Kissé zárkózott nő ugyan, viszont egyáltalán nem barátságtalan. Ha megismerkedik valakivel, akkor nem elutasító, hanem szívesen elegyedik beszédbe az illetővel. Az már egy teljesen más kérdés, hogy magáról nem szeret sokat elárulni. A múltjáról szinte alig beszél, inkább csak általános dolgokat mond, de semmi mélyenszántót. Nem sok ember mondhatja el magáról, hogy igazán ismeri őt, hiába vannak vele jó viszonyban. A családján kívül soha senkinek nem árulta még el, hogy kicsoda valójában, vagy mit élt át.
Szeret két lábbal állni a földön, és mindent saját maga megoldani. Egyszerűen gyűlöli annak a gondolatát is, hogy valakire rá legyen utalva, vagy netán segítséget kérjen. Nagyon ritkán fordul elő, és ha mégis úgy alakul, akkor több mint valószínű, hogy komoly a baj. Ez a fajta magába fordulása egyébként abban is megnyilvánul, hogy még soha nem volt igazán komoly kapcsolata. Voltak futó viszonyok az életében, a leghosszabb eltartott talán másfél évig is, de olyan igazán mélyenszántó érzései senki iránt sem voltak még. Nem akarja megengedni magának ezt a fajta luxust, mert fél megbízni másokban, kiönteni nekik a lelkét, és a teljes szívét valaki más kezébe helyezni, hogy aztán az bármikor összetörhesse.
Erős, céltudatos, ugyanakkor a szíve a helyén van. Sokszor segít másokon, meglátja azt is, amit a többség nem. Hol magányra vágyik, hol nem bírja a saját gondolataival, és olyankor felcsörgetni a fél családját, csak hogy tudjon a hogylétükről. Barátnak egyébként remek lenne, ha lennének barátai, de a gyökértelen élet, amit él, ezt nem igazán teszi lehetővé. Ahogyan a férfiak mellett, úgy a városokban sem képes hosszú távon megmaradni. Mindig változásra vágyik, kerüli az állandóságot. Szüksége van a névtelenségre, és a nem túl bizalmas kapcsolatokra. Fél, ezért amikor elkezdi magát valahol otthon érezni, akkor fogja magát és elmenekül. Nem akar soha az anyja hibájába esni.
Könnyen elegyedik beszédbe, de nehezen nyílik meg, az érzéseiről pedig egyáltalán nem beszél. A frász kiveri a lelkizéstől, és ha mégis úgy alakulna, hogy valaki közel kerülne hozzá, akkor valószínűleg elmenekülne.
Alapvetően egyébként csendesnek mondható, viszont káromkodni előszeretettel szokott, és ha valami sérti az igazságérzetét, azt nem szokása véka alá rejteni. Hangot ad a véleményének, kiabálni viszont csak akkor szokott, ha nagyon kiborítják.


Néhány érdekesség:
- Embereket csak nagyon ritkán fotóz.
- Az apja Amerika egyik legjobban keresett sorozatgyilkosa.
- 13 éves volt, amikor lebuktatta a tulajdon apját, és ellene tanúskodott a bíróságon.
- Az utolsó áldozat neki köszönheti az életét, ő szabadította ki.
- Az életükből először könyv készült, majd filmet is forgattak. Kamasz évei alatt ez rendkívül megkeserítette az életét.
- Eredeti neve: Holly Ophelia Carter.
- Az öccse az apjuk miatt lett az FBI viselkedéselemzője.
- Ő találta meg az anyját, aki öngyilkos lett.
- A meleg nagybátyja nevelte fel őt és a testvérét, mai napig közeli a viszonyuk.
- Az apjával tizenöt éve nem állt szóba.
"A Wisconsin-i mészáros újabb áldozatának helyét árulta el!

A Wisconsin-i mészárosként elhíresült sorozatgyilkos, Steven Carter két év után újabb áldozatának helyét fedte fel a nyomozóhatóság emberei előtt. A hír bombaként robbant, ám a rendőrség még nem erősítette meg az információk helyességét. Carternek szokása időnként morzsákat szórni a rendőrök elé, így tartva meg a média érdeklődését…"

- Csessze meg! – olyan dühösen csaptam össze az újságot, hogy az szinte felgyulladt a tekintetemben lobogó dühös lángtól. Még szerencse, hogy nem a laptopomról olvastam, máskülönben biztos, hogy széttörtem volna szerencsétlen gépet. Semmi nem volt képes annyira kihozni a sodromból, mint az apám, vagy az ő emlegetése. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy megint eljátszotta! Megint szenzációt akart maga körül, tudatni a világgal, hogy még él és virul. Akarta, hogy beszéljenek róla, de ezt már akkor is elmondta, amikor másfél évtizede bebörtönözték. Ő íratta meg azt a szörnyű könyvet is, amiből végül az ostoba filmet forgatták. Én pedig legszívesebben addig ütöttem volna, amíg lélegzik. Pedig nem vagyok agresszív típus, egyáltalán. Ha kellene, megvédeném magam, de szánt szándékkal senkinek sem ártanék. Kivéve Steven Carternek, de még csak a börtön környékére sem voltam hajlandó menni, nemhogy hozzá.
- Hogy a francba lehet valaki ennyire szánalmas?! – a szállodai szobám falához beszéltem természetesen, de még ez is jobban esett, mintha abszolút magamban füstölögtem volna. Odakint csodás volt a Los Angeles-i tavaszi idő, én mégis tombolni vágytam, tekintetem jegesen metszette el képzeletben a bútorokat, amikre egyáltalán ránéztem.
Gondolataimból, és a fel-alá való járkálásból végül a Skype ismerős hívó hangja zökkentett ki. Nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogy vajon ki hívhat, mivel csak és kizárólag a családommal voltam hajlandó ezt a csatornát használni. Reményvesztetten huppantam hát le a székre az íróasztal előtt, és nyomtam rá a videóhívás fogadására.
- Szia, Napsugaram! – a vidám, széles mosolyú arc  csakhamar betöltődött, én meg eltakartam mind a két kezemmel a vonásaimat, és úgy szusszantam egyet hosszasan, afféle köszönésképpen.
- Szia, Philip bácsi! – ujjaim között kukucskáltam rá ki, mintha csak az egész világ elől el akartam volna bújni.
- A fenébe! – szitkozódott, mire leengedtem a kezeimet az ölembe, és értetlenül szaladt ráncba a homlokom. – George, igazad volt! Már tudja! – kiáltott hátra a párjának, mire csakhamar George bácsikám is feltűnt a színen. A szívem két csücske, még ilyenkor is képesek voltak együtt mosolyt csalni az amúgy morcos arcomra.
- Holly! – leült a nagybátyám mellé, mostanra azonban mindig derűs vonásaik aggódóba fordultak át. Miattam aggódtak, amitől bűntudatom lett egyből.
- Mit tudok? – kérdeztem vissza értetlenül, bár lett volna azért néhány tippem.
- Ne is próbálj átverni minket! Olvasunk híreket, ahogy te is! Elég rád nézni… - mutogatott felém sajnálkozva.
- Ja, hogy az! – bólintottam ártatlanul, mintha nem lenne nagy jelentősége. Hatalmas jelentősége volt, ilyenkor mindig magamba fordultam, és rendszerint napokra felszívódtam „munka” címszóval.
- Igen, az… - mondták egyszerre. – Szedd össze magad! Szörnyen karikásak a szemeid, és…
- Állj! – szóltam bele, megemelve tiltóan a kezemet. – Azt akarjátok mondani, hogy szörnyen nézek ki?! – meresztettem teátrálisan a szemeimet.
- Azt! – jött ismét egyszerre a duó válasza.
- De hiszen még csak öt perce olvastam! – ripakodtam rájuk, mire láttam, hogy alaposan elszégyellték magukat.
- Nem úgy gondoltuk, csak… - kezdte Philip.
- Aggódunk miattad! – vette át George szinte egyből a szót, mire megnyugtatóan rájuk mosolyogtam.
- Nyugi, csak vicceltem! Keveset aludtam, ez minden. Ezen meg majd… túl leszek. – vontam meg a vállaimat hetykén.
- Én megmondtam Danielnek, hogy szóljon… - ingatta Philip a fejét, és mire rájött, hogy ezt hangosan is kimondta, már késő volt.
- Hogy micsoda?! – akaratlanul is közelebb hajoltam a kamerához, mintha ezzel megfélemlíthetném őket, vagy nyomatékosíthatnám a szavaimat. – Az öcsém tudott róla, és nem szólt?! – a pumpa ismét kezdett felmenni bennem, pedig alig kezdtem el lehiggadni.
- Csak meg akart védeni, szívem! Igazán nem hibáztathatod, amiért… - George hangja ugyan vigasztalón csengett, de hiába. Ismét felpattantam, és járkálni kezdtem.
- Ezt nem hiszem el, hogy mind tudtátok, nekem meg az újságból kell értesülnöm arról, hogy az a szemét már megint feltűnési viszketegségben szenved! – hevesen gesztikuláltam, néha megtorpanva, aztán folytatva a vastag szőnyegbe kijárt ösvényem mélyítését.
- Sajnálom, Holly! Tényleg szólnunk kellett volna, de az étterem teljesen lekötötte a figyelmünket. – szabadkozott a nagybátyám, mire megenyhülve álltam le ismét, nagyjából a laptop előtt. Így a kamerába a fejem már pont nem fért be, de észre sem vettem.
- Jól haladtok vele? – érdeklődtem, örülve neki, hogy terelhetem egy kicsit a témát.
- Ó, remekül! Imádni fogod, ha hazalátogatsz! – lelkendeztek együtt, büszkén csillogó szemeik kereszttüzében semmiségnek éreztem a saját nagy lépésemet. Új éttermet fognak nyitni, ez már a harmadik lesz. Mérhetetlenül örültem a sikerüknek.
- Azt elhiszem! – mire kimondtam, már újra a gép előtt ültem, ezúttal rendezettebb vonásokkal. – Nekem is van egy hírem! – jelentettem be.
- Csak nem…? – egyikük összecsapta a kezét, a másik meg előrehajolt a kanapén, mintha megérinthetne a több ezer kilométeres távolság ellenére is.
- Csak nem egy férfi? – George viccesen vonogatta a szemöldökét, mire válaszul csak egy szemforgatást kapott tőlem.
- Nem! – izgatottan túrtam bele a hajamba, mielőtt ledobtam volna a bombát: - Vettem egy házat! – a szívem hevesen zakatolt a reakciójukra várva. Az pedig néma csend volt, kerek fél percig. Nem jellemző rájuk a némaság, egyikükre sem.
- Hogy mit csináltál? – szólalt meg végül Philip.
- Vettem egy házat. – ismételtem el újra, mintha az előbb nem értették volna jól.
- Mégis hol? – jött az első kérdés.
- És miért? – jött a másik.
- De hát te nem… - újabb szavak Philip részéről, amire már fel kellett tartanom ismét a kezemet.
- Staten Islanden van. Nincs sok szomszéd, egy kisebb emelkedő tetején áll, és rálátok a vízre. Csodálatos, imádnátok! – azt hiszem, hogy a lelkesedés tisztán leolvasható volt az arcomról. – Hatalmas a konyhája, és a terasza… - két kezemet széttártam, hogy ezzel érzékeltessem a méreteit. – Pazar a kilátás, tényleg! – szögeztem le végül. – El kell jönnötök megnézni a saját szemetekkel is! – csaptam rá az asztalra izgatottan.
- Mindenképpen elmegyünk, drágám! Mikor utazol oda? – érdeklődött George, mire gondolkoznom kellett egy kicsit.
- Holnapután. Még nem tudom, hogy hol fogok aludni, de minden rendben lesz. Úgy érzem, hogy jó lesz! – magam sem tudtam egyébként, hogy miért tettem. Rengeteg pénzem ráment, és még nagyon sok kellett a felújításra is, de egyből beleszerettem. Engem is valahol megrémített, mivel ez afféle állandóság kezdete volt, ami rám egyáltalán nem jellemző, de mégis jó előérzetem volt. Szólt hozzám az a ház, kellett nekem.
- Mi az, hogy nem tudod, hol fogsz aludni?! – mind a ketten egyszerre hajoltak közelebb, amitől egy rossz vígjáték jelenete ugrott be. Kedvem támadt nevetni, mire elvigyorodtam.
- Úgy, hogy még fel kell újítani. Én magam fogom csinálni, és mivel most dolgom van, ezért elköszönök tőletek! Ha beszéltek Daniellel, mondjátok meg, hogy haragszom rá! Rátok is! – ujjam elindult a hívás bontására alkalmas gomb felé. – Vigyázzatok egymásra! – még búcsúzóul dobtam egy puszit feléjük, aztán bontottam a kapcsolatot. Néhány percig csak ültem, és bámultam a lesötétített képernyőt, míg szépen lassan tekintetem újra az újságon csúfondárosan virító szalagcímre vándorolt.
- Áh! – dühösen ütöttem rá mind a két combomra, aztán felpattantam, és apró cafatokra téptem a kuka felett. Ideje összeszedni magam!