Amikor hat éves vagy, és azt mondják rád, hogy "bájos", örömödben nevetve pördülnél meg a cuki, babakék szoknyácskádban, hogy megmutasd, mennyire passzol rád a jelző - és hogy élvezd az anyag röptét a lábaid körül, hiszen nem vagy hülye; nő vagy, valamiért neked is meg kell érje, hogy produkálod magad.

Amikor tizenkét éves vagy, már zavarni kezd. Kikéred magadnak, te nem "bájos" akarsz lenni, hanem népszerű és nagylányos, ebbe pedig nem férnek bele holmi kislányos haszontalanságok, mint a báj. Duh.

Amikor tizennyolc éves vagy, és a frissen megkezdett egyetemi tanulmányaid mellett színészi munkát keresel (amiben esetleg még ruha is van rajtad), már tudod, hogy a "bájos" nem egy bók. Áltathatod magad ameddig csak akarod, de ugyan kérlek; minek azt? Ha bájos vagy, az azt jelenti, hogy szép a pofid és első blikkre aranyosnak tűnsz, de... mégsem annyira, hogy téged válasszanak. Nem vagy elég szép, hogy esetleg gyönyörűnek nevezzenek, a kisugárzásod pedig egy halott oposszuméval vetekszik.
Az ügynököm szavai, nem az enyémek, de találó a hasonlat.

Világéletemben mást sem hallottam, csak bájos, bájos, bájos, csodálom, hogy nem ez volt az első szavam. Tény, sose voltam a legokosabb kislány az iskolában, mert jobb dolgom is volt, mint az orromat egy könyvbe nyomva átunni a hétvégéket, és nem is vagyok az az univerzális szépség, aki után mindenki megfordul. A volt ügynököm azt mondta, hogy alacsony vagyok, túl kerek az arcom, és gülü szemeim vannak; jobb lenne kés alá feküdnöm, és 20 centis sarkak alatt meg sem állnom - nem véletlenül a volt ügynököm. Paraszt.

Az pedig már igazán nem az én hibám, hogy az összes többi jellemvonásomon mindenki keresztülnézett, ugye?
Pedig megvan a magamhoz való eszem, még ha feltalálni nem is fogok semmit (legfeljebb cipőkollekciót tervezni), értem a poénokat, legfeljebb nem értékelem őket, remek érzékem van a drámához és a színpadiassághoz, szemrebbenés nélkül tudok hazudni (bárki bármit mondjon, ez felbecsülhetetlen érték), és a végletekig kitartó vagyok, ha arról van szó. Ha valamit akarok, az az enyém lesz és pont, nincs helye vitának. Azt hiszem, nevezhetünk rámenősnek és rugalmasnak is; nem szoktam válogatni az ehhez szükséges eszközökben, ellenben tisztelem magam és a testem annyira, hogy ne süllyedjek bizonyos szintek alá.

És hogy hol a határ ezeknél a szinteknél? Attól függ, miről van szó. Vagy mi szerepel a forgatókönyvben.
Az apám sosem erre a pályára szánt. Persze, mindaddig, amíg nem volt komoly, és csak otthon, vagy az iskolai darabok közepette játszottam a színésznőt, büszke apa módjára tapsolt, és mindenkinek az ő kis Ophikáját (ne menjünk bele) dicsérte. Amikor kijelentettem, hogy nem megyek szaros jogot tanulni, mint ahogy ő szerette volna - és amiért képes lett volna egy igencsak tekintélyes összeget kicsengetni, tekintve, hogy az én jegyeimmel egy épeszű egyetem sem vett volna fel -, helyette színészetet akarok tanulni, már kevésbé örvendezett.
- Az én lányom nem fog filmeseket szopkodni az asztaluk alatt! - mondta, miközben vehemensen rázta felém a mutatóujját, mintha ettől megijedt volna valaha is valaki.
Nem tudom, hogy ezt hallva az anyám, vagy a húgom homloka csattant hangosabban a tenyerükben az egyöntetű elszörnyedés közepette, de sokat elmond az apámról, hogy öt évvel (néhány kisebb filmszereppel, egy stabil sorozatszereppel, nulla... vagyis, egy szopással) később, az esküvőmön olyan kidüllesztett mellkassal mesélte ezt a sztorit - némi szolid burkolatba öntve, hogy mégse legyen túl alpári -, akár a normális apák a jól bevált favicceket.
A csattanás ugyanolyan hangos volt akkor is.
A férjem egy közepesen híres, ámde a szakmában tisztelt producer lett (ezért az az egy, és csakis ezért), és ugyan a munka hozott minket össze, mindig igyekeztük elkerülni az ütközéseket, nekem pedig eszem ágában sem volt az ő hátán felkapaszkodni és kitörni a B kategóriás színésznők hosszú soraiból - amit természetesen senki nem hitt el. Vicces, hogy az emberek mennyire kényük-kedvük szerint használják a "szerelem" szót; ha támogatni akarnak, ezzel érvelnek, mondván, nem számít az a 15 év korkülönbség, a kor csak egy szám, a cella csak egy szoba, blablabla. Ha azonban a támadás a cél, ugyanez az indok fegyverré változik a kezükben; a fiatalabb fél hirtelen golddiggerré lép elő, és ha éppenséggel még egy szakmában is dolgoztok, akkor csak és kizárólag azért érdeklődhetsz a párod irámt, mert előrelépést remélsz. Nevetséges, persze, hogy az, 13 éves korom óta a "You don't own me" a kedvenc számom, de a pletykáknak nagyobb hatalma van, mint ahogy azt a legtöbb ember hinné.
Egy darabig küzdöttünk egy boldog házasságért, de szerintem már az első három hónap után mindketten sejtettük, hogy hova fog ez vezetni.
Egyetlen egyszer sem vállaltam olyan szerepet, amihez a férjemnek köze volt, még ha csak érintőlegesen is, és azokra is kapásból nemet mondtam, ahol bevallottan miatta kerestek meg. Semmivel nem jutottam előrébb a kapcsolatunk alatt, éppen ellenkezőleg: a neve hatalma csak hátráltatott, hiszen amint kiderült, hogy a kedves felesége vagyok, meghallgatások nélkül kaptam volna meg szerepeket, amikért más esetben küzdenem kellett volna. Tudom, hogy megnyertem volna őket, de így, ezüsttálcán kínálva az volt az első és egyetlen gondolatom, hogy még mit nem.
Bárki bármit mondjon, szerettem. Azt hiszem. Mindenképpen kedveltem, de talán az esküvővel elkapkodtuk a dolgokat, vélhetőleg ezért is váltunk egy év után, de tagadhatatlan, hogy a pletykák is éket vertek közénk, és az én makacs ellenállásom is, amivel bizonyítani akartam, hogy nélküle is érek valamit.
A válás gyorsan lezajlott; az apám ekkor már a városi tanács tagja volt, sorban álltak nála a válóperes ügyvédek, hogy segítsenek a legidősebb lányának - nem mintha kértem volna bármit is az immáron ex-férjemtől, ami nem engem illetett. Csak túl akartam lenni rajta, és magam mögött hagyni az egészet. A legfontosabb az volt, hogy a nevem épségben ússzon partra a viharvert romok közül, hogy ez az incidens ne ejtsen olyan foltot a személyemen, ami a későbbiekben hátráltatná a karrierem előremenetelét.
Ironikus, elváltam a férjemtől, és a bíróságon találkoztam Markkal is.
Jobban mondva, azzal a seggfejjel.

2018. szeptember 19.
A plafont bámulom, az ujjaim valami fülbemászó popszám ütemét verik a hasamon, miközben a vizsgálószékben fekszek. Ülök? Fekszek. Mindegy is, nem ezért feszengek. A lábaim kényelmetlen pozíciója sem kifejezetten zavar, jógázok, de mindegy hány éves az ember és hanyadjára tesz látogatást a nőgyógyászánál, a kötelezettséget megszokja, a pokolian hideg vizsgálóeszközt viszont soha. Nem lehetne ezeket előmelegíteni valahogy? Miért fizetek egy valag pénzt, hogy aztán penetráljon egy jégcsap?
A doki a lábam között hümmög valamit (köszönöm szépen, mondták már, hogy szép látvány), aztán hirtelen felbukkan a feje és odébb gurul. Csörren a fémtálca, csattan a kezéről szabaduló gumikesztyű.
- Nos? - emelem meg türelmetlenül a fejem, ami hirtelen még annál is fontosabb, hogy leszedjem a lábaimat a támasztékról, így a hatás biztosan drámai, és a doki felszaladó szemöldöke is erről árulkodik.
Mindig is szerettem erős benyomásokat kelteni másokban.
- Mit mondott, mióta is késik a menzesze? - A pasas úgy néz rám, mintha azt akarná, hogy megkönnyítsem a dolgát és én diagnosztizáljam saját magam. Hogyne, majd tépegetem itt helyette a ragtapaszt! Akkor ő minek van?
Úgy teszek, mintha nem érteném az implikációt, mert nem vagyok hajlandó még csak megfontolni sem annak a lehetőségét. Gyógyszert szedek, nem lehetséges, és ha megpróbál ennek az ellenkezőjéről meggyőzni, megfojtom. Kedvességgel és végtelen eleganciával, persze. Negédes kedvességgel.
- 3 hete, de nem ez az első ilyen eset - Végre lepakolom a lábaimat, így normális ülőpozícióban, egyik lábamat kecsesen a másikra helyezve okíthatom ki Dr. Maga Terhes, Miközben Nem Lehetségest, hogy a női biológia soha nem a logikájáról vagy éppen a pontosságáról volt híres. - Nem lehetek terhes. Gyógyszert szedek. A MAGA által ajánlott gyógyszert - megvillantom felé az egyik bájos színésznőcske mosolyomat, és várom a válaszreakciót. Kétlem, hogy feladná, de ebből nem engedek. Nem. Lehetek. Terhes.
Szórakoztathatja a reakcióm, mert van képe elmosolyodni rajtam, amit még a szituáció ellenére is egészen bátornak találok, a tekintetem ugyanis villámokat szór. - Végzett tesztet, mielőtt idejött?
Az én mosolyom továbbra is töretlen. Légiesen a térdemre helyezem az összefont kezeimet, és könnyedén megvonom a vállam, mintha eszembe sem jutott volna. Hogyne jutott volna eszembe, szimplán csak megtiltottam magamnak, hogy ilyesmikhez nyúljak, amikor nincs rá semmi szükség. - Miért tettem volna? Mint mondtam, védekezek. Nem lehet ez más, csak valami hormonális probléma. Fertőzés, esetleg - teszem hozzá. Ez azon ritka alkalmak egyike, amikor még ennek a hírnek is jobban örülnék.
- Bizonyára maga is tudja, hogy egyik védekezési módszer sem nyújt 100%-os biztonságot...
Nem könnyíti meg a dolgom, hogy kedves maradjak vele, de azért tovább mosolygok. - Csak bökje ki, doki - A szavak szinte csak a fogaim közül szűrődnek ki.
- Terhes, Ophelia, hozzávetőlegesen 6 hetes. Gratulálok. Illetve van egy kis enyhe fertőzése, amit vélhetőleg a partnerétől kapott el. Ennek különböző okai lehetnek, mint a sűrű partnercsere, a...
Lassan hajtom hátra a fejem, míg a szavak összefolynak a fülemben, és egy Queen szám kezd dobogni a fülemben. Is this the real life? Is this just fantasy?
Érzem az ajkam feszülését, az az átkozott mosoly még mindig ott virít az arcomon. A vállamon ülő ördög a hasát csapkodja a nevetéstől és bátorít; mosolyogj, Ophelia, egy kapuzárási pánikos köcsög gyerekét hordod a szíved alatt!
Basszus. Basszusbasszusbasszus.
Nem hiszem el, hogy felcsinált. És hogy meg is fertőzött!

2019. augusztus 3.
Egyszer valaki nálamnál okosabb azt mondta, hogy a fiatalság ajándéka az alvás, mert minden gondtól megszabadít minket. Kezdem igazán a magaménak érezni a gondolatot, ez ugyanis megmagyarázná, miért vagyok ennyire gondterhelt. A teendőim mintha sosem fogyatkoznának, a napok csak úgy összefolynak. Néha úgy érzem, a nevemet sem tudom felidézni. A mellem folyton sajog. 27 éves vagyok vagy 37? Néha 47-nek érzem magam. Fogalmam sincs, mikor aludtam utoljára két óránál többet egyhuzamban, a nyolc órás szépségalvásom pedig mintha örökre a bizonytalanság homályába veszett volna. És minden trikóm hányásos, hiába viszi el a szennyest hetente kétszer tisztítóba a házvezetőnőm. Undorító.
- Nyugi, picim, nyugi, segíts maminak és mami is segít neked. Segítesz a maminak? Így, igen-igen, pont így; olyan jó fiú vagy - gügyögöm a lassan három hónapos Connornak, aki nagy, fogatlan vigyorral néz rám a pelenkázó asztalról, miközben a nyugton maradásáért rimánkodó imáimat hallgatja, amíg kicserélem a pelenkáját.
Nem tudom, ő hogy bírja ennyi alvással, de legalább kettőnk helyett is elég jókedvű. És most nem sír. Ámen.
Már a hintőporozásnál járok - eddig minden baleset sikeresen elkerült minket -, amikor megcsörren a telefonom. Fél kezemet a baba hasára helyezem, hogy még véletlenül se tudjon lekalandozni a számára kijelölt helyről, mert ha valami, hát az már az első héten egyértelművé vált, hogy a fiam nagy bajkeverő, míg a másikkal előhalászom a (kimondani is fáj) tréningem zsebéből a telefont.
- El kell fogadnod ezt az ajánlatot, Ophelia! Ígérem neked, ez lesz az új Éhezők Viadala, csak felnőtteknek; és ami még jobb, hogy téged akarnak a főszerepre! Ez lehet a te nagy áttörésed, és ha kihagyod, semmi sem garantálja, hogy lesz még egy ilyen - Se köszönés, se egy "hogy vagy?", de őszintén, van még színész, akit emberszámba vesz az ügynöke? Ha igen, hol bujkálnak azok a kivételes egyedek?
Patrick (az ügynököm) szavai még mindig ugyanúgy felkorbácsolják bennem a dühöt, ahogyan azt tették két hete, egy hete, és tegnap is. Igazából már a szavakra sincs szükség; ha meglátom, hogy ő hív, tudom, hogy megint erről lesz szó. Tisztában vagyok vele, én is kibaszottul tisztában vagyok vele, hogy ez a tökéletes forgatókönyv, az aranyközépút a nagyközönségnek szóló- és a művészfilmek között, nem elég, hogy zabálnák, mint a cukrot, még értelme is lenne, ahogyan annak felfogása sem jelent különösebb nehézséget, hogy egy jó alakítás a csillagokig röpíthetne, ami pedig még több, fantasztikus szerepajánlatot jelentene. Tudom, hogy a nap végén büszke mosollyal pillanthatnék a tükörképemre, mert elmondhatnám magamról, hogy önerőből jutottam el oda, ahova. Nem egy férfi karján, vagy pénzén. Nem, csak és kizárólag a tehetségemen és a kitartásomon.
De nem tudom elvállalni, és minden alkalommal megszakad egy kicsit a szívem, amikor ezt kimondom. Ezért érzem a bennem tomboló haragot oly hevesnek (és abszolúte jogosnak), amit még egy sárkány is megirigyelne, mert Patrick már megint elismételteti velem!
- Nem tudom elvállalni! - sziszegem a telefonba, és vadul elfújom a kontyomból kiszabaduló tincseket az arcomból. Mikor mostam utoljára hajat? Van itthon balzsam? Egyáltalán, hány óra van? - Nem mehetek majdnem fél évre Marokkóba, nem vihetem oda magammal Connort! Még nincs minden ellen beoltva, azt se tudja, mi az az immunrendszer, nem tehetem ki az utazás és az ottlét okozta veszélyeknek!
A csupaszseggű csöppség a kezem alatt érdeklődve pillog rám, mintha megismerné a nevét. Mark kék szemei néznek vissza rám, és ettől egy pillanatra úgy érzem, hogy bármikor kitörhet belőlem az elmúlt néhány hónap minden felgyülemlett feszültsége, de... ez elmarad. A szemek látványára megdobban a szívem, és csak még jobban meggyőz róla, hogy ez a helyes döntés. Mondanám, hogy egy anya döntése, de szerintem ez szimplán csak emberség. Legalábbis nem érzem a magamban dúló anyai ösztönöket. Szeretem őt, hát hogyne szeretném ezt a majdnem kopasz kis törpét, 21 órát kínlódtam érte, ezek után ha beledöglök is szeretni fogom, de nem nevezném magam anyatigrisnek.
- Nem érted; nem LESZ még egy ilyen lehetőség. 27 éves vagy, az istenért, ha most nem jön az áttörés, soha nem is fog!
Úgy érzem, megfagy körülöttem a levegő. Ha az előbb a sárkányok tüzét éreztem a torkomban, hát most a jégkorszak fagyát. Elővette a kor-kártyát. Ez övön aluli. Azt hiszem, tikkelni kezd a bal szemem.
Patrick is sejtheti, hogy ezzel túllőtt a célon, mert választ sem várva hadarni kezd:
- Meg kell ezt oldanunk; felbérelünk egy profi dadát, a legjobbat, akit csak lehet! Valakit, aki ért a készségfejlesztéshez, hogy mire visszajössz, egy zseni gyerek fogadjon! Mit szólsz?
Legszívesebben a legmagasabb sarkú cipőm sarkával állnék a golyóidra, azt. Miből gondolja, hogy a fiam nem zseni már most?!
- Nem fogja egy idegen nevelni a fiamat! - vágom rá, és a hangom nem sikerül olyan hűvösre, mint ahogy azt én szerettem volna. Nem mintha meglepne; a hideg ahogy jött, úgy ment, és újra a pokol hét tüze lángol bennem. - És ne merészeld újra szóba hozni a szüleimet vagy a húgomat; a válasz továbbra is nem.
Magam sem tudom, miért nem akarom a szüleimre bízni az unokájukat. Tudom, hogy apa elfoglalt, és anyának is megvan a maga dolga, de biztos vagyok benne, hogy ha apa nem is, anya úgy érezné, hogy bearanyozza a napjait egy kisbaba. Még ha sűrűn hagyná dadára is, amiért nem is tudom hibáztatni. Ha munkaügyben kell tárgyalnom, én is így teszek.
Talán a tudat teszi, hogy mennyire meglepettek és csalódottak voltak, amikor kiderült, hogy terhes vagyok, és nem vagyok hajlandó ennél több információt megosztani velük. Őket kétségek között, a kérdéseiket pedig megválaszolatlanul hagytam arra vonatkozóan, hogy mégis hogyan történhetett ez, kitől, miért nem lesz esküvő, és miért nincs mellettem az apa az ultrahang vizsgálaton...
Tudom is én, nem vagyok pszichológus, és előbb vájok a frissen manikűrözött körmeimmel a padlóba, semmint hagyjam, ahogy valaki megpróbál elrángatni egy agyturkászhoz. A lényeg, hogy nem akarok a szükségesnél több szívességet kérni tőlük. A "kérlek, neveljétek helyettem a gyerekemet, amíg lelépek egy fél évre, de lehet, hogy csak öt hónapra" kissé kilógott ebből a kategóriából, mint ló az agárversenyről.
- Akkor nincs más megoldás: az apa - eszmélek fel hirtelen a szavakra. Megbocsáss, de rosszul hallok? - Azt mondtad, már vannak gyerekei. Tökéletes, akkor tudja, hogyan bánjon velük! Mit mondtál, ügyvéd? Még jobb; keresd fel, bízd rá Connort, cserébe aláírsz neki, hogy 20 év múlva nem fogod kamatostul kiperelni tőle az elmaradt gyerektartást!
- Te most szórakozol velem? - kérdezek vissza, mert nincs az a szerep, amiért elhiszem, hogy ezt komolyan gondolja. Connor már az egyik ujjammal a szájában gügyörészik, az ínyét masszíroztatja velem, gyanútlanul.
- Nem, Ophelia, azon sajnos már túl vagyunk. Nem érdekel hogyan, de oldd meg, hogy ott lehess ősztől Marokkóban! Vésd jól az eszedbe; ez az utolsó lehetőséged, hogy több légy, mint az a szöszi abból a kosztümös drámából.
A legrosszabb?
Hogy igaza van.