- Ez úgy, ahogy van, nevetséges – jelentem ki, és a helyiséget körbeölelő tükrökből visszanéz rám a hitetlenkedéssel vegyes szörnyülködésem az ízlésesen begöndörített szőke fürtjeim közül. Egy pillanatig végigfut a fejemben a gondolat, hogy mennyire is imádom az ajkaimon díszelgő sangría színű Yves Saint Laurent rúzst, és a műszempilláimat, amik egy fotózásról maradtak fenn (és amik annak ellenére is csodaszépek, hogy utálok mindent, ami mű, kivéve, ha szőrmékről van szó), majd visszafordulok a nap igazi fénypontja felé: Beccához.
- Ez nem menyasszonyi ruha; ez egy halloweeni jelmez, ha tünde akarna lenni! – intek a pezsgőpoharat tartó kezemmel a puffon álló kuzinom felé, akin a szalon két asszisztense próbálja minél vonzóbbá varázsolni a ruhát, de nem úgy tűnik, hogy hajlandóak lennének elismerni, hogy a kudarc a hetedik szoknyaegyenesítés után is kudarc marad. – Ebben az esetben viszont egy nullával elírták az árat. Ez egy megvarrt lepedő, ráadásul egyetlen szakítás választja el a tündét Caspertől!
Félreértés ne essék, Becca csodaszép volt, mint mindig – amit természetesen nem csak azért mondok, mert annyira hasonlítunk egymásra, hogy előbb hinnék őt a húgomnak, mint az igazi húgomat, bár tény, a helyzeten sem ront -, és fenséges tünde – vagy szellem - lehetne, ha valami mezei erdő szélén mezítlábas lakodalmat szeretne (ugggh), de erősen kétlem, hogy a szalon dolgozóinak akárcsak egyszer is megfordult volna a fejében ez a nevetséges ötlet. Vélhetőleg ők csak szépnek találták a ruhát, ami még elkeserítőbb, mintha azt hitték volna, hogy piknikesküvőt akarunk. Ami, mondanom sem kell, szóba se jöhetett. Ha a „Howard” néven tett foglalásunk nem tette volna egyértelművé, hogy kik, és miféle ügyfélréteg is vagyunk (ami egy nívós, New York-i esküvői szalonban már önmagában hihetetlen), és milyen nagyszabású esküvő is lesz ez, a táskáinknak vagy a ruhára szánt keretünknek elégnek kellett volna lennie. Merthogy keret, na, az nem volt. Talán úgy vélekedtek, hogy elég csak kihozniuk teljesen véletlenszerűen egy drágának megítélt ruhát, mintha rábólintanánk bármire, akár a függönyre is, amit első körben rákényszerítettek Beccára.
Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy az előző eljegyzésem után ilyen hamar újra menyasszonyi ruhát fogok keresgélni. Egyrészről, mert a mai napig hiszek benne, hogy sosem leszek újra házas, másrészt a húgom túl nagy munkamániás a párkapcsolatokhoz, harmadrészt pedig Becca olyan fiatal még. Más hasonló korú női rokonom pedig nem akadt, ha mégis, nem kifejezetten érdekelt.
És tévedni kényszerültem, merthogy itt vagyunk; az én kedvenc unokatestvérem (Shawn nincs itt, és ha itt lenne sem tudna gondolatokat olvasni) felnőtt, és olyan hévvel ragaszkodik a vőlegényéhez, mint macskakölyök az őt etető kézhez. Finoman szólva is meglepett voltam, amikor értesültem a – véleményem szerint – kissé korai döntésről, majd pedig ennek kísérőhírét, miszerint „Jai-Jai” (uuuuugh) még csak nem is a nagybátyám választása volt, sőt mi több, Becca és Jaiden tőle teljesen függetlenül találkozott. Nem azért voltam meglepett, mert jobbnak találtam volna egy elrendezett, és potenciálisan boldogtalan házasságot Beccának, szimplán csak mindig olyan kötelességtudó lány volt, ha az apjáról volt szó. Soha nem gondoltam volna, hogy megengedi magának a saját döntései luxusát.
Találkoztam már Jaidennel, hogyne találkoztam volna, de nem volt lehetőségem a felszín alatt is megismerni. Ha őszinte akartam lenni, ez egy egészen apró részemet zavarta, hiszen nem tudhattam biztosan, miféle férfi rabolta el a kedvenc unokatestvérem szívét, és amilyen elvakultnak tűnt Becca, valahányszor szóba került a neve, mintha valaki ténylegesen szívecskéket rajzolt volna a szemébe, az aggodalmam jogosnak érződött. Csak remélni mertem, hogy Shawn rajta tartja a szemét a dolgokon, és közbelép, ha szükségesnek ítéli meg. Vagy legalább szól.
Mindenesetre, hálás voltam a szerencséért, hogy itt lehettem az első körös ruhapróbán (megeszem az éppen nem viselt kalapom, ha ezen az első alkalmon megtaláljuk a kiválasztottat), amit egyenlő részt köszönhettem a meghívásnak, és a Markkal való megegyezésünknek, amivel ha lassacskán is, de sikerült annyira lenyugtatnunk a média fortyogó kedélyeit, hogy már nem kellett majdhogynem száműzetésben élnem az életemet. És Connor is újra bölcsibe járhatott, csak egy másikba, úgyhogy nem kellett gyereksírást sem hallgatnunk.
A pezsgőmbe kortyolva még egyszer végigpillantok ennek a ruhának csúfult ágyneműhuzaton, és képtelen vagyok bármi szépet is mondani róla. Fehérnek fehér, ez pozitívum? Elképzelhető, hogy az is nehezíti a dolgom, hogy nem tudok továbblátni az indokolatlan méretű harangujjakon. Mi ez, a hatvanas évek? Bárcsak.
- Persze, ebben is gyönyörű vagy – teszem hozzá, hogy ne csak negatív kritikát adjak, hiszen nem akarom letörni Becca lelkesedését, noha ez sem a ruha érdeme, pusztán Becca bájos arcáé, fényes hajáé, és tökéletes alakjáé. – De már csak egy virágkoszorú hiányzik a hajadból, és hippi felvonulásra is mehetnél benne. – A kijelentésemre az idősebb asszisztens úgy néz rám, mintha nem egy limitált kiadás Chanel zakót viselnék, amit ráadásul a tervezőtől kaptam, míg a fiatalabb elfojt egy nevetést.
- Hosszú ujjú ruhát szeretnél egyáltalán? Egy tavaszi vagy nyári esküvőn az még okozhat kellemetlenségeket – mutatok rá a… nos, nem is ez a második problémám ezzel a ruhával, inkább úgy a hatvanadik. Ha jóindulatú vagyok. És mikor ne a jóindulatúság lenne mindenki első gondolata, ha meghallják a nevemet? - Keresnének nekünk valami mást? Akármit? Egy flitterrel kivarrt hercegnőjelmez is előrelépés lenne – hessegetem el az asszisztenseket, akik kéretlen-kelletlen, de hallgatnak az utasító szavaimra, és újabb ruhavadász körre indulnak. Igazából nem tudom, milyen évszakhoz nézünk ruhát, vagy milyen stílusban, tekintve, hogy az esküvőnek még nincs kijelölt időpontja, de lehet ez így még okosabb is. A ruhához igazítani mindent, úgy értem.
A szabad kezembe veszem azt a doboz bonbont, amit a szalon ajándékozott nekünk a pezsgő mellé, és felállok az ablak menti kanapéról.
- Szóval, férjhez mész – lépek mosolyogva Becca elé, kinyújtva felé a bonbonokat. – Hogy érzed magad? Remélem belül is úgy ragyogsz, mint ahogy azt kívül látni, drágám.  

913, öltözet

Ophelia & Rebecca|

You could say that my life's a mess.
But, I'm still looking pretty in this dress.

Szokták azt mondani, hogy amiről nem tud az ember, az nem is fájhat igazán, én pedig mélységesen egyetértettem a kijelentéssel, főleg az adott szituációban. Jaiden már előre jelezte, hogy ezen a bizonyos napon nagyon későn fog hazaérni egy bizonyos megbeszélés miatt, ezért nem tudunk találkozni – ezt amúgy igazából nehezményeztem, mert mi az, hogy nincs ideje rám?! – épp ezért mikor kérdezte, mivel fogom tölteni a felszabaduló időmet, csak annyit válaszoltam neki, hogy drága unokatestvéremmel, Opheliával elmegyünk vásárolni. Nem is hazudtam neki igazán, elvégre valóban így jártunk el, más kérdés, hogy nem avattam be abba a kis iciri-piciri, de nem éppen elhanyagolható tényezőbe, miszerint az esküvői ruhámat szándékoztunk megvenni. Persze, tisztában voltam azzal, hogy elsőre biztosan nem találjuk majd meg a tökéleteset, de azért nagyon-nagyon reménykedtem! Nem állhattam hozzá negatívan, hiszem életem eddigi legfontosabb napjára készültem, mégpedig azzal a személlyel, akit magamhoz akartam láncolni halálom napjáig… vagyis inkább az ő halála napjáig. Még a túlvilágról is frusztrált volna, ha Jai-Jai képes lett volna találni valaki mást helyettem, még maga az elképzelés is felháborított, elvégre hogy képzeli ezt… de emiatt nem kellett aggódnom, hiszen nem terveztem a másvilágra szenderülni huzamos időn belül, Jaidennek pedig nagyon ajánlottam, hogy hasonlóképpen gondolkozzon.
Nem ment ki a fejemből, hogy annak idején Xander is felajánlotta segítségét a ruhaválasztásban, de őszintén… férfi. Nagy eséllyel bármelyiket is vettem volna fel, mindre azt mondta volna, hogy gyönyörű, nem rendelkezett hozzá a megfelelő kritikai érzékkel. Ez a gondolatmenet ugyanúgy fent állt Shawn kapcsán is, de nála még inkább, képtelen lett volna objektívan megfogalmazni a véleményét, ami nekem semmiképpen se lett volna jó. A további lehetőségeimet végig gondolva tehát Ophelia tűnt a legjobb választásnak erre a küldetésre, hiszen divatérzék terén nem ismertem rátermettebb személyt nála, meg biztos voltam abban, hogy nem bólintana rá olyan ruhára, amiben nevetségesen nézek ki… még akkor se, ha én bele vagyok bolondulva az adott darabba.
Épp ezért feltüzelve, izgatottan készültem a nagy eseményre… de emlékeztetnem kellett magam, hogyha esküvői ruhát nem is, akkor valamit vigyek majd haza, mint „megvásárolt dolog”, elvégre ha Jaiden rákérdez mit vettem, elég ciki lenne üres kézzel ott állni előtte.
Épp ezért mikor megérkeztünk az első szalonba, akkor hatalmas elvárásokkal és izgalommal vágtam bele a ruhapróbába, de… a látvány nem az volt, amire számítottam.
- Már csak valami ágas-bogas tiara kellene és olyan lennék, mint valami erdei nimfa… vagy igen, tünde, ez is egy jó hasonlat – legyeztem a karjaimmal és őszintén, átkozottul nevetségesen néztem ki. Ha kicsit hosszabb lett volna az ujja, lehet még repülni is megtanulok benne!
- Uhh, Casper, ne is mondd, ha megtépnénk a ruhára, akkor jelentkezhetnék főszereplőnek a Halott menyasszony élő szereplős változatába. A Disney mostanában úgy is mindenből megcsinálja a nem rajzolt sémát… bár… az a mese Disney egyáltalán? – néztem magam elé kicsit elgondolkodva. Nem mintha láttam volna, nem volt időm ilyesmikre, de a címe és egy-két jelenet megmaradt belőle a fejemben. Csodálatosan néztem volna ki hullakékre kipingálva. Kész vicc!
Ahogy ott ácsorogtam abban az átkozott vacakban, amit esküvői ruhának mertek nevezni és próbáltam dühömben nem leugrani a puffról, amelyen így olyan hatást is kelthettem mint egy megszégyenített, piedesztálra állított tünde-manó-borzalom próbáltam rájönni, miképp gondolhatták ezt a rongyot megfelelőnek.
- Ophi… ugye ennek az üzletnek nincs semmi köze Tiffany családjához? – azaz ócska ribanc, mindig is fújt rám, azóta meg főleg, hogy „majdnem” megöltem. Vagyis az ő véleménye ez, az enyém pedig az, hogy egy szerencsétlen idióta, aki nem képes magassarkút viselni és mindenhova beveri a fejét. Pedig amennyit térdepelhetett eddigi életében, már igazán megtanulhatta volna, miképp képes navigálni azt az üres lufit, amit ő a kis „buksijának” csúfol.  
- Ne szépítsd… bármelyik jóérzésű nőn ocsmányul mutatna – legyintettem Ophelia szabadkozására, elvégre tudtam én, hogy nem engem akar elkedvteleníteni, minden kritika kizárólagosan a ruhának szólt. - Bár tény, ha valaha gazdag elf akarnék lenni, legalább tudom hova kell jönni – sóhajtottam fel színpadiasan, majd még egyszer alaposan megnéztem magam a tükörben, de sajnos a véleményem továbbra sem változott. - Hippi felvonulás… na már csak az hiányozna, apu kitérne a hitéből és biztos vagyok benne, hogy mindent szegény Jaidenre fognak. „Biztos az ő negatív hatása” és társai – forgattam a szemeim. Pontosan tudtam, hogy ő lenne a legboldogabb ember a földön, ha végre szakítanék Jaidennel és találnék valakit, aki az ő mércéjével megfelelő… de abból nem eszik!
- Tavaszit. Vagyis én nagyon szeretném, hogy tavaszi legyen, csak hát… Jai-Jai még abban az elképzelésben él, hogy az egész esküvőt a saját erőnkből fogjuk megvalósítani – arcomon nagyjából olyan mosoly ülhetett, mint amit a szülők szoktak villantani naiv gyermekükre, mikor az valami hatalmas ostobaságot mond. - Fokozatosan kell beadagolnom neki, hogy ez nem pontosan így működik, elvégre nincs azzal semmi baj, ha élek a családom nevével és örökségével… nincs igazam? Miért elégednék meg egy kis templomi esküvővel tíz fő előtt, ahol a lakodalom is otthon, a négy fal között történik, valami putri ételmegrendelős társaság portékáit felszolgálva, ha lehetőségem van valami jóval grandiózusabbra is?! Egyszer házasodik az ember az életében! Vagyis… általában… – javítottam gyorsan, elvégre az egy dolog, hogy én hozzá készültem láncolni magam Jaidenhez, Ophelia viszont pont túl van egy házasságon és egy váláson is, ez által tehát nála még bőven szóba jöhet egy második jegyesség, bár egyelőre ennek nem mutatta jelét. Épp ezért próbáltam nagyon bűnbánó tekintettel pillantani rá, hiszen egyáltalán nem állt szándékomban megbántani, csupán csak felvázoltam, hogy a fene se fog egy huszadrangú kis semmi esküvőt rendezni, ha egyszer Howard a vezetékneve! És nagy eséllyel az is marad… talán kötőjelesen felveszem Jaidenét. Oh, ezt is meg kell majd vele beszélnem, hogy jobb volna, ha ő is hasonlóan járna el… amúgy is, a kötőjeles nevek sokkal hangzatosabbak, sokkal jobban megjegyzi őket az ember!
- Persze, akár kiindulhatnék abból is, hogy Jaiden egy nap majd elegendő vagyont szed össze, hogy impozánsabb esküvőt biztosítson, de őszintén… nem nyolcvan évesen akarok megesküdni! – tettem még hozzá, mert fontosnak láttam kiemelni: hiszek a vőlegényem sikereiben, de azért mégis csak lejjebb kellene adnom az igényeimből, ha mielőbb házasodni akarok. Azt pedig biztosan nem fogom megtenni!
Mikor Ophelia elszalajtja a kiszolgálókat egy normális ruháért egy újabb sóhaj szakad fel belőlem… ő pedig jól ismer, hiszen a felém közeledő bonbonok látványa máris sokat dob a hangulatomon, a kérdés pedig még inkább.
- Igen… ha minden igaz. Időbe telt, mire sikerült az urat rávezetni, hogy mi is lenne az igazi karácsonyi ajándék, de… sikerült – tekintetem pedig a gyűrűmre siklott. Valóban, nem volt a legismertebb designer márka, nem a legdrágább kövek voltak benne, de… mégis Jaidentől volt! Ő dolgozott meg érte, büszke volt rá, hát én is büszke voltam… de azért úgy voltam vele, hogy az esküvőnkön az ujjunkra kerülő gyűrűpár azért jóval kidolgozottabb és drágább lesz ennél.
- De… nagyon boldog vagyok! Kezdem azt érezni, hogy minden a megfelelő irányba halad és minden úgy alakul, ahogy szeretném. És azt szeretném, hogy ez az érzés nagyon sokáig megmaradjon – már kérdés, hogy ezt az egészet a kegyes hazugságok halma igen-igen beárnyékolta; meglehet ez a gondolat ki is ült arcomra, mert a mosolyom kicsit megbicsaklott, de hamar összeszedtem magam. - És te? Lassan helyrerázódnak a dolgok? – tisztában voltam vele, hogy Ophelia élete mostanság nem fenékig tejfel, aggódtam is miatta bőven. Iszonyúan kiakadtam volna, ha nem tud részt venni az esküvőmön, de az, hogy itt van, ez azt jelentette, hogy ez a forgatókönyv nem áll fent… legalábbis úgy véltem.

bocsánat, hogy eddig tartott, remélem megérte kivárni o.o | ⚶

- Nem, az Tim Burton Productions – rázom meg a fejem, és még csak rosszul sem érint, hogy kapásból jön a számra a válasz. Ezt kivételesen nem a Connor miatti mesemaratonok miatt tanultam meg – amik feledhetetlenül a fejembe égették a létező összes Disney mese dalocskájának dalszövegét, és általában akkor okoztak zeneragadást, amikor a legkevésbé sem volt rá szükségem -, hanem mindig is tisztában voltam vele. Egy részem hatalmas Burton rajongó, még ha nem is értem, mi ez a hatalmas gótika-mánia egy hatvanas éveit taposó férfitől, és mindig is reménykedtem benne, hogyha valaha musicalszerepet kapok, az egy Burton filmben történik, és nem valami Mamma Miához hasonló szennyben. Mármint, ugyanúgy szeretem az Abbát, mint bárki más, de elképzelni sem tudom, kinek az agymenése volt, hogy Abba számok köré ír egy történetet egy nőről, aki nem tudja eldönteni, hogy három férfi közül ki lehet a lánya apja. Nem akarok kővel dobálózni, de szerintem ez valamelyest túlmegy a jó ízlés határain. Fogalmam sincs, hogy vették rá Meryl Streepet.
Kis híján horkantok, de aztán emlékeztetem rá magam, hogy vannak elegánsabb módszerek is a nemtetszésem kifejtésére, ami kivételesen nem is az „Ophi” becenévnek szól. Becca akár így is hívhat; neki, és csak neki, megengedem.
– Ki az a Tiffany? – kérdezek hát csak ennyit. Természetesen tudom, kiről van szó, majdnem biztos, hogy többször is találkoztunk, még ha az arcát nem is igazán tudom azon túl felidézni, hogy általában egy rendkívül ostoba arckifejezés ül rajta, valahol a bosszús, narcisztikus, és a szimplán csak értetlen között. Különben is, miféle szülő az, aki Tiffanynak nevezi a lányát? Ez csak egyetlen, apró lépcsőfokkal jobb, mintha valami időjárási jelenséget aggattak volna rá, névnek gúnyolva. - Felgyógyult már egyáltalán az az újszülött gazella?
Annyit mindenesetre hallottam róla, hogy a szerencsétlenje még magassarkúban sem tud járni, hiába a pedigré; nemrégiben beverte valahol a fejét, mert kifordult alóla a bokája. Még ha kitört volna a cipője sarka, talán megérteném, de mivel állítólag nem ez történt, nevetséges, hogy nem volt ideje tinédzserkora óta megtanulni két felső tízezres esemény között, hogyan emelje az egyik lábát a másik elé. Bonyolult dolog ez, majdnem annyira, mint járás közben rágógumizni.
- Ha esetleg színészi karrierre vágynál, a Szentivánéji Álomban el tudnék képzelni valami ehhez hasonlót – mosolyodok el az elmémbe kúszó kép láttán. Becca csodálatos tündérfejedelem lenne, és amennyire van érzéke a melodrámához, vélhetőleg a színészet sem okozna egy percig sem gondot. – Ezek szerint apád még mindig nem törődött bele, hogy nem ő választotta a jövendőbelidet? – kérdezem, miközben vetek egy pillantást a frissen manikűrözött körmeimre.
Megértem, hogy a – nem vérszerinti, hála az égnek – nagybátyám a maga visszamaradott és csökönyös módján a legjobbat akarja Beccának, de szerintem éppen elég ideje volt megbarátkoznia a ténnyel, hogy ez kivételesen nem az ő döntése lesz. Ideje lenne támogatnia is a lányát, és nem csak húznia a száját.
Felvonom a szemöldököm. – Ez azért nem feltétlenül rossz hír. Legalább biztos lehetsz benne, hogy Jaiden valóban tényleg akar. Nem mintha a pénzügyi hátterednek problémát kellene jelentenie, szerintem egészen kellemes bónusz, de biztos vagyok benne, hogy elég még néhányszor megrebegtetned a szempilládat, és beleegyezik, hogy a családi vagyonból finanszírozzátok az álomesküvőt – mosolyodok el, akaratlanul is a saját esküvőmre gondolva.
A felét az apám fizette, a másik felét az ex-férjem, mert ebből egyikük sem akart engedni, amit akkoriban meghatónak tartottam – és különben is, fiatal színésznő voltam, akinek ugyan soha nem voltak anyagi problémái a vásárlási láza ellenére sem, de mégiscsak jól jött, hogy nem kellett lenulláznom a tartalékaimat. Nem mintha hatalmas lakodalom lett volna, önmagunkhoz képest még egészen visszafogottak voltunk, nem kellett olyan mélyen a zsebünkbe nyúlnunk, mint amire számítottunk volna. A válás után, noha nem kérte, de visszafizettem apámnak az ő részét – inkább csak azért, hogy ne kelljen egy életen át hallgatnom, hogy mekkora vagyont dobott ki egy csődbe ment házasságra.
- Ugyan már! – legyintek könnyed nevetéssel, amikor Becca szabadkozni kezd. – Örülök, hogy így gondolod; ez is csak annak a jele, hogy igazán szereted őt. Különben is, igazad van. Én sem fogok többször házasodni – jelentem ki magabiztosan. Nem csak azért, mert senki olyat nem látok a képben, akit ehhez méltónak tartanék, de azért is, mert teljesen felesleges. Ha valakivel hosszabbtávú párkapcsolatom is lesz, semmi szükségünk nem lesz egy egyszerű papírra. A nevemtől soha nem válnék meg, gyerekem már van, nem tervezek többet, nem vágyok más vagyonára, megvan a sajátom, mi másért házasodnánk hát?
- Szavazz egy kis bizalmat szerencsétlennek – rázom meg a fejem, de a mosoly még mindig az ajkaimon játszik. – Nem könnyű, ha mindenféle támogatás nélkül kell felépítenie az anyagi biztonságát. Tisztelendő, hogy próbálkozik. Jól választottál, azt hiszem.
Anyagi biztonságot mondok, de egy Beccához hasonló lányhoz ennél többre lesz szükség, ha valóban életre szóló kalandban gondolkodnak. Hiába, hogy Becca nem szorul rá, ha túl lesznek a nászutas-időszakokon, és bármin összekapnak, csak idő kérdése lesz, hogy szóba kerüljön, hogy ki mennyit ad a házasságukba – pénzügyileg. Ha Jaiden nem lesz képes időről-időre gondoskodni Beccáról, drága dolgokat venni neki, és luxusnyaralásokra vinni, az jobb esetben kellemetlen érzéseket és emlékeket szülhet, rosszabb esetben pedig valódi problémákat és potenciális boldogtalanságot. De biztosan megoldják majd valahogy, mire odakerül a sor; szeretik egymást, ez már hatalmas előny.
- Gyönyörű – jegyzem meg, immáron Becca előtt állva, a gyűrűjét szemlélve. Tényleg így gondolom; mennyivel szebb egy gyűrű, vagy bármely ékszer, ha már itt tartunk, ha karaktere és stílusa van, semmint értéket hordoz magában. Mindig ez alapján vásároltam magamnak kiegészítőket, noha az eljegyzési gyűrűm egy méretes Tiffany gyémántgyűrű is volt, a közepén egy a szemem színével megegyező zafírral. Manapság azért jobban kedvelem a szolidabb darabokat, a holdköveket, az opált, és a gyöngyöt. Főleg a gyöngyöt.
- Ezt remek hallani. Nagyon örülök neked, Becca – mosolygok szeretetteljesen a lányra, aki húgom helyett húgom, és ha lenne szabad kezem, megsimogatnám az arcát, de nem merem sokáig elengedni a poharamat, mert szükségem van valami fegyverre, amit valaki arcába dobhatok, ha ezúttal egy Kleopátra jelmezt hoznak be. Vagy ne adj isten, egy Diana hercegnős habcsókot! – Nem lesz egyszerű, egyik házasság sem az, de biztos vagyok benne, hogyha valaki karban tud tartani egyet, az te vagy, szívem. Ha valamit a fejedbe veszel, az úgy is lesz. Apropó, mit szeretnél, mivel lepjelek meg nászajándék gyanánt? Nem vagyok benne biztos, hogy örülnél valami háztartási gépnek.
Nem vagyok ennyire taktikátlan, már vannak ötleteim, de jobb hallani, hogy Beccának milyen elképzelései vannak, hogy valami élményszerűbbre vágyna inkább, vagy valami kézzelfoghatóra.
- Meglepően jól helyrerázódtak a dolgok, köszönöm – felelek, és ügyelek rá, hogy a mosolyom ne lohadjon le. Nem akarom az unokahúgomat az egész Mark hacacáréval fárasztani, főleg, hogy úgy fest, megoldást találtunk rá, és Connornak apja is lett. Ez mindenféleképpen győztes helyzet, még ha én nem is érzem úgy. – Az apám kezd megnyugodni, és ha elfogadni nem is, de beletörődni, hogy az unokája félig Schneider. Mark feje is a nyakán maradt, a bulvár szépen-lassan leszakad rólunk, Connor pedig… vidámabb, mint valaha, ami azt illeti. Elkezdett valami beszédféleséget produkálni, most tanítgatom a családtagok neveire. Hiányzik neki „Bejja” nénikéje. Akartam is kérdezni, hogy remélem nem bánod, ha nem hozom az esküvőre, legyen az bármikor is. Nem szeretnék a gyereksírással problémát okozni.
Hiába, hogy Connor viszonylag nyugodt gyerek (vagy legalábbis nem sír annyit, mint a legtöbb baba, ezt hallottam a gyerekes ismerőseimtől, akiknek volt szerencséjük találkozni vele), de mérhetetlenül égne a bőr az arcomról, ha pont én köpnék Becca életének legszebb napjába. Még mit nem; előbb fogadom meg, hogy nem hordok több Chanelt, és használom illatósítónak a Mademoiselle parfümömet.

1216, öltözet

Ophelia & Rebecca|

You could say that my life's a mess.
But, I'm still looking pretty in this dress.

Olyan magától értetődően válaszolt, hogy újra ráébredtem miért is tekintettem úgy Opheliára, mint az én személyes, követendő példámra. Persze, hihettem volna azt is, hogy rosszul érinti az ilyen terű tudatlanságom, de… nem úgy tűnt. Vagyis nagyon mertem remélni, hogy a mesék terén mutatott műveletlenségem nem okoz a lelkében nagy törést… a legrosszabb esetben, ha mégis bármi jelét mutatja ennek, akkor felajánlhatom egy napra a bébiszitter szerepét, annak során pedig bőven tarthatunk egy kis mesemaratont. Ki tudja, mikor lehet arra szükségem, hogy tisztába legyek mondjuk az összes Disney hercegnővel…
- Ó. Tőle már biztos láttam valamit, csak az istennek se ugrik be, hogy mit. Az Ollókezű Edward is hozzá köthető, ugye? Még azt se láttam. Anno az egyik volt szaktársam nagyon oda volt érte… igazából túlzottan is, ami kicsit visszavetett a lelkesedésemből – mindez persze szomorú tény, elvégre bár nem is vagyok otthon Tim Burton munkásságában, valamilyen okból mégis sokan szeretik – ha pedig én is emlékszem is a nevére, az bizony igazi elismerés! Rendben, ez nem minden esetben igaz, tekintve, hogy a nagyon rosszul teljesítő rendezők is képesek maguknak nagy hírnevet kivívni, de ez egy másik történet.
Újabb szerencse, hogy elég jól ismertem unokatestvéremet ahhoz, hogy tisztában legyek a ténnyel: kérdése inkább költői, de még az se a megfelelő szó rá. Tiffany az utóbbi időben elérte, hogy nem éppen a legjobb megítélésbe részesüljön minden társaságban aminek köze van a Howardhoz, pont ezért a kérdés hallatán csak halkan felkuncogtam. Szívem szerint közöltem volna, hogy „egy lábtörlőnek se jó áspis kígyó” az a megnevezés, ami a legtökéletesebben leírja a Tiffany jelenséget, na de mégse voltunk egyedül, nekem pedig adnom kellett a renomémra. Tény, pont ez utóbbi átkozott némber miatt kissé beárnyékolódott az „áldott jó angyal” PR-om, de úgy voltam vele, hogy annyira még nem volt veszendő az eset. Ha pedig az esküvőt is képesek volnánk mihamarabb nyélbe ütni, akkor meg aztán már valóban csak egy kóbor emlékkép maradna csupán az az átkozott baleset.
- Szerintem már aznap teljesen jól volt, elvégre volt képe mindenféle ostobasággal előállni a mentőknek – forgattam a szemeim. Még hogy gyilkossági kísérlet! Ha meg akartam volna ölni, akkor valami jóval elmésebb, agyafúrtabb és fájdalmasabb halált szántam volna neki, semmint, hogy hátulról lefejeljen egy asztalt! Komolyan, az egészbe nulla kreativitás szorult, hosszú kínokat pedig nem okozott volna számára. Meg amúgy is, akármennyire is utáltam valakit, a narancssárga szín nem ment a szememhez, a börtönkosztban fellelhető túlzottan sok gluténről meg aztán ne is beszéljünk!
- Egy kötéssel járkál a fején, mintha olyan hatalmas dolog lenne, de azt hiszem már ő maga is sejti, hogy ezzel a színészi játékkal biztosan nem nyer Oscart – mosolyogtam negédesen. Előbb kell felkelnie ahhoz, hogy engem besározzon, meg aztán jobban felépített történet kell az ilyesmihez. Nem mintha gyakorlatból beszélnék, de tényleg… ha valaki életét pokollá akarjuk tenni, akkor ennél jóval többet kell letennie az asztalra! Meg őszintén, én mi rosszat tettem ellene? Sokkal inkább aggódnék a helyében Bradford további barátnői miatt, akik még addig se jutottak el, hogy a szájukba vegyék az urat. Mert ó igen, van aki úgy hiszi, hogy ezzel dicsekedni kell, mert neki sikerült! Mintha akkora szám lenne az ilyesmi… grrr. Mégis, micsoda Bradford, hogy ennyire prominens dolog lenne bármi amit vele csinálsz? Pff. Inkább bele se gondolok ennél jobban.
A színészet kapcsán végre egy újabb őszinte mosoly tűnt fel az arcomon, nem az az álságos, sunyi féle, amit a Tiffany témának tartogattam.
- Áhh, el tudsz te engem képzelni bármilyen színpadon? Maximum tényleg csak egy jelmezes partin állna jól nekem ez a darab. Nem azt mondom, hogy nem tanultam meg jól szerepet játszani, de… nem egy buktatója lenne számomra ennek a történetnek – például, hogy édesapám kitérne a hitéből, hiszen az ő elméjében a színészet nem tekintendő normális munkának. Hajlandó volt fizetni a zenetanáraimat, mint ahogy az iskolai dráma szakkörbe is hagyta, hogy belépjek, de amint elkezdődött az egyetemi életem, máris csak egy cél lebeghetett a szemem előtt: a család támogatása. HR körökben pedig szerinte még mindig több hasznomat vette, mint bármilyen más filmes megjelenésen, már ha jutottam volna odáig. Amúgy se gondoltam bele igazán, hogy mit is kezdenék magammal, ha valami más pályát választanék.
- Nos, próbál jó képet vágni hozzá, de nem dobja fel. Tartok tőle, hogy lehet ezek után Shawnon akarja bepótolni majd az elveszett lehetőséget, de ki tudja. Ő úgy is egészen jól megúszta eddig a dolgot – én voltam kénytelen megismerni nem egy kiállhatatlan alakot, mint leendő vő jelölt, hogy aztán még időben ki tudjak táncolni a dologból. Még szerencse, hogy édesapám eléggé szeretett engem ahhoz, hogy a boldogságomat előrébb tartsa az üzletnél. Mármint… legalább a házasságom kapcsán fontosnak látta. Ismertem már annyira ahhoz, hogy tudjam: ő úgy hiszi mindent jobban tud és ezért az ő döntései csak jók lehetnek – de ha az ő drága lánya már a kezdetek kezdetén kínként fog fel egy kapcsolatot és hónapok leforgása alatt se változik ez meg, akkor legalább nem erőltetni tovább.
- Attól még, hogy közös erőből akarja állni az esküvőt, az nem feltétlen jelenti azt, hogy akar is. Ő is tudja, hogy elég sok időt venne igénybe, mire képesek lennénk összeszedni azt a pénzt, ami kielégítené az én igényeimet az esküvőm kapcsán… – mondtam mindezt már kicsit fásultabb hangon. Tudtam, hogy nem kellene megkérdőjeleznem Jaiden szándékait, mégis, valahol aggódtam a dolgok állása miatt, ami tőlem szokatlan volt. Az élet legtöbb területén egészen magabiztos voltam, de Jaiden… rettegtem, hogyha egy nap igazán megismer, akkor el fog menekülni mellőlem. Egy ilyen dolgos, lelkiismeretes férfi mégis miért akarna mellettem maradni? Ezek a gondolatok pedig néha nem hagytak nyugodni.
- Tényleg nem? Pedig szívesen viszonoztam volna a szívességet és most én kísértelek volna el ruhát válogatni – nevettem el magam, majd azért forogtam még egyet a ruhámban. - Végül is, legrosszabb esetben annyi előnye van ennek az ujjnak, hogyha valaki arcon akarnék vágni és nem érem el, akkor a ruhám ujja megteszi helyettem – legyintettem egyet a levegőbe. Nem mintha ez meggyőzött volna arról, hogy ebben akarok megesküdni. Sokkal kifinomultabb darabra vágytam ennél!
- De… legyen igazad. Valahol valóban szép lenne, ha valóban azért akarná ezt az egészet ennyire önállóan megoldani, mert valahol bizonyítani akar… magának is, meg nekem is – tény, elég nagyot kellene alakítania, ha minden igényemnek meg akarna felelni anyagilag, épp ezért nem is várom el tőle ezt, csupán annyit, hogy fogadja el a családom segítő kezét, na meg persze a pénzét.
Igazából életem végéig el tudtam volna nézegetni a gyűrűmet, mikor is jött a kérdés a nászajándék kapcsán, amire elnevettem magam.
- Hű, ezen még pont nem gondolkodtam! Tudod, a legtöbb rendezkedést így is valamennyire Jaiden háta mögött kezdtem el, de az ajándéklista… na arra nem gondoltam még. Viszont tény, nem éppen a háztartási eszközök lennének a nagy befutók – nevettem el magam. - Tény, ha minden igaz a főzési képességeimen improvizálnom kell, mert Jaiden volt hogy már megemlítette, mennyire szívesen enne az én főztömből, ami nem merül ki a pirítósban, vagy a házhoz szállított ételben – sóhajtottam fel. Értettem én, hogy akad egy-két családi dolog, amihez ragaszkodik és nem egy megmozdulásom tűnik neki túl… burzsujnak? Pénz szórónak? Nem tudom hogyan fogalmazzam meg jól. És bár nem tett túlzottan konkrét célzásokat, néha láttam az arckifejezésén, hogy bizonyos dolgok az ő szemszögéből furcsának hatnak. Nem mintha ne lettem volna hajlandó változni a kedvéért… na de mennyit?!
- Ahh, ennek örülök. Átkozott egy helyzet lett volna, ha édesapád nagyobb feneket kerít a dolgoknak, meg aztán Connornak is jó, hogy van az életébe anyuka, apuka, nagyszülők… és nem is akarja megölni egyik a másikat, az végképp széppé teszi a dolgokat – tudtam, hogy nem éppen egy egyszerű szituációt tudhat a háta mögött, valóban reméltem, hogy nem csak azért mondja azt amit, mert szeretné megnyugtatni a lelki világomat.
- Ugyan már, dehogy haragszom! Túl sok inger érné őt hirtelen ott, meg minden esküvőn ott vannak a magukat babákkal suttógóknak gondoló idegesítő nők, akik még a világból is kikergetnék szegényt – forgattam meg a szemeimet, majd mikor kiszúrtam, hogy a szalon egyik alkalmazottja végre feltűnik, kezében egy újabb ruhakölteménnyel, halkan felsóhajtottam.
- Remélem csak azért hozott egyet, mert a többiek épp a többi célnak megfelelőt keresik – léptem le a kis pódimról, mire a megszeppent leányka csak bólintott. -Remek. Akkor nézzük a második próbálkozást – láttam, hogy ez már egy ujjatlan típus, ami részemről már kezdésnek jónak tűnt és mintha gyöngyökkel díszítették volna – de első körben látni akartam magamon, csak utána mondhattam róla bármiféle véleményt, pont ezért vettem az irányt az öltöző rész felé.

huh, remélem mindenre reagáltam és még nem is írtam hülyeséget… ha mégis, sikolts! ⚶

Mindig is szerettem Becca társaságában lenni, és ennek egy jókora részben tagadhatatlanul a majdnem ámulatszerű lenyűgözöttséghez van köze, amit Becca pillantásában éreztem, valahányszor rám nézett. Egy kishúg pillantása volt ez, amivel csak a nővérét ajándékozza meg, ám míg Brianna, az igazi kishúgom az esetek többségében csak a szemét forgatta rám, addig Becca ezt nekem, az unokanővérének szánta. Vélhetőleg azért, mert nem volt nővére, de ez már csak részletkérdés, a lényeg, hogy én örömmel fogadtam.
Az pedig, hogy ilyen nyitottnak bizonyult a filmművészettel kapcsolatban, csak a cseresznye volt a habon.
- Oh, igen, abszolúte őrült film, mint minden, ami Tim Burton kezei alatt futott át. Érdekelne, miféle gyerekszobában nőtt fel – mosolyodok el. Nemrégiben a kezembe akadt egy pszichológiai tanulmány részlete, ami a gyermekkori traumákat kötötte bizonyos művészeti elemekhez. Fogalmam sincs, mennyi igazságtartalma lehet, mindenesetre elkönyveltem magamban, hogy Connor lesz a világ legkevésbé kreatív gyereke. Szomorú, de mindaddig, amíg nem kell önbizalomhiánnyal vagy téves énképpel együtt élnie, én elégedett leszek.
Kivéve, ha nem viszi semmire. Őszintén nem akarom majd játszani a csalódott anyát, de ha rákényszerít…
- Bizonyára az alkohol és az agyrázkódás kellemes keveréke lehet – forgatok szemet. A szavai is ennek megfelelően kaptak hitelt; semennyire. Még, hogy gyilkossági kísérlet, hát a maradék esze is elveszett valahol a zuhanás közben annak a teremtménynek? Nevetséges a feltűnési viszketegség, amiben az a lány szenved. Na, neki aztán legalább Frida Kahlo újjászületésének kellene lennie; tessék, rögtön itt az első hiba a tanulmányban.  Tipikus, hogy Tiffany még ezt is képes elrontani. – Remélem, megmondtad neki, hogy Halloween még messze van, és a múmiajelmez réges-régen kiment a divatból; pontosabban, ha elmúltál hét éves.
Csak mosolyogva lépek az egyik fátyolállványhoz, míg Becca arról mesél, mennyire nem lenne alkalmas színésznőnek. Jól tudom, a szavai inkább arra értendőek, hogy mennyire nem lehetne színésznő igazából még akkor sem, ha az akarna lenni. Az oldmoney famíliákba születő lányok átka, hogy a szülői szigor még jóval erőteljesebben létező jelenség, mint a hétköznapi családoknál. Máshol talán támogatnak, bármilyen utat is válassz magadnak, a mi köreinkben erről szó sem volt. Valami a szüleink által tiszteletreméltónak megítélt, vagy semmi.
Kristálytisztán emlékszek még arra a félévre, amikor az apám nem volt hajlandó semmiféle kapcsolatba lépni velem, mert a New York Film Academy-re mentem a Columbia valamelyik unalmas közgazdász szaka helyett, hogy megalapozzam vele a jogi karrierem. Bah, hogyne. Én és a jog legalább olyan távol állunk egymástól, mint Mark Schneider és a tisztesség – ha nem távolabb. Csak egy példa a sok közül, hogy az apám mennyire nem ismer, vagy akarta tudomásul venni a vágyaimat és képességeimet.
- Ez mindig az élet igazságtalansága volt, és vélhetőleg lesz is. A fiúgyerekekkel mindig elnézőbben a szülők, főleg az olyanok, mint a tieid vagy az enyémek – mondom szórakozottan, letéve a bonbonosdobozt, és finoman végighúzva az ujjbegyeimet egy drága csipkefátylon. – Elvégre ők viszik tovább a nevet, nem mi. A fejemet tenném rá, hogy az apám is csak ezért akar ennyire résztvenni Connor életében. Hányadán állsz a fátyollal? – fordulok újra felé.
Én anno nem voltam hajlandó fátylat viselni, de még nekem is be kellett vallanom, hogy van bennük valami… varázslatos, talán. Misztikusnak mindenképpen misztikusak.
- Úgy érted, attól tartasz, hogy nem is akar esküvőt? – szalad fel hirtelen a szemöldököm. Hah, ez kellemetlen fordulatnak bizonyulna. – Csak nem abban reménykedik, hogyha elég ideig elhúzza a pénzgyűjtést és a készülődést, majd megelégedsz valami… élettársi kapcsolattal, vagy egyéb röhejes ötlettel? Nyugtass meg, hogy erről szó sincs.
Ha Jaidennek van egy kis csepp esze, a gondolatnak fel sem szabadott merülnie, hiszen Becca szemében ez felérne egy árulással, és tudva, mennyire vágyik a nagy napjára, joggal. Félő, hogy a végén egy tűsarok kötne ki a szemében, vagy valami rosszabb. Még mindig joggal.
- Nem, nem hinném – rázom meg kissé a fejem. – Persze, kivételek és csodák mindig történhetnek, de kiemelkedő alaknak kellene lennie. Élveznék egy herceget; lehetnék az új Grace Kelly – nevetem el magam, újra Becca kis pódiuma felé véve az irányt. – De alapvetően úgy gondolom, hogyha valami komolyabb kapcsolat is jönne az életembe, nem akarnám házassággal megbélyegezni. Egy válás éppen elég fárasztónak bizonyult.
És nem akarok megismerni az ördög egy másik sármos ügyvédjét. Ahogy válásból, úgy abból is elég egy. Sok is.
- Megpróbálhatnál esetleg órákat venni egy mesterszakácstól – vetem fel, noha kissé bizonytalanul. Ahogy Becca, úgy én sem voltam teljesen otthon a konyha körüli teendőkben az alapvetőkön, és azokon túl, amiket Connor mellett tanultam meg. Igazság szerint fogalmam sincs, hogy van-e lehetőség ilyesfélére, de még nem találkoztam olyan zárt kapuval az életben, amit a pénz ne tárt volna ki. – De akkor se kérj tőlem… jesszusom, fogalmam sincs, pirítót? Turmixgépet? Jesszusom, már csak emlegetésüktől ásítanom kell! Szívesebben válogatnák limitált kiadású tervezői táskák között, vagy valami hasonló, ha neked is megfelel.
Ami azt jelenti, hogy ezt igen sokszor fogom megtenni, ugyanis biztos voltam benne, hogy a szüleim és a húgom ajándékának kiválasztását is rám bízzák majd, ahogy azt kell. Ha nem így tennék, anyám a végén még valami antik vázával állítana be, a húgom meg… édes jó istenem, talán első kiadásos könyvvel. Egyikkel sincs probléma, csak nem egy fiatal lánynak.
- Remek, köszönöm – mosolyodok el. – Akkor, amint meg lesz az időpont, rögvest értesíts, én pedig megbeszélem Markkal, hogy vigyázzon rá. Amennyiben igazad lesz, és az apám nem öli meg addig valami gyenge lábakon álló indokra hivatkozva – horkantok fel halkan. Gyönyörűen mutatnék gyászruhában.
Végre valahára, egy örökkévalósággal később a kiszolgáló személyzet úgy dönt, elég hosszan beszéltek ki minket, és panaszkodtak ránk valamelyik hátsó helyiségben, mert végre új ruhával érkeznek. Vagyis, egy új ruhával.
Fantasztikus, mert minek is válogatni?
Sóhajtva foglalom el újra a helyemet az egyik kanapén, és csak remélni merem, hogy ezúttal nem szúrták ki valami kosztümmel a szemünket. Ahogy az a menyasszonyi ruháknál szokás, eltart néhány hosszabb percig, míg belebújtatják a szerencsés hölgyet a kiválasztott ruhába, de legalább ebben nem bizonyultak komplett amatőrnek, mert nem kellett fél óráig néma csendben, egyedül várakoznom, az öltözőből ugyanis nem sokkal később Becca lépett elő.
- Határozottan előrelépés – bólintok határozottan. A ruha szabása jól állt Becca alakján, nem voltak ostoba harangujjak, a gyöngy pedig mindig is a gyengém volt. – Csodálatos a gyöngy, és úgy érzem, pont kellő mennyiségben is van a ruhán. Viszont egy kicsit… nem is tudom – biccentem oldalra a fejem. – Egyszerű? Valahogy nem érzem magam szerelmesnek. Nem egy statement darab. Mármint, nyilván, egy tiara és egy nyaklánc sokat dobna, de… hmm. Te mit gondolsz?

1042, öltözet

Ophelia & Rebecca|

You could say that my life's a mess.
But, I'm still looking pretty in this dress.

Kevés olyan ember volt az életemben, akiknek úgy isten igazából meg akartam felelni. Egyik ilyen a drága édesapám volt, elvégre tisztában voltam vele, hogy ő is a nagy hímsoviniszták egyike, mégis, kifejezetten nagyvonalú volt irányomban és mindent megtett a kitűnő neveltetésem és a tökéletes életkörülményeim érdekében. Rendben, ez még így se hangzik meggyőzőnek, viszont én tudtam, hogy figyel rám és figyelembe veszi a vágyaimat – pont ezért lehettem aznap is egy esküvői ruhaszalonban, a tökéletes darabot keresve. Még a nagy kerítői tervéről is lemondott, elvégre annak idején a legnagyobb vágya a Wyndham és a Howard klánok összeboronálása volt, de… Nathaniel elszúrta. Akárki akármit is mondjon, Nate volt az egészért a hibás, joggal haragszom rá és biztos vagyok benne, hogy aki végül hajlandó lesz hozzámenni ahhoz az idiótához, azt valóban csak az érdek motiválja, semmint az egymáshoz való kötődés. Igaz, kifejezetten jól hangzott volna egy híres hotellánc nagyasszonyának lenni, de ehhez túl kellett volna élnem az úr mellett… nekem pedig voltak elvárásaim, amik persze nem voltak összeegyeztethetőek Nathanielével. Már az elején sejthettem volna, hogy nem lesz az egészből semmi jó, hiszen Bradford volt a legjobb barátja, a madarat tolláról, embert barátjáról mondás pedig mindenkinek a fülén jön ki, de… sajnos Ellát is bevonta a bűvkörébe. Ennek tudatában természetesen nem szólhattam le teljes nyugodtsággal Warrent, ami nem tett annyira szomorúvá, elvégre Aliciánál mindig nyitott fülekre találtam, ha a felső tízezer ostobaságait kellett ecsetelnem, továbbá ő se szívlelhette Bradfordot. Egy öntelt hólyag volt, aki azt hitte, hogy akár apuci segítsége nélkül is ugyanott tartana, mint most. Én legalább felvállaltam, hogy az én esetemben biztos nem így lenne!
- Biztos sokkal érdekesebb meséket olvastak fel neki gyerekkorában, mint nekem – nem mintha annyira zavartak volna a kishercegnős történetek és társaik, de biztos voltam benne, hogy a rendező úr már gyerekként se lehetett egy mindennapi figura, így holmi megmentésre szoruló kishölgyek története elég unalmas lehetett a számára. Más kérdés, hogy egy részem átkozottul tudta irigyelni a kreatív elméket, akik képesek voltak olyan történeteket, világokat, lényeket megálmodni, ami túlmutat a földhözragadt képzelgéseken. Én jóval egyszerűbb voltam ennél, de elismeréssel tudtam adózni mindenkinek, akik jobbnak bizonyultak ebben nálam… már ha tényleg megérdemelte.
- Inkább tudomást se veszek a létezéséről, meg aztán… Ellával van egy tervünk, hogy miképp tegyük még nyomorúságosabbá a mindennapjait – külső szemlélőnek, aki távolabbról láthatta kettősünket úgy tűnhetett, mintha valami kedves dolgon mosolyognék, de ha hallotta volna szavaimat nagyon átgondolta volna az egészet. Értettem én, hogy Tiffany valami miatt bennem látta a legnagyobb riválisát, de idővel majd úgy is megtanulja: a lehető legrosszabb emberrel próbált ujjat húzni.
- Nos igen… de ha belegondolunk, mekkora ostobaság ez! Bevallom, nagyon gondolkozom azon, hogy Jaident rávegyem a Howard név felvételére. Mármint kötőjelesen, Howard-Knight formában, mert abba nem menne bele, hogy Jaiden Howard legyen… ami persze nem baj, csak azért az ő hírnevének is jót tenne, ha még látványosabban kötődne a családunkhoz. Elég ritka madár az olyan, aki ne hallott volna még a Howardokról, ami persze lehetne rossz is, mert presztízs ide vagy oda, akad, akit pont hogy visszavetne, de… inkább előnye lenne a dologból, nem? – mélyen meg voltam győződve az igazamról, de azért mindenképpen rá akartam kérdezni erre Opheliától, elvégre ha én nem is látom jól a helyzetet, akkor ő biztosan!  - Fel akarja venni a törődő nagyapa szerepet ezért? Hát… nem lenne meglepő. Van egy olyan érzésem, hogyha fiam születik, ő biztosan nem ússza meg azt, hogy minimum ne Howard-Knight legyen, a Howard-klán gondoskodik róla – szerettem volna úgy gondolni, hogy drága édesapám a lány unokájával is ennyire törődött volna, elvégre mégis csak az én gyerekem, de tudtam: ha fiú, akkor máris másképp fog hozzá viszonyulni. Voltak olyan napok, amikor kifejezetten idegesített ez a kivételezés, de ahogy múltak az évek fokozatosan rájöttem: bár irányomban is léteztek elvárások, sok esetben jóval kevesebbet vártak el tőlem, mint a férfiaktól elvégre „csupán csak” egy nő vagyok.
A fátylas kérdés hallatán elszakítottam a tekintetem a tükörtől – és az „erdei elf Beccától”aki ott nézett vissza rám – hogy egy kicsit elgondolkodva támasszam meg ujjaimmal az állam.
- Jó kérdés. Őszintén szólva fogalmam sincs, mert… nagyon függ szerintem a ruhaválasztásomtól. De igazából nem lenne ellenemre. Tudom, a Hollywoodi filmek kicsit túltolják ezt, de azért van valami izgalmas abban, mikor az esküvőn a vőlegény felemeli a fátylat… – naná, hogy az egész jelenet lejátszottam a fejemben, ezek után már többször is, különböző „kameraállásokból”… hű, biztosan kell majd egy operatőr is, mert a nagy napot meg kell örökíteni! De a vágási feladatokat végig fogom kísérni mert nem szerepelhet bármi az én esküvői filmemben! - Igazából egyre szimpatikusabb ez a fátyol dolog… – vallottam be végül.
Persze a kérdés hallatán gyorsan megráztam a fejem és megemeltem a kezeim. - Neeeeem, biztos nem erről van szó, csak Jai-Jai olyan kis dolgos, szereti maga megalapozni és elérni a céljait, én csak attól tartok, hogy mire összeszedünk csak a saját erőnkből annyi pénzt, amilyet én szeretnék, hát… a koporsóban adnak össze minket – nem éltem tévképzetekben és tudtam, hogy a családi vagyonunknak nagyon sokat köszönhetek. Azzal is tisztában voltam, hogy nem én leszek az a személy, akinek a keresete megalapozza majd az újabb milliókat, de az örökségemet senki se tagadhatta meg tőlem. Más kérdés, hogy Jaiden valami miatt minél inkább szeretett volna eltávolodni a Howardok általi anyagi függéstől, amit egy ponton megértettem, de… nem teljesen. Mert miért kellene olyan dolgokra nemet mondani, ami amúgy is, alanyi jogon jár nekünk?! - És pont emiatt vagyunk ma itt! – tártam szét a karjaimat és pördültem egyet a pódiumon. - Mr. Knight bizakodhat abban, hogy idővel lesz elegendő pénze az esküvőre, de minek dolgozzon annyit, ha mindent tálcán nyújtok át neki? Egy kisujját se kell mozdítania… amúgy is, mindenki azt mondja, hogy az esküvők leginkább a nők ünnepe, hát teszek róla, hogy hatalmas ünnep legyen a számomra – és akkor a kör bezárul. Jaiden pedig az enyém lesz, onnantól pedig már nem nagyon tud kihátrálni a Howard bűvkörből. Lehet eleinte bánja majd, de majd elfogadja, hiszen ügyes fiú, könnyen alkalmazkodik az új dolgokhoz, csak előlem nem tud majd sehova se menekülni.
- Pedig tarthattunk volna valami csajos estét és végig nézhettük volna a partiképes hercegeket! Nem mintha sok lenne… meg gondolj bele! Vilmos herceg fiatalon kifejezetten jóképű volt, most pedig, hát nem azt mondom, hogy bottal se böködném meg, de azért neki nagyon nem tett jót au öregedés – ingattam a fejem. - De ha mégis csak meggondolod magad és beesik valaki olyan az életedbe, aki minden ellenkezésed ellenére el akar venni, akkor az elsők között legyek akinek szólsz! Most már jóval érettebb vagyok, mint az első házasságodkor, biztos kiszagolom az idiótákat – vágtam csípőre a kezemet magabiztosan. Kikezdhetetlen szimatommal hamar rájönnék, hogy az illető alkalmas-e Ophelia mellé, vagy előnyösebb időben elküldeni melegebb éghajlatra.
- Főző leckék… hát, nem is tudom… – nem hangzik rosszul, tulajdonképpen nem, csak átkozottul elfecsérelt időnek éreztem. Miért kellene nekem a konyhába tüsténkednem, ha van, aki megoldja helyettem? Jaidennek miért kell ehhez ragaszkodni? Átkozottul nem bírtam felfogni ésszel! - Előbb használnám bármelyik háztartási eszközt papírnehezéknek, mint arra, amire kellene. Épp ezért… ez a táska ötlet egyáltalán nem ellenemre való! – egyértelmű, hogy egy táskával fényévekkel többre megyek mint mondjuk egy botmixerrel, hacsak épp nem önvédelmi eszközként kellene használnom. Persze, erre mondhatnánk, hogy egy táskával is lehet nagyot ütni, de kinek van szíve egy Guccit hozzávágni egy koszos rablóhoz, most őszintén? Szegény Gucci…
- Még puhítom kicsit Jaident, onnantól pedig könnyen meglesz az az időpont… de remélem nem előzi meg majd egy temetés. Bármiféle családon belüli vérengzés készül, azt édesapád ütemezze az esküvőm után, ennyit csak megtehet a drága unokahúgáért – persze, az is fontos, hogy Connor ne nőjön fel apa nélkül, de amit hallottam Markról, az alapján egy szobainast is beállíthatnánk a gyerek mellé, még az is többet nevelne rajta mint a kedves ügyvéd úr, de persze, ebbe a témába inkább nem mentem bele. Mindenkinek megvannak a mag rossz döntései, Ophinak Mark, nekem Nate – bár ugye, ő nem teljesen az egyém volt – és ezeket csúnya dolog felhánytorgatni… kivétel persze akkor, ha épp haragszol az illetőre és minden mocskos kis félrelépést az orra alá akarsz dörgölni, hogy lásd, mennyire megviseli őt. Ez egy teljesen reális indok erre, nem?
De persze, még mielőtt még jobban belelovallhatnám magam a témába már jön a következő ruha, amivel elszórakozom egy kicsit, mire újra a pódiumon csodálhatom magam.
- Hm, nem tudom. Olyan, mintha valami hiányozna, de nem tudod mi – ingattam a fejem, majd a kiszolgáló személyzet felé fordultam. - Jöhet a következő… és igazán hálás lennék, ha egynél többet hoznának, hacsak nem akarnak a kelleténél több kört tenni – szinte már éreztem arra az ingert, hogyha meg is találom a tökéletest, még akkor is kihozassak velük még hét vagy nyolc ruhát.
Épp ezért, mikor magunkra maradtunk megint, akkor feltételeztem, kicsit tovább fog tartani a kutakodás, ezért egy látványos sóhajjal hagytam magam mögött a tükröket, hogy lerogyjak a kanapéra. - Remélem nem minden szalonban ilyen inkompetensek az alkalmazottak, mert ha igen, akkor sírni fogok! – emeltem tekintetem a plafon felé. - Láttad már amúgy azt a trendet, hogy sokak már ilyen nadrágos egyberuhában házasodnak? Mondd azt, hogy szerinted is borzasztó! Én akárhány képet láttam róluk, egyikkel se tudtam megbarátkozni – ingattam a fejem. Női egyenjogúság, emancipáció és társai ide vagy oda, de szerintem mérhetetlenül bután néztek ki ezek a nadrágos esküvői ruhák. Lehet, ha normális szabással látok egyet is, akkor érdekesebbnek láttam volna őket, de a legtöbb átkozottul lengének tűnt, mintha a hippi korszak trapéznadrágjainak egyikét húzták volna magukra. Egyszerűen borzalmasnak hatottak és egy olyat még felpróbálni se lettem volna hajlandó, nem hogy még abban megesküdni!

tudom, sokáig tartott, itt is bocsi o.o ⚶

- Ó, avass be! – kérem Beccát, és büszkeséggel dobban meg a szívem az unokahúgom arcán megjelenő mosoly láttán, amit a sajátommal viszonzok. Mindig is tudtam, hogy van valami lenyűgöző az emberi arcizmok működésében, nem hiába látok annyi fantáziát és lehetőséget a színészetben, nem véletlenül adtam a szívemet és a lelkemet a művészet ezen formájának, de olykor még manapság is meglepetésszerűen ér a felismerés, hogy mennyi érzelem sűríthető egy-egy gesztusba. Becca mosolya kettős, akár egy pénzérme: az egyik oldalon a kedves udvariasság tökéletes megtestesítője, a másikon pedig éles, mint egy frissen élezett kés.
Szeretném azt gondolni, hogy legalább egy kis részben nekem hála tökéletesítette a mozdulatot, de nem áltatatom magam, tisztában vagyok vele, hogy a mi köreinkben ezt a mosolyt hamarabb sajátítjuk el, mint az őszintéket. Az elhivatottsággal párosítva, amit Becca szeme tükröződik, tudom, hogy Tiffany nem sokáig lesz szálka az ujjában.
- Bevallom, annyit hallok Ella Johnson-Kochról, hogy kissé már szégyellem, amiért nem ismerem személyesen – teszem hozzá, mert valóban, nevetségesen sokszor bukkan elő a neve, és természetesen tudom archoz kötni, nem élek kő alatt, különböző partikon is összefutottunk már, de valahogy a személyes bemutatkozás mindig elmaradt. Ha az ismereteim pontosak – márpedig azok – egy épületben lakunk. Kicsi a világ, és mindkettőnket jó ízléssel áldott meg az ég, úgy tűnik. – Jóban vagytok? – kíváncsiskodok, lerakva az időközben megüresedett pezsgőspoharamat. Nem volt túlságosan finom, inkább csak azért ittam, mert a kezembe nyomták – meg hogy erőteljesebb érzelmi kitörés nélkül elviseljem ezeket az agyhalott libákat, akiket minden bizonnyal ajánlólevél nélkül vettek fel. Nevetséges, mennyire elhanyagolják egyes cégek a brandjüket, ráadásul pont a szociális média korában. Ennyi erővel a saját sírjukat is áshatnák.
Egy frapuccino amúgy is jobban esett volna a napnak ezen pontjában, és átkozom magam, amiért úgy gondoltam, egy bájos családi program során nem lesz szükségem a személyi asszistensem, Lenore segítségére. Vajon ez a két hintaló képes főzni egy kávét anélkül, hogy kétszer annyit kelljen várnunk a következő ruhára? Kétlem. Ez esetben nem kérek. Vélhetőleg amúgy is beleköpnének; szinte látom a megvetést a szemükben, mintha ÉN lennék csapnivaló munkaerő, és nem ők. Már a gondolatot is kikérem magamnak, munkakörnyezetben mindig rendkívül professzionális vagyok.
Elgondolkodva emelem meg az egyik szemöldököm. – Értem az elgondolásod miértjét a névfelvétel körül, természetesen logikus, de… egy férfi ezt sosem látná be. Édesem, a férfiakat három alapvető tényező hajtja: a felsőbbrendűség érzete, a farkuk mérete, és a büszkeségük. Azzal még talán kiegyeznek, hogy nem akarod felvenni a nevüket, és néhány év házasság elegendőnek kell bizonyuljon arra, hogy megbarátkoztasd őket a leendő utódok osztott vezetékneveinek gondolatával - vagy valamit rosszul csinálsz -, de arra kérni viszont egy férfit, hogy vegye fel a te nevedet… Nos, a három motivátor közül kettőt a porba döntenél. Persze, biztos vannak kivételek – teszem hozzá sietősen, mert egyrészt nem akarom letörni Becca lelkesedését, másrészről éppenséggel akadhatnak, csak úgy vélem, ők nem a heteroszexuálisok kategóriájába esnek.
- Gondolj arra, hogy nálatok ott van Shawn, a nevetek biztosan fennmarad – mutatok rá, és magamra varázsolok egy szeretetteljes mosolyt. Nem Shawn gondolatára, vele sosem voltunk olyan közel, mint Beccával, csak az unokahúgom további megnyugtatására, ha esetleg rosszul fogadta volna az előző szavaimat. A lelkivilága a legfontosabb, és ha egy hosszabb átgondolás után is ragaszkodik az elképzeléséhez, még segítek is meggyőzni Jaident. Vagy megfenyegetem. Háborúban és szerelemben mindent szabad, ugyebár; mintha a kettő között lenne különbség. – Habár a családodnak teljesen igaza lesz, ha ragaszkodik a jövendőbeli unokák kétnevűségében, és ez nem olyasmi, amit Jaiden egyedül eldönthet.
Az apám a legjobb példa rá, hogy mennyit számít, ha fiú Dermot születik a családba. Ha Connor lányként és Schneiderként látja meg a napvilágot, a hozzávetőleges támogatása helyett most minden bizonnyal a makacs, büntető hallgatását élvezhetném. Nem mintha meghatna, de így legalább bebiztosítottam a „kedvenc gyermek” szerepemet.
- Úgy lesz – ígérem meg halkan felnevetve – Ne aggódj, még egyszer nem leszek sem 23 éves, sem pedig annyira naiv, hogy csak úgy igent mondjak egy spontán lánykérésnek. Az egyetlen válasz, ami a „nem”-en kívül szóba jöhet, az a „talán”; ami után pedig rögtön felhívlak téged. De kétlem, hogy erre valaha sor kerülne – legyintek.
Egy időben én is sokszor álmodoztam az esküvőkről, ahogy arról a legtöbb fiatal lány szokott. Nem a romantikus vonulat érdekelt, sokkal inkább a tudat, mely szerint az a nap az enyém, engem – és a vőlegényemet, de inkább engem – ünnepel, mindezt úgy, ahogy azt én csak akarom. Mindig is tudtam, hogy egyszer úgyis eljön a nap, amikor férjhez kell mennem, ha akarom, ha nem, így nem áltattam magam a szerelem gyermeteg gondolatával, ellenben megfogadtam, hogy ha más nem is, hát az alkalom tökéletes lesz.
És az is volt – ízléses, elegáns, és ami a legkülönösebb, boldog. Azt hiszem, nem voltam szerelmes, de Douglas mellett nem is kellett annak lennem; folyton úgy éreztem, hogy ő annyira szeret engem, hogy az elég arra, hogy kiváltsa mindkettőnk érzelmeit. Az első három hónap alatt rájöttem, hogy tévedtem. Douglas nem szerelmet érzett irántam, hanem afféle rajongát, mint amit a művész tanúsít a múzsái iránt – és amint elvesztette a belőlem nyert ihletét, erre ő is ráébredt.
Manapság a házasság gondolata inkább csak fáradtságot ébresztett bennem. Nem mondom, hogy ne látnám benne a potenciált, de úgy vélem, ahhoz olyan partnerre lenne szükségem, aki nem létezik. Connornak hála már komoly nyomás sem lesz igazán a vállamon, hiszen a családunk vérvonala nem ér velünk véget, és a szüleim tudják majd kire hagyni a tekintélyes vagyonukat, úgyhogy a döntésnek csakis bennem kell megszületnie, ha úgy akarom.
Csak egy félmosollyal biccentek Becca nászajándékos megerősítésére, és fejben el is kezdek összeszedni egy listát a szóba jöhető kedvességekről. Nem tervezek még semmit beszerezni, ostobaság lenne egy dátum nélkül, hiszen ki tudja mi lesz akkor éppen divatban (habár, a stílus örök, mint tudjuk), és érdemes lenne az évszakhoz megfelelően választanom, de nem árt felkészültnek lenni. Beccának csakis a legjobbat.
- Átadom – mosolyodok el egy cseppnyi gonoszsággal. Mark kissé olcsóbban megúszta, mint ahogy azt megérdemelte volna (már csak a botrány kirobbanásának napján tanúsított viselkedése miatt is), és valamelyest aggasztott is az apám engedékenysége, de bíztam benne, hogy a megfelelő irányba tudom manipulálni, ha szükségem lenne rá. És Markot ismerve, szükségem lesz.
Természetesen megint csak egy ruha érkezik, amivel egészen egyszerűen nem jutok dűlőre. Mégis miért? Becca még preferenciát sem mondott egyetlen szabásvonal irányába sem, mindenből hozniuk kellene egyet-kettőt. Dilettánsok.
Sóhajtva megnyomkodom a halántékomat. – Lassan még Vivienne Westwooddal is könnyebb lenne felvenni a kapcsolatot, hogy személyesen tervezzen neked, mint itt ruhát találni, mert mintha szándékosan szabotálni akarnák a folyamatot! – emelem meg a mondat végére a hangomat, hogy biztosan elérje azt a két ostobát.
Még akkor is hitetlenkedve rázom a fejem, amikor újra felállok, hogy megszemléljem az új ruhát. Sokkal jobb, mint az előző, ez tény, de tekintve, hogy az előző egy lepedő volt, ez nem éppen bók. Nem nevezném csúnya ruhának, egyszerűen csak… semmilyen. Nincs személyisége, stílusa, bármi, ami elvonatkoztatná a többitől.
- Egyetértek – sétálom körbe Beccát. – Kellemes az anyaga, de ez édeskevés. Egy divattervező barátom nem mellesleg tényleg ismeri Vivienne-t, ha gondolod – kacsintok a pódiumon álló unokahúgomra. – Vagy egész egyszerűen varrassunk egy erre szakosodott márkával. Nem akarlak elkeseríteni, de ezek a lányok valamiért nagyon tiltakoznak a sikeres üzlet ellen. Nem kapnak érte részesedést, vagy mi az ördög?
Ha így lenne, valahol meg is érteném őket. Valahol meg ugyanúgy fajankónak tartanám őket, mert még mindig innen kapják a fizetésüket.
- Ah, borzasztóak bizony! – értek egyet rögvest. Egy jókor felvett power suit remek választás – konferenciákra és tárgyalásokra, nem egy nő esküvőjére! A jelenben talán merész húzásnak, vagy egyenesen az „erős nő” (téves) státuszszimbólumának gondolhatják, de nem vagyok hajlandó elhinni, hogy utólag nem bánják meg, ha visszagondolnak a nagy napra. – Mindenki vegyen fel azt, amiben jól érzi magát az esküvőjén, elfogadás, és blablabla, de bennem akkor is meghal valami, ha öltönyös menyasszonyokat látok. Örülök, hogy ebben is egyetértünk.

1246, öltözet

Ophelia & Rebecca|

You could say that my life's a mess.
But, I'm still looking pretty in this dress.

Mikor meghallottam a kérését – mert persze, hogy annak tekintettem, mi másnak? – karomat magam elé húztam, olyan tipikus Drakula köpenyesen, elvégre ha már elf ruhába bújtattak, akkor legyen meg az a misztikus báj, hogy egy pillanatra én is sejtelmesen elrejthessem gonoszkás mosolyomat a ruha takarásában.
- Ella szavaival élve nagyon egyszerű: ha az én történetemnek több hitelt adnak, mint az övének, akkor igen hamar kellemetlen helyzetbe kerülhet. Elvégre mindenki fejében felötlene a kérdés: miért vádolna meg bárki is engem ilyen gonosz dolgokkal? Féltékenység, hiszti, értelmetlen harag… és ezt minél inkább sikerül elültetni mások fülében, annál biztosabb, hogy a felsőbb körökben egyre kevésbé lesz a kisasszony szívesen látott vendég. Nincs is annál rosszabb, ha elveszíti az ember azt a támogatást, amiről azt hitte mindörökké a háta mögött lesz – fejtettem ki gonosz tervemet, ami tulajdonképpen nem teljesen az enyém, de nagylelkűen kijelenthetem, hogy eléggé oroszlánrészem van benne. Biztos voltam sikerben, hiszen Ella a pártomat fogta, a Koch és a Howard név együtt pedig elég ütős párost alkotott ahhoz, hogy szavahihetőbbnek hassunk mint Tiffany. Legalábbis én akkor mélyen meg voltam győződve erről. - Egye csak meg amit főzött, ha már ilyen aljas eszközökkel próbál alám tenni! – fújtam egy nagyot, majd lassan megingattam a fejem. - Azóta vagyok a szemében tüske, mióta édesapám megpróbált beházasítani a Wyndhamekhez… de már ki tudja mióta tisztázott, hogy sose leszek annak a félkegyelműnek a felesége, nem is értem miért van még mindig ennyire rám pörögve – most mondhatnám, hogy lehet a „mélyebb kapcsolatomat” irigyli Nate-tel, de őszintén, Wyndham nagyon szívesen hatol mélyebbre szinte mindenkiben, nagyon könyörögni se kell érte. Más kérdés, hogy hosszútávú kötődést ne várjanak el tőle, legalábbis a tapasztalataim erre engedtek következtetni. Már annak az idiótának a gondolatától is erősebben szorítottam össze az ajkaimat, épp ezért megráztam kicsit a fejemet: senki, de senki nem ronthatja el a ruhapróbás napomat Opheliával, még Wyndham árnyképe se! Maximum az, ha hirtelen feltűnne. Azt nagyon utálnám. Az már megint egy másik dolog, hogy a kiszolgálószemélyzet a boltban azért eléggé erőteljesen próbált ugyanannyire kihozni a sodromból.
- Igazából az utóbbi időben lettünk jóban… tudod, a közös ellenség összehozza az embereket – mosolyodtam el egy kicsit. - Alapvetően ő inkább Bradford és Wyndham társaságában mozgott, ami számomra az instant tabu. De… azt hiszem egészen jól kijövünk, csak ne hozza el az összefutásainkra azt a két jómadarat, mert rosszul leszek – és újra nekiállhattam volna lamentálni arról, hogy Bradford és én hiába élünk egy világban, mégis zsigerből utáljuk egymást, de legalább egyikünk se olyan kicsinyes, mint mondjuk Tiffany, aki már csak kedvtelésből is nekilát kitolni a másikkal. Amíg nem keresztezzük egymás útját tudunk olyan „nagylelkűek” lenni, hogy ne akarjuk egymás mindennapjait tönkre tenni. Ha pedig mégis találkozunk, kellő távolságot tudunk tartani egymástól.
Végül aztán Ophelia szavaira első körben csak egy nagy sóhajjal tudtam válaszolni.
- Neked mindig annyira igazad van, csak… a lelkem mélyén reméltem, hogy Jaiden talán kicsit belátóbb, elvégre az ő érdekeit is szolgálná ez, de lehet hirtelen akarok túl sok mindent. Ennél az elgondolásnál viszont nagyon is számításba kell vennem azt a fene nagy férfiúi büszkeséget – Jaiden esetében főleg. Igazából imádtam azért, mert kitartó volt és hitt benne, hogy mindent meg tud oldani, de… ugyanez a tulajdonsága kergetett az őrületbe. A makacs ragaszkodása, hogy mi ketten együtt mindent meg tudunk oldani és ehhez nem kell másokra támaszkodnunk – ezzel nem tudtam ellenkezni, viszont azt be kellett látni: mindent sokkal hosszabb és silányabb módon érünk el, semmint ha használnánk a Howard összeköttetéseket. Kezdtem azt hinni, hogy ő úgy érzi, én próbálom megtalálni a dolgok könnyebbik végét, de… ki ne tenne így? Ha az embernek vannak kapcsolatai, akkor miért ne élhetne velük? A kemény munka öröméért? Megértettem, hogy Jaident ez boldoggá teszi, de ez rám nem volt igaz. Vagyis persze, örültem, ha valamiben elértem, de nem feltétlen csökkentette a siker értékét az, ha kapok egy kis segítséget a cél elérése érdekében. Legalábbis én így hittem. Vegyük például az esküvőnket: az én álomesküvőm eléréséhez nagyon-nagyon-nagyon sok pénz kellene. Értem én, hogy Jaiden beérné egy egyszerűbbel, de mindenki tudja: az esküvő a nők egyik legfontosabb napja az életben! Jobb esetben csak egyszer adatik meg ilyen alkalom, akkor pedig én ki fogok belőle sajtolni mindent, amit lehet! Ebben pedig még maga a vőlegény se akadályozhatott meg.
Shawn kapcsán halkan felszusszantam.
- Hogyne. Shawn úgy kerüli ezt a házasság témát, mint a tüzet. Igazából… szerintem leginkább azért, mert annak idején volt valaki, akihez szerintem vonzódhatott a köreinkből, de lecsaphatták a kezéről, vagy ki tudja. Volt egy eléggé maga alatt lévős időszaka – tény, ezeket én is csak azért tudtam, mert rendes testvérként odafigyeltem Shawnra. Meg aztán jó, ha sejtem milyen hangulatban van, elvégre jobb kedvében találom, akkor könnyebben beszélem rá dolgokra. Mondjuk, hogy vegyen nekem még egy cipőt… amiből aztán nyolc lesz.
Az már viszont kicsit elszomorított, hogy Ophelia nem látott sok reményt az új házasságra. Persze, megértettem a dologhoz való hozzáállását, a párkapcsolatai mostanában nem alakultak a legfényesebben, de én azért nagyon-nagyon reméltem, hogy egy napon mégis befut a képbe valaki, akiért legalább egy kicsit is megéri elgondolkodnia ezen az esküvő mizérián. Mert persze, fárasztó dolog, főleg nekem, tekintve, hogy titokban kell szervezkednem, de… úgy éreztem, hogy Jaiden miatt megéri. Azt reméltem, hogy talán, a kezdeti morcosságot letudva még örülni is fog a ténykedésemnek!
- Amúgy is, először be kell mutatnod nekem, még mielőtt bármiféle esküvőn gondolkodnál. Ketten csak kiszúrjuk, ha valami vaj van a füle mögött! – legalábbis mertem remélni. Legrosszabb esetben behívhatjuk a mustrára Brie-t is, néha egészen előnyös tud lenni a túlzottan logikus gondolkodása. Bár… tartok tőle, hogy lehurrognánk, bármit is mondana. De lehet nem! Viszont a férfiak terén az ízlésünk nem hiszem, hogy hasonló, ami megint okozhatna problémákat.
Már az újabb ruhámmal felszerelkezve vonultam az öltözőbe, mikor meghallottam Ophelia szavait Vivienne Westwood kapcsán, mire elnevettem magam.
- Lehet így van. Ő is lehet csak egy valamit mutatna nekem végül, de az biztosan kolosszális lenne. Ennek a kis túrának legalább annyi előnye van, hogy tudjam: milyen ruhát nem akarok az esküvőmre – legalább ezt az egy pozitívumot felírhattam a számlájukra, ha mást nem is.
Amikor pedig a bemutató után Ophelia is egyetértett velem, az egy újabb szusszanást eredményezett.
- Kezdem azt hinni, hogy tényleg ez lenne a legegyszerűbb. Elmondani, hogy mit szeretnék, ők mutatnának róla egy vázlatot, aztán ha jó, varrják meg – masszíroztam meg az orrnyergem, majd hatalmas szemekkel néztem Ophira. - Egek… én lennék a világ egyik legszerencsésebb menyasszonya, ha Westwoodben vonulhatnék az oltár elé… de nem akarok neked kellemetlenséget okozni. Még megnézem, hogy mik azok a ruhák, amiket ezek a jóképességűek kihoznak, talán még fel is próbálok, de… azt hiszem nem innen viszem haza a nyerő ruhát – tény, valahol sejtettem a kezdetektől, hogy így lesz. Vagy mondjuk azt: több helyre be akartam nézni, megjegyezni a szimpatikus darabokat, majd a legvégén egy helyre visszatérni és megvenni a tökéleteset. Más kérdés, hogy lehet hagyom a fenébe és varratok magamnak valami szépet.
Immáron tehát már a kanapén üldögélve vártam az új ruhafelhozatalt, miközben nagyokat bólintottam imádott unokatestvérem szavaira.
- Igen, egyszerűen annyira elveszi a varázsát az egésznek. Megértem, hogy vannak, akik nem szeretik a szoknyákat, persze, de… szerintem olyan nevetségesen néz ki egymás mellett a vőlegény meg az ara, ahogy mindketten nadrágban vonulnak – ingattam meg a fejem. Közben beletúrtam az eddig a kanapén pihenő táskámba, hogy rápillantsak a telefonra, hátha Jaiden írt valamit – elvégre nem bukhattam le, hogy a munkahelyem helyett épp ruhát próbálok! Viszont… valami sokkal érdekesebb dolgot szúrtam ki.
- Hm. Én nem is tudtam, hogy Jaiden és Quinn ennyire jóban vannak… – Quinn, mint másik ágról való unokatesóm szintén a családom fontos részének számított, sőt, szerettem rá úgy gondolni, mint két lábon járó lelkiismeretemre. Viszont, ez az instagram fotó picit megijesztett. - Mármint… persze, úgy látom Jaiden ebéd idejében futottak össze egy kávéra, meg tudom, hogy Quinn Jaiden munkahelyének közelében önkénteskedik, de nem gondoltam volna, hogy ilyen simán találkoznak. Mármint, nincs ezzel semmi baj, hát én csak örülök, ha jól kijönnek, csak ez még nekem is új – mutattam Ophelia felé a képet, ami Quinn profilján lett feltűntetve. Csak két kávés pohár volt rajta, az egyiknél megjelölve Jaiden profilja és valami kedves üzenet, hogy közös kávészeretet? Hirtelen olyan furának hatott nekem ez az egész, de tudtam, túlzottan is birtokló tudtam lenni Jaidennel szemben, inkább örülnöm kellett, hogy valakivel jól kijön a családomból! Quinn pedig az én imádni való szívem csücske… lehet pont arról beszélgettek, hogy miképp lepjenek meg születésnapom alkalmából! Nem kell rögtön a legrosszabbra gondolnom, ugye?

bocsi, hogy megint ennnnyire elhúztam a reagírást, de… remélem azért tetszik <3 ⚶

Személy szerint nem vagyok az „ellenségem ellensége a barátom” elvből következő szövetségek nagy rajongója; nem azt mondom, hogy működésképtelennek tartom a koncepciót az egészséges bizalmatlanságon túl – elvégre ki az az ostoba barom, aki teljes vállszélességgel kiáll egy érdek-kapcsolat mellett -, de hatékonyabb vagyok egyedül. Ha fellengzős akarok lenni, úgy is fogalmazhatnék, hogy nem szorulok rá külső segítségre a bosszúhadjárataimhoz; szeretem úgy gondolni, hogy egymagamban is felérek egy kisebb hadsereggel, minek hát valaki más, aki akár teljesen eltérő célokkal is rendelkezhet, kockáztatva az egész terv sikerességét? Köszönöm, de inkább nem, köszönöm.
Becca az élet legfontosabb részeiben jobban hasonlít rám, mint a tulajdon húgom (a mai napig vallom, hogy valahogy összecserélték őket a kórházban, nem érdekel, hány mérfölddel arrébb születtek), amiben mindig is nagy büszkeséget leltem, mégis, most azon kapom magam, hogy hálásan fogadom a tényt, miszerint vannak emberek rajtam kívül is, akikre Becca támaszkodni tud. Jól esik tudni, hogy nincs egyedül, még ha tisztában is vagyok vele, hogy ahogy én is, úgy ő is megbirkózna akár önmaga is mindennel, amit az élet elé görget.
Tiffanyt nem kommentálom, mert félő, hogy lassacskán az ostoba liba gondolatától is megfájdul a fejem, de az Ellával való barátságára tetszőlegesen biccentek.
- Nos, ha valamennyire is felér intelligenciában a hírnevéhez, minden bizonnyal ez az Ella is belátja, hogy nincs férfi, akiért érdemes lenne a te barátságodat feláldozni, drágám – mosolyodok el teljesen őszintén. Meglepően keveset mosolygok ezen a varázslatosnak induló napon, amikor – kis túlzással; nem vagyok egy sírós típus - egyenesen könnybe kéne lábadnia a szememnek a meghatott boldogságtól, mégis, az egyetlen, ami zokogást akar kiváltani belőlem, azok az ízlésficamos ruhák, amiket a kotnyeles, hozzá nem értő személyzet választ a számunkra. Mennyire kell tehetségtelennek lenni, ha Becca szépségét sem képesek kiemelni?
Elégedetten hümmögök mind Becca dicséretét („neked mindig annyira igazad van”, hallod ezt, Brianna?), mind pedig a levont konklúzióját hallva. Mindig pazar érzés, ha intelligens emberekkel ugyanazokra a következtetésekre jutsz, hát még ha szereted is ezeket az intelligens embereket.
- Adj neki időt, elvégre, ha jól értelmezem, meglehetősen új ő még a mi világunkban – javaslom könnyedén. – Ki tudja, talán amint megszokja a vagyonnak köszönhető kényelmes életet, máshogy vélekedik majd. Ha pedig nem, kitalálunk majd valamit, addig is viszont örömödet lelheted a tényben, miszerint nem a vagyonodba szerelmes.
Ugyan a média örökkön örökké imádta a pénzsóvár, ugyanakkor gyönyörű, és sok esetben veszélyes nők gondolatába, mert így egyszerre rajonghattak értük és gyűlölhették őket a férfiak, ahogy azt a farkuk által vezérelt, ámde hímsoviniszta gondolatokkal teli agyuk megkívánta, a valóságban ez a fajta, törtető megmozdulás a nőket sem kerülte el. Összeszámolnom is nehéz lenne, hány olyan udvarló akadt már az életemben, aki az anyagi támogatásomat vagy a kapcsolati hálómat várta volna el, mint párkapcsolatba való befektetést. Nem mondták ki, bolondok lettek volna, de nem is volt rá szükség. A különbség a befolyásos nők és férfiak között mindössze abban rejlett, hogy egy nőt jóval nehezebb manipulálni, és a férfiak jóval ügyetlenebb manipulátorok.
- Ugh, a férfiak és a melodrámájuk – forgatok szemet Shawn kis szerelmi történetére, meg se próbálva kiszorítani az undort a hangomból. –  Ha időben lépett volna, minden bizonnyal nem járt volna így. Tipikus.
És felettébb szánalmas viselkedés, de ezt már megtartom magamnak, elvégre nem akarom, hogy Becca úgy értelmezze, a bátyát sértegetem. Ugyan a köztem és Shawn közötti kapocs feleannyira sem erős, mint a Beccával meglévő, természetesen a hibáival együtt szeretem (vagy valami ahhoz hasonló érzés, a szeretet talán költői túlzás), ettől függetlenül nem vagyok rájuk vak. Márpedig a nyáladat csorgatni valaki után a távolból, majd meglepődni és sírni, amikor nem a te karjaidban köt ki az illető, mindenképpen a hibák kategóriájába sorolandó. Úgy hívják, hogy töketlenség.
- Édes vagy – mosolyodok el újra, amikor Becca megcsillogtatja az irányomba tanúsított, kedves kis védőösztönét. Általában nem szeretem, ha mások azt hiszik, szükségem van ilyesmire – mert nincs -, vagy ha pátyolgatni akarnak – mert arra pedig végképp nincs -, de Becca, mint az életem minden más területén, ebben is kivételt képezett. – Ha nem kóros hazudozóval vagy szociopatával van dolgunk, biztosan kiszúrjuk.
Ennyiben hagyom a témát. Nem akarom letörni Becca lelkesedését, sem megfosztani az esetleges álmodozástól, de nem győzöm hangsúlyozni, mennyire kicsiny esélyt is látok rá, hogy újra megházasodnék. A szerelem szép és jó, amennyiben életképes kapcsolat tud belőle születni – amelyre nem mellesleg szintén nem fogadnék nagy összegben -, de ennek lepapírozásába nem mennék bele még egyszer. Több fáradtság, mint amennyire megéri, és már az álomesküvőmet is megtartottam, úgyhogy voltaképpen a lényeget átéltem.
- Nos, ne vedd készpénznek a felajánlást, de azért elküldök egy érdeklődő üzenetet, az még nem árthat – jegyzem meg somolyogva, és a miheztartás végett valóban előveszem a telefonom egy gyors üzenet lepötyögésére. Lassan valóban elhiszem, hogy hamarabb tudnánk kikönyörögni egy találkát Vivienne-től, semmint megfelelő ruhát találni itt. A pozitivitásom, amit eddig is inkább Rebecca kedvéért éreztem, foszlóban van a hely kapcsán. Hirtelen nem is tudok nagyobb örömöt elképzelni annál, minthogy kitegyük innen a lábunkat.
- Hogy? – fordulok a szintén a telefonjába mélyedő unokahúgom felé, elrakva a sajátomat. Hümmögve fonom össze a karomat a mellkasom alatt. – Ez jó hír, nemde? Legalább az oldalsó családtagokkal jól kijön, ha már édesapádnak nem a szíve csücske.
Gazdagon használom a "jól kijön" kifejezést, lévén, hogy számomra teljesen semleges a fiú. Még nem bizonyította, hogy megérdemli az én Beccámat, de tagadhatatlan, hogy erre még úgy igazán esélyt sem adtam neki, szóval egyelőre megtűrtem a megnövekedett szerepét Rebecca oldalán.
Átveszem a felém nyújtott telefont, hogy aztán rögvest elfintorodjak. – Ugh, vannak emberek, akik még lefotózzák, hogy mit esznek és isznak? Undorító. Különben is, mi különleges van két kávéspohárban? Az égegyadta világon semmi.
Látom a suhanó aggodalmat Becca arcán, és ugyan egyelőre nem osztozok benne, szeretném, ha nyugodt lenne a lelke. És valóban, se Jaiden, se Quinn nem szólt neki a találkozásról, ami, még ha véletlen is volt, nem a legjobb jel. Hmm, ezzel nem fog nálam jó pontokat szerezni az a fiú, ebben biztos lehet. – Írj egy üzenetet Jaidennek, valami ártatlannal, hogy ebédelt-e már, vagy hasonló. Várj egy kicsit; ha válaszol, az alapján tudunk lépni; ha nem, írj Quinnek is, szintén valami visszafogottat, mondjuk, hogy van-e kedve összefutni. A válaszuk mindent elárul majd – tanácsolom, és visszaadom Beccának a telefonját, hogy aztán mellé lépjek és megfigyelhessem, mit csinál.
Tudom, nem szabadna örülnöm ennek a fejleménynek, de mégis azt teszem, hiszen végre valami érdekes is történik, aminek köze sincs a horribilis ruhákhoz, amikkel eddig kínoztak minket. Talán mégis van Isten.

1048, öltözet

Ophelia & Rebecca|

You could say that my life's a mess.
But, I'm still looking pretty in this dress.

Lehet szégyenteljes gondolat volt a részemről, de mindig is úgy véltem: minden kapcsolat hasznos és mindenki felhasználható valamire. Jelen esetben tisztában voltam azzal, hogy Ella pont annak a kis csoportnak a része, amelynek két férfi tagját is a pokolba kívánom, de… egy embernek lehet több baráti társasága is, nem? Rendben, talán erős megfogalmazás volt részemről ez a „barát” megnevezés, de… egészen jól kijöttünk. Továbbá a vele való ismeretség és jó kapcsolat kifizetődő lehetett a jövőben, így kifejezetten buta dolog lett volna abban a helyzetben elutasítani a felém nyújtott segítő kezet. Elég sok fejfájást okozott volna apu PR-os embereinek kimagyarázni a helyzetet, így viszont Tiffany is megszégyenült és a rólam kialakított „ártatlan nebántsvirág” kép se dőlt kútba.
Viszont Ophelia megállapítására akaratlanul is felsóhajtottam.
- Ez mind szép és jó lenne, ha az illető nem lenne egyben az egyik gyerekkori legjobb barátja. Bár Ella nem tűnik olyannak, mint akit holmi szentimentális érzelmek befolyásolnának, de tudod, az emberek mindig képesek meglepetésekre – főleg ha egy Ella kaliberű személlyel van dolgunk. Épp ezért ha találkoztunk is, próbáltam a lehető legkevésbé kimutatni a nemtetszésemet Nathaniel és Warrennel kapcsolatban, elvégre bőven kritizálhattam volna az ízlését barát választás terén, bár az én tekintetemben ez egy kétélű fegyver lett volna.
Akármennyire is pocsék ruhafelhozatalt sikerült eddig felsorakoztatniuk a szalonban, azért kénytelen voltam megállapítani ahogy nézegettem magamat bennük: akármennyire röhejesen is próbáltak felöltöztetni, rajtam tulajdonképpen mindegyik jól állt. Más kérdés, hogy én az esküvőmön nem egy új divatot akartam teremteni, avagy egyet visszahozni, hanem egyszerűen gyönyörű akartam lenni! Azt akartam, hogy Jaiden másodszor is belém habarodjon mikor megpillant az oltárnál és így még biztosabb legyen benne – nálam jobb arát nem teremtettek neki a földön! Kapcsolatunk elején amúgy is jobban kezelhető volt, épp ezért valahol reméltem, ez az esemény egy újabb rózsaszín ködöt teremt az elméjében, valami olyasmit, mint a „régi szép időkben”… így pedig végképp bebetonozom magam az életébe. Jaiden képtelen volt megérteni, hogy minden tettem az ő javát szolgálja – rendben, az enyémet is, de ez részletkérdés. Egy boldog házasságban kimondható, hogy ami az egyik félnek jó, az a másiknak is az, nem?
- Jaiden sose választana arát csak a vagyonáért… bár vannak napok, mikor kicsit könnyebbé tenné a dolgom, ha ez is benne lenne a pakliban, mert akkor nem utasítana vissza azokat az ajándékokat, amikről úgy véli túl drágák és biztosan nem lennének megfizethetőek a saját fizetésemből – forgattam meg a szemeim. Eleinte ez a viselkedése se zavart, hiszen ez is valahol szerénnyé és visszafogottá tette, de ahogy múlt az idő… púp lett a hátamon. Miért nem képes élni a neki nyújtott lehetőségekkel? Miért akar minden áron saját erőből megszerezni mindent és… miért akarja, hogy én is így viselkedjek? Miért nem látja be, hogy mekkora hiba nem visszaélni a családi hátteremből következő előnyökkel? Egyszerűen képtelen voltam felfogni.
- Ugyan, már az is hatalmas dolog, hogy eljársz az érdekeben. Ha nem sikerül, akkor is tudom, hogy te megpróbáltad, ami tényleg nagyon sokat jelent! – egy kellemetlen hang az elmémben pedig emlékeztetett, hogy Ophelia már így is többet tett az esküvő érdekében mint Jaiden aki bár megkérte a kezem, mégis mintha egyre inkább kitáncolna az egészből – de úgy véltem biztosan csak rémeket látok.
Kár, hogy gyanúmat csak tovább növelte az a bizonyos kép.
- Hát pont ez az! Mi érdekes van két kávés pohárban? – mondtam ezt én, aki szintén kitett ilyen képeket, de annak jelentése volt! Elvégre a Jaidennel töltött boldog pillanatokat volt célja megőrizni… az meg, hogy épp az unokatesóm vőlegényével kávézom nem egy olyan emlékezetes momentuma a mindennapoknak, nem?
- Igen, az tényleg csak jó, ha kijönnek egymással és van valaki, akivel kellemesen tudja tölteni az idejét, ha én nem vagyok ott… – de. Ott volt az a hatalmas de.
Ezek után szinte iszom Ophelia szavait,a végkonklúzióra pedig egy hatalmasat bólintok.
- Ez egy remek ötlet… máris írok neki! – kerestem ki máris Jaident a kontaktjaim között; de persze ekkor kellett megjelennie az egyik kiszolgálónak, a karján több ruhával.
- Rakja le valahova őket, majd felpróbálom, ha lesz rá időm! – legyintettem felé. Más kérdés, hogy az eddigi viselkedésük és a jelenlegi fejlemények átkozottul elvették a kedvem az egész ruhapróbálósditól. Persze, még megvolt a remény, hogy majd Jaiden üzenete változtat a dolgokon, de… akkor épp erre nem sok esélyt láttam.

iszonyat nagy shame : ((( remélem nem utálsz annyira  : ((( ⚶