Nehezen tudnám megfogalmazni, azt a jelenséget, amivel az interjú során szembeálltam. Esetünkben, ültem. A nő szemei folyamatosan csillogtak, majd árnyékba borultak, ha egy választ jobban átgondolt. Alsó ajkán végignyalt, mint aki csak ízlelgeti a mondandóját, és minden egyes szót, úgy ejtett ki, mintha csak egy könnyed flört játszódna le köztünk. Pedig a mondatok jelentésében több súlyt éreztem, mint könnyedséget. Egy ideig vártam, mert az elején többrészt tartalmatlan, jelentőséggel nem bíró kérdésekkel bombáztam. Olyanokkal, amire mindenki kíváncsi. Többnyire biztos voltam, hogy ezek a kérdések untatták, hisz legkevésbé sem az ő jelleméről faggattam, hanem amilyennek látták őt a rivaldafény csillogásán keresztül. De egy percre sem rándult egy arcizma sem, továbbra is ott ült az arcán, az a megtévesztő mosoly. Ám, elértünk ahhoz a ponthoz, ahol már ő is csak érintőlegesen válaszolt, egy-egy kérdésre. A magánéletét mindig is nagy rejtély övezte, mondjuk ha engem kérdeznek, ez a nő önmagában egy fejtörő volt. A beszélgetés alatt többször is megfigyeltem, ha valamire nem akar válaszolni, egyszerűen csak visszakérdezett. Könnyű interjúalanynak tűnik. Épp annyit beszél amennyit kell, és feltűnés nélkül válaszol úgy, hogy valójában nem kapok választ. Nem elsiklik a lényeg felett, csak óvatos. Nem buta, mert nem érti a kérdést, hanem csak körömönfont. Valószínűleg ő már előre tudja a választ, a fel nem tett kérdéseimre, ezért is csücsül ott az a mosoly. Mert nyugodt, túlságosan is. Én pedig egyre görcsösebben kutatok olyan kérdés után, amivel érdeklődést csalhatok elő belőle. De biztos vagyok benne, hogy a világ összes létező kérdését feltették már neki, amikre válaszol is, még ha egy-egy részlet homályba is vész. Az interjú végére tudom, hogy elégedett olvasókat kapok majd. Hisz tudni fogját, hogy került a oda ahol most van, hogy kiskorában mi volt a célja, vagy hogy az életben mik a céljai. Minden olyan kérdést feltettem neki, amit az második filmje után, szinte már az összes újság megtett. Így maradandót nem alkotok, csak betömöm a kíváncsiságtól éhező társadalmat. Akik isszák magukba ezeket a leírt szavakat, még akkor is ha valójában a beszélgetésből, kiérezni, hogy egy fél embert kapnak vissza. Azt az embert, akit a rivaldafény csillogásán át látnak, de azon túl nem tekintenek. Talán egyszer ráeszmélünk, hogy Joy Carter, valami egészen más, és maradandó.

- Cole Wilder, Times: Lábjegyzet.  
“Minden lehetséges. Majdnem.”

Megkaptam a szerepet, a főszerepet. Az utolsó szó egyre harsányabban, cseng a fülemben. Ez egy elégtétel volt, a szüleimnek.   Ben ennek felbuzdulván, úgy gondolta, hogy ez ünneplésre add okot
- Joy....- rázza meg óvatosan a kezemet Ben, én pedig mosolyogva visszatérek a jelenbe.
- Jól vagy ?- Aggódó tekintettel mér végig. És homlokát ráncolni kezdi, ahogy fürkészi az arcvonásaimat. Minden bizonnyal százalékot számít, hogy mi nálam az esélyesebb. Belegondolva, elég sok minden elő fordulhatott ebben az esetben. De nem szerettem volna izgalmamban lefordulni a székről, így iszok egyet a jeges teámból. Ez a mozdulat sem sikerül, túl természetesre, mert a kezeim úgy remegnek, mint akinek épp kialakulóban van a Parkinsonja.
- Minden rendben.- A hangom olyan vékony, mint egy cincogó kis egérré.
- Nem egészen úgy tűnsz, mint akivel minden rendben lenne.- húzódik közelebb. Ő volt az egyetlen, aki elő nem tudtam, és nem is akartam elrejteni érzéseimet, sem a gyengeségeimet.
- Meddig tart egy ilyen forgatás szerinted?- Számomra egyértelmű, hogy neki teszem fel ezt a kérdést. Ő mindenre tudja a választ.
- Joy, nem hiszem hogy ezt tőlem kéne megkérdezned.- neveti el magát egy pillanatra, majd abbahagyja, ahogy újra rám nézz.- De miért kérdezed?
- Nagyon ritkán fogjuk látni egymást.
- Jaj...Joy..
- Mi van ha meghalok a forgatás alatt?
- Joy!
- De akkor mi van ha balesett ér, és meghalok..
- Nem fogsz meghalni! Ne is beszélj erről!
- De lehetséges. Minden lehetséges!


“Az embereknek van egy olyan szokásuk, hogy úgy néznek rám, mintha egy tükör lennék, nem pedig egy személy. Nem engem látnak, csak a saját visszatükröződő gondolataikat, és ezért neveznek engem sokan bujának.”

- Joy csak egy kérdésre...
- Igen?- fordulok a férfi felé egy pillanatra, miközben igyekszem tovább haladni, mielőtt még a tömeg kiszúrna.
- Sokakat érdekelne, hogy milyen viszonyfűzi színésztársához, Warren Danleyhez..-  ez az egy ami mindenkit foglalkoztat. Igazából mondhattam bármit, vagy ellenkezhettem akárhogy, úgy is azt látnak bele, amit ők akarnak. Egy kicsit azt is, ami inkább a saját vágyukat tükrözi. Egy színész páros iránti rajongás, gyakran több mindent takar, mint azt elsőre hinné az ember. Magánéleti problémák, beteljesületlen álmok, és a régóta kergetett érzés, amire minden ember vágyik. Régebben én is ilyen voltam, talán elhittem, hogy az emberek tudják egymás feltétel nélkül szeretni. Akkor még naiv voltam, és szeretem ábrándokba menekülni, és ösztönösen kergetve azt a valamit, ami valójában nem létezik.  Mostanra már elképzelhetetlennek láttam, hogy hajszoljam az érzelmeket.
-  Ha válaszolok, szó szerint azt fogja leírni, amit kiejtek a számon?- válaszolok egy kérdéssel, és magam mögött is hagyom őt, a zavart arckifejezésével együtt. Bármi volt, amit az emberek, egy elképzelt viszonyban láttak, annyi biztos volt, hogy feltüzelte őket. Szerettek titkos légyottokról képzelegni, még ha ennek köze sem  volt a valósághoz.  

“Amint híressé válsz, az összes gyengeséged felnagyítódik.”

-Joy te az arcoddal dolgozol..- Legszívesebben visszakézből válaszolnék, ha Brooke nem éppen azon lenne, hogy a karikáimat elfedje. Nos, nem ez volt az egyetlen probléma, valójában az egész szemem fel volt dagadva.
- Nem volt túl jó éjszakám.- metsző tekintettel nézek a menedzserem felé, aki továbbra is rosszallóan ingatja a fejét.
- Hát, ezt még a hülye is észrevenné. De Joy, te ezt vállaltad...- Csak tudnám, hogy mit takar pontosan az “ezt”.
- Szóval azt vállaltam, hogy egy óvatlan pillanatra se legyek emberi?- Újabb kérdés, ami a bennem gyökerező kételyeket, csak még jobban erősíti amióta a napjaimat, a sokak számára irigylésre méltó csillogásban élem.  Mindenek meg van az árnyoldala, a kérdés már csak az volt, hogy meddig vagyok képes túlélni.

"Nem azért bocsátok meg az embereknek, mert gyenge vagyok, hanem azért, mert elég erős vagyok ahhoz, hogy tudjam, az emberek időnként hibázni szoktak."

Mostanában Cash-el a veszekedéseink egyre többször elfajulnak. De soha nem fordult tettlegességbe a dolog, egészen idáig. Talán túlfeszítettem a húrt. Túl messzire mentem, és elvesztette a fejét. Előfordul mindenkivel. Soha nem ütött meg, és biztos vagyok benne, hogy csak ez is a hirtelenség műve volt. Szó-szót követett, mindkettőnkben egyre nagyobb indulat forrongott, és már túl régóta nyúzzuk ugyanazt a témát. Nem lehet neki sem könnyű.
Ez csak egy...
- Joy, tudod hogy szeretlek, de ha továbbra is ilyen viselkedést tanúsítasz..- jön közelebb, én pedig ösztönösen hátrálni kezdek. A józanság, egy halvány szikráját sem láttam a szemében.
- Ez itt...- simít végig az arcomon, ahol még mindig égetett az ütése nyomán. - Lehet rosszabb is. - mosolyodik el lágyan, mintha ez teljesen normális lenne.
- Tessék? - Zavartan nézek vissza rá, de válasz helyett, egy újabb ütést kapok viszonzásul.

“Kérem, pontosan idézzenek!”

- Joy Carter többszörös összeomlása után, visszavonul egy időre a filmiparból. Egy közeli ismerős információja szerint, Joy  túlhajszolta magát, és egy időre szeretne elvonulni.

- Hova lettél Joy Carter? Már huzamosabb ideje nem láthattuk a színésznőt, egyetlen rendezvényen sem hajlandó megjelenni, és némiképp jelezni a rajongói felé, hogy még életben van.

- Joy Carter vőlegénye, egyelőre ismeretlen okok miatt életét vesztette.

Szalagcímek, amik nem igazán fedik a valóságot. De arra elég, hogy egy egészen kis pillanatra, ne én legyek, aki maradandó számukra.