- Stanton? Stanton, arról volt szó, hogy itt fog várni! – „csak ezt ne!” – morrannék fel, amennyiben nem múlna a seggem épsége azon, hogy a vénséges vén nyomozó kifüleli a tartózkodási helyemet, vagy sem. Miért van az, hogy az ilyet soha nem felejti el? Bezzeg ha nekem van kérésem, én adnám szegény busa fejemet arra, hogy leüljek vele tárgyalni úgy összességében bármiről, az érdekes módon „kimegy a fejéből”, „más dolga van” és „korábban meg haza”?! Hát, hogy bassza meg a ló, én is elmentem volna ma hamarabb, amennyiben lehetőségem adódott volna rá, tökéletes ürügyként használva fel azt a hat tonnányi papírmunkát, amit az asztalomra hajítottak egy igazán szépen ívelt, lendületes mozdulattal. Utólag is köszönöm. - Stanton! Az ördögbe! - Nem akarom… nem vagyok itt jó? – mutogatom bevetési „jelbeszéddel” a mellettem ücsörgő, szájába éppen ki tudja, hogy milyen ízesítésű cukormázzal ékített fánkot gyömöszölő srácnak, aki nem mellesleg ijesztően lelkesen használja a combomat tálca gyanánt. Tompa, mély dünnyögéssel szakad fel belőle egy bizonyos ühümm, s mintha az imént nem vette volna észre undorodva és haragosan csillogó tekintetemet, minden további nélkül, pofátlanul unva az irodai munkát – na nem mintha terepre olyan szívesen küldeném, a végén kipurcanna ha nem kapja meg a napi cukor és szénhidrát adagját – fordul vissza a gép felé. - Nem vagyok szalvéta! – sutyorgom torokhangon fejezve ki nemtetszésemet. - Mi van? – tudjátok van a Harry Potter ékes jelenete, mikor a barlangi troll – vagy az a Gyűrűk Ura? Mindegy, a troll az troll – előszambázik a lány budiba… na, hát az övéhez hasonló hanghatással tör fel belőle ez a túliskolázott kérdés. És ilyenkor ne süllyedj el szégyenedben, amiért egy fánkzabálókkal és utolsó dilettáns barmokkal teli helyen kell ücsörögnöd. És akkor éljünk túl mindannyian egy-egy bevetést, mikor attól kell tartanom, hogy a huszonnyolcadikat is a mentő fogja elvinni inzulinrezisztencia miatt. A fiatalok rendszerint terepen a hozzájuk kirendelt társemberükkel, ki-ki a maga körzetében, rendőrként, járőrként vagy nyomozóként. Én meg innen-onnan kapok egy-két külsőst, amolyan „jó lesz az neki” módon. Jó lesz bizony, addig se kell azt elemezgetnem, hogy a cukormáz, a nyál vagy éppen az a temérdek morzsa csillog jobban a nadrágomon. - Azt mondtam, hogy ne belém töröld azt a tömpe krinolin kezedet, és különben is! Tele van a nyomorult ebédlő tányérral és szalvétával, hozz fel egyet azon egyél! Jézusom, de tényleg! - Ne haragudj haver, de igazán, én… - Ne! Ne simogass! Hozzám ne nyúlj! - Csak segíteni akarok. - Nekem te ne segíts! Nem mész innen?! – aminek természetesen az a vége, hogy én rúgom ki magam a gurulós székkel a kis irodai fülkéből a folyosóra. - Stanton! Már égen-földön kerestem! - Kapitány… - fasza. Csömörből vödörbe. Lelkesnek aligha nevezhető kétségbeesett mosolyom bizonytalanságot és menekülésre kész hajlamot késztet előidézni, amit talán az illetékes felettes is sikeresen kiszúr. - Na, hát jöjjön már, meddig várjak még? - Talán… karácsonyig? - Ne butáskodjon fiam – int magához, mire előrebicsakló fejjel, mély sóhajjal rázva meg a fejem tolom fel magam a székről, amit nemes egyszerűséggel belökök a fülkébe, korábbi helyére. A morzsák csak ekkor adják meg magukat a gravitációnak noha egyik-másik még így is remél némi noszogatást csak, hogy leperegjen a nadrágom anyagáról. - Stanton, tudja múltkor megígértem önnek, hogy a következő bevetésnél kapni fog egy épkézláb társat. - Mhm mi számít önnek épkézlábnak? Nem zabál fánkot? - Azt..azt nem tudom, de szerintem nem. - Van kétszáz kiló? - Biztosan nincs. - Szőrös? - Jared, elég már, tegye le magát – legyint az asztalával szemközti székre, amit nagy nyűgösen közelítve meg, picit megpiszkálom ezzel fejezve ki tétovaságomat és bizalmatlanságomat. - Most mégis mit vár? Hogy majd körbe udvarlom? Üljön már le az ég szerelmére! - Tudja kapitány. Nagyon erős de ja vu érzésem van. Mintha ez a beszélgetés… ilyen, de legalábbis hasonló módon megtörtént volna. Ígért nekem egy társat aki se nem hájas, tehát tudja tartani velem a tempót, nem zabál fánkot, vagyis tiszta marad a térdem, legfőképpen – mutatok a kérdéses testtájamra – és aki nem szőrös annyira, hogy mást se csinál, mint húsz percen keresztül zselézi a haját és a szakállát, mire elindulhatunk a helyszínre. - Jaj, ugyan már, az ember hibázik. És kétszer ugyan az nem történik meg, ugyebár. Tudja, mint ahogy… - … a villám se csap be kétszer ugyan oda. Persze – horkantásomat hallva elégedetlenül rázza meg a fejét, s már pattan is fel a székből, hogy az ajtóhoz bandukolva kinyissa azt. - Stanton, bemutatom a társát….
Az apám pontosan a tudtomra adta, hogy mit vár el tőlem ebben az életben. Igazából olyankor az az érzésem, hogy nem a lányaként, hanem valamiféle eszközként vagy fegyverként tekint rám. Minden esetre azt jól ez eszembe vésette velem, hogy mi is a dolgom, maffia berkekben, lehet azt is mondani, hogy a kötelességem a család felé. A család szent és sérthetetlen bla, bla, bla, de nálunk valóban a család az első, és lassan kezdek beletörődni, hogy nekem is meg kell felelnem ennek az elvnek, és azt kell tennem, ami a Hamilton-klán első érdeke. Az is a fent említett Istenimitátor parancsa volt, hogy épüljek be a rendőrség falai közé, hogy ott neki a szeme és a füle legyek. Minél magasabbra török, annál jobb. Annál több belső infót tudok meg, annál nagyobb a hatalmam odabenn, azaz méretesebb és védettebb határvonalat húzhatok közé és a rendőrség közé. Mivel később kezdem, mint sok korombeli zsaru, nem tudtam még elnyerni a vezető nyomozó címet, pedig nagyon szeretném. Ez minden vágyam, amiről még a rendőrkapitány is tud, csak éppenséggel ő ennek a célnak a valós okáról nem. Azt kell, hogy mondjam, megvan bennem az a vérmérsékelt és intelligencia is, ami egy ilyen poszthoz kell. Még így is, hogy előbb az orvosit írtam be, sokuktól jobb vagyok. Talán ez éppen a hajlamnak köszönhető, a véremnek, amit a drága családomtól örököltem. Nem tudom, de egy biztos, hogy jó vagyok abban, amit csinálok. Ezt a mai nap történései is bizonyítják, amikor is személyesen keres fel a rendőrkapitány. - Miller, bejöhetek? – jelenik meg hirtelen és még azelőtt, hogy egyáltalán szóra nyitnám a számat, már tódul is befelé az irodámnak nevezett lukba, szóval mindegy. Millernek szólít, hiszen rendőrként mégsem flangálhatok a hírhedt Hamilton névvel. Szóval csak simán Brooke Miller a beépült nevem. Egyszerű, könnyen megjegyezhető, mégis felejthető. Amolyan tipikus kopónév. - Csak tessék. De már bent is van…- jegyzem meg halkan inkább csak fogaim közt kiszűrve koránt sem bájosan, de azt hiszem, hogy a főnök megszokta már sajátos stílusomat. - Ugye, mondtam már magának, hogy milyen elégedett vagyok a munkájával? – kezd bele a témába, habár tudom, hogy ez most itt nem a dicsérgetés ideje, csupán időhúzás. Ez látszik is arckifejezésemen. - Valami olyat akar tőlem, amihez nem fog fűlni a fogam, igaz? – kérdezek vissza kendőzetlenül, hiszen, ha egy valamit megtanultam rendőri berkeken belül, hogy minden perc számít egy-egy ügy megoldásánál. - Jól van, lebuktam. – veszi aztán a kapitány is kicsit komorabbra a hangvételt, majd szarkalábas figyelőivel rám mered egy ideig. - Ez egy olyan ügy, amiről a sajtó nem szerezhet tudomást, legalább is nem azonnal, azután úgyis kiderül. Elrabolták Wentworth polgármester lányát, és azt akarom, hogy a magáé legyen az ügy. – magyarázza aztán gondterhelten az okot, amiért jött. Szavait hallva, érzem, hogy testemben hevesebben kezd pumpálódni a vért, az adrenalin pedig kezd a fejembe szökni. Amikor munkáról van szó, komoly munkáról, akkor egyszerre kiélesednek az érzékeim és addig nem állok le, amíg meg nem oldom ezt. - Viszont kapni fog maga mellé egy társat. Azt hiszem, maguk ketten fogják a leggyorsabban felgöngyölíteni ezt a kényes ügyet. Az erre legmegfelelőbb emberekre van most szükségem. - teszi hozzá hirtelen, hogy ne örömködjek már magamban annyira. Tisztában van vele, hogy mennyire nem szeretek és nem is tudok összedolgozni senkivel. Én önmagamban sokkal hatékonyabb vagyok, mint egy társsal. Most miért csinálja ezt velem? A nyakamba kell vennem valami idióta, hímsoviniszta barmot, akit a munkája érdekel legkevésbé ezzel engem hátráltatva. Ráadásul a társ kifejezés csak rossz emlékeket ébreszt bennem, szóval nem, nem akarom! - Egy társat? Ugyan már, Kapitány, tudja, hogy képes vagyok megcsinálni egyedül is. – nézek a másik szemébe összeszűkített szemekkel. Nem könyörögve, az nem az én asztalon, inkább próbálva hatni rá. - Nem. Most az egyszer nincs kifogás és nincs alkudozás. Ha nem kell a társ, akkor keresek más maga helyett. Pedig tudja, azt hittem, az ügy megoldása után….magának adom a vezető nyomozói címet. – tudja az öreg, hogy mit kell mondani. Szavaival szinte forgatja bennem és a becsületemben – ha van még olyanom - a kést, viszont ezt most nem cseszhetem el. Kell nekem az a poszt, és amint mondtam, a család áll az első helyen, ennek érdekében el kell viselnem azt a társat.
Ma
Másnap kora reggel a főnök elérkezettnek látja az időt, hogy bemutasson az újdonsült partneremnek, de az ügy amúgy sem várhat. Megadott időpontra vár az irodájába, ahonnan én, naná, hogy elkések. A kapitány tudja, hogy a pontosság az erősségem, de ezzel is jelzem a másik fél felé, hogy én fogok diktálni, a magam feje után fogok menni, de legfőképp nem hagyom, hogy bárki is lassítson, gátoljon a munkában. Főleg nem most, amikor ilyen lehetőségem van. Másrészt minél gyorsabban meg kell találnunk egy ártatlan fiatal lányt, aki bizonyára most nagyon fél. Igen, gonosz maffiózó vagyok, de attól mégis képes vagyok vele együtt érezni. Azért megpróbálok jól neveltnek tűnni és határozottan bekopogok a rendőrfőnök irodájába, és szinte azonnal az ajtónál terem, majd kirántja azt. Még egy jóreggeltet sem tudok odanyögni, mert ő máris kezd bemutatni a leendő társamnak, akiről még mindig fogalmam sincs, hogy kicsoda. - Stanton, bemutatom a társát…., Miller nyomozót. Miller, ez itt Stanton nyomozó, bizonyára találkoztak már. – kezdene bele propaganda szövegébe a boss, de a másik arcát látva ő is pontosan úgy repes az örömtől, hogy társak lettünk, mint jómagam. Már előre érzem, hogy milyen gyümölcsöző és hosszútávú lesz a mi kis kapcsolatunk. - Nem igazán. – vágom rá szinte azonnal a kérdéssel egybekötött kijelentésre, és eszem ágában sincs kezet nyújtani Stanton felé, csak pár szúrós pillantást lövellek felé, de még normális kereteken belül. Igen, tudnék én most itt kifogásokat keresni, miért nem kell nekem társ, tudnék jól irányzott, csípős szavakat eszközként használni, de nem vagyok gyerek, idióta sem, tudom, hogy ennek nem most van itt az ideje. Konkrétan és szó szoros értelmében valóban nem ismerem Jared Stantont, viszont természetesen hallottam már róla. A rendőrőrs falai között is tudja mindenki, ki a kiemelkedően jó nyomozó és ki a szar, ki a lusta, ki a gyáva és ki a leszarom ember. Őt a hallottak alapján az első táborba sorolhatom be, de ettől függetlenül még mindig nem szeretnék vele dolgozni. Ezeken a falakon belül lehet pletykákat is hallani, és azt hiszem, ő hasonlóan munkamániás egyén, mint én. Ez talán nem a legrosszabb pont, de jó sem, mert így nagyobb arra az esély, hogy férfi egyén lévén majd parancsolgatni próbál nekem, és ő maga kevésbé irányítható. Fenébe! Habár csak ezekre a szóbeszédekre alapozhatok, mert én még soha nem beszéltem vele. Az a típus vagyok - Nem baj, akkor majd most megismerik egymást! – rendezi le gyorsan ellentmondást nem tűrő hangon Richardson kapitány, majd kivág elénk egy hatalmas aktát, akiben gondolok az üggyel kapcsolatos anyag van. Nem mintha az éjjel már nem rágtam volna át magam ezzel az elrablási üggyel kapcsolatban mindenen. - Csak tessék, Stanton. Olvasgasson. – szólalok meg egy kicsit gúnyos hangnemben arra célozva, hogy a társ csak nyugodtan vigye a papírköteget, én előtte járok egy lépéssel. – Én már túl vagyok ezen. – teszem hozzá lekezelően. miközben hosszú hajamba túrok. - Mindketten tudják, hogy miért vagyunk itt és azt is, hogy mit várok maguktól. Hát fogjanak össze, és verjék nekem láncra azt a patkányt, aki a polgármesteri posztról való lemondás miatt képes elrabolni egy ártatlan gyereket. – kezd bele a főnök, miközben egy zsebkendővel megtörli az orrát, majd hirtelen megcsörren a mobilja. Nagyszerű! - Azonnal indulok! – szól bele csak ennyit öblös hangján a készülékbe, majd amolyan bocsánatkérő pillantásokat vet irányukba. - Nekem most mennem kell, de nagylányok, nagyfiúk már. Állítólag a legjobbak, szóval munkára fel, fiatalok! – azzal sajátos tempójával kisuhan az irodájából és meg itt maradok ezzel a pasassal, akivel elvileg együtt kell dolgoznom, de a véleményem még mindig nem változott a dologgal kapcsolatban. Mégis igaza van Mr. Richardsonnak, ezt az állatot el kell kapnunk.
- Tudja kapitány, én nem igazán rajongok a maga ítélőképességéért azt illetően, hogy ki a megfelelő társ a számomra. Eddig akárhányszor próbálkozott, minden egyes alkalommal kudarccal végződött a dolog – mantrázom, miközben ő megemelkedik az asztaltól azt követően, hogy a kora ellenére még most is játékos, mégis ugyan csak a korához hűen bölcs tekintete az irodának ajtaja felé téved – mi lenne, ha inkább felsorakoztatna nekem néhány embert akta ügyileg, felsorolva az erősségeit, gyengeségeit, én pedig érveket és ellenérveket gyártva a személyek mellett, választok? – egyre csak hadarok, ahogy ő közeledik az ajtó felé, aminek az üvegezett oldalán már fel is fedezek egy sötét, karcsú árnyékot – jajistenem! Ne csinálja ezt velem, nem vagyok már óvodás, magam is eltudom dönteni, hogy kivel akarok együtt dolgozni, vagy éppen kivel tudok és kivel nem. Kapitány, magához beszélek! – hangomban némi élt, indulatot is fel lehet már fedezni, mire ő maga is megtorpan, és hernyó bajusza alatt szórakozott grimasszal kezd el csitítani. Na emberek ez az ami nem jelent semmi jót! Ha a kapitány dühös, haragos, indulatos, azt bőven lehet kezelni. Pikk pakk le lehet nyugtatni egy jó nagy bögre gőzölgő, frissen lefőtt kávéval – több napossal ne is próbálkozzatok! – vagy egy tejszínhab felhővel megzuttyantott, meleg waffellel. Igazi ínyenc a kisöreg. De ha a fejébe vesz valamit. Ha szerinte jót eszelt ki és ütőképeset tud vele alkotni, ember legyen a talpán aki megálljt tud neki parancsolni. Maximum ő maga fog beletörődni abban az esetben, ha katasztrófával fog végződni a terve. Mire kettőt pisloghatnék, már nyílik az iroda ajtaja, aminek túloldaláról az egyik legnagyobb félelmem nyer bebocsátást. És nem, nem a nyomozó személyével van problémám, és nem is azzal, hogy nőnemű. Mert azért mégiscsak jobb, mint egy fánkzabáló, kétszáz kilós fazon, aki két megtett lépés után olyan, mintha disznózsírral locsolták volna nyakon. Kinézetileg, szagilag egyaránt. Viszont még egy valamit figyelembe kell venni, amit a korábbi pampogásom alkalmával volt szerencsém kihagyni. Két dudás nem fér meg egy csárdában. Márpedig mindkettőnkről köztudott, hogy nem épp a seggen ülő, naplopó fajták vagyunk. Ráadásul ijesztően hatékonyan működünk terepen egyedül is, szólóban, ami magában hordozza azt a veszélyt, hogy nem fogunk tudni csapatként együtt működni. Ohh értem már! A góré azt akarja elérni, hogy megtanuljuk milyen, ha valaki védeni tudja a seggünket, és felelősséggel tartozunk egy másik életért, nyomozónak a cselekedetéért. - Azt hiszem a kapitány kineveléséből lespórolták azt az infót, hogy hogyan kell két embert összetenni egy ügy megoldására – ingatom a fejem, az orrom alatt duruzsolva kelletlenségemet. Első körben csupán ennyire futja, de aztán, hogy ne lásson még bunkónak is a kedves hölgy – mert ugyebár az arcáról már most ordít a nemtetszése – megemelkedek a székről. Ám, mivel a testtartását látva tökéletesen elhanyagolandónak érzi a kézfogást, én se veszem a fáradtságot, hogy elébe menjek a dolognak. Amúgy is minek? Elvileg munkatársak vagyunk, tudunk egymásról. Voilá! A „farok méregetés” már most, első percekben elkezdődött. Pedig én eskü, hogy jó fej akartam lenni. Isten lássa romlott, fekete lelkemet. - Örömmel veszem, hogy olvasni megtanult, Miller … - jegyzem meg epésen, ha már emberségből és bajtársiasságból elégtelenre vizsgázott a kisasszony is. - Hajrá, Stanton! – szurkoló mozdulattal rázza meg a levegőben az öklét, mielőtt még bezárulna mögötte az ajtó, engem pedig magára hagy magával az Ördöggel. Mit vétettem? Arcomat dörzsölve fordulok az imént lehajított paksaméta felé, s csípőre tett kézzel, magamban minden létező általam beszélt nyelv összes káromkodási módján szentségelve juttatom szerencsétlen, amúgy is elkárhozott lelkemet a pokolra. Néha azért undorító dolog nyomozónak lenni. Haza se jössz az egyik ügy lezártát követően, még le se adod a jelentést, máris kapod a következőt. És a pihenés? Pihenés… én meg a pihenés mi? Az mi az? - Tudja Miller, amennyire nem tetszik önnek a kapitány amúgy tényleg eszméletlen hülye agyszüleménye a mi kis párocskánkat illetően, úgy nekem se. De ha feleslegesen megnehezítjük magunknak a dolgot, úgy még szarabb lesz ez az egész, szóval… javaslom ne is húzzuk az időt, vár ránk egy kislány – markolok rá a papírhalom oldalára, és kikerülve őt, az ajtó felé veszem az irányt – ha már annyira kiismerte magát a témában, akkor induljunk. Tudja hova kell menni első körben, nem? Maga vezet, én pedig elolvasgatok az anyóson. Bővítem a tudástáramat egy újabb ügy információival. Mit szól? – negédes vigyorral emelgetem meg a szemöldökömet, mintha csak cicóznék vele. Arra viszont kínosan ügyelek, hogy egyetlen munkatársunk pillantását se kapjam el, míg a folyosótól megteszem azt a néhány métert a főbejáratig. Pont eleget fogom majd hallgatni a későbbiekben, erre mérget mernék venni.
Szebbet el sem tudnék magamnak képzelni mai programnak, mint ez az ismerkedős epizód. Még mindig mondom, hogy ez egyáltalán nem tetszik, de a kedves partneremnek sem, és naná, hogy a szúrós megjegyzésemre ő maga sem hagyja ki a reagálást. Viszont én nem olyan nő, de még csak rendőr sem vagyok, mint, akikkel eddig dolga lehetett ennek a pasasnak, hiszen szavait még véletlenül se veszem a lelkemre. Nagyon kispályás ő azokhoz a nehézfiúkhoz képest, akikkel „apám jóvoltából” találkoztam már életem során. - Igen, magtanultam. Miért még nem volt dolga olyan társsal, aki olvasni is tudott? – kérdezek azért vissza erős gúnnyal a hangomban a cinikus megjegyzését hallva, mintha sajnálkoznék rajta, és igen, tudja meg: most aztán emberére talált. Nem veszem a lelkemre az ilyesmit, de az nem jelenti azt, hogy szótlanul fogom tűrni minden egyes szavát. Legalább is nem mindig. Tényleg volt már dolgom kemény bűnözőkkel, lelkiismeretlen gyilkosokkal, senkiházikkal, de esküszöm ilyen kelletlenül még egyik társasága sem érintett, mint ezé a Stantoné, amikor is a kapitány „édes” kettesben hagyott minket. Aztán azonban pontosan azt történt, amit előre meg is mondtam, a pasas parancsolgatni és kiosztani kezdett engem. Ez a tény pedig még akkor is zavaró, ha jelen esetben minden szava igaznak hat. Csak azért nem hagyom faképnél, mert munkáról van szó. Szóval csak bólintok egyet, amikor kimondja a kulcsszót: vár ránk egy kislány!, majd azért fintorogva végignézem, ahogy összekaparja az asztalra dobott papírtömkeleget. - Igazából valóban tudom. – felelek neki határozottan, amikor érezhetően próbálja húzni az agyamat, habár nekem az már éppen elég, hogy nekiáll megmondani, mit tegyek. Egyetlen dologgal sikerül csak valamelyest megnyugtatnia engem, méghozzá, hogy én fogok vezetni. Más különben szerintem külön járművel indulnánk neki ennek a kis közös kirándulásnak, miután letörölöm képéről az az idióta vigyort. Kifelé menet az épületből, csak úgy végigsüvít a folyosón a főbejáratig. Én igazából leszarom, hogy ki mit gondol, sőt, tudom, hogy innen a legtöbb nyomozóka csak örülne annak, ha ilyen társat kapna, mint jómagam. Stanonnak viszont van egy előnye velem szemben: ő valóban rendőr, nem egy beépült maffiózó, neki nem kell még arra is figyelnie, hogy ne ejtsen hibát a viselkedésében. A parkolóházig egyikünk sem szólal meg, én is majd csak egészen akkor, amikor a káprázatos ébenfekete Bugatti Chiron-om központi zára egy gyönyörű csipanással megadja magát a kezemben lévő kulcsnak. Igen, határozottan megérdemlem a világ egyik legdrágább és leggyorsabb autóját. Egy sima rendőri fizetésből ezt senki nem engedheti meg magának, de erre is van alibim. Különben is, eddig még senki nem merte megkérdezni, nekem honnan telik rá. - Csak tessék, szálljon be! – vetem oda újonnan szervált társamnak, miután én magam bevetem magam a sofőrülésre, ő meg csak üldögéljen az anyósülésen, ahogyan azt előre eltervezte. Csak kevesen tudják itt rólam, hogy a munkamániám mellett rendmániás is vagyok, szóval az autómban még egy oda nem illő porszem sincs. Remélem, ez így is marad. Azt is csak remélni tudom, hogy nem hozott ide magával valami ennivalót, mert EZ nem olyan autó. - Remélem, bírja a tempót, hiszen, tudja, minden perc elfecsérelt idő egy ilyen ügyben. Maga pedig csak olvasgasson, Stanton! – kezdek bele miközben felberren az autóm édesen lágy hangú motorja. Közben eddig rá sem nézek a partneremre, csak magam elé bámulok. Míg ki nem érünk a parkolóból, egészen normális tempót veszek fel, pontosan addig, amíg tiszta nem lesz számomra a terep. – Feltéve, ha bír. – teszem még hozzá piszkálódó stílusban, majd hirtelen padlógázt nyomva átadom magam a lóerőnek, és úgy szlalomozok Long Island legnyugatibb csücske, Brooklyn irányába, mintha valami versenypályán lennék. - Most következzen egy kis gyorstalpaló! Ha már én úgyis maga előtt járok, elmondom, hogy a kislányt a Central Park-ben rabolták el, amint a dadájával játszott éppen. De ezt még lehet, hogy maga is tudja. – kezdek bele kelletlenül, mert hiába nem szívlelem sem őt, sem a helyzetet, azért mégis kellene találni valamiféle megoldást a problémára. - A helyszínen két fontos bizonyítékot találtak, de a tettesek nyomát mégis csak elvesztették. Az egyik kicsit talán klisészerű, de egy gyufásdoboz. Red Rose felirat volt rajta, ami nem jelenthet mást, mint, hogy az emberünk vagy embereink szeretnek night clubbba járni és dohányoznak. A Red Rose ugyanis egy brooklyni night club. Lehet, hogy maga jobban ismeri, mint én. - pillantok most sandán a mellettem olvasgatni próbáló fószerre. – Mivel azonban az a hely, majd csak este dolgozik, nekünk most a másik bizonyíték után kell járnunk. - Ami pedig egy cipőtalpnyom lenne. Ez így magában semmi különös, de én tegnap este a labort hívva – az egyik ott dolgozó elég jó ismerősöm -, megtudtam, hogy a talpnyomban olyan friss földmaradványok és aljnövényzet maradványok találhatók, melyek nem a Cenrtal Park-ból származnak. Szerintük valamiféle erdős részről valók a nyomok. Na, és hol található New York-ban a legtöbb erdős rész egy kis sétára? Hát Brooklyn-ban, ahová éppen tartunk engedelmével. A földnyomok közt ugyanis még ún. Cerasus, azaz cseresznyefalevél származékokat találtak, ami nálunk szintén csak Brooklyn-ban lelhető fel. – teszem még hozzá, majd csak akkor pillantok egy rövid időre útitársamra, amikor befejeztem mondókámat. Egy időre nem csak a mondókámat, hanem a beszédet is befejeztem. Eméssze csak, olvassa csak a tudnivalókat! Tehát, ahogy mondtam is, gyors iramban elvezetek egésze Brooklyn erdős részeihez, majd amikor a szerintem megfelelő helyre érünk és találok egy kis pihenő helyet a turisták számára, le is állítom az autó motorját. - Hát megjöttünk, Stanton! Remélem, ezidáig mindent kiolvasott, mert lejárt az idő. – jegyzem meg cinikusan, amikor kiszállok a fekete csodából, hiszen abban sem vagyok biztos, hogy a vezetési stílusom mellett mennyire lehet nyugodtan olvasni. - Véleményem szerint, de tudja, én csak egy nő vagyok, többen vannak az elkövetők. Viszont azt is gondolom, hogy ezek csak piti bűnözők, akiket vagy valami ócska bosszú életet vagy pedig felbérelték őket. Ha ez utóbbi a találat, akkor kicsit nehezebb dolgunk lesz. – magyarázom még mindig én a véleményemet. Mondjuk, ha kell, gond nélkül bevetem apám kapcsolatait is, azért is vagyok benne annyira biztos, hogy megtaláljuk a lányt. - Most pedig, hagy lássuk, mennyire jól zárkózott fel. Most mondja maga, mit gondol, merre kellene elindulnunk! – adom át egy időre most neki a gyeplőt, ha már az előbb ő is megmondta, mit tegyek. – Vagy ezt is mondjam meg én?- teszem még hozzá felvont szemöldökkel nem kevés élccel a hanglejtésemben.
Idejét se tudnám megmondani, hogy mikor éreztem magam annyira kellemetlenül, mint most… ha jelen eseteben választanom kellene a kétszázkilós fánkzabáló és Miller között, minden bizonnyal a fánkzabálót választom. Ha menet közben kipurcan, ott hagyom és megyek tovább egyedül. De ezt a nőt gyanítom, hogy egy ásóval se lehetne agyoncsapni nem, hogy egyről a kettőre megszűnne létezni. De nézzük a dolog jó oldalát… lesz lehetőségem lopott pillantások közepette elmerengni az élet kérdésein. Fene egye meg! - Ehm, nem. Itt most nem a korábbi embereket voltam hivatott megkérdőjelezni tudásuk ügyében – azt már nem teszem hozzá, hogy az ő tudálékosságát kérdőjeleztem meg az imént. Egy okoska, egy túlbuzgó okoska, aki már az előtt tud mindenről, hogy azt feladatba adnák. Gyanús ez nekem. Egy dolog viszont tagadhatatlanul tetszik. Belevaló, nagyszájú, kicsit talán túlontúl arrogáns nőszemély, de nem egy nebántsvirág aki elsírná magát egy esetlegesen epésebbnek nevezhető megjegyzésem hallatán. Nem szívesen töltenék el több, felesleges percet az irodában, ha már egyszer ideje terepre robbannunk így édes kettesben. Ezért is adom ki üszkve a kvázi parancsot, hogy mi a következő lépés, bár tagadhatatlan, hogy ez most nem a hímnemű egyedek elsőbbséget élvező hatalom mondatta velem. Egyszerűen a logika és a tenni akarás, máskülönben megbolondulok itt egy helyben toporogva és töketlenkedve. - Na, hát látja! Tudom, hogy tudja – merte volna megkérdőjelezni! Láthatja, hogy jó gyerek vagyok én. Ő jobban ismeri a sztorit nálam, ellenben én látom a gondolatait… cöh, bár így lenne. Következtetni a hülye is tud. A parkolóházba érve leszegett fejjel bújom a vastagon szegett betűket – mintha legalábbis iskolai tankönyvet olvasnék, mi is a lényeg – homlokom ráncolásával fejezve ki nemtetszésemet, hogy bezzeg megint az „apró betűs” rész ér valamit. A nagyja csak a szokásos „rágjuk bele a hülye szájába azt is, ami teljes mértékben nyilvánvaló”. Ellenben annyi de annyi kis részletben lehetne itt is elveszni, és ezer oldalról nekiesni az egész ügynek feltéve a kérdést, hogy: „mire gondolhatott a költő?”. De nem. Egyszerűsítsünk mindent. Legközelebb a csippanást hallva emelem fel kékjeimet a lapokból, s elismerően hümmögve futtatom végig tekintetemet a cseppet mérgező árban futtatott járműn. - Nem szar… - keresem meg a nyomozó pillantását a kocsi teteje fölött – nem kérdezem meg, hogy honnan van – ám a szemeimben csillogó izgalom ordítva árulkodhat a számára arról, hogy én magam is hasonló kocsi bolond személyében állok, mint ő maga. Az már más kérdés, hogy én jobban szeretem a robusztusabb, egyenesebb vonalú lóerőcsodákat. Az igazi amerikai bivaly autókat. De ettől függetlenül, amit el kell ismerni, azt el is ismerem. Ez pedig egy négy keréken guruló csoda. Odafigyelve, tisztelettel ereszkedek be az anyósülésre. A valóságban két férfit különböztetünk meg… egy, aki használati tárgyként tekint a kocsijára, magasról tesz arra, hogy karcolódik, rozsda marja. Amíg gurul, addig használható. És van a másik, aki fényezgeti, a napfénytől is ötven faktoros krémmel védené, nehogy kárt tegyenek az UV sugarak benne. A nőjét nem becézgeti úgy mint a szíve járművét. Ha pedig karcolódik? Atya világ, elegendő ok a következő világháború kirobbantására. Na hát én is ez utóbbi vagyok, szégyen vagy sem. - Ühüümmm – döntöm a támlának a tarkómat, felé fordítva a fejemet – és ameddig maga itt magyaráz, már vesztegetjük is a drága jó perceinket… ja bocs, gondolom majd az úton akarja behozni ezt a felesleges kis csicsergést igaz? – mélyedek bele a papírokba ismét – amúgy meg soha nem volt bajom a tempóval. Ne akarja tudni, hogy az itt töltött évem alatt hányszor vágott nyakon a kapitány gyorshajtás miatt. És végre valahára értelmes témával is szolgál, így az idő alatt míg ő mesél, elméleteket gyárt és következtetéseket von le, én úgy haladok a sztorival papíron is, itt ott megakadva néhány másodperc erejéig. - Ismerem hát. Én zárattam be egy gyilkossági kísérlet miatt. A helyi bandákat mostanában nagyon elkapta az „ölj vagy téged ölnek meg” szellemiség. Nemrég nyitott újra, de kitiltották az összes embert azok közül, akik bármiféle bandaszellemiségű hülyeségben hisznek. Ezek meg ugye nem járnak egyedül sehova. Az viszont, hogy dohány volt náluk még nem jelenti azt, hogy dohányoztak. Az újranyitást egyfajta promócióval próbálták meg reklámozni, plusz jó bevétel lehetett az üzemeltetőnek, ha a szórakozóhely logója, neve felkerül a bajos fiatal és tinédzser csürhe által közkedvelt tárgyakra. Cigis doboz, öngyújtó, csak hogy néhányat mondjak – lapozok egyet közben – szóval itt inkább maga a helyszín lesz az, ami lényeges. Ha még nem történt meg, két hónapra visszamenőleg le kell kérni minden videofelvételt és a meghívottak, ott jártak listáját. Rájuk jár a hatóság, nem engedhetik meg maguknak, hogy eltussolnak bármit is. Utálom a rejtélyeket. Hogy miért? Mert ahány ember, annyi dolgot tud bele képzelni… mint ahogy azt is utálom, hogy sokkal másabb hozzáállással dolgoznak az egyenruhás rendőrök, mint mi nyomozók. - Milyen típusú cipő volt? Egy egyszerű sportcipőben, tornacipőben nem marad meg hosszú távon se a föld, se más. Ha bakancs… ki vét akkora orbitális hibát, hogy nyomokat hagyjon maga után? – a maradék hátralévő úton viszont csak egy üres papírt bámulok, mintha azon igyekeznének összeállni a ki nem mondott gondolataim. - Nem számít, hogy nő, vagy sem. Tudja Miller, sok olyan női nyomozót ismerek, akik legendásak a tudásukról és szakavatottságukról. Engem nem érdekel, hogy miféle, ha jó abban amit csinál – komolyodik meg a hangom, ezzel minden korábbi csipkelődést és pofátlankodást a süllyesztőbe taszítva. Most már ő is láthatja, hogy nem egy óvodás nyomoronccal van dolga aki másra se képes, mint szájhuszárkodni. - Piti bűnözők nem fogják akkora fába vágni a fejszéjüket, mint egy polgármester lányának elrablása. Tudja az ilyen magáról, hogy úgyis elfogják kapni, és annak nagyon csúnya vége lesz. Másrészről, ha azok lennének, nem vezetne más városrészbe több nyom is. Nem szeretnek elcsatangolni a saját környékükről – fejemet ide-oda ingatva próbálom összetenni a zavaros a térképet. Red Rose, Central Park, Brooklyn... - Őszintén? Az addig oké, hogy eljöttünk Brooklynba… de minek? Mi van ebben az erdőben, amiért ide esetleg visszajöttek volna egy kislánnyal azután, hogy a Central Parkot megjárták? Egyáltalán mit kerestek itt? – lököm ki a kocsi ajtaját, hogy kikecmereghessek belőle – azt tudom, hogy elhagyatott épületek, admirális házak vannak itt keletre. A haditengerészet 19. században használt házai voltak, gyakorlatilag egy mini város, mint egy nyaraló. Állami tulajdonban vannak, védett, történelmi, de elhagyatott ingatlanok. Nemrég a kormány úgy döntött, hogy megszabadulnak tőlük a város fejlesztése miatt. Rengeteg fiatal járt ki ezekhez a házakhoz, vandalizmussal többeket be is vittek a rendőrségre – tartok neki egy gyors történelemórát - De ezen túl az idő, a hó és az eső is kikezdte őket, életveszélyesek. Némelyik annyira romos, hogy az ember nem gondolná, hogy ez valaha lakható ház volt. Ha talán köze is van az esethez, miért akarnának pont ide jönni? Egy helyre amit folyamatosan figyel a kormány?
Komolyan össze kell szednem a gondolataimat, ha pont olyan hatékony szeretnék lenni, mint egymagamban. Eddig megszoktam, hogy csak teszem, amit megérzek, megyek ezek a megérzések után, amik legtöbb esetben be is jönnek. Persze ehhez kellő józan ész és hidegvér is párosul. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy valakivel meg kelljen osztani az elméleteimet, netalán ez által összezavarjon. Azt mondják, hogy a jó rendőr, de még a profi bűnöző is rendelkezik valamiféle megmagyarázhatatlan belső ösztönnel, úgy is lehet mondani, hogy megérzéssel, ami tettei közben hajtja. Azt hiszem, én ez a fajta rendőr – vagy bűnöző? - vagyok. Az ösztönök nálam állandó erőként hatnak, folyamatosan fennállnak, ezért nehezen tudok szabadulni tőlük. Jelen pillanatban pedig itt ül még valaki rajtam kívül, az ÉN autómban, akivel mindent vagy legalábbis majdnem mindent meg kell osztanom. Mondjuk egyetlen jó pontot szerzett nálam azzal, hogy szemmel láthatóan elismerte az autóm istenadta perfekcióját. Miközben ecsetelem a nyomozó számára a tényeket, azaz a jelentésekben leírtakat, néha az az érzésem, hogy ő bizony még a kákán is csomót keres és csak azért is beleköt az elméletekbe. Megállapítható, hogy újonnan szerzet társam egy kibaszott nagy okostojás, aki a fújja a nagy könyvek minden egyes sorát. Szótlanul hallgatom a Red Rose-zal kapcsolatos sztoriját, ami bevallom, számomra új infóval szolgál, azonban egyáltalán nem jön rosszul. - Hm. Most mondott valami olyat, amit viszont én nem tudtam, de jó lesz megjegyeznem. Habár a történetünk szempontjából ezzel nem jutottunk előre. - húzom el a számat hümmögve és elgondolkodva. – És nem, ennyire naprakész én sem vagyok, a videofelvételeket és a kuncsaftok listáját még nem kértem le, de itt az idő, hogy maga is csináljon valamit. – teszem még hozzá reakcióként, nem is gúnyosan, nem is kedvesen, csak olyan neutrális közlöny stílusban. - A jelentésben részletesen le van írva, hogy milyen cipő volt: a mérte, a fajtája, a márkája, az anyaga. De úgy látszik, akkor ott még nem tart. – felelek a pasas kérdésére kapásból, amikor eljutunk a következő bizonyíték elemzéséhez. – Bakancs… - Az meg, hogy ki vét ilyen hibát, egyelőre nem tudom, de a lényeg, hogy megtette. Tudja, magával ellentétben nem mindenki tökéletes, az emberek követnek el hibákat, főleg az olyan bűnözők, akiket valamiféle gyűlölet hajt. Tudja, ez el tudja ám venni az ember eszét. Na, meg, ha nem hibáznának, mi hogy kapnák el őket? – pillantok most kissé sunyin a társam felé és veszem suttogóra a hangnemet, mert igen, ez most kicsit szúrós megjegyzés volt tőlem, de azt hiszem, neki valójában fogalma sincs, hogy mennyifélék lehetnek az elkövetők. Nekem volt alkalmam közelebbi helyzetből is látni, megvizsgálni ilyen egyéneket, még mindig a családomnak köszönhetően. Igazából az apám és a bátyáim is ilyenek, kiszámíthatatlanok, hirtelen kiindulásból követnek el hibákat, de a végek végén mégis korrigálják azt, és a dolgok a javukra alakulnak. Nem számít, hogy mit kell tenniük ennek elérése érdekében. És igeeeeen! Hamarosan újabb kioktatást kapok Mr. Prudens Stanton felől, miszerint neki nem számít, hogy nő vagyok-e vagy sem, mert igenis ismer elismert női kollégákat is. Bevallom, ez a kijelentése meglep, róla komolyan azt gondoltam, hogy valami hímsoviniszta egyed, aki a nőnemű rendőröket semmibe veszi. Újabb plusz pont vagy mi a fene? Minden esetre nem mutatom irányába a meglepettségem jelét, inkább csak megforgatom magamban a szememet. Meg amúgy is, kit érdekel a véleménye? Habár van egy olyan érzésem, hogy ez fordítva is pont így van. Mire megérkezünk Brooklyn kissé kijjebb eső részébe, kezd teljesen az az érzésem lenni, hogy a mellettem ülő férfi teljesen hülyének néz engem. Mint az előbb mondtam, nem mintha érdekelne, de egy másodperc erejéig még engem is sikerül elbizonytalanítani a tudálékosságával. - Tudja, Stanton, hogy magának mi a nagy baja? Hogy megpróbál mindent statisztikák, információk és szabályszerűség szerint látni. Ugye, tudja, hogy a sok bűnöző esetében nem lehet kiszámíthatóságot találni, nem lehet őket beskatulyázni. És, ami a legfontosabb, ne akarjon már az elkövetők tetteiben logikát látni minden esetben. – mondom neki most egy kissé morcosan, miután kioktat engem-Brooklynt illetően. - Szóval, bravó, történelemből színötös, kreativitásból viszont most elbukott. – rázom meg a fejem miközben egy kicsit elsétálok az autótól – de még biztos hallótávolságra - , majd a tájat kezdem el pásztázni sasszemeimmel. - Amit itt elmondott, azt mindenki tudja, de nehogy már a XIX. század óta nem építhethettek ide semmit. – mosolyodok el, de ez koránt sem egy kedves mosoly, inkább olyan epés. - Visszatérve pedig az előbbi monológjára a bűnözőkről, egy piti bűnöző miért is ne hihetné azt magáról, hogy zseniális? Maga szerint tényleg mindenki épeszű? Könnyű is lenne akkor a dolgunk. Mi van, ha egyszerűen csak a személyes bosszú hajtja vagy hatja őket? – hiszen még mindig nem tudjuk, hányan is lehetnek az elkövetők. – Ha így nézzük a dolgokat, az is lehetne kérdés, hogy ha valami nagykutyáról van szó, az miért csak annyit akar, hogy a polgármester lemondjon a posztjáról? Miért nem lőtték csak egyszerűen le? A mai világban simán megtehetnék, ami a rendőri korrupciót és tetre készséget illeti. – rázom meg a fejemet. - Igen sok itt még a megválaszolatlan kérdés, de mi milyen rendőrök lennék, ha nem vizsgálnánk meg minden eshetőséget? – mondom ezt most inkább csaj úgy magamban. - Miért jöttünk Brooklynba? - fordulok most hirtelen Stanton felé. - Van két darab kézzel fogható bizonyítákunk, mindkettő Brooklynhoz köthető. Inkább az a kérdés, miért ne jöttünk volna el? Mint mondtam, a Red Rose jelenleg nem opció, ezért maradt ez az erdőség. Azt meg egy szóval se mondtam, hogy visszajöttek ide a kislánnyal. Azt mondtam, feltehetőleg itt jártak, mielőtt elvitték a kislányt. Hogy miért, nem tudom. Talán egyszerűen csak Brooklynban él az emberrabló. Tudja a bűnözők és szeretnek hazai terepem játszani, ragaszkodnak a sajátjukhoz, visszatérnek a kezdetekhez. - Szóval én azt mondom, igenis szét kellene néznünk ezen a területen, hátha találunk valamit, ami a rablóé. Mit vesztünk vele? Nos, velem tart vagy ezt is egyedül csináljam? – kérdezem megemelt szemöldökkel a professzor úrtól, majd megindulok egy lejtős, füves részen a fák közé miközben hajt a tenni akarás. – De ha van valami kézzel fogható ötlete, azt is örömmel hallgatom, mert eddig még csak méltatlankodott.
- Nem, valóban nem – lapozok egy újabbat, majd kékjeimet a szélvédőre emelve húzom el a számat a borongós felhőket látva – viszont abban megerősített bennünket, hogy megint csak szükséges lesz a Red Rose körül szimatolni, mert talán nem olyan elvek szerint játszanak, mint ahogy azt először gondoltuk. Nem is értem, hogy miért hittük azt, hogy majd ezután minden megváltozik? – fejem ingatásával horkantok egyet, ahogy visszagondolok egy beszélgetésemre a „felsőbb hatalommal”, miszerint ők erőnek erejével igyekeztek bebizonyítani azt, hogy ha már egyszer ilyen csúnyán elbukott a klub vezetősége, nem fognak még egyszer ekkora hibát véteni, hiszen rezeg alattuk a léc. Csak épp azt nem vették figyelembe, hogy aki egyszer sáros volt, az nem mossa csak úgy le magáról és az első adandó alkalommal megfogja ismételni önmagát a „történelem”. Úgy néz ki, hogy nem is kellett sokáig várni erre. Megjegyzését hallva csak lesajnáló fejingatással fejtem ki véleményemet. Én se vagyok hülye, nem fogok beleállni minden epés megjegyzésébe, amivel kóstolgatni próbál. Lehet, hogy én is nagypofájú vagyok, megvan a magam véleménye mindenről és pontosan tudom, hogy mik a metodikák egy-egy nyomozás során, de tudom, hogy hol a határ. Márpedig ha legalább egyikünk tisztában van ezzel, már eredményesebbek vagyunk. Valamelyest megemelkedve az anyósról, bányászom elő a farzsebemben hagyott telefont, hogy hívást kezdeményezzek az iroda felé. Nem mondom, nem kapkodják el a mai napot, így csak sokadik csengésre hallok idegölő recsegést a túloldalról. - Na mi van? Ennyire nehezedre esett előkaparni a telefont a papírkupacból? Ne mondd azt, hogy tele vagy melóval, mert nem hiszem el… - hangomban van némi dorgáló szigor, de ugyan akkor a vonal végén és a mellettem ülő is hallhatja, - ő nyilván láthatja is – hogy fülig ér a szám. - Téged nem lehet átverni. - Csak próbáld meg! Figyelj, hívd már le kérlek a Red Rose adatait. - Ohh, már megint azok a nyomorultak? - Ezek a nyomorultak kérlek szépen Lloyd, megint benne vannak valamiben. Valószínűleg nyakig, szóval újranyitás, személyzeti adatok, de még a legritkábban bejáró takarító, fűtés és hőkezelő nevére, címére, előéletére is kíváncsi vagyok. Újranyitás óta kérek minden éjszakáról video felvételt. Jelenlévők, meghívottak névsorát. - Nyitás óta? - Ezt a kérdést nem is hallottam… - Mikorra? - Tegnapra. - Mindent megteszek. - Köszönöm – hálás biccentéssel – amit ő nyilván nem láthat – bontom a vonalat, s már temetkezek is vissza a délutáni szundihoz is tökéletesen megfelelő olvasmányhoz. - Jepp. Most olvasom… - Magnum Viper Pro 8.0 – na ja, ebből még a nyolc évvel ez előtti földet is képes az ember kikaparni. Ezek a bakancsok baromi jól fogják a bokát, vízhatlanok – szinte hallom ahogy kattognak az agytekervényeim – terepre tökéletesek. Annó a vietnámi háború idejére gyártottak ilyen és hasonló bakancsokat ezres, tízezres nagyságrendekkel. Száraz, agyagos és nedves, fás, erdős körülményekhez is kiváló. És nem tudom, maga hogy van vele Miller, de nem vagyok benne biztos, hogy valaki, akinek nincs ilyenre szüksége, kifog adni rá ennyi pénzt, ha talál olcsóbban hasonlót. Biztosan köze volt, vagy köze lehetett a katonasághoz, vagy bármiféle szervezethez, ahol könnyebben hozzájuthatott – kíváncsian pillantok profiljára, jelezve, hogy érdekel, ő miként vélekedik a lábbeli kérdéséről. - Gyűlölet… - ízlelgetve a szót csípem be alsó ajkam szélét – Wentworth polgármesternek voltak az utóbbi időkben olyan programjai, intézkedései, amivel bármiféle osztály javait visszavonta volna? Esetleg korlátozott bármit, amivel nem értettek egyet? Személyi javak, telekre, lakhatóságra utaló kérdések?Esetleg családra? Az emberünk gyerekre támadott. A legfájóbb, legértékesebb pontot és személyt vette el a polgármestertől – egy pillanatra megáll bennem az ütő – normális ember nem fog egy kisgyereket elrabolni és fájdalomnak kitenni, és ne mondja azt, hogy egy elkövető se normális, amennyiben nincs neki is személyes tapasztalata. Ergo, valószínűleg neki is van, vagy volt gyereke, és valamilyen szállal kötődik a polgármesterhez. És egyre inkább érzek valami belső sugallatot, hogy több lesz ez a meló annál, mint amit először láttunk, vagy látni véltünk benne. Komoly odafigyelést, részletekben való kutakodást fog igényelni, mialatt nekünk szükséges lesz mellőzni a nemtetszésünket azt illetően, hogy együtt kell dolgoznunk. - Nem véletlenül kaptuk meg mi ezt az ügyet, Miller! A maga ösztönössége, női megérzései valamint az én logikai- és információkra épített nyomozói készségem – fordulok felé felső testtel is csak, hogy lássa, ezen a ponton talán mára el kell engednünk az eddigi csipkelődést, még ha olyan nehezünkre is esik – mindig van logika. Más-más módon, de minden helyzetben ott van a logika. Csak az ő agyukkal kell gondolkoznunk. Nem veszem magamra, hogy megkérdőjelez minden egyes szavam, megjegyzésem alkalmával, de ez még nem jelenti azt, hogy nem jegyzem meg az örökös fitymálását. Ha van olyan ember, hogy hímsoviniszta, őt minden bizonnyal feminácinak neveznék el. - Dehogy. Én inkább a másik irányba döntöm a mérleget… ezen a világon senkise épeszű vagy normális. Mindenkinek van kattanása, bármiről is legyen szó. Lelőni pedig túl egyszerű lenne bárkit is főleg úgy, hogy lassan az is tarthat fegyvert, akit korábban tiltottak tőle. Az aki bosszút forral valami miatt, az nem fog ilyen egyszerűen véget vetni semminek, mert szenvedtetni akar – már épp indulnék, hogy akkor nézzük azt a kérdéses erős területet, mikor Miller nyomozó szavai elkezdenek visszhangozni a fejemben. „… ragaszkodnak a sajátjukhoz, visszatérnek a kezdetekhez…” Mintha csak megbabonáztak volna a szavak, automatikusan indulok meg a nő után. - 46os cipő, minden bizonnyal bőven veri a százkilencvenet… súlyos ember lehet, ha olyan mély volt az a lábnyoma… Brooklyn… katonaság, közeli szegény negyedek. Wentworth polgármester pedig híresen rasszista hírében áll, vagy tévedek? - érem be őt néhány lépéssel - nem emlékszik, esetleg nem olvasta előző éjjel - na egy kis csipkelődés a részemről is - hogy a polgármester az utóbbi néhány hétben, hónapban bármiféle módon megtagadott volna bármit feketéktől? Vagy konkrét emberektől, akik között volt fekete?
Hazudnék, ha azt mondanám, nem füleltem, amikor a nyomozó úr felhívta vélhetően az egyik kollégáját, hogy lekérje nekünk - vagyis csak remélem, hogy nekünk és nem csak magának – a „kreatív” nevű Red Rose anyagát. Ahogy így többtizedére ízlelgetem ezt a nevet, mintha rémlene, hogy Robertnek, a bátyámnak volt itt valami húzós kis sztorija, de nem emlékszem már, hogy mi is volt az. Na, szóval ezzel is előrébb vagyok és lehetőleg, mire estére eljutunk a klubba, már lesz is némi használható infónk, amin elinduljunk, de semmiképp se megyünk üres kézzel. Szóval azt hiszem, visszavonhatnám azon kijelentésemet, hogy itt mindent csak én csinálok, de olyan Isten nincs, hogy én elismerjem a tévedésemet, főleg nem neki és nem most. Közben figyelmesen hallgatom a katonai bakancsról kifejtet véleményét. Eleinte nem esett le, miért is olyan fontos ez neki, de most már teljesen értem és egyet is értek vele. Így több szempontból is fontos az a helyszínen hagyott cipőnyom. - Hm, nem is mondd hülyeséget... – szalad ki a számon, amikor Stanton az elemezgetés után rám pillant, mintha valóban kíváncsi lenne az én véleményemre is. - Akarom mondani, azt hiszem, hogy igaza lehet és ez egy újabb nyom, amit követni tudunk. – teszem hozzá talán kissé kulturáltabb stílusban, mint azt eddig tettem, közben én is ránézek egy pillantás erejéig, hogy nyomatékosítsam is, amit mondtam. - Nem, legalább is én nem tudok ilyenről. – rázom meg aztán következő kérdésére a fejemet határozottan. - Wentworth tudtommal igazán demokratikus és humánus polgármester. Sokféle innovatív intézkedéseket hoz a városban, inkább csak munkalehetőségeket teremt, segít a szegényebbeken, mint hogy elvenne tőlük bármit is, és részt vesz bűnmegelőzést pártoló programokban is. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nincs neki valami piszkos ügye, amiről mi, kívülállók nem tudunk. – ingatom meg újra fejemet egy apró grimasz keretében, most kissé lassabban és elgondolkodva. Tudvalevő számomra, hogy olyankor még a legmakulátlanabb emberek is követnek el hibákat, csúnya, rejtegetni való dolgaik lehetnek, amit csak azok deríthetnek ki, aki készet egésze mélyre ásni. A gyerektémán is elgondolkodok, de ezzel a véleménnyel jelen pillanatban nem tudok mit kezdeni, nem tudom, hogy egyet érsek-e vele vagy sem. Ezen meg kell rágódnom egy kicsit. Viszont amikor partner uraság arra a témára tér rá, hogy nem ok nélkül raktak minket ugyanabba a kicserkész csapatba, akaratlanul is felszökik szemöldököm. Az egy dolog, hogy emellett alig láthatóan elmosolyodom úgy, hogy ő ezt még véletlenül se látja, mert igen viccesnek, mégis talán igaznak találom, amit mond. Másik dolog, hogy ha nem is szó szerint, de bukválisan azt állítja, hogy ő az ész, én pedig az ösztön ebben a csapatban. Hm, mint olyan lány, aki gond nélkül bejutott az orvosira, majd két évre rá az Akadémiára, nem tartom magam olyan személynek, akinek nincs köze az észhez, sem pedig egy üresfejű ösztönlénynek. Biztos lehet benne, hogy bármelyik másik helyzetbe ezt nem hagyom szó nélkül, de most túl sok az új infó és sokkal fontosabb dolgok járnak a fejemben, mint az egóm bemocskolásának megállítása. - Ne mondja… - reagálom le csak ennyivel tehát ezt a kis állítását az orrom alatt motyogva, ráadásul tisztában vagyok vele, hogy ezt most nem sértésnek szánja. Legalább is ajánlom neki. Hosszas véleménycsere után végül aztán végre megindulunk az erdő sűrűjébe. Stanton kicsit furcsa arckifejezéssel indul meg utánam, de ezt nem teszem szóvá, inkább akkor előveszem azokat a bizonyos ösztöneimet és figyelem az elém táruló környezetet. Társam ezután csak motyogni kezd valamit, mintha inkább csak hangosan gondolkodna, de ahogy kimondja a rasszista szót, emlékképek villannak fel az éjjel vagy inkább hajnalban nézegetett anyaggal kapcsolatos fotókról. - Hogy egy polgármester híresen rasszista legyen, arról nem tudok, de lehet, hogy maga tud valamit, amit én nem. Viszont… most, hogy mondja, láttam fotókat a polgármester személyi önéletrajzában, amikor még a West Point-on kedétoskodott. A szakaszában, minta láttam volna néger egyedeket is. – Hogy ez eddig miért nem esett le nekem? Maga Wentworth is katonai pályára készült, de aztán, mint tudjuk más pálya felé vette az irányt. - Nem, nem olvastam ilyesmit. – válaszolok ismét grimaszolva azért magára a kérdésre is. Ha nem tudná, nem vagyok én Superwoman, hogy egyetlen este alatt minden egyes részletet meglássak és kielemezzek – na, jó Supergirl még talán. - Az ott mi lehet? – szólalok meg aztán félig nyitott ajkakkal, amikor kicsit beljebb érve az erdőben meglátok a közelben egy vadászházra hajazó fa épületet. Ahogy közelebb lépdelünk hozzá, a száraz, földes talajon megpillantok egy használt gyufaszálat. Gyorsan előhúzok a dzsekim zsebéből egy gumikesztyűt és egy átlátszó műanyag tokot. Azután felveszem a tárgyat és óvatosan a tokba helyezem azt. – Ez mehet is majd a laborba. – állapítom meg határozottan, majd tekintetemet a házikóra szegezem.
Rendszerint tartom a kapcsolatot a bentiekkel, mikor épp terepen vagyok, mivel hiszek a csapatmunkában és annak tökéletesen kivitelezett eredményében. Hiszem, hogy ha képesek vagyunk nem csak ketten, hárman, de az egész benti egységgel együttesen összedolgozni, segítségére lenni a másiknak, információkkal szolgálni, akkor könnyebben tudunk áthidalni akadályokat. Nem mellesleg hamarabb jutunk el a győzelemig is. Pontosabban az ügy eredményes lezárásáig. Mert hát, végérvényesen nézzük bárhonnan is, ez a célunk minden egyes alkalommal nem? Én ugyan úgy felveszem a telefont, ha éppen egy másik ügyön dolgozunk, de mégis kíváncsi valaki egy sokadikra, amiről biztos volt, hogy így vagy úgy, de közöm volt hozzá, így informálhatom. Tehát, ha jelen állás szerint úgy vélem, hogy egy számítógépnél ülő munkatársunk előbb hív le adatokat, mint ahogy én visszaérnék a központba, akkor felhívom. Talán sürgetem szegény fiút, talán keményebben beszéltem vele az imént, mint ahogy azt a helyzet igényelné, de megfogom neki hálálni. Isten lássa lelkemet, jó gyerek vagyok. Miller, ha másból nem is, a kérdő tekintetemből talán kiolvashatja, hogy valóban érdekel a véleménye, bár egy pillanatra én magam is elbizonytalanodok abban, hogy miféle válasszal fog szolgálni. Azt hiszem, ha másra nem, arra tökéletesen jó ez az innen-onnan összerángatott kis párosunk, hogy mostantól kezdve minden egyes kimondott szavamban kételkedjek. És tök mindegy, hogy milyen esetről lesz szó az adott pillanatban. - Persze, hogy igazam van – vigyorogok el, mellőzve minden létező arroganciát a szavaimból, vagy éppen arckifejezésemből – jó, igazából csak szeretném, hogy igazam legyen. Viszont tényleg ez az, ami a legnyilvánvalóbb – talán kicsit elhamarkodottan jelentettem ki azt, hogy igazam van, de a megérzések már csak ilyenek nem? Rögeszmésen kezdünk el hinni bennük, mert valami azt súgja, hogy tényleg így van, és nekünk ki kell állnunk mellette. Aztán a végén belelóg a kezünk a bilibe. Legalábbis a legrosszabb esetben. - Hm, talán nem is a városvezetése és a programjai között kell keresni a bakit, hanem a kapcsolataiban. Mi van akkor, ha nem várost érintő és messzemenő kérdések ezek, hanem személyes problémák? Ismerősök, ellenségek régről. Volt beosztottak, alkalmazottak? Jó, ezek már tényleg csak üres találgatások, de kézzelfogható lenne, hiszen nagy név, ijesztően nagy befolyással. Kinek ne lennének így ellenségei, rosszakarói? Kirúgott valakit, elutasította valakinek a kérését… - ennyi erővel bármi lehet, sőt, ennél talán mélyebben is lehet áskálódni, hiszen ki tudja, hogy egy-egy polgármesternek vagy hozzá hasonló rangú személynek milyen messzire ér el a keze? Van egy olyan polcrész a lezárt ügyek között, ami gyakorlatilag csak és kizárólag olyan esetekkel van tele, ahol neves, nagyhatalmú, befolyásos emberek vétettek a szabályok ellen, követtek el bűncselekményt. Ők maguk béreltek fel fejvadászokat, gyilkosokat. Ezek alapján miért is gondolnánk azt, hogy majd pont a polgármester füle mögött nem lesz vaj? Senki se szent, és mint korábban is mondtam, ezen a világon már senki se normális. Mint ahogy én se, hogy egyről a kettőre kezd el úgy kattogni az agyam, mintha felhúzták volna. Szinte egyik gondolatfoszlányt, lehetőséget követi a másik, pont amikor a legutóbbi alkalommal elborult az agyam és túltoltam minden létező próbálkozást, lehetőséglatolgatást. - Számos olyan nagy emberrel találkoztam, aki hirdette a jobb „világot”, jobb életet és élhetőbb lehetőségeket. Kismillió olyan programot és kampányt hirdetett, ami a kisebbségnek kedvez. Olyan aktivistacsoportosulások jöttek össze, melyek először tényleg ezt a célt szolgálták és egy ideig működtek is. De aztán tömény utálkozás lett belőle, mert kiderült, hogy semmi nem igaz abból, hogy XY tököm tudja milyen kötvényeket és egyéb rászorultak védelmére összpontosuló banki alapot hoz létre. Persze, megszülettek ezek a bizonyos bankfiókok, de a bekerülő pénzt, amit az emberektől nyert el, a saját vállalatába fektette. Talán… ez is hasonló alapokon nyugszik, nem tudom – vállvonással dörgölöm át borostás államat. - Viszont azok a képek még jól jöhetnek, bármi is legyen igaz az elméletből – ez idő alatt már pötyögöm ismételten Lloyd számát, majd fülemre szorítom a készüléket – igen, megint én – szedem közben én is a métereket, kisebb-nagyobb csúszásokkal a számos helyen még mindig nedves talajon. - Figyelek, Főnök! - Keresd elő kérlek Wentworth polgármester önéletrajzát. Miller nyomozó szerint voltak benne képek a korábbi, kadét időszakából – pillantok a tőlem nem messze ácsorgó nőre. - Meg is van. - Ez… gyors volt… - Tudod, mindenki ezen az ügyön izzad most idebent, mióta lekérted a videofelvételeket és a neveket. Több tízezer név, hatvanhat filmtekercs, mind-mind több mint tíz órát foglal magában. Nem kis meló ez, és… - Várj! – fojtom belé a szót, s mintha csak tarkón vágtak volna, megütközve a kapott információn vetem meg a lábaimat. Tekintetem ez idő alatt végigköveti, ahogy Miller összebányászik valamit, ami nyomként szolgálhat, s elismerően biccentek a zsákmányát látva. - Mi van? - Hatvanhat? Az hogy lehet? December 17-én nyitottak újra, és alapból is, két hónapban nincs is hatvanhat nap összesen! Nemhogy December 17 óta. Mi van a maradékkal? - Utánanézünk. És mit kell csinálni a képekkel? - A képeken lévő embereknek járjatok utána, különös tekintettel a feketékre. - Meglesz. Hé, Jared!? - Hmm? - Siessetek, lóg az eső lába. Elég nagy vihart mondanak Brooklyn felett. - Kösz az infót – vágom rá a telefont, majd battyogok közelebb Millerhez – van egy kis baj. Pontosabban kettő is… a kevésbé rosszal vagy a nagyon rosszal kezdjem? – már csak az a kérdés, hogy melyik számít nagyon rossznak?
A gyufaszál ittléte visszaadja annak a gondolatnak a lehetőségét, hogy az, aki itt járt (meg lehet, hogy a Central Park-ban is) feltehetősen dohányzik, de hogy valamit meggyújtott és égetett az biztos. Mert, ha dohányzik, akkor miért nem egyszerűen öngyújtót használ, nem a kőkorban vagyunk már, hogy ne tennénk könnyebbé az életüket egy-egy okos emberi találmánnyal. - Mit égetethettek itt? – teszem fel szimatolva a kérdést, de most nem vagyok benne biztos, hogy a, másik fél ezt meghallotta. Ráadásul még egy bizonyíték az éjszakai klub felé, mert van egy olyan érzésem, hogy ez a gyufaszál abból a papírdobozból származik, amit a tetthelyen találtak a helyszínelők. – Minél előbb kerül a laborba, annál nagyobb az eshetősége, hogy találnak rajta egy kis DNS-mintát is. Közben Stanton csak tovább fejteget, latolgat, keresi az okokat és indokokat. Végtére is nem rossz ez, mert így lehet, hogy kimondja azokat a dolgokat, amik felett én elsőre elsiklottam. Persze, idővel úgyis minden összeállt volna egyedül is, de most ez van. - Na, ezt szajkózom már magának, amióta ideértünk Brooklynba. – szólalok meg, amikor Stanti befejezi az elméletgyártást és hagy engem is érvényesülni. – Személyes bosszú. - Ínycsiklandó. - Ezzel csak az a baj, hogy sokkal bonyolultabb, sokkal összetettebb, mint egy sima bűnügy. Rengeteg hátulütője van, ha érzelmeket is belevisznek egy bűncselekménybe. De valószínűleg nincs szerencsénk és itt van a kutya elásva. Nincs olyan ember, akinek nincs valami sötét az életében. – nézek a férfire most jelentőségteljesen és komoly arccal. Az enyémben biztosan van, de ezt nem most vesézem ki. - Igen, úgy szokott az lenni, hogy minél nagyobb hatalmat kap egy ember, az annál jobban visszaél vele. Ilyenek vagyunk mi emberi lények. – helyeslek én is elgondolkodva. Itt eszembe jut az apám, hiszen én magam is egy ilyen ember, ha úgy tetszik, egy ilyen bűnöző mellett nőttem fel, még ha sokáig nem is tudtam a családi biznisz valós céljairól. - Ha visszamegyünk az autóhoz, akkor talán még egyszer át kellene néznünk azokat a fotókat, hátha van még valami, ami elkerülte a figyelmemet. – mondom még határozott hangon további célomat. Van még egy ok, amiért nem is olyan szörnyű ez a partnerség. Látom, hogy a nyomozó úr szívesen telefonálgat és játszik nekem titkárnősdit, ami kifejezetten tetszik. Természetesen adott alkalmakkor én magam is felhívom az őrsön lévő kollégáimat, ha adatokra van szükség, de én nem vagyok túlságosan kommunikatív, - ezen kívül kerülöm is a közeli kapcsolatokat, így kisebb a lebukásveszély - úgyhogy ehhez már tényleg csak akkor folyamodok, ha nagyon muszáj. Igazából, ha egyedül vagyok, én egy egészen más valakit szoktam felhívni, nála jobb segítség nem létezik. Ő nem más, mint Cricket, apám, nevezzük úgy, úgy IT-szakembere, vagy csak simán hackere. Nála jobbat azonban nem ismerek, ráadásul nem fél rálátni olyan dolgokba, amibe a rendőrség munkatársai igen. Szóval én inkább őt hívom, ha valami kell, amit a későbbiekben, ez az ügy kapcsán is meg fogok tenni, de ezt majd csak akkor tudom, ha egyedül leszek, és nem élvezem Mr. Lexikon társaságát. Közben tehát megtörténik az újabb hívás és telefonbeszélgetés a részéről, amit ismét csak fél füllel figyelek, de ez alatt én egyre határozottabb léptekkel közelítek az állítólagos vadászház felé. Az is lehet, hogy nem találunk majd ott egyáltalán semmit, de mégis most is hajt engem az a bizonyos ösztönszerű megérzés, ami azt sugallja, hogy igen is be kell nézni oda. Azért azt még innen is hallom, hogy partnerem méltatlankodik valamin, azaz olyan hírt kapott az irodából, ami nem tetszését élvezi. Nagyszerű! Miért is lenne valami könnyű? Mikor Stanton végez a telefonbeszélgetéssel, odasétál hozzám és beérve engem, már látom is arckifejezését ezt a „nem tetszem” dolgot. Viszont nem is várja, hogy magamtól találjam ki, hanem azonnal közölni szándékozik, hogy mi a bibi. - Kezdje egész nyugodtan a nagyobbik rosszal, nagylány vagyok már, Stanton, szóval ne kíméljen! Csak bökje ki! – felelek kérdésére lazán a szemei közé nézve, miközben finoman elhúzom szám szélét. Az a típusú ember vagyok, aki inkább a dolgok elé megy. Annyi szarságot láttam már életem során, hogy csak nehezen kerülök olyan helyzetbe, amiből nem látom a kiutat. - Viszont már nagyon kíváncsi vagyok arra is, hogy mi van ez az ajtó mögött. – mondom most csillogó szemekkel mutató ujjammal a nyílászáró irányába mutatva, mint egy kislány, aki éppen most kapta meg a régóta áhított játékot. Csak pár lépcsőfog választ el engem a bejárattól, ami előtt még egy apró verandaféleség is található, Mikor fellépek a rissz-rossz, szúette, esőáztatta lépcsőfokokon, a kilincshez nyúlok, aztán nem törődve semmivel, erőteljesen lenyomom azt, de semmi, az ajtó nem nyílik, zárva van. Közben az ég felől meghallok mély és nem túl kecsegtető morajlást. Automatikusan felnézek rá, és látom, hogy az eddig kéken-fehéren csillogó égbolt, valami undormány sár-szürkébe megy át. Esküszöm, mintha csak jelezni akarná a veszélyt, amivel majd szembe kell néznünk, mintha csak figyelmeztetne valamire. Sebaj, nem vagyok valami betoji kislány, aki eltántorodik egy kis időváltozás miatt. Na, most nem lennék én Brooke Hamilton, akarom mondani Miller, ha ezt csak úgy annyiban hagynám, és nem próbálnék meg bejutni, ha már eljöttem idáig és ha a belső hang ennyire hív. Alapos mozdulatokkal tapogatózni kezdek a gyenge bordázatú faajtó körül, azokat a helyeket átvizslatva, ahol normál emberek kulcsot szoktak tartani, de nem lelelem meg azt. - Ez most magánlaksértésnek számít? – pillantok a hátam mögé kollégámra pajkos szemcsillogással, majd egy jól irányzott mozdulattal berúgom az ajtót, ami szinte azonnal meg is adja magát. Nem vagyok valami tehetetlen nő, aki segítségre szorul, vagy ne tudná saját maga megszerezni azt, ami kell neki, hát most is igyekeztem egymagam megoldani a zárt ajtó problematikáját. Igen, talán megtehettem volna ezt óvatosabb, finomabb módszerekkel is, mondjuk valami éles eszközzel, késsel is, - hajcsattal, ha lenne olyanom - de nem lennék én, ha nem ajtóstul rontanék a házba. Mondjuk, azt már nem tudom, hogy Tökéletes úr, milyen szemmel nézi eme vadnál tettemet, de most mondjam, hogy ez sem érdekel? Ő biztos a finomabb megoldást választja. - Amíg bent nézelődünk, közben maga is elmondhatja, hogy mi is a baj. – szólok is vissza neki, hogy lássa, érdekel, amit mondani szeretne. – Na, mire vár? Jöjjön már! – lépek még egyszer vissza és hívom magammal fennhangon őt is, majd hirtelen belépek a helyiségbe, és eltűnök az ajtó nyílásában.
Sikerül elcsípnem a Miller által feltett találós kérdést, válaszra viszont már nem méltatom, nem is a kérdés létjogosulatlansága miatt, vagy mert nem érdekel amit beszél és amit talált, sokkal inkább mert képtelen vagyok kiszakadni a folyamatos elméletgyártásaimból. Márpedig ha most annyiban hagyom a magammal való értekezést, mi marad? Kismillió kérdőjel, megválaszolatlan kérdés, aminek újult erővel futhatok majd neki. - Hogy mit? – lesek át aztán a válla felett, hogy jobb rálátásom legyen a kezében lévő kis tasakra – valószínűleg bármit. Jobb esetben egy cigarettát, ami talán tökéletesen kikövezett úton vezetne el bennünket a Red Rose ereklyéjéhez – de ezen túl égethettek vele bizonyítékot is, ami már csak azért kérdéses, mert talán sokkal jobban kivitelezett hadművelet lenne valaminek a világról való kiirtása. Márpedig ha nem találunk benzint és egyéb gyúlékony anyagot, megette az elméletet a fene. Ezért is adok igazat a nőnek, miszerint a DNS-en lesz itt most a hangsúly, nem pedig azon, hogy mit műveltek egyetlen egy szál gyufával? - Jó-jó tökmindegy, azért inkább összeraktam volna a fejemben a dolgot. Tudja én nem úgy működök, mint a nők – alapos és jól kivitelező munkaerő vagyok. Soha nem csalódtak még bennem a feletteseim vagy társaim, bármelyik rendőri szervezetnél is fordultam meg. A LAPD-nél kiemelt nyomozó voltam, mint ahogy itt is jobban szeretik az én munkamorálomat és rátermettségemet előtérbe helyezni. De ez nem jelenti azt, hogy mindig az első pillanatban vágni fogom, hogy mi történhetett? Nem vagyok gondolatolvasó, és jobb szeretek reális elméletek és utak alapján eljutni addig, hogy ki is mondjam a legvalószínűbb lehetőséget. - Ha érzelemből teszi amit tesz, egyre nagyobbakat fog hibázni. Valószínűleg már most van egy olyan baki a képletben, ami nyilvánvalóvá tesz dolgokat, csak még nincs minden a kezünkben ahhoz, hogy észrevegyük – biccentéssel adok neki igazat, halovány kis mosollyal figyelve az ő okfejtését is. Arra, hogy a képeket érdemes lenne még néhányszor áttanulmányozni már nem is reagálok, egyszerűen a hallgatás beleegyezés komoly rituáléjával hagyom rá a témát. Egyetértek vele, ugyanis. A továbbiakban viszont kihagyom a Millerrel való kommunikációt, amiért a bentiekkel sikerül kapcsolatot teremteni. Hat fele meg hát ugye férfi létemre nem kifejezetten vagyok képes figyelni, így Miller mozdulataival és tetteivel is csak azért tudok tovább foglalkozni, mert Lloyd olykor-olykor elhallgat. Nyilván szokásához híven a válla és a füle között szorongatva a telefont, fél kezében egyensúlyoz egy nagy bögre kávét, miközben ide-oda dobálja és szórja maga körül az előzőleg kinyomtatott, jó nagy kupac papírt. Soha nem a szervezettségéről volt híres, mindig egy jókora szemétdomb közepén ücsörgő és ott aktakukacoskodó fajta volt, viszont tagadhatatlanul remek szakember. Erőteljesen hajaz arra a megszállottságra, szakavatottságra, mint amit Ramíreztől szokhattam meg az elmúlt évek során, s amennyiben ő nem állna olykor-olykor a rendelkezésemre, minden bizonnyal Lloyddal kézen fogva oldanám meg a kérdéses bűnügyeket. Viszont ez a szétszórtsága és rendetlensége valahol nem fér össze az én munkamorálommal és stílusommal. Ezért is maradtunk meg annyiban, hogy ha szükségünk van a másikra, akkor ott vagyunk, de alapjaiban véve mozogjunk külön utakon. Ami viszont magában hordozta azt, hogy innentől kezdve, amikor lehetőségem van rá, már szakadok is a nyakába kérdésekkel és kérésekkel. A legfontosabb információt most mégis ő adja meg. Az esőt. - És ez nyomozói, vagy női kíváncsiság, Miller? – vigyorogva lépek közelebb hozzá, s már épp terelném el az útból, hogy elintézzem az ajtón való berobbanást, mikor is ő minden szó nélkül teszi meg ugyanezt. - Hát, de minimum birtokháborításnak és betörésnek… rongálásnak – rázom meg a fejem a korábbi, jóllakott napközis vigyorommal – bár végtére is mindegy, mert sokkal rosszabb állapotúnak ezután se nevezhetjük ezt a kócerájt. Amúgy meg, Lloyd talált valami furcsát. Több felvétel van a lekért Red Rose szórakozóhelyről, mint ahány napot eddig üzemelt az újranyitás óta. Most az a kérdés, hogy hol van a buktató, melyik napokon nem működhettek volna, ők mégis nyitva voltak. Avagy valamiféle anomáliáról van szó, nem kapcsolták ki a kamerákat, korábban üzemelték be őket? Minden esetre érdekes. Most az egész benti egység a felvételeket nézi, Lloyd pedig utánajár minden olyan embernek akit a képeken láthatunk a polgármester önéletrajzában és aktáiban. Ez az egyik… - nedvesítem be az ajkam itt a nagy sokáig tartó szövegelésem közepette – a másik pedig amit már kint is láthattunk, jön a vihar. Elég magas szintű riasztást adtak ki Brooklynnak pont erre a térségére, nagyjából háromnegyed-egy óránk van még hátra, hogy nyomokat keressünk, másként elmos mindent az eső. Csak ezután követem őt, ha már olyan elegánsan eltűnt az ajtó nyílásában. Óvatosnak ugyan óvatos léptekkel haladok, de ez még nem jelenti azt, hogy a ósdi, ezer éves faburkolat nem kezd el nyöszörögni a súlyom alatt, vagy nem sikerül rátaposnom egy-egy rongydarab alá rejtett üvegcsére, fiolára. - Nem úgy néz ki, mint egy sűrűn háborgatott ház – utalok a vastag por és falevél rétegre, amit nyilván a nyitott padlásrészen keresztül fújhatott be a szél. A falakon kötelek, itt-ott szerszámok lógnak, több kisebb és nagyobb fém, páncélos szerkezetű szekrény pihen a sarkokban. Egy széles, műhelyi asztalra emlékeztető asztalon különböző méretű kések, papírhalmok, injekciós tűk és ezer éves elsősegélydobozok pihennek. - Mintha egy… régi labor lenne – húzok ki a bőrdzsekim belső zsebéből egy tollat, annak segítségével lökdösve félre egy-egy fiolát, vagy túrva fel a papírkupacokat – ezek… - hajolok közelebb az egyik, előre megtöltött fecskendőhöz valamint a mellette lévő esővíztől elmosott, de nyomokban még kivető feliratú dobozhoz. - Rebif 22? Az… - telefon elő, a Google jó barátunk, s már pötyögöm is be a gyógyszer nevét – Sclerosis Multiplex kezelésére előtöltött, oldatos injekció. Apám fasza, csak én érzem azt, hogy ez kezd egyre zavarosabb lenni? – lépek hozzá közelebb remélve, hogy ő is talált valami kézzel foghatót. Bár, ahogy végignézek ezen a kócerájon, itt csak az nem talál semmit aki nem is akar. - Van egy újabb elméletem...az emberünk Brooklyni. A környékbeliségében már biztosan hiszek, elvégre mi a francért lenne itt, két lábon is megtehető közelségben egy ilyen ház, vagy nevezzük ezt bárminek is? Itt vannak néhány száz méterre a külvárosi lakások, nem tarthat sokáig idejutni. Talán saját lakása nincs is, ezen a részen pedig minden bizonnyal nem sűrűn gondolják azt, hogy bárki is beköltözne egy putriba. Jó rejtekhely és otthon egyszerre. A bakancs katonai szolgálatra utal, de a szériaszám egészen régre vezet vissza, tizenöt-húsz évvel ez előttre. Középkorú, inkább ötvenes eleji lehet az emberünk, aki minimum húsz évet szolgált. Minden bizonnyal a katonaságból eredő problémái vannak. Szorongás, esetleg lelki és-vagy idegi alapú problémái, üldözési mánia, gondolva itt a kivehetetlen, remegős kézírására - biccentek a sárgás papírok kupaca felé - egy gyerek tűnt el, vagyis a személyes bosszút ide vezettük vissza az előbb - mutatok néhány gyerekruhára hajazó ruhadarabra - mi van, ha a polgármestertől manhattani letelepedést remélt? Mi van, ha ezt megtagadták tőle? Egy gyereket ilyen helyen nem nevelhet, és ha igaz az, hogy ő vagy éppen a gyerek sclerosissal kezelendő személy, akkor orvosi ellátásra is szükség van. Ami azt is jelenti, hogy város, orvosi rendelő de inkább kórház közeli helyen, jobb környezetben akart letelepedést magának és a gyereknek. Ha netalántán még ismerte is személyesen a polgármestert, esetleg még kadét korukból, remélhetett segítséget tőle, amit aztán nem kapott meg. És még egy, ami talán többet segíthet...ha beteg valamelyik és kapja a gyógyszereket, akkor az orvosi nyilvántartásban is szerepelnie kell.
- Jobb esetben, igen, azt, de majd még meglátjuk. – jegyzem meg halkan, töprengő és elkomolyodó fizimiskával, amikor Stanton megállapítása szerint cigarettát gyújtottak ezzel a bizonyos gyufával. Én ebben nem voltam annyira biztos. Csak akkor állok fel, amikor a társam szabadkozva kijelenti, hogy ő nem nő és nem is úgy működik, mint mi satöbbi, satöbbi, satöbbi… - Azt imént nem azt mondta nekem a kocsiban, hogy nem számít, egy adott nyomozó nő-e vagy férfi? – kérdezem tőle csípőre tett kézzel és szúrós tekintettel. Utáltam, amikor a szakmámban kihangsúlyozzák, ha nő vagyok, szóval, ha ezt megjegyezték, máskor haraptam. – Ejnye, maga is olyan, mit a többiek. – rázom meg a fejem rosszallóan, de ezt már inkább játékosan. Nem vagyok én az a sértődős, nebáncsvirág fajta, meg amúgy is az önértékelésemnél sokkal fontosabb dolgunk van most. Ráadásul a legtöbb kolléga tisztában volt már a kepeségeimmel és jómagam is. - Nyilvánvalóan van, és már bakizott, pontosan azért vagyunk most itt és azért jutunk el a Red Rose-ba. – állapítom meg reagálva további okfejtésére, mert szerintem ez is evindens volt. Egyszer minden össze fog állni, habár jobb lenne előbb, mint később. Végre az ajtóra és a faházra terelődik a szó, de amikor a nyomozó ismét csak a női mivoltomra tesz célzást, lassú mozdulattal felé fordítom a fejem és egy amolyan „ez most komoly?” arckifejezést lövellek irányába. - Természetesen a nyomozói. Tudja, egy kislány élete a tét. – válaszolok kimérten, azért enyhe grimasz kíséretében, majd alig láthatóan megforgatom a szemem, amikor észreveszem huncut, bárgyú vigyorát. Ez most szívatni akar engem? Vagy csak szórakozik velem? Örülök, ha legalább egyikünknek helyén van a szénája. Aztán már egy ideig nem is figyelek a másikra, amíg a nem túl biztató kinézetű faajtóval kezdek el foglalatoskodni. Csak akkor térek vissza újra a társalgás élvezetes mivoltához, amikor már készülök berúgni azt. Igaz, akármi is a válasza, én megteszem. - Rendben, akkor ezt is írja bele a jelentésébe. – szólok vissza pimaszan, amikor kiegészítéskánt még egyéb finomságokat tesz hozzá az általam felhozott bűncselekmény mellé. Igazából látom rajta, hogy körülbelül ő is ugyanezt tette volna, mint én, és ez tetszik, hogy nem akadályoz abban, amiben jó vagyok. Volt már részem olyan kollégával összedolgozni, aki annyira földhözragadt volt, hogy a szabályokat bemagolva akart bűnöst elkapni. Mondanom sem kell: nem jött össze neki. - Hát ez mégsem éppen vadászház. - jegyzem meg én is kicsit szűkebb szavakkal, mint azt Stanton teszi, amikor is belépünk az ósdi, mocskos és poros lukba. Belépvén minden látok idebenn, csak éppen azt nem, amire számítottam. Habár azt sem tudom, igazából mire számítottam, de biztosan nem erre. Még életemben nem láttam ekkora kupit, elsőre olyan az érzésem támad, minta az American Horror Story Freak Show-jába léptünk volna be. A munkám során elég sok lepukkant helyszínen jártam, de ez viszi a pálmát. Közben aztán, ahogy azt ígérte, vagyis ahogy azt kértem tőle, a házba beérve elmondja, hogy mik is azok a rossz hírek, amelyeket az irodából kapott. - Szóval valószínűleg azokon a napokon is ténykedtek bent valakik a klubban, amikor még nem is volt nyitva? Ez lehet a legvalószínűbb? Maga is így gondolja? – hadarom a kérdéseket most én felé, de inkább csak olyan költői módon. Azt, hogy kinek van igaza, úgyis bizonyítják a felvételek. Habár jelen pillanatban fogalmam sincs, hogy pontosan mire gondol, de még a saját gondolataim is kuszák. Köszönve annak, hogy elég sok információval lettünk gazdagabbak, mióta eljöttünk Brooklynba. - Az nekünk pont elég lesz. – vonom meg a vállam, amikor hozzáteszi még azt is információ gyanánt, hogy éppen ebben a térségben nagy erejű vihar várható, emiatt kevés az időnk, de nem lennék én, ha idegeskednék egy kis eső meg szél miatt. Amúgy sem könnyű engem megijeszteni, szeretek lazán és optimistán állni a dolgokhoz. Habár van az a pont, amikor feldühítenek, akkor viszont kő kövön nem marad, olyan erővel söpröm el, azt aki keresztbe tett nekem. Ezután elkezdünk kutatni és nézelődni az elhagytatott lakban… - Itt biztosan nem lakik senki, legalább is egy ideje nem. Habár, igen, a gyerekruhák, a néhány evőeszköz arra enged következtetni, hogy valaha valaki lakott itt de, de az nem mostanában volt. Már csak a felhalmozódott por és levélkupac is erről árulkodik. Nem minta egy tisztaságmániásnak képzelem az emberünket, de akkor is…. - kezdek bele én, amikor ő végez a véleménynyilvánításával, az épülettel kapcsolatban. - A Rebif a… - kezdenék bele minden orvosi tudásomat beleadva, meghallván Stanon szavait, amikor is már kissé távolabb lépek attól a fémasztaltól, ahol most éppen kutat, viszont ő gyorsabb volt nálam. Azután meglepetten tapasztalom, hogy az az ember, aki eddig mindenre tudta a választ a Google-t használja segítségként. Még el is nevetném magam, ha nem lenne ennyire komoly a helyzetünk. - Google? Az eddigiekből kiindulva azt hittem, hogy maga fejből vágja a világ összes gyógyszerének és kábítószerének a nevét. – jegyzem meg szemtelenül, majd tovább hallgatom a betegségről való elméletét. – És nem, nem csak maga érzi ezt, erről biztosíthatom, nyomozó úr. - Remélhetőleg nem a gyerek a beteg, habár.... – helyeslek, miközben fejemet még mindig forgatom a helyszínen, hogy vajon mi használhatót találunk még ezen a szemétdombon. - Azt meg tegye el, az is menjen a laborba! – teszem hozzá az fiolára célozva, hiszen mindenképp meg kell arról bizonyosodnunk, mi van az üvegben. - És az meg ott mi a franc? – bökök ujjammal egy használt, elszíneződött fecskendőre, mert a benne levő folyadékmaradvány nem éppen az úgy néz ki, minta Rebif 22. Szinte rögtön ezután megpillantok egy gondosanan összehajtogatott alufólia csomagot, s elővéve ismét az undi gumikesztyűt, óvatosan kicsomagolom azt: krémszínű félig összetört tabletták. – Metadon?! Ez egyre jobb… Még egy laboranyag. - húzom el a számat. Már csak azt reméltem, hogy nem gyereknek lett beadva. Egyiknek sem. Annak idején, amikor azt hittem, hogy követhetem az álmaimat, gyereksebésznek készültem, ezért különösen érzéken vagyok az emberpalánták iránt. Hamarosan Stanton nyomozó előáll egy kész vagy inkább fékész elmélettel. Szótlanul, szinte le sem véve róla a tekintetemet hallgatom szavait, amikkel nagyrész én magam is egyet értek. - Ez egy egészen jó elmélet, majdnem mindennel egyet értek. Azonban nem tudom…., van itt még valami. Nem hiszem, hogy csak ennyi lenne. Egy manhattani lakhatóság? Végül is ki ne költözhetne Manhattenbe? Ha a gyerekről van szó, egy ember bármire képes. Ráadásul Brooklyn-ban is van jó orvosi ellátás. – mondom sóhajtva, mert amikor az egyik pillanatban úgy tűnik, hogy tisztán látom a dolgokat, akkor minden elhomályosul. - Mennyi időnk van még a viharig? – kérdezem társamtól és közben újra csak elkezdek járkálni a helyiségben, nem szeretnék szem elől téveszteni semmilyen bizonyítékot. – Szét akarok itt még nézni. Maga felhívja megint a haverját az orvosi nyilvántartás miatt? Ekkor pillanatom a rozoga kandalló felé vetődik, majd hosszas figyelés után, látok is valami furcsát a kialudt hamuban. Csipesz híján kézzel nyúlok bele, majd két - illetve egy nagyobb vagy meg kisebb papírdarabkát kortok ki onnan. Ez egyiken csak egy kis logószerűség látható a következő szöveggel: Woodhull Hospital Spy. Csak nem egy pszichiátria a jelentés maradvány? - Hey, Stanton, kapja már elő megint az okostelelefonját és guglizza ki! Létezik olyan pszichiátria Brooklynban, hogy Woodhull? Mert nagy a valószínűsége, hogy a gyanúsított pszichiátriai kezelésen vett részt. – szólok oda a partneremhez talán egy kissé utasító hangnemben megfeledkezve arról, hogy ő nem valamelyik beosztottam vagy apám emberei. – Mármint, ha megtenné. - egészítem ki gyorsan ez előzőt miközben ajkamba harapok. – Valakinek nagyon sietős volt a dolga. - A saját mobilomat jelenleg nem szívesen venném elő, ugyanis szinte biztos vagyok benne, hogy Robert a bátyám már vagy százszor hívott a kis betege miatt, viszont most várnia kell. - A másik pedig, mily’ meglepő egy katonai elbocsájtó papír darabkája… Nem csoda, ha az emberrabló nem épeszű. Drog, pszichiátriai problémák, nyilván PTSD, beteg gyerek, anyagi gondok. - rázom meg a fejem még mindig a kandalló előtt guggolva. - Ja, és még valami. Megint csak kellene a lexikális tudású agya. – pillantok fel a már remélhetőleg mellettem álló férfire, majd egy porban kirajzolódó cipőnyomra bökök mutató ujjammal. – Az ott annak a bakancsnak a lenyomata, amit a Central Park-ban találtak? Van egy százasom rá, hogy egyeznek. - Igazán kíváncsi vagyok, hogy mit találunk a nightclubban, de csak remélni tudom, hogy oda látogatásunk során egy kicsit tisztábban láthatunk. Azok után, amit az előbb maga olyan szépen összefoglalt szerintem is megállatható, hogy a személy, akivel majd szembe kell néznünk egy brooklyni fekete bosszúéhes apa, ki bármire képes a gyerekéért, ezen kívül drogfüggő, pszichiátria eset, PTDS-s ex katona, aki nem mellesleg egy izomkolosszus katonai kiképzéssel és fizikummal megáldva. Hű, de jó lesz ez! - nem mintha félnék bárkitől is, csak úgy hangosan gondolkodva leszögeztem, miközben kiegyenesedem, hogy nem lesz egyszerű dolgunk.
Túl nagy a lezárt ügyeim tárháza ahhoz, hogy most gyors egykettőben visszakotorjam az agyamban, hogy volt-e ehhez hasonlóan szürreális és hibával teli esetem az elmúlt fél évben? Elsős blikkre azt mondom, hogy igen, akadt jó néhány, de igaz ami igaz, ebben van valami furcsa baljóslat… mintha a tarkóm megállás nélkül bizseregne és szúrna, mintha ott születne meg a testem első valódi jelzése azt illetően, hogy ennek csúnya vége lesz. De legalábbis valahol megfog még gyűlni a bajunk az elkövetővel, csak legyünk elég ügyesek, de főleg gyorsak ahhoz, hogy előtudjuk őt keríteni, vagy csalogatni a rejtekéből. - Ezt én most úgy nagy általánosságban értettem, Miller. Hogy nézzük bárhonnan is, de egy női és egy férfi agy, merőben más… jaj, te jó ég, ne csavarja már ki mindig a szavaimat, hé! – csattanok elsőre talán szigorúnak tűnő éllel a hangomban, de ha jól figyel miközben elfordulok tőle, láthatja a játékos vigyoromat és fejem jobbra-balra való aprócska, ingató mozdulatait. Kikészít ez a nőfajzat! Eleinte amennyire nem tetszett nekem ez a kis párososdi, amennyire megtudtam volna kopasztani az amúgy is kopaszodó kapitányt, most annyira hálásnak érzem magam az irányába. Nem sokszor van lehetőségem az övéhez hasonló mentalitással és vehemenciával találkozni. Ez pedig kifejezetten jókedvre derít, szórakoztat és egyféle kihívás elé is állít. Megjegyzését hallgatva aprókat bólintva jelzem, hogy igaza lehet. Egyelőre még annyira szerteágazó, annyira össze-vissza és érthetetlenek a jelek, hogy semmiben nem lehetünk biztosak. Mint ahogy abban se, hogy mi vár ránk odabent. Talán ezért is éreztem úgy első körben, hogy talán nekem kellene berobbantani az ajtót, ami… mondjuk úgy, hogy egyféle férfiúi előzékenység. Talán Miller tökösebb, mint a legtöbb hím egyed, akivel eddig együtt dolgoztam, de ettől függetlenül az agyam szerint mégiscsak nő. Nem kételkedek azt illetően, szétrúgná ő akárki seggét, de azt azért senki ne vegye már el tőlem, hogy én vagyok a férfi, tehát előzékenynek és védelmezőbbnek kell lennem vele szemben. - Legprofibb fogalmazási formát fogom választani, hogy hűen visszaadjam a jelenetet – félrebillentett fejjel nézek végig rajta, majd fújva egyet, tarkóm dörzsölésével követem őt befele. Elképesztő… ilyen nőt még nem láttam. És amennyire sejtettük, hogy nem egy egyszerű esetet kaptunk a nyakunkban, az most úgy igazolódik be egyről a kettőre milliónyi újabb információval és nyommal. Amilyen bonyolultnak tűnik ezen „újdonságok” miatt, pont annyira sodródunk ezzel az igazság medrébe, mert hát nem véletlenül vagyunk azok, akik. Nem kevés hasonló esettel találkozhattunk már a munkánk során, így minden nyilvánvaló elméletet összetudunk dobni, megspékelve ezt a talánokkal. Mert hihetetlen vagy sem, olykor a „talán” kis lehetőséglatolgatás mögött rejlik a valódi igazság. - Lehet. De ez nem jelenti azt, hogy be kellett volna kapcsolni a kamerát. Saját magukat buktatnák le vele, szóval biztosra így se mondanék semmit. De ezt a részét most hagyjuk is. A többiek már szimatolnak, most… erre összpontosítsunk – biccentek a mocskos tér felé, ahol nem tudok úgy megtenni egy lépést egyik irányba se, hogy ne taposnék rá valamire. Legyek én bármilyen óvatos, ez a törekvés most teljességgel kivitelezhetetlen. - Valóban nem. Ha nem áll egy fél centis por meg mocsokréteg mindene, akkor… - semennyi. Fejezném be, mikor is a furcsa, korábban már hallott gyógyszer után kezdek kotorászni a neten. Miller letaglózott kérdése és kijelentését látva viszont félrefordított fejjel ütközök meg a pillantásán. Ujjaim megállnak a további pötyögő mozdulatban, szemöldököm feljebb csúszik a ráncolódó homlokom irányába. - Mégis mit gondol Miller? Mi vagyok én patikus? Vagy orvos? Mindennel nem lehetek tisztában, és nem hívogathatom állandóan a bentieket. Ez a kis csúcskategóriás telecsoda – lóbálom meg a levegőben a telefont – pedig azért van, ha már okosabb az embernél, hogy megmondja azt, amivel mi nem vagyunk tisztában – „na erre varrj gombot, kisanyám!” pillantással bólogatok jókorákat. Nem szégyen ám segítséget kérni a technikai kütyüktől, ha már hordunk magunknál, és a mai világban teljesen mindegy merre megyünk, mindig lesz térerő lefedettség – de azzal nem voltam tisztában, hogy maga talán tudja, hogy mit is tud ez a relief… vagy mi – ciccegve vetek még egy pillantást a dobozára. Rebif. Há’ majdnem. A tollam korábbi helyéről előcsúsztatok néhány műanyag, lezárható tasakot, hogy egyiket-másikat megtöltsem a kezembe akadó, és nyomra vezetőnek vélt kacatokkal. - Nem kis fájdalomról lehet szó, ha már Metadon kell, bár… - húzom el a szám – tudja, én itt már azt se vetem el, hogy alapjaiban véve egy drogtanyán vagyunk. - Ha ennyi lenne már mehetnénk is haza. Túl egyszerű… túl…egyszerű – ismétlem akadozva, mély levegőt véve. Nem tetszik ez a dohos, áporodott szag. Ki tudja, hogy mi van még itt a levegőben?! - Az lehet, hogy van. De az a kérdés, hogy itt Brooklynban tudják azt az ellátást biztosítani? Egyáltalán van olyan ellátás itt, ami kellett volna a gyereknek, vagy csak ott, Manhattanben? – megint csak egy rahedli kérdés. De erről is szól a nyomozás nem? A létező legélhetőbb utakat, kiskapukat megtalálni ahhoz, hogy felderítsük az utunkba gördülő rejtélyeket. - Negyvenöt, negyven perc talán – azt már nem teszem hozzá, hogy ez nyilván függ a széltől is. Utasításnak tűnő kérdésére nem is reagálok szóban, szinte automatice kapcsolom a vonalba Lloydot, miután készítek néhány képet a gyógyszerek gyártási évéről, lejártáról és a forgalmazó címkéjéről. - Küldtem néhány képet, nézd meg őket és járj utána kérlek, hogy Brooklyn – Manhattan távban mikor adtak el ezekből és kiknek? Kórházak, patikák, bármelyik lehetséges. Csak ennyim van. Se recept, se más. Jutottatok valamire? – menet közben hangosítom ki a készüléket, majd egyszerűen csak fordulok a sarkamon, hogy közben a telefonom zseblámpájával olyan helyekre is bevilágítsak, ahol eddig nem feltétlenül kerestünk volna válaszokat. Fiókokban, asztalok alatt, polcok tetején. - Átnéztem a nyilvántartásokat a képeken szereplő emberek után kutatva. Két feketét találtam. Mike Howard és Walter Williams. Mike a legutolsó adatok alapján most lenne ötvenöt éves, amennyiben nem veszítette volna életét egy balesetben három évvel ez előtt. - Nagyon szuper. És a másik? - Őt még… még ellenőrzöm Jared, nem tiszta a kép. Majd még hívlak – és ezzel most Lloyd az, aki bontja a vonalat, nekem lehetőségem sincs egy kezembe akadó, szétázott, elmosódott kép miatt. - A Woodhull a Broadway str.-nél van – motyogva mondom ki mind ezt anélkül, hogy megint igénybe kellene vennem a világháló nyújtotta lehetőségeket – ott jöttünk el mellette idefele jövet, de nézze csak – lépek át egy ripityára tört…ki tudja, hogy micsodát, majd egészen közel lépve hozzá mutatom oda a képet. - Ez nem az egyik pasas a képekről? Wentworth polgármester képeiről? – csak tartom magunk előtt a fényképet, s bár nagyon nehezemre esik elszakítani a tekintetemet róla, de mégis megakadok az elbocsájtó papíron, majd az elméletét ízlelgetve piciny bólogatásokkal a lábbeli otthagyott nyomát fürkészem tovább. - De… ez az a bakancs – s miként ő végigdarálja, hogy mire kell számítanunk, elkerekedő szemekkel áll meg bennem az ütő – azt hiszem, hogy őt fogjuk a klubban megtalálni – kékjeim újra a férfi eltorzult arcát elemzik viseletes papíron – mintha láttam volna ezt az alakot és nem a fényképekre gondolok. A nyakamat tenném rá, hogy a Red Rose emberei között ott volt ő is, mikor bezárattam annó. Akkor viszont… Nem folytatom, kinyomom a telefon zseblámpáját, hogy ma már sokadszorra csörgessek rá Lloydra, aki hallhatóan türelmét veszítve morran bele. - Az ég szerelmére, így nem tudok dolgo… - Lloyd! Ne tévesszétek szem elől a polgármestert! Rendeljetek ki mellé embereket! Se ő, se a felesége ne mozogjon felügyelet nélkül, ez… ez fontos! - Akkor rájöttetek. Nem is értem, hogy miért vagyok én, ha mindig előrébb jársz? Azért elmondjam, hogy én mit találtam? - Hallgatunk – hangosítom ki, hogy Miller is hallhassa őt. - Walter Williams negyvenkilenc éves, brooklyni férfi. Fekete, ami gondolom nem meglepő. Két éve szerelt le katonaként, miután erős depressziót, üldözési mániát és egyéb, pszichiátriai kezelésre szoruló betegséget állapítottak meg nála. Volt egy sérülése ami gerinc bántalmakat hagyott maga után, és amire fájdalomcsillapítókat kellett szednie. A metadont egy Flynn Rhodes nevű férfi váltotta ki fél évvel ez előtt, Manhattan egy világvégi patikájában. - Tehát nem is saját maga szerezte. Valószínűleg nem volt javallott neki, és… - … és bizonyos, hogy drogként használta és használja talán ma is. - És mi van a családdal? Feleség? Gyerek? - A felesége nem sokkal az után halt meg, hogy ő leszerelt. Előtte békés házasságban éltek, de a mai napig nem tisztázottak a körülmények, hogyan hunyt el az asszony. Egy gyermekük született, Albert, aki viszont veleszületett betegségben, egy évvel ez előtt halt meg. Brooklynban elvileg nem volt számára megfelelő betegellátás, ezért Manhattanbe kellett átjárniuk, ami nem kis költséget rótt Walterre. És erre jönnek még a plusz kezelések, ellátás. - Akkor talán azért elhagyatott már ennyire ez a hely. Arról nincs szó, hogy korábban indítványozott e polgármester felé bármiféle kérvényt? - Ha volt is ilyen, nincs róla írásos forrás, sajnálom. - Semmi baj, ez már… így is épp elég. Tedd meg amire kértelek, hamarosan megyünk vissza – bontom a vonalat, teljes elképedéssel fürkészve a társam arcát. - Arra gondol, amire… én is?
Olyan személynek tartom magam, aki elég jól elboldogul egymagában is a munkában, sőt számtalan ügyet oldottam már meg egyedül. Nem tartom magam egy ostoba nőnek, sem elveszettnek, legkevésbé nem találékonynak. Azt hiszem a családom vérmérsékletének köszönhetően ehhez kellő bátorság és néha hasznos meggondolatlanság párosul, vagy inkább az az ösztönösség, amiről Stanton is beszélt nemrég. Igaz, hogy én egyáltalán nem ezt az életet akartam, de ha már muszáj ezt tennem, másnak lennem, akkor mindent beleadok. Ahhoz képest, hogy eddig egyedül voltam a leghatékonyabb, azt kell, mondjam, annyira nem is szörnyű ez a partner dolog. Igazából nem tűnik egy hülyegyereknek ez a Jared Stanton, sem pedig rossz rendőrnek. Ki lehet jelenteni, hogy még egy társam sem volt ennyire értelmes, mint ő, akivel össze kellett dolgoznom. Lehet, hogy még én magam is tanulók tőle egy-két trükköt. Naná, hogy ezeket a gondolatokat soha nem mondanám ki hangosan, - valaki túlságosan el lenne szállva magától -, de néha az az érzésem, hogy teljesen egy hullámhosszon vagyunk, ami ezt a fránya ügyet illeti. Hah, persze, ő is csak pasiból van, és olykor-olykor elereszt felém egy –két csipkelődő megjegyzés, amit én természetesen nem hagyok annyiban. - Még jó, hogy azt azért feltételezi, hogy a nőknek is van agyuk. – morgom még a válasza után is, egy újabb fintorral egybekötve, inkább csak az orrom alatt, majd faképnél hagyva őt, most már minden figyelmemet az ajtórobbantásnak szentelem. Persze nagyon is világos volt, hogy mit akart mondani az imént, csak hát na. - Ajánlom is! – csak akkor szólok már vissza szigorú arckifejezéssel, amikor az ellenem felsorolt bűnlajstrom kiemelés után kijelenti, hogy megpróbálja minél élethűbben visszaadni a mostani a jelenetet. Csak akkor húzom halvány mosolyra ajkaimat, amikor már bent vagyok a házban és ő nem láthatja. Amikor a éjszakai klubos kamerák kerülnek újra beszélgetésünk középpontjába, csak megadóan bólintok, hogy valóban kár most ezen agyalni, inkább koncentráljunk a lak tartalmára. Ahol is valóban minden odafigyelésünkre szükség van, hiszen igen nehéz dolog kiszűrni, mi a fontos bizonyíték a sok szemét között. Habár nekünk ez is elég jól összejön… Egészen jól halad is a munka is, amíg én meg nem jegyezem azt a dolgot az internetes böngésző használatával kapcsolatban ugyanis akkor rövid időre elkalandozunk a kutatás örömétől. - Én kérek elnézést.- emelem fel magam előtt védekezőn mindkét karomat, amikor kijelenti, hogy ő sem tudhat mindent – tééényleg? -, majd ecsetelni kezdi a modern technikai vívmányok hasznosságát. - Még mindig Rebif. - javítom ki gondolkodás nélkül, amikor eltéveszti az eddig kezében tartott gyógyszer nevét, de amikor megjegyzi, hogy ő viszont nem gondolta rólam, hogy én esetleg tisztában vagyok annak hatásával, azonnal elkomolyodok. - Van némi rálátásom az orvosi dolgokra, de nem lényeg… - felelem szűkszavúan miközben összeszorítom ajkaimat, majd azonnal tovább állok újabb bizonyíték után kutatva. Most nincs hangulatom felhozni azt a kellemetlen emléket, miszerint két évet jártam az orvosira, de aztán apám úgy döntött, hogy nekem rendőrnek, nyomozónak kell lennem, mert neki úgy válok hasznára. Ilyenkor jön az aztán, hogy hazudnom kell arról, hogy miért is hagytam ott. Ahhoz meg valamiért most nincs kedvem. További okfejtegetések következnek mindkét fél részéről ezzel a hellyel és az emberrabló indítékaival kapcsolatban, s minél több bizonyíték kerül a markunkba, mi annál megingathatatlanabbnak érezzük magunkat. Igazából nem is számít, mennyi idők van az égiháború elérkezéséig, hiszen én biztosan nem megyek el innen addig, amíg minden alaposan fel nem forgattam argumentumért cserébe. Hamarosan Stanton is nekiáll ténykedni, azaz újra felveszi a kapcsolatot megszokott kollégájával, aki odabentről segíti a nyomozásunkat. Azt rögtön leszűröm, hogy nem ez az első közös küldetésük, elég jól működnek együtt. Aztán mindennek a tetejébe jön még nekünk a kis Metadon adag, a pszichiátriai jelentés és az elbocsájtó papír egyvelege – azt kell mondanom, egészen szerencsések vagyunk terhelő bizonyítékok terén. S ha ez még nem lenne elég, a másik fél még egy ósdi fényképet is talál a lehetséges elkövetőről. Miközben a hamu között turkálok, mint valami csöves, elismerően kapom fel a fejem akkor, amikor a nyomoz kijelenti, hogy ő még látta is a Woodhullt idejövet. Komolyan? Ezt mindent tud és észrevesz? Viszont így még jobban tisztul a kép a fejemben, főleg, amikor hozzám siet és megmutatja nekem is azt a bizonyos fotót, amit a néger hapsiról talált. - De, ez pontosan ugyanaz az a fickó. – állítom határozottan, miután alaposan megvizsgálom az előttük lebegő képet. Igen jó arcmemóriával rendelkezem, de ezt az ocsmány arcot akkor sem tudnám elfelejteni már, ha akarnám. Pedig én aztán láttam már jó pár torz emberi alakot, de ez viszi a pálmát. Tovább figyelem a mellettem álló férfit, amint arról beszél, hogy talán láthatta már a klubban az emberünket, akinek mostanra már neve is van: Walter Williams. - Nem tudom, én még sose jártam ott, ez maga asztala.- engedem most át neki egy pillanat erejéig a babérokat, hiszen nekem az a Red Rose egyelőre tabula rasa. Szinte egyszerre ér el bennünket a felismerés, de Stanon ekkor már csörgeti is újra a kedves Lloydot, aki bizonyára „örül neki”, azzal az utasítással, hogy a polgármestert és családját azonnal állítsák különleges védelem alá. Erre aztán még a kihangosított telefonkészüléken keresztül jön pár új infó, megerősítés olyan dolgokról, amit már amúgy is sejtettünk, de így már biztosak is lehetünk benne. Jöhet a következő helyszín. Miután megtörténik a vonalbontás a detektív egy olyan kérdést tesz fel nekem, amire pár pillanatig még én, akinek szinte mindig mindenre van válasza, sem tud azonnal felelni. - Ööö, hogy milyen jó, hogy magammal hoztam Brooklynba, ahová maga nem is akar jönni, és az itt talált bizonyítékok alapján rájöttünk, hogy ki az emberrabló? – szólalok aztán meg hirtelen orcátlanul miközben farkasszemet nézek vele, majd párszor megemelgetem a szemöldököm. A másik képét látva azonban azt hiszem, nem jött el annak az ideje, hogy egy jóízűt nevessek rajta, így inkább gyorsan helyesbítek. - Stanton, nyomozó, most akkor én kérdezem meg: a női agyak mélyreható tanulmányozása közben, talán arra a következtetésre jutott, hogy mi gondolatolvasók vagyunk? – szúrom neki a kérdést felvont szemöldökkel, de azt hiszem, ez még mindig nem a jó válasz. Nem tudom, miért, de élvezem, hogy cukkolhatom őt, és annak az idejét már meg sem tudom mondani, mikor volt az, hogy egy másik személy jelenléte ennyire szórakoztatott. - Szóval, megsúgom, nem tudom, magam mire gondol, de azt elmondhatom, hogy én mire. Határozottan kijelenthetjük, hogy megtaláltunk az emberrabló személyazonosságát, aki nem csak, hogy emberrabló, de valószínűleg végzett a saját felségével is, szóval gyilkos is. Másrészt, azt hiszem itt véget is ért a munkánk, ahol pedig megtalálhatjuk ezt az állatot, az nem más, mint a Red Rose. Szóval én arra gondolok, hogy mielőbb húzzunk el innen oda. Emellett a mostani telefonhívás után bebizonyosodott, hogy Walters nem egyedül dolgozik, szóval lehet, hogy mégiscsak szervezett bűnözés van a dologban, a néger meg csak egy bosszúvágytól fűtött katona, aki elvégezte a piszkos munkát. – magyarázom aztán már én is komolyra véve a szót, hiszen még mindig egy kislány életét kell megmentenünk, most még inkább. – Nos, maga mire gondol? – fürkészem most én a másik arcát. - Viszont, ha haladni akarunk, akkor el kellene kezdeni összeszedni az összes bizonyítékot, mielőtt örökre elvész. – jegyzem majd, majd meg is indulok további tasakokba pakolni a fontosnak tűnő anyagokat. Miután végzünk körülbelül úgy meg lehetünk rakva, mint valami piaci kofák. – Hú, lassan kereskedni is lehetne ezekkel. Ekkor azonban a hirtelen beáramló fuvallat és mennydörgés jelzi számunkra, hogy talán előbb ideért ez a természeti katasztrófa, mint azt vártuk. Szinte azonnal az odakint parkolt autómra tudok gondolni, amit nem szeretnék kitenni ennek a borzalomnak. - Azt hiszem, az autóig futólépésben kell megtennünk az utat.- fordulok hirtelen Stanton felé aggályoskodó tekintettel, majd minden célom ezt meg is tenni, amikor az általam tönkrevágott ide-oda libegő, nyikorgó faajtó nekem csapódna, s ha nem teszem arcom elé védekezőn ki karjaimat, minden bizonnyal le is csap. Amint kinézek aztán az erdőre, nem sok mindent látok, hiszen az eső olyan hirtelenséggel ered el, hogy még a közelebbi fák és bokrok körvonalát is alig tudom kivenni. Nem mellékesen ezen még segít a nagy erejű szél és villámlás is. - Ó, hogy a fene egye meg! – fakadok ki. – Én idióta, az autót meg csak úgy ott hagytam nyílt terepen, minden védelem nélkül. Át kellene vele állnom valami védettebb helyre, vagy baja esik. – bámulok felé továbbra is aggódó tekintettel. Igazán nem akartam így kifakadni, pláne nem ELŐTTE, de ezt más úgysem érheti, milyen viszonyt ápolok én a kis Bugattimmal.
- Egyetlen egy alkalommal se állítottam, hogy ne lenne – az más kérdés, hogy olykor megkérdőjelezem ezt, többek között a kedves menyasszonyom esetében, akivel nyilvánvalóan a legtöbb időmet töltöm. Ja, nem! Ma már sokkal szívesebben vagyok a munkatársaimmal, ők legalább nem szedik le rólam a keresztvizet is ha vétek egy csepp kis hibát. De tény, ami tény, őt ismerem a legjobban – vagy nem – mint nőt, a személyes környezetemben. Nagymenő ügyvéd a Kedves, és ennek betudható talán maga az is, hogy sokkal több minden marad meg a fejében egy-egy melóját, ügyfelét illetően, mint a mi közös életünk esetében. Mondok neki valamit reggel, észre se veszi, ellenben egész nap, de még két nap múlva is a három hónappal ez előtti esetéről papol úgy, hogy teljesen megfeledkezik az én szavaimról. Lehet az egy egyszerű kérés, megjegyzés, időpont egyeztetés. Aztán természetesen, ha én kezdek el valami hozzám köthető ügyről beszélni, jön a sokadik világháború, aprószentek potyognak az égből, és az én kurva anyámat, amiért megint elő merek hozni bármit is. És ha jobban belegondolok, anyu ugyan ilyen volt apuval is világéletében. Vérig sértődött, ha nem hallgatták meg, de ha ő nem hallgatott meg mást, az természetes volt. Én mondom, azért a nőkön nem egyszerű dolog kiigazodni. És azt hiszem, hogy emiatt se meglepő az, hogy eleinte nem szívleltem a gondolatot, hogy nekem egy nővel kell együtt dolgoznom. Ez a nő viszont... talán ő sincs tisztában vele, de remek csapatjátékos. Szimplán ellenkezik. Pont, ahogy azt én magam is tettem. - Az… - korrigálok tompán, majd apró biccentéssel, csíntalan mosollyal biccentek a hozzáértését illető kérdésekre – akkor mostantól Doktornő, vagy Nyomozó? – rázom a pofonfát, mintha csak a saját magam tudatlanságáról, hozzá nem értéséről próbálnám elterelni a figyelmet. Mert hát valljuk be… van, amivel tisztában vagyok és van, amivel nem. Elég sokféle gyógyszert ismerek, főként azokat, melyek kifejezetten népszerűek drogként „fogyasztva”. Mondhatni sokkal jobb vagyok a nyomozás egyéb formáiban, mint a gyógyszerészetben, ergo nem telik bele sok időbe, hogy elkezdjem fejben összetenni a dolgokat néhány kép, pár egyéb nyom segítségével. És azt hiszem, hogy a közös nevezőt is sikerült megtalálnunk, Legalábbis egyelőre úgy néz ki, - Mhmm többek között – nevetek fel még annak ellenére is, hogy a Lloyddal való telefonbeszélgetés ijesztően feszültté tett néhány perc erejéig. Nem szívesen foglalkozok gyilkosokkal, főleg nem olyanokkal, akik kiszámíthatatlanok. Olyanokkal pedig főleg nem, akik a saját szeretteiket küldik a föld alá a saját gyengeségük és kiszolgáltatottságukra hivatkozva. Most pedig nem csak magamért, de Miller nyomozóért is felelnem kell, nehogy veszélyt jelentsen rá is. - És nem, arra ezt még nincs mi bizonyítsa, de szó mi szó, hogy jobban képesek vagytok olvasni néha az arcrezdülésekből, mint mi, pasik. De ez már megint más téma – legyintéssel hessegetem el a felesleges köröket, majd hagyom kibontakozni az ő gondolatait, ha már az imént arra utaltam, hogy valóban kíváncsi vagyok rájuk. Elhallgatva őt, aprókat bólogatok, miközben szépen lassan – ha talán férfiúi büszkeségemen is esik ezáltal csorba –de belátom, hogy ezzel a hölgyeménnyel bármikor szívesen dolgoznék újra együtt. Már csak az a lényeg, hogy szépen lassan lezárjuk ezt az elsődleges, közös mérföldkövet. Bízzunk benne, hogy sikerülni fog. - Pontosan. Már csak egy dologra lennék kíváncsi… ez a valaki miként veszi ki a részét a dologból? Tényleg van köze ehhez, tettlegesen is? Vagy szimplán egy ócska díler álruhába bújva, mentőangyalt játszva, amiért kiváltja valakinek a gyógyszerét, amire valójában rá se szorul? Hosszú évek óta ezzel foglalkozok, de a mai napig nem jöttem rá, hogy miféle beteg világban élünk, hogy ennek az elmei torzulásnak annyian az áldozatául esnek. Atya világ – ingatom a fejemet ide-oda – hallottam már, hogy a megkínzottakból lesznek a kínzók, de… valahol nem tudom elhinni, hogy minden sanyargatott emberből rossz lesz. És ő? Semmi olyan említésre méltó nem volt a gyerek és fiatalkorában, ami erre feljogosítaná. Látja? – mutatom felé a telefonomat, amire Lloyd írásban is elküldte a jelentést – boldog gyerekkor, anya, apa, testvérek. Szép, nagy ház… elég jó tanuló volt ahhoz, hogy a tabella tetején legyen sőt, sportösztöndíjakat is szerzett. Viszont ha mentálisan annyira gyenge volt, hogy a katonaságot ennyire nem bírta, hogyan mehetett át az alkalmasságin? – ezt pont én kérdezem? – nem lehet akárkiből katona – ha csak kicsit is gyenge mentálisan, ha nem képes józanul gondolkozni bármikor és akármikor, ott hatalmas bukásnak lehetünk szemtanúi. - De tényleg ne tököljünk tovább itt, menjünk – beleegyező biccentéssel szedek össze én magam is jó néhány dolgot, ami még a segítségünkre lehet, noha azt hiszem ezen a ponton már réges-régen túl vagyunk. Már csak igazolni kell azt, hogy jól összetettük a sztorit Millerrel. Ekkor dörren egy jókorát az ég odakint, további robaj, valamint villám és hatalmas szélvihar kíséretében. Szinte reflexből kapok Miller és a felé közeledő ajtólap felé. Lehetőségem sincs őt elrántani előle, de legalább valamennyit feltudok fogni kézzel az ütés erejéből. - Jól van? – fürkészem az arcát, miközben félrelököm az ajtó maradványát. És végül megértem, hogy mi is az igazi probléma, ami az aggodalmát okozza. Az a meseszép autó. - Azt hiszem, hogy jelen állás szerint a kocsi meg a fényezés lehet a legkisebb gondja, Miller. Ne haragudjon, de így nem mehetünk ki! Várjuk meg, amíg csillapodik. Veszélyes lenne kimenni nyílt terepre ekkora viharban és különben is hova tudna most állni vele? Van itt fa, fa… meg még egy kis fa – és ahogy kimondom harmadszorra is, nem sokkal előttünk szakad a földre egy jókora méretekkel bíró ág. - Na erről beszéltem… lehet, hogy szabad ég alatt elveri a jég, de ha egy nagyobb ág ráesik, nagyobb kárt okoz. Várjuk meg itt, míg csendesedik, aztán mehetünk – mozgatom meg kicsit a csuklómat, amivel az imént felfogtam az ajtót. - Látja, magáról még egy ajtó is lepattan…. ilyet – ciccegek elégedetlenül – azon gondolkozok, hogy mit fogunk csinálni, ha facet to face állunk majd ezzel a kolosszussal? Lehet, jobban járnánk, ha eleve úgy mennénk be a Red Roseba, hogy alapos gyanúval, letartóztatási paranccsal bevisszük. Ha esetleg ott van, jobb mihamarabb lecsapni rá, nehogy kicsússzon a kezeink közül. Azt a kislányt a lehető leggyorsabban elő kell keríteni – nyakamat nyújtogatva lesek ki az ég felé, mely most kezd csak igazán sötétedni felettünk. - Fogalmam sincs Miller, hogy mikor jutunk ki innen. Addig elintézhetné a letartóztatásit. Ne csak én játsszak már titkárnőset.
Hihetetlen, hogy pillanatokon belül mennyire meg tudnak változni a dolgok egy ember életében. Két napja még azt sem tudtam, hogy kapok egy partnert, tegnap még csak el sem tudtam képzelni, hogy hogy tudok én majd bárkivel is akkordban dolgozni, hogy abból minőségi munka legyen, aztán most meg nem is olyan szörnyű a helyzet. Amikor megindultam Brooklyn irányába, tudtam, hogy találni fogunk valamit, találnunk kellett, de azt még csak remélni se mertem, hogy itt ennyi bizonyíték áll majd rendelkezésünkre, ez minden elvárásomat felülmúlta. Pedig mondjuk elég nagyok az elvárásaim. Azt kell, mondjam, hogy totálisan elégedett vagyok azzal, amit végkimenetelként kaptunk. Természetesen nem azzal vagyok elégedett, hogy egy kislány élete a tét, de úgy érzem, egész jó nyomon járunk. Már-már azt is elfelejtem, hogy valójában, miért vagyok itt. Én csak egy tégla vagyok, nem pedig igazi rendőr. Mostanában igen gyakran elfeledem ezt, és talán még magamnak sem vallom be, de élvezem ezt a rendőrösdit, segíteni akarok… Úgy tűnik, hogy kettőnk közül nem csak én vagyok az a fajta személy, aki szereti, ha övé az utolsó szó. Ó, nem! És, én a nagyszájú, bántóan őszinte nőszemély – na, jó mondhat ilyet egy olyan ember, akinek az egész életének alapja egy hazugság? - de igen, ami a szívemen, az a számon -, lennék az, aki majdnem, hogy annyiban hagyja a dolgot. Legalább is az első megjegyzésen sikeresen túllépek, mintha nem is mondott volna semmit. Azon már kevésbé tudok túllépni és nem reagálni rá, amikor Doktornőnek nevez. Hm, mondjuk, nem biztos, hogy jobban járna velem, ha az lennék. - A Nyomozó teljesen megteszi. – válaszolok aztán kurtán és keményen, hiszen, mint az már említésre került, az orvosi tanulmányaim nem azok az emlékek, amikkel kapcsolatban szívesen nosztalgiázom, érthető okokból. Azt most nem teszem hozzá, mint azt más esetben biztosan kihangsúlyoznám, hogy igazából még csak nem is kell hívnia engem sehogy. - Azt hiszem, ilyen képességem valóban van. – állítom határozott arckifejezéssel, de aztán ahogy látom kacaját ebben a bizarr helyzetben, jómagam is akaratlanul elnevetem magam, pedig ez nem igazán az ismérvem. – Viszont ezt eddig nem a női mivoltomnak tudtam be, hanem inkább amolyan velem született képességnek. Akkor egész eddigi életemben tévhitben éltem? – teszem fel az inkább csak költői módon a kérdést miközben szemem huncutul csillan fel. - Ez a rész az, ahol nem áll össze nekem sem a kép. – rázom meg a fejem kissé összeszorított ajkakkal, mert nagyon rühellem, hogy ha valamit nem látok tisztán. Megszoktam, hogy általánosságban uralom a bizonyos helyzeteket, amiben épp benne vagyok, de jelenleg nem tudom, hogy mi vár ránt azon a szórakozóhelyen. - Az emberek manapság semmit se tesznek ingyen. Pláne nem az ilyen senkiháziak, mint ezek. – rázogatom tovább fejemet elgondolkodva, célozva itt ezzel a bizonyos Flynn Rhodes-ra, aki minden bizonnyal hasonlóan zakkant, mint Williams. – Még mindig ez a bűnszervezet dolog ugrik be, de azt is hiszem, hogy a négerünk valamiért személyesen is gyűlöli Wentworth-t. Habár itt az okok már annyira nem is fontosak, hiszen tudjuk, ki az elkövető, szóval tőlem aztán lehet bármiféle pszichés panasza, de az egy, ami érdekel, hogy megtaláljuk Crystal Wentwoth-t. De már tudjuk, hol kaphatunk erre választ. Mennyivel könnyebb lenne, ha most lehetőségem lenne felhívni a családom, hiszen ők jóval jártasabbak a bűnök világában, hiszen abban élnek. Apám még mindig, ennyi év után is az egyik legnagyobb kutya a törvénytelen „részlegben”, szóval száz százalékosan biztos vagyok benne, hogy tud valamit. S habár nem szívesen folyamodnék ahhoz, hogy az ő segítségét kérjem, azt hiszem, egy kicsi lány élete megéri a kockázatot és a hányingert. Szóval határozott célom megejteni ezt a hívást, amint kikerülünk innen.
- Nyilván a katonaságnál történt vele valami, amitől elmentek otthonról. Annyi ilyet hallottunk már. Ezért is mehetett át az alkalmasságin, mert akkor még semmi baja nem volt. – jegyzem meg lazán, miután meghallgatom a nyomozó urat, miközben beszámol Walter Williams csodás gyermekkoráról, tanulmányairól és sport sikereiről. – És tudja, nagyon sok rendes embert ismerek, aki nyomorúságos, bántalmazó környezetből lépett ki a nagyvilágba és rendes ember lett belőle. – nem igaz, nem is tudom, hogy ismerek-e ilyet. Itt konkrétan önmagamra gondoltam, mert akármilyen is vagyok, nem tartom magam a családomhoz hasonlónak. Igaz, engem bántalmazni sosem bántalmaztak, sőt, állíthatom, hogy hercegnőként kezeltek, még a széltől is óvtak, engem apám teljesen másképp nevelt, mint a bátyáimat. Csak éppen akkor vett elő, amikor a rendőrség kezdett rászállni és nem volt más lehetősége. Szóval kár lenne már találgatni és jártatni itt a szánkat, tovább kell haladnunk és elkapnunk azt a gazembert, megtalálnunk azt az ártatlan kislányt, mikor még nem számít az érkezésünkre. A vihar azonban meggátol bennünket ebben az elhatározásunkban, legalább is egy időre biztosan. Az ajtó váratlanul indul meg irányomba, hogy „levegyem a lábamról”, de az még váratlanabbul ér, hogy a nyomozó szinte azonnal ott terem mellettem és úgymond megpróbálja megakadályozni az ütést. Mondjuk már nem sok sikerrel, de annyira épp elég, hogy ne történjen semmi komoly baj. - Igen, persze. – vizslatom még mindig őt furcsa tekintettel érdeklődő kérdése után. – Volt már ennél sokkal rosszabb. – Nem vagyok hozzászokva, hogy rajtam segíteni kell és ez zavar. Mármint nem azért, mert ezt nem teszik meg nap, mint nap, de inkább úgy mondom, nem vagyok hozzászokva, hogy erre szükség is lenne. Mármint kisgyermek korom óta testőrök vesznek bennünket körül, mostanság meg csak megint részesülök eme kellemes élményben, ha apámnak kell elvégeznem valamit. Viszont nincs sokáig időm ezen filózni, helyette inkább az autón aggodalmaskodok. Viszont most is pontosan Stanton szavai azok, melyek helyre teszik fejemben a dolgokat. Én önző és köcsög módon a méregdrága kocsim állapotán aggódok, amikor egy gyerek sokkal rosszabb állapotok között tartózkodhat most. Sosem voltam kicsinyes, hát most sem leszek akkor. Ráadásul bármikor beszerezhetek még egy ilyen járgányt, habár az nem lesz ugyanaz… Okostojás uraság persze azért a maga módján jól ki is oszt engem azzal kapcsolatban, hogy nem is tudnám biztonságba helyezni a Bugattit. - Ez nem csak fa alatt történhet meg vele…- morgom még mindig kilesve az üres ajtónyíláson a szépségem felé, habár őszintén el sem látok odáig az esőtől. Közben akaratlanul is észreveszem, hogy a másik megmozgatja csuklóját, amit nyilván az ajtó „ellenem való fellépésekor” üthetett be. Talán ő rosszabbul járt, mint én? Ott van a nyelvemen, hogy visszakérdezzek, ő jól van-e, de mióta is érdekel engem az ilyesmi? Ahogyan nem sokkal ezelőtt mondtam, megszoktam, hogy az embereknek az a dolgunk, hogy megvédjenek, hogy az életüket áldozzák értem. Neki azonban nem ez lenne. Viszont senki nem kérte tőle, hogy siessen a megmentésemre, nem is volt rá szükség. Mikor végigjátszok ezzel a gondolatmenettel, akkor azonban újra az ő szavait hallgatom. Még mindig vannak bennünk kérdések, még mindig vannak az ügyben fekete lyukak, mégsem érzem magam bizonytalannak, hiszen ez mellett annyi mindent sikerült itt megtudnunk. - Mármint arra gondol, hogy vajon csak úgy hagyja magát, hogy bilincset kattintsunk a csuklójára, vagy menekülni próbál? Esetleg ellenáll? Támad? - Igen, ezek bennem is elég nagy talánynak számítanak, hiszen, egy ennyire beteg és érzelmekkel teli emberről nem tudom elképzelni, hogy csak úgy megadja magát. – Ha egyáltalán ott van, még az sem száz százalék. Gondolja, hogy a kislányt is ott tarthatja? Viszont, ha nem akkor, hol van a kislány? – kérdezek aztán tovább inkább magamtól, mint tőle, habár azért hangosan kimondom a szavakat. Valamiért jól esik megosztani a másikkal a gondolataimat. Hamarosan viszont egy olyan utasítást kapok nyomozó társamtól, amitől azonnal felé kapom a pillanatom, majd olyan Mi van? fejjel felvonom szemöldököm. Viszont most nincs itt a helye annak sem, hogy óvodásat játszunk, tehát nem szólok semmit, csak előveszem nadrágfarzsebemből a mobilt, hogy tárcsázni tudjak. Szerencsémre Stantontól éppen távolabb lépek egy kicsit, mert amikor meglátom a 33 nem fogadott hívást a drága bátáymtól, félig elvigyorodok, de közben meg elkerekednek a szemeim. Nem tudom, hogy nem fogja fel, hogy én munka közben, amit történetesen az ő szuper apucija kedvéért teszek - nem foglalkozhatok az ő magányügyeivel. - Higgye el, nem akarja, hogy a titkárnője legyek! – szólok viszont oda Stantonhoz egy játékos félmosolllyal, de aztán azonnal tárcsázom is az Őrs számát és eltűnik arcomról a mosoly. - Itt Miller nyomozó! Azonnal kérek kiadni egy letartóztatási parancsot Walter Williams fekete személy ellen. Emberrablás, droghasználat-és birtoklás vádjával egyelőre. – köszönni minek, ugyebár, ha van annál fontosabb dolga is az embernek, én meg úgyis tudom, ki van a vonal másik végén. - A bizonyítékok egy része Lloydnál vannak, a többit majd mi visszük Stanton nyomozóval, ha valamikor kijutunk a viharzónából. De küldök mindjárt pár képet. Szóval, mire beérünk, addigra legyen meg a hivatalos parancs pecséttel, aláírva. Most azonnal lássanak neki! – folytatom tovább ellentmondást nem tűrően. - Miller, mikor érkeznek vissza? – kérdez azért vissza egy jellegtelen női hang a vonal túlsó végéről, mire kissé felmegy bennem a pumpa. - Nem tudom, a rohad életbe is! Vegye úgy, hogy bármelyik percben, szóval csipkedje magát! Ezen kívül állítsanak össze a kommandós csapatot is, álljanak készenlétben további utasításig! – azzal szó nélkül bontom is a vonalat, majd Stanton felé emelem telefonom, egy amolyan én megmondtam arckifejezéssel. – Látja? – Majd hirtelen pördülök-fordulok lefényképezve a pszichés jelentést és az elbocsájtó papírokat, majd a Metadonos dobozzal is ezt teszem, végül elküldöm azt a kapitányságra. Aztán körbenézek a mocskos helyiségben, és megállapítom, hogy ennél ramatyabb helyen nem is ragadhatunk volna. Mármint egy kicseszett kastélyszerű villában nőttem fel, jelenleg egy luxuslakásban élek Manhattan központjában, mert apuci másképp sose ment volna bele abba, hogy elköltözzek a családi rezidenciából, de ennek ellenére sosem voltam nagyképű vagy kényes. Sok koszos helyen megfordultam már, a vérrel sincs bajom, de ez a szeméttelep elviszi a pálmát. - Nagyszerű, még be is lőhetjük magunkat, ha nagyon unatkoznánk. – mondom Stantonnak miközben gunyoros tekintettel körbenézek az üvegcsékkel teli területen. Igazából sose nyúltam droghoz, de ezt nem bírtam kihagyni. - Tudja, Stanon, a feladat kipipálva, mégis azon gondolkodok, hogy mennyire jó ez az elfogatási meg, hogy mi rendőrként rárontunk a pasasra. Mert mi van, ha nincs is a Red Rose-ban? Mi van, ha éppen nincs ott? Aztán meg megtudja, hogy a rendőrség ott járt és őt kereste….esetleg támadunk, de elmenekül… Csak még jobban eltűnik a szemünk elől vagy újabb meggondolatlanságot tesz. – rázom meg a fejem gondterhelten miközben a másikra pillantok és megállapodik rajta tekintetem. - Mennyi az esélye annak, hogy én bemegyek előre egyedül, nem rendőrként egy kicsit szimatolni? – mondom ki hirtelen a felismerést, ami villámcsapásként ér engem is. És neeem, nem szó szerint, figyelembe véve a kinti zord időjárási körülményeket. Azt már nem mondom ki hangosan, hogy maga Brooke Hamiltonként menni lehet az egyik legjobb esélyünk, talán a biztonsági emberek, a pultosok szívesen csiripelnek, ha megtudják, ki vagyok.
- Hát… - kalandozok el egy pillanatra, tekintetemmel folyamatosan keresve az övét – el kell, hogy keserítsem, Miller… Ez nem egyedi, magával született „képesség”. A nők ijesztőek tudnak lenni. És higgye el, százból kilencven pasi ugyan ezt mondaná. Úgy hiszem, hogy épp elég feszültségnek voltunk kitéve az elmúlt órákban ahhoz – és vagyunk most is -, hogy jelen esetben egy kis szórakozással, csipkelődéssel üssük el a drága jó időt. Teszem azt, nem fog a nyomozás rovására menni, ha olykor-olykor pár percet eltöltünk azzal is, hogy egymást kóstolgatjuk, vagy éppen elkalandozunk más vizekre. Az persze nem kerüli el a figyelmemet, hogy mikor tapogatózok olyan területeken, amiről ő maga nem szeret, vagy szimplán nem akar beszélni, mint ahogy az sem, hogy mikor menne bele ő is egy kis gyermeteg játékba, amolyan „figyelemelterelés és feszültség levezetés gyanánt”. Azt már most kimerem jelenteni, hogy az orvososdi nem a kedvenc témája, ezt pedig jobbnak érzem szem előtt tartani, megjegyezni, ha nem szeretném őt magamra haragítani. Senki nincs rászorulva egy nyomozótársa neheztelésére vagy esetleges haragjára. Jobb a békesség és a mai munkák eredményeképpen úgy érzem, hogy mi még képesek leszünk a jövőben együtt dolgozni. Nem akarom elrontani. Most semmiképp. Ki tudja, hogy egy esetleges, következő ügy alkalmával milyen félnótást akarnak megint a nyakamba varrni? Bele se merek gondolni. - Így van – helyeslő bólintással értek egyet vele, majd egy gyors mozdulat erejéig a levegőbe lendítem mutatóujjamat – de azt azért hozzátenném, hogy ezek tudatában jobban járunk, ha figyelünk erre a kérdéses dílerre is. Ki tudja, talán tényleg nála kell keresni számos pontbéli értetlenségünket. Ami nem tiszta, ami zavaros, mi van, ha hozzá vezet vissza és ezért nem értjük? Miért tűnik úgy, mintha csak egy ember lenne az elkövető, mikor egészen biztos, hogy többen vannak, hiszen bizonyítékaink vannak arra, hogy a szálak összekapcsolódnak? Miért és hogyan hozhat ki, valamint adhat másoknak gyógyszereket, ha arra nincs felhatalmazása és biztos, friss orvosi papír? Ki képes arra, hogy hozzájusson ezekhez a szerekhez? Azt hiszem, hogy erről a Flynn Rhodesról nem tudunk még eleget, pedig illene – egyre csak zakatol a fejem és egy furcsa, kellemetlen zúgás jelzi megállás nélkül, hogy valami még mindig elkerüli a figyelmünket. Mintha egy különös baljóslat lenne ez, egy megérzés, amit nem vagyok képes megszelídíteni. - Az nem kérdés, hogy Williamsnek bőven akadnak ellenszenvbeli kérdései Wentworthot illetően. A nyakamat tenném rá, hogy nagyon is jól ismerik egymást, és bőven benne van a kislánya elrablásának ügyében. Elvégre minden jel erre utal. De abban már nem lennék biztos, hogy ő volt az elkövető. És itt most ne arra gondolj, hogy fizikálisan ő vagy nem ő vitte el a gyereket. Mert erre is van bizonyítékunk. Hanem, hogy ki volt a bűncselekmény kitalálója? Lehet, hogy ő pszichésen korlátolt és vannak a múltjában eredendően kérdéses, megmagyarázhatatlan dolgok. De mégiscsak egy apáról van szó, aki éveken át kezelte a beteg gyerekét. Vannak jó érzései, épkézláb gondolatai. Képes felelősséget vállalni egy másik emberi lényért. Nem tudom Miller, jelenleg legyen akármilyen elvetemült is ez az ember, valami azt súgja, hogy nem nála kell keresni a kislányt. Mi van, ha ez a Rhodes lesz a valódi célpontunk? – cáfolom meg magam és az eddig összeszedett információkból eredeztethető sztorinkat két másodperc alatt, ahogy sikerül jobban belegondolnom az egész szituációba – mi van, ha erős befolyás alatt állt? Mi van, ha ez a metadon, mint tudatmódosító szer már csak azért kellett Rhodesnak, azért váltotta ki, hogy az által tudjon valakinek parancsolni? Mert valljuk be, róla teljesen el is feledkeztünk. Mi van, ha csak rá akarja kenni Williamsre a dolgot, elvégre minden lehetősége meglenne rá. Adott egy gyakorlatilag mentálisan instabil, beteg ember, akinek kérdéses a múltja. Nem bizonyított gyilkosságok, gyógyszeres kezelés alatt álló, vagy éppen annak befolyásában szenvedő egyén. A katonaságból adódó poszttraumás stressz, a további pszichés elmebaj. Beteg gyerek… biztosan bűnrészes, nem felmenteni akarom őt. De mi van, ha csak kihasználják a sebezhetőségét? – ugye ennek is megvan a lehetősége? - Ráadásul jelen helyzetben elég jó indok is lehet arra, hogy a másik fél, míg mi Williamssel foglalkozzunk, megtudjon lépni. Viszont ha így állunk, sokkal keményebb helyzetben vagyunk, mint azt az elmúlt órákban gondoltunk. Mert tévúton jártunk, amivel csak részben voltunk képesek nyomokra lelni. De amíg mi ezzel foglalkoztunk, talán a valódi elkövető, aki a szálakat mozgatja, már réges-rég előttünk jár, mi pedig csak leshetjük a lába nyomát? A nem várt akadály, mikor a vihar felerősödik, teljesen elzár minket a világtól, s most nincs más lehetőségünk, mint tovább tapogatózni az ügyben, megosztani egymással a véleményünket és átgondolni a továbbiakat. Már amennyiben életben maradunk és nem szakítja szét ezt a rozoga romot a szél, ami pár pillanattal ez előtt Miller arcába vágta azt a nyomorúságos faajtót. Azt hiszem, ezt hívják pechnek. Nyilván, mikor, ha nem ma érkezett volna ide a vihar? Akkor, amikor sietnünk kellene vissza?! Mintha a természet is azt akarná, hogy megmeneküljenek az elkövetők. - Védekezésképpen biztosan támadni fog, ha sarokba tudjuk szorítani. Fogalmam sincs, hogy hogyan reagálhat ilyen helyzetben… nem tudok az ő agyukkal gondolkozni, legalábbis legtöbbször nem. Minden eshetőségre fel kell készülnünk. Azt viszont nem hinném, hogy a kislány ott, vagy éppen vele van. Túl sokat kockáztatnának – és igen. Ez itt a legjobb kérdés: hol van a kislány?! Hova vihették? Miért nincs semmi utalás rá a jelenlegi nyomok között? Tényleg a másik férfit kell megtalálnunk ahhoz, hogy kiderítsük? - Viszont ha Williams csak bűnrészes és Rhodes áll az elrablás vagy az egész akció mögött, Williamst ha bevisszük kihallgatni, talán beszélni fog mert félteni fogja a saját életét. Ha van benne még apai érzés, ha van benne egy kis jó, akkor elfogja mondani, hogy mi történt a gyerekkel, hova vitték. Talán fontosabb számára a saját szabadsága. Ugyanakkor az se kizárt, hogy ezzel megint csak magunk alatt vágjuk a fát. Jézusom! – morranok fel idegesen – hihetetlen, hogy amilyen egyszerűnek indult ez az egész főleg itt a nyomok között, most annyira zavaros. Azt hiszem, tényleg nem tudunk addig tenni semmit, amíg itt vagyunk bent. A továbbiakban ugyan olyan feszülten hallgatom végig a bentiekkel való csacsogását, mint amilyen feszülten tekert mind idáig az agyam. És ezekben a pillanatokban se vagyok rest gondolkozni, bárhova is lyukadjak ki a végén. - Miller? – akadok meg egy pillanatra és kapok a karja után, szinte reflexből fogva rá a csuklójára megállításképpen – fújja le! Valami azt súgja, hogy pont ezt akarják elérni. Felhívni magukra a figyelmünket, azt, hogy a zsaruk velük foglalkozzanak és ők irányítsanak. Ezek akarnak valamit. Hamarabb fogunk eljutni hozzájuk, ha csendben és folyamatosan ellent mondunk nekik. Nekünk a másik pasihoz kell eljutnunk. Williams csak csali – nézek bele a szemeibe bízva abban, hogy érteni fogja, mire gondolok ezzel. Kezd összeállni nálam is a kép, egy irányításmániás pszichopata, egy játékszerként használt kétségbeesett, valamire vágyó férfi. Itt nem is Williams és Wentworth ellentéteire kell helyezni a hangsúlyt. Hanem arra, hogy Rhodes kicsoda és milyen kapcsolata van a polgármesterrel? - Csináljuk így – biccentek – bemegyünk a Red Roseba, addig bent megpróbálnak mindent összegyűjteni Rhodesról. Tartózkodási helyek, foglalkozás, előélet. Aztán ki tudja, talán mindketten ott lesznek. Ekkor kezdem el nyújtogatni a nyakamat az ablak irányába. - Most talán elindulhatunk. Szarrá ázunk ugyan, de ez valószínűleg reggelig esni fog. Mit gondol? - nem tétovázhatunk itt tovább - összeszedett mindent amire szükségünk lehet?
- Ó! Tudja, most egy gyermekkori álmomat törte össze. – biggyesztem le ajkaimat megjátszva a csalódottságom, miután tudomást szerzek egyediségem nem létezéséről és ez által megszabadulok képzelt varázsképességemtől. – Még jó, hogy abból a száz pasiból kilencvenkilenc véleményére nem adok. - Azt hiszem, az orrom alatt még egy tudattalan vigyort is megengedek magamnak, de aztán gyorsan össze is szedem magam és elkomolyodom. Általában nem látszanak érzelmek arcvonásaimon, amolyan pókerarcom van. Az élet, amibe beleszülettem, az életmód, amibe beleneveltek vagy belekényszerültem nem engedhet meg magának különösebb fesztelenséget. Hosszú időre biztosan nem. Nem is igazán értem, hogy miért van az, hogy míg mással együtt kellett dolgoznom, szinte levegőnek néztem az illetőt, illetve kizárólag munkával kapcsolatos témáink voltak, - ha a nem túlságosan kedves utasításaimat és kritikáimat annak lehet nevezni -, addig vele meg képes vagyok egész mással kapcsolatban is elpasszolgatni a labdát. - Egyetértek. Azt a másik személyt biztosan nem szabad figyelmen kívül hagyni. – terelem gondolataimat most már a társam szavai felé komoly arccal, majd néha ráncolgatom homlokomat, amikor olyan dolgot mondd, ami teljesen összetöri bennem az üggyel kapcsolatos eddig kialakult képet. - Látom, maga elkönyvelte, hogy ez a pasas csakis díler lehet…..viszont nekem egyre nagyobb a gyanúm, hogy ez a valaki nem csak egy egyszerű kábítószer kereskedő. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy nem is ez az igazi neve. – felelek határozottan, amikor Stanton egy kis szünetet tart teóriagyártásai közben és engem is szóhoz hagy jutni. – Hozzátenném, hogy még mindig hiszem, hogy az elkövetőnek – ha Williams, ha Rhodes -, de ismernie kell a polgármestert, méghozzá személyesen. Mégis ki tudná, hogy Wentworth és Willams együtt kadétosodtak évekkel ezelőtt? Ki tudna róla, ha volt is valamilyen ellentét kettőjük között? Hogy a fekete neheztel Wentworth-re? Valaki, aki ismeri mindkettőt, de a város első emberét biztosan. – magyarázok átszellemült arccal, mert Stanton hatására úgy gyűlnek búrámban a gondolatok, mint fecskék kora tavasszal a villanypóznára. Nem mondom, hogy badarságokat beszél, sőt, ahogy egyre több szót ejt ki a száján, annál inkább érzem, hogy dogozni kezd bennem az adrenalin. Persze, ez nem rossz értelemben történik, ez amolyan tettrekészség lenne bennem. Amire eddig idebent rájöttünk - vagy csak azt hittük, hogy rájöttünk-, most kezd egyre kuszábbá válni, ismét újabb infók, újabb talányok és kérdések, tátongó lyukak kiáltoznak odabent az amúgy információval teli fejemben. - Mi el sem tudjuk képzelni, hogy egyes emberek mire képesek, ha megfelelő hatalommal bírnak, ha csak van egy jó ismerősük, ha ismerik valakinek a valakijét… hogy milyen hajmeresztő dolgokat el tudnak intézni, ami természetesen illegális. Szóval csak fogadja el, hogy manapság már bárki hozzáfér bármihez, ami törvénytelen. - rázom meg a fejemet elhúzott szájjal, nem tetszésemet kifejezve. - És egy kis Metadon itt még egyszerű dolognak számít, egy egyszerű, könnyen hozzáférhető drog, már megbocsásson, fájdalomcsillapító, ha úgy tetszik. - Én magam nagyon is tisztában voltam azzal, hogy mire képes a hatalom, a becsvágy, a hataloméhség. Amikor már magad sem tudsz különbséget tenni jó és rossz, fekete vagy fehér közt, minden összemosódik, eltűnnek belőled a határvonalak, az ítélőképességed sokkal kompromisszumképesebb, mert mindent megtehetsz, minden a tiéd lehet, elveszed, ami kell neked, mert megteheted. De ezt a gondolatmenetet most inkább megtartom saját magamnak, igazából jelen esetben nem is lényeges az ügy megoldása szempontjából. - És igen, még ha igaza is van, Williamst akkor is el kell kapnunk, be kell őt vinnünk az őrsre, és alaposan kihallgatnunk. Talán nem ő a gyermekrablás elméleti szerzője, de még így is nyakig benne van. – jegyzem meg egy kicsit dühösen, hiszen még mindig nehezen értem meg, ha valaki gyerekeket bánt, gyerekeken keresztül akar manipulálni. - Abban biztos lehet, hogy beszélni fog. Így, vagy úgy, de beszélni fog. – túrok még mindig dühösen hosszú hajamba, majd már nem érdekelve, hogy micsoda kosz van itt, a faépület egyik falának döntöm hátamat és kezeimet összefogom magam előtt. Nem tervezek egyáltalán finomkodni a négerrel még akkor sem, ha befolyásolták, még akkor sem, ha lelki sérelmei vannak, akkor is benne van egy kislány elrablásában, amire számomra nincs mentség. Ráadásul pontosan ennek a lánynak az élete a tét, mindent meg kell tenni a szabadságáért. Érdekes, hogy pont én vagyok ennyire előítéletes, én, aki a bűnözők közt él, én, aki szintén vétettem már a törvény ellen több ízben is, én, aki mindennek ellenére oda van a bátyjáért, de egy gyermeket sosem tudnék bántalmazni. Azt is tisztán látom, hogy ez a Stanton teljesen más típusú ember, mint akikkel eddig dolgom volt. A legtöbb nyomozó kolléga, hogy is mondjam, már elfásult, kiöregedett, belefáradt a nyomozás adta élvezetekbe, a családom ügyeit intézve pedig nyilván legtöbb esetben romlott személyek kerülnek az utamba. Mostani partnerem, azt hiszem, még látja másokban a jót, s nem zárja ki a megbánás és megbocsájtás lehetőségét. Természetesen nem úgy azért, hogy felmenti a nagy emberünket. Azt hiszem, ő még abban a világban él, ahol a gonosz elnyerheti méltó büntetését. Szóval, mindent összevetve, nem csak eszes és ért a szakmájához, de még jó ember is, legalább is én ezt szűröm le. Kissé meglep, amikor hirtelen arra kér, hogy fújjam le az akciót. Nem igazán vagyok oda azért, ha ugráltatnak, de most teljesen megértem a szándékait és okait. S valószínűleg ő is belátta, hogy csendben, civilként itt többet érünk el, mint ajtóstul rontva a házba. - Még egyszer kihangsúlyozom, hogy nem vagyok titkárnő. – ejtem ki szarkasztikusan–e szavakat, de közben ujjaimat újfent farzsebembe csúsztatom, hogy előhalásszam a telefonomat, majd tárcsázom a kapitányságot, illetve csak tárcsáznám… - A francba! Persze, hogy nincs térerő! – mordulok fel most már türelmetlenkedve az időjárás miatt, majd újra kinézek azon a nyomorult ajtónyíláson, amit berúgtam idefele jövet. Esküszöm, ez a természet bosszúja, amiért megzavartuk azt. - De igazából mindegy is. Elfogatási parancs az kell, hiszen, ha ma a klubban megtaláljuk Williamst, be kell vinnünk. Ezzel a lépéssel talán a másik is megnyugszik, hogy mi azt hisszük elkaptuk az emberrablót. Talán nem…habár, sok itt a habár. - mondom sóhajtva, miután még párszor próbálkozok a hívással mindhiába. - A kommandósok pedig amúgy se tesznek semmit, amíg azt mi nem kérjük, tehát elég lesz, ha bent fújjuk le a dolgot. – állapítom meg aztán megvonva vállamat, majd visszanyomom zsebembe a készüléket. - Rendben, Akkor bemegyünk civilként. – húzom diadalittas molyosra ajkaimat, mert valójában féltem attól, hogy Stanton talán túlságosan földhözragadt az ilyesmihez. Még egy kellemes csalódás. Megbabonázva kapom fejem a kijárat felé ismét, amikor pedig kijelenti, hogy talán már nincs annyira ítéletidő, mint eddig és talán azonnal meg kellene indulnunk. - Természetesen, össze. Minek néz maga engem, valami kezdőnek? – kérdezek vissza megjátszott sértődöttséggel a válaszadással egybekötve, amikor megkérdezi, hogy minden fontos bizonyítékot begyűjtöttem-e. Hát persze, jöhet ismét a málhás szamár effektus. - Kit érdekel egy kis zuhé, ha ennyi még a dolgunk? – kérdezem felszegett fejjel, majd amikor még egyszer visszanézek ebbe a mocskos kulipintyóba, ahová többé nem szándékozom visszatérni, hogy valóban minden szükséges dolog nálam van-e, gondolkodás nélkül megindul az ajtónyíláson kifelé. - Már csak az a kérdés, hogy bírja-e az iramot? – szólok még vissza a társnak szemtelenül, aztán futólépésben megindulok az autóm felé. Végre! Nem várok rá, hiszen én igen jó vagyok terepen is, sokat edzek, bírom a gyűrődést, hát kíváncsi vagyok rá, hogy neki hogy megy ez. Hogy nem hülye a pasas, azt már tudom, arra is kezdek ráébredni, hogy nem rossz zsarunak sem, de tudnom kell azt is, hogy kire bízom rá a hátsómat terepen…
Grimaszát látva képtelen vagyok megálljt parancsolni egy játékos vigyornak, amit követően csakhamar lebiggyesztem én is a szám szélét, hogy lássa, milyen mélységesen együtt érzek vele és őszintén sajnálom, hogy én lettem a rosszfiú. - Igazán sajnálom, hogy nekem kellett most eljátszanom a mumust, Miller. De valakinek a rosszfiú szerepet is magára kell vállalni – tárom ki a karjaimat jelezvén, nem volt más választásom. Persze ez a játékosság idővel el fog múlni, de azt hiszem, hogy a pillanatnyi jókedvet ki kell használnunk, és ennek folyamán ismerni meg egymást, mert ki tudja, hogy mi vár még ránk ezzel az üggyel kapcsolatban. Félek, hogy jobban ráfogunk szorulni mi még egymás segítségére, tudására, ehhez pedig szükséges kialakítani egy bizonyos fokú bizalmat, ugyebár. Ezt pedig nem nyerhetjük el olyan módon, hogy karót nyelten, csak és kizárólag kőkemény szigorral koncentrálunk a melóra. Nem a vasakarat és a komorság fog minket most csapattá, társakká varázsolni. Ha a kapitány látná a mostani kis szócsatánkat és a megengedett pimaszkodásokat, minden bizonnyal a haját tépné. Szinte látom magam előtt ahogy a hernyó bajsza alatt fancsali grimasszal kezd el kerekedni mind a két világos szeme, és már írja is a papírt arról, miszerint minket soha nem tehetnek egyetlen egy ügy erejéig se egy légtérbe. Ismerem őt… eleinte úgy gondolná, hogy milyen jól kijövünk egymással főleg ha tisztában van a temperamentumunkkal. Nyilvánvalóan mérlegelt, hogy melyikünk hogyan fog reagálni a másikra, milyen mértékben leszünk képesek együtt dolgozni, hogyan fogjuk tudni kiegészíteni egymást úgy, hogy gyakorlatilag egészen hasonlítunk. Legalábbis a módszereink biztosan. Nyakamat tenném rá, hogy szinte már a zsebében érzi az egész eset lezárását, amiért mindketten gyakorlatiasak vagyunk, tapasztaltak, ráadásul vezető személyiségek. Talán pont ez hitette el vele azt, hogy kolléga üzemmódba kapcsolva fogunk megoldani mindent. Szóval ide a rozsdás bökőt, az iménti bájcsevej szinte száz százalék, hogy riadóztatná a józan ítélőképességét és kijelentené, hogy én megkörnyékezem a másik nyomozót. Rosszabb pillanatomban még ki is kérném magamnak, hogy nem bízik meg bennem. Már bocsánat, de akkor nem kellett volna egy ilyen kaliberű nőt mellém raknia. - Azt nem mondtam, hogy kizárólag díler lehet, de jelen állás szerint egy díler helyét foglalja el az esetben. Lehet ő bárki, akár még terrorista is… ó, csak az ég kegyelmezzen és ne legyen az. De egy biztos, hogy a potenciális veszélyt ő jelenti főleg amiért úgy mozog, mint egy fantom. Nem tudunk róla semmit, azt se, hogy hogy néz ki, mivel foglalkozik igazából, milyen körökben mozog, mekkora hatalma és befolyása van a környezetére. Lehet, hogy egy bűnszervezet tagja? – vonom meg a vállam, mert félek, eleveztünk egy olyan szituációba, egy olyan helyzetbe, ahol ténylegesen megvan az esélye annak, hogy ez az ember bárki és bármi lehet. Olyan is, amire legrosszabb álmainkban se merünk gondolni. - Hogy ki tudhat róla? – akadok meg Miller szavain – mi. A rendőrök! Katonák… mi van, ha korrupcióról beszélünk? – mert ez is lehetséges nem? – Olyan akták vannak a kezünkben, olyan papírokkal bűvészkedünk, amiről csak a rendvédelmisek, egyenruhások tudhatnak… mi van akkor, ha Rhodes rendőr? Vagy valaki, aki mozgatja őket az rendőr? Eltussolnak ügyeket, így lehetett, hogy úgy kerülnek ki gyógyszerek egy patikából, hogy annak nincs következménye, de még csak új recept se kell hozzá. Talán ők rejtegetik mindkettejüket, a kislányt is? – eddig bele se mertem, vagy szimplán nem akartam belegondolni abba, hogy mi van, ha ilyen-olyan módon nekünk is közünk van a történtekhez. És ezzel nem azt mondom, hogy Miller, én vagy éppen a kapitány kezeskedett azért, hogy ez az ügy megszülessen. De mi van, ha vannak olyan rendőrök közöttünk, akik koránt sem azok, akinek mutatják magukat? - Nyakamat rá, hogy itt még nem állt meg ez a dolog. Nem csak a metadonról vagy a kislányról van szó. Valami nagyobbról – bólogatok egyetértőn, hozzátéve kiegészítésül a személyes véleményemet. Mikor elvállaltam… bocsááánat, mikor a kapitány a nyakamba varrta az ügyet, úgy gondoltam, hogy áhh, pikk-pakk kivégezzük a dolgot Millerrel, elvégre nem véletlenül választott kettőnket. De most már egyre csak azt érzem, hogy egy labirintusban barangolunk, és kezd egyre távolabb kerülni tőlünk az elkövető, mi pedig csak tapogatózunk milliónyi lehetőség között, merre is induljunk el? - Williamsre így is úgy is börtön vár, amennyiben nem igazolódik be a gyanú, hogy ténylegesen pszichés gondjai vannak. Ez esetben pszichiátria és egyéb elmeosztály, de az biztos, hogy nem fogja ennyivel megúszni. Ha más nem, bűnrészes, x év letöltendő vagy felfüggesztett börtön járni fog neki. Nem fogom engedni, hogy másként alakuljon – eltökélten nézek bele a szemeibe. Lehet azt mondani, hogy játsszuk itt mindketten a nagy hőst, aki azért küzd, hogy a gonosz bácsik megbűnhődjenek, amiért ártatlan kislányokat rabolnak el az apjuktól. Mert tényleg így van. De az is igaz, hogy olyan időket élünk, mikor az elkövető nem kapja meg a méltó büntetését, felmentik, szabadlábra helyezik és mint egy hatalmas mókuskerékben, minden megy tovább… kergetjük, elkapjuk majd kiengedik hogy aztán kergessük, elkapjuk és megint szabadlábon legyenek. Kezdem ezt unni. Bajosabb környékeken, teszem azt Chicagoban el se jut addig az emberünk, hogy sittre vágják, mert még az előtt fejbe durrantja valaki, hogy tényleg kikérdezhetnék. Persze a rendőri túlkapás is büntetendő, elítélendő. De néha van, aki meg se érdemli, hogy foglalkozzanak vele és ügyvéd kerüljön mellé. - Viszont akkor most felmerül még egy dolog. És ne nézzen hülyének Miller, de ez esetben azt is számításba kell venni, hogy Wentworth is nyakig benne van valamiben, és talán nála is találni fogunk ezt-azt. Tudja, mire gondolok – hozzá tehetném, hogy egy esetleges korrupció nála is felmerülhet, csalások és társai, de úgyis tudja miről beszélek. Csak ezután kapcsolok, hogy talán jobban járnánk, ha lelassítanánk a dolgot és hagynánk, hogy ők maguk táncoljanak bele ilyen-olyan módon a felállított csapdánkba. Csakhogy a térerő, aminek valószínűleg a vihar az oka, keresztbe tesz. Hiába, amit elindítottunk annak már mennie kell a maga ütemében, a többiről majd mi kettecskén gondoskodunk. - Egy szóval se mondtam, csak amennyi elméletet itt gyártottunk, tudja… belesik az ember abba hibába, hogy inkább jár a szája, mint cselekszik. Legalábbis nekem szokásom, szóval – lóbálom meg a kezem ügyében lévő kis tasakokat – ennyire jutottam – akaratlanul is elnevetgélek magamban, mert igaz ami igaz, amíg ő összeszedte a szerinte szükséges dolgokat, én megállás nélkül a számat jártattam kezemben azzal a pár darab bizonyítékul szolgáló holmival, ami már eddig is megvolt. Mondjuk az is igaz, hogy a többi nem számít. Mikor még utoljára visszanéz a tákolmány belsejébe, kis híján nekiütközök, ám a zsörtölődés ezúton elmarad. Helyette „kihívás elfogadva” vigyorral bólintok. - Hihetetlen, de terepen is jó vagyok – azt nem teszem hozzá, hogy nem minden esetben működök jól terepen, főleg ha a szívemre gondolok, de nem sűrűn szokott bajt okozni. Ráadásul elég strapabíró emberke vagyok, nem egy kis futkározás és kétszáz méter fog nekem keresztbe tenni, amíg elérjük a kocsit. - Inkább az a kérdés, hogy mennyire fog siránkozni, ha tökig vizesen beülünk a flancos járgányába – én ölni tudok érte, ha a Chargerem belseje vizes lesz olyan helyeken, ahol nem lenne szabad. És ahogy kivettem a szavaiból valamint tetteiből, ő talán még jobban bolondul a négykerekűjéért, mint jómagam. - Na haladjunk, haladjunk! – sürgetem őt mikor meglátom az autót. Ha nyitja azt, már vágódok is be az anyósülésre, elvégre most más dolgunk sincs, mint mihamarabb eltűnni innen, hogy ott folytassuk a nyomozást, ahol a legnagyobb szükség van ránk. És ez jelen esetben nem Brooklynban van. Arra tökéletes volt, hogy elméleteket gyártsunk és bizonyos helyzetekre felkészüljünk. - Aztán kösse fel a bugyit, Miller. Nem egy töketlen nő ezt tudom és tapasztaltam is. De ott bent nem kispályások vannak… a Red Rose talán látszatra egy tök átlagos szórakozóhely. De a színfalak mögött nem kis alakok portyáznak… - és ezt most véresen komolyan mondom neki, hiszen mindenre fel kell készülni. Lehet, hogy nem kell őt féltenem, hiszen van valami a tartásában, a természetében de még a szavaiban és tekintetében is, ami azt bizonyítja, hogy nem egy egyszerű kis nyomozónőről van szó. Viszont ez még nem jelenti azt, hogy régi ketrecharcosokra, szabadlábra helyezett bűnözőkre is fel van készülve.
Kezdőlap
