Valeria Salma Torres szerint az életünket jó fenékbe kell billenteni ahhoz, hogy okozzon már valami fájdalmat. A sajátja maga volt a káosz és amikor úgy érezte, hogy el kell távolodnia a maga által okozott károktól, hirtelen más magánéletébe kezdett el vájkálni. Az utóbbi időszakban engem ért az a megtiszteltetés, hogy lépten-nyomon a közelembe tudhattam nénikémet és a megacélozott akaratát. Állandóan azt hangoztatta, hogy az árnyéka sem vagyok annak a nőszemélynek, akit nevelt belőlem. Véleménye szerint Adrian Torres elrontott engem, és ezt a végzetes hibát azonnal javítani kell, míg olyanná nem válok, mint a rokonaink rosszabb fele. Így első körben azon ügyködött, hogy kimozdítson a kényelmes kis világomból és beküldjön az oroszlánok barlangjába, ami azt jelentette, hogy muszáj volt az éteremmel kapcsolatos elképzeléseimet egy másik szintre emelni. Tudatában volt Monica 'örökségének' és habár megfogadtam, hogy egy ujjal nem nyúlok ahhoz a pénzhez, Val néni megnyugtatott, hogy nem is kell, ő intézi. Úgy vallotta, őt nem fenyegeti veszély Monica Gibbins irányából, és ha mégis, másodpercek alatt térdre kényszeríti azt a mocskos...szóval értitek. Valójában sosem értettem ezt a fajta szeretetnek titulált valamit, amivel Monica igyekszik közelebb kerülni hozzám, de már belefáradtam a vele történő civakodássorozatba, meg úgy lassacskán mindenbe, ami őt lengte körül. Az elkövetkezendő időszakban akaratos társaságommal jártuk a várost, de tudtam jól, hogy az én szívem többé nem lesz nyugodt, ha továbbra is Manhattanben maradok. Apa a családi éttermes mizéria után teljesen lemondott arról, hogy az egészet a semmiből újraépítse, én viszont némiképp bizakodóbb voltam, mint ő. Szerettem volna, hogyha kimozdult volna abból az állapotból, amibe sodorta magát mióta visszament szülővárosunkba. Val ugyan unásig hangoztatta, hogy az öccse gyógyszerei elgurultak és nekem most inkább magammal kellene foglalkoznom, de sosem tudtam teljes mértékben olyan személyiséggel rendelkezni, mint ez a nő itt, aki most is éppen egy hely után érdeklődik valahol Queens elég kellemes környékén. Általában ezek a telefonbeszélgetések másfél órásak voltak, és én valahol a közelben szobroztam, amíg ő először kedvesen szólította meg a vonal túlsó végén lévő illetőt, majd erélyesebben, míg saját anyanyelvét használván küldte őt el melegebb éghajlatra, ha nem a neki tetsző választ kapta. Természetesen amikor rákérdeztek mit is mondott, ő csak az időjárást hozta fel ürügyként meg valami mézesmázos szöveget mellé, hogy lenyugtassa a kedélyeket. Ilyen egyszerűnek nem nevezhető társalgásokból lett enyém az az üres épületrész, ami lehetőséget nyújtott, hogy családi hagyományunk folytatása beteljesüljön. Én boldog voltam, Val néni elégedett, már csak úgy kellett eljárnom a maradék pénzemmel és az időmmel, hogy az ürességtől tátongó helyben egyszer majd egy kellemes étterem nyerjen teret. Teljesen lefoglalta minden időmet és gondolatomat a tervezés folyamata, a színek kiválasztása, a berendezések helyzete. Minden, ami ott bent történt, az én kezem munkáját dicsérte, még ha a végeredmény jócskán váratott magára. Nem könnyítette meg az sem a dolgomat, hogy ingáznom kellett a lakásom és a készülő étterem között, egy lakást kivételét viszont nem engedhettem volna meg magamnak. Így maradt ez a verzió vagy a Queensben maradás, ha éjszakába nyúlott a munkám elvégzése. Végre úgy éreztem valamiben kamatoztatni tudom tudásomat és úgy érhetek el sikereket, hogy az csak és kizárólag hozzám kötődik. Lelkes voltam, újra élettel teli és minden percet amit a folyamattal töltöttem el, kellemesnek éltem meg. Egy kisebb tervezés után térek vissza a festéshez és szokásomhoz híven beteszem a fülest a fülembe, hogy Iglesias hangjára riszálva magamat végezzem a dolgomat. Nem vagyok biztos a dolgomban, hogy bárminek is el kellene vonnia a figyelmemet, de a csendet meg nem bírom elviselni. Általában ilyenkor a röhögés jön rám vagy úgy érzem sikítanom kell, hogy megtörjem annak hatalmát. Noha most egyiket sem szeretném átélni, ezért veszélyesebben kezdek el élni és megszelídítve a kezembe akadó ecsetet színezem át az unalmas falakat valami élettel telibb színre. Farmer szerelésbe bújtatott idomaim a ritmusra mozdulnak, és már éppen fordulnék a dallamra, amikor egy szőke lánnyal találom szembe magamat. Ijedtemben repül ki ösztönösen a kezemből a festékes vödör és ér földet kiürítve egyúttal tartalmát, a kezemben lévő ecsetet pedig úgy tartom, mintha egy kard lenne a kezemben. Cseppet sem nézhetek ki eszementnek. - Ecset van nálam és nem félek használni! - összegabalyodott fülhallgatómat nindzsákat megszégyenítő mozdulattal szedem ki a fülemből és újra visszatérve a normális lélegzetvételekhez mérem fel a helyzetünket. Valahonnan ismerős ez a nő nekem, de legutóbb egy nőre is ezt mondtam az utcán, és habár kedvesen beszélgetésbe bonyolódtam bele, kiderült, hogy életünkben nem találkoztunk egymással. Borzalmas az arcmemóriám. Mellesleg ott van a tény, hogy lehet éppen egy rablás közepén vagyok. Egy rablás közepén vagyok?! - Nem hiszem el... - bukik ki belőlem szinte már beletörődően ez a pár szó, mégsem tudok leállni. - Hallgatnom kellett volna a vén-Torres szavaira. Megmondta, hogy az állatnaptár szerint ilyenkor rossz ötlet bármibe is belekezdeni. - ostorozom magamat, noha a lány felé intézem szavaimat, mégis olyan, mintha magamban beszélnék. Bár az is lehet, hogy csak azért mondta, mert önmagában egy lusta ember és neki bármilyen időszak rossz lett volna a kezdeményezésre. Most viszont nekem nem úgy tűnik, hogy túlzóak lettek volna aggodalmai. - Nem tudom mire számítottál, de amint láthatod ez a hely totál üres. Szóval hacsaknem engem akarsz elrabolni, akkor rossz napot választottál az ügyes-bajos dolgaidra Shakira. - mutogatok felé az ecsettel, habár kissé összefüggéstelen, hogy éppen fenyegetni akarom vagy megérteni ittlétének okát, meg az amúgy zavart viselkedését, ami arra utal, mintha bujkálna valakitől. Egyből erősebben szorítom az ecsetet és tekintetemet az ajtóra szegezem, hátha ki tudom védeni a meglepetés erejét, mindeközben egy percre sem elfeledkezve a biztonságos helyemen megjelenő lányról. - Tudnod kell, hogyha rám pályázol, nagyon rosszul jársz. A matracom jelenleg a legértékesebb dolgom. - magyarázok nem meghazudtolva önmagamat, reménykedve abban, hogy egy nyelvet beszélünk. Ellenkező esetben nagy bajban leszünk, mert sem jelbeszédet nem tanultam, a rajztudásom pedig kimerül valami pálcikaemberek csatajelenetében, holott egyszerűen csak egymás mellé akarom őket tenni. Aztán leesik. - Ugye nem? - védekezően oldalazok az átmeneti megoldásként kényelmet nyújtó értéktárgyam elé, felkészülve a legrosszabbakra. Basszus, a filmekben ez egészen másképp szokott alakulni, de lehet csak azért, mert én nem vagyok ott.
I must be paranoid I never thought it would come this I'm paranoid
Dedikálás. Nem akartam dedikálni. Csak alukálni. Gondolataim távolba révednek ,míg a tömeg ,csak testemetakarja élve. Mondja meg valaki vala,mikor jutok ki innen valaha ? Az írónak elborult az agya ,kimondja meg róla ugyan ,hogy tiszta gyagya ? ! Lázadó énem ,mindig csak téved ,valaki engedjen ki innen kérem ! Ezzel az ócska rögtönzött verssel tudnám jellemezni a helyzetemet. Tömeg ,mindenhol tömeg! Nem mintha tömegiszonyom lenne ,de néha napján előfordult ,hogy napokig nem mozdultam ki a lakásomból,csak azért mert belegondoltam ,hogy mennyi emberrel kell majd érintkeznem. Jó...volt egy kisebb antiszoci beütésem,de nap mint emberek ,és gyerekek közt voltam. Ennyi talán még elnézhető.. Vagy éppen nem. A csuklóm már tőből le tudott volna szakadni,és az a vigyor az arcomon egyre szürreálisabb kezdett lenni. Szerettem az olvasóimat ,de nem öt teljes órán keresztül. Ugyanazok a kérdések,ugyanazok a kérések. Olyan volt ,mint egy soha végett nem érő nosztalgia vonat. Felülsz rá ,és csak azért imádkozol,hogy legyen már vége! Erre nem voltam felkészülve,mikor leadtam a regényemet. Arra sem ,hogy valaha ennyien fogják olvasni. Arra meg végképp nem ,hogy egy nap az írói álnevem ,ribancrendszámként virít az egyik pasi segg fölött. Összegezve ,ez egy olyan világ volt ,amiben nem találtam a helyemet. Nem ,értettem a rajongásukat,mindezek ellenére csaj jöttek és jöttek. Nincs itt valaki ,aki esetleg leváltana ? Vagy jelentsem be ,hogy esetleg mégsem én írtam azt a könyvet ? Az a furcsán kinéző pasi tökre úgy nézz ki,mint aki írt egy könyvet. Ajkamat rágcsálva mérlegelem a helyzetemet ,míg a következő regény borítóját írom alá. Itt valaminek csoda kell történnie,vagy annak hogy hirtelenjében jól viseljem az emberek közeledését . De ez soha nem volt az erősségem ,Ben hiába próbált a szocializált embert nevelni belőlem ,többnyire ezen próbálkozásai kudarcba fulladtak. Lassan ,de biztosan rájött,hogy a húga fura. Bár ezt nem minden téren fogadta el ,de már nem tehet ellene semmit. Együtt kell élnie ,azzal a tudattal ,hogy soha nem leszek normális. Ezen gondolatok közepette lép oda ,hozzám egy férfi. Akár még azt is mondhatnám rá ,hogy helyes de leginkább az a fajta ,akire első körben azt mondanám hogy cuki. Igyekszem nem megbámulni az arcán elterpeszkedő gödröcskéket ,ami még bájosabbá teszik az összképet. Ám ,hamar eltűnik ez a varázs miután megszólal. - Hoztam neked valamit !-továbbra is mosolyog ,de mintha izgulna ,és ahogy elém tolja az apró ajándékdobozt ,csak meglepődve meredek az előttem álló fiúcskára. - Ez a nagymamámé volt..-oké,ez most valami vicc ? Gyűrű lenne benne ? Vagy a nagyi olyannyira féltett spirálja,amit most egy íróra akar ráhagyni ? - Óóó..-szökik ki az ajkaim közül,egy igen elnyúzott hang ,ami felismerhetetlen már számomra is. - Én most..- nézek körbe tanácstalanul ,és könyörögve nézek az egyik mellettem álló melákra. - Pisilnie kell .- segít ki mosolyogva ,én pedig felpattanok. - Úgy van !- jelentem ki,és úgy sietek ki ,mintha legalábbis,nagy leárazás lenne az egyik könyvesboltban. Ugyan egyszerűbb lenne ,ha kisétálnék ,de azt hiszem túl feltűnő lenne ,ha a főbejáraton távoznék. Így jutottam el pontosan idáig ,hogy a wc apró ablakán próbálom magam kipréselni ,és ugyan kis termetű voltam ,de a seggemen azért volt mit fogni. És ez az apró ablak is azt hiszem erre ,próbált rámutatni. Miután sikerült magamat átpréselnem,nem volt nehéz meghallanom a tömegmorajlást. Amiből arra következtettem ,hogy talán rájöttek a turpisságra ,és "Perzsia népe " rájött ,hogy királynőjük ,elhagyta őket. Tacskó lábaimmal több utcát átszelek ,igazából nem tudtam hova menekülhetnék. Így esett a választásom ,egy felújított épületre ,aminek a kirakata le volt takarva. Nem is gondolkodtam tovább csak benyitottam ,és egy ideig próbáltam normálisan levegőhöz jutni. Bár ez nem egészen volt egyszerű,mert amire elsőre megcsapta az orromat..a tömény festék illata volt. De nem ez volt az egyetlen ,ami felhívja a figyelmemet.... - Ne....-kezdenék bele a bocsánatkérésbe ,még mielőtt megfordulna ,de elszabadul a tornádó. Jelezni akartam ,hogy betolakodtam a területére ,de valahogy már azelőtt megfordult,mielőtt ezt megtehettem volna. Így a magyarázatom lényeges része elmarad ,és csak pislogva meredek az igen harcias lányra. Shakira ? Magam köré nézek ,mert most már nem egészen vagyok biztos abban ,hogy egyáltalán nem beszél . A légynek se tudnék ártani ,de most legszívesebben megvizsgálnám magam egy tükörben ,hogy ugyan mennyire amortizálódott le az arcom. Vajon mit sugallhatok felé. Vagy csak egyszerűen létezik ,nálam óvatosabb ember is ? Az agyam próbálja befogadni az előttem lezajló dolgokat ,de nem megy ,így újra nekilendülök. - Ne haragudj ,nem akartalak megijeszteni .- próbálom megnyugtatni a lányt,miután az egyik ecsetet felveszem a földről. - Csak muszáj volt valahova elbújnom ,elég nehéz elbújni egy csorda olvasó elől ...még sosem próbáltam ,de most már tudom ,hogy legközelebb nem magassarkúba jövök .- kuncogok ,és egy kicsit körül nézek ,végül a matracra téved a tekintetem ,majd újra a lányra. - Ezt a helyiséget akarod lakásnak felújítani ? --kérdem tőle ,majd megrázom a fejemet. - Sajnálom ,be sem mutatkoztam ...Joyce Henson vagyok,irodalom tanár és egyéb .- vigyorodok el ,és nyújtóm felé a kezemet,hogy felsegítsem. - Tényleg nagyon sajnálom ,hogy megzavartalak ,de ha gondolod segíthetek is ..igaz nem riszálom úgy ,mint Shakira ,de olyan hangom van hogy lebabázol .- kuncogok .
Nagyon egyszerű elvet követek; ha megijedek, ütök. Mindegy, hogy az illető ismerős, ismeretlen vagy éppenséggel véletlenül került a közelembe, de ilyenkor támadásba lendülök és az esetek többségében én jövök ki rosszul ebből. Most sincs ez másképpen, mert amikor a szőke hajú lány előkerül a semmiből, egyből az ecsetért nyúlok, mintha valami fegyvert kovácsolhatnék az ártalmatlan tárgyból, amivel eddig lelkesen a falat simogattam. Festéktől áztatva húzom ki magamat, hogy magasabbnak tűnjek, ámbár két magassarkút kellene összetennem ennek az állapotnak az eléréséhez, mindenesetre sokat gyakoroltam a tükör előtt otthon miképpen kell fenyegető megjelenést sugallni a külvilág felé. Márpedig azt figyelembe véve, hogy eddig egyedül töltöttem napjaim nagy részét a készülő éttermemben, most pedig már ketten állunk itt, szükségesnek érzem megmutatni ki is itt a főnök valójában. Enyhén félrebiccentem a fejemet, hogy felmérjem őt mennyire mond igazat, bár az emberismerő képességem átmenetileg szünetel. Kár, hogy már több, mint 20 éve üzemen kívül van, így most a saját ítélőképességemben kell bíznom, ami eléggé fura helyzetekbe kevert már eddig is. - Szóval nem akartál megijeszteni, mégis megtetted. Eléggé összekeveredtek a dolgok a szándékosságért felelős paneleden, nem gondolod? - tanácstalanul érdeklődök, de amit a következő pillanatban megoszt velem, elgondolkoztat egy pillanatra. Annyira nem ismeretlen nekem, bár a reggeli kevert kávém után nem mondhatom biztosra, hogy a képzelőerőm nem lódult meg egy kicsikét. Pont úgy, mint a rum, ami belekerült véletlenül, de mentségemre legyen, összekeverték a kávéval így esélyem se volt kikerülni. Lehetett volna, hogyha odafigyelek vásárláskor, de elvonta a figyelmemet a közelben lévő hűtő, amely mellett még egy fél órát hűsöltem, úgy téve mintha érdekelne a választék, mielőtt elhagyhattam volna a boltot. Szóval a hűtő a hibás, ahogyan az étkezésemért is, az éjszakai nassolásokért és minden egyéb másért, ami kicsúszott az irányításaim alól. - Sem megcáfolni, sem pedig alátámasztani nem tudom ezt az állítást. - emelem fel mutatóujjamat, mintha valami értelemeset mondtam volna éppen, noha valójában fogalmam sincsen milyen elbújni az olvasok elől. Engem utoljára egy csapat galamb kergetett, de ők csak a kezemben lévő fánkra pályáztak és nem az életemre szerettek volna törni - remélhetőleg. Azonban emlékszem arra a teljes kétségbeesésre, amikor az egyik előretört a tömegben és úgy döntött nem szórakozik tovább, a lényegre tér. Ezért most én sem teszek másképp, ahogyan megindulok az ajtó felé és szélestre tárom azt. - Hol vannak azok a huligánok? - fordulok a lány felé, mielőtt körbenézhetnék az utcán és még forgok is egyet, hogyha valaki lázadozni akar, akkor most rendezzük le. Azonban a környék üres és csak páran sétálnak, akik nem tudják mire vélni hirtelen harci kedvemet, így visszamászok az eddigi helyemre. - Ennyire félelmetesek lennének? - teszem fel kérdésemet megállva az ajtónál, és csak üvegen keresztül kukucskálok ki az utcára, hátha észreveszem az említett sereget, most már nagyobb sikerrel. - Valahol van nálam egy másik ecset, habár sokat nem érsz vele. - tartom fel a sajátomat, ami inkább nevetség tárgyává tett, mintsem valami harcos amazonná. - Szóval maradtam én meg a korlátozott harci képességem. Megjegyezném, a korlátozotton van a hangsúly, ami elárulja, hogy ilyen képességeim nincsenek. - fintorgok egyet, mindezek ellenére ha csatába indulunk, akkor nem árt magabiztosnak lenni a tudatlanságunkban, ha már a tudásunkban kudarcot vallottunk. - Azért ha gondolod, összedobhatok egy áthatolhatatlan erődöt a dobozokból meg.. - tekintek körbe. - ...meg a dobozokból. - akadok el a szegényes berendezésen. Pár cuccot még sikerült megmentenem a családi étteremből, amelyekre Dean nem tette rá a kezét, így egy része a helyiségnek emlékeztetni fog mindarra, amink volt és ahonnan indultunk. - Vagy egyszerűen be is zárhatom az ajtót. - végső megoldásként térek ki erre, aminek talán az elsőnek is kellett volna lennie, de ha meg kellene mondanom hova tüntettem el a kulcsot, akkor kapásból rosszul járnék, mert ötletem sincsen. - Étterem lesz valamikor. Hidd el, a gondolataimban egészen jól néz ki, nem így. - mutatok körbe a félig kifestett téren és csak akkor térek vissza hozzá, mikor a bemutatkozásra kerül a sor. - Torres. Daniela. Dolores. Vagyis Lola. Blogger, pincérnő és olyan, aki még mindig keresi mi legyen, ha nagy lesz. - vallom be részletesebben, habár kezd érdekelni mi lehet az az egyéb. - A lebabázást kihagynám, de amíg bujkálsz, kitalálhatnád mit is akartam ebből az egész ocsmány színválasztásból összehozni. - grimaszolva teszem csípőre mindkét kezemet, hogy felnézzek a falra, ami még úgy öt perce elnyerte a tetszésemet, most viszont a világból kitudnék rohanni miatta. - Talán az összes festékből egy kicsit kellene felfestenem, és akkor megkapnánk azt a káoszt, ami a fejemben van. - morfondírozok, végül közelebb lépek az egyik festékes vödörhöz, hogy felbontsam annak érdekében milyen színt is rejt. Az is lehet, hogy Val néni és a színkódok nem jöttek ki jól a boltban, és eltudom képzelni milyen veszekedést hajtott végre, ha nem kapta meg, amit felírtam neki. Ha nem létezik olyan szín, ő akkor is olyat akar, mert én azt akartam. - Ismerhetem esetleg az írásaidat? - kérdezek rá, ha már így kettesben maradtunk a szinte semmi közepén. - Ne aggódj, tudom kontrollálni a rajongói énemet. - tartom fel mindkét kezemet védekezően és még biztató mosolyt is ejtek mellé. Jóllehet ebben nem vagyok olyan biztos.
Kezdőlap
