nem a Columbia hallgatója vagyok ugyebár. De amikor meghallottam ki fogja ezeket tartani, egyszerűen mindegyiken ott akartam lenni. Mondvacsinált indokokkal odamenni hozzá előadások után, és valószínű teljesen hülyének gondol a nyilvánvaló logikai kérdések feltevése kapcsán, de a fantáziám nem terjed ki a “tartsuk titokban tudom ki vagy” jellegű dolgokra. Hallom, hogy beszél. Talán némelyik mondatot még értem is, de leginkább az tűnik fel, ahogyan a szája sarka minden mondatvégnél egy kicsit összerándul. Totál ezt csinálom én is. Vagy hát ezt mondja Freud. Mint egy citromba harapó macska. Rém szellemes. Carol átnyúl és megállítja a szívószál fel-le mozgását, amire összeráncolom a homlokom és kérdő, jobban mondva számonkérő pillantást vetek rá. Ő meg odahajol és a fülembe súgja. -Nem fejeznéd be? Rohadtul idegesítő. -Akkor ne nézd! -Hallgasd a pasast, tök érdekeseket mond. -Hallgatom, baszki, hallgatom! Bólogatok serényen, mint a kutya a kalaptartón, és előre hajolva figyelem a kialakuló diskurzust pár hallgató és Mr West között. Én inkább nem kérdezek. Mert amit kérdeznék annak köze nincs a leadott anyaghoz. Persze próbálom ám megemberelni magam és végre odafigyelni az előadásra is. A kivetítőn a képek váltják egymást. Egyik rosszabb arcú mint a másik. A sorozatgyilkosok nem éppen a nekem fekvő terület, legalábbis ebben a formában. Anya szerette ezt csinálni. Persze ez ebben a kontextusban valószínű rettenet hülyén hangzik, de ő jó volt a szakmájában. Több mint tizenöt évig dolgozott a manhattani kettes profilozójaként.Azt gondolná mindenki, hogy ez valami rohanós meló, mint a filmekben, pedig sokkal inkább igényel csendet és gondolkodást hosszú órákon át. Engem sosem vonzott ez a világ. Én jobb szerettem a kézzelfogható dolgokat, amik nem pusztán következtetéseken alapszanak. Már nem is emlékszem mi volt az ami először vonzott az egyenruhás, vagy inkább kiskosztümös munka felé. Lehet, hogy az ilyesmi genetikailag van kódolva az emberbe? Az első sorból egy csajszi kérdez. Felismerem a hangját, ami rohadtul akadékoskodó, a mindentudó pedál-medál tulajdonos hangja.A neve nem ugrik be, de nem is csoda, hiszen nem ismerhetek személyesen mindenkit. Még akkor sem ha alapvetően az egyetemistákra jellemző, elég széles baráti társasággal rendelkezem. Aztán jön a srác a világ leghülyébb keresztkérdésével, amin elnevetem magam és oldalra nézek Carol-ra a számból lógatva ki a szivószálat, és kicsit idétlen fejet is vágok, meg forgatom a szemeimet. - Szerinted ez magától ilyen hülye, vagy segítenek neki? Miért itt van a legtöbb sorozatgyilkos? Hol legyen, a Kalahári sivatagban?- a mellettem ülő barátnőm jól szórakozik, és amikor felharsan az országot éltető szöveg a hátsó sorokból én a tömeggel nevetem el egy emberként magam. A derültség azonban lefagy az arcomról, amikor valaki rettentő diszkrécióval megáldva - remélem érezhető az irónia a felvezetésemből- West nyomozó meggyilkolt társáról kérdez. A téma engem is érdekelne, sőt talán mindenkinél jobban, hiszen anya akkoriban, amikor az egész ügy terítéken volt, és amikor nekem soha nem engedte, hogy ezeket a híradásokat nyomon kövessem a tévében (még jó, hogy van net!) meglehetősen sokat beszélt telefonon egy bizonyos Simonnal. Az ő kilétére még nem derült fény, de amióta az ezüst doboz tartalma számomra nyilvánvalóvá vált, egyre több darabka kerül a helyére abból a kirakósból, ami az én egész életem része is egyben. Mennyire különös, hogy anya haláláig majdhogynem teljesen tisztában voltam azzal, hogy ki is vagyok, hogy kihez tartozom, és kik a legfontosabbak az életemben. Aztán borult az egész, mint egy hanyagul épített kártyavár. Rá kellett döbbennem, hogy nem ismertem valójában az édesanyámat, minden amit mesélt, az egész életem egy hatalmas hazugság, és én szeretném végre tudni, hogy miért történt ez így? Vajon tudta, hogy meg fog halni? Miért volt neki fontos ennyire ez a Mr West? Milyen szerelem volt ez, és miért lett olyan hirtelen vége? Lehet, hogy anya valakivel megcsalta, akitől később teherbe esett velem? Vagy nem is csalta meg és az apám valójában….a gondolatok úgy fészkelik be magukat a kobakomba, hogy tökéletes káoszt hagynak maguk után. És ahelyett, hogy válaszokat kapnék bármelyikre, egyre csak sokasodnak. A nagyszüleimet hiába kérdezem. Konok és meg nem másítható hallgatásba burkolóztak.A nagyi azt mondja, ne kutakodjak olyasmi után, amiről az édesanyám azt akarta, hogy ne tudjak. De ha így lenne, akkor nem hagyta volna meg azt a dobozt, tele millió emlékkel, amik tudom, hogy fontosak voltak neki. Talán a legfontosabb az életben. Az ember nem őrizget a halála napjáig egy préselt virágot, egy buszjegy hátuljára rajzolt szivecskét és hasonló butaságokat….üres cigisdobozt, egy félig kiürült gyufaskatulyát, meg egy korhadt faágat, amire egy öntapadós sárga post-it cimkét ragasztott és ráírta, hogy: “Az eső egy héten át esett, és te öleltél a fa alatt.”....azt sem tudom ez mit jelent. Mondjuk ez pont nem anya írása volt.Jó lenne tudni kié. Elbambultam azt hiszem, és valahol egészen máshol jártak a gondolataim, mert az elzsibbadt könyökömre eszméltem, ami a kemény asztalkán támaszkodott idáig, kezem bölcsőjében meg az állam. Hallom az összecsattanó tenyeret, meg a hangot ami az előadás végét jelzi.Összerezzenek és némán szedegetem a cókmókom, mellettem Carol is készülődik. - Beugrunk Rudihoz hazafelé? Van egy rózsaszín állati szett, meg akarom venni.Szerintem megy a szemem színéhez. Carolnak minden jól áll, mert velem ellentétben magas, karcsú lány, lehetetlenül kék szemekkel és aranyszín tincsekkel, amiknek a vége helyes csigákban kunkorodik. Én ezzel szemben alacsony vagyok, olyan Bridget Jones-osan tömött galamb és nevetségesen vörös a hajam, amit időnként ellensúlyozni akarok szőke hajfestékkel. Nem mindig sikerül az összhatás, és olyankor egy kiskakas tollazatát megszégyenítő színekben pompázik a fejem teteje. Megrántom a vállam, miközben a távozni készülő West nyomozót nézem. - Ha megvársz, amíg én…. Közbevág, mint mindig. - Na neeeee! Már megint? Te komolyan, Tara, te rá vagy kattanva erre a pasira? Vagy mi? Az idősebbekre buksz?Minden előadás után odamész hozzá, aztán hülyeségeket kérdezel, aztán elsunnyogsz mint a róka, aki tyúkot lopott és rajtakapták.Mit akarsz te tőle? Nézz már rá! Az apád lehetne! Na ez egy csont nélküli három pontos volt. Ha a dolgok jelenlegi állását nézzük még akár az is lehetne. Feltéve ha a megérzéseim helyesek...vagy nem is tudom. Teljesen össze vagyok zavarodva, csak azt tudom, hogy jó lenne tudni az igazat, de úgy telibe, face-to-face nem merem megkérdezni. Nem sikerül. Azt sem tudom hogy fogalmazzam meg. És különben is, ha helyesek az infóim, nős, gyerekei vannak...vagy valami ilyesmi. Most hogy rongyoljak bele az életébe a hülye kis elméletemmel, ami az anyukám régi emlékei között kutakodva jött elő? Bizonyíték kell. Valami olyan, amivel nem lehet szembeszállni. Csak éppen még nem tudom hogy csináljam. Elsőnek minnél többször akarok a közelébe lenni, és azt akarom, hogy emlékezzen rám, vagy feltűnjek neki…..végül Carol egy óriási ötlettel áll elő, amit félig tréfásan mond, félig talán komolyan, de azt hiszem megadja az alapját annak, hogyan és miképpen kezdjek hozzá az egészhez. - Figyi, ha annyira nagy grouppie vagy ennél a West nyomozónál, miért nem kéreted magad gyakorlatra az ő osztályára? Vagy kifejezetten hozzá? Simán lenne rá lehetőség. Mostanság úgyis kapkodnak a lótifuti egyetemisták után, mert mindenki a könnyebb helyeket választja. - A rendőrségi kórboncnok részleg nem hiszem, hogy a legmenőbb és a legkönnyebb, és én oda kérettem magam erre a félévre. - Akkor változtass! Elgondolkodva billentettem oldalra a fejem, majd szedtem a cuccaim, mert a nyomozó már az ajtóban volt. Gyorsan fordultam vissza Carolhoz. - Menj előre Rudihoz, megyek után. Csak fél óra...okés? -Eskü? -Kisujjas, komi! A kisujj esküt gyorsban lezavartuk mint két hülyegyerek, én meg a hátizsákommal, meg az oldaltáskámmal meg egy hosszú, rajztartó tokkal már robogtam is a nyomozó után, hogy még távozás előtt elcsípjem.Apró lábaim vannak, nem tudok úgy futni, ő meg azokkal a nagy virgácsokkal halad rendesen. Többször utána kiabálok, és már csak akkor fordul meg, amikor az épülettől távolabb érünk. Itt már rágyújthat. Alapból dohányzás ellenes vagyok - kivéve a fű, az gyógyszer!- de a benti utolsó kérdés hallatán nem csodálkozom, hogy most ez az első ami annyira kell neki. Az első mondatán mosolygom és a fejem rázom, ja persze a hasonlóan szellemes válasz nem marad el. - A sajátomat én is ott árulom. Vigyázzon, magasról indul a licit. Viszik mint a lopott biciklit. És tudom, hogy nem magától kapok jegyet. Hacsak nem valamelyik jó nyári hétvégére van jegye a Broadway-re. A Hairt már évek óta meg akarom nézni.- a Hair volt anya kedvence. Tudat alatti utalás lenne? Nem tudom. - Izé….- vakarom meg a tarkóm a kezemben szorongatott rajztartó tokkal egyetemben, kis híjján fejbe is verem magam vele. - Az jutott eszembe az előadása kapcsán, hogy vajon a genetikának mennyi köze lehet ahhoz, hogy valaki...adott...izé...utat választja. Úgy értem egy sorozatgyilkos gyereke még ha jó környezetbe is kerül akkor esetleg lehet belőle is valami elvetemült darabolós gyilkos?- hát ez szép kérdés. Hülyébb nem is lehetnék! West nyomozó, mint a megszólítása is mutatja rendőr és nem genetikus. De talán választ tud adni a kérdésemre, aminek ugyan a témája kapcsolódik a mai előadásához, de alapvetően a felvetés már sokkal mélyebb értelemben került feltevésre. - Persze csak ha van rám sacc….olyan negyed órája. Utána mennem kell. A kisujj eskü az szent és sérthetetlen.
Az apró termetével, szinte rikító narancsszínű hajával és millió pakkjával elég mókás látványt nyújt, amit egy külön vigyorral is jutalmaznék, ha jobb kedvemben járnék, de sajnos nem járok. A pszichológusom is megmondta (akit kötelező havonta látogatnom, úgy tűnik ez a protokoll, ha lelősz valakit), hogy a gondok elől való menekülés nem megoldás, és nem volt hajlandó elhinni, hogy én semmi elől nem menekülök. Látszott, hogy nem ismer; ha tudná, hogy mindig ösztönösen választom a küzdelmet, sose mondana ilyeneket. Arról viszont nem én tehetek, hogy a társadalmunk néhol igen merev szabályrendszere nem tartja elfogadhatónak, ha például az idegesítő kollégád miriádnyi kérdését legszívesebben egy hozzá vágott székkel jutalmaznád, akkor sem, ha tényleg szeretnéd hozzávágni azt a széket. Ugyanígy, annak a ragyásképű kölyöknek sem rakhattam egy pillantás alatt helyre az orrát a hülye kérdései miatt. Nem, akkor határozottan bajba kerültem volna; jobb volt kisétálni. A hideg levegő egy kissé le is hűti a halántékomban forrongó nyomást. Már amíg nem kell idekint is hallgatókkal szembesülnöm. Hová lettek azok az idők, mikor megláttad a tanárodat az egyetemen kívül, és elbújtál a zöldséges stand mögé, nehogy észre vegyen? Jogos: az inkább a középiskolára volt jellemző. – A Hair egy jó musical – vonom meg a vállam, noha jól tudom, hogy nem tűnök olyan musicales típusnak. Nem is vagyok. De vannak jó pillanataik, ez épp ezek egyike, sőt, az első, ami kicsit megenyhített az irányukba. Emlékszem, hogy úgy kellett elvonszolni, hogy megnézzem; már nem tudom, ki lehetett ilyen erőszakos. Régen volt. Felvont szemöldökkel várom a válaszát. Ha közvetlenebb lennék, olyan, mint amilyennek a legtöbb honfitársamat megismertem, felajánlanám, hogy segítek cipelni a holmijait, így lenne udvarias, de nem vagyok. Ha bunkóbb lennék, mint amilyennek a legtöbb New York-it megismertem, meg sem fordultam volna, hogy most várjak, míg kiböki. Véletlenül mentolos cigit vettem. Csak szagról érzem, ízről rég nem; összeráncolom tőle az orrom. Mindig olyan érzés kerít el miatta, mintha azokba a mellkaskenőcsökbe áztatták volna. – Ezért szaladtál utánam? – emelkedik még magasabbra az egyik szemöldököm. Nincs benne lefitymálás, inkább egy adag rezignáltsággal keveredő „miért megint én?” érzés. Rendes lánynak tűnt, de ennél átlátszóbb kifogással még sosem találkoztam. Most komolyan. Még Bailey is ügyesebben hazudja, hogy csak azért nem ért haza takarodóra, mert meg kellett mentenie a fáról egy macskát, pedig csak tizenöt. – Ugye tudod, hogy ez nem az én szakterületem…? Sóhajtok, és a füstöt az ég felé fújom. Igazából azt sem mondhatnám, hogy van szakterületem. A szemem sarkából nézem; emlékeztet valakire, de az istenért nem tudnám megmondani, kire. Az ehhez hasonló nagyvárosokban az ember egyébként is százezer arcot lát minden héten, ha nem többet; néhány visszatér kísérteni álmok formájában, néhány pedig, mint most is, nem hagy nyugodni, biztos vagy benne, hogy láttad már valahol. Ennél csak az rosszabb, mikor a világért sem ismernéd fel, de ő úgy köszön, mintha világraszóló cimborák lennétek. – Tara, ugye? – kérdem végül. Mivel csak vendégelőadó vagyok, vezetéknevekkel sosem foglalkozom, sőt, a neveit is csak azoknak jegyzem meg, akiknek nagyon muszáj. A kabát miatt nehéz megállapítani, de egy kicsit húsosabbnak tűnik az átlagnál; ebben nincs semmi rosszallás, csak egy fura megállapítás, miszerint a kövérkésebb emberek rendszerint valamiért sokkal vidámabbak. Lehet, hogy a kaja teszi; én magam a betegesnek tűnő soványság (néha elfelejtek enni) és az edzőtermi jólét között ingázom. Utóbbinak semmi köze ahhoz, amit Lilia anyja szokott sugalni; fogalmam sincs, mikor ér el a kapuzárási pánik, már ha valaha, de nem a hiúságom vezet az edzőterembe minden nap, hanem a düh. Talán egy széket nem vághatok hozzá Nunezhez, de azt senki sem akadályozhatja meg, hogy az ő pofáját képzeljem a bokszzsákra. – Kérsz egy szendvicset? Kérdésnek hangzik, kérdésként funkcionál, de igazából inkább meghívás; én éhes vagyok, az egyetemmel szemben pedig pont ott van egy Subway-utánzat, amolyan hipsteresen fancsali, és mivel még korán van, a hely sem lesz tömve ébredező egyetemistákkal. Még. – Egy labort hurcolsz magaddal? – bökök a cuccai felé, de nem ajánlom fel, hogy segítsek neki. Ennyi előnye van annak, ha viszonylag hierarchikusan feljebb lévő pozícióban vagy. Ha esetleg elejtené az egyiket, akkor azért vállalkoznék rá, talán, mert megsajnálnám, és mert egy kicsit hasonlít Bailey-re, mikor még kicsi volt, elmentünk meglátogatni az alig fél órával odébb élő nagyanyját, ő pedig mintha költözni készült volna, bőröndszámra vitte magával a szórakozást, nehogy véletlenül unatkozzon. – Ez egy olyan kérdés, amin a pszichológusok szoktak vérre menő vitákat folytatni – vonom meg a vállamat, ahogy az esőáztatta fekete betonon gyalogolunk. Érződik az elektromosság a levegőben, az a tipikus nehézség és víz-illat a vihar előtt. New York egészen pofás város, legalábbis bizonyos részei; de tavasszal a keleti-part egyik városában sem lehet megmaradni a sok esőtől. – Nature or nurture. Öröklés-környezet; John Locke szerint az újszülött lelke üres lap volt, tabula rasa, és a tapasztalatok formálják. Aztán jött Darwin, és mindent elbaszott az evolúció-elmélettel; Francis Galton, az ő unokatestvére vezette be az „öröklés kontra környezet” fogalmát. – Nem ezt kérdezte, de néha megpróbálok úgy tenni, mintha haszna is lett volna a diplomámnak, akkor is, ha csak alapfokú. Néhányan szembe sétálnak velünk a campuson; az egyik felük valószínűleg az apjának néz, a másik meg pedofilnak. Ha igazam van, akkor Tara az utóbbiban reménykedne, de ezen álmait kénytelen leszek idejekorán kigyomlálni. Gondoltam, célszerűbb ezt valami kellemesebb környezetben, például abban a kajáldában megtenni, mint az egyetem épülete előtti lépcsőn. – A sorozatgyilkosság olyan fogalmak összegzése, amit nem igazán értünk. Úgy értem, nem értjük, miért épp így alakul, vagy miért van belőlük több bizonyos helyzetekben… Ott a skizofrénia. Sok sorozatgyilkos skizofrén, ami genetikailag örökölhető és örökíthető; ha az egypetéjű ikred például skizofrén, 40-50% az esély, hogy te is az leszel. De ez csak a következtetés levonása, igazából nem tudjuk, hogyan öröklődik, nem ismerjük a behatásukat, az expressziójukat. Voltak például kutatások, ami szerint sokkal több skizofrén születik télen, mint nyáron. Vagy hogy ha az anyák influenzásak lettek a második trimeszterben, nagyobb eséllyel adtak életet skizofrén gyermeknek. Micsoda fontos tények, mi? – húzódik a szám gúnyos vigyorra. Eldobom a cigarettát, rátaposok a bakancsom orrával, és ott hagyom a járdán. Majd az eső elmossa. – Ez a baj a genetikával. Fogalmakat találnak ki hozzá, törvényeket próbálnak felállítani, de igazából lószart se konyítunk hozzá. Mint a fizika. Jött Newton, Faraday, Bohr, Curie, Schrödinger… Aztán bumm, Planck és a kvantumfizikája. Meg Einstein, és az egész korábbi fizikát megbaszták. Kvantumfizika. Nem tudjuk bizonyítani, hogy így van, ahogy van, de azt sem tudjuk bizonyítani, hogy nem ezért történnek így a dolgok, szóval fogadjuk el. Az úton átkelni nem egyszerű. Négysávos, és a város kezd ébredezni; szerencsére előbb vagy utóbb, de valahol dugó alakul ki, és muszáj lesz lelassítaniuk, aztán mi meg átmehetünk. Az egyik indiai barátom mesélte, hogy náluk kicsit durvábban megy a dolog; az autósok és motorosok le se lassítanak, olyan meg, hogy közlekedési rend vagy lámpa nincs is. Megindulsz a hat sávos úton, aztán majd kikerülnek. – Az ember azt hisz, amit akar. Én azt hiszem, hogy a gyilkos ösztön mindannyiunkban benne van; maradék, még az állati énünkből, a korai évezredekből, ahol bunkóval vertük agyon a Neandervölgyit, hátulról, sunyiban, mert féltünk tőle, holott ártalmatlan volt. Tudtad, hogy a csimpánzok a legközelebbi rokonaink, vagyis ezt mondják? Valahol kilencven százalék fölött. Nyilván tudtad. Soknak hangzik, mi? Ha azt mondom, az egerekkel is megosztjuk hetvenöt százalékát, máris nem annyira… Senki sem akar egér lenni. A csimpánzoknál, akik ugye a legközelebbi rokonaink az orángután mellett ezek szerint, megfigyelték nem csak a cuki-muki dolgokat, amiket a híradó lehoz a sok gyilkosság, tűz, borzalom és háború után. Nem csak festeni tudnak, meg jelelni, mint Kokó, a gorilla. Képesek kegyetlenségre; ez pedig olyasmi, amit nem lehet megfigyelni máshol az állatok között. Nekünk kegyetlen, hogy a hímoroszlán megöli a kölyköket, ha új falka területére lép, nekünk kegyetlen, hogy a sasmama hagyja, hogy az egyik fióka megölje a másikat, de ezek a túlélés miatt történnek. A csimpánzok viszont szándékos kegyetlenségeket követnek el, háborút folytatnak, ölnek. Nem azért, mert az étel vagy a terület kell nekik, hanem mert erőszakosak, és ők akarnak lenni az erősebbek. Érdekes, hogy pont ők a legközelebbi rokonok, mi? Fogalmam sincs, mennyire figyel, igazából nem veszem magamra, ha nem. Az előadás számlájára írom, hogy ennyire beszédes lettem. Az ajtóban azért előre engedem. – Bennünk van a gyilkolás képessége. Bennünk van a kegyetlenségre való hajlandóság. Van, aki azt mondja, nem lenne képes ölni. Hülyeség. Mindenki tud, mindenkinek akadna olyan helyzet, ahol bármit megtenne; ha mást nem, a teljes káosz közepette. Kétségtelen, hogy van, aki hajlamosabb az erőszakra, mint mások. Kémiai reakciók az agyban, különböző hormonháztartás. Hogy miért, azt nem tudjuk, de neveket aggatunk rájuk; pszichopatizmus, szociopatizmus, antiszocialista viselkedészavar, skizofrénia, disszociatív személyiségzavar, az egész ábécé. Hogy szerintem örökölhetőek-e? Nem vagyok génszakértő, de a tapasztalataim alapján hajlandóságot mindenképp örökölhetsz. A kérdés inkább az, hogy az egyén megkapja-e azokat a külső ingereket, amik aktivizálják a szunnyadó hajlandóságot; hogy valaki meglöki-e azt a bizonyos követ a lejtő tetején, amiből lavina lesz. És ezért nem lehet elválasztani az öröklést a környezettől. Számít, kik a szüleid; de megfelelő környezeti hatások mellett, hacsak nem akkut betegség alakul ki, talán sose tudod meg, hogy benned mi lappang. Odabent jóval melegebb van, mint kint, a sütők végett szinte már kellemetlen; nem látom még a pultot, úgyhogy nem tudom eldönteni, mit rendeljek. Nem tudom, a válaszom mennyire elégítette ki a tudásszomját; és azt sem tudom, hogy igazából mi a fenét is keresett itt. Nem tűnt se pszichológus-tanoncnak, se leendő nyomozónak. – Az alkoholizmus is örökölhető. Nem egy az egyben, csomagként; de akinek a felmenői alkoholisták, még ha nem is ismeri meg őket, hajlamot örökölhet. Ez megnyilvánulhat abban, hogy jobban bírja a piát; hogy nem lesz rosszul tőle, sőt, nagyobb élvezetet lel benne, mint a legtöbben, mert erre érzékenyebbek a receptorai. Valami 2008-as NIAAA tanulmány szerint kábé 40-60%-ban számít a genetikai faktor az alkoholizmus kialakulásáért. Állítólag az ilyen „vérvonalas” alkoholisták amygdalája is kisebb. És magasabb a szerotonin szintjük. Sokat megmagyaráz. – Ezen megint csak magamban somolygok, keserűen, ahogy mindig. Még az egyetemen kellett utánanéznem ennek az egész szarságnak; az addikciónak, az öröklésnek. Azóta is mindig eszembe jut, ha Bailey-re nézek. – Miért kérdezed? Szeretnél egy sorozatgyilkos fiához feleségül menni és nem tudod, mekkora a rizikó?
Nem volt kedvem elmagyarázni Carolnak, miért olyan rohadtul fontos,hogy én ennek a pasasnak minden előadásán ott legyek. Látnom kellett. És tudom, rohadtul tudom, hogy ez innen vagyis onnan nézve minek tűnik, de ez jelenleg a legkisebb problémám. Dühös vagyok. Nem is dühös, inkább csalódott.Kurva csalódott. Mióta az ezüst dobozt megtaláltam az agyam gyorsvonat üzemmódba kapcsolt, és úgy száguld a végállomás felé, hogy ezer lasszóval sem tudnának megállítani. Egy rodeón én lennék a megülhetetlen bika. Idióta hasonlat, nem? Ahha, szerintem is. Lapozzunk! Tudom mi a szakterülete, de egyszerűbb a hülyegyereket adni, meg a kérdésekkel bombázó egyetemista lányt, amolyan fan-girl beütéssel.Elterelés? Ha beválik miért ne? A Hair nem csak egy jó musical, hanem kvázi a kamaszkorom. Eleinte nem értettem, aztán egy kupac baromságnak gondoltam, végül, amikor már ezredszer láttam, azt hiszem megértettem a lényegét. Noha emlékszem eleinte az volt benne a legmenőbb, amikor betépnek. Vagy ilyen nem is volt? Mindegy. Berger szerintem a huszadik század legnagyobb formája volt.Most azonban nem megyek bele annak ecsetelésébe, hogy miért is szeretem. Persze jó lenne tudni, hogy ha a sejtésem igaz, akkor ő is látta e, esetleg anyával, valami esős szombaton, amikor bőrig ázva beültek Trevino-hoz, a kis köpcös olaszhoz, amelyik hadarva beszél, és minden második szava olasz anyázás.Többféle verzióban. Anyázza a félig főtt tésztát, anyázza a paradicsomszószt, a félérett bazsalikomot, és a szakács összes felmenőjét….meg azoknak az anyját is.Szóval jó lenne tudni, hogy járt valaha Trevinonál mondjuk úgy a kilencvenes évek elején, de végül csak lenyelem a kérdést. Ilyen direktben mégsem kérdezhetek. Bólintok. Igen, ezért rohantam utána. Illetve ezért is. Vagy ezért a legkevésbé. Lényegtelen, nem? Itt vagyok, kérdezek, ha nem akar válaszolni hajtson el. Vállat is vonok, amolyan egyszerűséggel, apró ajkaim lebiggyednek, mintha éppen csak semleges választ készülnék adni, az egyébként szerintem elég költői kérdésre. Mondjuk azt megkérdezném, hogy mi is pontosan a szakterülete, mert ahogyan látom eléggé csapong időnként a témák között, de meg kell állapítanom, hogy ez talán ezért lehet, mert mindenhez ért. Mindenhez is. Persze a nagyapa szerint nem lehet mindenki mindenben jó, de törekedni kell rá. Ez olyan tudod, amit a srácok szoktak mondani, hogy nem kaphatsz meg minden nőt, de azért törekedj rá. Hehe. -Ja, Tara. Mint Scarlett O’Hara, csak Scarlett és O’H nélkül és T-vel az elején.Meg talán némi ír beütéssel.- nem vicceskedek direktbe, ez nekem általában csípőből jön. Az ég felé gomolygó füstöt bámulom egy ideig. -Olyat is tud mint Gandalf? Olyan menő sokárbócost? Ja mondjuk nem egy lápatoroki dohány amit szív.- biccentek a fejemmel a kezében fogott cigi felé. Na nem mintha érdekelné a véleményem valószínű, de ez engem soha nem szokott érdekelni. Mondom és kész. Majd leállítanak ha bárkit zavar. A cuccaim után érdeklődik. Na igen. Többnyire fel vagyok rendesen málházva, mert mindig mindenhova egyszerre akarok odaérni, és nem akarok bajlódni azzal, hogy még hazavágtatok az újabb adagért, meg mert elég sok dolog érdekel, és elég sok külön szakkörre íratkoztam be, aminek a nagy része a kreditért megy, nagy része viszont tényleg érdekel.Megpaskolom a kis henger alakú irattartót. - Ebben egy adag sósavban oldottam fel a kémia professzort, mert ugye a tudást érdemes töményen magunkba szívni.A kis zsákban egy matek fakultációs strébert mártottam rézgálicba. És a nagy zsákban egy dunsztos üveg formalinban lögybölöm azokat a vendégelőadókat, akik nem akarnak válaszolni a kérdéseimre.- röhögöm el végül magam és a fejem rázom. -Amúgy hát ja, kérek szendvicset. Legyen benne sajt, tojás és egy kevés fokhagyma. Büdös tudom, de jót tesz az érrendszernek. Fiatalon az ilyesmire is kell gondolni. Nem ötvenévesen akarok arra gondolni, hogy kibasztam magammal amikor nem zabáltam két pofára a fokhagymát. Ja és távoltartja a bugyiba várakozó seggfejeket is.Ühm, és kell még bacon és saláta is. És ne sajnálják ki a koktélparadicsomot, azokat a piciket, amiknek olyan az ízük mint egy apró kis cukorkának.- a rendelésem majdhogynem egy szusszra adom le. Ő kérdezte, hogy kérek e, és én kértem. Azt nem mondta, hogy nem hív meg és azt sem, hogy nem kérhetek akármit. Na és itt jön az a része, amikor elgondolkodik az ember, hogy legközelebb merjen kérdezni, vagy inkább mondja meg őszintén mégis mi a francot akar. Egyszerűbb lett volna azzal nyitni, hogy “Nézze Mr West! Az a nagy büdös helyzet, hogy van egy fényképem magáról meg az anyukámról nem sokkal a születésem előtt karácsonykor, tökig a hóban boldogan és vigyorogva….szóval nem lehet, hogy véletlenül maga az apám? Vagy mondjuk nem véletlenül, hanem direkt? Hogy szerette az anyukámat, és lazán otthagyta amikor terhes lett velem? Hogy olyan kurvára nagyra van a tudásával, meg mindennel, miközben lövése sincs róla, hogy én a világon vagyok, csak mert nem is akarta tudni?” Merthogy amúgy szent meggyőződésem, hogy anya ezért nem beszélt soha az apámról. Mert ő nem akart engem, és őt sem akarta nagy pocakkal, és tele problémával ami egy újszülöttel jár. Pelenka szag, és fürdető, meg hintőpor, baromira idegesítő csörgő, három óránként ébredő visító csecsemő. Szóval miközben beszél én csak figyelem, amint gesztikulál, a szája mozgását, vagy éppen a testtartását, és arra gondolok, hogy az évek alatt vajon mennyit változott? Vagy genetikailag van e bennünk közös? A cigit elpöcköli és rátapos. Na hát ezt látva cáfolnám az egész elméletet. Én sosem csinálok ilyet. A spanglit csumáig szívjuk, nincs pazarlás. Nem tudom mennyire tűnök jelen pillanatban rajongó tininek, vagy bamba egyetemistának, vagy a kettő keverékének, mert esküszöm, hogy próbálok figyelni, csak ez nem olyan egyszerű.Bólogatok is, meg hümmögök, meg néha, amikor poénnak gondolom amit mond még vigyorgok is, hogy értem ám a tréfát, még akkor is ha az nem az volt. Mindegy is. Az ajtónál előre enged, én meg mint valami hipszter serpa bevackolom magam a gönceimmel a helyre. Páran fel is figyelnek ránk, vagy jobban mondva rám, ahogyan a nagy málhámmal úgy forgolódom mint elefánt a porcelánboltban. Hopp, egy gipsz szobrot majdnem le is sodortam, és egy fiatal srác, ilyen helyes zöld színű köténykében - valószínű itteni felszolgáló- ördögi reflexekkel kapja el. Rám néz. Mosolyog. Visszamosolygok rá, még azt hiszem kacsintok is, és amikor elfordul, hogy továbbinduljon a dolgára, megbámulom a hátsóját. Húbakker. Mióta alkalmaznak ilyen csini kerekseggűeket a Subway-ben? Sűrűbben kellene erre járnom. Az alkoholizmus örökölhető. Ez a mondat azért rendesen odacsap.Persze nem kérdezhetek rá erre sem direktbe, és ez a beszélgetés, mint eddig az összes többi kezd egyre inkább hülye lenni, vagy hát én tűnök egyre jobban annak. Már a saját szememben, meg szerintem Mr West (jajj de rémes ezt így kimondani is) sem gondol teljesen normálisnak, hogy állandóan utána kajtatok. Nem vagyok teljesen dilis és álszent sem, hogy ne tudnám minek tűnik ez a fajta folytonos érdeklődés. De amíg azt hiszi, hogy simán csak a sármja és a felnőtt mivolta a vonzó, vagy egyszerűen gerjedek az öreg faszikra, addig sem kell az igazsággal foglalkozni. Persze ez megint olyan igazság, amit én hiszek annak. Ledobom a cuccaim magam mellé, a végén pedig mint egy színes kis szeretetcsomag megérkezem én is a padszerű ülések egyikére, szembe Bell-el (hagy hívjam már a keresztnevén legalább, ha már nem mondhatom neki, hogy apa. Bizonyíték hiányában persze….de nekem van bizonyítékom, neki meg még sejtése sincs.) - Egy gerontofil alkoholista sorozatgyilkos, hogy pontosak legyünk!-lendítem mutatóujjam halálos komolysággal a levegőbe, aztán már vigyorgom is. Pocsék a humorom ha olyannal kell beszélgetnem, akivel szemben nem lehetek totálisan szókimondó. -Amúgy mondja, maga el is hiszi azt a sok zagyvaságot, amit az előbb elmondott nekem, vagy csak azért mondta, hogy addig se hallgasson amíg ideérünk? -kérdezem végül rátalálva egy picit a valódi önmagamra. -És azért hívott meg egy szendvicsre mert tényleg meg akart hívni, vagy azért mert nem akart elhajtani a vérveretes fa…- elég Tara! Sokat káromkodsz, nem éppen nőies. Kurvára nem nőies! -...francba! Szóval nem kell ám velem kedvesnek lenni, vagy éppen kényszerből dumálgatni velem. És különben is. Azért találtam ki az egész hülyeséget, hogy beszélgethessek magával. Tulajdonképpen mindegy is miről, csak dumáljunk, érti.- magyarázom miközben a kezemmel latinokat megszégyenítő széles mozdulatokkal gesztikulálok, aminek az asztal közepén álló sótartó lesz az elszenvedője. Felborul. Ajjaj, a nagyi szerint a kiborult só mindig veszekedést jelent. Hát remélem ez csak valami urbánus legenda. Közben odaér az előbbi kerekseggű, hogy felvegye a rendelést. Még mindig bazsajgok rá mint a nyári napsugár eső után. - Van ilyen helyes kis szendvicsetek tojással, baconn-el, sajttal, koktélparival, salival és vállalhatatlan mennyiségű fokhagymával? Na olyat hozz nekem, és egy óriás pohár narancslevet. Csak hagyd ki belőle azokat a kis rost szőr darabokat. Rémes amikor kis híjján megfulladok bennük.Kösziiiiiikkeee!- irtó cukipofa leszek a végén, majd a sótartót szépen összerendezem az asztal közepén. Bell-re sandítok. Vajon félreérthető voltam, vagy sikerült átadnom valamit abból, amiről én úgy gondolom, hogy át akartam adni.Érthető vagyok mint egy kovalens kötés, nem?
Markkal annak idején rengeteget vitáztunk, néha csendben, néha hangosan, néha egy galacsint vágott hozzám a másik asztaltól, mikor a Jefe nem figyelt, néha pedig az öklömet kapta válaszol néhány sör után. A vége mindig röhögés lett, általában; de voltak olyan dolgok, amikben nem ismertünk megbocsájtást, ez pedig a rocktörténet klasszikusainak rangsorolása. Nem csak egymás között, de az albumoknál is. Arról például órákat tudtunk vitázni, érvelni, mintha legalábbis a globális felmelegedés megállításainak terveit veséztük volna ki, melyik a legalulértékeltebb, mégis legjobb albuma egy-egy bandának. Szerinte a Deep Purple albuma, a The House of Blue Light sokkal alulértékeltebb, mint a Who Do We Think We Are!; ő random felhozta ezt a témát, én pedig valami ne csinálj segget a szádból-szerűséggel válaszoltam, ez pedig órás vitákat indított el, amik néha napokig húzódtak, a kollégáknak pedig fogalmuk sem volt, hirtelen miért néz be Mark a konyhába két megbeszélés közötti szünetben azt kiabálva, hogy She’s a hard lovin’ woman!, és én miért vágom hozzá a papírpoharamat azzal, hogy Rat bat blue. Ahogy ebben a mindenhol „kézműves termék” címkékkel ellátott hipsterkávézóban-slash-szendvicsezőben ücsörgöm és a hangszórókból valami dubstep remixe szól a Personal Jesusnek, azt kívánom, bárcsak életem végéig hallgathatnám inkább a Bad Attitude-öt. Vagy akár az Earth, Wind & Fire-t, a Village People-t, bármit, csak ne ezt. Nagyjából hasonló módon vállalnék be akárhány médiaszereplést, csak szabaduljak ebből az érthetetlen szituációból a vöröshajú lánnyal, aki Scarletthez hasonlítja magát, csak valahogy mégsem. – Zagyvaságot? – vonom fel a szemöldököm és alig állom meg, hogy el ne nevessem magam. Ő kér, hogy válaszoljak, aztán közli, hogy hülyeség. A mai fiatalok tényleg elkanászodtak, nem? Az persze már a személyes kérdésköre, hogy érdekli-e a válaszom vagy sem, hogy mennyire tartja relevánsnak vagy szükségesnek. De itt még nem ér véget, hanem nagyon is megy tovább a mi a fene történik? szekér, Tara ugyanis megfejeli még egy kérdéssel. – Szerinted ilyen, ha valaki kedves? – hunyorgok rá, de igyekszem nem válaszolni igazából. Sokat elmondhatnak rólam, de a kedvesség épp nem szerepel az aktámban; ha mégis, akkor a sok ellehetetleníti a közös munkát, a modora hagy némi kivetnivalót maga után és prózaian egyszerű West egy fasz csatolmány alaposan elrejti a kíváncsi szemek elől. Nem mintha bármikor is olvastam volna az aktámat, egyszerűen nem érdekel, a belső ügyosztály épp miket vakart ki a pocakjából egy kiadós lazac-vacsora után, de a feletteseim épp elégszer hangoztatják, hogy legyen egy általános elképzelésem. Egy olyan általános, mint amivel Tara valódi szándékát is megszakértettem a korábban fejben, meg még párszor előtte, és ami most egy lemondó, szinte figyelmeztető sóhajjal mondatja ki velem a nevét: – Tara…! Nem tudom, hogy figyelmeztetésnek szánom-e, mint mikor a konkrét utasítás nélkül akarom elküldeni a lányokat fogatmosni lefekvés előtt, vagy mint mikor Borelli azután is vigyorogva áll az asztalom mellett, hogy elmondtam neki, milyen sok dolga van még aznap. Fejsimire várt vagy jutalomfalatra, azt nem tudom, de általában elég volt egy célzó torokköszörülés. Valamiért úgy sejtettem, ez Tarával nem lesz mértékadó. Az agyam mélyén valahol megszólal a Hard lovin’ woman. – Én csak egy kávét kérek – legyintek lemondóan a pincérsrác felé, aki erre gyanúsan összevonja a szemöldökét, amit bizonyára szed. Nem létezik, hogy ilyen vékony vonalú, mint a nőké. – De milyet…? – Semmilyet. Egy kávét. Feketén jön ki a gépből. Na, azt. – Barnacukor? Édesítőszer? Krémpor…? Van bio is. – Lassan megrázom a fejem, hogy a pillantásom intenzitásából érzékelhesse, mennyire feketén akarom, mire szinte lenyűgözve húzza el a száját. – Respekt, öreg! Öreg az anyád…! – Egyszer olvastam, hogy a grönlandi fókákat az anyjuk tizenkét napig eteti, aztán ott hagyja őket és vissza se megy, a kölykök meg másfél hónapot ott szerencsétlenkednek a jégtáblákon, próbálnak túlélni. A testsúlyuk felét elvesztik. Nem élnél túl – állapítom meg a fejemet csóválva, szavaimat az imént távozó fiú hátának intézve, bár valószínűleg inkább Tara fülei azok, amik meghallgattak. Úgy fordulok vissza hozzá, mintha elfelejtettem volna, hogy Ő is ott van. Bárcsak. – Grönlandi fókák. Tudod, azok a fehér… édes kis…? Mindegy. Összesöpröm azt a sugárirányban szétszóródott sószem-mezőt, amit az általa felborított tartó az én felemre küldött, és az asztal közepére száműzöm a fehér kupacot. Pont, mint a grönlandi fóka a kicsinyét. Szólnom kellene, tudom. Mármint, valami értelmeset, valami olyat, amit már az előző pár alkalom során is el akartam mondani. Nem is elmesélni való, inkább figyelmeztetés, egy vállrázás, ha úgy tetszik: ébredj fel! Ha nem szólalok fel hamarosan, tudom, hogy Ő fog, abban meg nem lesz köszönet. Egyébként is kezdtem fáradni. – Nézd, Tara… Nagyon hízelgő az érdeklődésed. Tartsd meg a lelkesedésedet. De nem gondoltál bele, hogy jobb lenne valami más felé fordítanod…? Valaki más. Ezek az átlátszó kifogások és próbálkozások… Kedves lány vagy. Hadd ne kelljen megbántanom téged. Ez elég egyértelmű volt? Remélem. És szerencsére nyílt helyen történik, ahol remélhetőleg nem fog jelenetet rendezni, vagy ha igen, akkor úgysem jövök már vissza ide. – Miért szerettél volna igazából beszélni velem?
Jó, oké, nem kedves. Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy leszarja, hogy ott vagyok az előadásain vagy nem. Nekem is ezt kellene, meg elgondolkodni azon, hogy anya vajon miért nem beszélt soha róla. Vajon mi volt az égbekiáltó vétek, ami miatt tulajdonképpen úgy nőttem fel, hogy apámként tekintettem minden faszira a népszerű televíziós sorozatokban, aki jócskán meghaladt az életkorban odapasszolót. Azistenit, még Ross dokira is így tekintettem a Vészhelyzetből, pedig ő aztán pasasnak sem utolsó. Mondjuk azt hiszem, hogy egy kezdő pszichomókus egész szép kis disszertációt össze tudna hozni az évek során kialakult apaképemből, hogy miből és hogyan rakom össze az ideálist. Meg persze arról is, hogy miért rajzoltam következetesen öt évesen minden karácsonyi családi rajzomra Batmant a hülye bugyogójában meg a sapijában.Apa helyett. Talán hősként akartam rátekinteni, valaki olyanként, aki létezik és lehet, hogy kurvára itt van valahol, csak maszkot visel és én nem ismerem őt fel. Azt hiszem elég hajmeresztő dolgok sülhetnének ki, ha valaki tényleg látná a gondolataimat, vagy a fantáziavilágomat. És persze nem is értem, hogy miért gondolom többnek azt a bizonyos fényképet. Talán a dátumok egyezése? Lehet, hogy azelőtt szakítottak, mielőtt anya teherbe esett velem, lehet, hogy csak egy bosszúból felszedett félrészeg egyetemista véletlen besikerült lánya vagyok, és közöm nincs Mr Westhez. Ez azért keményen fejbe tudna csapni, ha tényleg így lenne. Szóval adom az extra lazát, meg a hűdehumorosat, ami általában olyankor kívánkozik ki belőlem, ha zavarodott és összekuszálódott vagyok. Agyban nagyon nem vagyok egyben, és a kis érzéseim is rendesen keringenek, körtáncot járnak a lelkecskémben. Én istenbizony szeretném neki elmondani az egészet, meg egyszerűen csak rákérdezni, de helyette jövök mindenféle süket hülyeséggel, amire nyilvánvalóan ő nem tud sokat reagálni. Én is csak lesnék mint hal a szatyorban. A kerekseggű a szimpla kávé fogalmával nemigen van tisztában, elvégre ez mégis a Starbucks….úgy értem ha ide bemész nem mondhatod azt, hogy csak egy kávét kérsz. Az szentségtörés érted. Minimálisan is szedd jambusokba a kívánságod, ha az már ilyen hótegyszerű. Forgatom is a szemeim nagy vigyorogva, amikor az előttem zajló diskurzus megesik, és juszt se vágok közbe, hogy széppofi, csak rántsd meg a kart a gépen, mint az egyszeműt szombat esténként nagymagányodban, és ami ott van azt simán hozd ki. Visszafordulok Bell felé, és elkerekedő szemekkel hallgatom a fókákról tartott mini előadást, meg a só összeszedésének tökélyre fejlesztését. Nem mintha úgy nekem mondaná. Valaki még ül az asztalunknál? Nincs itt senki, baszki, kihez beszélsz? Enyhén előre biccentem a fejem, biztató nagy kerek szemekkel nézek rá, hogy jóvan tudom milyenek a grönlandi fókák, fejezze csak be nyugodtan az érvelést, de végül félbehagyja. Sóhajtok. - De utálom mikor valaki elkezd valamit mondani, és aztán ott hagyja csak úgy lógva az utolsó gondolatot.- dunnyogok szinte csak magam elé, erre a kis időre komolyodva csak el, bár az ábrázatom sokkal inkább sértődött. Aztán még időm sincs felocsúdni, amikor belekezd valamibe, amiről először nem nagyon értem, hogy hova akar eljutni...jahogyjaaaa! Nem tudom mi látszik jelenleg az arcomon, de valószínű a totális értetlenség, meg az eszeveszett kíváncsiság keveredik némi agyalással, hogy miképp is világosítsam fel, miért loholok annyira a nyomába. Kurvagyorsan ki kell találnom valami magyarázatot, mielőtt azt hiszi, hogy meg akarom mászni, mint féllábú zsoké a versenylovat. Értem én, hogy ez lepattintós szöveg, csak épp nem az van amiről ő úgy gondolja, hogy van. A kérdés elhangzása után legalább fél percig gekkó módba kapcsolok és mozdulatlanul bámulok bele hótkomolyan az arcába, aztán hátradőlve elég harsányan és elég idétlen röfögő hörgéssel röhögöm el magam. Nem fogok jelenetet rendezni, neeeeeem azért nem. Még büntiben tartom magam amiatt az eset miatt, amikor a campus kávézójában elég csúnya módon tettem lapátra egy Tim nevű srácot….vagy Tom...vagy Ted...mindegy. Nagyapa azóta is visszafogja a havi apanázsomból a kávézó székeinek és a tükrös kávéspolcnak az árát. Kicsit eldurvult a szakítás na. De értetlen volt mit csináljak? - Ma...mah...maga most komolyan azt hiszi, hogy én azért rohangálok maga után, mert...na neeee! Okés, hogy nagy az egója, de ennyire?- röhögök idétlenül tovább, bár látva az ábrázatát, és még visszaidézve az előző szavait, tényleg ezt gondolja. Mondjuk, jó, aláírom, hogy kívülről nézve ez már kicsit több részemről mint szimpla érdeklődés...na bassza meg, akkor is arról beszélünk, hogy lehet, hogy az apám! Sőt, valahol mélyen érzem, hogy az. Csak a tudós bennem, bizonyítékot akar. Nem hibáztatom. A tudós énem mindig is erősebb volt az érzelgős kis szukánál, aki már jó régóta nem vagyok. - Azt mondja kedves lány vagyok!- teszem a mellkasomra nyitott tenyerem és értetlenül pislogok, a nevetgélésem már inkább zavarodott és még mindig sértett. - Honnan a picsából tudja, hogy kedves vagyok, amikor nem is ismer? Megbántani? Azt hiszi ezzel meg tud bántani? Szart se tud rólam!- vágom oda, mint egy hülye, tizenéves kamaszlány a lázadó korszaka elején. Hát igen, ez úgy kimaradt az életemből. Anya mellett valahogy minden olyan egyszerűnek és elérhetőnek tűnt. Nem akartam lázadni, nem akartam semmi mást csak vele maradni életem végéig...szóval hogy most itt vagyok és ilyen vagyok, az annak köszönhető, hogy kiderült az egész életem egy ótvárnagy hazugságra épült. Ő nem azzal bánt meg, hogy azt hiszi rá akarok akaszkodni, hanem azzal, hogy azt hiszi csak ezt akarhatom tőle. - Az eszébe sem jutott, igaz, hogy azért érdeklődöm mert tényleg érdekel a véleménye, tényleg tartom annyira..tartottam- javítom ki magam nagy hirtelen, mert jelen pillanatban, még ha ez ötperces vélemény is, és amilyen gyorsan jött, úgy vissza fog alakulni.De most még ez van. -...annyira, hogy adjak arra amiről beszél. Még akkor is, ha istenverte grönlandi fókákról hadovál, meg sorozatgyilkosokról, meg faszomseemlékszik még mikről, de a lényeg, hogy érdekelt.- a közeli asztaloktól többen minket néznek. Nem mintha érdekelne, bár azért a nyomaték kedvéért az egyik pulykatojás képűre rávillantom jégkék szemeimet. - Mi van, nem elég édes a kávéd, vagy kihűlt az almás pitéd? Foglalkozz azzal, meg a hosszúkörmű fekete lencsibabával. Selfizzetek, bánja a gyíkom!- legyintek, miközben az egyetemista forma srác zavarodottan fordul vissza az asztalukhoz, én viszont határozottabban Bell felé. - Hol is tartottam? Ja, hogy miért is vagyok itt és miért akartam magával beszélni.Szóval mindenre gondol igaz, csak arra nem, hogy a szakmai érdeklődés hozott a közelébe?- egynagybüdös francot! Mégis magam is meglepődöm milyen egyszerűen jön ez a hazugság. Na ja, eddigi életem során mások hazudtak nekem, itt az ideje törleszteni. - Jelenleg Simmons hadnagy mellett vagyok a drogosaknál. Mármint nem úgy, hogy én drogozok, hanem náluk vagyok gyakorlaton. A következő félévtől viszont maga mellett szeretnék dolgozni. Persze ha letesz arról a kényszerképzetéről, hogy bejön nekem, és magára akarok akaszkodni. Hé tudom, hogy nős, és úgy meggyűrűzték mint a postagalambot, szóval nálam amúgy sem lenne pálya. Tisztelem én az ilyet, érti.- kicsit már visszatalálok magamhoz, és persze alaposan fürdőzöm a saját kis hülye hazugságomban. De amíg mellette leszek, addig talán alkalom adódik arra, hogy kiderítsem valóban ő az apám, vagy tévedés. És ha tévedés, akkor is jól jön az a fél év gyakorlat, jól fog mutatni a papíromon. Ha meg az apám….húbaszki, akkor még ki kell találnom hogyan és milyen módon fogom nekiszegezni a kérdést: miért nem kellettem sem én, sem a mamám neki?
Az embernek egy bizonyos kor felett nincsenek elvárásai. A mindennapos dugók, az adóbevallás lehetetlen útvesztői, a munkatársak és a vitatkozó tinédzserek karöltve a felmerülő egészségügyi problémákkal előbb-utóbb egyszerűen kiölik belőled az ambíciót. Már ha értelmes ember vagy; elvégre, vannak azok, akik még hetven évesen is képesek abba a tévhitbe ringatni magukat, hogy igazi főnyereménynek számítanak, akkor is, ha a beleikben több gáz van, mint az orosz-ukrán vezeték éves szállítmánya, a fejükről kihulló haj duplán burjánzik elő minden más testnyílásukból, és a vizelési ingerek alapján a hólyagjuk inkább tésztaszűrőre hasonlít. Valami a pszichéjükben arra kényszeríti őket, hogy megrögzötten ragaszkodjanak hozzá: még fiatalok maradtak, és ez minden bizonnyal az egyre közelgő elmúlástól való félelemben gyökerezik. Sosem gondoltam, hogy ilyen lennék, főleg azért, mert annyi szart borítottam már mások és a saját nyakamba, hogy mindennek érzem magam, csak épp jó partinak nem. Van az az ösztön, ami miatt a tekinteted automatikusan követ egy csinos nőt, akkor is, ha a társadalmi normák szerint túl fiatal hozzád, igen; és megvan a szépség a formákban. Ahogy azt egyszer Rodriguez nyomozó (aki nagyon is a női nem képviselője, és egyébként meglepően szivélyes társaság) kifejtette nekem ezzel kapcsolatban: csak azért, mert van egy imádott kabátom, aztán nézegetek egy másikat séta közben, nem jelenti, hogy azt kevésbé szeretem, ami rajtam van, vagy lecserélném. Nekem mondjuk épp nincs kit vagy mit lecserélnem, mivel sikeresen felégettem majd’ minden hidat, de ez részletkérdés. Még mindig úgy érzem, hogy Lilia ott van mellettem; hasonlóképp, mint ahogy az amputáltak megesküdtek arra, hogy még érezték a rég ott nem lévő végtagot. Mert Lilia ilyen volt nekem; egy végtag, amit elvesztettem, a testem, az életem része. És soha nem fogom megbocsájtani magamnak, hogy mindent elcsesztem. Úgyhogy mindennek tekintetében, meglehetősen megdöbbent, mikor a lány egyszerűen nevetni kezd, mint valami holdkóros. Nem reagálok a kérdésre szavakkal, pusztán az egyik szemöldököm emelkedik meg homlokomon. Az elején próbálja úgy beállítani, mintha kettőnk közül én lennék az ostoba, aki érthetetlenül őrült módon viselkedik, de hamar kiderül (az egész kávézó számára is), hogy a lány fejében nem egészen stimmel valami. Míg ő magában szépen kiakad a semmin, lényegében, én körülpillantok a kávézóban. Persze, mindenki erre-erre pislant. A drámánál nincs jobb. Én pedig rögtön meg is bánom, hogy megpróbáltam kedves lenni vele. – Azt hiszed, a káromkodástól majd komolyabbnak hat a mondandód? Hogy súlyt kap? – kérdezem halkan, de igazából nem várok rá választ. Legszívesebben rágyújtanék. Senki sem szereti, ha kinevetik, főleg akkor, ha nincs oka; ha nem léptem volna rég túl azon, mennyire érdekel mások véleménye, mondjuk úgy tíz-tizenöt éve ezen egyszerűen felhúztam volna magam, majd egy egyszerű „viszlát!”-tal kisétáltam volna az ajtón. Segítséget kér, aztán még neki áll feljebb. Ez a mai fiatalság tényleg nem normális. Arra, ahogy kijavítja magát, vigyor görbíti felfelé a szám sarkát. Tényleg kislány még. Ez a reakció arra emlékeztet, amikor Charlie egyszer megkapta Bailey régi plüssfarkasát, amivel akkor már évek óta nem játszott, ám erre Bae annyira kiakadt, hogy addig nem volt hajlandó abbahagyni a sírást, míg vissza nem kapta a játékot. Aztán fél órával később már megint fogalma sem volt róla, hol van, és az új játékaival játszott. – Eszembe is juthatna – bólintok egyetértően. – Eszembe jutott volna, ha a szakterületem iránt érdeklődsz. És nem vágod azt a fejemhez, hogy, idézem: „azért találtam ki az egész hülyeséget, hogy beszélgethessek magával”. Nem tudom, mit akart elérni ezzel a kirohanással. Hogy majd elszégyellem magam…? A letartóztatásokkor elhangzó „jogában áll hallgatni, minden, amit mond, később felhasználható ön ellen” című nóta ilyenkor is érvényes. Ha a saját gyerekem lenne, talán még aggódnék is, amiért látszólag ennyire labilis a lelki állapota, hogy egyik pillanatról a másikra ugrál, bár egyrészt az én hangulatingadozásaimmal nincs jogom megszólni, másrészt pedig talán történt valami. Az embereket meg szokta lepni, hogy figyelembe veszek ilyesmit, pedig ez a nyomozások egyik alapvető hibája; valaki máshogy viselkedik, bűntudatosnak tűnik, ezért a nyomozó eldönti, hogy ő lesz a bűnös, holott talán csak attól fél, hogy kiderül, elütött egy kutyát. Közben meg a valódi tettes elmenekül. Lehet, hogy meghalt valakije, és a világon éli ki a fájdalmát; talán nem jött össze a féléve úgy, mint szeretné, és ez a mi felsőoktatási rendszerünk díjszabásával nagyon is komoly stresszforrás. Talán egyszerűen ballábbal kelt fel, vagy elhagyta a pasija, barátnője, elfelejtette a Netflix-jelszavát… – És miért érdekelt, Nem Kedves Kisasszony, hogy mit mondok, ha maga amit mondok, nem? – kérdezem nyugodtan. Kettőnk közül valakinek annak kell lennie, szinte érzéketlennek és pártatlannak, még ha résztvevő is vagyok; mint a terápiák, amire annak idején járnom kellett. A pszichológusnő hangja még mindig élénken él bennem, az a tárgyilagos, de dallamos hanglejtés, amivel Mensch-ről kérdezgetett. Közben a lány legújabb célpontja egy szomszéd asztalnál ülő egyetemista lesz. A fiatal srác vet rám egy segélykérő pillantást – a fókák is biztos ilyenekkel bombázzák az anyjukat, mikor azok elhagyják őket –, de csak a vállamat vonom meg. Szakmai érdeklődés. – Mmm-hm. – Ez a nem túl meggyőzött, de elfogadó hümmögés az egyetlen, amit a kijelentése kivált belőlem. Szakmai érdeklődés! Aztán folytatja, még több képtelenséget halmozva fel. Oké, el kell ismernem, a hatodik érzékem, amivel én nem szellemeket látok, hanem az igazságot vagy annak hiányát, kissé ellentétes jelzéseket küld; valahol talán igazat mond, de van valami hátsó szándék, egy plusz, amiről egy szót sem ejt. – És miből gondolod, hogy én bárkit is szeretnék magam mellé? Vagy a te egód is akkora, hogy azt gondolod, mindenki kapva kap utánad? Szarevő vigyort ejtek meg felé. Csak szórakozom vele; ennyit megérdemel az előző kirohanása után. – Ha pedig arra játszottál, hogy meggyőzz… Nos, akkor elég rossz úton haladsz, nem gondolod? Nem szokás sértegetni azt, akitől szívességet szeretnél kérni. – Igazából valahol szórakoztat. Mármint, eléggé a határon táncol a szórakoztató és a sértő szemtelenség között; utóbbi pedig nem személyesen zavarna, hanem én magam is elég nyűgöt tudok jelenteni az őrsnek, úgyhogy ha emellé még egy magát kontrollálni nem tudó törpe tasmánördögöt is a nyakukra szabadítanék, rövid úton megszabadulnának tőle. – És honnét veszed, hogy házas vagyok? – vonom fel végül a szemöldökömet. Elvégre, az ujjamon nincs gyűrű; okkal. Az is igaz, hogy munka közben annak idején sokszor levettem, mert Lilia aligha díjazta volna, ha mondjuk belsőségek, vér, vagy hasonló szennyezte volna be. Ekkor megérkeznek végre a kávéink is, pontosabban az én kávém, és a lány… akármije. Nem törődve a srác jelzésével, miszerint forró, rögtön belekortyolok. Nem próbálok úgy tenni, mint aki értene a pörköléshez meg érleléshez és hasonlókhoz, egyébként is korlátozott már az ízérzékelésem; úgyhogy csak annyit állapítok meg magamban, hogy finom. – Nem vagyok az – mondom aztán, a csésze pereme felett, mintegy mellékes megjegyzésként. – Szóval felmerül a kérdés, hogy ha ebben sincs igazad, akkor vajon miben tévedtél még… Miért akarsz feltétlenül hozzám kerülni? Ahogy oly’ elmésen megállapítottad: nem ismerlek, és te sem engem.
Kezdőlap
Lapozok egyet a képek között, hogy egy régi, fekete-fehér kép tűnjön fel egy ápolatlan külsejű, soványarcú, viszonylag fiatal férfiról. A bíróságon kísérik a törvényszolgák, ő pedig a kezére tetovált pentagrammát mutogatja a fotósoknak. – Richard Ramirez, aki 1984 és 1985 között támadott meg nőket, gyakran időseket, a Los Angeles-San Francisco körzetben, például gyermekként rajongott az unokatestvéréért, aki vietnámi veterán és ex-kommandós volt a különleges haderőknél. Ez az unokatestvére mutatott a háborúból való visszatérését követően nemi erőszakról, válogatott kegyetlenségekről és holttestekről felkavaró felvételeket az alig tizenkét esztendős Ramireznek, majd a szeme láttára lőtte fejbe a feleségét, valószínűleg tovább súlyosbítva az egyébként is befolyásolható és erőszakra hajló fiú elméjének állapotát.
Az embernek egy bizonyos kor felett nincsenek elvárásai. A mindennapos dugók, az adóbevallás lehetetlen útvesztői, a munkatársak és a vitatkozó tinédzserek karöltve a felmerülő egészségügyi problémákkal előbb-utóbb egyszerűen kiölik belőled az ambíciót. Már ha értelmes ember vagy; elvégre, vannak azok, akik még hetven évesen is képesek abba a tévhitbe ringatni magukat, hogy igazi főnyereménynek számítanak, akkor is, ha a beleikben több gáz van, mint az orosz-ukrán vezeték éves szállítmánya, a fejükről kihulló haj duplán burjánzik elő minden más testnyílásukból, és a vizelési ingerek alapján a hólyagjuk inkább tésztaszűrőre hasonlít. Valami a pszichéjükben arra kényszeríti őket, hogy megrögzötten ragaszkodjanak hozzá: még fiatalok maradtak, és ez minden bizonnyal az egyre közelgő elmúlástól való félelemben gyökerezik. 