Tudtam, hogy az apám vasárnapi partija indokolatlanul nagy méreteket fog ölteni, legalábbis ahhoz mérten biztosan, hogy egy egy éves kisbaba születésnapja az alkalom. A legkevésbé sem kívántam kivenni a részem a feleslegesen eltúlzott szervezési feladatokból, így csak a legalapvetőbbekkel voltam tisztában; hogy a hamptonsi nyaralóban tartjuk majd, hogy apám washingtoni családja is felutazik, és hogy teli leszünk olyan fogásokkal, amiket Connor nem fog tudni megenni, és olyan letisztult dekorációval, ami hidegen fog hagyni egy kisbabát, akit a különböző színek, minták és formák izgatnak. Ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, hogy ez az egész nem Connorról fog szólni, ez minden kétségemet elsöpörte volna. Azt már a legelején leszögeztem, hogy nem akarok politikusokat vagy üzleti partnereket látni, és az apám érdekében reméltem, hogy kivételesen tiszteletben fogja tartani a kéréseimet, ugyanis halálosan komolyan gondoltam a fenyegetőzéseimet; ha megpróbál nyerészkedni a fiam születésnapján, felkapom Connort, és már ott se vagyunk. Nem mellesleg a meghívottak listáján sem szerepelt senki, aki marasztalni tudna, vagy akinek a társaságát különösebben vonzónak vagy érdekesnek találnám. Kivéve Beccát - és talán Bree-t, őt is csak azért, hogy már a jelenlétemmel is az orra alá dörgölhessem, hogy én vittem tovább a családnevet, és nem ő.
Éppen ezért próbáltam a szombatot (ami éppen tizenhatodikára esett, Connor tényleges születésnapjára, így ennél jobban nem is időzíthettem volna) jóval barátságosabbra és Connor-központúbbra venni – ami voltaképpen annyit jelentett, hogy még a plafonról is Toy Story folyt. (Nem viccelek, Agathával ráakasztottunk a csillárra néhány papírfigurát, és felengedtünk egy halom héliumos lufit, természetesen csak a jó ízlés határain belül.) A Pixar-mese tematikáját követte a „Connor’s 1st birthday!” feliratú füzér, a girlandok, és minden egyéb papírszemét, amit csak betudtunk szerezni, és kivételesen a nappali is úszott a játékokban. Egyelőre ugyan még szépen sorakoztak a tárolódobozaikban, vagy a falhoz állítva, maguk is egyfajta dekorációként szolgálva, de ez Connor kedvétől függően bármikor megváltozhat. Nem fogom irigyelni a konyhában szorgoskodó Agathát, amikor majd mindezt el kell takarítania, de még így is gálánsnak éreztem magam; lévén, hogy szombat volt, és ilyenkor nem szokott dolgozni, a mai napra két hétköznapjáért cserébe hívtam be. Fair üzlet, ha engem kérdeznek, és Agatha sem tiltakozott. Egészen lelkesnek tűnt.
Ha teljesen őszinte akartam lenni, abszolút giccsesnek, feleslegesnek és mérhetetlenül kimerítőnek tartottam már most ezt az egészet, és egy repülőutakkal teli hét után erre vágytam a legkevésbé, ám mivel Connor nem igazán értette meg, amikor a héten leültem vele játszani, és halkan elduruzsoltam neki, hogy alig hiszem el, hogy máris eljött ez a nap, az ő napja, amin csak őt fogjuk ünnepelni, én, a nővérei (mínusz Nicole, akinek valamiféle egyetemi leadása van és nem tud tőle elszakadni, de annyi baj legyen), és az apja, a környezetében kellett különbséget tennem. Igazam volt, a sok kacat úgy villanyozta fel az arcát, akár egy karácsonyfát, legalábbis az első egy órában. Azóta már sikeresen megszokta a látványt, és nem igazán tudtam elszakítani a kandalló fölötti tévétől, amiben valamelyik újabb idióta meséje ment. Hagytam, hogy nézze, de csakis azért, mert időről-időre belekapaszkodott a kanapéba, hogy álló helyzetbe húzza magát, majd visszapottyanjon a fenekére, és minden alkalommal büszkén kiáltotta, hogy „mami!”. Rengeteg „dadát” kellett behoznom, úgyhogy csak egészen nyugodtan tapadjon arra a tévéképernyőre, ez még nem tesz rossz anyává. Biztos nem árt olyan sokat, ugye? Legalább nem egy tabletet nyomogat.
Délután egyre beszéltem meg Markkal az érkezésüket, ennek ellenére már fél egykor rezgett a telefonom az üzenettől, miszerint "bizonytalan ideig késni fog". Kérdem én, mi a fenséges francot jelent az, hogy "bizonytalan ideig"? "Bizonytalan ideig foglak fojtogatni, ha nem vagy itt egy órán belül, te utolsó szemétláda!", válaszoltam irritáltan, a vörösre festett körmeim kopogásával az érintőképernyőn. Nem írt vissza. Ha megtudom, hogy valami cafkát hajt fel magának a fia születésnapján, még el is ásom. Ha üzleti megbeszélésen van, csak megvárom, amíg ellilul az az öntelt feje. Az kiváltképp nem segített a helyzeten, hogy a lányok az első - és utolsó - üzenete szerint pontosak lesznek. Miért lesznek pontosak a lányok, ha ő késik? Miért jönnek külön? Miféle apa ez az embernek hazudott istencsapása? És ami a legfontosabb, miért ereszti rám a kölyökoroszlánjait a jelenléte nélkül? Mi vagyok én, a mostohaanyjuk? Akkor már réges-régen özvegy lennék. Farok.
Mindenesetre, ha akartam, ha nem, a csengő pontban egykor felcsendült. Agatha sebtében - és meglepően izgatottan - kiszaladt még egy tál nassolnivalóval a már így is dúskáló dohányzóasztalra (honnan szerezte azt a csákót?), majd vissza is ügetett a konyhába, Connor nagyjából két egész másodpercig az ajtóra figyelt a meséje helyett, én pedig sóhajtva masszíroztam meg az orrnyergemet. Ezek csak gyerekek, mégis mi olyan történhetne, amit ne tudnék kezelni? Ha Mark meséi helytállóak, nem igazán rajonganak az apjukért; meg is van, miről fogunk beszélgetni, és kit fogunk szidni. A nap végére legjobb barátnők leszünk. Valószínűleg. Ühümm.
A szoknyámat simítgatva vágok át a nem-héliumos lufik kisebb seregén, és az arcomra ragasztok egy műmosolyt, mielőtt ajtót nyitnék. Nyugalom; csak nem kell majd rájuk hívni a biztonsági szolgálatot! - Lányok! Üdvözöllek titeket, fáradjatok beljebb! - állok félre az útból, hogy bejöhessenek, amit úgy látom, születési sorrendben tesznek. Nagyon édes, mint a kiskacsák; ha valakit meghatnak az ilyenek. Engem pont nem, de biztos van, akit igen. Az anyjukat, gondolom. Egy szőke üstökös, aztán jönne egy vörös üstökös, ha eltudott volna jönni, és megint egy szőke. A két szőkét nyilvánvalóan értem, de hiába Nicole az egyetlen, akivel már találkoztam, a vörös hajon továbbra sem győzök csodálkozni. Remélem, az árnyalat válaszában inkább a felszarvazás rejlik, semmint a nagyszülők öröksége. Megpróbálok nem kárörvendően mosolyogni a saját gondolataimon.
Fogalmam sincs, hogyan illik köszöntened az ex-szeretőd-gyereked-apjának a (majdnem teljesen) felnőtt lányait, de abban biztos vagyok, hogy egyikőnk sem akar a szükségesnél többet érintkezni, így nem kezdeményezek ölelést, vagy valami egyéb bizarr jelenséget, ami messzemenőkig nem illene a kapcsolatunkhoz, tekintve, hogy az nemlétező. Nem igazán könnyített a terep; Nicole volt az egyetlen, akihez már volt szerencsém, és igazán Murphy-re jellemző, hogy pont ő nem ért rá. Kellemetlen, de abból élünk, ami van; senki nem mondhatja rám, hogy ne lennék bűbájos, ha én is úgy akarom, csak a legjobb formámat kell nyújtanom a két szőkeség felé. - Te lehetsz Anja - mosolygok előbb a tőlem telhető legelbűvölőbben a legidősebb lányra, majd pedig a legkisebbre. Mindketten nagyon csinosak, egy kis részem csodálkozik, hogy egyikük sem örökölte Mark orrát. Mennyi erre az esély? - Te pedig Johanna. Én Ophelia vagyok, Connorral pedig már találkoztatok, ha minden igaz - intek az újra érdeklődőbb szülinapos felé, aki épp a kanapéba kapaszkodva rugózik és lesi a lányokat. Nem vagyok benne biztos, hogy felismeri őket, különben már vígan visongana, de nem is kezd szégyenlősködni.
Már most belefáradtam ebbe a jópofizásba. Mi a nyavalyát kezdjek most három lánnyal, akiknek az anyja az exem felesége? Csodálatos napnak nézünk elébe, egész egyszerűen imádni fogom minden pillanatát. Köszönöm, Mark, van még valami, amit még nem sikerült elrontanod? - Köszönöm, hogy eljöttetek, tekintve a... nem szokványos körülményeket. Milyen volt az út? - folytatom a fájdalmas bájcsevejt, a derekamra helyezve az egyik kezemet. - Foglaljatok helyet, egyetek-igyatok, érezzétek magatokat otthon, és szóljatok, ha bármire szükségetek van. Kifújok egy tincset az arcomból, és bátorítóan helyet foglalok az egyik kanapén, szinte rögvest az ölembe húzva Connort, és a fülébe suttogott nevekkel próbálom felébreszteni az esetleges emlékeit. Igazság szerint kifejezetten hidegen hagy, hogy felismeri-e őket, csak szükségem van rá, mint pajzs. Hirtelen megértem, Mark miért veszi mindig kézbe, ha itt van. Farok, másodjára. - Tudjátok, mit csinál az apátok? - vonom fel a szemöldököm. - Csak a torta miatt, természetesen. Hogyne, csak a torta miatt. Ühümm.
Az autóval lassan befordulok az utcába, majd néhány perccel később megállok anyu háza előtt. Nem szállok ki, hogy bemenjek és köszöntsem őt, mert tudom, hogy ha megtenném akkor azt is elkövetném, hogy megmondanám neki, hogy a húgaimmal együtt szálljon be ő is a kocsiba és menjünk mindnyájan annak a nőnek az otthonába, aki kerek egy éve szült egy fiúgyermeket apának. Nem, erre nem tudnám rákényszeríteni anyut, ahogyan azt az információt sem mertem a tudtára adni, hogy pontosan ennek a fiúnak a születésnapját fogjuk ma délután megünnepelni; én, a húgaim, apa és az a nő. Noha beszéltem előző este anyuval, csupán csak annyit mondtam neki, hogy szombaton, azaz ma, a délutánt a testvéreimmel és apuval fogom tölteni, afféle apa-lányai programként. Ez nem hangzott hazugságként, nem is volt az, hiszen mindössze arról nem ejtettem szót még kik lesznek ott és hol leszünk. Nem is mertem nagyon belemenni a témába, mert féltem, még a végén képes minket követni. Ám ennek gyanúja persze még mindig fennállhatott, de ebbe inkább nem gondolok bele miközben megnyomom az autó kormánykerekének közepén lévő dudát, ezzel jelezve a testvéreimnek, hogy már itt vagyok értük. Persze eredetileg nem nekem kellett volna értük jönni, apának kellett volna mindhármunkat felvennie és elfuvaroznia az „új barátnője” otthonába. De persze mint általában, mindig fontosabb teendői akadnak a családnál, így a sofőr szerepe rám hárult, már csak azért is, mert „megkért” rá. Felveszem a mobilomat és ellenőrzöm nem kaptam e tőle újabb üzenetet vagy megbízást. Semmi. Sóhajtva nyitom meg inkább a húgaimmal lévő közös beszélgetésemet. „Itt állok a kocsival a ház előtt. Van még 5… Na jó, 10 percetek elkészülni és lejönni.” Küldöm el neki ezt az üzenetet, majd míg rájuk várok, a szemellenző tükrében megnézem, hogyan festek, megigazítva egy-két kósza hajtincsemet, melyek kéretlenül belelógtak az arcomba. utána a kormánykeréken kezdek el dobolni az ujjaimmal, kitekintve az ablakokon az utcát figyelve. A percek telnek, ám végül Nicole és Jo is csak közeledik a kocsihoz, én pedig ki is nyitom az ajtót elől is és hátul is, hogy az egyikük az anyósülésre üljön, hogy ha akar, a másik pedig értelemszerűen hátulra vagy mindketten beülhetnek hátulra. Ezt hagyom, hogy ők döntsék el maguk között. Arra viszont ügyelek, hogy a világoskék dísztasakra, mely az ülésen hever, még véletlenül se üljön egyikük se. Ajándék lapul benne, a féltestvérünknek. Talán apa mondta, hogy nem kell vennünk semmit, de én úgy gondoltam, hogy mivel csak meghívtak minket egy szülinapi partira és mivel csak a féltestvérünkről van szó, így adnunk kell valamit. Mármint, nekem, Nicolenak és Jonak. Összebeszéltem velük, ami nem volt könnyű, de felmerült már ötlet, mint például egy plüssmackó, amit aztán gyorsan le is került a választható opciók listájáról. Persze a kiválasztott játékot aztán én vettem meg, egy cuki bölény plüssöt. Remélem, hogy még nincsen ilyen plüsse, nem lehet olyan népszerűen ismert, mint egy mackó. – Oké. Akkor a terv a következő: Elmegyünk ennek a nőnek az otthonába és felköszöntjük Connort. Közben megtudjuk, hogy apa pontosan milyen nővel is szűrte össze a levet. Ó, és apa azt üzenete, hogy bár később, de csatlakozni fog hozzánk. Addig meg kéne próbálnunk senkit sem megölni… De azután se – ismertetem még egyszer a programot, röviden, cseppet idegesen kifújva a levegőt. Ugyan mi rossz történhet? Illetve ezzel egyúttal figyelmeztetem is őket, hogy ne csináljanak semmi felesleges balhét. A bulvár már így is említi a családunk nevét. Még vetek egy utolsó pillantást a házra, aztán elindítom a motort és elindulunk.
Nem sokkal később már megpróbálok a GPS által jelzett ház előtt találni szabad helyet a parkolásra. A motort leállítom, az ajtókat kinyitom. Utolsóként szállok ki, így megbizonyosodok arról, hogy a kocsit lezárom és a kocsikulcsot a sötétkék zakóm egyik zsebébe süllyesztem. Az ajándéktasak az egyik kezemben, a másikban a mobilom. Újra megnyitom az apával folytatott beszélgetésünket: „Mi már ott vagyunk. Igyekezz, apa.” Küldöm el, utoljára a lelkére kötni, hogy siessen, hiszen most a családjáról van szó. Olykor igazán hátra hagyhatná a munkáját. A mobilomról felpillantva döbbenten veszem észre, hogy még egyik húgom sem szándékozott belépni a nő házába, mindketten megálltak az ajtó előtt. – Komolyan? Ezt is nekem kell csinálnom? – kérdezem meg, magamra mutatva. hitetlenkedve megforgatom a szemeimet mialatt a mobilt a másik zsebembe teszem és elsétálok közöttük a bejárati ajtóhoz. – Rendben. Essünk túl rajta! – suttogom magamnak, bíztatásként. Az ujjam aztán csengőre siklik és megnyomon a gombot. Arcomra mosolyt varázsolok, pont az előtti pillanatban, hogy az ajtó kitárulna. – Szia! – préselik ki egy köszönést, megpróbálva inkább barátságosnak, mintsem döbbentnek hangzani. Igaz, a bulvárban már láttam róla fényképet. Talán még láttam is filmet, amiben szerepelt. de most, szemtől szemben állva ütött meg a felismerés, hogy… Fiatal. Valóban csak pár évvel idősebb, mint én… Igyekszek nem rosszul lenni ettől, nem gondolva arra, hogy tán valami ilyesmit érezhetnek azok a középiskolás lányok, akik apja összejön egy felettük lévő évfolyamban járó lánnyal. Illetve próbálok grimaszt sem vágni erre a gondolatra és nem is lefagyni, így hát inkább belépek az otthonába, hogy Nicole és Jo is betudjon jönni. – Igen, így van – bólintok arra, hogy eltalálta melyikünket hogyan is hívják. Jó. Ezek szerint legalább ennyit tud arról a családról, amibe gyereket szült. Connor említése kapcsán a tekintetemmel követem a kézmozdulatát, rápillantva a kisfiúra. Aranyos, mint minden egyéves. Lehet, hogy hasonlít kinézetben apura (de remélem jellemben sose fog rá hasonlítani) és lehet, hogy Ophelia vonásai is ott vannak az arcán, ám szerintem korai még ilyen következtetést levonni. Mosolyogva intek egyet a kisfiú felé, emlékeztetve magamat arra, hogy ő nem tehet arról, hogy kik a szülei. – Szívesen. Ki nem hagytuk volna az alkalmat, hogy felköszönthessük Connort és személyesen megismerjünk téged is, elvégre csak családtagok vagytok már ti is – elegyedek beszélgetésbe Opheliával, megtörve ezzel a kínosnak tűnő néhány másodpercnyi csendet. – Remek utunk volt, szerencsére nem volt nagy forgalom az utakon – válaszolok a kérdésére. A szüntelen mosolya láttán kezdek elgondolkozni, hogy valóban szívből mosolyog-e ránk vagy inkább afféle szakmai ártalom neki? Tényleg annyira nagyon akarta, hogy mi is eljönnünk? Ő is valóban meg akart minket ismerni? A helykínálása hallatán és látva, hogy ő maga helyet foglal, jómagam is elindulok a nappaliba, intve Nicolenak és Jonak, hogy kövessenek. A sok szülinapi dísz, mint például a lufik, nem kerülik el a figyelmemet. Talán egy kicsit el van túlozva a díszítés, állapítom meg, persze csak magamban. Apát érintő kérdésre halkan kuncogok. Egy, komolyan azt hiszi beleavat minket minden cselekvésébe, elmondva mikor hol és mit csinál? Ha így lenne, most biztosan nem lennénk itt mindannyian. Kettő, valóban a torta miatt olya fontos? Kétlem. – Nekem csupán csak annyit üzent meg, hogy még dolga akadt, késik. Ezért kellett nekem elhoznom a húgaimat is – válaszolok diszkréten csupán csak ennyit mialatt az Opheliáékkal szemközti kanapén foglalok helyet. A jobb lábamat a balra teszem, keresztbe, a kosztüm nadrágom alját kissé megigazítva a jobb a lábamon. A másik kezemben még mindig ott az ajándék, de figyelve, hogy Connor az anyukája ölében ül éppen szemben, bátorkodom most odaadni. – Hoztunk közös ajándékot! – nyújtom Ophelia felé a bölény plüssöt rejtő ajándéktasakot, amin kis névjegykártya is függ, mit saját kezűleg írtam meg: „Boldog 1. születésnapot Connor! Sok szeretettel: Anja, Nicole és Jo”. – Boldog születésnapot Connor! – pillantok aztán mosolyogva a kisfiúra, tényleg remélve, hogy ilyen plüsse még nincsen és nem teljesen felesleges az ajándék.
A falnak támasztott lábakkal terültem ki az ágyamon, miközben a rágómat csattogtatva igyekeztem az egyik iskolatársamat a lehető legkedvesebben felvilágosítani arról, hogy csak mert anya a szülői munkaközösség tagja, nekem eszem ágában sincs szervezőként úgy pörögni, mint grillcsirke a sütőben. Még a háttérben viszonylag elviselhető hangerővel szóló Bon Jovi sem nyugtatott le annyira, hogy legalább két percenként ne forgassam meg a szemeimet az üzenetei láttán, de egyedül akkor csaptam le a matracra a telefonomat, mikor meghallottam odakintről a dudaszót, majd nem sokkal később megrezzent a mobilom. Rá se kellett néznem az értesítőpanelre, hogy tudjam, a nap elviselhetőbb része nagyjából idáig tartott – egyedül akkor ugrottak meg a szemöldökeim, mikor apa helyett Anja nevét láttam a kijelzőn. Hunyorogva emeltem meg a fejem, hogy jobban belehajoljak a képernyőbe, ám végül csak idegesen forgattam meg a szemeimet. Legurultam a matracról, a szobaajtóm felé menet leláttamoztam az üzenetet, és csak utána húztam odébb a kilincs alá illesztett széket (nehogy Nicole-nak vagy anyának kedve támadjon kopogás nélkül berontani), hogy végül kinyissam az ajtót és kiüvöltsek a folyosóra: – Nicole, itt a hullaszállító! – Vagy ha más nem, visszafelé tuti az lesz, tettem hozzá magamban, majd azzal a lendülettel visszafordultam a hátizsákomért, az előszoba felé dübörögve beledobtam még a mobilomat, és talán ameddig a hercegnő méltóztatott lefáradni, belebújtam a tornacipőmbe. Félreértés ne essék, nem a lelkesedés hajtott, hanem az, hogy minél előbb legyünk túl rajta – amúgy is kiütést kaptam a családi összejövetelektől meg a hangulatuktól, ez viszont duplán gáznak ígérkezett, főleg most, hogy apa szokásához híven lepasszolt minket. Meg most már Connort is. Micsoda meglepetés. Tényleg. Alapvetően sem volt semmi bajom a kissráccal, mióta kiderült, hogy van egy féltestvérem, de a sorsközösség miatt most már jó előre kedvem támadt megpaskolni a vállát, hogy „hát, kiskrapek, ez ilyen lesz”. – Majd jövünk! – kiáltottam hátra anyának, mielőtt kinyitottam volna az ajtót, szem forgatva hagytam, hogy Nicole libbenjen ki elsőnek, és csupán utána követtem, a hátizsákommal a kezemben, és célirányosan megközelítettem a hátsó ülést, gyanítva, hogy a hercegnő ragaszkodni fog az anyósüléshez. A táskámat a lábam mellé dobva kényelmesedtem el hátul, és unott arckifejezéssel figyeltem Anját a középső visszapillantó tükröződésében. – Most háborúba vagy babazsúrra készülünk? – vontam fel a szemöldökeimet. – Most szólj, mert akkor még gyorsan lecserélem a tornacipőmet a szegecses bakancsomra – mutattam a házra hüvelykujjal. Nem kerülte el a figyelmem az idegessége, így egy rövidebb hatásszünetet követően hozzátettem: – Nyugi, most még nem fogjuk megölni egymást, valamit tartogatni kell a következő szülinapokra is – jegyeztem meg rezzenéstelen arccal, és csupán azután vigyorodtam el. Ahhoz, hogy apa késik, inkább nem fűztem megjegyzést, tekintve, hogy egy fintoron kívül nemigen tudtam hozzá mit szólni, szóval inkább elővettem a telefonomat meg a fülhallgatómat, hogy kizárjam még ha nem is a külvilágot, de legalább a két nővéremet az odaút idejére. A zene ugyan nem szólt, viszont amiről nem tudnak, az nem fáj.
A kocsiból kiszállva, még az ajtónak támaszkodva füttyentettem egyet elismerően, ahogy végignéztem a környéken, majd a táskámat félvállasan magamra véve vártam meg, ameddig a nővéreim összeszerencsétlenkedik magukat, és egyedül azután szabadultam meg a fülestől. Eszem ágában sem volt elsőként betörtetni a házba, így a ház előtt ácsorogva, magam előtt összefont karokkal vártam, hogy valamelyik csodálatos nővérkém a fejébe csapja a harci, akarom mondani, szülinapi csákót, és a csengőre tenyereljen. – Azért össze ne zuhanj ettől a felelősségtől – meredtem rá Anjára a megjegyzése hallatán. – Különben is, idősebbekké az elsőbbség, nem tudtad? – kérdeztem tettetett érdeklődéssel. A becsengetést követően igyekeztem elővenni a lehető legsemlegesebb arckifejezést, amit csak ki tudtam csikarni magamból, de az ajtónyitást követően, félig kihajolva Nicole mögül így is megszaladt a szemöldököm a nő láttán; apa mégis hogy a fenébe varrt le magának egy ilyen nőt?! Vagy hogy fanyalodott rá apára? Mármint, tudtam, hogy jóval fiatalabb és a képeken is látszott, hogy szép nő, azonban így, hogy itt állt, vált jobban valóságossá. És érthetetlenné. Tud valamit az öreg. – Hali – intettem még mindig kihajolva, rendezve közben az arcvonásaimat, és nagyjából mint a törpék a Hófehérkében, úgy sorjáztunk be az előszobába. Hey-hooooo! – Igen, de szólíts nyugodtan Jo-nak. A családban nagyjából mindenki így hív – ajánlottam fel, a szemem sarkából Anjára pillantva, amolyan „látod, tudok én jófej lenni, ha akarok” módon, és egy fokkal kulturáltabb módon, mint otthon tettem volna, szabadultam meg a cipőmtől. Azt viszont nem álltam meg, hogy ne emeljem plafonnak a szemeimet Anja hadnagy intése láttán, és a hátizsákomat még a cipőm mellé rakva masíroztam be végül utánuk a nappaliba, és nem tudtam elfojtani egy vigyort a dekoráció láttán. – Menő a díszítés – dobtam be a dicséretet egy elismerő biccentéssel. Jellemző, hogy a legidősebb nővérkém sí-rí, hogy mindent neki kell csinálni, de hangulatot bezzeg nem tud oldani. – Szereti a Toy Storyt? – fordultam Ophelia irányába, amire a válasz nyilvánvalóan egy határozott és nagy igen volt, viszont, ha Anján múlt, mindjárt az időjárásról beszélgettünk volna. Vagy ha Nicole-on, akkor… valamiről, ami róla szólt. A szóban forgó kisemberre hunyorítottam, miközben leültem a kanapéra. Még mindig ijesztő, ahogy bámul. Anjával egyetemben majdnem kitör belőlem a röhögés az apámat érintő kérdés hallatán, azonban a horkantást még így sem tudtam visszafojtani, ahogy a család legfényesebb csillaga magyarázkodni kezd, hogy miért nincs itt. – Khm, bocsánat – köszörültem meg a torkom, direkt kerülve Anja tekintetét. – Biztos ide fog érni. Hogy egy óra vagy egy évtized múlva, az még kérdéses, de valamikor be fog esni. A szülőire sem ér oda sosem időben, ami az én lelkivilágomat különösebben nem borítja fel, de hogy anya feje is kétszer akkora, mikor hazaér, az is tuti. És nem a jegyeim miatt. Jórészt. A szemeimmel követtem az ajándéktasak útját; ugyan felmerült bennem a gondolat, hogy ilyenkor illene megpuszilni a felköszöntöttet vagy valami ilyesmi, azonban így, hogy alig ismertük, meg nekem a tesóimat is fura volt megölelgetni, még furábbnak tűnt volna. Vagy mesterkéltnek. Mint egy kibaszott családi idill. Schneiderék legújabb kalandjai, ötödik évad, első epizód, premier. – Boldog szülinapot – tettem hozzá részemről szintén a köszöntést. – Ugyan nem Toy Story témájú, de reméljük, tetszeni fog. – Ha más nem, a plüss-geci-csorda legújabb tagjaként valahol elvész egy doboz mélyén.
Az egész affér továbbra is végtelenül kínos, köszönhetően részben mindenki kedvenc Schneiderének, aki úgy ítélte meg, nem okozott még elég csalódást és kellemetlenséget mindenkinek, aki egy egészen kicsit is számít rá és fontos az életében (és nekem, mert feltételezni se merem, hogy ezen személyek közé tartozok, nem mintha vágynék rá), részben pedig a ténynek, hogy két gyerek ül a lakásomban, akikhez annyi közöm van, hogy teherbe estem az apjuktól. Csodálatos irányt vett az életem az elmúlt két évben, mit ne mondjak. Ha választanom kellene, hogy ez egy hetvenes évekbeli sitcom, vagy egy brazil szappanopera sorozat történetszálaként állja meg jobban a helyét, őszintén bajban lennék.
Mindezek ellenére egyelőre hajlandó vagyok sikerkényt elkönyvelni az események előrehaladtát. A fizikai erőszakot továbbra sem tartottam valószínűnek, tekintve, hogy ennyire még Jennifer is képes volt moderálni magát, a lányokról pedig soha nem hallottam semmi túlságosan kompromittálót (kivéve talán Johanna mesterkedéseit az anyja fojtogató „szeretete” ellen, de ezért nem tudok és nem is akarok rá követ vetni), ettől függetlenül nem számítottam ennyire békés kezdésre. Nem mondom, hogy örömmel fogadtam volna bármiféle sértegetést vagy ellenségeskedést a személyem ellen a saját otthonomban, de abszolút fel voltam rá készülve, hogy vissza kell majd utasítanom néhány „szerető”, „másik nő”, vagy „homewrecker” kommentárt, és emlékeztetnem a lányokat, hogy miért is vannak itt. Ezer örömmel és végtelen türelemmel magyarázom el nekik, hogy mindez miért maximálisan az apjuk - és a csernobili-spermája - hibája, de nem Connor születésnapját szeretném erre pazarolni. Fortyogjanak magukban, ha nagyon muszáj, de ne keverjék bele az öccsüket. Istenem, még mindig annyira bizarr a gondolat, hogy a fiam rögtön három jóval idősebb nővérrel kezdi az életet, akiket nem is én szültem. Hála a jóságos kurva égnek, eszem ágában sincs ezt az élményt egynél többször átélni.
- Igazán kedves tőled, hogy ez mondod – mosolygok Anjára, és még csak nem is kell megerőszakolnom magam érte, az elégedettség túl erősen jár át. Soha nem leszek a családod része, hmm, Jennifer? Milyen kár, hogy ezt elfelejtetted a lányaiddal is közölni. – Bízom benne, hogy jól ki fogunk jönni, elvégre mind értelmes felnőtt hölgyek vagyunk, és csupa jót hallottam rólatok – hízelgek egy keveset, és nem tagadom, hogy egy leheletnyit a manipuláció vezérel, amikor a kihangsúlyozott "felnőtt" szónál inkább Jo-n akad meg inkább a szemem. - Akkor Jo – biccentek engedékenyen a becenévre. – Én is felajánlanék valamit, de félek, az Opheliát nem igazán lehet hízelgően rövidíteni. Ha meghallom valamelyikük szájából, hogy „Ophi”, az hamarabb véget vet a köztünk lévő óvatos barátságnak, semmint az elkezdődhetne. Anja felől tapasztalom erősebben a leplezett nem tetszést, a kérdéseket, amiket minden bizonnyal szeretne feltenni, csak visszatartja az udvariasság, és valamivel merevebbnek is tűnik, mint Johanna, aki a nővérével ellenben az első percek után elég természetesen kezd mozogni a lakásban. Sose hittem volna, hogy ezt mondom, de adjunk hálát a tinédzserekért és a konstans érdektelenségükért. - Mániákusan – felelek Johannának egy fáradt sóhajjal. Igazából még így is elmormolhatok egy imát; ha a Thomas, a gőzmozdonyért vagy azért az átkozott Peppa malacért rajongana a kölyök, már réges-régen kivetettem volna magam a teraszról. – Meg is lepett, hogy nem a „Woody” vagy az „Andy” volt az első szava. Még azoknak is jobban örültem volna, mint annak az átkozott Dadának, amit ha Mark kérdez, szemrebbenés nélkül letagadok, a saját érdekében. Ha ennél is nagyobb lenne a feje, a végén még nem férne át az ingei alatt hordott pólók nyakán. A gyerek első szava a Mama volt, ahogy az a nagykönyvben megvan írva, természetesen. Mi más? A lányok békepártiabbak és jól neveltebbek, mint az anyjuk – nem mintha ez kifejezetten nagy kihívás lenne, ezt a szintet az egy éves Connor is megugorja -, azonban óvintézkedés gyanánt így is az ölembe húzom Connort, miután áttelepültünk a nappaliba. Jobb félni, mint megijedni.
Nem kifejezetten lep meg, hogy kis híján kiröhögik a kérdésemet. Valóban, mégis mit képzeltem, hogy Mark majd magyarázkodik valakinek? Nevetséges. Kissé kockázatos, de megpróbálok ismételten azokon a pontokon hatni rájuk, amik kapcsán úgy sejtem, célba érhetek: - Nahát, újabb közös pont! Engem sem méltatott különösebben szóra; jobban belegondolva, ez Mark Schneider egy mondatban leírva – forgatok szemet egy „tipikus” félmosollyal. – Nem is tudom, miért hittem, hogy majd a lányainak magyarázkodik. Fizeti rendesen a gyerektartást? Olyan… ironikus lenne beperelni egy ügyvédet – mosolyodok el szélesebben és játékosabban, mintha csak viccelnék. Nem viccelek; ha az egyikük megemlít egy kimaradt hónapot, Isten a tanúm rá, hogy valahogy befűzöm rá őket. Ha kell, fizetek is érte. (Sajnos, amennyire ismerem Markot, biztos automatikusra állította az utalást, máskülönben Mrs. Schneider már biztosan bíróságra cibálta volna, a fülénél fogva. Kellemes mentális kép.)
Tekintve, hogy láttam Anja kezében az ajándékszatyrot, nincs okom meglepődni, hogy ajándékkal érkeztek – noha megmondtam Marknak, hogy tőlük nem várok ajándékot, még fiatalok, költség magukra a perselyes pénzüket, vagy tudom is én, mije van azoknak a gyerekeknek, akik nem kapnak hitelkártyát 13 évesen -, mégis meghatottan a mellkasomra helyezem a kezem, amivel nem Connort akadályozom a lebukfencezéstől. - Milyen figyelmesek vagytok! Köszönjük szépen – hajolok egy leheletnyit előre, hogy átvegyem a szatyrot. – Ó, nézd, drágám, egy bölény! Ilyened még nincs is. Tetszik? – emelem ki a plüsst az azt rejtő papír közül, és lóbálom meg finoman Connor előtt, aki engedelmesen és kíváncsi szemekkel veszi el tőlem. Ez majd vélhetőleg tart egy óráig, aztán ugyanúgy megfeledkezik róla, mint a már meglévő háromezer plüsséről, amik porfogóként többet funkcionálnak, mint játékként. - Mit mondunk ilyenkor? – döcögtetem meg egy picit a térdemen. – Köszönöm, ugye? Ki tudod mondani a nővéreid nevét? Ő ott Anja, ő pedig Jo, már találkoztál velük, amikor Dadánál voltál – mutatok egyik lányról a másikra. – Megpróbálod a kedvükért? - Ánzs. Zsó – váltogatja Connor a két lány között a tekintetét. Nem tudom, megjegyezte-e, melyikük-melyik, az arckifejezése nem túl magabiztos (habár soha nem az, ha beszélnie kell, és ez teljesen érthető, épp csak elkezdte), de éppen arra kell szentelnem a figyelmemet, hogy ne nevessek fel hangosan, így ezt már nem tudom felmérni. A köszönöm ugyan kimarad, de az lehet túl nagy falat egy egy évesnek, úgyhogy így is büszke vagyok. - Majdnem tökéletes – simogatom meg a göndörödő hajjal teli kobakját. Kis vakarék, de az én vakarékom, szóval a lehető legtökéletesebb vakarék az összes vakarék közül. – Szeretnéd esetleg megölelni őket? Connor halkan vinnyogva rejti az arcát a bölénybe – megküldve ezzel egy jókora adag nyállal -, és hevesen megrázza a fejét. - Jól van, semmi nem kötelező. Majd kicsit később, rendben? Ne vegyétek magatokra, eleinte kicsit mindig félénk. Legalább nem lesz nyálas vagy taknyos a ruhátok – fordulok vissza a lányok felé. Kétlem, hogy annyira bánnák, hogy egy pelenkás nem akar az ölükbe mászni, de sose lehet tudni. – Na de, kételkedek benne, hogy Connor hatalmas beszélgetőpartnerként szolgálna. Van kedvetek mesélni valamit, amit még nem tudok rólatok? Anja, milyen ügyvéd szeretnél lenni? Jo, melyik egyetemekkel szemezel?
Az ujjaimmal kissé dobolok a kormánykeréken mialatt a visszapillantó tükörben Jo szemeibe pillantok. Mosoly jelenik meg az arcomon, amiért a húgom végre hajlandó szóba állni velem. Igaz, ez a mosoly halvány, bizonytalan, olyan idegesebb fajta, mert úgy érzem, hogy a beszédtémánkon és főleg a beszédstíluson még csiszolnunk kell. – Természetesen babazsúrra készülünk – válaszolok a kérdésére, amit megpróbálok higgadtan tenni. Mondjuk a következő pillanatban az emberölés, mint esetleges közös családi program említése ezen nem egészen segít. Akkor nem, hogyha kinézed a családodból, hogy képes lennének vígan megszervezni az ilyet, lelkesen előre stílusosan feketében öltözve még ásókat is hoznának, majd hét láb mélyre vagy többre eltemetni azt az egy családtagot, akinek véletlenül pont nem szóltak róla, nehogy még elkéssen a saját temetéséről. Mintha csak abban a sorozatban szerepelnének, amiből néhány részt megnéztem Nicole-al… Azt hiszem "Pretty Little Liars" volt a címe. – Inkább örülnék annak, hogyha egy jövőbeli szülinapon se kéne ilyenekért aggódnom. Vagy ilyenért venni részt bírósági tárgyaláson – jegyzem meg, most már élesebb hangon, szigoróbb pillantást vetve rá, ahogyan egy pillanatra hátra fordulok feléje. Remélem ebből leesik neki, hogy én nem szeretnék semmilyen merényletben bűnrészes, emiatt nem tartom azt se jónak, hogy ezzel viccelődjön, legalábbis nem az én jelenlétemben. Továbbá, azt sem akarom, hogy következő vagy az azutáni Halloweenre az egyik húgomból szó szerint egy gyilkos váljon. Sóhajtva megrázom a fejemet és megpróbálom elengedni a témát. Túl van tárgyalva. Majd… Majd jól fog alakulni a szülinapi buli. Remélem. Én legalábbis igyekezni fogok, hogy így legyen.
Később már az úticélunk végén lévő ház előtt állunk. Álldogálunk kint, mintha a bejárati ajtó néma őrként lenne előttünk. Egy pillanat erejéig én is csak nézem, mielőtt rámordulok Jora, hogy miért nem csengetett már. A kapott válaszreakcióra aztán megforgatom a szememet, még ha igaza is van. Félig. – Én úgy emlékszek, hogy a mondat helyesen, így van: „Nőké az elsőbbség!”. A tisztelet pedig az idősebbeké, szóval mi lenne, ha ehhez tartanánk is majd magunkat mikor átlépjük azt a küszöböt? Hm? – csak szóvá teszem a dolgot, cseppet utalva rá, hogy itt talán illendő lenne jól viselkedni. – Kérlek – teszem hozzá, kérlelően rápillantva miután megnyomtam azt az ajtócsengőt. Nem azt kérem tőle, hogy hirtelen, már is fogadja kebelbarátnővé a nőt, mert tudom, hogy erre jómagam se lennék képes. De egy alap tiszteletet megérdemel. Nem pedig azt, hogy egyből a küszöbön felpofozzuk vagy megtépázzuk amiért az apánknak köze van hozzá. Legalábbis ilyesmit mondok el magamban mantraként, mikor kinyílik az ajtó és megpillantom Opheliát. Először élőben. Tényleg nagyon szép, fiatal és tényleg most kezd csak valódinak tűnni a tény, hogy közünk van hozzá. Visszamosolygok rá. – Igen, nos… Mi nekünk sajnos nem mondott el sokat rólad. Igazából az egész személyedet meghagyta valami rejtélyesnek, mintha egy szellemekkel teli gótikus regény női alakja lennél – jegyzem meg, aprón mosolyogva a szavaira. Igazából nem tudom, hogy jó ötlet volt-e ezt mondanom neki, de ami igaz az igaz. Apa nem áradozott róla és… Egy kis részem valamiért azt súgja, hogy nem is apára vall, hogy csak úgy jókat áradozzon rólunk egy számunkra idegen nőnek. Főleg mikor maga is alig tölt velünk időt, hogy legyen miről mesélnie. A dekoráció megszemlélése után a kanapékra való letelepedés jó ötletnek tűnik, még ha teljes kényelembe nem is tudom magamat helyezni, mert az idegességem még mindig ott van bennem. Vagy csak a szituáció kicsit kínos, mert nem is vagyunk itt mindannyian, amit persze udvariasan megpróbálok megmagyarázni. Elvégre megígértem Mark Schneidernek, hogy falazok neki… Vagy legalábbis megpróbálom kordában tartani a helyzetet amíg méltóztatik idefáradni és velünk együtt ünnepelni a saját gyereke születésnapját. Sokkal egyszerűbb tervnek hangzik annál, mint amilyen igazából. Szúrós oldalpillantást vetek Jora, amiért horkantani merészelt és azt sem mulasztom el, hogy a könyökömmel kicsit oldalba bökjem ezért. – Tényleg csupán annyit írt, hogy elhúzódott a tárgyalása nagyjából egy órát. De igyekszik jönni, amint végre szabadul – bizonygatom, hogy tényleg így van, aprót bólintva hozzá. Persze észreveszem Ophelia szemforgatását és a gyerektartási díj említése nem kerüli a figyelmemet. Miért említi? Csak nem, mert félne, hogy neki nem fizetné rendesen? Jut eszembe a kérdés, noha nem mondom ki. De kíváncsi vagyok arra, hogy pontosan mi is van közöttük. Hallani szeretném az ő változatát is. – Ó, igen, rendesen fizeti. A pénzügyeit mindig rendesen kezeli. Hiszen mindössze csak egy megbízás, egy kattintást igénylő tranzakció neki, mert úgy tudom be van neki ütemezve ez is – árulom el a saját sejtésemet a dologgal kapcsolatban. Azért a család bankszámlatörténetét nem szoktam lapozgatni. Néhányszor befizettem már anya nevében különböző számlákat, amelyek a házának működéséhez vagy egyébhez kellettek, de a gyerektartás dolga kapcsán nem folytam bele a családi pénzügyekbe. – Szerintem inkább nagy hiba lenne megpróbálni az összes ügyvéd közül pont Mark Schneidert beperelni – jegyzem meg. Én ilyenre tényleg nem vetemednék, így neki se tanácsolom. Nem hiszem, hogy sikerülne nyernie ellene. Nekem se sikerült, mikor kislányként csak azt játszottam vele, hogy bírósági tárgyaláson vagyunk. Néhány perc múlva úgy döntök, hogy ideje a húgaimmal lévő közös ajándékot, amit eddig végig magamnál tartottam, végre ideje átadnom a szülinaposnak, így megteszem, egyúttal fel is köszöntve a kisfiút. – Á, semmiség volt, és szívesen – mosolygom. Ezután a figyelmem Conorra terelődik, azt figyelve, hogy a kisfiú miképpen reagál a kapott plüssére. Connor amúgy aranyos kisfiúnak tűnik. Ártatlannak. Ami egy szokatlan, ritka tulajdonság a családunkban. Intek neki, mikor az édesanyja bemutatni minket neki. Majd mikor megpróbálja kiejteni a nevüket ezt olyan édesen teszi, hogy akaratlanul is halkan nevetni támad kedvem, de igyekszem visszafogni és inkább csak mosolyogni. Egy szép napon rendesen is kiejti a nevünket, merengek el ezen a gondolaton. Furcsa, belegondolni, hogy a féltestvérünk. Hogy mire annyi idős lesz, mint én most, huszonöt, én már ötven leszek. Na és vajon kire fog jobban hasonlítani? Az anyjára vagy az apjára? Melyik nővérével lesz közös arcvonása vagy akár csak közös jellemvonása? Egyáltalán ismerni fog-e minket huszonöt éves korában is? – Dehogy vesszük magunkra. Nem baj, hogyha nem akar ölelést és kicsit fél – mondom, ahogyan Conorról újra Opheliara nézek. Elmondanám, hogy én legalább ugyanannyira félek ettől a közegtől, mint a fia, de inkább mégsem közlöm. Helyette van egy csomó minden más, amit jobban elmondanék, megkérdeznék. Ám ő megelőz a beszélgetéskezdeményezésben, mely láthatóan neki nem okoz problémát. Jó neki. Én bezzeg a nehezebb pillanatokban, mint most, alig tudom összeszedni magam, hogy ne mondjak semmi olyat, amit a végén még megbánok, vagy csak hülyeség lenne. – Nos… – lep meg a kérdésével, azzal, hogy a karrier kapcsán kérdez, amelyről bizonytalan vagyok. Meglepetten pislogok egyet. – Leginkább olyan fajta ügyekkel akarok majd foglalkozni, mint apa. De mindenképpen inkább emberekkel foglalkozó ügyeket vállalnék el, mintsem ami közvetlen adó, banki vagy ingatlanügyekkel foglalkozik. Feltéve, ha a kérdéssel arra céloztál, hogy milyen fajta ügyvéd és nem az erkölcsi oldalára gondoltál. Úgy gondolom, hogy mindenkinek jár egy esély, hogy bebizonyítsa ártatlanságát – válaszolok a kérdésére, a végén újra mosollyal az arcomon, egy apró mosollyal. – Igen, melyik egyetemekre tervezed elküldeni a jelentkezésedet? – ismétlem meg Ophelia kérdését kicsit másként miközben én is Jora pillantok, mert engem is érdekel. Jonak lassan már be kell adnia a jelentkezését és mostanában nem igen beszéltünk egymással. Úgy igazán semmiről se, ha jól emlékszek. Amiért persze én is felelős vagyok és bánt. Ám itt az alkalom, hogy ez másképp legyen.
There are no raindrops on roses and girls in white dresses It's sleeping with roaches and taking best guesses
– Mit gondolsz, Mark? A tekintetem az asztalon előttem lévő tabletről az egyik társpartner, Rivera felé ugrik, akinek a kérdése kirántott a gondolataim közül. Bár gondolatoknak nem nevezném; inkább csak fevázoltam magamban az elövetkezendő napokat és valahol elvesztem a részletekben. Igazából fogalmam sem volt, miről volt szó az utóbbi húsz percben. – Szerintem erős stratégia. Addig kell meglovagolni a kezdeti meglepetést, amíg lehet, úgyhogy a grandiózusság nem probléma. A részleteket viszont úgyis csak a hétfői meeting után tudjuk megtárgyalni, amikor már pontosabb válaszok lesznek a kezünkben, úgyhogy addig azt mondom, szép munka – veszem fel az egyik köteg papírt, az üzletstratégiai összefoglalót, amire az elején még szorgosan jegyzeteltem, módosítgatva azokat a részeket, amiket a megbeszélés közben újragondoltunk. Újragondoltak; lehet, hogy az alapdiplomám politikai gazdaságtanból van, de azon túl, hogy némi unszolás után talán tudnék még mit kezdeni valamit a Keynes-féle gazdaságmodellel, ennél tovább nem terjed a tudásom. Alapvetően nem is kell; mióta viszont néhány éve partner lettem, a munkám sokkal több számolásból, menedzselésből és jóval kevesebb valódi bírósági ügyből állt. Pedig blöffölni inkább utóbbiban tanulsz meg igazán, és a tapasztalat nem is hazudtolja meg magát; úgy bólogatnak a többiek a tárgyalóasztal körül ülve, mintha bármi értelmeset mondtam volna. Végül néhány emlékeztető és összefoglaló szösszenet után mindenki pakolni kezd. – Hé, Schneider! – toppan mellém Will, Tom öccse, aki… igazából nem tudom, mit csinál, mindenesetre ügyvezető igazgató áll a neve mellett az asztalán lévő plaketten. A Hall-család elég vagyonos és népes ahhoz, hogy minden idiótának jusson valami pozíció; azért engedhetjük meg magunknak az ázsiai terjeszkedést is, mert az ügyvédi irodán túl, amit Tom apja alapított, számos más cég is egyesül a konglomerátumuk alatt; hála Hall dédapa ravaszságának, aki épp jókor kezdett el befektetni a szén- és fegyverbizniszbe a világháborúk előtt. Willel egyébként nincs problémám, bár mindig nehezen hiszem el, hogy rokonok a bátyjával. Tom gégéjét egészen elszorítja a nyakkendője, Will pedig felemás zoknit húzott. – Ráérsz? Van foglalásunk az egyik sushi-étterembe, és Tina pont most találta ki, hogy allergiás a kagylóra. – Igazából… nem – sóhajtom, érezve, hogy a zsebemben újra, sokadjára rezzen meg a telefonom. Nem tudom, vajon Jennifer-e, hogy a lányok után érdeklődjön, valamelyik lány, hogy a hollétem felől kérdezzen, vagy Ophelia, aki valahogy egyszerre tud bájosan mosolyogni, beszélgetni és fél kézzel fenyegető üzeneteket írni, de igazából teljesen mindegy is. – Ma van a fiam születésnapja. – A fiad…? Ja, a kis botrány-kölyök, mi? Szép fogás, egyébként, az anyjával. – Felém tartja az öklét, én meg úgy teszek, mint aki véletlen nem látja, mert egy kicsit idős vagyok már ilyesmihez. Ő is, csak őt nem zavarja. Az aktatáskám csatjai végül lezáródnak, és már indulnék, mikor megint mellettem terem. Az arcát dörzsöli, aztán körbenéz; az utolsó emberek szálingóznak ki a teremből. – Szóval ez nem egészen hivatalos még, de ha már a kölyökről van szó… Ahogy kezeltétek az ügyet, utólag, tetszik az igazgatótanácsnak. – Itt most nem a Hall & Schneiderre gondol, hanem az anyavállalatukra. – Ez a fajta tűzoltási képesség az, amire nagy szükség lesz az ilyen terjeszkedéseknél, mint amire most készülünk. Ha ez sikeres, akkor több követi majd, hadd ne mondjam, mekkora lehetséges bevétellel… Úgyhogy mindenképp olyat szeretnénk az ügyre állítani, aki már bizonyította magát. Hogy állsz Kínával? – Az ételt szeretem, a nyelvet nem beszélem – vonom meg a vállam. – Á, azt senki sem beszéli rajtuk kívül. De érted azért, ugye…? A globalizációval lépést kell tartanunk, nem fókuszálhatunk csak New Yorkra, az ügyfeleknek pedig szimpatikus vagy. És valahogy az apámék bizalmát is elnyerted, mindennek ellenére. Szóval a helyedben elkezdenék kínait tanulni. Ez elég ahhoz, hogy megakadjak kifelé menet. – Nem mehetek Kínába – rázom meg a fejem hitetlenül. – Dunsztom sincs a nemzetközi jogról. Az állami bűnügyi jog a területem, nem más. – Ugyan, te is tudod, hogy ez egy hatalmas adag szarság! Értesz bármihez, amihez akarsz. És amúgy is, az csak menedzsment kérdése, segítened kéne átültetni oda az itteni modellt, nem több. Pár hónap évente. És sokkal több pénz, mint amit most keresel. Az pont kapóra jön most, nem? A pénz az mindig kapóra jön. De még engem is meglep, mennyire nem önt el a teljes elégedettség, amiért engem akarnának oda a cég amerikai reprezentációja gyanánt. Nos, engem, meg gondolom még két-három tucat másik embert, de ha Will nem csak nagyot akart mondani, akkor rám bíznák a vezetést. Beleszólás bármire, szabad kéz. Pénz. És még kevesebb idő itthon. Tényleg nem tudom, miért üt annyira mellkason ez a gondolat, és egyre élesebben, ahogy felfelé megyek a lifttel Ophelia lakása felé. A kezemben már nem az aktatáskám van, hanem egy ajándéktasak, a másik hónom alá pedig egy nagyobb, lapos doboz; előbbiben néhány felesleges apróság van – olyan értelemben felesleges, hogy előbb-utóbb úgyis megkapta volna őket, és igazából Connort a legkevésbé sem érdekli, hogy hány játéka van, mert egyszerre úgyis csak egy van a figyelmében; egyébként valószínűleg játszani fog velük, érzékfejlesztő mesekönyv, egy villogó-színes-csörgő labda, ilyesmi –, utóbbi pedig azt a kétnyelvű játékasztalt rejti, amit a fő ajándéknak szántam. Jó, meglehet, hogy nem én mentem rá a „vásárlás” gombra, de mikor az egyik gyakornok megkérdezte, mit szeretnék… Akkor majdnem ezt mondtam. És amúgy is, Connor egy doboznak is örülne. Ez az egész inkább a látszat kedvéért történik, pont úgy, mint egy gyerekzsúr. Ő nem fog rá emlékezni, nem is érti, mi történik. Ettől függetlenül persze egy kicsit rosszul érzem magam, amiért kések, de ez valahol inkább arra koncentrálódik, hogy a már ott lévő három nő neheztelését már az utcáról is éreztem. Az utolsó üzeneteket nem nyitottam meg, úgyhogy egyelőre fogalmam sincs, hogy nincs-e egy hulla a nappali közepén. Mindenesetre egy inkább udvariasságból történő kopogás után benyitok – amennyire a teli kezem engedi –, és olyan széles vigyorral szelem át az előszobát, mintha nem tudnám, milyen légkör fogad. – Hééé…! Látom, mindenki egyben… megérkezett. – És úgy is maradt. Ha küldenek is felém bármiféle megjegyzést, figyelmen kívül hagyom, Connor ugyanis nyüglődni kezd, amint meghallja a hangom. Legalábbis feltételezem, hogy addig nyugton volt. És hogy Ophelia már csak emiatt is meg tudna fojtani. – Sziasztok! Rendben ide találtatok? – kérdezem ezúttal a lányoktól, ahogy elsétálok a kanapé mögött, amin ülnek, és kihasználva a helyzetet, hogy még Jo sem menekülhet, mindkettejük hajára nyomok egy puszit Connor felé igyekezve. – Dada.. Daaada! Eh! Eh! – Fel? – kérdezem, mintha válaszolni tudna, bár a nyújtózkodó kezeiből és a sietve össze-össze markoló ujjaiból elég egyértelmű, mit szeretne. Lerakom a dobozt és a szatyrot a kávézóasztalra, aztán leülök Ophelia mellé a kanapéra, hogy átvegyem tőle Connort. Nagyjából csak annyira hajolva közel amennyire egy vadállathoz merne az ember; a Chanel-parfümje ellenére tudom, hogy nem kevésbé veszélyes, mint mondjuk egy jaguár. Még azelőtt levettem a zakóm és a nyakkendőm a kocsiban, hogy ide jöttem volna, így mikor Connor első dolga, hogy egyszerre húzza meg az orrom és törölje a nyálát az ingembe, felkészült vagyok. – Sajnálom, hogy késtem. Hétfőn lesz az első megbeszélés egy kínai terjeszkedés miatt, és mivel nincs harminc óra egy napban, átcsúszott a végső brainstorming mára. Connor figyelmét csak nagyon rövid ideig köti le a tény, hogy megjöttem, azután pedig elkezd a tőlem nem messze lévő, színes doboz felé érdeklődni. Nem csomagoltam be, mert… Nos, minek? Egy egy évesnek azért nem lehet túl meglepő ajándékokat venni. Ő meg végén a csomagolópapírral játszana. – Tetszik? – fordulok felé. Hagyom, hogy megtámassza magát a lábamon, és a mellkasát fogva segítem, hogy felálljon a térdemen;a szabad kezemmel pedig magam és Ophelia közé húzom a dobozt. – Segít majd németül tanulni und lassen Sie Ihre Mutter verrückt werden. Szerencsére vagy sem, az utóbbi részt a szobában rajtam kívül legfeljebb ketten értik.
Gúnyosan horkantottam egyet a nővérem tudálékosságát hallgatva. Persze, amolyan kósza gondolatként megfordult a fejemben, hogy magamban tartsam a véleményem, főleg, hogy alig öt perc múlva a százszázalékosan funkcionáló családot igyekeztünk volna előadni, de egyszerűen nem álltam meg, hogy ne szúrjak vissza a kioktatásra: – A tisztelet azé, aki kiérdemli, nem pedig azé, aki előbb méltóztatott kipottyanni a világra. Vagy te feltétlenül tisztelsz minden tőled idősebbet, aki szembejön veled az utcán? – fontam össze a karjaimat magam előtt. A kérdést természetesen költőinek szántam, amire egyáltalán nem vártam választ, a tudat éppen elég volt, hogy a kis tökéletes Anja sosem vetemedne erkölcstelenségre. Vagy tiszteletlenségre. Sóhajtottam egyet. – Oké – egyeztem bele végül a kérésébe. – Elvégre, egyikünk sem akarja, hogy már rögtön az első percben kiderüljön, hogy szegény gyereknek milyen elcseszett család jutott. Elég, ha két hónap múlva kezdi el sejteni – vigyorodtam el, amivel nyilván nem nyugtattam meg a kedvenc nővéremet, ám ott részemről nem hibádzott a dolog, hogy még ha nem is leszünk puszipajtások, Connor nem tehetett semmiről. Arról sem, hogy Mark Schneider, alias apa lett az egyik szülője. Aki éppenséggel „csupa jót” mesélt csak rólunk Opheliának, aminek hallatán – Anjának tett ígéretek ide vagy oda – akaratlanul is felszaladtak a szemöldökeim a homlokomon, és csak egy hajszálnyi önuralom választott el attól, hogy ne kezdjek el nevetni. Aligha tudtam elképzelni, hogy apa litániákat zengett a három lányáról fondüzés közben, nagyjából úgy tudtam ezt elképzelni, ahogy Anja is szépen becsomagolta a mondanivalóját: mi viszont semmit nem tudtunk Opheliáról a nyilvánvalón kívül: hogy létezik. Ugyanakkor az sem kerülte el a figyelmemet, hogy Ophelia mindegyikünkre felnőttként hivatkozott, aminek következtében nehezen álltam meg, hogy ne vessek a nővéremre egy diadalmas pillantást. Attól függetlenül, hogy a gondolat ott motoszkált az agyam hátsó szegletében, hogy ez a jelenet nem több, mint egy színpadi jelenet, amikor legalábbis ünnepélyes keretek között nyáladdzuk körbe egymást, úgy téve, mintha ez teljesen természetes szituáció lenne. – Rendben, Ophelia – biccentettem, és egy jóval őszintébb vigyorral néztem rá, amint szóba került a Toy Story. – Végül nem az lett? – érdeklődtem. Őszintén szólva, fogalmam sem volt, hogy egy kisgyerek ilyen idősen milyen fejlettségi szakaszban jár és egyáltalán mit tudnak – azt nem is említve, hogyha valószínűleg a kezembe nyomtak volna egyet, a mély rettegés töltött volna el, hogy el fog romlani a kezeim között. Meg besípol, mint az autók, ha ürül a tank. A kaja-tank. – Mondjuk ez még egy hálásabb téma, ezután jönnek valószínűleg a vonatok meg a dinók, aztán az ember kétszer átgondolja az életét, mire kimondja, hogy Thecodontosaurus. Az igazi otthon-érzet ugyan nem töltött el, mint Trisháéknál, mikor hátradőltem a kanapén, főleg, hogy a jelenlegi felállás inkább kérdezz-felelekre hajazott, némi kínvigyorgással és egy adag „oh, de szép váza? most vetted vagy pervollal mostad?” jellegű megjegyzésekkel, nagyjából addig, ameddig szóba nem került egy mindannyiunk által kedvelt személy: apa. Még a visszatartott nevetéstől rángó arcizmaimat próbáltam fékezni, miközben a nővérem bőszen és meglehetősen optimistán bizonygatni kezdte, hogy az emlegetett személy valóban siet, nem pedig szokás szerint tesz mindenre, ami nagyrészt nem róla szól – amikor már a gyerektartás került szóba, sikerült egy vigyorra redukálnom a röhögőgörcsömet. – Most úgy teszel, mintha az apánk szent és sérthetetlen lenne a szakmáján belül – fordultam Anja felé ültömben. Talán nem volt a legjobb ötlet, mégis kikívánkozott belőlem. – Nyilván a nyolcvanszázalékos rátájával henceg, de azért arról a húsz százalékról se feledkezzünk meg, azért az sem dísznek van ott – vontam vállat, aztán Ophelia felé döntöttem a fejemet. – Szokott nekünk magyarázkodni, de főleg kimagyarázni magát helyzetekből. Utólag – biccentettem az irányába, egy meglehetősen tárgyilagos hangnemet megütve, mintha nem lenne ebben semmi meglepő. Mert lényegében egy idő után már nem is volt az, hanem egy apával együtt járó dolog. Hogy sosem ő volt a szar. Vettem egy mély lélegzetet, mielőtt túlságosan is belelovalltam volna magamat a gondolatba és érzésbe, helyette az Ophelia ölében ücsörgő Connorra – az öcsémre – koncentráltam, ahogy a kezébe fogja a plüsst és már-már jégszíveket megmelengető módon ejti ki a nevünket. Mondanám, hogy érzelmek vad és sebes folyamát indította el bennem a pillanat, feltámadt bennem az ősi nővéri ösztön, amelynél fogva személyes ügyemnek tekintettem volna, hogy a Connort piszkáló gyerekeket kislapáttal verjem el, de igazából ugyanúgy néztem rá, mint annak előtte: csak egy kisgyerek, akinek jó eséllyel fogalma sem volt, hogy kik vagyunk és miért bámuljuk úgy, mint egy cirkuszi látványosságot. – Persze, teljesen megértjük – bólogattam Anja mellett, kicsit megkönnyebbülve, hogy nem kell kötelező jelleggel a kezeim közé fognom, ám az érzés nem igazán tartott hosszú ideig. Az egyetem említésére kifejezéstelenné vált arccal hunyorítottam rá Anjára (pedig erőteljesen dübörgött bennem egy „ezért még meglakolsz” kezdetű érzés, amiért direkt ráerősített még a kérdésre). – Még nem igazán gondolkodtam rajta, ami azt illeti. Vannak opciók, attól függően, végül minek szeretnék továbbtanulni, de egyelőre még ez is kérdéses. Még ráérek lemeccselni magammal az egészet – vontam vállat, direkt kikerülve, hogy erősen foglalkoztat az ügyvédi pálya, ám erről senki sem tudott a családban, hanem egyéni dilemmám volt. Szóval, a család száz százaléka azt hitte, hogy életművészként képzelem el a jövőmet, holott én hőbörögtem a legjobban, ha Nicole hülyeségeket eresztett el az asztal mellett. – Egy ideje foglalkoztat az állatjog, de ez csak egy kósza gondolat volt eddig részemről. Aztán meglátjuk, hogy alakul – böktem ki végül, ami feltételezhetően további kérdéseket szült Anjában, ám mégsem kezdhetett el nyíltan faggatózni Ophelia előtt, ezzel is kikerülve, hogy jobban kérdőre vonjon, mint eddig. Vagy ha mégis, a kopogást követően betoppanó apa ellopta a reflektorfényt – hála az Istennek –, a megjegyzését pedig egy grimasszal honoráltam. – És időben – tettem hozzá némi gúnnyal, amivel valószínűleg kiérdemeltem magamnak egy figyelmeztető pillantást Anja részéről, de nem különösebben érdekelt. A puszi elől esélyem sem volt elhajolni, maximum elvetődni, mint egy kommandós, így némán eltűrtem a gesztust – mintha ötévesek lennénk, pfuj –, ám némi elégtétellel néztem, ahogy Connor az első lendülettel össze is nyálazta apát. Okos gyerek, bosszuld meg, amit a nővéreiddel tett. Megránduló arcizmokkal fogadtam a magyarázatot, amivel előállt a késése oka gyanánt, ám szó nélkül hagytam, ehelyett Anjára pillantottam a szemem sarkából – kíváncsi voltam, Miss Tökéletesség vajon rendre felvállalja-e a véleményét úgy, ahogy az előbb tette az apánk kapcsán, vagy visszabújt-e, mint medve a barlangjába. – A nagyi el lesz ájulva – jegyeztem meg, miután jótékonyan eleresztettem a fülem mellett a mondatának a második felét. A németem erősen átment passzív nyelvtudásba az utóbbi időkben, főleg, hogy a suliban a spanyolt preferálták inkább második nyelvként, ám az egyszerűbb mondatokat még megértettem. – Mondjuk nem tudom, mennyire okos dolog már most németre kárhoztatni, még a végén a szavak tanulása közben elszabadít egy démont, rögtön egy Thecodontosaurus után.
Kínos helyzetek ide vagy oda, ha magam elé képzelem, hogy én hogyan viselkednék, ha az apám a semmiből előrántana egy féltestvérnek titulált kisbabát és a vele együtt package dealben érkező, kis híján velem egyidős ex-szeretőjét, a szituáció hirtelen fényévekkel vonzóbb színt ölt. Anja és Jo is udvarias (ami az anyjuk megismerése után önmagában egy meglepetés), Connor messze nem viselkedik annyira félénken, ahogy a valódi idegenekkel szokott, úgyhogy feltételezem, valahol és valamennyire, de emlékszik a lányokra, én pedig nem akarom drámaian kivetni magam az ablakon. Azt meghagyom Marknak, ha méltóztat megérkezni. Szívesen rá is segítek egy aprócseprő taszítással, ha esetleg habozna. Fáradt sóhajjal túrok Connor göndör fürtjei közé Jo szavait hallva. – Ne is emlékeztess rá. A dinoszauruszokat még tudom kezelni, de állandó félelemben élek, hogy egyszer majd megpillantja Thomas, a gőzmozdonyt valahol, és visszasírom majd a Toy Storyt. Sose bántam meg a szó szoros értelmében Connort, mióta megszületett. Amíg a hasamban volt, számtalanszor, elvégre minden olyan hírnöke volt, amit nem szeretek (plusz kilók, kívángatás, gyakori fáradtság, hormonális problémák), de miután megszületett, meglehetősen hamar elmúltak az ellenérzeteim. Persze, nem voltam oda a pihentető éjszakáim elvesztéséért, az anyasággal járó kisebb-nagyobb kudarcokért, de volt abban valami egészen magával ragadó, hogy egy kicsi ember olyan bizalommal és odaadással pillant rád, mintha a csillagokat is te aggattad volna az égre. De ha a kölyök hirtelen rákattan a Thomas, a gőzmozdonyra, garantáltan megbánom a saját létezésemet is az övén túl.
- Ez is ismerős – horkantok fel, mielőtt észbe kapnék, és elfojtanám a hangot. - Ha megérkezik, vélhetőleg mind együtt tapasztaljuk majd meg ezt a jó szokását – célzok Mark magyarázkodási szokásaira. Kíváncsi lennék, hogy létezik-e olyan Markhoz közelebb álló személy, aki még nem tapasztalta meg, hogy a munkájára hivatkozva felrúgja a megbeszélt terveket, és utólag próbáljon meg nyomatékosan meggyőzni róla, hogy dE eNnEk Jó OkA vOlT. Amit más esetben nem mellesleg megértenék; mindketten karrieristák vagyunk, nem vághatom a fejéhez, hogy hogy merészeli időről-időre azt előrébb helyezni a családjánál – de nem a fia születésnapján, és határozottan nem úgy, hogy közben magamra hagy a számomra vadidegen lányaival, és vice versa.
Aztán Connor megkapja a mai első ajándékát (én a torta utánra tartogattam a sajátjaimat), és egy kicsit még inkább úgy érzem, hogy oldódik köztünk a levegő, ahogy a fókusz a szülinaposra helyeződik. Helyes. Míg Connor feldolgozza a traumát, amit a ráterelődő figyelem okozott, és telibe nyálazza a bölény plüssét, mintha területet akarna jelölni (tényleg, van esély, hogy lenyal némi anyagot a plüssről, és ha igen, nekem ezt meg kellene próbálnom megakadályozni, vagy ez is amolyan immunrendszer erősítés, mint a homokevés?), szóba kerül a továbbtanulás és Anja specializálódásának témája. - Nyilvánvalóan igazad van – intek egyetértően Anja felé. – Nem sok mélyreható ismeretem van a jogról, de azzal még én is tisztában vagyok, hogy az egész rendszer csak addig működőképes, amíg mindenki megkapja rá az esélyt, hogy élhessen a jogaival. Vagy valami hasonló blablabla, amit természetesen sokkal érdekesebb témának tartanék, ha nem onnan tudnám, hogy Brie erről is olyan tudálékosan magyarázott, amikor eldöntötte, hogy ügyvéd lesz, mint anno a cápákról. Hé, Ophi, tudtad, hogy a Carcharodon carcharias egy év alatt akár 1000 fogát is elveszítheti? Uuugh. - Mindkettőtök választása érdekesen hangzik, egyik sem sótlan papírmunkának hangzik – bólintok a lányok válaszaira, miközben oda sem nézve megpróbálom úgy forgatni az ölemben csücsülő Connort, hogy a nyálas bölénye a lehető legkevésbé érintkezzen velem. Szeretem a fiamat, de ha nyálra vágytam volna, kutyát veszek, és nem gyereket szülök. – A védőügyvédkedésben Mark minden bizonnyal nagy segítségedre lesz, Anja, az állatjog pedig nagyon nemes döntés lenne, Jo. A húgom épp most fog végezni a Stanfordon, ő környezetjogot tanult. Nem mintha annyira összefüggne a kettő, azon túl, hogy alapvetően egyikből sem élnél meg, ha a nagyobb jogi cégek nem jöttek volna rá, mennyire jót tesz a PR-nak, ha felvághatnak ezekkel.
Végül befut maga Mark is (és természetesen jó okkal késett, mert Kína és sálálálá), én pedig megpróbálom egyetlen mosollyal megüzenni neki, hogy „meg foglak ölni”, anélkül, hogy vicsorrá válna. Az se segít a hangulatomon, hogy Connor az első adandó alkalommal rohanna az apja karjaiba (képletesen, még járni se nagyon tud), Mark pedig abszolút kihasználja az önzetlen szeretetét, hogy mögé bújjon a felelősség és a számonkérés elől. Ha azt hiszi, nem jöttem rá az elmúlt hónapokban, hogy pajzsnak használja a fiúnkat, nagyot téved. Valamelyest kárpótol, hogy Mark is rögtön egy adag nyállal az ingén találja magát. - Ó, csodálatos - reagálok Connor ajándékára, az ujjaim közé csippentve a nyálban úszó bölény fülét, és a tőlem telhető leggyengédebben magam mellé exportálom az ölemből, pontosabban közém és Mark közé, hátha a nadrágja bánja. Remélem, nem sértem meg vele a lányokat, de egy 900 dolláros M-KAE ruha van rajtam, az apjuk meg megérdemli. – Az azt jelenti, hogy nekem is meg kell tanulnom, különben mocskosul kihasználnád a tényt, hogy úgy tudtok kommunikálni, hogy én nem értem. Mit mondott? – fordulok a lányokhoz, miután gondosan eligazgattam a szoknyámat. – Egyelőre a ti dolgotok, hogy megakadályozzátok, hogy németül tömje ostobaságokkal az öcsétek fejét. Ez egy pillanatra megtorpanásra késztet, mert ugyan az agyam már feldolgozta a tényt, hogy Connornak kapásból három nővére is akad, és kimondani is kimondtam már – ez lényegesen meggyorsította az elfogadási folyamatot -, de így, maguk a lányok előtt mégiscsak más érzés. Egészen… végleges, amin nem kellene meglepődnöm, a vér nem olyasmi, amire bármiféle befolyással lehetünk, de valahogy mégis szokatlan. Bármennyire is bosszantó, nem tudom pontosan szavakba önteni, amit érzek. Furcsa, az a lényeg.
- Azt hiszem, megnézem a tortát – állok fel lassacskán. Részben valóban ez vezérel, részben pedig hagyni akarok egy kis időt a lányoknak, hogy a jelenlétem nélkül hibáztathassák az apjukat, vagy ilyesmi. Mármint, engem aztán nem zavarna – a konyhából úgyis hallgatózni fogok, hátha -, ha előttem tennék, sőt, egészen nyugodtan, én örömmel végignézem, ahhoz viszont túl jól neveltnek tartom őket. Megsimogatom Connor kobakját. – Viselkedj szépen, és ne nyelj le semmilyen játékalkatrészt – jegyzem meg, mielőtt a konyhába indulnék.
Kezdőlap
Tudtam, hogy az apám vasárnapi partija indokolatlanul nagy méreteket fog ölteni, legalábbis ahhoz mérten biztosan, hogy egy egy éves kisbaba születésnapja az alkalom. A legkevésbé sem kívántam kivenni a részem a feleslegesen eltúlzott szervezési feladatokból, így csak a legalapvetőbbekkel voltam tisztában; hogy a hamptonsi nyaralóban tartjuk majd, hogy apám washingtoni családja is felutazik, és hogy teli leszünk olyan fogásokkal, amiket Connor nem fog tudni megenni, és olyan letisztult dekorációval, ami hidegen fog hagyni egy kisbabát, akit a különböző színek, minták és formák izgatnak. Ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, hogy ez az egész nem Connorról fog szólni, ez minden kétségemet elsöpörte volna.
| 
| 
– Mit gondolsz, Mark?