Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor apám és a családom bevontak engem is az ügyleteikbe. Először csak rendőrként kémkedjek, hogy apámat senki se fülelje le, hogy megvédjem, majd már vegyek is részt a piszkos ügyleteikben, mert én "jó vagyok az emberekkel való kommunikációban."  Aha, tőlük biztosan jobb, mert én nem fenyegetőzök, csak akkor, ha nagyon muszáj. Mindezt értük, a famíliáért. Apám tudta, hogy nálam egyetlen egy módon érhet el valamit, mégpedig, ha az érzelmeimre hat, és ezt merően ki is használta.
Ha már csinálok valamit, ha már a családért meg kell tennem olyan dolgokat, amik ütköznek az elveimmel, akkor legalább a legjobb akarok lenni benne. Meglátta ezt bennem apa is, így egyre több mindent, elintéznivalót bízott rám azzal az indokkal, hogy a bátyáimnak más dolguk van.
Távol álljon tőlem, hogy elvegyem Robert örökségét, hiszen ő még a heves vérmérséklete ellenére is vezetőnek született, legalább is azt hiszem. Mike-ról pedig jobb nem is beszélni, hiszen az utóbbi időben inkább csak a családra nézve magalázó és kínos ügyeivel tűnik ki, amit aztán természetesen nekem, nekünk kell helyrehozni, eltarakarítani.
Emlékszem, hogy gyűlöltem az első ilyen alkalmat, amikor apám egy megbízatását teljesítettem. Bizonytalan voltam, teljesen úgy éreztem, hogy én erre egyáltalán nem vagyok alkalmas, sem képes, és csak remélni tudtam, hogy ezt apa is belátja, és nem küld engem többet. Aztán valahogy mégiscsak jól produkáltam, és lassan én lettem apám kedvence nem csak a való életben, mint kislány koromban, amikor azt hittem, hogy az élet csak rózsaszín cukorszórás tejszínhabbal, hanem most, a sötét és kénszagú világunkban is.
Ezzel együtt lassan én magam is megkeményedtem és már magabiztosan mentem ezekre az utakra.

A mai napom ismét csak egy ilyen küldetésről szólt, amit a főnök szerint csakis én tudnék eltézni. Pedig igazán viccesnek találom ezt a véleményét. Egy lepusztult lakást bárki meg tudna venni a manhattani negyedben a 34. és 57. utca között.
Hell's Kitchen. Mennyire találó ez a név is, a Pokol konyhája pontosan passzol a családunkhoz és a célhoz is tökéletesen illik, amit papa tervez itt megvalósítani.
A családunk főként ingatlanokban utazik, mondhatni, hogy hivatalosan is miénk a legnagyobb és legsikeresebb cég New York-ban. A Hamilton nevet a legtöbben csak erről is ismerik. Nem hivatalosan azonban - mivel a családomhoz hasonló embereknek pénzből sohasem elég -, foglalkoznak még fegyverek és kábítószer forgalmazásával. Na, ezek azok az ügyek, amikben én már nem vagyok hajlandó részt venni, legalább is nem közvetlenül.
Igaz, mi nem gyártjuk és nem is áruljuk a drogot, csupán a szervezet nagyban megveszi valakitől, amit aztán magasabb összegért tovább ad. Ehhez azonban nagyon jó kapcsolatok kellene, az apámnak pedig ezek megvannak.
Szóval apucinak szüksége van egy helyre, ami közel van a főhadiszállásához, ami Manhattanben van, de mégsem vezetne el hozzá, hiszen egy Hamilton nem igazán mutatkozik egy Hell's Kitchen-i utcán vagy helyen.
Egy olyan lakásra van szükség, amit nem lehet kapcsolatba hozni az apámmal, de ahol le tudja bonyolítani a kábítószer üzleteket.
A megbízatásom tehát megszerezni itt egy általa kinézett lakást lehetőleg a meghirdetett áron alul, persze, nálunk a pénz sosem számított, de nem vagyunk hülyék.
Már eleve nem volt hangulatom ide jönni, de az még csak tetézte ezt a hangulatot, amikor a pasas asszisztense - vagy valami olyasmi - közölte velem, hogy várnom kell, mert a tulaj egy másik ügyféllel van éppen.
Nem igazán vagyok hozzászokva, hogy megvárakoztassanak, és tétlenkedni se szeretek, azonban, amikor végre megérkezik a pasi, és valamit csak lekezelően motyog velem kapcsolatban, még nagyobb ellenszenvet vált ki belőlem. Persze, próbálok jó kislány lenni és viselkedni, hiszen csak egy nyamvadt lakásról van szó.
Ujjaimmal kissé türelmetlenül a konyhasziget márvány munkalapján dobolgatok. Közben azért azt is hallom, hogy ez a Mr. Whitlock beveti a „két legyet egy csapásra” trükköt, amivel mindkét vásárlót arra ösztökélné, hogy mielőbb döntsön a lakással kapcsolatban.
Sajnálatos módon, engem ezzel nem ijeszt meg. Az a másik pasas pedig nem fogja megvenni ezt a lakást, egy ilyen környéken élőnek nincs annyi pénze.
- Jó napot! HAMILTON - ejtem ki határozottan és jól hallhatóan a családi nevünket miközben jelentőségteljesen rápillantva én is kezet nyújtok a hozzám érkező férfinak. Biztos vagyok benne, hogy mint ebben a szakmában jártas ember, hallott már a családunk nevéről - és itt nem az alvilági részére gondolok. Azt akarom, hogy tudja, honnan jöttem, hogy ki vagyok és ez által nem érdemes ellent mondani nekem, inkább ő vegye megtiszteltetésnek, hogy tőle szeretnénk vásárolni.
- Nem gondoltam, hogy kihallgatásra jövök - szólalok meg első körben, de ezt igazából csak magamnak mormogom el.
- Mint ugyanazzal az üzletággal foglalkozó cég, folyamatosan követjük és tisztában a vagyunk a különféle áruba bocsájtott illetve elárverezésre szánt ingatlanokkal. Csak ebben az esetben maga volt a gyorsabb - fogom aztán kicsit komolyra a dolgot és kezdek bele lassan a témába, amiért valójában jöttem.
- Igazából azért jöttem, mert meg szeretném venni magától ezt a lakást, ha lehet, most azonnal - bököm ki aztán végül belevágva a dolgok közepébe mielőtt egyáltalán szétnéznék a lakásban. Nem is annyira érdekes, biztosan láttam már százszorta szebbeket, jobbakat, jobban felszerelt luxuslakosztályokat, de itt ez nem is lényeges, csupán kell ez a lakás bármi áron.
- Viszont az ár, amit kér érte, nevetségesen magas. De van egy olyan érzésem, hogy maga pedig örül, ha megszabadul tőle. Szóval hajlandó vagyok érte azonnal négy milliót fizetni, ha most rögtön nekem adja - folytatom tovább sajátos kimért, de ellentmondást nem tűrő stílusomban miközben bőrdzsekim zsebéből előhúzom a táblagépemet, hogy akár azonnal átutaljam a számlájára a pénzt, ha belemegy. Már pedig bele kell mennie.

Egyáltalán nem tetszik ez a lakás, valahogy a hangulata, az atmoszférája teljesen nyomasztó számomra, esküszöm még a szaga is olyan, mint valami gyógyszertárnak. S nem azért, mert a manhattani luxushoz vagyok szokva, csak simán van benne valami, ami rossz érzés kelt bennem.
Nem is értem, apámnak miért PONT ez a lakás kell, amikor a Hell’s Kitchen, avagy Clinton negyedben bizonyára vannak más hasonló helyek is, ahol a kábítószer bizniszt tudná folytatni. Szinte bárhol a lényeg, hogy ne az ő nevéhez kapcsolódjon.
Végül is nem is az én dolgom megválaszolni az ő miértjeit és a fejével gondolkodni – félek, abba bele is őrülnék -, én csak kaptam egy feladatot, ami pedig az, hogy mindenáron szerezzem meg ezt a nyavalyás lakást. Így kénytelen vagyok mindent elkövetni ennek érdekében, még akkor is, ha nagyon nem fűlik hozzá a fogam.
Ez azonban, ahogyan a helyzet állását látom, nem is lesz egy sétagalopp, mint ahogy ezt percekkel ezelőtt hittem.
Érzem ezt szinte azonnal, ahogy első körben megnyilvánulok a pasas felé, ahogy kinyitom a számat, ahogy ránézek, amint kimondom a Hamilton nevet. A családi nevünk elhangzásakor pontosan az ellenkezőjét sikerült elérni, mint azt eredetileg terveztem. Mondjuk, arra figyelmeztetett is apám, hogy ez a Whitlock nem lesz egy egyszerű eset, ahhoz túlságosan magabiztos, kimért és profi. Szereti, ha a dolgokat az irányítása alá vonja és az a baj, hogy a szabályokat is minden áron betartja. Én pedig elsőre leírom magam nála sajátos stílusommal.
És még én kommunikálok legjobban a családban. Komolyan. Most kérdezné az olvasó, hogy akkor milyenek lehetnek a többiek? Nos, Robert valószínűleg már előkapta volna a fegyverét és azzal kényszerítette volna ezt a pasast, Mike viszont azonnal gorillákkal érkezne és ebben a percben már nyilvánvalóan az ablakon lógatnák kifelé az ürgét, amíg nem írja alá az adásvételi szerződést. Szóval igazán örülhetne, hogy engem kapott meg. Ezen majdnem, hogy mosolyognom kell, sőt, egy kicsit még meg is rázom a fejem, hogy elhessegessem a benne születő abszurd gondolatokat és képeket.
A családfő nem akar semmi balhéba keveredni, ami rossz hírbe keverné őt, hogy bárki kiszagolja, itt akar ingatlant szerezni, ezért küldött engem, hogy teljesen legális és helytálló legyen az üzlet. Hogy a lakással kapcsolatos megbeszélés után másnap ne szerepeljen egy ember halálhíre sem az újságokban.
Az utóbbi időben azonban lassan én is kezdem átvenni a család stílusát. Gyakran már én magam sem tudom ki vagyok, de azt hiszem, itt az ideje, kicsit visszavenni magamból.
Első megjegyzésére így inkább nem is reagálok, csak érzelemmentes arccal nézek rá, hiszen nem akarok rontani a helyzeten.
- Ne haragudjon meg, hogy más ingatlanok előbbre valók voltak a cég számára, mint ez itt – jegyzem meg azért kissé szarkasztikus hangnemben. – Most jött el ennek az ideje, most jutott sorra – teszem hozzá miközben megvonom a vállamat. Igen, talán ezt a megelőzés dolgot nem kellett volna felhoznom, mivel egy éve az apám valószínűleg rá se nézett volna egy ilyen lakásra. Most viszont más szelek fújnak, és ez kell neki.
Érzem az ellenállást, az ellenszenvet a férfi felém áradó magatartásából. Azt is érzem, hogy a szavaim leperegnek maga köré felhúzott páncéljáról, hiszen ő már az elején döntött, anélkül, hogy megfontolta volna az ajánlatomat, ami nem mellékesen igazán előnyös.
- Azért, mert nem ér annyit – felelek határozottan neki, amikor rátérünk a lakás véleményem szerinti magas árára. – Ezt ön is tudja, és én is tudom. Ha nem lenne az, ha megérné az árát, akkor nem tartana egy évig, mire eladja. Vagy ennyire sikertelen ügynök lenne?  – kacsintok rá egy alig látható mosoly keretében. Játszhatja itt nekem a profit, de vannak dolgok, amiket nem tud álcázni.
- Az olyan emberek legtöbbjének, akik itt tudnak lakást venni, nincs ennyi pénzük. Ezt csak egy hozzám hasonló tudja megvenni, aki egyébként rendelkezik megfelelő anyagi háttérrel, aki egy kicsit el akar szakadni a manhattani fergetegből– folytatom teljes meggyőződéssel miközben állom tekintetét. – Az előző férfi vajon miért ment el? Mert netalán nem tudja kifizetni a maga által kért összeget? Megmondom magának most, hogy nem fog visszajönni. Tehát csak én maradtam magának.
Habár a lekezelő viselkedése igazán zavaró, hiszen ehhez sem igazán szoktattak hozzá, szinte lepereg rólam az asszisztensével folytatott párbeszéde.
Csak megrázom a fejem a kávét említő kérdésére, hiszen nekem sincs időm a kis közjátékaira.
Ahogy beszél, egyre jobban meg tudom állapítani, hogy mennyire pökhendi és nagyképű ez az alak. Lehet, hogy a munkáját jól végzi – ahogyan hallottam is róla -, de hogy a hozzám hasonló emberekkel nem tud bánni, az biztos. A mi cégünknél hol engedhetné meg valamelyik alkalmazott, hogy ilyen stílusban és ilyen hozzáállással beszéljen bármelyik potenciális ügyféllel?
És aztán végül kimondja a csattanót, amit mindvégig sejtettem. Az apám arra is figyelmeztetett, hogy a BARNES számára valószínűleg problémát jelent valamelyik konkurenciának eladni a kínált lakásait, ezért magánemberként kell megvetnem.
- Ki mondta, hogy a cég akarja megvenni? Én ezt egy szóval sem mondtam. Mi van, ha én magánemberként szeretném ezt a lakást? Nem fogja nekem adni, csak azért, mert Hamilton a vezetéknevem, miközben már egy éve nem talál rá vevőt? – kezdek el most én is kissé hangosabban beszélni.  – Ennek igazából eléggé diszkrimináció szaga van. Nem tudom, mennyire tenne jót a maga hírnevének és a BARNES hírnevének, ha ezt jelenteném – mondom elgondolkodva, habár igazából eszem ágában sincs jelenteni, legalább is egyelőre.
Whitlock továbbra is úgy viselkedik, ahogy elkezdte, és szinte már nem is figyelve rá, valami könyvet kezd el lapozgatni és a következő ügyfelélről beszél. Nem érdekel a következő ügyfél, most én vagyok itt.
- Nem, nem dohányzom, de nem zavar. ha maga rágyújt – vágom rá a kérdésére. Most a legkevésbé sem érdekel, hogy rá akar-e gyújtani vagy nem.
- Mit szólna hozzá, ha megmutatná a lakást és közben elmondanám, hogy miért nem ér négymillió-ötszázezret?  - jut eszembe az ötlet, amit már kissé normálisabb hangnemben közlök is. – Addig úgysem megyek el – teszem még hozzá, habár ezt magam sem tudom, hogy komolyan gondolom vagy sem. Minden esetre megengedek magamnak még egy apró mosolyt is.

Kislány korom óta mindenki csak a kívánságaimat leste, nem volt olyan dolog, amit ne kaptam volna meg, ne szereztem volna meg, vagy ne adtak volna meg. Mindezért cserébe csupán a szabadságomat kellett adnom, hogy hasznos legyek számukra, hogy részt vegyek a családi bizniszben. Hiába tiltakoztam ez ellen foggal-körömmel, hiába tettem meg bármilyen lépést a szabadsághoz vezető út irányába, a család „szeretete” mindig visszarántott, magához láncolt és bekebelezett.
Akik nem tudják és nem értik, mi játszódik le bennem, hogy működünk mi, azt hiszem, még irigylik is az életemet. Hiszen mindenem megvan. Mi mást akarhatnék még? Tény, hogy nem vagyok hozzászokva, hogy így viselkedjenek velem, mint ez a Calvin Whitlock.
Végig a beszélgetésünk alatt mélyről jövő arroganciát, felsőbbrendűséget, tudálékosságot érzek belőle áradni irántam. Ez pedig egyre jobban kezd zavarni.
- Mint mondtam, akkor még nem kellett. Most kell – lassan mondom ki a szavakat, hogy ő is felfogja, és ne kelljen századszorra is elmondanom ugyanazt. Mintha csak szándékosan kiforgatná minden egyes szavamat, mintha a földbe akarna tiporni. Mondjuk a szavakhoz valóban jól ért, jól beszél, de tulajdonképpen neki ez a dolga, ez a munkája, még szép, hogy gyakorlott benne. – Egyáltalán miért fontos ez, hogy mióta akarom megvenni? Magánál van valami határidő, ameddig jelentkezni lehet egy lakás megvásárlására? Elnézést, ha erről lemaradtam.

- Egy lakásnál nem minden a felújítás és a vadiúj járólapok, konyhapultok, bútorok. Habár nagyrészt ezek a valódi hibák elfedésére is tökéletesek, nem igaz? – húzom el a számat unottan, amikor a lakásfelújításával járó előnyökről beszél nekem. Persze nem, ezzel nem éri be, nem hagyja abba, és képes nekem eme lakás és a BARNES egész gyöngyöző „kapcsolatát” elmesélni töviről hegyire, amire igazából én egyáltalán nem vagyok kíváncsi és időm sincsen rá.
- Fantasztikus – jegyzem meg egy álmosoly keretében – több szóra nem is nagyon kapok alkalmat -, amikor arról beszél, hogy emberek tömkelegét érdekli ez a fenomenális és pompázatos lakás. – És még így sem adta el a lakást…- teszem hozzá azért gunyorosan, csak éppen, hogy hallhatóan.
Nem is értem, hogy miért bizonygatja annyira a szavaim ellenkezőjét, mintha nem is az számítana neki, hogy megváljon ettől az ingatlantól, hanem, hogy bebizonyítsa, belém tuszkolja az igazát. Vajon ennyire nem tetszett neki, amikor sikertelen ügynöknek neveztem? Ennyire narcisztikus és hiú ember lenne? Pedig én nem akartam személyeskedésbe folyni.
De utána tovább folytatja, viszont a következő szavainál már folyamatosan azt érzem, hogy butának, azaz hülyének néz – hiába is állította az ellenkezőjét -, ami azért már kezd egy kicsit bosszantani is, de egyelőre nem hagyom neki, hogy kihozza belőlem a legrosszabbat.
Amikor ingatlanügynöknek nevez, már nyitnám is a számat tiltakozásom jeléül, de nem hagyja. Helyette elmondja nekem azt, amit már amúgy is tudok a Hell’s Kitchen-i lakónegyed elhelyezkedéséről. Már nem is próbálom félbeszakítani, csak látványosan unottan a konyhasziget peremére támaszkodom, amivel egyidejűleg arcomat támasztom meg, hogy a sok felesleges infótól el ne aludjak.
- Tényleg? Manhattanben vagyunk? – kérdezek vissza, megjátszott, csodálkozó szemekkel, mint aki valóban nincs tisztában a helyzetével. Rendőrként térképként helyezkedik el a fejemben egész New York, az legnagyobb stréber voltam az Akadémián, a memóriám pedig, mint egy számítógépnek és akkor ő akarja nekem elmagyarázni, hogy milyen fontos helyszínek, nevezetességek, ismert helyek találhatók a közelben?
- Nos, igazán élveztem a bemagolt szövegét, de köszönöm szépen, ezeket a helyeket egyébként is ismerem. De nem ám papíron, hanem személyesen jártam mindenhol – kezdek bele én is, amikor végre én is szóhoz jutok, miközben eltávolodok a konyhaszigettől.
- Nem vagyok ingatlanügynök – rázom meg a fejemet és közlök vele egy számára teljesen új információt. – Igaz, a családomé valóban New York legnagyobb és legsikeresebb ügynöksége, de nem mondtam, hogy ott dolgozom. Elárulom, egy napot sem dolgoztam a Hamilton Agency-nél. Szóval én kérek elnézést, ha nem vagyok ilyesmiben annyira tájékozott, mint ön.
- Ha annyira bele akarunk menni, és személyeskedni akarunk, elmondom, hogy rendőr nyomozó vagyok – villantom meg itt a jelvényemet a bőrdzsekim alól, de nem azért, hogy bármiféle fellengzőséget mutattassak felé, csupán, hogy biztos elhiggye. Az már egy dolog, hogy a megérzései nem rosszak, hiszen tényleg van bennem hátsó szándék és az apámnak akarom megszerezni ezt az ingatlan, de nem a konkurencia vagy presztízskérdés miatt. - Nem a BARNES-t akarjuk lenyomni, sose akartuk, mert nem volt szükségünk rá. Csak a lakás kell.
Aztán jön nekem itt azzal, hogy ki kit néz hülyének. Na, jó, az elején talán tényleg annak néztem, de erre a megjegyzésére inkább nem is válaszolok. Azt viszont, hogy nem diszkriminál, abban nem lennék biztos.
- De ettől függetlenül természetesen konzultáltam az apám ügynökeivel is ezzel a lakással kapcsolatban, akik higgye el, szintén nem kispályások, szintúgy, mint maga. Szóval tisztában vagyok azzal, hogy ez a lakás mennyit ér.
- Mindig mindenki felett áll valaki, még maga felett is, akármennyire is azt képzeli magáról, hogy nem, de igazából nem szándékozom reklamálni. - Ezt jól megtanultam az apámtól és a testvéreimtől, hogy mindenkit valahogy el lehet intézni, minden embernek van egy feljebb valója, de ha nincs, akkor ott van az ember lelkiismerete, azok, akiket szeret és természetesen a jóisten. Viszont nem szeretnék a családom szintjén cselekedni.
Csak bólintok, amikor végül is belemegy a kérésembe és megindulunk a teraszra, hogy ő rágyújtson.
Amikor kiérünk, itt bele is kezd a hatalmas erkély pozitívumait fitogtatni, habár én nem nagyon látom azokat.
- Valóban jó nagy – állapítom meg egy helyeslő grimasz kíséretében. – De ennyi.
- És a kilátás is milyen csodálatos! – teszem hozzá gúnyosan, mert biztos vagyok, hogy aki az imént említett nevezetességekben akar nap, mint nap gyönyörködni, nem ezt a lakást válassza.  – Most őszintén, ha ténylegesen Manhattan szívében lakik, akkor mit lát, ha kinéz az ablakon? Ezt?– teszem fel neki a kérdést, hogy azért nem ártana már neki is egy kicsit objektívebbnek lenni. Persze, a célja nyilvánvalóan az én „kiiktatásom”, de én se ma jöttem azért le a falvédőről, ahogy ő azt hiszi. – Ez a kilátás valóban megér négymillió ötszázezer dollárt?
- Hmm. Rattan bútor – ide minimum kovácsoltvas kellene-, napernyő, napellenző! Micsoda luxus! Jack bácsi biztosan élvezné itt a nyarat az unokákkal, ha lejönnek vidékről – folytatom kissé a gúnyolódást, de, csak mert ő meg annyira rátartian viselkedik. Mintha legalább is az ő tulajdona lenne ez a lakás, ami nem mellesleg a világ legjobb lakása.
- Ráadásul az ingatlanügynök épp a fenekét helyezte az asztalra, ahonnan a gyerekek majd a grillezett húst eszik – rázom meg a fejemet rosszallóan, habár engem az ilyesmi nem zavar.
Azonban azt is tudom, hogy nem akarja nekem adni a lakást, én meg azt tudom, hogy nem akarom piszkos módszerekkel megszerezni, legalább is nem olyanokkal, amivel fizikai bántódása esik.
Mikor megjegyzi, hogy több ponton is elvéreztettem saját magam, csak halványan elmosolyodok.
- Igazán? Világosítson már fel! – fordulok hozzá átadva neki a szót, miközben befelé a lakásba tekintgetek és azon morfondírozok, hogy van e értelme még feszegetni a lakás negatívumait.
- Ugye, maga már rég eldöntötte, hogy nem akarja nekem eladni a lakást? Melyik volt az a pillanat, amikor megtudta a nevemet, vagy a stílusommal volt problémája? – mosolyodom el, mivel igazából látom, hogy semmi értelme a fáradozásimnak.
- Mondanám még utoljára, hogy kész vagyok megadni a teljes összeget ezekkel a hibákkal teli lakásra – és akkor még bent nem is voltunk -, de mondja, van valami értelme?

- Igen, azt mondtam, hogy maguk gyorsabbak voltak, de lehet, hogy pont azért, mert a cégnek nem volt elsőbbrendű ez a lakás – körzök fejemmel a lakás területére bökve. – Viszont nekem magánemberként csak most kellene. Ez így érthető? – kérdezek vissza flegmán, mert nagyon idegesít, hogy a pasas úgy viselkedik, mint valami vadászkopó. – És most mennyivel egyszerűbb dolgom lenne, ha a lakás a Hamilton-cégé lenne, és nem kellene érte itt, magánál kuncsorognom - teszem hozzá kissé halkabban egy enyhe sóhaj közepette.
- Örülök, ha legalább egyikünk élvezi ezt a beszélgetést – teszek megjegyzést piszkálódó kijelentésére, amivel azért igen jól érzékelteti velem, hogy szórakozik rajtam.
- Azt azért majd még meglátjuk. – Nem hinném, hogy ez egy olyan lakás, amiben nem lehet hibát találni. Azt mindenben lehet, semmi sem tökéletes, még akkor sem, ha úgy néz ki, vagy, ha egy olyan ingatlanügynök kezében van, mint a velem szemben álló férfi, aki úgy ragaszkodik az igazához, úgy szorongatja azt, mint Szméagol a Hatalom gyűrűjét.
Miután próbálom neki elmagyarázni, hogy ismerem New York és Manhattan negyedeit, valami Dórával jön itt nekem, amiről elsőre fogalmam sincs, hogy ki.
- Hogy kicsoda? – kérdezek vissza ösztönszerűen, és erősen próbálok kutakodni a gondolataim között. Van egy olyan megérzésem, hogy valamiféle animációs mesefilmhős lesz az,  - mintha valamikor láttam volna egy plakátot-, de az sokkal jobban felkelti az érdeklődésemet, hogy egy ilyen mufurc, mogorva és talán kissé maradinak mondható pasas, honnan a francból ismerhet ilyeneket? Gondolataimnak, persze nem adok hangot, nem megyek bele a témába, hiszen nincs semmi jelentősége. Úgyhogy úgy néz ki, ez örök rejtély marad a számomra.
- Mert a lakás nekem lesz – válaszolok már köröl-belül tizedszer a kérdésére, ami a Hamilton és a köztem lévő kapocsra vonatkozik. – S megnyugodhat, a cégnek egyáltalán nem megy rosszul, bárhogy is szeretné – mosolyodok el szarkasztikus és talán kissé kárörvendő kérdésén, habár biztos vagyok benne, hogy ezt ő se gondolja komolyan. – És nem, nem tervezünk arculatváltást, de, ha így lesz, akkor mindenképpen öntől fogunk tanácsot kérni, hiszen maga mindent IS tud mindenről.
- Annál azért egy picit kevesebbet mondtak, de mint, ahogy maga is mondta, én személy szerint nem értek hozzá. Csak azt mondhatom, amit a tanácsadóktól hallottam – szegem fel kissé államat, mert közben tisztában vagyok azzal is, hogy vészesen fogy az időm, én pedig nem haladok egyről a kettőre.
Végre aztán mégis megindulunk, haladunk valamerre, és legalább a teraszt meg tudom nézni – nem mintha érdekelne -, de időhúzásra van szüksége ahhoz, hogy meggyőzzem őt, mármint, ha meg tudom egyáltalán.
- Ja, magának a szökőkút és az óriáskerék jelentik a luxust? – kérdezek vissza hasonló csipkelődő stílusban, mint, ahogy azt ő teszi. Talán pontosan a modoromon kellene változtatnom ahhoz, hogy elérjem nála, amit akarok, de mostanság túl sok időt töltök a családom ügyeivel és túlságosan türelmetlen vagyok.
- Nem, nem csak a kilátás árát, de azt is – válaszolok őszintén, mert akárhogy is nézzük, ebben a városban az előkelő közegben a pazar kilátás igenis számít. – Tisztában van maga vele, hogy ha például egy Ötödik sugárúti lakásból kitekint és a hajnali napfelkeltében egyszerre letekint a Hudson-folyóra és az East Riverre, olyan érzése lehet, mintha a Mennyországban ébredne? Na, ezért a kilátásért az ember bármennyit megadna, már, ha megteheti… Szóval, New York-ban igen sok a sekélyes látszatember, akik a kilátás miatt vesznek lakást. – Én tudom, ilyen emberek közt nőttem fel.
De persze, aztán újra belekezd, és nem hagyja abba, amíg el nem mondja, hogy egy lakásvásárlásnál mik is a fontos szempontok.
- Maga mindig ilyen sokat beszél olyan dolgokról, amik a vevőt nem érdeklik? Most már kezdem azt hinni, annak, hogy az ingatlan még nincs eladva, nem is a magas ára az oka… – jegyzem meg ismét piszkálódva, hiszen az elmúlt tizenöt percben annyi információt kapok erről a lakásról, amit soha nem akartam. Sőt, nem is állt szándékomban megnézni. Persze, igaz, hogy aztán mégis én ragaszkodtam hozzá, de csak azért, mert annyira hajthatatlan ez a pasas.
Mondjuk, akármennyire idegesítők is a megjegyzései, a magatartása, azt még nekem is el kell ismernem, hogy egy intelligens emberről van szó, aki nagyon is jó abban, amit csinál. Egyetlen egy probléma van vele, hogy most velem és a célommal szemben áll.  – Azt hiszem, most már lassan tényleg én is beállhatok apámhoz dolgozni, mint ügynök, annyit tanulok magától - húzom el a számat, miközben még egyszer megnézem a nem létező kilátást.
- Kit érdekel Osier Belle? – kérdezek vissza hirtelen egy apró grimasz keretében, amikor híres márkanevekkel kezd el nekem dobálózni. - Ha annyira nagyokos, azt is tudhatná, hogy aki egy kicsit ért a luxushoz, nem fog összeesni egy rattan bútor láttán, amit ráadásul egy újhullámos bútorkészítő tervezett, akármennyiért is árulják most ezeket - bökök kezemmel az általa magasztalt bútorzat felé, amitől csak azért sem fogok elszállni.
Aztán ahogy végre kezd tiszta vizet önteni a pohárba és szemtől szemben előmondja a véleményét rólam – közben azért van időm megfigyelni, hogy mennyire élvezi a cigarettafüst mámorát, meg azt is megállapítom magamban, hogy túl sokat dohányzik -, pár percre sikerül is befognia azt a nagy számat, sikerül belém fojtania a szót.
- Valóban megemlítettem a családunk nevét, mert naivan azt hittem, hogy az fel fogja gyorsítani az lakásvásárlás menetét – vallom be őszintén, hiszen valóban azért hangoztattam a Hamilton nevet oly’ nagy büszkeséggel, mert szerettem volna mielőbb végezni itt. – Tévedtem.
Nem szándékozok cáfolni, nem szándékozok közbe szólni, amikor a családi cégről beszél, hiszen tisztában vagyok annak helyével New York-ban, azzal is, hogy az apám már akkor ezzel foglalkozott, amikor ez a pasas még azt sem tudta, „mi akar lenni, ha nagy lesz”. Mert így belegondolva, nem sokkal lehet idősebb nálam, mégis úgy viselkedik, mint a nagypapám, akinek kora miatt már számos cicája és rigolyája van. Ez az alak szokott egyáltalán nevetni vagy egy kicsit ellazulni?
Végighallgatom, mert én kérdeztem, és ha talán fáj is az igazság, azt nem mutatom ki. Valóban megszoktam, hogy mindent megkapok, és minden úgy van, ahogy ezt tervezem. Ez a lakás is már rég a kezemben lehetne, de egy valamivel nem számoltam: Whitlock ingatlanügynökkel. Rá valóban nem készültem fel.
Viszont egy dologban nem hazudtam, hiszen valóban nem az ő cégétől akarjuk elhappolni a lakást, nem a konkurencia elnyomása érdekében akarom megvenni, tényleg privát célokra kell. Hogy ezt nem mondom el neki még egyszer, az azért van, mert tudom, úgyis felesleges.
A végszava azonban meglep. Hiszen én már azon agyaltam, hogy milyen más módszerekkel tudom tőle kicsikarni ezt az ingatlant úgy, hogy közben nem sérül meg senki, most mégis ő az, aki azt akarja, folytassuk, amit elkezdtünk.
- Rendben – bólintok – akkor talán, ha elszívta a tízedik cigarettáját, be is mehetnénk – válaszolok arcát fürkészve miközben arra várok, hogy meginduljon és befelé vegye az irányt.
Ha ez megtörténik, határozottan megindulok a lakás belsejébe, mintha legalább is már a sajátom lenne.
Belépve az ebédlővel és konyhával egy térségben elhelyezkedő nappaliba, ismét elfog az a rossz érzés, amit először éreztem érkezésemkor.
Amikor meglátom, hogy mennyire művi az egész, lassan kezdem kapizsgálni, hogy az apám miért pont itt akar üzletelni. Hát pontosan azért, mert semmi nincs benne, ami ő vagy a családunk lenne.
- Nagyon dekoratív – állapítom meg, amikor belépek, de láthatja rajtam azt is, hogy nem nyerte el a tetszésemet. Az egész olyan, mintha egy színpadra csöppennék és egy luxuslakást akartak volna itt összehordani színházi kellékekből. Viszont ezt nem mondom ki hangosan, mert tisztában vagyok vele, ha ezt kimondom, ez az ember hamarosan öt ismert márkanévvel és a legmodernebb gépek működési elvével jönne nekem. Nekem pedig a célom a lakás lehúzása vagy mi.
- De meg kellene néznie a mostani lakásomat és akkor megérti, miért nem tetszik…annyira! – szalad ki a számon ez a meggondolatlan mondat, minek felismerésekor kissé elkerekednek a szemeim, majd inkább tovább vonulok, mert ez a Whitlock még képes félre érteni a szavaimat.
- Azok ott milyen festmények? – bökök jobb kezemmel a nappali kanapéja fölött elhelyezkedő három képből álló műalkotásra. – A gyerekkori otthonomban elég sok műremek lógott a falon, de ez valahogy nem ismerős – mondom úgy téve, mint, aki nagyon elgondolkodik.
- Ugye, tisztában van vele, hogy a túlsó utcában egy kifőzde található, és ha úgy tizenegy-dél felé ki akarom nyitni a szemközi háló ablakát, akkor megtudom, mit ebédelnek a szomszédban? – kezdek bele a negatívumok felsorolásába.
- A lakás, ugye, 1890 körül épült? Úgy hallottam, a szigeteléssel volt némi probléma, vagy tévedek? – nézek kérdőn a pasas felé az információval kapcsolatban, amit az ügynökűnktől hallottam.
- Ide érkezvén pedig alig tudtam leparkolni, mert nem volt elég hely – emelem fel gyorsan jobb kezem mutató ujját - és most ne mondja, hogy a parkolási képességeimmel van a baj, mert, ha valamiben jó vagyok, akkor az a vezetés!
- Mondjuk, a konyha, az tényleg egészen jó... – folytatnám tovább, de ekkor hirtelen megcsörren a mobilom. Nem kell megnéznem a kijelzőjét ahhoz, hogy tudjam, ki az. Nem szándékozom felvenni, de a vonal másik végén levő személy a türelmetlenségéről híres, így kénytelen vagyok benyúlni a kabátom zsebébe és fogadni a hívást.

- Folyamatban van – szűkszavúan felelek, hiszen a helyiségben lévő másik személy mindent hall, amit éppen mondok.
- De…mondtam, hogy elintézem. – Apám dühös és csalódott bennem, de a legrosszabb, amit végszóként mondott nekem.
- Elintézem.

Érzem, hogy teljesen elkomorodom, és a testemet elfogja a jéghideg remegés. Csak apám szavai csengenek a fülemben: „ki kell javítani a hibádat” és „ki kell iktatni”!
Soha nem gondoltam volna, hogy a papa ilyet kér majd tőlem, hogy azt kéri, tegyek valami szörnyűt. Soha nem lennék ilyenre képes.
Muszáj valamit kitalálnom, ha nem akarom, hogy emberéletek múljanak rajtam.
Hányinger kerülget. A kezem remegni kezd, egy pillanatra még azt is elfelejtem, hogy hol vagyok. A telefon hirtelen kicsúszik a kezemből, ahogy azt próbálom a zsebembe tuszkolni, majd végigsiklik a fényes járólapon. Lenyúlok érte, hogy felvegyem, de közben megszédülök olyannyira, hogy az ajtószárnyba kell kapaszkodnom. Nem szólalok meg, csak felnézek a mellettem álló férfire, hirtelen belém fagy a szó…

Annyiszor rágódtam már azon, hogy miért hódoltam be az apámnak, de legvégül mindig csak ugyanazzal az egy válasszal magyaráztam ki magamat saját magam és az „igazi” Brooke előtt. A család szeretete, hűség, tisztelet. Azonban az, hogy én miattuk lemondok önmagamról, az életcéljaimról, amik boldoggá tennének, vajon fordítva is érvényesek-e? Nem löknének e azonnal el maguktól, ha megtagadnám az általuk kirótt feladatokat? Természetesen a szó szoros értelmében nem tagadnának ki, hiszen már volt ilyesmire példa, de biztos vagyok benne, hogy kiesnék belső köreikből. Az viszont, hogy ez miért zavarna engem, még magam sem tudom.
Viszont az is nyilvánvaló, hogy a mi családunk nem is az általános értelemben vett családmodell, olykor inkább nevezhető toxikusnak. Nekem is hosszú időbe telt, amíg el tudtam ezt fogadni és tényt, hogy a mi családunk tagjai végső esetben talán még szó szerint ölni is képesek egymásért.
A mai látogatásom se magam miatt teszem, hanem az apámért. Nem magam miatt küzdök az utolsó pillanatig - habár érzem, hogy ezt a csatát elvesztettem -, hanem érte.
- Nos, az már valóban nem lenne a maga dolga - térek vissza gondolataim birodalmából a kellemetlen valóságba egy határozott kijelentéssel. Nem hinném, hogy bármelyik ingatlanügynök ennyire részletek bemenően indiszkrét és pofátlan lenne, viszont azzal is tisztában vagyok, hogy ez a hozzáállás inkább csak nekem szól és nem az ő ügynöki valója.
- Most mondjam el századszor is, hogy a Hamilton nem tekint magukra konkurenciaként? - pillantok az ég felé, hiszen a szavaim most teljesen őszinték, és nem tudom elhinni, hogy ez a pasas ennyire leakadt holmi gyerekes rivalizálásnál két ingatlanokkal foglalkozó cég közt. Hol konkurencia nekünk az ő cége? - De majd megemlítem apámnak, hogy maguk mennyire a riválisuknak tartják őt. Jót fog tenni az ő egójának is.
Azután azonban, ahogy visszakérdezek, hogy pontosan kit is takar a Dóra név, egy pillanatra megváltoznak a velem szemben álló férfi vonásai. Mintha pár perc erejéig lehullani látszanának a maga köré felépített acélfalak és beláthatnék mögéjük. Fogalmam sincs, hogy mi történhetett vagy mi olyat mondhattam, aki ezt kiváltotta belőle, de némi megnyugvással tölt el a tény, hogy ő is emberből van és nem egy robottal vagy legalább is MI-val állok szemben. Hiszen akkor talán van még némi esélyem arra, hogy megszerezzem apának ezt a lakást, egy nagyon halvány remény.
Mint ahogy a reményen, olyan rövid időtartamú ez a hirtelen jövő filmszakadás is nála, és hamarosan vissza is tér hozzám Mr. Megtörhetetlen.
Amikor következő szavaival ismét csak fényezni kezdi önmagát és a cégét, nem bírom ki, és önkéntelenül elnevetem magam. Nem kinevetem őt, valóban megmosolyogtat a tudat, hogy ő ezt mennyire komolyan gondolja és valójában mennyire hűséges a vállalathoz, amelynél dolgozik.
Majd erre még rátesz egy lapáttal, amikor úgymond megköszöni, hogy szívesen beajánlanám alkalmazottnak apámnál. Nyilván tisztában vagyok vele, hogy ő csak így ütötte le a labdát, amit feldobtam és úgyszintén gúnyosan reagált cinikus megjegyzésemre, de jelen pillanatban a nevetésen kívül nem tudok mást tenni.
Igazából nem is tudom, hogy utoljára mikor kellett volna ily' módon meggyőznöm valakit valamiről. Csak utasítok és megteszik, nyomozóként szintúgy utasításokat, feladatokat adok, miközben  a körülöttem lévő alkalmazottak a kezemre dolgoznak. Ez a helyzet teljesen új számomra. Nem azt mondom, hogy feltétlenül vacak, csak éppen nem a megszokott. Van egy olyan érzésem, hogy itt már nem is arról a nyamvadt lakásról és a megszerzéséről van szó - nem lévén hülyének, akármennyire is azt hiszi a másik fél, tisztában vagyok vele, hogy nem fogja nekem adni, csak azért, mert NEM AKARJA, mert az első pillanattól fogva eldöntötte magában -, hanem inkább valamiféle "vérig menő" adok-kapok játékról mindkét részről.
Így tehát, akármennyire is nem érdekel ez a lakás, nem tehetek mást, mint ahol tudok, belekötök. Tény, hogy valóban nem nyerte el az ízlésemet, hogy soha se hagynám el a "kis" Park Avenue-i  luxuslakásomat, de nem is nekem kell, hogy tessen, ennek a lakásnak sokkalta más funkciója lesz, és pontosan ezért választotta ezt John Hamilton.
- Igen, nyilvánvaló, hogy még nem volt része ilyesmiben, de végül is ez nem élet-halál kérdése - grimaszolok egyet, amikor az általam lefestett kilátás valóságát kérdőjelezi meg. Na, hát, ennél a mostaninál, ami elénk tárul nem is lehet jobb az egész világon.
- Persze, van mindenféle ember, és igazából nem is az a lényeg, csak arról volt szó, hogy elmagyarázom önnek - nyomom meg itt kissé kioktató hangnemben az elmagyarázom szót -, hogy miért tartom ennek a lakásnak az árát kissé magasnak. Még csak azt se mondhatom, hogy túlságosan, csak kissé. Aztán természetesen nem muszáj velem egyet érteni - teszem hozzá vállamat meglendítve.
Mi a fenét csinálok? Azt magam se tudom. Mert így biztosan nem afelé haladok, hogy megkapjam ezt a mennybéli lakást Whitlock katonatiszttől. Azonban, ha már úgyis elvesztettem a lehetőséget, legalább ne adjam meg neki az örömöt, hogy csak úgy szó nélkül elkullogok.
- Nyilván vannak olyan vevők, akik természetesen részletekbemenően mindent tudni akarnak a lakásról, amit vesznek, de vagyunk, mi egyszerűbb emberek, akiknek elég, ha csak tetszik a szemüknek, ha csak élvezik, hogy otthonos és harmonikus lakókörnyezetük van, ahol igazi értékek vannak és nem mondvacsináltak - mondom elgondolkodva, hiszen annyira belém van már ékelődve a luxus, hiszen beleszülettem, hogy egyszerűen nincs szükségem bizonygatásra, csak megérzésekre van szükségem.
Sejtésem szerint élvezi, amikor egy pár perc erejéig elismerem a vereségem és talán egy ideig szóhoz sem jutok, mert kissé a vesémbe lát, de ha jobban belegondolok, akkor ez csak a felszín és igazából nem tud rólam semmit.
- Azt hiszem, hogy ez már többedik alkalom e röpke fél óra alatt, hogy megjegyzést tesz logikai képességeimre - nézek rá egy kicsit szúrósan, de véletlenül se megsértve. Ki kellene próbálnia azt az életet, amit élek, és akkor meglátnám, hogy hogy boldogulna minden helyzetben. habár van egy olyan megérzésem, hogy neki még ehhez az élethez is, minden helyzetéhez lenne egy előre betanult szövege...
Végre aztán eljutunk addig a pontig, hogy letegye a bagóját és a lakásba is be tudjunk menni általam mindenféle hibát keresve.
- Igaza lehet! - kiáltok fel megjátszott csodálattal. - Szerintem magának kellene megvennie, ha ennyire hibátlannak látja - rázom meg a fejemet, alig láthatóan.
Aztán, mint, ahogy sejtettem is, minden egyes szavamra, mondatomra, kontrázni tud. Akármilyen hibát is látok vagy ragadok meg, ő ezt is pozitívumként tünteti fel.
- Ja, szóval nem tudja, de azért szép mentés  - jegyzem meg nem létező bajszom alatt, amikor végre van valami általam feltett kérdés, amire nem tud pontos és konkrét választ. Inkább csak szépen becsomagolva elmismásolja. - Nem gondoltam, hogy van valami egy lakásban, amihez maga nem ért - nézek rá komoly arccal, de közben alig bírom ki, hogy ne vigyorodjam el saját kis gúnyos megjegyzésemen.
- Hm, szóval étterem és nem kifőzde? Maga mégis melyiket látogatja? - kérdezek vissza felvont szemöldökkel, mert egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ő még a terjengő ételszagot is rózsavíz illattá tudja átalakítani ebben az ingatlanban.
Amikor a szigetelés milyenségére térünk ki, a válaszára már inkább nem is reagálok, csak magamban vágok újfent egy grimaszt immáron sokadik alkalommal, úgyhogy ő azért ne lássa.
- Hát mindjárt gondoltam - ingatom meg a fejemet amolyan "nem hiszem el" arckifejezéssel. - Ha pedig valakinek több autója van, netalán többen élnek a lakásban, az megszívta. - Ez az aggályom egyébként nem is annyira kitaláció, hiszen belegondolva, hogy ha megérkeznek ide egyszerre apám és az üzletfelei, akkor ezen parkolási lehetőség miatt eléggé feltűnőek lehetnek, Pláne ezekkel a járművekkel.
- Szerintem, ha ide patkányok és csótányok rohangálnának, azt is lakás pozitívumaként állítaná be.
Itt érzem azt, hogy már nem is akarom meggyőzni, azonban, ha már bejöttünk, akkor végigcsinálom ez az egészet, ahogy ő is mondta. Kivételesen még egy dicsérő szó is elhagyja ajkamat, amikor egyszer csak megcsörren a mobilom.
Apám szavai egyszerre józanítanak ki a kis játékokból, a csipkelődés adta adrenalinból és egyszerre zavarnak össze. Ha vele beszélek, mindig emlékezetet rá, hogy milyen kemény világban élek, olyanban, amiben nem akarok, mégis a kötelesség az első.
Hirtelen lehullik a maszk, és csak arra tudok koncentrálni, hogy talpon maradjak. Érzem a remegést, a szédülést, habár próbálok arra összpontosítani, hogy ezt a pillanatnyi zavart gyorsan helyreállítsam a rendszeremben.
Arra gondolni, hogy egy ember élete talán az én balgaságomon múlik borzasztó és egyben ijesztő érzés még egy olyan háttérrel rendelkező embernek is, mint ami nekem van.
Pár percig valószínűleg nem is vagyok ura a testemnek, hiszen azzal a testi erőnléttel, a reflexszel, ami nekem van, nem lenne szabad, hogy egy nyavalyás telefon csak úgy kiessen a kezemből, majd majdnem hogy mászva vegyem fel azt.
Ebből a kómás és öntudatlan állapotból az előbbi robotnak vélt férfi rángat ki. Viszont ebben a helyzetben, még csak meglepődni sincs időm, így elgyengülten hagyom neki, hogy egy székhez fezesen, majd leültessenek.
Aztán a következő képkocka már az, hogy mellettem guggol és egy vizes poharat szorongatunk ketten, hogy ihassak. Engedelmesen bólintok egyet, majd a frissítő és egyben életmentő folyadékba kortyolok egyet, aztán még egyet. Érzem, hogy lassan kezdek helyre jönni, hogy a nemrég még poharat kocogtató, remegő kezeim lelassulnak és a szívverésem is. Jól esik ez a törődés, hogy ebben az eddig robotnak vélt emberben talán van némi jóérzés.
- Köszönöm - nyögöm aztán végre halkan, amikor a víz, vagy talán más hatására, de kezdek magamhoz térni.
- Ne, mindjárt jobb lesz - rázom meg a fejem gyorsan, amikor a felől érdeklődik, hogy hívjon e számomra mentőt. Még csak azt hiányzik, hogy amíg engem elvisznek valahová a mentők, addig apám valaki mást küldjön ide, a helyemre. Meg különben is, mit mondhatnék az ügyeletes orvosnak? Hogy nincs semmi bajom, csupán kicsit ideges lettem, amiért apám megbízott valakinek a megölésével?
Ahogy egyre inkább szöknek értelmes mondatok a fejembe, úgy tisztul ki előttem a kép, úgy kezd visszatérni az önbizalmam is. Hiszen ez csak apám, miért ne tudnám meggyőzni őt? Ha én nem tudom meggyőzni valamiért, akkor ki tudja? Hiszen neki mindig elég volt egy mosoly, egy ölelés, egy puszi, a tekintetem, hogy a legrosszabb helyzeteket kicsit jobb felé fordítsam. Főleg akkor, ha van valami kézzel fogható ötletem. Azt is tudom, hogy nála ez valami vezeklésféle felém, amiért arra kényszerít, hogy részt vegyek a piszkos ügyeiben. Meggyőződésem, hogy ha most rögtön odamegyek és beszélek vele, ha azt mondom, amit hallani akar, akkor meg tudom menteni ezt a helyzetet, és nem kell elveszítenem az ártatlanságom teljesen.
- Csak történt valami, és most azonnal mennem kell - szólalok meg végül, majd hirtelen felpattanok a székről. - Sajnálom...- teszem hozzá, habár nem igazán tudom, mi a fenét sajnálok, amikor a pasi nyilván csak örül annak, ha távozom. gyors léptekkel megindulok a kijárat irányába, amin legelőször bejöttem, de az utolsó pillanatban még megtorpanok az ajtót megtartva és visszanézek az ingatlanügynökre.
- Akkor a válasza egy határozott nem? - szegezem neki a kérdést asszertív, nyílt tekintettel. Talán, ha csak egy százalék van egy „igenre”, akkor gyorsan mondja, akkor az én dolgomat is megkönnyítené...