A csend a legtisztább és egyben legmagányosabb dolog a világon.Tudom, mert tapasztaltam, ahogyan tapasztalom a hangok világát is. Kicsit itt is vagyok, kicsit ott is.
Bár azt mondják a világ elfogadó, és az emberek többségét nem érdekli a bőrszíned, mindez szépen hangzik addig a pillanatig amíg nem kell felvállalni téged mások előtt. Én pedig ilyen szempontból megint itt is vagyok meg ott is.
Az édesanyám illegális bevándorló volt, akit akaratán kívül hurcoltak át Szomáliából. Azt mondták neki, hogy Amerikában majd kap munkát, és küldhet pénzt haza a családjának. Hát belement, pedig fogalma sem volt róla mire vállalkozik. Mire az ideért, már terhes volt az egyik amerikaitól, akik a hamis papírokat és zöld kártyákat intézték neki. Mindössze tizenhat éves volt.
Pontosan nem tudom mi történt, csak azt, hogy egy árvaházba kerültem, és mivel amerikai földön születtem, automatikusan megkaptam az állampolgárságot. Az anyám belehalt a szülésbe, apámat pedig soha nem ismertem.
Hat hónaposan egy betegség következtében megsüketültem a bal fülemre. Csak a jobbal hallok rendesen. Tíz évesen már tudtam szájról is olvasni, és a jelbeszéd alapjait is elsajátítottam, amelyet hivatásomul választva immáron két éve oktatok is.
Soha nem fogadtak örökbe, és huszonegy évesen pár ezer dollárral a zsebemben egyedül vágtam neki a világnak.
Van egy kis bérleményem, ami nem túl nagy, de a célnak megfelel. Van egy fekete, félvak cicám Othello, és vannak céljaim, van bennem erő és van bennem tartás.
Még akkor is, ha a szerelem csak ideig-óráig talált rám, soha nem akartak felvállalni. Egy félvér lányt az elitebb fehér körökben? Barátom sem sok van, némelyikük még mindig bizalmatlanul tekint rám: egy árva, lelenc, félsüket, félig fekete lány nem éppen a legjobb belépő bárhova.
Egyedül Mrs. Conrad az, aki életemben talán először szavazott nekem azzal bizalmat, hogy munkát adott az intézetében. Itt dolgozom két éve, és próbálok bizonyítani. A világnak, az embereknek, mindenkinek. Ne ítéljetek el, hiszen nem ismertek!
Lebben a függöny. A langyos nyári szél megcsiklandozza a tarkómon a hajszálakat. A nappali hőség alábbhagyott, és a levegőben érezni lehet a virágba boruló olajfák nehéz, szédítő illatát. Az asztalon előttem papírok hevernek, az intézet folyosójáról halk duruzsolás hallatszik be. Az órámra pillantok. Öt perc múlva fél négy. Már itt kellene lennie. Soha nem szokott késni.Léptek koppannak, két női cipő ver egymással ritmust, ahogyan közelednek. Csak félig hallom, mert a bal oldalon tompa csendesség honol. A jobb oldalról a világ kinyílik. Az ajtó huzatot gerjeszt, amikor kinyitják, és a két nő megáll az ajtóban, én pedig feléjük pillantok. Egy mosollyal üdvözlöm mindkettejüket, de viszonzást nem kapok. Nem veszem a szívemre, az emberek többsége sosem szokta viszonozni. Ha mégis, akkor meglepődöm. A mai napig meglepődöm.
- Damira, a kórházból telefonáltak. Mr Greyson volt az. A fiát baleset érte, le kellett mondania a találkozótokat. És valószínű egy jó időre az összes órát.
Grant Greyson, ez a fiatal, kellemes modorú huszonnyolc éves férfi, akit az apja hosszú évek óta tartó rábeszélés után tudott elküldeni erre az oktatásra. Tíz éve egy betegség következtében veszítette el részlegesen, majd teljesen a hallását. A korábbi aranyifjú bezárkózott, és nem volt hajlandó senkivel sem találkozni. Úgy gondolta, hogy az élete onnantól fabatkát sem ér. Pszichológusok egész sora, orvosok próbáltak segíteni rajta, de hasztalan. Aztán egyszer megtört a jég. Három hónapja tanítottam a jelbeszédre.És nem csupán arra. Hanem arra, hogyan fogadja el magát ezzel az új élettel, hogyan találja meg benne az örömöt, hogyan legyen képes ebben a csendben rálelni a saját hangjára, hogyan figyelje az embereket.
“A hangok színesek és illatosak.” -mondtam neki - “A nyári délutánok hangja eper illatú lágy vörös. A téli esték kobaltkékek és elhalt fahasábok illata száll a levegőben, az ősznek fahéj illata van és mohazöld. Ha a világot megtanulod így látni, akkor megleled benne a boldogságod új forrását.”
Tudnia kellett, hogy nincs egyedül, hogy mások is küzdelmet folytatnak ezzel, és azoknak a legnehezebb, akik már ismerik milyen úgy élni, hogy az embert körülveszik a hangok. Milyen ismerni, és aztán elveszíteni. Vagy milyen úgy élni, hogy kicsit itt is van az ember, meg kicsit a másik oldalon is.
- Ha szeretnéd meglátogathatod. De ne maradj sokáig!
Igen, szerettem volna. Szerettem volna tudni, hogy mi van vele, ott lenni mellette és megfogni a kezét, hogy tudja semmi baj.Noha tisztában voltam vele, hogy én pusztán egy tanár vagyok, nem családtag és minden bizonnyal én vagyok az utolsó akit szívesen látnának, ettől még látni akartam őt.
Késő este volt már, mire eljutottam a kórházba, és tíz perces várakozás után engedtek be hozzá. Azt mondták a zebránál nem figyelt eléggé, és a közeledő autót sem hallhatta, aki meg őt nem vette észre. Rengeteg csontja eltörött, megsérült a bordája, és számos zúzódása is volt. Ott feküdt a kórházi ágyon, abban a halványkék kórházi köntösben, ugyanolyan színű kórházi ágynemű között, és a gépek csipogása valahogyan olyan lehetetlenül távolinak tetszett. Kizártam közülünk, és a bal fülemet fordítottam arra. A csendben akartam vele lenni, az ő csendjében. A szemét alig tudta kinyitni, de hálásan pillantott rám. A nevemet mondta, ajkai óvatosan és nagyon lassan formálták: “Mira”. Bólintottam és elmosolyodtam, majd leültem az ágya szélére, és a kezemmel lassan formáltam neki a szavakat.
~Semmi baj nem lesz. Meg fogsz gyógyulni, ne aggódj!~
Csak bólintott, a keze begipszelve hevert mellette. Nem mondott semmit, de ahogyan rám nézett én tudtam, hogy hiányoztam neki. Tudtam még mást is...ahogyan azt is, hogy bármi is történt a három hónap alatt úgy kell neki véget vetni, hogy tulajdonképp nem is történt semmi.
Huzat zuhant be a szobába, és megtörte a kettőnk közé telepedett varázslatot. Egy szőke, magas, karcsú, jégkék szemű fiatal nő lépett be a szobába. Kezében egy csokor margarétát szorongatott és meglepődve pillantott rám, ahogyan ott ültem az ágy szélén. A tekintetében pontosan azt a lenéző megvetést láttam, amit mindenkiében, aki az első pillanatban elítél.
- Maga ki?- szegezte nekem a kérdést, miközben az ágyhoz lépett és lenézett a betegre.
- Damira vagyok a jelbeszéd tanára. És ön?
- Én Jessica vagyok. A menyasszonya.
Életemben először teljesen süket akartam lenni. Nem hallani amit mondott, azt az egy szót. Nem látni Grant fejét, ahogyan kerülve a pillantásom elfordul. Elfordul, hogy még csak véletlenül se halljon semmit...kizárt minket.
Ez volt az amit ma délután el akart mondani, csak már nem jutott rá lehetősége. De mégis mi a csudát gondoltam? Egy jó nevű fehér család, ahol lenne bármilyen minőségben helyem?
Az olajfák nehéz illata beszökött a nyitott ablakon, és a szédülésem arra fogva kitántorogtam a kórteremből.