Allie egyáltalán nem az a rideg, karrierista nő, akinek az ember gondolná őt az alapján, hogy 33 éves, egyedül lakik, nem volt még komolyabb kapcsolata és a munkájának él. Nagy ambíciók és személyes érvényesülés utáni vágy helyett sokkal inkább az a mély szenvedély hajtja, ami a szakmájához fűzi. Nehéz lenne megmondani, hogy mikor szeretett bele az ókori Egyiptomba. Már gyermekként is lenyűgözte őt ez a misztikus világ, ami a mai napig rengeteg feltárásra váró titkot rejt.
Kalandvágy és vakmerőség jellemzi, nem retten vissza az ismeretlentől és jól veszi a kihívásokat. Szereti a különböző rejtvényeket és fejtörőket, szokása hosszasan töprengeni az elé kerülő problémákon. Hajlamos időnként túlgondolni a dolgokat, amivel nemcsak magának, de a körülötte lévőknek is képes fejfájást okozni. Nem kifejezetten szociális lény, általában szívesebben tölti azt a kevéske szabadidejét például könyvekbe temetkezve, minthogy kimozduljon otthonról, de valójában nagyon is igényli a társaságot. Mindenkivel szemben vidám, közvetlen és barátságos, de ritkán képes az erőfeszítésre, hogy egy-egy kapcsolatot megpróbáljon elmélyíteni, vagy hosszabb távon fenntartani. Mégis elmondható, hogy akkor van igazán az elemében, amikor izgalmas eszmecserékbe bonyolódhat olyanokkal, akik hozzá hasonló érdeklődéssel fordulnak kedvenc témáihoz. Ez az ókori Egyiptomon túl magába foglal más történelmi korszakokat és a művészetek különböző formáit is. Tulajdonképpen semmi nem nyűgözi le jobban, mint amikor valaki mély tudással rendelkezik valamiről, legyen az a különböző autómárkáktól kezdve a II. világháborús fegyvereken át az ókori egyiptomi orvoslásig bármi. Alapvetően jó társaság és kellemes beszélgetőpartner, már ha valakit nem kezd el idegesíteni a túlzott lelkesedése. Nem mindig sikerül kontrollálnia az izgatottságát, ilyenkor harsány és heves.
Időnként van benne valami gyerekes naivitás, mintha a valóság elől az ő saját kis álomvilágába próbálna menekülni. Soha nem volt célja, hogy az erős, független nő mintáját testesítse meg, bár kétségkívül büszkeséggel tölti el az, amit önerőből sikerült elérnie egy számára kezdetben idegen országban, egy főként férfiak által uralt szakmában. Az, hogy nem próbált megállapodni és családot alapítani, nem egészen tudatos döntés volt a részéről, egyszerűen csak elszaladtak mellette az évek, miközben ő azzal volt elfoglalva, hogy annyi tudást szívjon magába, amennyit csak lehetséges, és minél mélyebbre merüljön ebben az egykor nagyon is valódi, ma már azonban csak a képzeletünkben élő világban. Mostanában azonban, mikor a nap végén nem várja más otthon, csak az üres lakás, egyre többször gondolkodik el azon, hogy vajon mi is igazán fontos az életben.


2018. júniusa, Nuri, Szudán
A szudáni sivatag tikkasztó hőségében kényelmetlenül tapad bőrömhöz a búvárruha. Óvatos léptekkel haladok lejjebb a több mint 2300 éves, sziklába vájt lépcsőn, ami egyenesen Nastasen sírhelyének bejáratához vezet. A fokok azonban félúton a sötétbe vesznek, a sírt már szinte teljesen elárasztotta az emelkedő talajvíz. A híres gízai piramisoktól eltérően ugyanis a kusita uralkodók kriptái nem a piramis belsejében, hanem alatta helyezkednek el. Ez a tény igencsak megnehezíti a sírhelyek feltárását, de én mindig is szerettem a kihívásokat.
Az ásatást a National Geographic finanszírozta, és óriási lehetőséget jelentett a számomra. Alig fértem a bőrömbe az izgatottságtól, mikor megérkeztünk Nuriba, a núbiai Kusita Királyság első fővárosának nekropoliszába. Egészen elképesztő látványt nyújtott a felkelő nap fényében az a mintegy 20 piramisból álló lánc, melyek közül a legkorábbi már kr.e. 650 óta itt állt, nem messze a Nílus déli partjától, a homoksivatag szélén. Most azonban, ahogy térdig gázolok a vízben és a nyakamban lógó búvármaszkot a fejemre erősítem, félelem fog el. Nem elég erős ahhoz, hogy vissza akarjak fordulni, de azért görcsbe rándul tőle a gyomrom. Mellettem Dr. Aldridge, az ásatás vezetője készülődik a merüléshez. A negyvenes éveiben járó férfi képzett víz-alatti archeológus, aki a professzorom volt az egyetemen, és személyesen kért fel rá, hogy segítsek az egyik elárasztott piramis feltárásában.
- Nagyon magas ma a vízszint. Az első teremben nem lesz semmi légtér - jegyzi meg. Bólintással veszem tudomásul a figyelmeztetést.
Az első feltárásokat Nuriban George A. Reisner végezte, az ő 100 éves jegyzetei azonban nem szolgálnak túl sok információval. Már az ő idejében is víz alá került a sírhely egy része, emiatt neki sem volt lehetősége feltérképezni Nastasen nyughelyét. Azóta nem is próbálkozott senki hasonlóval, a bejárathoz vezető lépcsőt az elmúlt évszázad alatt pedig ismét maga alá temette a sivatag homokja. Egészen mostanáig.
- Én megyek előre, ha minden igaz, a második teremben találkozunk. Az átjárók nagyjából egy méterszer egy méter átmérőjűek. Az omlásveszély állandó, szóval legyen nagyon óvatos. Próbáljuk nem szem elől téveszteni egymást - mondja Dr. Aldridge teljes komolysággal, majd elmosolyodik, szeme sarkában elmélyülnek a ráncok, a tekintetében csillogó gyermeki izgatottság pedig még nekem is képes bátorságot adni.
- A sarkában leszek, Professzor - felelem lelkesen viszonozva a mosolyt, és a számba veszem a légzőkészüléket. Mivel a tér túl szűkös ahhoz, hogy oxigénpalackkal a hátunkon közlekedjünk, egy benzinmotoros pumpához csatlakoztatott, 40 méter hosszú cső biztosítja számunkra a levegőt.
Dr. Aldridge a mélybe merül, én pedig felkapcsolom a csuklómhoz csatolt zseblámpát és követem. Fülemet megtölti a fejem felett összecsapó víztömeg tompa zúgása, torkomban dobogó szívvel vágok neki az ismeretlennek. Óvatosan úszom át a bejárat keskeny nyílásán, nem sokkal lemaradva a professzortól. Az első teremben, ahogy Dr. Aldridge is mondta, a plafonig ér a víz. Megpróbálok körülnézni, de minden mozdulatom kavargó iszapfelhőt ver fel, az orromig is alig látok. Tovább úszom a második terembe, ahol a mennyezet egy része leomlott, elég helyet biztosítva ahhoz, hogy a felszínre tudjak bukkanni. A professzor egy falmenti, száraz sziklapárkányra pakolja a felszereléseinket és műanyag marmonkannába tett zseblámpákat enged a vízre, amik a felszínen lebegve vonják halvány, remegő fénybe a minket körülzáró falakat. Az oxigén megállás nélkül áramlik a tüdőmbe, mégis nehézkessé válik a levegővétel, ahogy a kamra különös, egészen megfoghatatlan atmoszférája körülölel. Végigfut rajtam a libabőr, miközben elképzelem a fejünk felett égbe nyúló piramist, vagy a több ezer éves maradványokat, amiket az alattunk kavargó iszapos víztömeg rejt.
Dr. Aldridge jelzésére tovább haladunk a harmadik, végső kamrába. Olyan érzés keresztül úszni a keskeny átjárón, mintha folyamatosan szorulnának össze körülöttem a falak, de amint a túlsó oldalon vagyok, valami egészen más ragadja meg a figyelmemet. A zseblámpám bizonytalan fénye egy kő szarkofágra esik a terem legmélyén. A professzor felé fordulok. Ugyan az iszap és a búvármaszk nyújtotta homálytól nem látom tisztán az arcát, mégis érzem, hogy összetalálkozik a tekintetünk. Ugyanaz a földöntúli hatás kerít hatalmába mindkettőnket.
Nincs lehetőségünk túl hosszan időzni a sírkamrában. Műanyag dobozokba gyűjtünk néhány adag törmeléket, amit aztán a második teremben szitán átszűrünk. Arany leveleket és néhány usébtit találunk. A szitán fennakadó lepergett arany valamikor a kis szobrokat díszíthette, amíg le nem ázott róluk a vízben. Ebből arra is következtethetünk, hogy a piramis nem esett sírrablók áldozatául, hiszen ezek a szobrocskák könnyű zsákmányként szolgáltak volna a számukra.  
Nastasen szarkofágjának feltárása komoly tervezést és előkészítést igényel majd, valószínűleg jövőre marad. Egyenlőre annyi volt csak a feladatunk, hogy teszteljük a légzőkészüléket és feltérképezzük a kamrákat. Tudom, hogy hamarosan mennünk kell, de néhány percre még visszaúszom a harmadik terembe. Hosszú pillanatokig csak lebegek mozdulatlanul a szarkofág felett és érzem, ahogy a mellkasomat szorongató félelem lassan feloldódik és átveszi a helyét valami egészen gyermeki ámulat. Egy letűnt kor, egy 2300 éves ember emléke elevenedik meg a falak közt, én pedig hagyom, hogy a csoda a hatalmába kerítsen.


2020. január 15., Manhattan, New York
- Úgy néz ki, belekeveredtem egy gyilkossági ügybe - jegyzem meg a telefonomat a fülem és a vállam közé szorítva, miközben az asztalra csapok egy üveg bort és egy poharat. Már van bennem pár pohár whisky, de ez egyáltalán nem akadályoz meg abban, hogy töltsek magamnak abból az üveg Chardonnayből, amit egyébként valami különleges alkalomra tartogattam, de hát egyszer élünk, és egyébként is, ki tudja mit hoz a holnap. A vonal túloldalán síri csend követi a bejelentésemet.
- Milyen ügybe? - kérdezi végül az öcsém hitetlenkedve, mintha csak abban reménykedne, hogy rosszul hallotta.
Megkerülöm a pultot, ami elválasztja a konyhát a nappalitól, és mély sóhajjal, a poharat egyensúlyozva lehuppanok a kanapéra.
- Emlékszel a múmiára, amit Burke talált az alagsorban? Tegnap vittük el CT-re - kezdek bele, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról lenne szó. És valóban, a furcsaság csak ezután jön.
- Jézusom, Allie. Tudod mennyi az idő? Kinyögnéd végre, hogy mi történt? - sürget Miles a vonal túlsó végén. Ami azt illeti, fogalmam sincs, hogy mennyi az idő. Azzal persze tisztában voltam, hogy már rég túlléptem azon az intervallumon, amiben még illendő telefonhívást kezdeményezni, de ez most a legkevésbé sem számított.
- Durván 2600 évesre becsültük - folytatom, magamban emésztgetve az elmúlt két nap történéseit. A múmiát, amit a közelgő Egyiptom Kiállításra szántunk, Simon találta a Metropolitan alagsorában közel egy éve. Miles nehezen feledkezhetett volna meg róla, annyit szövegeltem neki lelkesen a felfedezésről. Nem kevés pénzt, időt és energiát fordítottunk arra az elmúlt hónapokban, hogy kiderítsük, ki is lehetett ez a rejtélyes illető, aki egészen idáig az alagsorban porosodva várta, hogy valaki megfejtse a történetét.
- És? - kérdezte türelmetlenül az öcsém.
- És kiderült, hogy eléggé mellé lőttünk - felelem keserűen. Nagyot kortyolok a borból, mielőtt folytatnám.
- A holttest nem lehet idősebb néhány évnél. Bárki is van a gyolcsok alatt… valaki meggyilkolta és mumifikálta, hogy aztán elrejthesse az alagsorban egy jelöletlen dobozban - nyögöm ki végül. Gyomrom kavarog az alkoholtól, meg a bosszúságtól. Miles hosszú pillanatokig nem találja a szavakat, én pedig elmélyülten figyelem a poharam alján lötyögő italt. Csak a konyhában ég a pult feletti ledsor, a nappali nagy része homályba borul. A sötétítő függöny az utca fényeit is kiszűri. Néhány pillanatig végtelenül egyedül vagyok.
- Az kemény - szólal meg végül Miles döbbent hangja a vonal túloldaláról.
- Ja…
- Akkor most mi lesz?
Válaszként keserűen felnevetek.
- Hát ez az. A kiállítást átszervezzük, a múzeumot kivizsgálják... De fogalmam sincs, hogy mire számítsak. Olyan hülyén érzem magam... aggódok itt a kiállításért, meg csalódott vagyok a kárbament lelkesedés miatt, miközben valakit meggyilkoltak… Még soha nem volt olyan múmiám, akinek lehettek élő hozzátartozói, vagy bármi ilyesmi. Szörnyű ez az egész - szakad ki belőlem, pedig pár órával ezelőtt még én igyekeztem biztatni Simont.
Tulajdonképpen egész életemben halottakkal foglalkoztam, egy régmúlt kor halottaival, olyan emberekkel, akik felett eljárt az idő, és akiket bizonyos értelemben halhatatlanságba emelt az a sok évezreden át fennmaradó tudás, ami lehetővé tette, hogy az emlékük megelevenedjen. Az ókori egyiptomiaknál közelebb senki sem jutott a hőn áhított örök élethez. Ez a múmia egészen más volt, mint a többi, amivel eddig dolgom volt. Nem a halhatatlanságot, hanem épp ellenkezőleg, a halál visszafordíthatatlanságát juttatta eszembe, hogy milyen az, amikor az embernek még helye és célja van a világban, mégis idő előtt véget ér az élete. Hiába őrzi a testét az az alagsorban porosodó doboz, ha senki nem tud emlékezni a nevére, ha azoknak, akik életében szerették, csak egy üres koporsó jut, amit látogatni tudnak. Azon gondolkodom, vajon mi járhatott a gyilkos fejében. Ennél egyszerűbb módszerek is vannak egy holttest eltüntetésére. Különös irónia megölni valakit, mégis biztosítani számára az örök életet… Az egyiptomiak legalábbis ezzel a szándékkal mumifikálták a halottaikat.
- Hé, ne parázd túl. Hagyd, hogy a rendőrség végezze a dolgát. Aztán majd csak lecsillapodik ez az egész pár héten belül - próbál nyugtatni az öcsém. Végülis igaza van. A rendőrség említésére mégis görcsbe rándul a gyomrom. Nem mintha bármi közöm lenne a gyilkossághoz… de nem is vagyok teljesen ártatlan.
- Az sem segít a helyzeten, hogy Julia Burkhart vezeti a nyomozást - jegyzem meg óvatosan.
- Dr. Burkhart felesége? Hűha… - sóhajtja Miles sokatmondóan.
Egészen apróra kuporodom össze a kanapén, csupasz karjaimon libabőr fut végig, ahogy átölelem magam. Csak most kezd feltűnni, hogy milyen hűvös van a nappaliban. Belekortyolok a borba, majd finoman az ajkamba harapok, azokba az ajkakba, amiket alig néhány órája még Burke csókolt.
Ami Dr. Simon Burkhart és köztem van… sokáig nem is tudtam volna elképzelni, hogy velem ilyesmi megtörténjen. Tisztességes életre neveltek, olyanra, amibe nem fér bele a házasságtörés. Anya gyakran a fejemhez vágta, hogy egy valamirevaló nőnek az én koromban már illene megházasodnia, gyereket szülnie, meg minden ilyesmi. Nem mintha én bármennyire is elleneztem volna ezt az elképzelést. Egyszerűen csak nem az volt a legfontosabb az életemben, hogy férfiak után rohangáljak. Belefeledkeztem a tanulásba, a munkába, és bár valahol mélyen vártam azt a bizonyos nagy Őt, mégsem hagytam neki sok lehetőséget, hogy beléphessen az életembe. Nem meglepő, hogy Simonnal is épp a munka hozott minket össze. Én pedig soha nem hittem a véletlenekben. Az már csak a sors fintora, hogy amikor végre igazán érdeklődni kezdek valaki iránt, akkor az illető házas ember és néggyermekes családapa.
Most pedig a felesége fog nyomozni utánunk. Elegem van a hazugságokból, a titkolózásból, de azt is nagyon jól tudom, hogy Burke nem áll készen rá, hogy végleg elengedje őt. Félek attól, hogy mi lesz, ha választásra kényszerül.
- Hát, Allie... Tényleg jó nagy szarban vagy.