Tamara Miles nagyjából tíz éve van a rendőri pályán, és bár már lassacskán átlépi a negyedik ikszet is, még mindig remek formában van. Köszönhetően egyrészt a kötelezően előírt éves kiképzéseknek, valamint a reggeli kocogásnak a Central Park keleti részén. Hosszú, egyenes szálú szőke haját többnyire lófarokba fogja össze, szigorú szürke szemei ritkán derűsek. Három éve vált el alkoholista férjétől, gyerekük sosem született, hiszen Tamara minden idejét a munkája köti le. És persze szerepet játszott az is ebben, hogy szerinte erre a világra vétek gyereket szülni. Tudja, hogy mennyire védtelenek, és az ember mennyire kevés időnként, nem lehet ott mindig, nem segíthet….éppen ezért a gyerekek örök veszélyben vannak. Tamara az életvédelmiseknél szolgál, korábban az erkölcsrendészet sorait erősítette. Ritkán látják kedélyesen csevegni, többnyire a munkájára koncentrálva, a lényegre törekszik. Munkamániás. Elcsépelt a kifejezés, de rá sokszorosan igaz.
Reggel kilenc van és már túl a második kávén, egy fehér csokoládés fánkon (mindenkinek van valami gyengéje, és Tamarának ez az édesség az) és az akta végigolvasásán, amit öt napja vett át egy másik kollégától, aki úgy döntött feladja. Húsz éves, fehér, egyetemista lány, akit a balett óráról hazafelé tartva kábított el az elkövető, és vitt ismeretlen helyre. Közel három hétig tartotta fogva, továbbra is ismeretlen helyen, amelyről a lány nem hajlandó nyilatkozni. Innen, vallomása szerint az elkövető engedélyével szabadon távozhatott, jobban mondva lehetővé vált a szökés, és ő élt is a lehetőséggel. Feljelentést nem kíván tenni, és nem is hajlandó megnevezni az elrablóját. Még azt is megtagadja, hogy bármilyen információt szolgáltasson a személyéről, a kinézetéről és az életkoráról. A szülei egyszerűen értetlenül állnak előtte, hiszen a lány korábban engedelmes, szófogadó, minden tekintetben az ártatlanság mintaképe volt. Ám a rabság alatt sok dologban megváltozott. Például már nem olyan szófogadó, és nem olyan engedelmes. Azt mondja másképp látja a világot. Teljesebbnek. Az orvosi vizsgálatok alapján nem szenvedett sem szexuális, sem más jellegű erőszakot. Még szűz. A testén nincsenek zúzódások, vagy sebesülésre utaló jelek. Csupán a csuklóján és a lábán található pár hetes hegesedés, ami arra enged következtetni, hogy korábban megkötözték jó időre, amit aztán eloldottak.A körmei alatt nincsenek bőrdarabok, vagy bármi arra utaló jel, hogy a lány dulakodott volna, vagy bármilyen módon megkísérelt volna védekezni, esetleg ártalmatlanná tenni elrablóját. DNS mintát nem volt hajlandó adni, ahogyan azt sem engedélyezte, hogy a holmijairól ezt a nyomozók vagy bárki más megtegye. Az ügyészség most szeretne valamiféle más módon bizonyítékokat összegyűjteni, hogy a lány nélkül is megkíséreljenek hivatalból nyomozást elrendelni ismeretlen tettes után. De talán az lenne a legjobb ha valaki esetleg valamilyen módon tudna hatást gyakorolni rá, hogy végül mégis a segítségükre legyen. A szülei mindenben támogatják a nyomozókat, mert szeretnék megtudni mi történt ez alatt a pár hét alatt a lányukkal, és egyáltalán mi volt a célja az elrablójának a tettével. Végül pedig miért engedte el.
Tamara átvette ugyan az ügyet, de tudta, hogy ez nem az ő asztala. Ő nem az a fajta aki mellékajtókon jut el a megoldáshoz, ő a főbejáratot célozza meg mindig és addig veri, püföli, dörömböl amíg el nem éri, hogy kinyissák, vagy ő áttörjön rajta. Ide olyan kell aki kitartó, csökönyös, mégis képes a legjobb kerülőutak megtalálására. Olyan kell akit motiválni lehet. Így bukkant rá az egyik, még korábban Los Angelesből átkerült nyomozó kollégára, Jared Stanton-ra, akinek két nappal ezelőtt átküldte az aktát, és az összes szükséges információt. Azt is tudta, hogy Stanton korábban már nyomozott egy lány elrablásának ügyében aminek bizonyos elemei kísértetiesen hasonlítanak a mostanira. Ebben ugyan senki nem lehet biztos, de ezt előre nem lehet tudni.Mindenesetre a mai napra idézést küldött Lolita Romarovnak reggel kilenc órára, valamint erről Stantont is értesítette, aki egy rövid válaszüzenetben tudatta vele, hogy érdekli az ügy, mindenképpen eljön.
Az üvegablak mögött nem a szokásos kihallgató szoba volt, a gyér fényeivel, az egyenzöldre festett nyugalmat árasztó falaival, a fémvázas kényelmetlen székekkel, és a masszív, lambériázott asztallal. Ez egy szoba volt, amelyet kifejezetten olyan kihallgatásokhoz használtak, ahol az otthonosságot, a biztonságot akarták hangsúlyozni, elérve ezzel, hogy az adott fél könnyebben megnyíljon az őt kihallgató tisztnek, vagy nyomozónak. Lolita ráadásul nem gyanusított, hanem áldozat, aki mégis valamilyen különös módon nem akar ártani az elrablójának, sőt többször is érdeklődött arról, hogy ha megtalálják mégis véletlenül, mi történik vele. Ugye nem lesz baja, ugye nem fognak neki ártani. Aggályos ez a viselkedés, és bár ki szerettek volna rendelni mellé egy pszichológust további vizsgálatokra, a lány ezt is megtagadta. Amihez joga van, hiszen bizonyíthatóan semmi olyasmi nincs, amivel az ügyészség kezdeményezhetné ezt. És itt a legnagyobb probléma, hogy folyamatosan falakba ütköznek. Tamara nem csodát vár Stantontól, csak azt, hogy legalább törje át azokat a falakat. Csak annyira, hogy közelebb jussanak ahhoz ami érdekli őket. Nehogy más lánnyal is hasonló történjen, ami Lolitával.
Tamara Miles hadnagy az üveg előtt állva figyelte az odabent nyugodtan és várakozón ülő Lolitát, aki előtt egy bögre gőzölgő tea pihent. Már fél órája így ült, néha körbepillantva, szemrevételezve a polcokat, a sarokban árválkodó bambuszokat egy régi, de még strapabíró faládában, a plüssöket a sarokban, a plafonról lelógó kristálycseppekből álló csillárt.
Ebben a pillanatban az árnyékos helyiség ajtaja nyílt, és Tamara anélkül, hogy hátranézett volna mélyen reccsenő, de nyugalmat árasztó hangján szólt hátra.
- Sokat regéltek a pontosságáról Stanton őrmester, de bevallom szkeptikus voltam. Tévedtem. Kávét, mielőtt bemegy? Már fél órája így ül, néha kortyol csak bele a teába, de az asztaltól még nem állt fel. Nem türelmetlenkedik. Különös és ijesztő ez a nyugalom, tekintettel arra, hogy mi történt vele. Jobban mondva fogalmunk sincs mi történt vele. Ugye tudja, hogy odafent csodát várnak magától?- csúsztatta el oldalra a kávésbögrét, meg a közepes vastagságú aktát, hogy Stanton is elérje, majd ekkor pillantott csak rá félrebillenő fejjel.
- Szép kislány egy szép ügyben. Magukra hagyom. Ha felkészült, akkor bemehet hozzá. Nem akarjuk azért a végtelenségig váratni. Ki tudja, hogy hányszor lesz még alkalmunk hivatalból berendelni. Ha ügyvédet fogad, akkor lehet ez az utolsó lehetőségünk, szóval nagyjából a lehetetlent kell megugrania. Sok sikert!- veregette meg a férfi vállát, majd kisétált a helyiségből, magára hagyva az innenső oldalon Stanton, a másikon meg Lolita Romarovot.


Nem olyan volt ez a hely, amilyeneket a filmekben szoktam látni. Sokkal finomabb bútorok voltak, süppedős szőnyeg, a fehér rendőrségi címerrel ellátott bögrében menta tea gőzölgött és csiklandozta az orrom. Lehunytam a szemeimet, és egy mélyet sóhajtottam. Nem akartam itt lenni, nem akartam semmit mondani a nyomozóknak, ahogyan korábban sem. Nem akarom, hogy bántsák őt. Hogy bántsák őket. Segítségre és törődésre van szükségük, nem arra, hogy zaklassák. Nem akartak bántani, soha nem akartak….csak féltek. A félelem pedig oly dolgokra ragadtatja el az embert amiről nem is gondolta, hogy képes lehet rá. A közelében akartam lenni újra, de el kellett jönnöm. A lehetőség adott volt, hát éltem vele. Pedig amikor magam mögött hagytam az épületet még visszapillantottam. Meg mertem volna esküdni rá, hogy az ablak mögött figyel engem. Ujjai láthatatlan simulnak az üvegre, és szinte kérlelve mozdul a hideg ablakon, hívogatón….hogy ne menjek, hogy szüksége van rám. Egy pillanatra megálltam. Derűs, szinte tavaszias volt a reggel, a csípős napsugarak nevetve marták vörösre az arccsontomat, és én csak álltam, földbegyökerezett lábbal, és azt éreztem, hogy vissza akarok fordulni. Magamtól. Nem hagyhatom itt. Egyedül lesz. Megint egyedül. Nélkülem. Végül megráztam a fejem, hagytam, hogy az egyetlen árva könnycsepp az arcomra fagyjon ahogyan rohanni kezdtem a metrók irányába. Nem tudtam hol vagyok, a táblák vezettek, meg néhány ember aki útbaigazított. Gond nélkül jutottam haza, és azt hiszem életem egyik legfájdalmasabb és leggyönyörűbb pillanata volt amikor magamhoz ölelhettem a szüleimet. Annyi idő után érezhettem anya megszokott parfümjét, apa ujjaiból áradó nyomtatott újságok fekete tintaszagát, az egész lakásra jellemző fűszeres illatokat, az otthonomat ahova tartoztam. Miközben a lelkemből valamit ott hagytam. Abban a házban, abban a lakásban, ahol valaki magányos maradt nélkülem. Vissza akartam menni, de tudtam, hogy nem tehetem. Nem kereshetem, mert azzal bajt hoznék rá. Több hétig tartott fogva, én mégsem így éltem ezt meg. Eleinte valóban az volt, eleinte, amíg nem tudtam mi van velem, hol vagyok, mi történik, és legfőképpen miért. Eleinte amíg fel nem fogtam, hogy a félelem a legerősebb mozgató erő minden tettében. A félelem attól, hogy bántani fogják. És én is ezt tettem. A jelenlétemmel. Pedig nem akartam.
Sosem tudtam megfejteni igazán, hogy miért engedte, hogy elmenjek. Miért rendezte úgy a bútorokat, a tárgyakat, miért mozgott hívogatón a kulcs a falon, és végül miért nézte végig ahogyan elmegyek. Talán azért mert nem volt benne egy szemernyi önzés sem. Talán tudta ez az egyetlen lehetőség, hogy visszavárhasson. Megváltoztam mellette. Már nem hiszek abban, hogy mindent úgy kell tennem, ahogyan mások elvárják tőlem, már hiszek a saját erőmben, a szabad akaratomban, abban, hogy nem másoktól kell függjek, hanem csak magamtól. Hogy szerethetek bárkit és bármennyire, de ettől függetlenül meg kell maradnom annak aki vagyok. Már nem félek a világ dolgait őszintén szemlélni, már nem félek kilépni az életbe, messzire vágyni és elindulni. Már tudom, hogy annyira vagyok szabad amennyire én annak látom magamat. Azt mondta, hogy nekem megvan az a lehetőségem ami neki nincs. Éljek vele.
Kinyitottam a szemeimet és megint körbenéztem. A falon függő óra mutatója ritmikusan haladt körbe, kattogó hangja ugyanazt a ritmust zakatolta már lassan fél órája. Nem voltam türelmetlen, nem adtam senki tudtára, hogy nem akarok itt lenni. Át kell esnem rajta. Amíg velem vannak elfoglalva, addig időt nyerek neki. Dariusnak.
Óvatosan húztam magam elé a bögrémet, vékony ujjaim mohón kulcsolódtak rá, és kortyoltam belőle. A második kortynál nyílt az ajtó, és én a bögrével együtt fordultam abba az irányba. Végül lassan, óvatosan helyeztem a porcelánt vissza az asztalra és érdeklődve figyeltem a belépő, öltönyös férfit. Különös, őt eddig még nem láttam a nyomozások során. Legtöbbször egy idősebb, kopaszodó férfival, meg egy középkorú nővel beszélgettem. A belépő, idegen, új és sokkal fiatalabb volt náluk. Elkerekedett szemekkel néztem végig ahogyan besétált. Ha köszönt nekem, úgy én is viszonoztam a lehető legudvarisabban, bár némi kíváncsisággal és bizalmatlansággal a hangomban. Nem szóltam a továbbiakban egészen addig amíg el nem mondta, hogy ki ő és miért van itt, mit akar tőlem. Nem akarok beszélni semmiről. Neki sem. Nem akarom elmondani hol voltam, azt sem, hogy kivel. A nő, aki a nyomozást vezette úgy nyilatkozott Dariusról mint egy szörnyetegről, pedig nem az. Ő egyszerűen csak….életben akar marad. Ehhez joga van nem? És nem bántott. Semmi bajom. Itt vagyok, egészségesen és épen. Csak éppen több mint két hét kiesett az életemből. Tudom, hogy legalább a szüleimnek joguk van tudni mi történt, de ha elárulok bármit is, azzal veszélybe sodorhatom Dariust, azt pedig nem akartam. Egyáltalán nem akartam.

- Csak légy őszinte, Lolly. Segíts nekünk megtudni, hogy mi történt veled!
Apa hangja, az indulás előtt egy órával fájdalmasan halkan csengett. Én csak felé fordultam, de nem szóltam egy szót sem. Ha beszélek azzal elárulom Dariust, ha hallgatok, azzal talán kevesebbet ártok apáéknak, mint ha hazudok. Nem tudok hazudni. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Mindig is éreztem, hogy a valótlanság az mindig fájdalmat okoz majd valakinek, ha kiderül az igazság. És az igazság mindig kiderül valahogyan. Most is ki fog, de időt kell nyernem. Nem tehetem. Ha tudnák...ha tudnák milyen úgy élni egy testbe zárva, hogy tulajdonképpen mindenki azt szeretné ha meghalna. Ha tudnák, hogy a magány sokkal rémisztőbb az emberek között minden napot úgy élve meg, hogy nem is látják….ha tudnák, akkor megértenék miért nem mondhatok semmit. Miért kell mindenki előtt titkolni hol voltam eddig és mi történt velem. Nem történt tulajdonképpen semmi. Tévedés volt az egész egy megbánt tett, amit már tulajdonképpen akkor bánt, amikor először találkoztunk nem sokkal az ébredésem után. Azt sem tudom hogyan magyarázhatnám el nekik magát a helyet, ahol olyan mintha számtalan ember élne kaotikusan kusza lakóközösségben, holott valójában csak egy ember otthona. Illetve mindenki így látná, ahogyan én is látom. Nem értenék, ahogyan igazából még én sem értem, hogy kik a többiek, hogy miért vannak ott, hogyan alakult ki, és miért nem lehet egyszerűen megszüntetni. Darius sem tudta megmagyarázni. Ő….ő annak látja magát a tükörben aminek én is látom magam minden reggel. Ő másképp érzékeli a világot mint én.Vagy mint a többi ember. Talán ha sok életet élnék egymás után akkor sem lennék képes megérteni, de elfogadni mindenképp. Mert nem akartam őt soha bántani, ahogyan most sem akarom. A hetek alatt különös ragaszkodás alakult ki bennem felé, amely a napok múlásával egyre erősödik. Hiányzik. Hiányoznak a reggeli gondoskodó reggelijei, a halk szava, az ahogyan rám nézett. Hiányzik a jelenléte a mindennapokból. Mégsem mennék vissza, mert tudom, hogy nem lehet. Mert az nem az én életem, még akkor sem, ha egy időre elhittem, hogy a lehető legnagyobb biztonságban vagyok vele, mert ő mindig vigyázni fog rám. Talán jobban mint ahogyan itthon vigyáztak. Hogyan magyarázzam el mindezt apáéknak? Hogyan mondjam el, hogy már másképpen látom az életemet, hogy fel akarok végre nőni, hogy saját döntéseket akarok hozni, mert nem akarok olyan magányos lenni később, amilyen Darius? Ő is szabályok szerint élt, az önmaga által felállított szabályok szerint amelyek egy idő után tökéletesen elzárták a valódi élettől. Oly erősek és masszívak voltak a falak, amelyeket távolságból, időből és szótlanságból épített, hogy egy idő után, már hiába kiáltott volna, senki nem hallja meg. Darius tökéletesen egyedül maradt, és ebben a kietlenségben pár hétre a társa voltam. Talán megértette, hogy nem maradhatok örökre, talán megértette, hogy az élet még odakint vár rám, hogy mindazt amit tőle kaptam ezek alatt a napok alatt az sokkal többet jelentett nekem semmit gondolná. Darius elindított azon az úton, amelyre eddig féltem rálépni. A felnőtté válás útján. Ideje volt azt hiszem ennyi idő felfedeznem önmagam, a saját akaratom, a saját vágyaimat, a saját gondolataimat, elképzeléseimet, és kitörni abból a kalitkából amely eddig kényelmet és biztonságot nyújtott egyszersmind, ugyanakkor rabságot is. Néha kockáztatni kell, néha szembe kell néznünk azzal is amitől félünk,néha el kell vesznünk, hogy végre igazán haza találjunk.
Másképp láttam már az otthont is, másképp apát és anyát. Megértettem a féltésüket, de nem élhetek örökké ennek az árnyékában.
- Lolly, hallod amit mondok?- apa még egyszer megkérdezte, a hangját nem emelte meg, ugyanolyan halkan szólt hozzám, én pedig ugyanolyan kitartóan emeltem hatalmas kékjeimet rá, és csak néztem a szeretett, aggódó vonásokat.
- Igen apa, hallom.
Ennyit feleltem csupán, és apa válla felett anya aggódó tekintetét látva egy halovány, nyugalmas mosoly kúszott az arcomra.
- Anya, miért aggódsz? Itthon vagyok. Semmi bajom.- nem értettem miért nem a végeredményt látják? Hogy hazajöttem, hogy Darius nem akart bántani, soha nem akart, ahogyan a többiek sem. Nem tettek semmit amivel ártottak volna nekem. Egyszerűen csak….vendégül láttak. Egy időre. Éppen ezért nem értettem azt sem, hogy a nyomozók miért nem hajlandóak elfogadni, hogy nem teszek feljelentést, nem akarok semmiféle módon ártani Dariusnak, éppen ezért a valódi nevét sem árulom el nekik. Miért nem értik meg, hogy tévedés volt….hogy fogalma sem volt mit tehetne? Mindenki másképpen küzd az életéért, követünk el hibákat, hozunk téves döntéseket, ahogyan ő is tette….de ettől még nem rossz ember. Csak kétségbeesett.
Anya aggódott. És apa is. Hallottam, ahogyan a konyhában pusmognak indulás előtt, miközben én már az előszobában ültem a kis támla nélküli széken a bakancsomat fűzve éppen. Arról beszéltek, hogy megváltoztam. Hogy nem olyan vagyok mint az elrablásom előtt. Hogy túlságosan ijesztő a nyugalmam, ahogyan az is, hogy nem vagyok hajlandó senkinek elmondani semmit.Csak a fejem ráztam, és öltöztem tovább. Felesleges lenne nekik magyaráznom, úgysem értenék meg mit miért teszek.
Fél órával később már abban a szobában várakoztam ahol most is vagyok. A bútorok, vagy éppen az ahogyan a hely kinéz mindenképpen kellemesen hat rám, de a félelem, hogy ki jön majd be az ajtón nem csillapodik. Miles hadnagy, aki eddig kétszer beszélt velem, és mind a kétszer nagyon szűkszavú, lényegre törő volt, azt mondta, hogy hamarosan más veszi majd át az ügyemet. Kicsit értetlenül néztem, mert nem nagyon tudtam milyen ügyről beszélünk, hiszen én nem tettem feljelentést. Korábban a kopasz, apró termetű és sűrűn pislogó Vasquez nyomozó, akinek leheletnyi spanyol akcentusa időnként elég zavaró tudott lenni, azt mondta, hogy tulajdonképpen nem is kell semmit mondanom, mert hivatalból bármikor elrendelhetik a nyomozást. Elhittem neki, ettől függetlenül ugyanúgy nem mondtam semmit. Miles nő volt, benne talán meg tudtam volna bízni idővel, de azt mondta, hogy nem akarja megtartani az ügyet, meg azt is, hogy gondoljam át ezzel a hallgatással kinek és mit árthatok. A szavai elgondolkodtattak, de csak eddig jutottam, hiszen ma reggelre berendeltek egy ismételt kihallgatásra. Apa szerint jobb lenne ha beszélnék, mert a rendőrség addig úgysem nyugszik amíg valami nem leszek hajlandó arról mondani, hogy mi történt velem, vagy legalább egy minimális információhoz juttatni őket. Anya szerint, aki a kezeit tördelve, szinte kétségbeesetten kérlelt, hogy segítsek a nyomozóknak, legyen már vége ennek az egésznek, szóval szerinte jobb lenne ha mindent elmondanék, amiről úgy érzem, hogy segítheti a rendőrök munkáját, és akkor végre én is megnyugodhatok. Anya kétségbeesett szürke, örvénylő íriszei nyomtak a legtöbbet a latba, de annyit még mindig nem, hogy bármit is eláruljak Dariusról.Neki jelenleg én vagyok az egyetlen menedéke attól, hogy bárki bánthassa. Ha rájönnek milyen is ő valójában nem börtönbe kerül, hanem egy sokkal rosszabb helyre, ahol az orvosok szerint meg kell őt gyógyítani. Vannak módszerek amely szerint egy mély hipnózis alkalmával a többszörösen hasadt személyiségek közül a legerősebb egyszerűen kiiktatja a gyengébbeket. Darius bár erősnek gondolja magát, nincs arról meggyőződve, hogy egy ilyen kezelésen ő kerülne ki véglegesen győztesként. Láttam abban a hitében meginogni, hogy ő áll a többiek felett. Sok szempontból igen, sok szempontból viszont nem. Mint mindegyiküknek, neki is megvannak a gyengéi….és az egyik ilyen gyengéje én vagyok.
Az ajtó, hosszas várakozás után végre nyílik, és én érdeklődve fordulok a bögrémmel együtt arrafelé. A belépő alaposan meglep. Sok mindenkire számítottam, de egy viszonylag fiatal nyomozó férfira nem. Azt gondoltam, hogy Miles után megint egy nő fog majd jönni, hogy talán könnyebben megtalálja velem a hangot.
- Üdvözlöm Jared….- pillanatnyi tétova csend, mert korábban mindegyik rendőr külön kérte, hogy a vezetéknevén szólítsam, és ha jobban belegondolok a keresztnevét egyik sem árulta el.
- ...Stanton nyomozó.- adom meg végül a tiszteletet a teljes megszólítással, egyben feloldom a korábbi bizonytalanságot, hogy mégis hogyan szólítsam. Az apró kis személyes apróság említésére pironkodva hajtom le a fejem, de a hajam takarásában finoman mosolyodom el.
- Nem szükséges elnézést kérnie. Annyiszor hívtak már be és várattak meg, hogy ez igazán semmiség ahhoz képest. A menyasszonya pedig joggal tarthatott igényt a jelenlétére. Lehet a reggeli csak ürügy volt, hogy minél több időt tölthessen önnel. A szeretteinkkel töltött minden másodperc kincs.- jegyeztem meg neki, bár magam sem tudom mitől lettem vele az első másodpercekben ilyen bőbeszédű. Talán a személyesebb hangnem okozza.
A megállapítására meglepetten vonom fel a szemöldököm.
- Miért lenne kellemetlen? Állampolgári kötelességemnek teszek eleget, hogy egy hivatalos idézésre megjelentem. És mert még hivatalosan kiskorúnak számítok a szüleim beleegyezése is melléklésre került a papírokkal, amit aláírtam a kollégájának, aki felvette úgy egy órája az adatokat.
Vasquez nyomozó említésére nem tudok nem szélesen elmosolyodni és megcsóválni a fejem. Elsőként ő hallgatott ki, és azt hiszem vele a bemutatkozáson túl nem is nagyon jutottunk többre. Nem véletlenül.
- Ha arra a kis kopasz, spanyol akcentussal hadaró férfira gondol, akkor remélem, hogy maga nem olyan mint ő. Ő ugyanis jobb szerette hallani a saját hangját, és leginkább azt a verziót akarta visszahallani tőlem, amit ő gondolt.
Jegyeztem meg, finoman el is fintorodtam, visszagondolva a férfi roppantul kellemetlen aurájára és az arcvizének torokkaparó szagára.
- Mellesleg magának kellemesebb az arcvize mint neki.
Figyelemmel követem ahogyan leül, ahogyan leteszi az aktát és érzem az egész lényéből áradó kíváncsiságot, ahogyan korábban mindenkiéből. Nem veszem le róla a tekintetem egyetlen másodpercre sem, és amikor elhangzik a kérdés, legalább két percig csend telepszik közénk. Én nem válaszolok még, ő nem kérdez más, hanem vár. Vár arra, hogy beszélni kezdek, hogy elmondom amit tudok, hogy beszélek arról hol voltam és pontosan mit csináltam az alatt a két hét alatt ameddig távol voltam. Én azonban továbbra sem értem mit akarnak ezzel. Nem értem, mert én úgy látom semmi nem történt. Egy hatalmas tévedés volt, ami miatt most Dariust akarják meghurcolni. Megrázom a fejem, értetlenül nézve még mindig rá, kíváncsi kékjeim az ő kékjeit fürkészik.
- Nem, Jared Stanton nyomozó….nem értem miért fontos ez önöknek, ahogyan az sem értem, hogy miért nem fogadják el, hogy nem kívánok feljelentést tenni? Vasquez nyomozó a saját verzióját mondta el, ami végképp nem felel meg a valóságnak. Miles nyomozónő nem mondott semmit, csak annyit, hogy ez az ügy neki nem kell. Nem indokolta meg miért. Most pedig itt van maga aki ugyanúgy nem érti meg, hogy nem akarok semmi mást csak végre hazamenni és élni úgy az életem ahogyan korábban.- egyetlen zavaró momentum van az egész ügyben...egyetlen ami azt hiszem minden másnál jobban bánt, erről viszont senki nem volt hajlandó nekem semmit mondani. Vasquez zsarolni próbált vele, Miles pedig csak annyit mondott, hogy ez nem az ő asztala. Talán Stanton nyomozó hajlandó lesz nekem elárulni valamit erről….talán ő nem fog megzsarolni.
- Az édesanyám szerint…- kezdtem nagyon halkan, kicsit félve, félszegen, nyoma sem volt a hangomban az előbbi határozottságnak, sokkal inkább aggodalom csendült benne.
-....az eltűnésem másnapján letartóztatták a legjobb barátomat. Oliver Easton-t, akit azzal vádoltak, hogy köze volt az elrablásomhoz. Ugye….ugye nem marad annak nyoma, hogy ez megtörtént? Oliver ártatlan. Ő sosem tudna nekem ártani, ahogyan Darius sem.
Észrevétlen ejtettem ki egymás után a két nevet és még csak fel sem tűnt.Ösztönösen jött, hogy védelmezzem azt a két embert aki jelenleg  a legfontosabb a számomra. Ahogyan azt sem vettem észre, hogy egyetlen mondaton belül több információt kötöttem Stanton nyomozó orrára mint bárki máséra eddig. Merthogy ez a név azelőtt egyszer sem hangzott el. Darius.

Egész életemben őszinte voltam. Mert erre tanítottak, erre neveltek, ez volt számomra a természetes. Hittem abban, hogy a világ alapvetően tiszteli az őszinteséget. Ma már tudom, mert a hetek alatt megtanultam, hogy a világ számára csak az az igazság létezik, amit elfogadhatónak gondol. Ami a szabályoknak megfelel, ami nem tér el az általános gondolkodástól. Ezért lehet az, hogy Dariust kiközösítené magából, ezért van az, hogy én sem vagyok képes meglátni, őt meglátni az arc mögött, amit a szemeim érzékelnek. Mégsem tudnék neki soha ártani, mégis inkább a csendes hallgatásba temetkezem, semhogy valótlanság hagyja el ajkaimat, vagy éppen eláruljam őt akár a szüleimnek, akár a rendőrségnek. Mert nem hiszem, hogy az igazságra bárki fel lenne készülve vele kapcsolatban. Tudom, hogy a szüleim azt szeretnék ha beszélnék azokról a napokról, én viszont továbbra is elrejtem mindenki elől mi is történt valójában.Azt érzem, hogy a változás napokkal később kezdődött bennem. Vagy talán nem sokkal az ébredésem után, amikor értetlenül szemléltem, hogy mennyire törődik velem, az aggodalmat a szemében, nehogy valami fájdalmat okozzon. Láttam, hogy folytonosan küzdelmet folytat önmagával, megpróbál távol maradni, és megpróbál úgy tekinteni rám, mint egy fiatal lányra, apró virágra, akit gondoznia kell, akit védelmeznie kell. Nem tudtam mit kezdeni a benne lakozó többivel, képtelen voltam feldolgozni a gondolatot, hogy bár kívülről nem látok változást, árnyalatnyi mégis van. Eleinte azt hittem fizikailag is többen vannak….később rájöttem, hogy valójában egyetlen ember foglya vagyok, aki a saját gondolataiba zavarodik bele. Segíteni akartam neki. Megértetni, hogy amit tesz az nem helyes, hogy nekem nem ott a helyem vele...aztán megláttam azt a semmihez sem fogható borús magányt a tekintetében, és tudtam, hogy minden órával, minden nappal amit vele töltök, ez a tekintet közelebb vonz magához, míg végül szinte képtelen leszek tőle elszakadni. Egy ideig nem akartam elszökni, egy idő után meg már tudtam, hogy nincs más megoldás. De addigra végérvényesen a hatása alá kerültem. Ma pedig már hiányzik. A reggelek, az ahogyan megpillantom a konyhában ételt készítve nekem,kerülve a tekintetem, ahogyan megkérdezi, hogy jól aludtam e, hogy kényelmes volt az ágy, elég puha a törölköző, elég simogatóan lágy a tusfürdő, elég meleg a víz. Apróságok, mégis olyan gyengéd törődés volt benne, mihez foghatót még sosem éreztem. Férfitól legalábbis. Számomra idegen férfitól. Sosem volt az életemben még senki, tulajdonképpen ha azt vesszük sok szempontból csupán Olivert engedtem közel, de őt annyira, hogy a szívem legmélyére zártam, és bármi is történik velem, ő mindig ott marad. Őszinte és minden csalárdságot nélkülöző barátságom töretlen, mindenkit maga mögött hagyó. Talán ő volt az egyetlen aki a szüleimen kívül eszembe jutott a hetek alatt. Tudtam, hogy keresni fog, hogy talán aggódik, hogy talán többször megpróbál felhívni, míg aztán a szüleim el nem mondják mi történt.
Darius más volt. Olivernél is másabb. Az érzés amit iránta éreztem korábban még sosem tapasztalt. Furcsa volt, és nem tudtam nem gondolni rá. Mostanság sem tudok. Mégsem vagyok képes szavakba önteni, vagy egyáltalán elkezdeni beszélni róla, felfedni, hogy mi jár a fejemben, milyen érzelmek kavarognak bennem, főleg mert még én sem nagyon vagyok vele tisztában. Olvastam róla a neten, próbáltam válaszokat kapni a saját kusza gondolataimra, de még jobban összezavarodtam. Csak abban voltam biztos, hogy bármi is történt, az nem ellenem irányult, és soha nem akart nekem egyetlen pillanatig sem ártani. Néha az eszközök nem tiszták, ha el akarunk érni valamit. Én magam sem feltétlen fogadtam el, vagy törődtem bele, és ezért lehetett, hogy pár nap után meg akartam tőle szökni. Nem azért mert féltem volna tőle, addigra már nyilvánvaló volt, hogy nem azért vagyok ott, hogy bármit tegyen velem, hanem mert nem tudott elengedni. Valami történt velünk. Minden nappal egy kevés rakódott közénk, egy kicsit mindig tettünk hozzá magunkból. Ismerni kezdtem őt, ahogyan ő engem….és tudtuk, hogy bárhogyan is végződik egyszer el kell mennem tőle. Nem mondta ki, nem akarta kimondani, ahogyan én sem tettem utalást rá….de valahogyan ott volt a szavak mögött, minden beszélgetésben.
A két nyomozó után Jared Stanton megjelenése meglepetés volt a számomra, már csak azért is, mert azt hittem a kis kopasz ember fog ismét megjelenni, azt hittem, hogy az a nő, az a Miles hadnagy majd őt küldi vissza hozzám. Már az ajtón is másképp lépett be, nem nyomakodott bele az arcomba, nem ráncolta a homlokát, nem nézett úgy rám, mintha valami főbenjáró bűnt követnék el azzal, hogy nem teszek feljelentést. Én meg csak értetlenül figyeltem miért nem értik meg, hogy ez szükségtelen? Aztán az a kis ember zsarolni próbált mikor Oliverről kérdeztem. Információért információt. Én azonban nem akartam. Senkit nem akartam jobban védeni Dariusnál. Még Olivert sem. A szoba nyugalma sem képes elnyomni bennem az aggodalmat, és csak reménykedem benne, hogy ez az utolsó ilyen alkalom. Apa szerint csak rajtam múlik. Pedig ez nem így van.
Csodálkozva nézem a nyomozó kezét ahogyan felém, majd maga felé mutat a tegezést felajánlva, én azonban megrázom a fejem. Ha elfogadom, akkor bízom benne. Ez a bizalom jele lenne részemről, én azonban nem tudom ki ő. Annak ellenére, hogy megbízható, barátságosan kék, mosolygó szemei vannak, kedves mosolya, megnyerő hangszíne még nem válik számomra egyértelművé, hogy megbízom benne. Hogy ő tegezzen az ellen nem tiltakozom, elvégre fiatalabb is vagyok, megszoktam már ezt.
- Ha nem baj, akkor én magázom. Fogalmam sincs hány éves lehet. Megtippelni sem merném, ebben pokolian rossz vagyok.- jegyzem meg azért némiképp oldva a visszautasítás okozta pici neheztelést magam iránt. Nem akartam tapintatlan lenni, egyszerűen ez nekem még nem megy.
Egyetlen hang nélkül, majdhogynem szemrebbenés nélkül figyelem, le nem véve róla a pillantásom, amikor beszélni kezd papírmunkáról, meg a menyasszonyáról, meg a másik hadnagyról, és egy picit azért el is mosolyodom a jellemzésén, mert az biztos, hogy van benne nem is kevés igazság. A hangját nagyon szerette hallani, de a másikéra nem volt kíváncsi, ha az eltért attól amit ő gondolt.
Először akkor rökönyödöm meg, amikor az ajtó felé mutat, hogy ha akarok, akkor tulajdonképpen máris hazamehetek. Először nézem a zárt ajtót, az óriási tükröt a falon, melynek a túloldalán biztosan áll valaki, vagy többen is, és minket néznek. A filmekben mindig így szokott lenni. Rendőrségen most vagyok életemben először, már ami bármilyen eljárást illet. És szeretnék is elmenni, nem akarok itt lenni. De valamiért mégsem mozdulok. Itt tart még valami. Egy ígéret….noha ez kísértetiesen hasonlít Vasquez nyomozó kijelentésére, de mégsem érzem benne azt az erőszakosságot, amit belőle. Bizalmatlanul billen oldalra a fejem amint megmozdítom, és a hajamat összefogó pillangó alakú csat egy koppanással érkezik a padlóra, a szőke lobonc meg egyszerűen leomlik és szétterül a vállaimon. Mintha meg sem hallottam volna, hogy a kávészín holmi leesett, pedig még párat perdül mielőtt elcsendesedik, és a nyomozó lábánál pihen meg. Csak ülök és őt figyelem, ajkaim elnyílnak egymástól, láthatóan mondani szeretnék valamit, de még nem tudom hogyan fogalmazzam meg.
- Mindkét….mindkét ember biztonságát garantálni tudja?- teszem fel a kérdést, hangom először halk, apró rekedtséggel társul, mintha hosszú órák hallgatása után törném meg önnön csendemet.
- Olivert mindennél jobban szeretem. Ő a legjobb barátom, és nem akarom, hogy miattam olyasmi nyoma maradjon az incidensnek, ami kihatással lehet a karrierjére. Azt….azt szeretném ha nem maradna nyoma semmiféle nyilvántartásban annak, hogy bármikor is felmerült a neve ebben az ügyben.- mintha egy titok lenne, valami nem idevaló, valami, amit sosem tettem volna korábban. Hiszen még a hazugságra is képtelen vagyok, mégis most olyasmit kérek, ami jól tudom, hogy nem csupán nem helyes, hanem egyenesen törvénytelen.Mintha nem is én lennék.
- Darius pedig….neki sem eshet baja. Ő egyszerűen csak….fél. Félt maga már úgy igazán, Stanton nyomozó? Bár a rendőröknek a munkája miatt biztosan sokszor van része ilyenben, de Dariusnak nem. Mármint nem azért mert ez hozzá kellene tartozzon az életéhez. Ő szó szerint az életét félti. Azt amiről még csak nem is tudják, hogy van.- szinte magamtól kezdek beszélni, halkan, szégyenlősen és félve, remélve, hogy Jared nyomozó megérti azt amit mondani akarok, noha elég homályos minden bizonnyal egy külső szemlélőnek amit megmagyarázni próbálok olyan nagyon.
Hirtelen állok fel az asztaltól, és mintha csak ketrecbe zárt kis jószág lennék, aki érzi a vihar közeledtét, mégis tehetetlen fel és alá kezdek járkálni, kezeimet többször is áttördelgetve egymáson.Megállok egy pillanatra és kétségbeesetten nézek a nyomozóra. Talán most fogtam fel először mennyit számít, hogy mit mondok, hogy kinek mondom, hogy milyen segítséget remélhetek általa.
- Én nem akarom őt bántani, ért engem nyomozó? Ő sem bántott….soha nem is akart. Ő csak….nem akar meghalni.- ejtem ki vészjóslóan lassan az utolsó szót, suttogásom elveszik a szoba zajai között. Ez a teljes igazság. Darius attól fél, mindig is attól félt, hogy ha felfedezik őket abban a testben és bezárják, akkor nem élik túl. Csak egy valaki. És az lehet nem ő lesz. Mindenki másképp félti az életét. Ő is a sajátját.
- Maga tényleg tud nekem segíteni, vagy csak úgy mondja?- kérdezem végül még mindig járkálva, majd megállva és a hátam, nem messze a cserepes bambusztól a falnak vetve, úgy figyelve tovább Stanton nyomozót.

Három hét alatt az ember nem tud teljesen kifordulni önmagából, nem változik meg alapvetően a személyisége, és nem fordít hátat korábbi énjének. Viszont ez az idő pontosan elég ahhoz, kivált ha egy olyan személy társaságában tölti, amilyen Darius, hogy bizonyos dolgokat másképpen lásson, átértékeljen és átgondoljon az életében. Pontosan ez történt velem is. A vonzalom nem az első pillanatokban alakult ki. A félelemből és a bizonytalanságból nőtte ki magát, és kezdett egyre inkább eluralkodni rajtam. Táplálta a féltés, az aggodalom,a megértés, az empátia, és a jószándék, amivel én Darius felé fordultam idővel. Az életem alapvető elemeit kellett átgondolnom, mert többé már nem fért meg egymás mellett az akivé a hetek alatt váltam és az aki egykor voltam. Apró dolgok voltak ezek, mégis akik ismertek, azoknak feltűnt a változás. Életre vágytam. Igazira. Attól tartottam, hogy ha továbbra is ebben a kényelmes és minden nehézségtől mentes életben élek, ha behunyt szemmel, háttal a lehetőségeknek kizárólag a szüleim akaratának akarok megfelelni, akkor lemaradok annyi mindenről….és talán akkor ugyanolyan magányos leszek majd amilyen Darius volt. Sosem éreztem még ennyire kézzelfoghatóan valakiből áradni a reménytelen kétségbeesést arra, hogy pusztán megérinthessen. A gondolatot, hogy a bőrhöz érve érezze nincs egyedül. Sosem éreztem még senki felől ennyire áhítozva egy ölelést, csak beszívni pár másodpercre a másik illatát. Én sosem ismertem ezt a magányt, mégis valahogyan úgy éreztem, hogy ha minden úgy marad a régi életemben ahogyan volt, akkor ez vár majd rám is. Lélegezni vágytam, olyan igazi módon. Nem akartam már elrejteni a kíváncsi és néha ijesztő gondolatokat amik gyakorta megfordultak a fejemben. A képeket amiket láttam magam előtt valahányszor egy helyes fiú rám mosolygott, a gyomromban az érzést, amely szinte eltelített és az utolsó vérzubogásban is hallható volt, a sóhajt ami kiszökött az ajkaim közül. Ébredezni kezdtem azt hiszem és ennek első jeleként már nem akartam abba az életbe visszatérni amit korábban éltem. Nem akartam én felelősséget cipelni apa eltűnt testvéréért, amit úgy éreztem, hogy kéretlen teherként rám akasztottak. Nem akartam elzárni magam a világtól, azt akartam, hogy szélesre tárva az életem bárkit beengedhessek rajta. Tudni akartam milyen kimaradni éjszakára, milyen megfogni egy fiú kezét, milyen este moziban ülni, milyen egy házibuliban megkóstolni valamit, aminek van egy minimális alkohol százaléka. Tudni akartam milyen strandon félelem nélkül levetkőzni és tudni akartam milyen az amikor nem aggodalmaskodom azon vajon mindehhez anyáék mit szólnak majd? Nem akartam rossz útra térni, nem akartam szög egyenes más lenni, hiszen ettől még alapvetően nem változtam, egyszerűen csak fel akartam vállalni az érzéseimet, a gondolataimat és a vágyaimat és nem akartam miattuk bűntudatot érezni mint egykor.
Azt hiszem a három hét erre volt elegendő, meg arra, hogy már az első napokban hiányozzanak a beszélgetéseim Dariussal. Hogy ha kérdezek, akkor mindenféle kendőzéstől mentesen válaszol nekem, elmondja amit gondol, én pedig meghallgatom és figyelek rá. Minden egyes szavára. Hiányzott a jelenléte, ahogyan hallom a lélegzetvételét az ágyam mellett és megígéri, hogy addig nem hagy magamra amíg el nem alszom. Sosem ment ki. Ott volt végig….hiányzott. És nem akartam, hogy mások, a rendőrök, vagy bárki azzal bántsák, hogy rátörnek az életére, amelyben így sincs egyetlen perc nyugalom sem. Talán addig volt kicsit, amíg én is ott voltam. Vagy addig sem.
Mióta azonban a visszatérésem után elkezdődött a rendőrök örökös megkeresése, talán Stanton nyomozó volt az első aki másképp közelített meg mindent. A személyes és visszafogott hangnem kíváncsiságot ébreszt bennem, és ez az oka, hogy nem megyek el, ahogyan lehetőséget biztosít nekem rá, hanem maradok. Maradok, mert érdekel. Nem csak az amit mond, hanem ő maga is. Ahogyan beszél, amit magáról mond, ahogyan közeledni próbál. Nem úgy mint a többiek, hanem sokkal lassabban és sokkal megnyugtatóbban.
Oliver….mióta visszajöttem próbálom megérteni vajon miért ő volt az első számú gyanúsított. Anyáék sosem szerették, de azt nem feltételeztem, hogy azon nyomban szinte rögtön rá terelődik a gyanú. Hát nem látták, hogy ő a legfontosabb ember az életemben, hogy ő törődik velem a leginkább, hogy neki fontos igazán az, hogy én mit szeretnék, hogy én ki vagyok merre akarok menni, hogy mi az életben a célom? Tényleg egy percig is azt gondolták, hogy ő képes lenne ilyenre? Mélységesen csalódtam a szüleimben, és ezt el is mondtam nekik akkor, amikor megtudtam mi történt a barátommal. Hogy tehették ezt? Keserű volt az ábrázatom akkor, és még azzal sem tudtak némiképp megenyhíteni, hogy elsőként őt hívták át a megkerülésem első napjainak egyikén. Mert addigra minden bizonnyal világossá vált, hogy Oli az egyetlen akivel hajlandó vagyok bármit is megbeszélni. Pusztán azért mert benne megbíztam. Mert ő sosem árult még úgy el, ahogyan azt a szüleim tették velem. És erre még az sem mentség, hogy aggódtak. Értem. De közben egy másik ártatlan ember életét majdnem tönkretették. Ezt pedig sosem bocsátom meg nekik, bármennyire is szeretem mindkettejüket.
- Mindent meg fog tenni, de vajon sikerrel is jár? Olivert az ügyvédje kihozta már hetekkel ezelőtt. Tulajdonképpen nem volt bizonyíték...de nem is lehetett, hiszen nem csinált semmit. És én ezt is szeretném visszaállítani. Hogy ne maradjon sehol nyoma, hogy ez az incidens egyáltalán megtörtént. Én….- veszem át a csatot tőle és egy másodpercre elhallgatok. Fogalmam sincs hogy magyarázzam el, hogy ne érezzem magam roppant kellemetlenül a szavaim miatt. Még én sem nagyon értem mikor és hogyan jöttem rá, hogy vajon ez a távollét olyan dolgokat hozott felszínre amik mindig is ott voltak, csak talán az a vakság és süketség ahogyan az életemet éltem mindezt eltompította bennem? Nem tudom….
-...nekem ő...én őt…- megráztam a fejem, hiszen felismerni és szavakba önteni két külön dolog.Hiszen a barátom. Szeretem. Mindig is szerettem. De ez most más. Ez másképp van a fejemben, másképp gondolok rá, másképpen fogalmazódik meg bennem a hiánya. Ez most másfajta fájdalom. Az idő érlelte ilyenné, vagy mindig is itt volt, fogalmam sincs. Talán tisztulhatna az egész, ha nem lenne bennem még Darius hiánya is, ez pedig végképp összekuszálja a fejemben a dolgokat. Mindent összezavar.A két érzés hasonló, ugyanakkor mégsem.
Inkább elhallgatok és Jared nyomozót figyelem, amikor beszélni kezd. Elkerekedő szemekkel, egyetlen pisszenés nélkül hallgatom őt, még a tekintetem sem vonom el, attól félve, hogy akkor lemaradok valamiről amit nekem mesél. Őszinte hozzám, nyitott és valami olyasmit oszt meg velem, amit nem is nagyon hiszem, hogy a hozzá hasonló rendőrök valaha megtettek. Még filmekben sem.Szeretnék megszólalni, de még nem teszem. Még hallgatom őt. Érvelni próbál, megpróbálni elmagyarázni, hogy miért kellene neki segítenem. Mindezt azonban úgy teszi, hogy nem késztet automatikus hátrálásra sokkal inkább arra, hogy elgondolkodjak a szavain.
Közelebb jön, nekem pedig kissé meg kell emelnem a fejem, hogy a szemeibe tudjak nézni, és azt hiszem valahol a kérdése közepette egy aprót bólintok is, mintegy jelezve, hogy nem szándékozom elmenekülni továbbra sem, sőt hajlandó vagyok mindazon gondolkodni amit elmondott. Nem ígérek neki semmit, egyszerűen csak megfontolom a szavait. Mikor megpróbálna elhúzódni, hirtelen nyújtom ki a kezem és ragadom meg a csuklóját, maradásra bírva egy ideig. Finoman simulnak rá az ujjak, nem erőszakos, vagy rideg az érintés, a tenyerem meleg, puha.
- Jared nyomozó! Lehet, hogy magának beteg a szíve, de ebben a beteg szívben is sokkal több emberség lakik, mint azokéban akik eddig kihallgattak. Lehet ha magát küldik először, akkor megkíméltek volna ettől a rengeteg kellemetlenségtől. Maga jó ember. Ezt én érzem. Tudom mi a munkája, de akkor is jó ember.- óvatosan simítottam le az ujjam a csuklójáról ha eddig engedte, hogy fogjam, majd visszahúztam a kezem és az üres bögrémre mutattam, amiből nemrég fogyott el a második adag teám. Finoman mosolyodtam el.
- Nem kérek semmit köszönöm. A kollégái már a második adagot hozták be nekem ameddig várakoztam. Azt hiszem ez most egy időre elég is volt.És mást sem kérek köszönöm.- ráztam meg a fejem, aztán sóhajtottam egy nagyon, a fejem felszegtem. Kezemmel hátranyúlva összefogtam a hajam ismét, majd lazán feltűztem. Ezután pillantottam a nyomozóra.
- Elmondom magának mi történt ott….ahol voltam. Illetve egy részét elmondom. Mindent nem tehetek. Még nem. De csak magának mondom el. El tudja intézni, hogy senki más ne halljon bennünket?- kérdeztem félrebillenő fejjel, kíváncsian, egy másodpercre a nagy tükörre nézve a szemben lévő falon. Valaki most is áll ott, ebben biztos vagyok, ahogyan abban is, hogy Jared nyomozón kívül senki másnak nem vagyok hajlandó beszélni arról mi történt velem. Az igazságot egy valaki ismerte, de ő sem a teljeset: Oliver Easton. Az egyetlen ember, akiben jelen idő szerint megbíztam. Ám most úgy tűnik a minimális bizalom felé most Stanton nyomozó is tett egy apró lépést.
- Nem azért fogom elmondani magának, hogy bármiféle nyomozást elősegítsek, mert nem akarok nyomozást olyan miatt ami meg sem történt. Azért mondom el magának mert ilyen velem...mert ilyen….emberséges. Úgy ahogyan még senki azóta, hogy hazatértem annyi idő után. Maga nem a bűnözőt látja Dariusban, hanem az embert. Úgy ahogyan én látom. És talán ezért segíthet neki. Talán többet is mint én. Ezt ígérje meg nekem. Hogy neki fog segíteni. Nem nekem. Mert nekem nincs rá szükségem. De neki igen.- bizonygattam kitartóan, és így is gondoltam. Jelen pillanatban két emberért jobban aggódtam mit saját magamért. Ez a tulajdonságom pedig már az eltűnésem előtt is megvolt. Csak talán akkor még lettek volna bizonyos morális korlátai, amik mostanra már nem voltak.

A félelmet el kell engedni, akkor szabadulunk fel igazán. Ez az amire a legtöbben képtelenek vagyunk. Ahogyan én sem tudom megtenni. Szeretném azt hinni, hogy minden mehet majd úgy az életemben, ahogy azelőtt. Erre gondoltam emlékszem az első órákban, amikor tudatosult bennem, hogy nem tévedés, engem rabolt el Darius, és nem is tervezi jó ideig, hogy elengedjen. A félelem azonban görcsbe rántotta a gondolataimat, és meg sem próbáltam menekülni, helyette őszinte érdeklődéssel fordultam felé. Összezavart. Leginkább azzal ahogyan időnként eltűnt majd felbukkant. Más ruhában, más hanghordozással, mintha egy másik személyiség lett volna, nem az akivel esetleg beszélgettem korábban. Én azonban nem láttam őket, nem tudtam meglátni, csak azt a férfit, azt a riadt tekintetű férfit, akit az ébredésem után megpillantottam. Mai napig csak őt látom, a többiek számomra nem léteznek, mert nem tudok velük mit kezdeni. Az én gondolataimban csak Darius él, csak őt akarom megmenteni attól, hogy valami baj történjen vele. Annyiszor megfordult a fejemben a szökésem óta, hogy talán másképp kellett volna csinálni, talán nem így kellett volna elszökni, talán még mondanom kellett volna neki valamit, talán csak meg kellett volna nyugtatnom, hogy nincs szükség arra, hogy fogva tartson, ez nem helyes. Tudta ő is….hamar belátta, de akkor már nem lehetett visszafordulni. Azt mondta, hogy Dahlia amúgy sem hagyná, hogy elengedjen. Mégis itt vagyok, immáron jó ideje szabadon, mégsem tudok mit kezdeni ezzel a szabadsággal.Mert egy részem ott maradt vele. Egy részem állandóan aggódik érte, és csak reménykedik, hogy nem csinál semmi olyasmit, amivel ismét veszélybe sodorja önmagát. Valahogyan üresség maradt utána, amit a hétköznapokkal sem tudok megtölteni, és a változó érzések, meg gondolatok, ahogyan a világra tekintek azóta, mióta őt megismertem.
Tudatosult bennem, hogy felnőttem, hogy a szüleim aggodalma csupán egy részlet az életemben, de nem szabad, hogy ez irányítson. Hogy vannak az életben pillanatok, amik el fognak mellettem sétálni, miközben az évek majd múlnak, és a magány körém fonja karjait. Egyedül leszek. Nem akarok egyedül lenni. Kitörni vágytam a kalitkából, és megértetni anyáékkal, hogy az az élet amit ők megálmodtak nekem az lehet, hogy biztonságos, de hiányzik belőle az izgalom. A kíváncsiságom egyre jobban felébredt és már nem akartam a lelkiismeretem hangjával elnyomni. Tudni akartam és érezni milyen úgy igazán élni, de azt is tudtam, hogy ez elkezdődhessen ezt az ügyet előbb vagy utóbb le kell zárnom. Mégsem akartam elárulni Dariust, mégsem hagyhattam, hogy őt bántsák. A rendőrök azonban csak arról tudtak beszélni, hogy felelősséggel tartozom más lányokért, azért amit velem tettek….de velem nem tettek semmit. Hogy magyarázzam el, hogy ezek alatt a napok alatt többet kaptam Dariustól mint amit ők valaha is gondolni mernének? Hogyan mondjam el nekik, hogy életem eddig húsz évének álmából most ébredtem fel igazán? Most jöttem rá, hogy mennyi minden az amit még megismerni és megtapasztalni vágyom. Jared Stanton felbukkanásáig azt hiszem senki nem hallott meg igazán, hiába is beszéltem. Ő azonban másképp fordult felém. Sokkal személyesebb volt, sokkal közelibb mint eddig bárki más. Megnyugtató volt az egész megjelenése, a mosolya, a biztató hangja, az ahogyan beszélt. Nem győzködni próbált, inkább érvelni. Nagyon nagy különbség ez azt hiszem, én pedig figyelni kezdtem rá. Figyelni arra amit mond, figyelni mi mindent oszt meg magáról és őszinte kíváncsisággal hallgattam őt. Itt azonban, ezen a helyen, próbálják is bármennyire nyugalmassá tenni, képtelen vagyok neki megnyílni. Nem tudok itt beszélni semmiről, mert ez a hely, a nagy tükörrel a falon nyugtalanságot ébreszt bennem.
Őszinte velem továbbra is. Nem ígérget, nem mondja, hogy mindent biztosan el fog intézni, én azonban mégis szeretnék valami megnyugtató választ kapni. Hogy Oliver mennyire fontos nekem, arra azt hiszem a szabadulásom második napján döbbentem rá. A gondolat mégis irracionálisnak tűnt. Ott volt velem évek óta, mégsem vettem észre, vagy nem értettem meg a saját gondolataimat és érzéseimet sem. Nem érthettem, mert nem tudtam mit kell pontosan értenem. Most azonban már másképp látom, csak éppen nem tudom mihez kezdjek vele? Kezdjek egyáltalán bármihez is?
- Köszönöm. Maga tényleg…- egy pillanatra elvonom tőle a tekintetem, hogy lesütve azt a padlót kezdjem fixírozni zavaromban. Rákvörössé válok, amikor arról beszél, hogy én esetleg többet éreznék Oliver iránt mint a régi és elszakíthatatlan barátságunk és felkapva a fejem sietve, talán túlságosan sietve tiltakozom.
- Én nem….nekem Oliver a barátom...mármint…- nem szeretek hazudni. Nem mondhatom, hogy nem változott bennem semmi, hogy nem döbbentem rá arra, hogy mi is történt velem, ugyanakkor azt is tudom, hogy értelme és jelentősége vagy lehetősége az egésznek nincs.
-...legalábbis azt hiszem. Ez túl bonyolult. Most meg főleg.- rázom meg a fejem, és ezt a részét komolyan is gondolom. Rendbe kell a dolgokat tenni a fejemben, és leginkább azt hiszem az összezavarodott érzéseimet, amelyek jelenleg egy tökéletesre szőtt pókhálóra hasonlítanak, amiben nem lehet kiigazodni. De még magamnak sem.
- De tényleg és őszintén azért akarom megvédeni, mert nem tett semmit, és nem tudnék nyugodtan aludni, ha tudnám, hogy bárhol, bármilyen nyoma marad annak, hogy egyáltalán szóba került a neve. Tudja….ez azért lehetett, mert a szüleim nem igazán nézték jó szemmel a mi barátságunkat. De tulajdonképpen senki nem nézte jó szemmel. A szüleim szerint Oliver túlságosan önelégült, önző és megbízhatatlan, az ő barátai szerint én pedig túlságosan sótlan, túlságosan befelé forduló vagyok….tény, hogy nem igazán tudtam mit kezdeni a baráti társaságával. De őt kedveltem. Mert én láttam benne azt is amit mások nem. Ahogyan most magát is látom. Emiatt bízom meg magában. Mert….nem úgy beszél velem, ahogyan a többiek.- rázom meg a fejem, és enyhén az tükörablak felé biccentek, ahol tudom, hogy most is valószínű többen hallgatják a beszélgetésünket.
Az ajánlata után úgy kapok, olyan megkönnyebbüléssel, hogy még a szemeim is felvillannak. Hirtelen egyenesedem ki, szinte látható  a mozdulataimon, hogy ha már kinn lennénk az is késő lenne.
- A friss levegőre és magára szavazok.- finom, érzékelhető mosoly kúszik az ajkaimra, és magam elől eltolva a kiürült teáscsészét felállok, hogy a fogasra akasztott barna szövetkabátomért meg a sálamért induljak. Jared nyomozó öt percig kéri a türelmem, amíg a formaságokat elintézi, hiszen állítása szerint egy hivatalos idézés résztvevőjét engedély nélkül mégsem viheti ki az épületből, még a rendőrség előtti parkba sem. Türelmesen várakozom, magam előtt összefűzve az ujjaimat mire visszatér. Láthatóan kicsit árnyékosan ráncos a homloka, ami arra enged következtetni, hogy nem örülnek annak, hogy a beszélgetésünket odakint akarjuk folytatni, de úgy tűnik nem gördítettek akadályt elé.
- Ugye nem kerül bajba azért mert csak kettesben fogunk egymással beszélgetni? Mármint nem a menyasszonyára gondolok.- óvatosan nevettem el magam, hogy némiképp oldjam ezt a komorságot az arcán, és visszatérjen az odabent többször is tapasztalt kedves és biztató mosoly.
Az ajtón kilépve csípős, de kellemes levegő csapja meg az arcomat. Finoman hajtom hátra a fejem, hogy mélyet lélegezzek. Oldalra sandítok a mellém lépő férfira, végül anélkül, hogy bármit is kérdezne beszélni kezdek.
- Mindenek előtt tudnia kell, hogy Darius bármit is tett és bárhogyan is kezdte velem kapcsolatosan elsősorban önmagát védte vele. Jobban mondva magukat. Én csak azért kellettem, hogy biztonságban érezze magát…- azt hiszem számomra is különösen hangzik amit mondok, és minden bizonnyal én sem nagyon érteném elsőre, így miközben áttérünk az utca másik oldalára a park bejáratához, némi szünet után folytatom. Kezemet finoman megemelem, kecsesen mutogatok a szavaim mellé, mintha azzal nyomatékot akarnék adni nekik.
- Tudja….ő egy különleges ember. A társadalom szerint beteg. Jobban megnézve valóban nem hétköznapi, ettől még nem hiszem, hogy az lenne a megoldás, hogy bezárják. Ha nem bántanák, ha békén hagynák, akkor minden bizonnyal ő lenne a legészrevehetetlenebb ember az egész világon.- a murvás kis sétányon befelé haladva kissé oldalra fordulva magyarázok tovább, időnként a nyomozó arcát fürkészve, hogy vajon mit vált ki belőle mindaz amit mondok. Tudom, hogy elsőre különösen hangzik, ahogyan azt sem várom el, hogy engem megértsen ebben az egészben.
- Azt mondta odabent, hogy nincs mentség arra amit tett. Ezzel ő is tisztában van. És higgye el nyomozó, hogy ő sokkal jobban hibáztatja magát érte, mint ahogyan valaha is maguk fogják. Nem tudja meg nem történtté tenni, ugyanakkor egész idő alatt, szinte megállás nélkül arról beszélt nekem, hogy nem akar bántani, és azt szeretné, hogy a lehető legkényelmesebben érezzem magam amíg ott vagyok. Ehhez pedig tartotta is magát. Egy idő után már nem rabságnak éreztem, hanem olyan időnek, ami alatt megismerem önmagam. Általa. Ettől még ott volt az a zavaró dolog….tudja…- visszanyeltem a szavaimat, a kezeimet összefűztem egymáson és zavarodottan tördeltem át egymáson.
- Mondja Stanton nyomozó, találkozott már valaha olyan emberrel….aki nem csak egymaga volt? Úgy….úgy értem, hogy a teste, az aki magával szemben állt, az ugyanaz volt, de valójában mégsem. Mintha hirtelen, egy idő után más valaki lett volna. Más volt a hangja, a ruházatát is kicsit lecserélte….szóval mintha ugyanabban a testben többen lettek volna. És ezek a többiek nem jöttek ki egymással. Az egyik el akart engem rabolni, a másik viszont megvédeni. Ugye érti már, miért nem egyszerű ez az eset? Darius….ő megtette, de valójában nem akarta megtenni. Ő csak….azt hiszem ő megszeretett engem, és én is….megkedveltem. Mert ő jó ember, tényleg az.- magyarázom teljesen őszintén és nagyon komolyan próbálva győzködni a nyomozót. Aztán hirtelen megtorpanok, és elé perdülök, megállok vele szemben, a tekintetem legyőzni a közöttünk lévő majdnem egy fejnyi magasságkülönbséget.
- Kérem….megígértem, hogy mindent el fogok mondani, csak...istenem, értse meg! Nem akarom, hogy baja essen, nem akarom, hogy elítélje azért amit tett. Mert nem Darius volt az oka, nem ő akarta ezt az egészet, hanem valójában Dahlia. Ő úgy tűnik mindenkivel kedves, de valójában egy roppant gonosz nőszemély. Én annak gondoltam.- újabb név hangzik el, csak éppen még azt nem teszem hozzá, hogy Dahlia nem egy hús vér nő, hanem valaki, aki ugyanazt a testet birtokolja időnként amit Darius is.

Nagyjából hét éves voltam, amikor kiderült, hogy félek nem csupán a sötétségtől, hanem a bezártságtól is. Nyári délután volt.Az a kellemes fajta, amikor csend van, mintha egy kicsit a világ is eltompulna, és a zajok lassan elcsendesednének, akár egy kellemes vasárnapi ebéd után az ember. A kertben hátul volt egy hevenyészve összeütött kis fészer, éppen csak akkora amiben apa tartotta a fűnyírót, meg anya a kis virágoskert rendezéshez szükséges kertiszerszámokat egy kék faládában. Ott volt még a régi lábbal hajtható biciklim felpakolva a polcok egyikére. És a bicikli mellett ott volt Lulu, a lila hajú, buci fejű rongybaba akinek mosolya ma már azt hiszem ijesztő lenne számomra, de akkor valamiért nagyon megnyugtatott. Aztán négy évesen kiselejteztem, és helyette jött Icey a kék nyúl. Mai napig a kabalám, és nem is akarok tőle megválni, viszont Lulu valamiért a fészerbe lett száműzve. Azt gondoltam, hogy nem jó neki a polc tetején a poros bicikli mellett, méltóbb helyet kell találnom. Így aztán addig ágaskodtam, egyik cserépről a másikra állva, hogy sikerült ugyan levennem a polcról, de számtalan holmit le is rántottam, amelyek bevágták a fészer ajtaját és én nem tudtam kinyitni. Anyáék bent voltak a házban és én hiába dörömböltem nem hallották meg. Kétségbeesve zokogtam, kis kezemmel folyamatosan püfölve a rozoga ajtót, amely nem nyílt ki, csak a por szállt csillogó, apróra őrölt gyémántként kavarogva. Potyogtak a könnyeim mint a záporeső, a hangom rekedtté vált, csuklani kezdtem már annyira sírtam, de senki nem hallotta meg. Másfél óra múlva találtak meg, amikor anya már keresni kezdett és végül meghallották a kiabálásom a kert végéből. Apa rémülten torkollt le, hogy mégis hogyan gondolhattam, hogy egyedül szedek le onnan bármit, és a szívbajt hoztam rájuk, és még egyszer ilyet ne csináljak. Még egyszer? Először sem akartam. Azt hiszem az volt életem első igazi találkozása azzal a félelemmel, hogy elveszek, és senki nem tudja hol vagyok. Még én magam sem talán. A bezártságtól való rettegés innentől pedig az életem része lett. Talán ezért lehet az, hogy most is, ebben a szobában, amelynek berendezése nem csupán színeiben vagy anyagában, de elrendezésében is nyugalmat kellene árasszon, tovább növeli bennem a félelmet. Mert a nagy tükör, melynek túloldalán maszatos, homályos alakokat vélek felfedezni, jobbára azt hiszem az elmém játékaként, mégis meghagy bennem valamiféle kétségbeesett menekülni vágyást. Azt gondolom, hogy ha nem mondok semmit, ha ugyanazt fogom mondani az érkezőnek amit a korábbiaknak, akkor békén hagy és elereszt. Helyette azonban valami egészen más történik, amire azt hiszem én magam sem számítottam. Nyílt őszinteséggel fordulok felé, mert érzem a hangjából, az egész megjelenéséből, ahogyan velem bánik, hogy ez a nyomozó most más mint az előzőek. Ő nem akarja mindenáron azt hallani amit ő igaznak vél, akit érdekelnek a háttérben meghúzódó dolgok is és nem feltétlen bűnbakot akar, amit én nem fogok megadni sem neki, sem másnak. Darius jelen pillanatban csak rám számíthat ebben az egészben, ha elárulom akkor mi lesz vele? Hova viszik, mit fognak vele csinálni? Ez a kétségbeesés az ami a szavaimnak gátat szab, ugyanakkor valakitől segítséget kell kérnem, aki valamit tehet is az ügyben.
- Tudja, a szüleim nem csak azért gondoltál, hogy Olivernek köze lehet az eltűnésemhez, mert nem bíztak meg benne, hanem mert…-kicsit elakadok, mert visszagondolva valóban olyasmit csináltam mindig amit nem szabad lett volna, aminek lám meg is lett az eredménye, mert bajba sodortam azt a fiút akit egyáltalán nem állt szándékomban.
-...szóval, mivel a szüleim többnyire nem engedték, hogy vele legyek, ezért megszöktem vele. Mármint nem úgy szöktem el, hanem csak pár órára. De mindig vigyázott rám, és mindig hazakísért.- bizonygatom sietve a végén, aztán megrázom a fejem, és  elmosolyodom a bocsánatkérést hallva.
- Ugyan...nem maga tehet róla. De észrevette, hogy rövid beszélgetésünk során megint bocsánatot kér olyasmiért ami nem is a maga hibája?- billentem oldalra a fejem, és kicsit talán diszkrét szórakozottsággal vizsgálom a vonásait.
Azt hiszem hirtelen és nagyon gyorsan ragadom meg az alkalmat amikor lehetőséget biztosít, hogy kint folytassuk a beszélgetést. Nem csak azért mert itt egyre fullasztóbb a légkör, aminek semmi köze Stanton nyomozó személyéhez, hanem mert olyasmit is mondani szeretnék neki, ami csak rá tartozik. Mert ő kiérdemelte a bizalmat. Nem a teljeset, nyilván ahhoz több idő kellene, de vele olyasmit osztok meg, amit mások nem feltétlen értenének. Ő sem biztos, és igazán még én sem nagyon fogtam fel….csak abban vagyok biztos, hogy valami nagy baj van Darius körül, és segítségre van szüksége, de nem olyanra ahol bezárják, és azt mondják neki, hogy ő valójában nem is létezik. Tudom, hogy létezik, hiszen beszéltem vele, megismertem….hiányzik. Hogy hiányozhatna olyan aki nem is létezik?
Viccnek szánom a megjegyzést a menyasszonyával kapcsolatban, és talán én vagyok mégis az akit meglep a válasza, amely bár nevetésbe fullad, de van valami keserűség benne. Mondanám, hogy sajnálom, és hogy a menyasszonya igazán szerencsés, hogy egy ilyen törődő ember mellett lehet, mert hiszem, hogy a nyomozó a magánéletben is ilyen, de végül megtartom magamnak ezt a megjegyzést. Már így is véletlenül olyanba tenyereltem bele, ami nem rám tartozik. Egyenesen előre fordulok ahogyan mondja, egy pillanatra torpanva csak meg, hogy bevárjam amíg magára kanyarítja a kabátját.
Viszonylag nyugodt a délelőtt. A reggeli csúcsforgalom már lecsillapodott, bár így is tömegek hömpölyögnek az utcákon. A hot-dog árusnál két öltönyös beszélget, egy fél másodpercre felénk pillantanak, de aztán folytatják a diskurzust, kezükben egy frissen készült csemegét majszolgatva. Én pedig beszélek Stanton nyomozónak mindarról amit odabent nem tudtam, jobban mondva nem akartam elmondani. A megérzéseimről, apró tapasztalat morzsákról és Dahlia-ról, aki egyszerre okozott számomra rémületet, meglepetést, zavarodottságot és értetlenséget. Még én sem tudom hogyan magyarázzam el érthetően, hogy tulajdonképpen a test, mely elrabolt ugyanaz volt, az elme ugyanaz volt, akivel később Dariusként beszélgettem, de az egész mögött valaki más elgondolása húzódik, valaki más akarta, hogy így történjen. És ő sem feltétlen azért, hogy bántson. Egyikük sem bántani akart, egyszerűen csak elérni a többi személyiség csendjét. Nem tudom pontosan mennyi lehet, nem találkoztam mindenkivel. Ha egy ilyen teóriával állok elő bármelyik nyomozónak minden bizonnyal kinevet vagy ami még rosszabb nem vesz komolyan és nem hisz nekem.
- Tudja különös amit mond, az impulzusokkal kapcsolatban. Mert azt hiszem ez az ami igazán hiányzott az életemből. Úgy értem….örökké meg akartam felelni. Mindenkinek. A szüleim elvárásainak, az önmagammal szemben támasztott elvárásoknak, az egyetemen, a vizsgákon, hogy mindig, mindenben a legjobb legyek, hogy végül elérjem a céljaimat, de közben ne okozzak szomorúságot, legfőképp az apukámnak.De közben elfeledkeztem úgy igazán saját magamról.- magyarázom közbeszúrva a mondandójában hagyott pár perces csendben. Arról egyelőre nem teszek említést, hogy miért apa volt az akinek meg akartam felelni, hogy mennyire az életem része volt az, hogy szinte már a normálistól eltérően vigyázzak magamra.
Rémülten ráncolom a homlokom amikor olyan szavak hangzanak el, hogy bipoláris, skizofrén, diliház….mind olyan szó, olyan kifejezés amit nem szívesen hall az ember, ugyanakkor el kell fogadnia, hogy Dariusra pontosan ezek a szavak jellemzőek. Pedig én annyira nem akarok erről tudomást venni, hiszen ő olyan valóságos volt, ott volt velem, figyelt rám, nem akarta, hogy bármi is rossz legyen nekem abban az időben amíg ott vagyok. Egy dolgot nem adott vissza számomra: a szabadságomat. Egy idő után azonban ez már nekem nem is volt fontos. Mit kezdjek a szabadsággal ha ő már nem lehet majd velem?
- Nem….nem nem...nem…- rázom a fejem határozottan és minden porcikámmal tiltakozom az ellen, hogy bárki is bármiféle módon kezelje Dariust.
- Nem akarom, hogy bárki is turkáljon a fejében, aki olyan céllal fordul hozzá, hogy meg kell őt szüntetni. Mármint...ahogyan mesélte a pszichológusok mind ilyenek. Azt mondják egy lélekhez egy test tartozik, és a beteg lelkeket ki kell gyomlálni mint a gazt. De mondja nyomozó, ki dönti el, hogy melyik a beteg lélek a sok közül? Vagy Bölcs Salamont játszunk és karddal akarunk igazságot tenni? Hát nem érti, hogy pont ezt akarom elkerülni?- kétségbeesetten nézek rá, jó lenne ha megértené miért bízom meg benne és miért nem tettem eddig rajta kívül senki mással.Követem azonban a tekintetét az öreg platán alatti padra és ellépve előle arrafelé indulok, hogy leüljünk és én féloldalasan fordulok irányába, kezem az ölembe ejtve figyelem amint tovább beszél. Megrázom a fejem, amikor arról kérdez vajon van sejtésem róla miért éppen őt küldték, hogy beszélgessen velem?
- Azt hittem azért mert korban közelebb áll hozzám.- ejtettem a mondatai közé halkan és somolyogva, inkább tréfának és komolytalanságnak szánva. Figyelem ahogyan beszél. Tekintetem ide-oda cikázik az arcán, a szemeinek színe, ahogyan a nap megvilágítja olyan mint az tiszta óceán reggeli nyugodt víztükre. Nyugodt és kiegyensúlyozott a hanghordozása, nincs tolakodó, vagy bármiféle rossz érzést magával hordozó éle. Arcvonásai hol megkeményednek, hol ellágyulnak, ajkai szépen, és tisztán formálják a szavakat. Azon kapom magam, hogy bámulom, miközben beszél. Megrázom végül a fejem, aztán távolabbra pillantok, a park közepén álló mesterséges tó irányába, aztán mikor mozdul a keze és a szívére simul visszafordulok, és mosolyogva bólintok. Finoman kerekednek el az ajkaim, szemeim meglepetten csillannak annak kapcsán, hogy elemzett engem. Nem nagyon akarok magamról beszélni. Soha nem is szerettem, mert nem tartottam sem érdekesnek, sem izgalmasnak. Olyan életem van amiben ezek a szavak nem nagyon szerepeltek. Hogy ez mennyit változott az utóbbi időben, arról talán Maia és Kaia tudnának mesélni, akikkel eljárok mostanság kicsit többet mint korábban, és kicsit talán felszabadultabb is vagyok. Mert Darius szerint az élet úgy szép ha az olyan fiatal lányok mint én boldogok benne….ehhez pedig az kell, hogy igazán engedjem magam felszabadulni.
Meglepetten pillantok le a kezemre, ahogyan a nyomozó keze a tenyerembe simul, ösztönösen kulcsolódnak rá a vékonyka, hófehér ujjak az övére.Aztán felpillantok rá kérdőn és kíváncsian, a fejem billen. A felhő mögül előkúszó napsugarak megcsiklandozzák a hosszú szempilláimat és kicsit hunyorognom kell miközben válaszolok neki.
- Én bízom magában, eddig is bíztam. Amennyire lehet ennyi idő után. Mert mindentől függetlenül amit elmondott maga számomra még egy idegen. Egy olyan idegen akinek úgy érzem, és ez tényleg puszta megérzés, de több mindent el merek mondani. És mert nem akarom, hogy megint egy új embert küldjenek, aki csak faggatózni és elméleteket gyártani tud. Maga tényleg figyel rám Jared nyomozó…- még nem tegeztem le, de a keresztnevének akaratlan kiejtése mindenképp egy jó irány a lassú, teljesebb bizalom kialakulásához.
- Csak….- mozdítom meg óvatosan az ujjaim, mintha ki akarnám húzni a kezéből a sajátomat, de ez nem így van. Ha ő akarná visszahúzni, a csöpp ujjak még utána nyúlnak, még itt tartják.
- Nem tudom, hogy akarjak vagy merjek szembenézni magammal. Vagy csak éljem meg, ami történt velem, amilyenné váltam, amire rádöbbentem az idő alatt amíg Dariussal voltam. Tudja ez nekem olyan, mintha a burok amelyben eddig voltam, hirtelen eltűnt volna, és én most lélegezném be először a levegőt. Ismerkedem még az érzéssel. Már nem félek. Már nem a szüleim által megálmodott életet akarom élni, hanem a sajátomat.Ami igazán az enyém….de ahhoz, hogy ezt megtehessem le kell zárnom nem csak a múltat, hanem ezt az ügyet is. Szóval igen, érdekel amit mondani akar rólam, nekem. Mert magában még nincsenek fenntartások, maga nem ismert ezelőtt. Azt látja aki most vagyok.- újra a kezeinkre nézek, aztán vissza rá.

Szeretném megkérdezni a nyomozótól, hogy miért nem dobta vissza az ügyemet, ahogyan Miles nyomozónő tette, hogy miért nem legyintett mint előtte olyan sokan? Tulajdonképpen még talán szívességet is tett volna vele nekem, hiszen nem lennénk most itt és én nem érezném, hogy akaratlanul is több mindent elmondok neki, mint eddig bárki másnak. Vannak dolgok amiket még anyáéknak sem meséltem el, igaz, talán éppen ők azok akiknek a legkevesebbet mondtam. Nem azért mert titkolni kellene, talán azért sem mert bármit szégyellnék. Sokkal inkább azért mert nem értenék meg. Ők még mindig azt a törékeny kislányt látnák, akit tulajdonképpen mindig is láttak bennem, és aminek okán, ha azt vesszük oda jutottam, ahol most vagyok. Nem gyűjtöttem élettapasztalatokat, mindenkiben válogatás nélkül megbíztam, mert azt gondoltam, hogy az emberek jók. Hogy senki nem ártó szándékkal közeledik felém, hogy ha rosszat is akarna nekem, annak oka nem benne van, hanem a világban amiben él. Mindig és minden körülmények között mást hibáztattam, sosem azt aki engem esetleg bántani akart.Hogy miért voltam ilyen? Mert nem fordultam meg igazán úgy az életben emberek között….nem történtek velem meredek dolgok, úgy igazán soha nem zokogtam még csalódástól, soha nem voltam felhőtlenül boldog, amikor lehet valami őrültséget csinálok éppen, de nekem az akkor mindennél felemelőbb. Huszonéves koromra tulajdonképpen elmondható volt, hogy egy gyönyörű kis világban élve fogalmam sem volt róla mi a valódi rossz. Nem tudtam különbséget tenni az emberek között, ami alapvetően ilyen korban már elvárható. Nem voltam a barátnőimmel soha hajnalig bulizni, még csak addig sem jutottam, hogy egy fiú megcsókoljon. Tulajdonképpen szerelmes sem voltam, és talán a  különös az egészben, hogy fel sem ismertem volna ha esetleg mégis betoppan az életembe, mert nem tudtam mit kellene éreznem.
Emlékszem az első napokra Darius otthonában….amikor a kezdeti bizonytalanságot felváltotta a kíváncsi érdeklődés. Anyáék óvó tekintetétől távol, ha rabságban is félig, de mégis volt valaki aki kendőzetlenül fedte fel nekem az igazságot, a világról vagy arról, hogy mi mindenről maradtam le. Úgy beszélt velem, mint egy mindenre rácsodálkozó gyerekkel, de mégis volt valami frusztráló abban ahogyan közben nézett. Nem bántott, ó nem, soha egy ujjal sem ért hozzám….illetve ez nem pontos. Az első napon megtette, amivel alaposan össze is zavart, de a továbbiakban gondosan ügyelt arra, hogy még véletlenül se érhessen hozzám.Pedig annyiszor szerettem volna átölelni, amikor mesélt arról mit él át minden alkalommal, amikor elveszíti az irányítást a fény felett. Fénynek nevezte az az állapotot, amikor ő uralkodott, a többiek pedig a háttérbe húzódtak. Nem állítom, hogy tökéletesen értettem miről beszél, csak azt éreztem, hogy ebben az állapotban, ebben a széttagoltságban, ahol szinte csak egy falat élet jut neki, kevesebb nála magányosabb ember létezik. Nem én akartam, hogy úgy történjen, hogy napról napra kezdtem megkedvelni, és egy idő után azt hiszem meg is feledkeztem róla, hogy tulajdonképpen be vagyok zárva, igazából ki sem tehetem a lábam a lakásból. Először arra, hogy meg kellene szöknöm mert ez az állapot hovatovább már nem fenntartható akkor döbbentem rá, amikor kinézve az ablakon megláttam a város távolba vesző színes fényeit az ablaküvegen lepergő esőcseppek maszatos függönyén át. Kopogott megállás nélküli, ritmusa csalogatott. Eszembe jutott, hogy éppen így szokott kopogva lecsorogni az ereszen az ablakom alatt, majd pattog az örökzöld babérsom levelein. Hirtelen elfogott a vágy, hogy otthon legyek. A saját dolgaim között, a saját szobámban, a saját ágyamban. Hallhassam, ahogyan elaludva a könyv felett anya besurran, hogy kivegye azt a fejem alól, betakarjon és lekattintsa a lámpát. Hiányzott reggel palacsintaillatra ébredni, ami felszökött az emeletre. Rádöbbentem, hogy bár kötődöm Dariushoz, és minden kényelmet biztosít számomra, ez nem az én otthonom, nem ide tartozom. Azóta is sokszor elgondolkodom, hogy vajon melyik volt az a pillanat, amikor rádöbbent, el kell engednie, mikor tette lehetővé, hogy el tudjak egyszerűen sétálni, mintha mi sem történt volna. Talán tudta, hogy nem fogok a rendőrségre rohanni, hogy feladjam, és azóta sem akarom ezt megtenni.
- Azért nem bíznak meg bennem, mert...tudja hozzánk nem jöhetett bármikor bárki. Én nem tartózkodhattam volna otthon egyedül apa vagy anya tudta nélkül egy fiúval a házban. Oliver egy napon eljött hozzánk, én pedig behívtam. Holott tudtam, hogy senki nincs otthon,és ezt előre nem beszéltem meg a szüleimmel. Aztán váratlanul hazajöttek és ott találtak bennünket a szobámban. De nem csináltunk semmit….Oliver...én tudom, hogy néha vannak olyan dolgai amik sokak számára talán kicsit bosszantóak, vagy kicsit sokat pörög...de hozzám soha nem közeledett másképp, csak barátként. Ezt mindig éreztem. De apa nem hitt nekem. És Olivernek sem.Nem tudom miért, hiszen tudta, hogy sem azelőtt, sem akkor én nem hazudtam neki. A szökések később jöttek. - sütöttem le a szemeimet kicsit szégyellve is a dolgot, de aztán felszegtem a fejem, zavarodottan rágcsáltam meg a szám szegletét, megnyalva az alsó ajkam folytattam.
- Tudja...ez olyan, hogy hiába mond bármit nem hisznek magának. És aztán már úgy van vele, hogy teljesen mindegy mit csinál, akkor sem fognak hinni, legalábbis Oliverrel kapcsolatosan. Meg aztán, vele jó volt kicsit kiszakadni a megszokott mókuskerékből. Vicces volt, és nagyon meg tudott nevettetni. És szinte mindig hozott habcukrot. Imádom a habcukrot!- nevettem el magam fejcsóválva, mert tény, hogy ezzel a ragacsos édességgel engem simán le lehet venni a lábamról. Bár Oliverrel valószínű habcukor nélkül is elmentem volna akár az Antarktiszra is.
Közben persze beszélek neki Dariusról is, vagy arról, hogy Dahlia milyen nő, vagy jobban mondva milyen személyiség, mert azzal még mindig képtelen voltam megbarátkozni, hogy egyazon testben élnek, hogy alig árnyalatnyi dolgokban különböznek csak. Ám a különös az egészben, hogy amikor Dahlia feltűnt, hiába a hasonló fizimiska, tőle kirázott a hideg. Negédes volt, roppantul kifinomult és nagyon alattomos.Nem szerettem ha ő volt a fényben. Tiltakozom Stanton nyomozónak, aminek hatására megtorpan és vele együtt én is. Csak figyelem és hallgatom. Erősen ráncolom a szemöldököm, és továbbra is hevesen tiltakozom a gesztusaim által. Néha megrázom a fejem, vele lebbenő szőke tincsekkel, néha lehunyom a szemeimet, lehajtom a fejem és egy mélyet sóhajtok, majd homlokráncolva nézek vissza a férfira.
- Én értem….értem amit mond, de ezt akkor sem tehetik. Még amit maguk kezelésnek, vagy terápiának gondolnak, abban bele is pusztulhat. Nem lehet úgy a személyiségeket megszűntetni, hogy az mindenkinek jó legyen. És ne mondja, hogy nem megszüntetni akarják! Honnan tudja, hogy így van? Vagy értük is kezességet vállal? Nem….nem egyszerűen ezt nem akarom!- tiltakoztam továbbra is igen intenzíven, és e pillanatban úgy tűnt, hogy törik bennem az a minimális bizalom is, amit eddig sikerült kiépítenie. Ha tovább feszegeti ezt a dolgot, akkor nem fogok neki mondani semmit. Nem akarom, hogy Dariust orvosok kezeljék, hogy mindenfélére hivatkozva összeolvasszanak, vagy a természet rendjét visszaállítsák. Hittem abban, hogy nem fog többé ilyet elkövetni, amit velem. Hiszen megígérte….az utolsó este megígérte nekem. Mint annyi minden mást is megígért. És én hinni akartam neki. Hinni, pedig éppen ő magyarázta el, hogy nem minden ember jó, és nem minden emberben szabad megbízni feltétlenül.
Ettől függetlenül én most szeretném tudni, hogy Stanton nyomozó mire jutott az egésszel kapcsolatban, milyennek lát engem benne. Mert való igaz ő nem tud rólam többet mint amit az aktákból olvasott, meg nagyjából ez a szűk egy óra amióta beszélgetünk egymással. Fogom a kezét, néha lesandítok az összefűzött ujjakra, néha őt figyelem. Elkerekedő szemekkel, beszédes vonásokkal. Időnként benn rekedő sóhajjal, vagy egy elfojtott szusszanással, amit a szégyen okozott bennem, hogy ennyire nyilvánvalóak bizonyos dolgok. A stockholm szindróma említésére bólintok. Igen, hallottam már róla, noha eszembe sem jutott volna, hogy magamra vonatkoztassam. Elvégre én nem...nem szerettem bele Dariusba. Vagy mégis?
A mondandója végén hagyott kérdés után felnézek rá. Ujjaim óvatosan morzsolgatják az ujjait zavarom és kicsit a kétségbeesésem jeleként. Láthatóan eszemben sincs elengedni, mintha biztos kapaszkodó lenne jelen pillanatban.
- Nem tudom. Tényleg nem tudom.- vonom meg a vállam, ajkaim lebiggyednek. Tagadni sem tudom a nyilvánvalót, hogy alaposan szíven ütött minden szó, amit mondott. A sírás határán egyensúlyozok, de még hősiesen visszafogom a kibukni készülő könnyeket.
- Tudja...ő másképp látott engem. Ő igazán látta, hogy milyen vagyok. Azt mondta, hogy tiszta vagyok, és ez valahol erény, másrészt meg sebezhetővé is tesz. Azt mondta, hogy ő mindig….védelmezne ehn…- elcsuklott a hangom, mintha egy hatalmas gombócot forgatnék a torkomban, amit nagyon nehéz lenyelni. Csuklottam egyet,a  szemeim megteltek könnyel, szóval félrefordítottam a fejem.Apró ujjaim egészen ráfeszültek a nyomozó kezére, és csak ide oda simítottam a kétfején.
-....engem. Azt mondta, hogy meg kell ismernem a világot, és tudnom kell milyen veszélyek rejtőznek benne. És ő ebben segít nekem. És én annyira akartam, hogy ő legyen az aki megmutatja. Bíztam benne. És most, hogy eljöttem, most annyira nagyon hiányzik. - alig láttam már az apró gyémánt cseppektől amelyek a szemhéjam alatt kiszöktek, és ott hintáztak a szempilláim végén. Pislognom kellett párat, hogy a homályosságot megszüntessem. Lebiggyedt az ajkam amint megvontam a vállam, és kicsit szipogtam is, ahogyan folytattam.
- És most nem tudom hogyan tovább. Anyáék szerint csak adjam fel őt és minden rendbe jön. De tudja Jared, nem fog minden rendbe jönni. Ettől nem. Velem nem. Elromlottam, vagy mi történik velem? A többi nyomozó szerint is fel kellene adnom és akkor nekem is jobb lenne...de tudom, hogy ők csak bezárni akarják, nekik nem fontos, hogy nekem mi a jó. Tudja…- tovább pislogtam a könnyeket a szemeimbe, a világért nem engedtem volna el a kezét, hogy megdörzsöljem.
- ...én tényleg sok dologban megváltoztam ez idő alatt. És ezt neki köszönhetem. Éppen ezért nem olyan egyszerű elszámolni a lelkiismeretemmel, hogy most meg egyszerűen odavetem.Maga meg tudná tenni? Ha lenne valaki akinek sokat köszönhet, aki felnyitotta a szemét...érti már miért olyan nehéz ez nekem?- billent oldalra a fejem és kérleltem, olyan nagyon kérleltem a tekintetemmel, kapaszkodva az ő kékjeibe, hogy segítsen! Hogy ne hagyjon magamra! Benne megbíztam. Csak benne.

Tisztában vagyok azzal, hogy az életem már soha nem lesz ugyanolyan mint régen, talán nem is akarom, hogy olyan legyen, mégis vannak dolgok amik nagyon hiányoznak. Az emberekbe vetett feltétlen bizalom, az, hogy kizárólag jónak akarjam látni őket, olyan egyszerűen roppant meg mint egy gyenge porcelán az erős kéz szorításában. Hiányzik, hogy elhiszem magamról, én is képes vagyok, ha csak kis mértékben is de megváltoztatni a világot. Hiányzik, hogy az álmaimat a maguk valójában élem meg, nem engedve befolyásolni az ártatlanságukat. És igen, hiányzik a kis szappanbuborék életem, aminek a védettsége ugyanolyan gyenge mint az emlegetett hasonlat, de legalább az enyém volt. Mostanra mindebből semmi nem maradt. Lolita Romarov felnőtt. Talán nem így és nem ilyen gyorsan kellett volna történnie, főleg mert azt hiszem még nem készültem fel rá.
Nem is tudom, hogy létezik e még rajtam kívül olyan huszonéves lány, akinek az egyik kedvenc filmje az “Angyalok Városa”? Hihetetlen régi film, talán még anyáék egykor ezen a filmen fogták szerelmesen egymás kezét a moziban….mégis van benne egy mondat, ami azt hiszem sokkal igazabb nem is lehetne mint most: “Mire jó a szárny annak, aki úgysem érzi, ha simogatja a szél?” Azt hiszem pontosan ez történt velem is. Volt egy életem, a maga szépségében és biztonságában, amiben mindig tudtam mire számíthatok másnap, tudtam, hogy ha bármi is történik anya meg apa ott vannak mellettem, és elkapnak ha zuhanok. Egy élet, ami az enyém volt, mégsem éltem soha igazán. Mégsem éreztem soha ha simogatja a szél a szárnyaimat, hiába voltak. Vajon ha nem jön Darius, ha nem visz magával, ha én nem figyeltem volna mindarra amit mondott, ha nem lettem volna érdeklődő és nyitott….vajon akkor maradhatott volna minden a régiben, vagy törvényszerűen ez előbb vagy utóbb úgyis megtörtént volna? Apa és anya nem értették, hogy miért nem akarom őt feladni, nem értették, hogy miért ragaszkodom olyan valakihez, aki ártani akart nekem, aki elszakított tőlük. Senki nem érti igazán azt hiszem, hogy Darius sokkal többet adott nekem, mint amennyit tőlem, vagy bárkitől elvett azzal amit tett.Nem hibáztatom őket, hogy így látják, de ők se tegyenek felelőssé azért, mert én nem.
Jared nyomozó legnagyobb fegyvere velem szemben azt hiszem az, hogy nem rohan le, nem akar erőszakkal kiszedni belőlem úgy alapvetően semmit. Nem kényszerít olyan dolgok kimondására, amit nem akarok, ahogyan azt sem szeretné, hogy rosszul érezzem magam mindattól ami történik körülöttem. Én semmi mást nem akarok valóban, csak azt, hogy ennek az egésznek vége legyen, hogy le tudjam zárni az életem ezen három hetét, és végre tovább tudjak lépni. A kulcsszó azt hiszem maga a lezárás, amit egy félbehagyott vallomással, vagy azzal, hogy nem óhajtok szembenézni mindazzal ami Darius lakásán történt nem segítem elő. A nyomozó szépen lassan vezet rá, én pedig érdeklődve és nyílt tekintettel figyelem. Néha elhomályosul a szemem, néha érzem, hogy a sírás fojtogat, de eleinte még olyan egyszerűnek tűnik visszafogni.
Hatalmasra nyíló szemekkel szinte iszom a szavait, amit a bátyjáról mesél, és félrebillenő fejem, kissé leeresztett vállaim arról árulkodnak, hogy egészen belefeledkezem a szavaiba. Az egészből talán az ragad meg bennem a legjobban, hogy az édesapja szigora milyen messzire vitte a bátyját, de vajon lélekben mennyit változott? Magamról tudom, hogy apa szigorúsága egyrészről kihozza belőlem a maximumot, hogy mindenben a legjobb akarjak lenni, mindenben meg akarjak neki felelni….másrészről pedig hatalmas terhet pakol rám vele. Mert közben a kíváncsiságom, a világ felé való nyitni akarásom, az élet iránti mérhetetlen érdeklődésem nem egyszer felszínre tör, és azon kapom magam, hogy irigykedve bámulom a szomszédban lakó Tiffany-t, aki alig pár hónappal fiatalabb nálam, mégis minden csütörtökön megy az egyetemi klubba. Engem soha nem engedtek el. Régebben egy kézlegyintéssel elrendeztem, hogy amúgy sem érezném jól magam, és tanulnom kell ha sikeres vizsgát akarok, és amúgy is megvannak a magam tervei, úgyse férne bele egy hajnalig tartó buli a klubban. Régen ez is egyszerű volt. De Darius mondott valamit arról, hogy a magány úgy tör ránk, hogy észre sem vesszük, mi magunk vagyunk azok akik befogadjuk egy elodázott cselekedettel, azzal, hogy inkább a biztonságos kis világunkba ücsörgünk, semmint végre ki mernénk nyitni a lelkünk ablakait, és beengednénk rajta a napfényt. A magányt mi idézzük elő. Most már nem legyintenék, most már nem akarnék mindenáron csak a vizsgára készülni, mert lehet, hogy a következő csütörtökön fog mellettem elsétálni az élet úgy, hogy még esélyt sem adtam arra, hogy legalább valami jó is történjen velem benne. Nem adtam esélyt egy találkozásra, vagy arra, hogy kipróbáljak olyan dolgokat, amelyek azelőtt csak a kis fejemben léteztek mint valami titkos kívánságok.
- Akkor én ilyen örök palacsinta vagyok. Lehet már én sem sikerültem jól, és emiatt nem lett testvérem.- nevetem el magam a hasonlata után. Persze a valóság nem ennyire tréfás. Anya többszöri vetélés után úgy döntött nem kockáztat, maradok nekik egyedül én. Talán az addig is erős féltés ekkor vált kritikussá a szüleimben, nem tudom.
Oliver kapcsán csak a fejem rázom. Azt hiszem ezeket a köröket pár napja lefutottuk, anyáék, a gyanúm szerint a legjobb barátomat is bevetették azért, hogy meggyőzzön Dariusról, hogy fel kellene adnom.
- Félreérti. A jégszivük már megolvadt...talán valahol bánják is, hogy bajba sodorták ártatlanul. Anya biztosan, mert számtalanszor emlegeti. Nem sokkal a megkerülésem után éppen ők voltak, akik megkérték Olivert, hogy jöjjön el hozzám.De...ettől még ott van bennem, hogy ilyesminek kellett történnie, hogy megértsék: a barátaimat én akarom kiválasztani? Lehet, hogy nekik nem fog tetszeni, lehet, hogy nem az ő ízlésüknek megfelelő, lehet, hogy ők többet képzelnek mögé...minden lehetséges. De tudja….ez az én életem, az enyém.- bizonygattam neki, noha azt hiszem egy pici kis hangocska mintha belül zengett volna, visszahallottam a saját hangomat csak halkabban, sokkal bizonytalanabbul. Akárha magamat győzködném.
Darius ismételt említése, amely elsősorban arra vonatkozott megint, hogy kórházba, megfelelő szakemberek gondjaira bízzuk erőteljes ellenállást váltott ki belőlem. Azt hiszem ez az amiről legutoljára akarok hallani. Egyszerűen képtelen vagyok megtenni. Mióta belenéztem azokba a szürke szemekbe, amely segítséget kért tőlem, amely abban látta a menekülése zálogát, hogy engem fogva tartott, legvégső kétségbeesésében egy ilyen cselekedetre ragadtatva el magát….mióta láttam a szemeiben azt a végtelen szomorúságot, azóta nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy nem én akarok az árulója lenni.
Hálásan sóhajtok, amikor a nyomozó elereszti a témát, és nem feszegetjük tovább. Ugyanakkor az utána felvetett ajánlata kapcsán csak kíváncsian hümmentek, a szemöldököm egészen a homlokomig csusszan és láthatóan a kíváncsiság minden apró kis rezdülése kirajzolódik az arcomra. Milyen alkut akar vajon kötni a nyomozó velem? Aztán amikor elmondja, az eddig meglepettség még inkább fokozódik, még az ajkaim is formálnak egy alig hallható “O” betűt, mely után végül csak lágyan szusszantom ki a levegőt. A szemeim még mindig könnymaszatosak, ugyanakkor a gombóc lassan olvadni kezd a torkomban, noha a mellkasomat még mindig szorongatja az a különös fájdalmas érzés. A rádöbbenés, hogy igaza van Stanton nyomozónak. Hogy néha a szükséges rossz nem az ellen történik aki elszenvedi, hanem éppen érte. Ettől még a fájdalom megmarad, hogy valahol, valamilyen formában mi okoztuk. Én okoztam.
- Megígéri, hogy nem hagy magamra, hogy végig segíteni fog?- pillantok rá, keresve a hangomat.Jelen pillanatban nekem ez a legfontosabb. Nem szeretném ha közben esetleg meggondolná magát.
- Megígéri, hogy nem adja vissza az ügyemet mint Miles nyomozónő? Hogy nem megy vissza Los Angelesbe?- záporoznak a kérdéseim, mert biztos akarok lenni benne, hogy az a bizalom amit neki megszavaztam, az megmarad, az tartós lesz és nem él vele vissza.
Bólintok a felvetésre. Én is azt hiszem, hogy mára elég volt ennyi. A kezeimet az ölembe rakja, hirtelen hidegnek érzem a levegőt, és szomorúan meg szégyenkezve ismerem be, hogy hiányzik az előbbi érintés.
- Csak az örsig kell visszakísérni. Apa ott vár a látogatóknak kijelölt részlegen.- álltam fel elsőként én a padról, majd összefűztem a mancsaimat magam előtt, várva, hogy ő is követi a példám és elindulunk vissza. Annyi mindent akartam neki mondani, amíg visszafelé tartottunk, helyette csak hallgattam a bőrkabátja nyekergését, meg ahogyan a levegőt veszi. Időnként oldalról rásandítottam, de ha észrevettem, hogy figyel, akkor elfordítottam a fejem. Az ajtónál megálltam, amikor beléptünk, és csak egyetlen egyszerű szóval fejeztem ki a hálám, de ebben minden benne volt.
- Köszönöm, Jared.- nem mondtam, hogy nyomozó, nem is tegeztem le, de azt hiszem egy picit személyesebb hangsúllyal sikerült mindezt kiejtenem.
Nem ígértem meg, hogy keresni fogom...nem is kellett megígérnem. Azt hiszem már abban a pillanatban tudta, hogy fel fogom megint hívni, amikor még utoljára, mielőtt eltűntem a szemei elől, még egyszer visszanéztem rá.